Boldog Új Évet!

Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok minden kedves olvasómnak. Remélem a következő évben is velem tartotok majd.
Puszi: Hope

Forbidden Love- 29.fejezet

(Bella szemszöge)

-Te lennél Isabella? –kérdezte, miközben smaragdzöld szemeit az enyémekbe fúrta.

- Igen. De csak Bella. A másik túl hosszú- fintorodtam el, mire kuncogást hallottam felőle.

- Beszélhetnénk? –kérdezte félénken. Boldog voltam, hogy nem haragot és gyűlöletet látok a tekintetében, hanem puszta kíváncsiságot.

- Persze- mosolyodtam el, majd Aro felé fordultam. –Ha nem bánod kimennénk a kertbe. Szeretnék velük úgy beszélgetni, hogy közben nem lesik minden lépésemet testőrök.

- Rendben- sóhajtotta. Mily nagylelkű- gondoltam magamban és közben elindultam a kert felé. Tudtam, hogy ha messzebb nem is, de addig elenged egyedül. Anélkül, hogy bárkit is a nyakamba sózna.

A kert nem volt nagy, de én mindig is szerettem itt lenni. Itt valóban egyedül lehettem testőrök nélkül. Egy kis tavacska is volt itt, körülötte néhány egyszerű paddal. Egyenesen oda sétáltam és leültem a padra.

- Én most magatokra hagylak- szólalt meg Esme, mikor Tony is leült mellém. –Addig sétálgatok itt egy kicsit. Van mit megbeszélnetek.

- De nagyi…- kapta el a karját Anthony.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Jó kezekben hagylak. Bella nem fog bántani téged, ne félj- mosolygott rá, majd megszorította a kezét és szép lassan elsétált.

- Miért félsz tőlem ennyire? –kérdeztem lehajtott fejjel.

-  Nem… nem félek.

- De- néztem fel az arcára és elmosolyodtam, ahogy tekintetünk találkozott. –Félsz tőlem. A szíved majd kiugrik a helyéről és nem úgy nézel rám, mint mikor Esme melletted volt. Emellett az érzéseid is elárulnak. Nos, elmondod miért félsz tőlem?

- Sok mindent hallottam már rólad, de személyesen még sosem láttalak. Nem tudhatom milyen vagy és kinek higgyek.

- Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor csakis magadra hallgass. Sose ítélj meg úgy valakit, hogy nem ismered. Mindenki mást fog mondani, de csak akkor ismerhetsz meg valakit igazán, ha beszélsz vele és közel kerülsz hozzá. Saját tapasztalatból mondom. De hogy megnyugtassalak, megígérem, hogy nem érek hozzád. Egy ujjal sem, ha csak te nem kérsz rá. Így megfelel?- kérdeztem, mire bólintott. –Arra lennék kíváncsi, mit kerestek itt? Ez nem Esme-nek való hely és téged sem szívesen látlak ebben a környezetben. Nektek nem itt a helyetek.

- Azért jöttünk, mert a nagyi megígérte, hogy megismerhetlek. Tudod, 20 évvel ezelőtt megkérdeztem Rose-tól, hogy ki vagy te, mire nagyon csúnyán összeveszett az anyámmal. Végül nagyi mondta el ki vagy. Emlékeztem rád, az arcodra, de nem tudtam ki vagy. Sose láttalak, nem hallottam a hangod, de valami azt súgta, hogy meg kell, ismerjelek. Ezért vagyunk most itt.

- És miért pont Esme-vel? Miért nem Emmett-el vagy Jasperrel?

- Mert senki nem tudja, hogy idejöttünk. Ez a mi titkunk. A többiek nem engedtek volna el, legalábbis nagyi szerint. Főleg nem anya. Ő nagyon félt.

- Igen. Biztosan nagyon félt téged. Hiszen az egyetlen gyermeke vagy. A papád is ezért vette feleségül. Mert szeret téged és a közeledben akar lenni. Tudod, a testvérem nagyon szerencsés, amiért ilyen nagyszerű fia van, mint te. Én is szerettem volna anya lenni, de nekem nem adatott meg, ellentétben vele.

- Te most… Veronica-ról beszélsz? –kérdezte és közben összeráncolta homlokát.

- Igen. Miért? Hiszen ő az édesanyád.

- Én nem róla beszéltem. Hanem Rosalie-ról. Nekem ő a mamám. Nem pedig Rony.

- Na jó, akkor most magyarázd el úgy, hogy meg is értsem- kértem összezavarodva, mire mesélni kezdett. –Veronica sosem szeretett. Sosem volt mellettem, átnézett rajtam. Bár ő az anyám, egyáltalán nem úgy viselkedik. Nem szeret, de mostanra már megértettem, hogy egyáltalán nem vagyok neki fontos. Viszont a többieknek annál inkább. Az apám Edward nagyon szeret. Iszonyat jó fej. Imádom őt. Az anyukám pedig Rosalie. Mióta az eszemet tudom, ő volt mellettem. Ő vigyázott rám és megadta azt a szeretetet, amit anyámtól sosem. És úgy alakultak a dolgok, hogy anyám helyett anyám.

- Szóval Rony nem változott meg- állapítottam meg szomorúan.

- Te szereted őt és szomorú vagy miatta- mutatott rá a tényre Tony.

- Persze, hogy szeretem. Hiszen ő a nővérem. Még akkor is, ha tudom mennyi szörnyűséget tett.

- Te tudtad, hogy nem szeret engem. Igaz? –kérdezte.

- Azt tudtam, hogy mikor megszülettél nem szeretett. De reménykedtem benne, hogy a távollétem segített neki továbblépni és megváltozott. De honnan tudod ezt? Mármint, hogy én tudtam róla?

- Nagyi megmutatta az esküvő napját. Sokat mesélt rólad. Nem hagyta, hogy téged okoljalak a kialakult helyzetért. Azt mondta, te nem tehetsz semmiről.

- Szóval erről is tudsz.

- Miről? Arról, hogy szereted az apámat és ő is téged?

- Igen.

- Azt is tudom, hogy egyedül miattam nem vagytok együtt.

- Ez nem a te hibád. Sosem hibáztattalak érte. Hiszen te nem tehetsz semmiről. Te vagy a legnagyobb ajándék az egész családnak.

- Nekem nem úgy tűnik. Erről még senkinek nem beszéltem, de tudom, hogy sokkal boldogabbak lennének, ha én nem lennék.

- Ezt most miért mondod?

- Mert ez az igazság. Gondolj csak bele. Ti már azelőtt szerettétek egymást apával, hogy én megszülettem volna és az választott szét titeket, hogy Rony teherbe esett. Ha én nem lennék, akkor te most apával lennél és nem itt, Rony nem állt volna közétek és a többiek sem bánkódnának miattad. Mert bármennyire is el akarják titkolni, nem tudják. De főleg apa és Rose. Ők azok, akiknek nagyon hiányzol. És persze Emmett. De a többieknek is. Láttam milyenek voltak, mikor te velük voltál. És fáj, hogy most nem olyanok.

- Na ide figyelj- szóltam rá erősebb hangon. –Soha ne mondj ilyet. Soha többet. Abban a házban te vagy az élet.  Igen, szeretem az apádat, de nem te vagy az egyetlen oka, hogy nem vagyunk együtt. Tudod, Rony a nővérem. Én sosem akartam neki fájdalmat okozni, de sajnos a szerelmem erősebb volt. Azért mentem el, mert úgy gondoltam, az mindenkinek jobb lesz. És kapóra jött, hogy az egyik barátom elhívott a családjához. Néhány hónapig ott voltunk és csak az esküvőre mentünk vissza és addigra te már megszülettél. Még most is emlékszem, mennyire édes voltál abban a kiságyban. Viszont akkor már tudtam, hogy a nővérem nem szeret téged. Viszont reménykedtem benne, hogy megváltozik. De visszatérve a történethez. Amikor a volturi megérkezett a barátom észrevette köztük a szerelmét. Végül kiderült, hogy csak azért hagyta el a lány, hogy megvédje őket. Ekkor felajánlottam Aro-nak, hogy ha őt elengedi, akkor én maradok velük. És ő belement. Azóta itt vagyok.

- Ki volt az a barát?

- Miért érdekel? Nem hiszem, hogy ismered.

- Csak tudni szeretném- vont vállat, de én nem hittem neki.

- Legyen. A neve Damon Salvatore.

- Damon? –kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Igen. Miért? Ismered?

- Ismerem? Persze. Hiszen ő az egyik legjobb barátom. Imádom azt a családot. Elena és Katherine nagyon kedvesek velem, a srácok pedig… azt nem lehet szavakkal elmondani mennyire jó fejek.

- Szóval ismered őket. De honnan?

- Rosalie és Emmett sokszor elvitt hozzájuk. De soha nem mondták el, hogyan találkoztak, hogyan lettek barátok. Annyit mondtak, hogy van egy közös ismerősük.

- Értem.

- Miért vagy még itt? –tette fel a következő kérdést, ami igen csak meglepett. –Mikor jössz haza?

- Még jó pár évig kell itt maradnom.

- Kell?

- Igen. Ez is az egyezség része.

- Értem. De ugye egyszer hazajössz? Mondd, hogy nem örökre hagytál el minket.

- Nem örökre hagytalak el benneteket. Egy napon visszamegyek, és majd meglátjuk mi lesz. Tudod, nem mindenki szeretné, ha otthon lennék.

- Az anyámmal ne foglalkozz. Az ő véleménye senkinek nem számít.

- Ne beszélj így. Ő az édesanyád. Bárhogy is viselkedik, bármit tesz, akkor is az édesanyád. Nem utálhatod. Akkor nem leszel jobb nála.

- Tudom, de olyan nehéz. Nem tudom szeretni. Pont úgy, ahogy ő sem engem- láttam a szemében a szomorúságot és megsajnáltam. Mégiscsak az unokaöcsém. És fáj, ha szenvedni látom.

Közelebb csúsztam hozzá és felé nyújtottam a kezem, de mielőtt elérhettem volna, visszahúztam. Hiszen megígértem neki, hogy nem érek hozzá, ha ő nem akarja.

Azonban a következő pillanatban ő bújt hozzám szorosan. Én pedig miután legyőztem a meglepettségemet viszonoztam ölelését.

- Kérlek, ne legyél szomorú. Tudom, hogy rossz, de gondolj arra, mennyien szeretnek téged. Köztük én is. Nem ismerlek, nem tudhatom milyen vagy, de biztos vagyok benne, hogy nincs nálad tisztább teremtés a földön. Ne foglalkozz azzal, miért nem szeret a mamád. Az alighanem az én hibám. Könnyen lehet, hogy miattam szenvedsz annyit. És el sem tudom mondani, mennyire sajnálom, ha így van.

- Nem a te hibád. Ő ilyen. De nem fogok miatta szenvedni. Megfogadtam, hogy nem ejtek egyetlen könnycseppet sem érte. Nem érdemli meg, akkor sem, ha az édesanyám.

- Helyes. Szeretném, ha mosolyognál. Az sokkal jobban áll.

Ő elmosolyodott és az én arcomra is mosoly kúszott.

- Sajnálom, ha félbeszakítottam valamit, de nekünk lassan mennünk kell- lépett mellénk Esme és megszorította Tony vállát.

- Igen nagyi- felállt és vele együtt én is, majd felém fordult. –Ígérd meg, hogy hazajössz. Neked ott a helyed köztünk és alig várom, hogy jobban megismerhesselek. Kíváncsi vagyok a nagynénémre.

- Úgy lesz. Addig pedig beszélhetnénk telefonon. Na, mit szólsz hozzá?

- Jó lenne.

- Van nálad telefon? –kérdeztem, mire bólintott és egyből elő is vette. Én kikaptam a kezéből és beleírtam a számomat, de nem írtam oda a nevemet, csakis egy „B” betűt. Majd visszaadtam neki a telefont. –Amikor úgy érzed, beszélni szeretnél valakivel, hívj fel nyugodtan. Én várni fogom a hívásodat.

- Köszönöm- suttogta és még egyszer megölelt. Jól esett. Tényleg örültem neki, hogy már nem fél tőlem.

- Én köszönöm, hogy megismerhettelek.

- Kicsim- szólított meg Esme. –Vigyázz magadra.

- Te is. És hamarosan találkozunk. De többet ne gyertek így ide. Nem akarom, hogy Aro bármilyen idióta ötlettel álljon elő újra.

- Rendben.

- De Bella…- kezdett volna tiltakozni Tony, de félbeszakítottam.

- Minden rendben lesz és egy napon újra találkozunk. Bízz bennem, kérlek- néztem rá könyörgőn, mire bólintott egyet. Mind a kettejüket megöleltem még egyszer utoljára, majd kikísértem őket a kapuig. Utána visszasétáltam a nagyterembe. Biztos voltam benne, hogy Aro kíváncsi lesz miért voltak itt.

És igazam is lett. Amint beléptem, rögtön előttem termett és már nyúlt is a kezemért. De mikor tudatosult benne, hogy nem fog látni semmit, mérgesen nézett rám.

- Látni akarom.

- De én nem akarom, hogy tudd miről beszéltünk. Nem tartozik rád.

- Márpedig igen- emelte meg a hangját. Már cseppet sem volt barátságos. –Tudni akarom, mit keresett itt az a két Cullen. Végül is ez az én váram. Tudni akarom, mi folyik benne.

- Miattam voltak itt. Legyen ennyi elég. Most pedig felmegyek a szobámba- azzal elindultam ki a nagyteremből.

- Nem mész innen sehova Isabella- csattant mély hangja, mire megálltam és felé fordultam. Kezdett idegesíteni az a hangnem, ahogy velem beszélt.

- Hogy mondtad? –hangom rideg volt mégis nyugodt. Ugyanakkor még számomra is félelmetesnek hangzott.

- Azt mondtam, hogy tudni akarom. Talán baj van a hallásoddal?

- Nem. Csak nem akarok válaszolni neked- magyaráztam, miközben lassan felé lépkedtem. –És nem vagyok köteles megosztani veled, mit beszéltem a családommal. Mindenkinek van magánélete, még neked is. Én sem kérdezem, hányszor bújsz ágyba a feleségeddel. Vagy igen? – sziszegtem egyenesen az arcába, majd megragadtam a nyakát- persze erre már mozdult mindenki, de senki nem támadott- és nekivágtam a falnak. –Itt vagyok, mert megegyeztünk. De egy szóval sem említettem, hogy mindenről be fogok neked számolni. Nem foglak megölni, arra semmi szükség. De ilyet többet nem akarok. Mindent megtudhatsz, ha kérdezel, de jól tudod, hogy ezt a hangnemet nem tűröm el. Te magad változtattál meg, most viseld a következményeit.

Elengedtem és minden szó nélkül elhagytam a termet. Cseppet sem bántam meg, hogy megaláztam. Megérdemli. Visszakapj azt, amit ő csinált másokkal. Nagyon jól tudja, hogy nehezen viselem, ha meg akarja mondani, mit csináljak. És ennek ellenére meg akart alázni. Mindenki előtt. Az egész volturi gárda előtt. De fordítva sült el. Nem tudom hogyan gondolhatta. Azt hitte majd hagyom magam? Hát ennyire nem ismer? Ő maga változtatott meg. Olyan lettem, mint ő. Akkor mégis mit várt? Hogy majd meghúzom magam, míg ő kidühöngi magát? Hát azt várhatja. Senki nem alázhat meg. Még ő sem. Főleg nem azért, mert nem osztok meg vele egy személyes dolgot. Semmi köze hozzá, mi van a családommal. Távol tartom őket ettől a helytől és ezektől a vámpíroktól akkor is, ha az életembe kerül.

Forbidden Love- 28.fejezet

Sziasztok!

Először is szeretnék boldog, békés karácsonyt kívánni mindenkinek. Másodszor pedig hoztam a friss fejit. Remélem tetszeni fog. Ezzel is szeretnék kellemes ünnepeket kívánni mindenkinek. Jó olvasást!
Puszi: Hope

(Rosalie szemszöge)

- Az a nő minden bajunk okozója- hallottam meg Rony hangját, mire dühösen fordultam az ajtóban álló személy felé.

- Nem ő tehet a te elfuserált életedről. Egyedül csakis magad okolhatod mindenért. Te vagy mindennek az oka, nem ő. Most pedig takarodj a szobából- morogtam rá.

- Ő az én fiam.

- Csak biológiailag. Sosem érdekelt mi van vele. Nem fogom hagyni, hogy megmérgezd a lelkét.

- Hogy megmérgezzem a lelkét? –nevetett fel. –Szerintem joga van megtudni, hogy ki az a nő. És nem csak a dolgok szép és kedves oldalát. Arról is tudnia kell, mennyire álszent a testvérem.

- Ebből elég- pattantam fel a székről és egyenesen Rony elé suhantam. –Takarodj innen.

- Mert ha nem?

Dühömben lekevertem neki egy pofont, majd mielőtt feleszmélt volna, a lépcső felé taszigáltam, ahol mind a ketten legurultunk. Ebben a pillanatban lépett be a nappaliba Edward és a többiek is megjelentek, akik itthon voltak.

- Itt meg mi a fene történt? –kérdezte Edward, mikor lefogta Rony-t, míg engem szerelmem tartott szorosan.

- Csak annyi, hogy a feleséged megmérgezné Tony lelkét a gonoszságával.

- Hogyan?

- Tony kérdezett tőlem valamit, mire Rony megjelent és mindenféle hazugságot állított.

- Nem hazugság. Én csak az igazat mondtam. Arról nem tehetek, hogy te az orrodig nem látsz, annyira megtévesztett.

- Ez nem igaz. Engedj el. Engedj el- üvöltöttem Emmett-nek. –Had tépjem szét.

- Elég Rosalie. Ezzel csak megijeszted Anthony-t- szólt erősebben Esme.

- Emmett, vidd el a feleségedet sétálni, én addig elbeszélgetek Rony-val. Esme, megkérhetlek, hogy menj fel a fiamhoz? Most az a fontos, hogy ő megnyugodjon –kérte anyát Edward. Én is mentem volna, de tudtam, hogy most nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy mellette legyek, tekintve, hogy én is tiszta ideg vagyok. Most tényleg jobb, ha Esme megy fel hozzá.

- Ha még egyszer meglátlak Tony közelében, megöllek- morogtam rá Rony-ra, mikor Emmett-el elmentünk mellette. Dühös voltam. Piszkosul mérges. Hogy jön ő ahhoz, hogy Bellát okolja mindenért? Hiszen csakis Rony a felelős a kialakult helyzetért. Ha ő nem ragaszkodik annyira a terveihez, akkor Bella itt lenne, Edward ugyan úgy gondoskodna a fiáról és Rony sem lenne megkeseredett. De nő nem akarta elfogadni, hogy nem szereti Edward és belekényszerített mindenkit egy olyan helyzetbe, ami senkinek nem jó.

- Mi volt ez cica? –kérdezett rá Em az előbbire, miközben már az erdőben sétáltunk.

- Bellát pocskondiázta. És én nem hagyhattam. Azt mondta mindenről ő tehet. Mindenért a húgomat okolja, holott ő a felelős. Annyira bosszant. Legszívesebben letépném a fejét.

- De nem teheted. Bármennyire is idegesítő, de ő Tony anyja. Akkor is, ha nem szereti őt. És az fájna Tonynak, ha éppen te vetnél véget az anyja életének. Még az is lehet, hogy meggyűlölne.

- Nem. Azt soha. Ezerszer inkább elviselem a közelemben azt a szörnyeteget, minthogy elveszítsem a fiam. Mert ő az enyém. Bárki bármit mondd, én vagyok az anyja.

- Ezt mindenki tudja. Hiszen te vagy mellette állandóan. De figyelembe kell venned, hogy Tony attól még szereti azt a nőt. Akkor is, ha az anyja eltaszítja magától. Te sem akarsz akkora fájdalmat okozni a gyereknek, igaz?

- Igazad van- hajtottam le a fejem.

- Tudom, hogy hiányzik. Nekem is. De ki fogjuk bírni. És ő is visszajön hozzánk. Utána minden rendben lesz.

- Nem fogom hagyni, hogy Tony megutálja Bellát. Mert Rony erre pályázik.

- Nyugodj meg, kérlek. Tony okos fiú. Nem lehet olyan könnyen befolyásolni. Bízz benne.

- Én bízom benne. Rony az, akiben nem bízom.

- Felejtsd el egy kicsit azt a nőt- ölelt magához szerelmem.

- Rendben- temettem arcomat mellkasába és még szorosabban bújtam hozzá. Ő volt az én mentsváram. A támaszom. Az életem, a lelkem másik fele. Ha ő nem lenne, nekem sem lenne miért élnem. Nem akarom elveszteni… soha.

(Esme szemszöge)

Emmett kivitte Rosalie-t, Edward pedig Rony-t. Jasper visszament a garázsba és már csak én maradtam a nappaliba. Mélyet sóhajtva indultam meg az emelet felé, egyenesen az unokám szobájába. Megálltam az ajtó előtt és bekopogtam. Mikor meghallottam unokám hangját, beléptem a szobába. Ő az ágyon ült és egy párnát szorongatott, miközben szemei vörösek voltak.

-Nagyi- csak ennyit kellett mondania. Azonnal mellette termettem és az ölembe húztam. Ugyan már nem volt kisgyerek, de nem tudta elrejteni a fájdalmát. Lassan ringattam magunkat, mígnem teljesen megnyugodott. –Miért nem szeret?

- Nem tudom drágám. De mi szeretünk.

- A nénikém jobban szeret, mint a saját anyám. Hát nem szörnyű?

- Nem. Rosalie jobban szeret téged, mert ő tudja milyen, ha nem lehet valaki anya. És veled úgy érzi, igazi anya lehet. Míg Rony sosem élte át azt a fájdalmat, amit Rose. Talán ezért nem értékeli az élet szép dolgait. Azokat, amik megadattak neki, míg mások csak álmodozhatnak róla.

- Nem csak ez van a háttérben, igaz? –kérdezte nagy szemeit rám emelve.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze nagyi. Amit csak akarsz.

- Tudni szeretném mit kérdeztél Rosalie-tól, amitől nekiesett az anyukádnak? Elmondod nekem?

- Félek.

- Mitől?

- Hogy megint veszekedés lesz belőle. Pedig én csak szerettem volna megtudni valamit.

- Kérdezd meg tőlem. Hátha én tudom rá a választ- bátorítóan rámosolyogtam.

- Egy nőről kérdeztem a nénikémet.

- Értem. Szóval egy nőről, akiről nem tudod, hogy kicsoda.

- Igen.

- És hogy nézett ki?

- Hosszú gesztenye barna haja volt, vámpír, mert a szeme ugyan olyan aranybarna, mint nektek. Arra emlékszem, hogy a karjába vesz és mondd nekem valamit. Közben kedvesen mosolyog rám, de a tekintete szomorú.

- Megtanultátok apukáddal hogyan használd a képességed? –kérdeztem. Azt hiszem itt az ideje, hogy megtudja ki az a nő, és hogy mit mondott neki. Már értem miért borult ki Rosalie. Ha Rony Bellát szidta, akkor teljesen jogos volt, bár nem a gyerek előtt kellett volna. De őt is meg lehet érteni. Csak a húgát védte teljesen jogosan.

- Igen.

- Akkor szeretném, ha megnéznél valamit a fejemben. Azt hiszem tudnod kell, ki az a nő és miket mondott neked.

- De… apa nem lesz mérges?

- Nem hinném. Okos fiú vagy, meg fogod érteni mi miért történt. És én elmagyarázom neked. Egyedül annyit kérek tőled, hogy hallgass végig, mielőtt ítélkeznél bárki fölött.

- Rendben nagyi- bólintott, majd lehunyta a szemét én pedig felidéztem magamban az esküvő után történteket. Amit csak én hallottam. Azokat a mondatokat, amiket senki más nem hallott Bella szájából.

- Tudom, hogy még nem érted mi olyik körülötted- suttogta lányom, miközben kezébe vette a kisfiút. –De azért remélem, emlékezni fogsz rám. És arra is, amit most mondok neked, bár erre kicsi az esély. Tudod Tony, én szeretem az apukádat. Jobban, mint a saját életemet. És te vagy az egyetlen oka, hogy mi nem lehetünk együtt. Viszont ezért egy percig sem okollak és nem is okoltalak soha. Hiszen te nem tehetsz semmiről. A papád nagyon szeret téged. És biztos vagyok benne, hogy mindig melletted lesz. Csupán annyit kérek tőled, hogy szeresd őt. Édes kicsi csöppség. Annyira szeretném, ha értenéd, amit mondok neked. De elég, ha emlékezni fogsz rám. Nagyon remélem, hogy a mamád nem fog ellenem fordítani. Mert én szeretlek téged. Az unokaöcsém és annak a férfinak a fia vagy, akit teljes szívemből szeretek és fájó szívvel hagylak itt, mikor tudom, hogy a mamád nem szeret. Csak remélni tudom, hogy jó ember lesz belőled. Olyan, mint amilyen a papád. Rá kell hasonlítanod. Ő is olyan jó, mint te. Igaz, sok hibája van, de szeret téged. Van egy papád, aki mindent megtenne érted. Sose felejtsd el Anthony, hogy van a világban valahol egy nagynénéd, akire bármikor feltétel nélkül számíthatsz, akkor is, ha nagyon messze vagyok tőled. Aki bármire képes lenne érted. Szeretlek kicsim- végül adott egy puszit a kisfiú arcára és visszatette a kiságyba.

-Szóval ő szeret engem. Ő a nagynéném. De még mindig nem értek semmit.

- Ő Isabella. Az anyukád testvére. 2 évvel hamarabb változott át, mint ahogy te megszülettél. Sokáig Rosslie-val és Emmett-el élt, aztán hazajöttek hozzánk. Szép lassan egymásba szerettek a papáddal. De apukád ekkor már eljegyezte anyukádat. Nem akart senkinek sem fájdalmat okozni, de a szerelem erősebb volt mindennél. Viszont Bella nem akarta elveszteni a testvérét, ezért elhagyott minket. Elment anélkül, hogy Rosalie-n kívül bárki másnak szólt volna.

- De ha szerette apát és apa is őt, akkor miért ment el?

- Mert akkor már te úton voltál. Bella pedig nem tudott és nem is akart harcolni egy gyermek ellen. Anyád felhasznált téged, hogy őket elválassza. De mint azt te magad is láthattad, Bella nem haragszik rád. Ő úgy szeret téged, mint ahogy Rosalie, annak ellenére, hogy egyetlen napig látott csak. És ami a legfontosabb, hogy soha, egyetlen percig sem gyűlölt téged.

- És hol van most?

- Bella aznap, mikor elbúcsúzott tőled, elment. Elment a volturival, hogy a barátja boldog legyen. Bella felajánlotta magát, a saját szabadságát egy nőért cserébe, aki fontos volt a barátja számára. 50 évben egyezett meg a volturival. Addig nem hagyhatja el őket.

- És ebből nagyjából 10 év telt el. Igaz?

- Igen.

- Nagyi, tudnom kell, hol van most. Talán ő választ adhat a kérdéseimre. Azokra, amikre apa sosem fog. És amiket mástól nem tudhatok meg.

- Most még nem lehet. De ígérem, egy napon elkísérlek hozzá. Talán nem is olyan sokára. De most még nem lehet. Értsd meg, kérlek.

- Rendben nagyi. De találkoznom kell vele. Még mielőtt letelne az 50 év. És úgy, hogy apa ne tudjon róla.

- Úgy lesz. Megígérem.

- Köszönöm.

                                                           20 év elteltével…

(Bella szemszöge)

Az életem egy részről maga a pokol, másrészről viszont mindent elértem, amit akartam. Pokol, mert gyűlölöm ezt a helyet. Nem mehetek sehova egyedül, nem tehetek egy lépést se anélkül, hogy ne tudnák, hol vagyok, mit csinálok. Viszont elértem, hogy tiszteljenek. Maga a nagy Aro Volturi is tisztel. Ott vagyok fent, ahol ő is. És a legjobb az egészben, hogy ő maga emelt olyan magasra. És bár most nyugodt és nem tervez semmit a családommal, de azért én még mindig nem bízom benne. Ő az a fajta, aki soha nem változik. Jobb távolságot tartani. Bár kétlem, hogy szembe akarna szállni velem. Tudja, hogy ha megpróbálja, meghal. És nem viccelek. Jelen körülmények közt úgy néz ki, tőlem jobban tartanak a vámpírok, mint Aro-tól. De ez van. Ő akarta, hogy a legjobb legyek. Hát sikerült neki. Olyan lettem, amilyennek ő akart látni. 30 hosszú év elteltével én is kegyetlen lettem. Azzal a különbséggel, hogy nem vesztettem el az emberségemet. Az a sok harc megerősített, de nem felejtettem el, hogy valaha én is egy gyenge ember voltam. Éppen ezért vagyok képtelen ártatlan emberek vérével táplálkozni. Mindent megteszek, amit kér tőlem, de az egyetlen feltételem az volt, hogy nem iszok embervért. Bár az elején megpróbált rávenni, de mindig visszautasítottam és egy idő után már nem is próbálkozott. Elfogadta, hogy inkább szomjan halok, minthogy bárkivel is végezzek. Ha bárki a családom életére törne, gondolkodás nélkül végeznék az illetővel.

-Bella, Aro kéri, hogy menj a nagyterembe. Itt van Esme Cullen és még valaki, akinek a nevét nem osztotta meg velem- lépett be a szobámba Jane, miután kopogott.

- Rendben. Máris megyek- eresztettem meg felé egy mosolyt, ő pedig kilépett a szobámból. Magamra kaptam a fekete köpenyem és a nagyterem felé vettem az irányt. Vajon miért jött ide Esme? Ráadásul ennyi idő után? És ki az, aki vele jött? Vajon ki az, akiről Jane sem tudhatott? Vagy ki az, akit nem ismert fel? Hiszen ő is ott volt az esküvőn. Elvileg ismernie kellett volna mindenkit a Cullen családból. Talán csatlakozott hozzájuk valaki? Lehet, hogy szemmel kellene tartanom őket. Jobban kellene figyelnem rájuk, hogy még véletlenül se essen semmi bajuk. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? De sebaj. Mostantól figyelni fogom őket. Minden lépésüket.

Ahogy a nagyterembe értem, Aro egy öleléssel üdvözölt és a helyemre vezetett, ami a három király trónja mellett volt negyedikként. Nem akartam leülni, így a szék előtt megálltam és szembefordultam a látogatóimmal. Elsőként Esme-t pillantottam meg és a szívemet elöntötte a melegség, ahogy ránéztem szeretetteljes arcára. Ő kedvesen elmosolyodott és én nem bírtam tovább magammal. Azonnal hozzá siettem és megöleltem második anyámat.

-Anya- suttogtam meghatottan, de ő csak szipogni tudott.

Végül elengedtem és megnéztem a másik személyt is. Magasabb volt, mint Esme. Tekintete smaragdzöld volt, a haja szőkésbarna. Arca nagyon ismerős volt és azt is tudtam honnan. Nagyon hasonlított arra a személyre, akit mindennél jobban szerettem. Edwardra.

-Kislányom, hadd mutassam be az unokámat. Az unokaöcsédet…

- Anthony- suttogtam magam elé és újra elöntött a boldogság. Viszont féltem is. Fogalmam nem volt, miért jöttek ide. Lehet, hogy azért, mert Tony nem akarja, hogy a család közelében legyek. De minden azonnal eldőlt, mikor szólásra nyitotta száját. 

Forbidden Love- 27.fejezet

(Bella szemszöge)

Csendben futottunk a reptérig. Senki nem szólt hozzám és én sem kívántam senkivel sem társalogni. Gondolataim a mai nap körül jártak. Először az esküvő, aztán a vita a bátyámmal. Reméltem, hogy nem fog összeveszni sem Damon-nal, sem senki mással. Meg kell értenie, hogy ez az én döntésem volt. Én akartam így. Még akkor is, ha tudtam mekkora fájdalmat okozok ezzel azoknak, akik szeretnek, és akiket én is szeretek. De még mindig így tartom helyesnek. Ez volt a legjobb, amit tehettem. És bízom benne, hogy elérem, amit akarok.

-Megérkeztünk- mosolyodott el Aro, mikor a reptérhez értünk.

- De mostanában nem megy repülő Olaszországba- értetlenkedtem.

- De. A magángépünk- vigyorgott rám, majd intett, ha jól emlékszem Félix-nek, hogy vegye el a csomagjaimat, ő pedig a kezem után kapott. Újra megpróbált olvasni a gondolataimban, persze megint sikertelenül. Csalódottan engedte el a kezem, az én arcomra pedig akaratlanul is mosoly kúszott.

- Ha megérkeztünk bemutatok neked mindenkit. És holnaptól kezdjük a kiképzést. Fejleszteni fogjuk a képességedet, vagyis képességeidet és meg kell tanulnod rendesen harcolni. Mert téged nem igen tanítottak.

- Még csak három éve vagyok vámpír, sőt még annyi sincs. Mégis mit vársz tőlem? Hogy rögtön úgy harcoljak, mint egy tapasztalt harcos? –kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. De ekkor olyan történt, amire nem is számítottam volna. Caius- a szőke hajú férfi, aki eddig nem szólt semmit, szinte teljesen csendben volt végig- felnevetett és megveregette Aro vállát.

- Majd én foglalkozom a kiképzésével. Személyesen- villantotta rám félelmetes tekintetét. És kirázott tőle a hideg. –Akkor egész biztosan tanul egy kis alázatot is.

- Nehéz dolgod lesz fivérem- mosolyodott el Aro, majd az egyik repülő felé indult és én is követtem. Mögöttem jött a másik király és a testőrök is.

Bosszantott, amit mondott. Soha nem fogok megalázkodni előttük. Soha. Előbb vetek véget a tulajdon életemnek, minthogy elismerjem őket a „királyaimnak.” Nincs az-az isten, akiért fejet hajtanék az akaratuk előtt. Én nem fogom úgy végezni, mint Katherine. Épp ellenkezőleg. Ők fognak engem tisztelni. Különben ne legyen a nevem Isabella Cullen.

Az út nem volt hosszú. Na jó, azért nem volt rövid se. Egyedül az volt a baj, hogy nem volt mivel elfoglalnom magam. Jó, Caius és Aro ismertették velem, mi lesz a dolgom az elkövetkezendő időben, hogy kinek a testőre leszek. Természetesen addig nem hagyhatom el a kastélyt, amíg nem vagyok elég képzett a harcokhoz. De engem ez sem érdekel. Csakis az, hogy elérjem a céljaimat. És amit a legjobban akarok, az a családom biztonsága. Ha ezt elérem, akkor én már boldog leszek. Akkor jöhet akármi. Bármivel szembenézek, ha tudom, hogy ők jól vannak.

- Nos, üdvözlünk Volterrában. Ez a kastély lesz az otthonod az elkövetkezendő 50 évben- mosolygott rám Aro, mikor leszálltunk a vár melletti tisztáson. Innentől kezdve pedig nem szólt hozzám. Egyenesen bevezetett a várba, ott pedig különböző alagutakon mászkáltunk, míg el nem értünk egy hatalmas fa ajtót, ami azonnal kinyílt, mikor meglátták a két királyt. Egy tágas terembe értünk, ahol rengeteg vámpír tartózkodott. Középen három trón volt elhelyezve. Az egyikben egy idősebb vámpír ült, míg a másik kettőt azonnal elfoglalta Aro és Caius. Én megálltam velük szembe és vártam. Vártam, hogy Aro vagy Caius mondjanak valamit. Végül Aro törte meg a csendet.

-Bemutatom Bellát. Mostantól ő tölti be Katherine helyét.

- Miért, mi történt Katherin-nel? –kérdezte ijedten egy barna hajú lány Aro széke mögül.

- Katherine visszament a családjához. Ugyanis Isabella cserét ajánlott, amit én elfogadtam. Higgyétek el, hogy ő sokkal tehetségesebb, mint azt ti vagy akár ő gondolná. És mi segíthetünk neki. Az elkövetkezendő 50 évben Bella hozzánk tartozik. Bánjatok úgy vele, mint a többiekkel. Nincs megkülönböztetett figyelem. Ő is egy egyszerű testőr lesz. Mégpedig az én testőröm.

- Rendben mester- hajtott fejet mindenki.

- Bella, hadd mutassam be a legfőbb testőröket. Jane, és az ikertestvére Alec. Félix, Demetri- kezdte a felsorolást azokkal, akiket már névről ismertem. –Renáta, Heidi. És a harmadik uralkodó Marcus.

Aprót biccentettem köszönetem jeléül, majd vártam, hogy Aro újra megszólaljon.

- Jane, kísérd fel Bellát abba a szobába, ami a tiéd mellett van- aztán felém fordult. –A cuccaid már ott vannak. Pakolj ki, rendezkedj be, majd hívatunk, ha szükségünk van rád. Most pedig elmehetsz.

Idegesített ez a felsőbbrendű hang. Legszívesebben megfojtottam volna érte, de nem tehettem. Kicsit vissza kell fognom magam. Legalább addig, amíg meg nem tanulok vigyázni magamra. Mert bármennyire is bosszant, még egy ideig el kell viselnem a parancsolgatását.

- Itt vagyunk. A másik szoba- mutatott egy másik ajtóra- az enyém. Ha szükséged van valamire, vagy csak kérdezni akarsz valamit, ott megtalálsz. Vagy pedig a nagyteremben, de oda csak akkor menj be, ha hívatnak.

- Miért vagy most velem ilyen rendes? –kérdeztem mélyen a szemeibe nézve.

- Nem vagyok kedves. De nem is vagyok olyan gonosz, mint amilyennek gondolsz. Egyszerűen csak új vagy. És látom, hogy Aro nem éppen közömbös irántad.

- Én nem akarok tőle semmit.

- Aro-nak felesége van, nem is úgy, nem olyan értelemben gondoltam, hogy nem közömbös irántad. Van valami furcsa fény a szemében, mikor rád néz. Talán tisztelet vagy elismerés. Nem is tudom pontosan. De neked sikerült elérned azt, amit senki másnak. A nagy Aro Volturi felnéz rád és majdhogynem fél. Ő már sejti azt, amiről neked fogalmad sincs. Akkor erő van a birtokodban, mint senki másnak. Ezért akar maga mellett tudni. Ha letelik az 50 év nem hiszem, hogy el fog engedni. Nem fog lemondani arról a hatalomról, amire általad tesz szert. Higgy nekem.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem Jane. Remélem, egy napon barátnők lehetünk. A lelked mélyén kedves lány vagy, csak nem engeded, hogy bárki más is megismerje a valódi énedet.

- Erről inkább ne beszéljünk. Menj és rendezkedj be- fordított nekem hátat, majd eltűnt a szobájában. Én pedig sóhajtva léptem be a szobámba.

Az következő napok gyorsan teltek. Minden nap harcolni tanultam, emellett a képességemet is fejlesztettük. Megtanultam hogyan lehet kitolni a pajzsomat, hogy másokat is védeni tudjak és azt is, hogyan vehetem át mások képességét pusztán egy érintéssel. Bár ezt nem sűrűn használom, mivel eléggé kimerítő, de egyre jobban félek. Félek, hogy Aro nem fog elengedni, mert pontosan tudja, mekkora segítség vagyok neki. Talán Jane-nak igaza lesz. Viszont én nem akarok itt maradni örökre. Nem fogok úgy járni, mint a többi volturis, akik nem tudnak elmenni innen és az is lehet, hogy már nem is akarnak. Hiszen több száz éve vannak itt. Ők már beletörődtek ebbe, de én nem fogok. Én nem jutok olyan sorsra, mint ők. Én újra szabad leszek, és újra a családommal fogok élni.

(Edward szemszöge)

A napok csak teltek és egyre nehezebb volt elfogadnom, hogy Bella nincs köztünk. Az hogy elment a volturival csak még rosszabb. Ezerszer könnyebben megértettem volna az indokait, ha újra elmegy Damon-nal és a többi Salvatore-val. De nem. Neki egyenesen a vámpírok királyi családjához kellett csatlakoznia. Hát nem elég nehéz nekem így is? Nekem és a családnak? Hiszen nincs velünk, nem látogathat meg minket. Csak akkor láthatjuk, ha mi magunk megyünk Volterrába. Aminek elég kicsi az esélye, tekintve, hogy ki nem álljuk őket. De Belláért még Aro-t is képes lennék elviselni. De nem hagyhatom itt a fiamat egy percre sem. És Rony nem engedné, hogy magammal vigyem. Tehát várnom kell. Várnom, amíg a fiam fel nem nő. Nem fogom magára hagyni egy olyan nővel, aki nem szereti. Mert az tisztán látszik, hogy egyáltalán nem érdekli Rony-t, hogy mi van a fiával. Csakis akkor hozakodik elő vele, ha tőlem akar valamit. És mióta Bellától mindent megtudtunk róla, azóta még elrejteni sem próbálja a közönyét a fiunk iránt. Egyszer sem megy be hozzá, nem érdekli, mi van vele. De eljön a nap, amikor Rony nem fog tudni a fiammal zsarolni. Mert egy napon Tony is meg fogja tudni milyen ember az anyja. Még most nem értheti, miért nem szereti az anyja, de szerencsére van, akitől megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van. Esme és Rosalie úgy szeretik, mintha a sajátjuk lenne, és ezért soha nem lehetek elég hálás nekik. Alice is egyenesen rajong az unokaöccséért és nem érti, hogy a legjobb barátnője miért nem szereti. Emmett és Jasper oda-meg vissza vannak a fiamért és Carlisle már azt tervezgeti mennyi mindent fog átadni neki a saját tudásából. Szóval a fiam nem szenved hiányt semmiben. Övé az egyik legszeretőbb család a világon. És nem fogom hagyni, hogy a feleségem nemtörődömsége beárnyékolja a fiam életét. Mindent megteszek azért, hogy ő boldog legyen. Hogy biztosítani tudjam számára azt a nyugalmat, amit megérdemel.

(Rosalie szemszöge)

Újra nélküle. Végül újra elhagyott minket annyi különbséggel, hogy most nem olyan helyre ment, ahol biztonságban van. Bella megint magunkra hagyott minket. Én is haragszom rá, akár csak Emmett, nem tudom megérteni miért a könnyebb utat választja, de elfogadom a döntését és csak bízni tudok benne, hogy épségben visszatér hozzánk. Piszkosul fáj, hogy nincs itt velünk. Egy nap vele elég volt, hogy újra jól érezzem magam és most, hogy elment ugyan olyan üres vagyok, mint mielőtt megismertem. Van Bellában valami, ami arra késztet, hogy nyitott legyek mindenki felé. Ha ő is mellettem van, úgy érzem, mindenkiben bízni tudok. Mindenkiben, akiben ő is megbízik. Jó, ez nem teljesen igaz, mert a testvérét nem tudtam és soha nem is fogom tudni elfogadni. Ő az egyetlen, akit valóban gyűlölök még akkor is, ha Bella megvet érte. De szerencsére nem haragszik rám. És ahogy észrevettem már ő sem úgy tekint a testvérére, mint régen. Tudom, hogy önző dolog a részemről, de úgy érzem, most már én vagyok az egyetlen nővére. Az egyetlen, aki még nem okozott neki csalódást, és aki mindig mellette áll. És ez bármennyire is önzés a részemről, de jól esik. Nekem ő az egyik legfontosabb személy az életemben a férjemen kívül. Bella a húgom. Én mentettem meg a haláltól, én segítettem neki átvészelni az újszülött korszakát, én voltam mellette, mikor szenvedett. És most hogy nincs itt, tudom, érzem, hogy belőlem is hiányzik valami. Ez a ragaszkodás szinte már beteges, de nem tudok ellene tenni. Legalább annyira fontos nekem, mint Emmett. És ezt mind a ketten nagyon jól tudják. Bella mindenkinek hiányzik, de beül valami azt súgja vissza fog jönni. Nem hazudott, mikor ezt megígérte nekünk. Még látni fogom a húgomat. Biztos vagyok benne.

Néhány évvel később…

Kezdem elfogadni a helyzetet, hogy nincs itt. Bár még mindig pokolian rossz, de most már legalább megértem mit miért tett. Rengetegszer végigrágtam magamban az évekkel ezelőtt történteket. És mindig arra jutottam, hogy helyesen cselekedett. Még akkor is, ha ez fájdalmat okozott nekünk. Én is így tettem volna a helyében. Bella mindenkit védeni akart azzal, hogy elment. Pontosan tudta, hogy egy napon Aro úgyis eljött volna érte és magával vitte volna. Akár akarata ellenére is. Így pedig legalább elérte, hogy Damon újra boldog legyen és mi is biztonságban vagyunk. Mert amíg Bella a volturinál van, addig egészen biztos, hogy Aro nem tervez ellenünk semmit. Bár ki tudja. Mostanra már senki nem haragszik rá. Emmett és Edward is lenyugodtak. Ugyan mindenki szomorú, de mind tudjuk, hogy egy napon újra teljes lesz a családunk. Megpróbáljuk úgy eltölteni a mindennapjainkat, mint eddig. Esme az árvaházba jár és foglalkozik az árva gyerekekkel, ahova én is sokszor elkísérem. Carlisle a legtöbb időt a kórházban tölti és próbál minél több emberen segíteni. Alice belevetette magát az üzleti életbe. Nyitott egy kis butikot és végre azzal foglalkozik, amit Jasperen kívül a legjobban szeret. A ruhákkal. Emmett és Jasper pedig… ők okozták a legnagyobb meglepetést. Mind a ketten tanári pályára mentek. Az én nagy macikám testnevelést tanított a közeli általános iskolában, Jasper pedig történelmet ugyan ott. És hogy miért pont általános iskolában? A válasz egyszerű. Ugyanis mindez Tony miatt van. Ahogy egyre jobban fejlődött, egyre lassabban öregedett. Így járhatott normális iskolába és lehettek barátai is. Mivel a két nagyra nőtt gyerek nem járhatott általános iskolába, így tanárként tartották szemmel egy szem unokaöccsüket. Edward azt az időt, amit nem tudott a fiával tölteni, azt Carlisle-val töltötte a kórházban. Én pedig vagy Esme-nek vagy Alice-nak segítettem. De akárcsak Edward én is rengeteg időt töltöttem a kicsivel, a szerelmemmel és persze a családommal. Tony olyan lett számomra az évek során, mintha a sajátom lenne. Megadtam neki minden szeretetet és gondoskodást, amit az anyjától nem kapott meg. Rony ugyan még a családunk tagja, de szinte sose látom. Csak akkor veszem észre, ha Edwarddal vitatkozik valami miatt. Ugyanis a testvérem nem hajlandó úgy viselkedni vele, ahogy egy a feleségével kellene. És ez elégedettséggel tölt el. Edward nem szereti őt. Csakis a kicsi miatt vette el és miatta tűri meg. Mert akármennyire is nem szereti Rony a fiát, képes lenne elvinni őt. Már csak azért is, hogy fájdalmat okozzon Edwardnak. Nem képes feldolgozni, hogy a szerelme a testvérét szerette és szereti is, hiába van több ezer kilométerre tőlünk. Ez az igaz szerelem. Amit Edward érez Bella iránt, és amit a húgom érzett Edward iránt. Bella képes volt lemondani a szerelméről azért, hogy a nővére boldog legyen, de Rony csak megkeserítette az életét. És talán ez az egyik oka, hogy gyűlölöm azt a nőt. A másik pedig, hogy neki megadatott a csoda, hogy gyermeke szülessen, mégsem él vele. Eldobja magától és csak akkor vesz tudomást Tony-ról, ha Edwardot akarja rákényszeríteni valamire. Már a gondolattól is undorodom, hogy a családunk tagja. De hát ez van. Ezt kell szeretni. Vagy ha nem is szeretni, legalább elfogadni. És én ezt teszem. Elfogadom a jelenlétét. 

-Mami- szaladt hozzám Tony, amint belépett a nappaliba, mögötte a két bácsikájával. Na, igen. Tony tudja, hogy nem vagyok az édesanyja, de mégis mamának szólít vagy éppen nénikémnek. Mikor mi jön a szájára. Mikor először kimondta hogy „mama” féltem. Féltem, hogy Edward hogyan reagál majd, de szerencsére jól fogadta és azt mondta nincs ellenére a dolog. Sőt, megköszönte, hogy annyira szeretem a fiát. Így én maradtam Tony mamája, ő pedig a papája. Elmagyaráztuk neki, hogy nem én vagyok az igazi mamája, de Edward a vér szerinti apja és azt is elmondtuk neki, hogy a mamája és a papája sosem lesznek együtt úgy, mint más gyerekek szülei. Attól, hogy engem mamának szólít, én még mindig a nagynénje vagyok. Szépen is néznénk ki, ha azt képzelné, hogy én és Edward...  De szerencsére nagyon okos kisfiú és megértette a dolgot. Azt is tudja, hogy Rony az édesanyja és fáj neki, hogy ő nem szereti. De ennek ellenére boldog, hogy mi mellette vagyunk. Azt kell mondanom, hogy igazán érett gondolkodású kisfiú. Most körülbelül 13 évesnek néz ki. És eltelt 10 év mióta megszületett. Szóval nem fejlődik olyan gyorsan, mint eleinte és ez megnyugtat. Mert így legalább nyugodt gyermekkora lehet. Lehetnek barátai, járhat iskolába és nem kel bujtatnunk az emberek elől. Igaz élete lehet, mint a normális halandóknak. És ez az, amit én akarok. Hogy normális élete legyen, már amennyire ez lehetséges. Mindent meg akarok adni neki. Mert vele megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit kaphattam. Meg tudhattam milyen anyának lenni. És nekem ez mindennél fontosabb.

Szerelmem odajött hozzám és adott egy csókot a számra, majd Jasperrel együtt a garázsba mentek.

- Életem. Milyen volt az iskola? –kérdeztem, miközben felálltam és megöleltem. Kész nagyfiú lett. Nemsokára ballag az iskolából. Csupa olyan dolgot tapasztalhat meg, amit mi már régóta nem. Például hét évesen Emmett vett neki egy biciklit és magának is és megtanította biciklizni. Jasper harcolni tanítja, Carlisle és Edward szokott vele tanulni. Mindenkinek meg van a szerepe Tony életében. És ez így pont jó.

- Már nagyon unom. Olyan sok minden van, amit én már tudok. Olyanok, amikről nagyapa és apa már beszéltek. Vagy éppen Jasper bácsi vagy ti. Sokszor fárasztó. Olyan jó lenne, ha nem kellene már oda járnom.

- Mit beszéltünk erről?

- Tudom, tudom. Csak egyszer járhatok általánosba. De…

- Nincs semmi de. Gondolj bele, hogy mi hányszor kezdtük már újra az iskolát? És folyton ugyan azt hallgattuk. Semmi újat nem tudtak nekünk tanítani. De a te kedvedért két év múlva, ha elköltözünk, újra kezdjük mi is.

Na igen. Az pedig már születésétől fogva nem titok, hogy nem átlagos gyermek.

- Igazad van. Apa?

- Nagyapával van a kórházban. Hamarosan hazaérnek.

- Oké.

- Van leckéd? –kérdeztem, miközben az emelet felé indultunk.

- Igen- fintorodott el én pedig megállítottam a lépcső alján.

- Akkor nyomás- löktem meg egy kicsit, hogy elinduljon. Ő engedelmesen ment fel a szobájába én pedig mosolyogva néztem utána. Amint eltűnt előlem alakja a konyhába mentem, hogy készítsek neki valami uzsonnát. Összedobtam néhány szendvicset. Úgy gondoltam vacsira majd készítek valami komolyabbat, addig is elég lesz neki a szendvics. Fél óra múlva- ugyanis közben kicsit elgondolkodtam- lettem készen a szendvicsekkel. Egy tányérra tettem őket és Tony szobájába mentem. Szorgosan írta a leckéjét, mikor beléptem a szobába, de egy percre rám nézett, elmosolyodott és tovább folytatta megkezdett munkáját. Odasétáltam hozzá, letettem a tányért az asztalra és leültem mellé. Szerettem nézni, ahogy tanul. Szinte teljesen kikapcsol olyankor.

- Nénikém, lehet egy kérdésem? –fordult felém.

- Elkészültél a leckéddel?

- Igen.

- Akkor kérdezhetsz.

- Tudod, rengetegszer gondoltam egy nőre.

- Ajjaj… talán apáddal kellene erről beszélned- húztam el a számat. Ha egy lányról van szó lehet nem tőlem kellene kérdeznie.

- Nem- nevetett fel idegesen és a hajába túrt. Akár csak Edward. Ő is pont így csinálja, ha ideges. –Nem egy lányról van szó. És nem nő ügyek, ne aggódj.

- Hu…- fújtam ki a bent tartott levegőt.

- Pár napja jutott eszembe. Nem tudom ki ő, de tudom, hogy fontos. Eddig nem emlékeztem rá, túlságosan homályos. De érdekelne ki ő. Viszont nem merem megkérdezni róla a papát.

- Mi lenne, ha leírnád nekem, hogy néz ki?

- Vámpír. Egészen biztos vagyok benne, mert arany barnák voltak a szemei. Haja hosszú, gesztenye barna és arca hasonlít az anyáméhoz. De nem ő az. Ez a nő kedvesen nézett rám, szeretettel. És a fülemben cseng a hangja is. Nem volt olyan magas, mint a Rony-é.

Egy pillanatra a vér is meghűlt az ereimben. Hiszen pontosan tudtam kire gondol Tony. Pontosan tudtam, hogy nem más az a nő, akire emlékszik, mint Bella. Emlékszik rá, holott egy napig volt csak mellette. Nem tudtam mit mondhatnék. De hamarosan megoldódott a problémám, mert meghallottam egy olyan hangot, amitől még a hideg is kirázott.

- Az a nő minden bajunk okozója. 

Sziasztok!

Remélem tetszett ez a rész is. Várom a komikat. Megpróbálok karácsonyra hozni egy új fejezetet, de nem ígérek semmit. Addig is legyetek jók. 

Puszi mindenkinek: Hope

Forbidden Love- 26.fejezet

Sziasztok!

Nos, itt van a következő fejezet. Remélem ez is tetszeni fog. Nagyon szépen köszönöm azok, akik vették a fáradtságot és komiztak. Köszönöm. Most pedig jó olvasást kívánok.

Puszi: Hope

(Bella szemszöge)

Nagy nehezen sikerült lenyugodnom és közben visszasétáltam a házhoz. Az esküvőnek ugyan vége van már, de biztos mindenki jól szórakozik. Egyáltalán nem volt kedvem visszamenni és nézni a boldog násznépet. Szerettem volna egyedül lenni, csendes magányomban. De nem tehettem meg. Nem lehettem egyedül. Ha eltűnök, Aro azt gondolhatja, hogy meg akarok lépni és fel akarom bontani a megállapodásunkat. Az végképp nem lenne jó senkinek. Főleg nem a Salvatore családnak.

-Jaj, Bella. Annyira aggódtam- szaladt oda hozzám Rose és szorosan megölelt, mikor meglátott az ajtóban. –Jól vagy?

- Igen, persze- mosolyogtam rá, majd a táncoló vendégek felé intettem, ahol Edward az asztal mellett ácsorgott és szinte a semmibe meredt. –Hát ő?

- Mióta véget ért a szertartás, azóta csak mászkál az emberek között. Nem beszél senkivel, maximum annyit, hogy nem-e láttak téged? Olyan, mint egy zombi.

- És a nővérem?

- Ő nagyon is jól érzi magát- mutatott a táncparkett közepére, ahol Rony táncolt az egyik volturissal.

- Örülök neki. A kicsi Tony?

- Fent van. Alszik.

- Megyek, megnézem- erőltettem egy mosolyt az arcomra és elindultam fel az emeletre. Először a saját szobámba mentem és átöltöztem. Levettem magamról azt a gyönyörű ruhát és a magas sarkút és felvettem egy egyszerű farmernadrágot, egy szürke hosszított felsőt, aminek a derekán egy öv volt és mindehhez egy szürke magas szárú csizmát. Ugyan nem volt nagy sarka, de tökéletes volt. A hajammal nem csináltam semmit. Nem akartam szétszedni. Mikor mindennel elkészültem, átsétáltam abba a szobába, ahol a kicsi Tony-t sejtettem. Csakhogy mikor beléptem nem várt személlyel találtam szembe magam.

- Te meg mit keresel itt? –kérdeztem megütközve. Hiszen néhány perccel ezelőtt még odalent volt a vendégek között.

- Megnéztem a fiamat. Az egyetlen örömömet ebben a világban- válaszolt anélkül, hogy rám nézett volna. –És te? Miért nem vagy lent a többi vendéggel? Talán nem érezted jól magad?

- Nem éppen. Valamit el kellett intéznem és csak most értem haza. Amúgy meg ne volt kedvem táncolni- hazudtam. És ebben most nagy segítségemre volt, hogy nem nézett rám. Mert a szemébe képtelen lennék belehazudni.

- Az esküvő kellős közepén akadt valami dolgod? –fordult felém gyenge mosollyal ajkain. Egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok, aztán lehajtottam fejem és a kicsi ágyához sétáltam.

- Nem akartam végignézni. De biztos vagyok benne, hogy gyönyörű volt.

- Tudom, hogy fájt végignézned.

- Én nem…

- Nem kell hazudnod. Tudod, egész végig azon gondolkodtam mi lenne a helyes. Hogy mit kellene tennem. Még ott az oltár előtt is csak rád tudtam gondolni. Folyton azon járt az eszem megéri-e, hogy a fiam miatt lemondjak rólad. És mikor elmentél mintha az erőm is elszállt volna.  A fiamra gondoltam és arra, amit mondtál. Hogy legalább apja legyen, ha anyja nincsen. Ez az egy dolog segített abba, hogy kimondjam azt az átkozott szót. De mind végig te jártál a fejemben. Csak rád gondoltam. Mennyivel másabb lenne minden, ha téged vettelek volna el. Most mind a ketten boldogok lennének, és együtt ünnepelnénk a vendégekkel ahelyett, hogy itt fent beszélgetnénk.

- Edward, ez…

- Kérlek, ne mondj semmit. Elfogadtam a döntésedet, de tudnod kell, hogy csakis azért vettem el a nővéredet, mert te ezt akartad. És persze a fiamért. Semmi másért. És azt is tudnod kell, hogy soha, egyetlen pillanatra sem foglak elfelejteni. Legyél bármilyen messze, én mindig szeretni foglak.  Egészen addig, amíg ezen a világon vagyok. Te vagy az életem, a másik felem. És anélkül nem tudok élni. Tudom, hogy nem kérhetem, maradj itt. Az önzőség lenne a részemről. De szeretném, ha nem tűnnél el az életünkből. Ne hagyj el minket. Kérlek.

- Azt hiszem ez teljesíthető kérés. Jelentkezni fogok, ígérem- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Viszont most lenne egy kérésem.

- Micsoda?

- Hagyj egy kicsit kettesben a fiaddal. Kérlek. Mi úgyis nemsokára indulunk. Szeretnék elbúcsúzni tőle.

- Rendben.

- Köszönöm Edward.

Miután elhagyta a szobát, a kiságy felé fordultam, ahol Tony nagy szemekkel nézett rám. Gyermeki ártatlanság ott volt a szemében és olyan felhőtlenül boldognak tűnt. Megszállt a nyugalom, ahogy az arcára néztem. A mosoly a szája szélén pontosan olyan volt, mint Edward féloldalas mosolya és ez engem is megmosolyogtatott.

- Tudom, hogy még nem érted mi olyik körülötted- suttogtam, miközben kiemeltem a kiságyból. –De azért remélem, emlékezni fogsz rám. És arra is, amit most mondok neked, bár erre kicsi az esély. Tudod Tony, én szeretem az apukádat. Jobban, mint a saját életemet. És te vagy az egyetlen oka, hogy mi nem lehetünk együtt. Viszont ezért egy percig sem okollak és nem is okoltalak soha. Hiszen te nem tehetsz semmiről. A papád nagyon szeret téged. És biztos vagyok benne, hogy mindig melletted lesz. Csupán annyit kérek tőled, hogy szeresd őt. Édes kicsi csöppség. Annyira szeretném, ha értenéd, amit mondok neked- folyamatosan az arcát figyeltem. Olyan aranyos volt. Édes és tekintete tele volt értelemmel. –De elég, ha emlékezni fogsz rám. Nagyon remélem, hogy a mamád nem fog ellenem fordítani. Mert én szeretlek téged. Az unokaöcsém és annak a férfinak a fia vagy, akit teljes szívemből szeretek és fájó szívvel hagylak itt, mikor tudom, hogy a mamád nem szeret. Csak remélni tudom, hogy jó ember lesz belőled. Olyan, mint amilyen a papád. Rá kell hasonlítanod. Ő is olyan jó, mint te. Igaz, sok hibája van, de szeret téged. Van egy papád, aki mindent megtenne érted. Sose felejtsd el Anthony, hogy van a világban valahol egy nagynénéd, akire bármikor feltétel nélkül számíthatsz, akkor is, ha nagyon messze vagyok tőled. Aki bármire képes lenne érted. Szeretlek kicsim- adtam egy puszit a homlokára, aztán visszatettem a kiságyba. Visszasétáltam a saját szobámba és előkapva a bőröndömet beledobáltam néhány ruhát. Itt az ideje készülődnöm. Ha jól sejtem a bulinak hamarosan vége és ezzel egyre közeledik a távozásom időpontja is. Csak remélni tudom, hogy nem ellenkeznek majd sokat a döntésem ellen.

(Esme szemszöge)

Nem akartam hallgatózni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam. Edward nem tűnt boldog férjnek, Rony-t viszont mintha ez nem érdekelte volna. Isten a tanúm rá mennyire szeretem ezt a lányt, de mióta Bella visszajött valahogy minden megváltozott. Alice sem olyan, mint volt. Nem méregette gyilkos pillantásokkal Bellát és Edwardot sem. Rosalie és Emmett olyanok voltak, mint akikbe visszatért az élet. Be kell látnom Bella a családunk mozgató rugója. De el fog menni. Újra elhagy minket. Hiába van itt Rony, az nem ugyan olyan, mintha Bella lenne velünk. Egészen eddig nem is tűnt fel mennyire szükségünk van rá. Nélküle nem teljes a családunk. Őt még Rony sem tudja pótolni. Hiába testvérek. Belőle hiányzik valami, ami Bellában megvan. Talán az őszinte és önzetlen szeretet.

A szívem szakadt meg, mikor meghallottam Bellát az unokámmal. Hangjából sütött a fájdalom. És ahogy ránézett arra a csöppségre… mintha bármikor képes lenne az életét adni érte. A szavai őszinteségről árulkodtak. Meghatott. Jó tudom, nem vagyok egy kemény nő, de Bella rám hozta a sírást. Ha ember lennék, már patakokban hullanának a könnyeim. Olyan őszinte és kedves volt. Pedig tudja, hogy a kicsi nem érti őt. Ez is bizonyítja, hogy komolyan gondolta, amiket mondott. Hogy nem számításból mondta. Hiszen azt sem tudhatta, hogy én hallom és látom őt. Úgy beszélt a kicsihez, mintha a tulajdon gyermeke lenne. Úgy, ahogy Rony sosem beszélt a fiához. És ez az, ami rettenetesen fáj. Bellának nem adatott meg a lehetőség- akár csak nekünk- hogy anya legyen, de ott van a testvére, aki igen is képes volt teherbe esni, mégsem szereti a gyerekét. Be kell látnom, hogy Rony nem az, akinek gondoltam. Rosszul tettem, hogy támogattam. Edward nem lesz így boldog. Nem lehet boldog olyan nő mellett, akit nem szeret. Valamit tennem kell. Muszáj, hogy végre boldognak lássam a családomat. Muszáj itt tartanom valahogy Bellát, hogy mind újra normális életet élhessünk.

Ám ekkor még nem tudtam mennyire elkéstem ezzel az elhatározásommal.

***

Kora hajnalban döntött úgy mindenki, hogy visszavonul. Az emberek már elmentek, csak vámpírok maradtak a házban. És ők is pakoltak. Szép lassan elment a Denali klán is és már csak a Salvatore család maradt meg a Volturi. Mind a nappaliban ültünk, beszélgettünk, mikor megjelent a nappaliban Bella egy hatalmas bőrönddel. Ekkor Aro felállt a helyéről és ugyan így cselekedett minden Volturi tag, kivéve Katherine-t.

-Nos, azt hiszem ideje indulnunk- mosolygott Aro, amitől a hideg is kirázott. Aztán Bella felé fordult. –Elkészültél drágám?

- Mit jelentsen ez? –pattant fel mellőlem szerelmem és vele együtt én is.

- Á… nem szóltál nekik- nézett rosszallóan Aro a lányomra, aki lesütötte a szemét.

- Nem volt rá alkalmam.

- Miről van szó? Miről kellett volna szólnod lányom? –érdeklődött Carlisle, miközben nyugalmat erőltetett magára.

- Azt apa, hogy én most elmegyek Aro-val és a többiekkel.

- Tessék?- hangzott a kérdés egyszerre több ember szájából. De lányom nem nézett fel. A cipőjét bámulta és nem úgy nézett ki, mint aki válaszolni akar.

- Miért Bella? Miért? –kérdezte Emmett. Hangja dühös volt, szemében csalódottság csillant, miközben kedvenc húgát nézte. Bella végre felemelte a fejét és egyenesen Emmett szemébe nézett.

- Mert így a legjobb mindenkinek- válaszolta egyszerűen.

- Kinek? Kinek lesz jobb, ha te most beállsz közéjük? Olyan leszel, mint ők. Ugyan olyan mocskos gyilkos. Ezt akarod? –Emmett-et nem lehetett visszafogni. Hiába csitította felesége vagy húga, nem használt. Én is odasiettem hozzá és én is próbáltam megnyugtatni, ám ebben a helyzetben ez lehetetlen volt. –Ártatlan embereket fogsz megölni. A te lelkeden szárad majd a haláluk. Gyilkos lesz belőled. Undorító mocskos hatalom éhes féreg. Tényleg ilyen akarsz lenni?

- Emmett, kisfiam, kérlek- néztem rá könyörgőn. Nekem is fájt, hogy el akar hagyni minket. De akkor sem beszélhet így a testvérével.

- Hagyd csak anya. Ismerem őt. Azért mondja, mert haragszik rám- suttogta Bella, de mind jól hallottuk. –Mondd ki. Gyerünk, vágj a fejemhez mindent, ami eszedbe jut. Tedd meg, könnyebb lesz. Higgy nekem.

- Könnyebb… könnyebb… könnyebb- üvöltötte Emmett. –Te mindig azt nézed mi a könnyebb. Képtelen vagy harcolni azért, amit akarsz. Meghúzódsz és teret adsz másoknak. Gyenge vagy Bella. Pedig azt hittem az én húgom nem ilyen. Sőt. Soha nem volt ilyen. Nem tudom hova tüntetted, de vissza akarom őt kapni. Sosem a legkönnyebb megoldást kerested. Most miért kell ezt.

- Ezt nem értheted- rázta a fejét. –Alkut kötöttem Aro-val. Elengedi Katherine-t, ha én vele megyek. Azért teszem, hogy ha én nem is, de valaki más, akit szeretek boldog legyen. Miért nem tudsz megérteni.

- Mert nem is akarlak. Nem akarlak elveszíteni Bella- tört össze fiam, majd a húgához rohant és szorosan magához ölelte. Szívszorító jelenet volt. Látni, ahogy két testvér elbúcsúzik egymástól. El fogom veszteni a lányomat. És nem tehetek ellene semmit. Ha már megegyezett Aro-val, akkor nem tudom visszatartani. El kell őt engednem.

- Bocsáss meg nekem bátyus- zokogta Bella Emmett karjai között. –De esküszöm, hogy visszajövök. Egy napon újra itt leszek. Addig pedig a szívemben foglak őrizni téged és az egész családot. Oké? Légy erős és ne arra gondolj, hogy mikor látsz engem újra. Foglalkozz a feleségeddel és vigyázz a családra. Vissza fogok jönni. Ígérem.

- Biztos? Biztos nem örökre mész el?

- Igen. Ebben biztos lehetsz. Megígérem neked, hogy visszajövök. És akkor már soha többet nem megyek el. Csak ne utálj meg érte. Kérlek.

- Képtelen lennék utálni téged húgi- Emmett eltolta magától Bellát, hogy két keze közé foghassa a lány arcát.

- Vigyázz a többiekre. Kérlek- suttogta lányom újra, majd még egyszer megölelte testvérét. Aztán elhúzódott tőle és végigölelt mindenkit. Még Edwardot is. Mikor hozzám ért szemei tele voltak fájdalommal.

- Bocsáss meg nekem anya. De így a legjobb. Hidd el.

- Én bízom benned. És abban, amit mondtál. Várni fogunk ameddig csak kell, hogy újra velünk legyél- suttogtam és magamhoz öleltem. Talán most utoljára. Ki tudja, mi történik vele a Volturinál. És nem hiszem, hogy számolt azzal a lehetőséggel, hogy esetleg bármilyen küldetésnél életét vesztheti vagy…

Nem Esme. Most rögtön fejezd be. Nem esik semmi baja a lányodnak. Épen és egészségesen fog hazatérni. Erre kell gondolnom.

-Nos, akkor mi most megyünk. Örültem a találkozásnak Carlisle. És természetesen bármikor szívesen látunk minálunk. Téged és a családodat is. És ugyan ez vonatkozik a te családodra is Stefan. Remélem kedvező döntést hoztam a számotokra. Katherine, drágám. Tudnod kell, hogy mi mindig visszavárunk, ha úgy döntenél, hogy nálunk jobb lesz.

- Erre semmi esély Aro- sziszegte dühösen Damon. –Megkaptad, amit akartál. Elviszed Bellát. De gyorsan eltelik az-az idő, amiben megegyeztetek és el fog téged hagyni. Ő nem hozzátok való.

- Damon, kérlek, fejezd be- szólt rá Bella. –Indulhatunk Aro.

- Rendben kedvesem. Viszlát, barátaim- köszönt el tőlünk nyájasan és Bellával az oldalán kisétált a házból. Én csak néztem utánuk. Hát elvitte. Aro megkapta, amit akart. Elvitte a lányomat magával. Ráadásul Bella önszántából ment vele. Hogy megadhassa az esélyt egy boldog kapcsolathoz. Ismét nem magát nézte, hanem a barátja boldogságát. Ez az én lányom. Legalábbis az egyik a négy közül. És talán ő az, akit a legjobban szeretek mind közül.

- Most pedig szépen elmondod, hogy miben egyezett meg a húgom azzal a mocsokkal- morgott fel Emmett Damon-re nézve.

- Bella felajánlotta magát Katherine szabadságáért. Pontosan tudta mit akar Aro. És ő ki is használta. 50 évben egyeztek meg. Annyi ideig köteles Bella ott maradni, aztán szabadon távozhat és figyelmeztette Aro-t, hogy nem bánthatja azokat, akiket szeret. A volturi király pedig beleegyezett. Ismerem Bellát. Készül valamire. Nem csak azért csinálta, hogy nekünk segítsen. Jó, ez volt az elsődleges ok, de van valami a háttérben. Tudom, érzem. A húgod pontosan tudja, mit csinál. Nem hülye.

- Ez is a te hibád. Ha nem találkoztok, akkor most nem adta volna át magát a barátnődért cserébe.

- Lehet. De sokkal tartozom neki. Neki köszönhetem, hogy most mellettem van életem szerelme és ezért soha nem lehetek neki elég hálás.

- Nem bízom Aro-ban- jelentette ki Edward, mielőtt Emmett bármit is mondhatott volna.

- Én sem- értett vele egyet mindenki.

- Miért? Szerintem rendes- rántotta meg a vállát Rony.

- Inkább fogd be- sziszegte Rose.

- Azt hiszem mi is megyünk- állt fel Elena és elköszönt mindenkitől. –Rosalie, néha azért hívj fel. Főleg ha Bella jelentkezik. És örülnénk neki, ha meglátogatnátok minket Emmett-el. Ugyan tudom, hogy most a férjed haragszik Dam-re, de remélem, hamar megnyugszik.

- Igen, haragszom- szólt közbe az említett. –De igazatok van. Bella tudja, mit csinál. És csak remélni tudom, hogy nem esik baja.

- Vigyázni fog magára- ölelte meg őt Elena, majd miután mindenki elköszönt mindenkitől az utolsó négy vendég is elhagyta a házat. Magunkra maradtunk. Ezúttal csupán annyi változott, hogy Bella ezen túl már nem szabad. Nem maga dönt az elkövetkezendő 50 évéről. De erős lány. Ha elvállalta, akkor ki fogja bírni. És amint letelik ez az idő, mi itt fogjuk várni. Várni fogjuk, hogy újra csatlakozzon hozzánk. Hogy újra egésszé váljon vele a családunk.