Fobidden Love- 7.fejezet

(Rosalie szemszöge)

Fura volt, hogy Bella nem várt meg minket. De nem baj. A suliban találkozunk, és akkor majd tudok vele beszélni. Ráadásul délután vásárolni megyünk, és utána együtt megjavítjuk Edward autóját. Csodálatos nap elé nézünk.

-Indulhatunk? –kérdezte szerelmem miután leértem a nappaliba. Kicsit késésben voltunk, de úgyis időben odaérünk. Azzal a tempóval, amivel mi vezetünk, lehetetlen elkésni bárhonnan is.

- Persze- mosolyogtam rá és adtam egy puszit a szájára.

- Imádom, amikor Bellával dumcsiztok. Olyankor mindig ennyire kedves vagy.

- Jó kedvem van. Baj? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire boldog mosollyal ajkain hozzám lépett és szorosan megölelt.

- Mehetsz a Jeep-el, ha szeretnél- mosolyogtam rá. Nem szeretem ha azzal a nagy monstrummal megy suliba, de most tehetünk kivételt.

- Jupí, Jazzy fiú, irány a garázs, mielőtt meggondolják magukat- aztán már el is tűntek. Alice-val egymásra néztünk és elmosolyodtunk a férjeinket. Ilyenkor olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek. Sokszor úgy érzem, az anyja vagyok és nem a felesége. De pont ezért szeretem. Mert nem csak komoly, de vicces és imádom, hogy mindig tudja, mire van szükségem. Emmett mellett nem unatkozik az ember, hopp… vámpír.

- Menjünk mi is- nevetett Alice, aztán a garázs felé indult. Én is követtem és közös megegyezéssel, az én autómmal indultunk útnak. A fiúk megvártak minket, de amint beszálltunk, elhúzták a csíkot. Az út felénél járhattunk, mikor Emmett lehúzódott az út szélére és én is követtem. Kiszálltam az autóból, hogy megkérdezzem mi a baj és ekkor vettem észre, mi állította meg férjemet. Az út szélén állt Bella autója és mind a hárman a kocsi mellett álltak. Edward a kocsi hátuljánál állt átölelve a barátnőjét, míg Bella szemei éjsötétek voltak, szikrákat szórtak a dühtől és magából kikelve kiabált.

- Bella- Edward rámorgott a húgomra és kissé maga mögé tolta a barátnőjét.

- Nem érdekel. Nem érdekel, ki mit gondol. De nem fogom hagyni, hogy őt is belekeverjétek. Te pedig ne védd őt most- morogott vissza Edwardra. –Nem érthetsz mindenben egyet vele. Ez őrültség.

- Miért? Talán mindenben neked kellene igazat adnia? –kérdezte Rony élesen és itt szakadt el a cérna. Bella nem bírta tovább és olyat tett, amit sose gondoltam volna. Vámpírsebességgel a nővére felé indult, de nem számolt Edwarddal. Ugyanis Edward arrébb lökve Rony-t Bella elé ugrott és így őt harapta meg a húgom. Félelmetes volt. Emmett és Jasper azonnal reagáltak és lefogták Bellát, amiben Edward is segített nekik. Alice Rony mellé sietett, aki a földön ült és a döbbenettől megszólalni sem bírt. Amint sikerült felébrednem a látottak okozta sokkból Bella elé rohantam és úgy álltam, hogy véletlenül se lássák egymást. A fiúk erősen tartották Bellát, de ide most nem ez kellett. Két kezem közé fogtam az arcát és beszéltem hozzá, de nem figyelt rám. Egyfolytában morgott és semmi nem tudta elterelni a figyelmét. Elméjét ellepte a vörös köd. Soha életemben nem láttam benne ennyire az állatot, mint most. Tudtam, ő most nem a húgom. Ő nem az a lány, akivel este beszélgettem és aggasztott, mi hozta ki ennyire a sodrából. Még akkor sem volt ennyire veszélyes és vad, amikor újszülött volt és Emmettel harcolt. Akkor is meg tudta akadályozni, hogy előjöjjön a sötétebb éne. Soha nem láttam még ennyire kiborulni. Soha

- Talán el kellene engedünk- vetette fel az ötletet szerelmem.

- Nem. Ilyen állapotban még soha nem volt. Még én sem tudok hatni rá. Ha elengeditek, lehet, nem tudjuk megállítani többet. Jó esetben csak Rony lenne a célpont, de ha elszabadul, bárkire veszélyes lehet. Ezt pedig nem engedhetjük.

Egyfolytában azon járt az agyam hogyan lehetne Bellát visszahozni a valóságba minél hamarabb, mielőtt egy autós erre tévedne. De csak egyetlen dolog jutott eszembe. És ehhez sem volt túl sok kedvem, de ha nem használ, mást kell kitalálnunk. –Fogjátok erősen- utasítottam a többieket, aztán meglendítettem a kezem és a tenyerem hatalmas csattanás kíséretében találkozott a húgom arcával. Szörnyen rosszul éreztem magam, amiért megütöttem, de úgy festett használt a pofon. Bella már nem morgott, nem fészkelődött, egyszerűen csak állt ott és a fejét még mindig nem emelte fel. –Bella szívem, jól vagy? –kérdeztem mire megemelte a fejét és a szemembe nézett. Tekintete tele volt fájdalommal, lelkiismeret-furdalással és undorral. De már biztos voltam benne, hogy magánál van. Ugyan a fiúk még mindig tartották, de már korántsem olyan erősen.

-Engedjetek el. Jól vagyok- kérte őket Bella és az én szívem majd megszakadt meggyötört hangja hallatán. Bólintottam, mire elengedték. Át szerettem volna ölelni, szerettem volna megvigasztalni, de nem volt rá lehetőségem. –Sajnálom. –Suttogta és hihetetlen sebességgel eltűnt előlünk. Bennem pedig az aggodalmat felváltotta a düh és a harag.

-Mi baja Bellának? Miért borult ki ennyire? –kérdeztem Edwardtól, aki ahogy Bella elrohant, a barátnője mellé sietett és szorosan magához ölelte.

- Találkozott apával- adta meg a választ Rony.

- És még? Ez megviselné, de ennyitől nem támadott volna rád. Mivel zaklattad fel? Miféle meggondolatlanságot mondtál már megint neki?

- Rose- csillapított Em, de nem érdekelt. Tudni akartam mit tettek a húgommal.

- Mondd meg mit mondtál neki- sziszegtem dühösen.

- Azt, hogy apa is lehetne vámpír. Megint az átváltozásról volt szó. Nekem nem tetszett, hogy átveri apát. És szerintem meg kellene tudnia az igazat. Tudnia kell, hogy a lánya életben van. Ehelyett Edward és Bella hazudott neki.

- Na, idefigyelj, te nagyszájú, önző majom- sziszegtem.

- Rose- morgott Edward.

- Fogd be. Most én beszélek- morogtam. –Nem akarom, hogy akár csak egyszer is az átváltozásodról beszélj Bella vagy az én közelemben. Tegnap este sikerült megértetnem vele, hogy hagyja rád a döntést, mert a te életed és nem az övé. Erre te ma reggel még az apátokat is bele akarod keverni. Nem vagy te normális. Nem változtathatunk mindenkit, akit szeretünk vámpírrá. Ezzel jobb, ha együtt élsz. Ha vámpír akarsz lenni, akkor kussolsz és tartod a szádat. Nem mindenki olyan elvetemül és bolond, mint te. Te vagy az egyetlen, aki önszántából vállalnád ezt az életet. És bár nem ismerem az apátokat, biztos vagyok benne, hogy ő nem akarna vámpír lenni. Szóval el kell döntened. Vagy az apádat és a régi életedet engeded el vagy lemondasz a vámpírrá válásról és vele együtt Edwardról és rólunk is. Nem kaphatsz meg mindent még te sem. Döntened kell. Ha nem teszed, elviszem innen Bellát. Nem fogom hagyni, hogy még több fájdalmat okozz neki. Elég volt.

- Én nem bántottam őt. És nem is akarom.

- De. El sem tudod képzelni ez alatt a néhány nap alatt mennyi szenvedést okoztál neki. Folyton csak bántod. Most is azt tetted. Nem tudod még csak elképzelni sem, mekkora fájdalmat okoztál most neki. Sose fogja megbocsátani magának, hogy rád támadt. Soha. Most pedig ha megengeditek, megkeresem a testvéremet.

- Talán jobb, ha most egyedül hagyjuk. Ilyen állapotban biztosan nem kell neki társaság. Régen…

- Régen lehet, hogy magára hagyhattad őt ilyen állapotban, de most nem lehet. Ha nem megyek utána, lehet, hogy még az országot is elhagyja.

- Sajnos ez igaz. –Vágott közbe szerelmem is. -És nem csak azért mondom, mert a húgom és védem őt. Hanem tudom milyen. Ebben az állapotban bárkinek árthat. Én eddig bírtalak Rony, de ha Bellának baja esik, én nem akarlak a családomban látni. Sajnálom, de ha választanom kell, gondolkodás nélkül Bella mellett állok. Menjünk utána kicsim- fordult hozzám. - hozzuk őt haza.

- Majd én- vetette fel az ötletet Rony.

- Mi megyünk. Könnyebben meg tudjuk védeni magunkat, ha ránk támadna. Látod milyen állapotban ment el. Ha felmérgeled meg is ölhet. Végezni fog veled még akkor is, ha nem akarná.

- Engem nem bántana. Az előbbi… csak… csak…

- Az előbbi is azt bizonyítja, hogy nem ismered. Ő már nem ugyan az, aki két éve volt. Megváltozott. Vadabb a természete. Örülhetsz, hogy még élsz. Ha nem vagyunk itt, megöl. Ő egy összezavarodott vámpír. És ilyenkor nagyon veszélyes. Menjetek be az iskolába. Ott biztonságban lesz a barátnőd- intéztem az utolsó mondatot Edwardnak. - és maradj mellette. Nem hiszem, hogy megkeresné, már tudatánál van, de most ez lesz a legjobb.

- Ne segítsek inkább?

- Ne. Hagyd őt ránk.

- Rendben.

- De mi segítünk megkeresni őt- szólt közbe Alice.

- De…

- Semmi de. Négyen gyorsabban megtaláljuk.

- Oké.

Edward, Rony és Jasper elvitték a kocsikat a suliba. De Jasper megígérte, hogy amint lehet ő is Bella keresésére indul. Mi pedig elindultunk Bella illata után. Már vagy egy teljes órája futottunk, mikor megtaláltuk őt egy kidőlt farönk mellett ülve. Sírt, könnyek nélkül zokogott. Az én szívem pedig ma már sokadszorra is darabokban végezte. Nem tudom, meddig bírom még nézni, ahogy így őrlődik. De egyszer betelik az a bizonyos pohár és elviszem innen messzire. Ha kell, a világ végére is, ha ezzel elérhetem nála, hogy ne szenvedjen.

- Édesem- simogattam meg a haját, miközben magamhoz öleltem és ringatni kezdtem. Alice, Emmett és kis idő múlva Jasper is mellettünk volt.

(Edward szemszöge)

Iszonyatosan ideges voltam. Féltettem Bellát. Nem tudom miért, de féltem, hogy baja esik. És nagyon mérges voltam Rony-ra. Ebben a vitában tényleg nem volt igaza. Nem adhattam neki igazat. Nem volt jogos, amiket mondott. Kiálltam Bella mellett, mert abban a pillanatban neki volt igaza. És ő döntött. Eldöntötte, hogy nem sodorja veszélybe az apját és én segíteni fogok neki. Minden erőmmel azon leszek, hogy Rony rájöjjön őrültség, amit mondott. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy Charlie vámpírrá válása minden gondolt megoldana.

-Mi bajod van Edward? Egész nap egy szót sem szóltál hozzám.

- Nem kellett volna azokat mondanod Bellának. Igazságtalan voltál vele.

- Ellenem vagy te is?

- Nem. Csupán az igazság oldalán állok. Nem változtathatunk át mindenkit. Pontosan tudod a vámpír törvényeket. Már így is sok mindenben melletted álltam, de most Bellának van igaza. Szerelmem, tudod jól, hogy melletted vagyok, történjen bármi, de a reggeli akciód még nekem is sok volt. Ez nem ismétlődhet meg többször.

- Igazad van. De dühít, hogy Bella nem akarja, hogy olyan legyek, mint ti.

- Hallottad Rosalie-t. Sikerült megbeszélnie Bellával a dolgot.

- Rosalie így, Rosalie úgy. Elegem van belőle. Bármit is mondd, tudom, hogy utál engem. Csak nem tudom mit tettem. Én próbálok vele normális lenni, és ha lehet, akkor inkább elkerülöm, de nem tudom elviselni, hogy elveszi tőlem a testvéremet.

- Elég volt. Majd beszélünk, ha normálisan tudsz viselkedni. Mióta hazajöttek Belláék, te nem vagy önmagad. Legalábbis nem olyan vagy, mint mikor megismertelek. Majd szólj, ha visszakapom a szerelmemet- azzal hátat fordítottam neki és elindultam a következő órámra. Tudom, hogy most kicsit durva voltam, de akkor is igazam volt. Nem tudom miért, de megváltozott. Én megértem, hogy rosszul esik neki, hogy Bella több időt tölt Rosalie-val, mint vele, de akkor sem kellene így beszélnie. Én szeretem őt, Isten a tanúm rá, hogy próbálok segíteni neki, de ez olyan nehezen megy. Reggel is szívesebben mentem volna megkeresni Bellát, mint hogy az iskolában rostokoljak és megvárjam, míg vége a napnak. De mégis itt vagyok, mert fontos számomra Rony. Viszont így nem tudom, mi történik a többiekkel. Rosalie nagyon eltökélt. Lehet, mire hazaérünk, addigra a testvéreim elköltöznek és szétszakad a családunk.

De az utolsó gondolatomat azonnal elfelejtettem, ahogy beléptem a terembe és megláttam Bellát a mellettem levő széken. Az arca arról árulkodott, hogy jól van, viszont a szemeit nem láttam. Pedig azokból biztosan tudnám, hogyan érzi magát. Közelebb sétáltam hozzá, leültem a helyemre és Bella felé fordultam.

- Hogy vagy?

- Már nem vagyok egy vérengző gyilkos, ha erre célzol. Nem akarok végezni senkivel- eresztett meg egy gyenge mosolyt.

- Nem pont erre gondoltam, de örülök, hogy nem akarsz lemészárolni senkit.

Bella hangosan felnevetett és kissé megnyugodtam. A tekintete még mindig szomorúságról árulkodott, de láttam benne a szeretetet és a féltést.

- Nem akartam őt bántani.

- Tudom. Mind tudjuk.

- Akkor nem haragszol rám?

- Nem. Rony tényleg elvetette a sulykot. Nem ismerek rá. Nem volt ő ilyen. Azóta változott meg, hogy ti visszajöttetek. Azóta nem önmaga. Vagy legalábbis nem olyan, mint amilyen volt. És megrémiszt ez az oldala. De ez várható volt. A te idegeid sem bírhatják a végletekig. Viszont ott voltunk mi is és nem történt nagyobb baj. Időben sikerült észhez téríteni téged. 

- De mi van, ha legközelebb nem lesztek ott? Rony mindig is ragaszkodott az elképzeléseihez. Rá kell vezetnünk, hogy az lesz a legjobb, ha Charlie ember marad.

- Te meg tudod tenni- mutattam rá.-Te a húga vagy. Ha rád nem hallgat, akkor senkire.

- Tudom. De nem akarom. A mai reggel után úgy döntöttem megtartom a két lépés távolságot. Nem fogok egyedül maradni vele és én nem kényszerítem semmire nem úgy, mint ő. Egyedül te tudod őt meggyőzni. Én nem akarom megkockáztatni, hogy újra megtámadom. Azt már nem tudnám elviselni. Rosalie felajánlotta, hogy költözzünk el egy másik városba addig, amíg Rony vámpír nem lesz vagy addig, ameddig szükségem van rá. És nagyon hajlok rá, hogy elfogadjam az ajánlatát.

- Bella. Ne menj el. Maradjatok itt. Beszélek Rony-val. Ígérem, valahogy észhez térítem, csak maradjatok itt. Ha te elmész, veled megy Rose és Em is. Aminek sem Esme sem Carlisle nem örülne. Nem akarom, hogy szétszakadjon a családom. Kérlek. Te is a húgom vagy. Nem akarlak elveszteni- mindezt olyan halkan és gyorsan mondtam neki, hogy senki ne értse, miről van szó.

- Amíg bírom, maradok. De nem tudom, meddig mehet ez még így. Régen imádtam Rony közelében lenni. Most viszont eltaszít magától. Arra kényszerít, hogy minél messzebb legyek tőle.

- Ne aggódj, találunk megoldást. Rendben? –kérdeztem, mire bólintott és felém fordulva megölelt. Olyan volt, mint egy kislány. Egy kislány, akit megbántott a barátnőm, aki történetesen az ő nővére. Haragudtam Rony-ra. Mióta ismerem, most először voltam rá komolyan mérges. Hogyan volt képes megbántani ezt az angyalt. Hiszen ő nem ártott neki csak jót akar mindenkinek. Ebben a pillanatban nem a nagyszájú vagány csajt láttam, aki Emmett hasonmása.

- Kérem Mr. Cullen, otthon rendezzék a családi ügyeiket- kért minket a tanár. Elengedtem Bellát és a tanár felé fordultam.

- Hogyne tanár úr.

- Köszönöm.

Egész órán nem szóltunk egymáshoz. Mikor Bella felé fordultam, ő is rám nézett, aztán elmosolyodott és visszafordult a tanár felé. Az óra végén együtt indultunk meg az ebédlő felé. Beléptünk az ebédlőbe és mindenki minket nézett. Jobban mondva inkább Bellát, mint engem. A gondolatok pedig csak úgy áramlottak a fejembe. A többségük pedig igazán perverz volt. A karomon tartott kabátot Bella hátára terítettem, aki érdeklődve fordult felém.

-Nem fázom Edward.

- Nem is azért terítettem rád. És kérlek, hagyd magadon, mert így csak engem kínzol.

- Téged? –vonta fel a szemöldökét és leesett mennyire kétértelműre sikeredett a mondatom.

- Mindenki rólad fantáziál és nagyon nehéz elviselnem a gondolataikat. Csupán ennyi. Ne értsd félre.

- Én ugyan nem.

- Bella… Rossz az, aki rosszra gondol- suttogtam, miközben az ablak felé irányítottam és a tálcára dobáltam néhány ételt, majd fizetem. Aztán tálcával a kezemben fordultam meg, hogy a szokásos asztalunkhoz induljak, de Bella hangja megállított.

- De hülye aki nem- suttogta, aztán levette a kabátomat a válláról és visszaterítette a karomra, majd elsétált mellettem a testvéreinkhez. Én is követtem és leültem szerelmem mellé. Bella pedig a lehető legtávolabb tőle. Rose és Jasper közé.

- Nézd Bella…- kezdte Rony, de Rose félbeszakította.

- Vigyázz mit mondasz. Egy esélyed van, és aztán elviszem innen Bellát és soha többet nem látod. Elegem volt, hogy folyton csak magadra gondolsz és fütyülsz rá kinek mennyit ártasz.

- Én nem hozzád beszéltem Rosalie- Rony hangja nem volt dühös, de tekintete szikrákat szórtak. Most határozottan nem az a lány volt, akibe beleszerettem. Egy ismeretlen nő volt mellettem, nem az, aki elrabolta a szívemet.

- Viszont ő mindent elmondott. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy nem fogok a közeledben maradni. Nem fogom kockára tenni az életedet újra. És ha ennek azaz ára, hogy elmenjek, akkor vagy velük vagy nélkülük, de elhagyom a várost- azzal felállt és elhagyta az ebédlőt. Nővérem és Emmett követték őt. Csak Alice, Jasper, Rony és én maradtunk az asztalnál.

Bella szavai nagyon meglepték Rony-t. Meg sem tudott szólalni. Aztán körbenézett rajtunk.

-Tényleg annyira kibírhatatlan vagyok?

- Sajnálom Rony. De nagyon megváltoztál- suttogta Alice, majd Jasperrel ők is elmentek. Már csak ketten maradtunk.

- Sajnálom Edward- suttogta és kitört belőle a sírás. Őszintén reménykedtem benne, hogy végre észreveszi micsoda hülyeséget csinált. Talán az, hogy a legjobb barátnője is egyetért a többiekkel, észhez téríti.