Forbidden Love- 28.fejezet

Sziasztok!

Először is szeretnék boldog, békés karácsonyt kívánni mindenkinek. Másodszor pedig hoztam a friss fejit. Remélem tetszeni fog. Ezzel is szeretnék kellemes ünnepeket kívánni mindenkinek. Jó olvasást!
Puszi: Hope

(Rosalie szemszöge)

- Az a nő minden bajunk okozója- hallottam meg Rony hangját, mire dühösen fordultam az ajtóban álló személy felé.

- Nem ő tehet a te elfuserált életedről. Egyedül csakis magad okolhatod mindenért. Te vagy mindennek az oka, nem ő. Most pedig takarodj a szobából- morogtam rá.

- Ő az én fiam.

- Csak biológiailag. Sosem érdekelt mi van vele. Nem fogom hagyni, hogy megmérgezd a lelkét.

- Hogy megmérgezzem a lelkét? –nevetett fel. –Szerintem joga van megtudni, hogy ki az a nő. És nem csak a dolgok szép és kedves oldalát. Arról is tudnia kell, mennyire álszent a testvérem.

- Ebből elég- pattantam fel a székről és egyenesen Rony elé suhantam. –Takarodj innen.

- Mert ha nem?

Dühömben lekevertem neki egy pofont, majd mielőtt feleszmélt volna, a lépcső felé taszigáltam, ahol mind a ketten legurultunk. Ebben a pillanatban lépett be a nappaliba Edward és a többiek is megjelentek, akik itthon voltak.

- Itt meg mi a fene történt? –kérdezte Edward, mikor lefogta Rony-t, míg engem szerelmem tartott szorosan.

- Csak annyi, hogy a feleséged megmérgezné Tony lelkét a gonoszságával.

- Hogyan?

- Tony kérdezett tőlem valamit, mire Rony megjelent és mindenféle hazugságot állított.

- Nem hazugság. Én csak az igazat mondtam. Arról nem tehetek, hogy te az orrodig nem látsz, annyira megtévesztett.

- Ez nem igaz. Engedj el. Engedj el- üvöltöttem Emmett-nek. –Had tépjem szét.

- Elég Rosalie. Ezzel csak megijeszted Anthony-t- szólt erősebben Esme.

- Emmett, vidd el a feleségedet sétálni, én addig elbeszélgetek Rony-val. Esme, megkérhetlek, hogy menj fel a fiamhoz? Most az a fontos, hogy ő megnyugodjon –kérte anyát Edward. Én is mentem volna, de tudtam, hogy most nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy mellette legyek, tekintve, hogy én is tiszta ideg vagyok. Most tényleg jobb, ha Esme megy fel hozzá.

- Ha még egyszer meglátlak Tony közelében, megöllek- morogtam rá Rony-ra, mikor Emmett-el elmentünk mellette. Dühös voltam. Piszkosul mérges. Hogy jön ő ahhoz, hogy Bellát okolja mindenért? Hiszen csakis Rony a felelős a kialakult helyzetért. Ha ő nem ragaszkodik annyira a terveihez, akkor Bella itt lenne, Edward ugyan úgy gondoskodna a fiáról és Rony sem lenne megkeseredett. De nő nem akarta elfogadni, hogy nem szereti Edward és belekényszerített mindenkit egy olyan helyzetbe, ami senkinek nem jó.

- Mi volt ez cica? –kérdezett rá Em az előbbire, miközben már az erdőben sétáltunk.

- Bellát pocskondiázta. És én nem hagyhattam. Azt mondta mindenről ő tehet. Mindenért a húgomat okolja, holott ő a felelős. Annyira bosszant. Legszívesebben letépném a fejét.

- De nem teheted. Bármennyire is idegesítő, de ő Tony anyja. Akkor is, ha nem szereti őt. És az fájna Tonynak, ha éppen te vetnél véget az anyja életének. Még az is lehet, hogy meggyűlölne.

- Nem. Azt soha. Ezerszer inkább elviselem a közelemben azt a szörnyeteget, minthogy elveszítsem a fiam. Mert ő az enyém. Bárki bármit mondd, én vagyok az anyja.

- Ezt mindenki tudja. Hiszen te vagy mellette állandóan. De figyelembe kell venned, hogy Tony attól még szereti azt a nőt. Akkor is, ha az anyja eltaszítja magától. Te sem akarsz akkora fájdalmat okozni a gyereknek, igaz?

- Igazad van- hajtottam le a fejem.

- Tudom, hogy hiányzik. Nekem is. De ki fogjuk bírni. És ő is visszajön hozzánk. Utána minden rendben lesz.

- Nem fogom hagyni, hogy Tony megutálja Bellát. Mert Rony erre pályázik.

- Nyugodj meg, kérlek. Tony okos fiú. Nem lehet olyan könnyen befolyásolni. Bízz benne.

- Én bízom benne. Rony az, akiben nem bízom.

- Felejtsd el egy kicsit azt a nőt- ölelt magához szerelmem.

- Rendben- temettem arcomat mellkasába és még szorosabban bújtam hozzá. Ő volt az én mentsváram. A támaszom. Az életem, a lelkem másik fele. Ha ő nem lenne, nekem sem lenne miért élnem. Nem akarom elveszteni… soha.

(Esme szemszöge)

Emmett kivitte Rosalie-t, Edward pedig Rony-t. Jasper visszament a garázsba és már csak én maradtam a nappaliba. Mélyet sóhajtva indultam meg az emelet felé, egyenesen az unokám szobájába. Megálltam az ajtó előtt és bekopogtam. Mikor meghallottam unokám hangját, beléptem a szobába. Ő az ágyon ült és egy párnát szorongatott, miközben szemei vörösek voltak.

-Nagyi- csak ennyit kellett mondania. Azonnal mellette termettem és az ölembe húztam. Ugyan már nem volt kisgyerek, de nem tudta elrejteni a fájdalmát. Lassan ringattam magunkat, mígnem teljesen megnyugodott. –Miért nem szeret?

- Nem tudom drágám. De mi szeretünk.

- A nénikém jobban szeret, mint a saját anyám. Hát nem szörnyű?

- Nem. Rosalie jobban szeret téged, mert ő tudja milyen, ha nem lehet valaki anya. És veled úgy érzi, igazi anya lehet. Míg Rony sosem élte át azt a fájdalmat, amit Rose. Talán ezért nem értékeli az élet szép dolgait. Azokat, amik megadattak neki, míg mások csak álmodozhatnak róla.

- Nem csak ez van a háttérben, igaz? –kérdezte nagy szemeit rám emelve.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze nagyi. Amit csak akarsz.

- Tudni szeretném mit kérdeztél Rosalie-tól, amitől nekiesett az anyukádnak? Elmondod nekem?

- Félek.

- Mitől?

- Hogy megint veszekedés lesz belőle. Pedig én csak szerettem volna megtudni valamit.

- Kérdezd meg tőlem. Hátha én tudom rá a választ- bátorítóan rámosolyogtam.

- Egy nőről kérdeztem a nénikémet.

- Értem. Szóval egy nőről, akiről nem tudod, hogy kicsoda.

- Igen.

- És hogy nézett ki?

- Hosszú gesztenye barna haja volt, vámpír, mert a szeme ugyan olyan aranybarna, mint nektek. Arra emlékszem, hogy a karjába vesz és mondd nekem valamit. Közben kedvesen mosolyog rám, de a tekintete szomorú.

- Megtanultátok apukáddal hogyan használd a képességed? –kérdeztem. Azt hiszem itt az ideje, hogy megtudja ki az a nő, és hogy mit mondott neki. Már értem miért borult ki Rosalie. Ha Rony Bellát szidta, akkor teljesen jogos volt, bár nem a gyerek előtt kellett volna. De őt is meg lehet érteni. Csak a húgát védte teljesen jogosan.

- Igen.

- Akkor szeretném, ha megnéznél valamit a fejemben. Azt hiszem tudnod kell, ki az a nő és miket mondott neked.

- De… apa nem lesz mérges?

- Nem hinném. Okos fiú vagy, meg fogod érteni mi miért történt. És én elmagyarázom neked. Egyedül annyit kérek tőled, hogy hallgass végig, mielőtt ítélkeznél bárki fölött.

- Rendben nagyi- bólintott, majd lehunyta a szemét én pedig felidéztem magamban az esküvő után történteket. Amit csak én hallottam. Azokat a mondatokat, amiket senki más nem hallott Bella szájából.

- Tudom, hogy még nem érted mi olyik körülötted- suttogta lányom, miközben kezébe vette a kisfiút. –De azért remélem, emlékezni fogsz rám. És arra is, amit most mondok neked, bár erre kicsi az esély. Tudod Tony, én szeretem az apukádat. Jobban, mint a saját életemet. És te vagy az egyetlen oka, hogy mi nem lehetünk együtt. Viszont ezért egy percig sem okollak és nem is okoltalak soha. Hiszen te nem tehetsz semmiről. A papád nagyon szeret téged. És biztos vagyok benne, hogy mindig melletted lesz. Csupán annyit kérek tőled, hogy szeresd őt. Édes kicsi csöppség. Annyira szeretném, ha értenéd, amit mondok neked. De elég, ha emlékezni fogsz rám. Nagyon remélem, hogy a mamád nem fog ellenem fordítani. Mert én szeretlek téged. Az unokaöcsém és annak a férfinak a fia vagy, akit teljes szívemből szeretek és fájó szívvel hagylak itt, mikor tudom, hogy a mamád nem szeret. Csak remélni tudom, hogy jó ember lesz belőled. Olyan, mint amilyen a papád. Rá kell hasonlítanod. Ő is olyan jó, mint te. Igaz, sok hibája van, de szeret téged. Van egy papád, aki mindent megtenne érted. Sose felejtsd el Anthony, hogy van a világban valahol egy nagynénéd, akire bármikor feltétel nélkül számíthatsz, akkor is, ha nagyon messze vagyok tőled. Aki bármire képes lenne érted. Szeretlek kicsim- végül adott egy puszit a kisfiú arcára és visszatette a kiságyba.

-Szóval ő szeret engem. Ő a nagynéném. De még mindig nem értek semmit.

- Ő Isabella. Az anyukád testvére. 2 évvel hamarabb változott át, mint ahogy te megszülettél. Sokáig Rosslie-val és Emmett-el élt, aztán hazajöttek hozzánk. Szép lassan egymásba szerettek a papáddal. De apukád ekkor már eljegyezte anyukádat. Nem akart senkinek sem fájdalmat okozni, de a szerelem erősebb volt mindennél. Viszont Bella nem akarta elveszteni a testvérét, ezért elhagyott minket. Elment anélkül, hogy Rosalie-n kívül bárki másnak szólt volna.

- De ha szerette apát és apa is őt, akkor miért ment el?

- Mert akkor már te úton voltál. Bella pedig nem tudott és nem is akart harcolni egy gyermek ellen. Anyád felhasznált téged, hogy őket elválassza. De mint azt te magad is láthattad, Bella nem haragszik rád. Ő úgy szeret téged, mint ahogy Rosalie, annak ellenére, hogy egyetlen napig látott csak. És ami a legfontosabb, hogy soha, egyetlen percig sem gyűlölt téged.

- És hol van most?

- Bella aznap, mikor elbúcsúzott tőled, elment. Elment a volturival, hogy a barátja boldog legyen. Bella felajánlotta magát, a saját szabadságát egy nőért cserébe, aki fontos volt a barátja számára. 50 évben egyezett meg a volturival. Addig nem hagyhatja el őket.

- És ebből nagyjából 10 év telt el. Igaz?

- Igen.

- Nagyi, tudnom kell, hol van most. Talán ő választ adhat a kérdéseimre. Azokra, amikre apa sosem fog. És amiket mástól nem tudhatok meg.

- Most még nem lehet. De ígérem, egy napon elkísérlek hozzá. Talán nem is olyan sokára. De most még nem lehet. Értsd meg, kérlek.

- Rendben nagyi. De találkoznom kell vele. Még mielőtt letelne az 50 év. És úgy, hogy apa ne tudjon róla.

- Úgy lesz. Megígérem.

- Köszönöm.

                                                           20 év elteltével…

(Bella szemszöge)

Az életem egy részről maga a pokol, másrészről viszont mindent elértem, amit akartam. Pokol, mert gyűlölöm ezt a helyet. Nem mehetek sehova egyedül, nem tehetek egy lépést se anélkül, hogy ne tudnák, hol vagyok, mit csinálok. Viszont elértem, hogy tiszteljenek. Maga a nagy Aro Volturi is tisztel. Ott vagyok fent, ahol ő is. És a legjobb az egészben, hogy ő maga emelt olyan magasra. És bár most nyugodt és nem tervez semmit a családommal, de azért én még mindig nem bízom benne. Ő az a fajta, aki soha nem változik. Jobb távolságot tartani. Bár kétlem, hogy szembe akarna szállni velem. Tudja, hogy ha megpróbálja, meghal. És nem viccelek. Jelen körülmények közt úgy néz ki, tőlem jobban tartanak a vámpírok, mint Aro-tól. De ez van. Ő akarta, hogy a legjobb legyek. Hát sikerült neki. Olyan lettem, amilyennek ő akart látni. 30 hosszú év elteltével én is kegyetlen lettem. Azzal a különbséggel, hogy nem vesztettem el az emberségemet. Az a sok harc megerősített, de nem felejtettem el, hogy valaha én is egy gyenge ember voltam. Éppen ezért vagyok képtelen ártatlan emberek vérével táplálkozni. Mindent megteszek, amit kér tőlem, de az egyetlen feltételem az volt, hogy nem iszok embervért. Bár az elején megpróbált rávenni, de mindig visszautasítottam és egy idő után már nem is próbálkozott. Elfogadta, hogy inkább szomjan halok, minthogy bárkivel is végezzek. Ha bárki a családom életére törne, gondolkodás nélkül végeznék az illetővel.

-Bella, Aro kéri, hogy menj a nagyterembe. Itt van Esme Cullen és még valaki, akinek a nevét nem osztotta meg velem- lépett be a szobámba Jane, miután kopogott.

- Rendben. Máris megyek- eresztettem meg felé egy mosolyt, ő pedig kilépett a szobámból. Magamra kaptam a fekete köpenyem és a nagyterem felé vettem az irányt. Vajon miért jött ide Esme? Ráadásul ennyi idő után? És ki az, aki vele jött? Vajon ki az, akiről Jane sem tudhatott? Vagy ki az, akit nem ismert fel? Hiszen ő is ott volt az esküvőn. Elvileg ismernie kellett volna mindenkit a Cullen családból. Talán csatlakozott hozzájuk valaki? Lehet, hogy szemmel kellene tartanom őket. Jobban kellene figyelnem rájuk, hogy még véletlenül se essen semmi bajuk. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? De sebaj. Mostantól figyelni fogom őket. Minden lépésüket.

Ahogy a nagyterembe értem, Aro egy öleléssel üdvözölt és a helyemre vezetett, ami a három király trónja mellett volt negyedikként. Nem akartam leülni, így a szék előtt megálltam és szembefordultam a látogatóimmal. Elsőként Esme-t pillantottam meg és a szívemet elöntötte a melegség, ahogy ránéztem szeretetteljes arcára. Ő kedvesen elmosolyodott és én nem bírtam tovább magammal. Azonnal hozzá siettem és megöleltem második anyámat.

-Anya- suttogtam meghatottan, de ő csak szipogni tudott.

Végül elengedtem és megnéztem a másik személyt is. Magasabb volt, mint Esme. Tekintete smaragdzöld volt, a haja szőkésbarna. Arca nagyon ismerős volt és azt is tudtam honnan. Nagyon hasonlított arra a személyre, akit mindennél jobban szerettem. Edwardra.

-Kislányom, hadd mutassam be az unokámat. Az unokaöcsédet…

- Anthony- suttogtam magam elé és újra elöntött a boldogság. Viszont féltem is. Fogalmam nem volt, miért jöttek ide. Lehet, hogy azért, mert Tony nem akarja, hogy a család közelében legyek. De minden azonnal eldőlt, mikor szólásra nyitotta száját.