6.fejezet

 „Minden ember annyit ér, amennyi fájdalmat elbírni képes."

                                                          (Bella szemszöge)

Csak futottam. Fogalmam sincs mennyi ideje futhattam és arról sem, hogy milyen messze lehetek a háztól. Egyszerűen nem tudtam semmit. Futottam és meg sem álltam egészen addig, amíg egy vízeséshez nem értem. Ott leültem egy sziklára és nem csináltam mást csak sírtam. Nem akartam gondolkozni csak átadtam magam a fájdalmamnak. Mindig is tudtam, hogy szörnyeteg vagyok, de ezt mástól is hallani nagyon rossz volt. Eddig is tudtam, hogy egy gyilkos vagyok, de amit Edward mondott az szíven ütött. Pedig pontosan tudom, hogy igaza van. Mégis rossz, hogy tudom ő is ezt gondolja rólam.

Felhúztam a lábaimat, átkulcsoltam a kezemmel és a térdemre hajtottam a fejem. Csak sírtam és most nem csak Edward szavai miatt. Ő csak kimondta, amit rólam gondol, de teljesen igaza van.

Bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből Edward szavait.

Aró bármire képes lenne azért, hogy megszerezze magának, amit akar és a gyerekei sem különbek. Az én véleményem nem fog változni. A saját anyját is megölte és még annyi ártatlant. Én ezt nem tudom megbocsátani.

 A szemem előtt láttam az édesanyám arcát, annak a rengeteg ártatlan embernek a fájdalommal teli tekintetét, akiket én öltem meg. És miért? Azért, hogy én élhessek azért kellett annyi ártatlan embernek meghalnia. Azért, hogy egy ilyen szörnyeteg, mint én ezen a világon létezhessen. Nincs nálam nagyobb szörnyeteg ezen a világon. Mindenkinél rosszabb vagyok. Ahova beteszem a lábam ott csak szenvedést okozok. Mindenki miattam szenved. Nekem nem szabadna élnem. Nem szabadna ezen a világon lennem. Mindenki boldogabb lenne, ha én nem lennék.

Teljesen a gondolataimba merültem és észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögött áll. Csak akkor észleltem a jelenlétét, amikor megfogta a vállam és leült mellém. Felnéztem és nem hittem el, hogy pont ő ül mellettem. Jasper. Pont ő, akivel még egy szót sem beszéltem, mióta megérkeztünk. Persze a köszönésen kívül.

-Végre megtaláltalak- a hangja megkönnyebbült volt.

- Miért kerestél egyáltalán? Mindenkinek az lenne a legjobb, ha én nem lennék. Akkor mégis miért kerestél?

- Mert mindenki téged keres. Aggódnak érted, mert nem tudják merre vagy. Nézd Bella. Edward elmesélte, hogy mi történt. Megértem, hogy most rosszul érzed magad, bár nem érzem az érzéseidet.

- Nem, Jasper. Még csak megérteni sem tudod, mit érzek. Nem tudod, mennyi fájdalmat okoztam az embereknek csupán azzal, hogy ezen a világon vagyok. Edwardnak teljesen igaza van. És nem is haragszom rá. Ő csak azt mondta, ami a szívét nyomja. Elmondta a véleményét és ezért nem haragudhatok rá. Csak félti a családját. És bármennyire is fáj, tudod, hogy amit mondott az igaz.

- Bella, én nem tudom mit mondott az öcsém, de nincs igaza. Én csak annyit tudok, hogy mikor hazaértünk senki más nem volt otthon csak Edward. És belőle is úgy kellett kihúzni mi történt.

Annyit mondott, hogy megbántott téged, te elrohantál és a többiek mind utánad indultak, hogy megkeressenek. Kérlek, mondd el mit mondott, hátha tudok segíteni.

-Sajnos nem tudsz. De elmondom. Reggel még nagyon boldog voltam. Esme elmondta, hogy elmegyünk vadászni és én örültem, hogy végre nem kell majd embereket ölnöm. De mikor leértem a nappaliba, Edward hangját hallottam. Azt mondta, hogy nem bízik bennünk és attól fél, hogy apám azért küldött ide minket, hogy tönkre tegyük a családotokat. Ana és Oli hiába mondták el neki, miért jöttünk ide, de ő nem hallgatott rájuk. Aztán azt mondta, hogy megöltem a saját anyámat és még annyi ártatlan embert és ezt ő nem tudja megbocsátani. –mondtam.

- Kérlek, ne figyelj rá. Nincs joga ítélkezni feletted sem neki sem pedig senki másnak. Mindenki követ el hibákat senki sem ártatlan. Neki pedig végképp nem szabadna elítélnie téged. - mondta Jasper és átölelte a vállam.

- Ezt most miért mondod?- néztem az arcára.

- Legyen elég annyi, hogy ő is ölt már embert, nem is egyszer. De ezt nem az én dolgom elmondani. Kérdezd meg tőle, miért mondtam azt, amit és akkor választ kapsz a kérdésedre. Meg fogsz érteni mindent, de ahhoz idő kell. Adj egy kis időt neki és a többieknek is, hogy észrevegyék milyen vagy.

- De még te sem ismersz. Honnan tudnád, milyen vagyok valójában?- kérdeztem és már egyáltalán nem gondoltam a délelőtt történtekre. Már nem voltam szomorú. Jasper közelsége és kedvessége nagyon jó hatással van rám. Olyan, mintha a bátyám lenne pedig egy napja találkoztunk először.

- Nem valóban nem tudom milyen vagy és nem is érzem az érzéseidet, de látom a szemedet. Látom benne a fájdalmat, a szeretetet és legfőképpen az őszinteséget. Azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. És rád ez nagyon is igaz. Az érzéseidet lehet a szemeden keresztül látni és aki ezt nem veszi észre az valóban egy idióta- mosolygott rám- De azt be kell vallanom, hogy tegnap még én is ugyanazon a véleményen voltam, mint Edward. De vele ellentétben én hallgattam a többiekre és hajlandó voltam kinyitni a szememet. Beszéltem tegnap Rosalie-val és Alice-val. Mielőtt viszont megijednél, Rose nem mondott semmi személyeset rólad. Csak hogy ne ítéljelek el és adjak nektek egy esélyt.

- Tudod, irigykésre méltó a családotok. Nagyon összetartóak vagytok. Bárki ellen kiállnátok a családtagjaitokért és ez dicséretes. Rosalie nagyon kedves velem. Olyan, mintha a nővérem lenne és még csak egy napja ismerem. De hidd el, hogy nem azért küldött ide minket apa, hogy tönkretegye a családotokat. Ahogy hallottam és olvastam a Volterrába érkező vámpírok gondolatait, határozottan állíthatom, hogy félre ismerik a volturit.

Bár lehet, hogy apa és a bácsikáim régen mások voltak, de mióta az eszemet tudom soha nem láttam őket olyannak, amilyennek a vámpírok mondják. Velem és a bátyámmal mindig is szeretettel bántak és soha nem engednék, hogy bántódásunk essen. Apa minket soha nem kényszerítene arra, hogy tönkretegyünk egy családot.

-Bella, engem nem kell győzködnöd. Én már rájöttem, hogy tévesek voltak az előítéleteim veletek kapcsolatban. Mi lenne, ha hazamennénk? A többiek már nagyon aggódnak érted a bátyádról nem is beszélve. Összefutottam vele, mikor mi is a keresésedre indultunk és teljesen ki volt borulva.

- Rendben. Menjünk- álltam fel. Jasper elindult, én pedig követtem. Mást nem is nagyon tehettem volna, mivel azt sem tudtam mennyire vagyunk messze a háztól.

Csendben futottunk egymás mellett és egyikünk sem szólalt meg.  Kb. egy félórányi futás után megláttam a ház fényeit. Pár méterre a ház előtt megálltunk és emberi tempóban sétáltunk be tovább.

-Bella- kiáltotta Will, amint meglátott és azonnal előttem termett. Szorosan ölelt át és úgy éreztem el sem akar engedni.

- Azért megfojtani nem kéne. Elhiszem, hogy szeretsz, de így kinyomod belőlem a szuszt.

Elengedett, de a kezemet még mindig fogta. Az arca nagyon komoly volt és tudtam, hogy nem úszom meg fejmosás nélkül.

-Jaj húgi. Ilyet még egyszer ne. Nagyon rám ijesztettél. Már majdnem szóltam apáéknak is. Te őrült nőszemély. Mégis merre jártál? Tudod, hogy tűvé tettük érted az egész erdőt?- na ez meglepett. Még csak le sem tol a hülyesége miatt. Hogy lehet az, hogy ő folyton vigyáz rám akármilyen marhaságot csinálok. Komolyan nem tudom mivel érdemeltem ki őt.

- Csak egy vízesésnél. Tudod, csak egyedül akartam lenni. De nem akartalak megijeszteni. Téged végképp nem. Sajnálom. Ígérem, legközelebb gondolni fogok rád és nem tűnök el nyom nélkül.

- Rendben van- mellém állt és átfogta a derekamat. Aztán Jasper felé fordult, aki Alice mellett állt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad. Köszönöm.

- Ugyan, semmiség. Jót beszélgettünk.

- Oh… Bella. Én annyira sajnálom, ami történt. Jól vagy?- kérdezte Esme és Rose egyszerre.

- Persze. Nincs semmi bajom. Jól vagyok. Talán az lenne a legjobb, ha hazamennénk. Majd otthon valahogy megpróbálunk változtatni a…- kezdtem, de Carlisle már félbe is szakított.

- Megígértük, hogy segítünk. Kérlek, e menjetek el.

- De úgy hiszem jobb nektek, ha mi nem vagyunk itt. Így csak nektek okozunk galibát és nem szeretnénk, hogy miattunk legyenek gondok a családotokban. És jól tudom, hogy mindenkiben ott van a kétely, hogy mi van ha tönkre akarjuk tenni a családotokat.

- Bella, kérlek ne beszélj butaságot. Maradjatok még egy pár napot, és aztán ha akartok, és úgy látjátok jónak, nem állunk az utatokba. Ha aztán haza akartok menni, én viszlek ki benneteket a reptérre- kért Rosalie.

- Legyen. Bocsássatok meg, én most felmennék a szobámba. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni- néztem a bátyámra. –Ti pedig ne szóljatok apának- fordultam a barátaim felé. Majd miután mindenkitől elköszöntem, felmentem a szobámba. Érdekes, hogy Edwardot nem láttam odalent. Lehet, hogy annyira undorodik tőlem, hogy még a közelembe sem jön? De miért érdekel ez engem ennyire. Ismerem az álláspontját és a lehető legmesszebbre el fogom őt kerülni és a feleségét is. Nem tudom, hogy honnan, de nagyon ismerős az a nő. Az biztos, hogy láttam már valamikor, de nem tudom mikor és hol. Ismerős, de nem ugrik be hogy honnan.

Még ezen  gondolkodtam, felértem a szobámba és ott nem várt személy fogadott. Edward állt a szoba közepén és mikor beléptem a szobába felém fordult.

-Kérlek, beszélhetnénk?- nézett rám.

- Mégis miről? Mit nem mondtál még el, amiről úgy gondolod hallanom kell? És a feleséged? Ő nem akar véletlenül valamit a szememre vetni?

- Nem. Isa mint láttad lent van. Megérti, hogy négyszemközt akarok veled beszélni.

Az ágyhoz sétáltam és leültem rá, majd intettem Edwardnak, hogy foglaljon helyet. Leült a fotelba, majd beszélni kezdett.

-Én Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Azt sem tudom, miért mondtam ki, amit gondoltam. Egyszerűen csak úgy jöttek belőlem a szavak és nem is gondoltam bele, miket mondok. Aztán te elrohantál a bátyád pedig bemosott egy akkorát, hogy még mindig fáj. Viszont igaza volt. Mert egy barom voltam és el sem tudom mondani mennyire sajnálom. Aztán rájöttem mekkora marhaságot csináltam, de addigra már megtörtént. És a múlton nem tudok változtatni.

- Edward. Igazad volt. Már elmondtam Jaspernek is, hogy én nem hibáztatlak és megértem az álláspontodat. Csak rossz volt más szájából hallani, amit én mindig is tudtam és gondoltam magamról. Viszont ha már a többiek így magunkra hagytak, tartozom egy vallomással- mondtam. Észrevettem, hogy mindenki elhagyta a házat, mikor meghallották, hogy Edwarddal beszélgetek.

Edward furcsán nézett rám, de mielőtt megszólalhatott volna, folytattam.

-Sajnos a sok képességem egyike, hogy az emberek esetünkben vámpírok a jelenlétemben olyat mondanak ki, amit maguktól soha. Te nem akartad kimondani, de a jelenlétem szinte rákényszerített, hogy kimondd.

- Ez akkor azt jelenti, hogy a közeledben igazat mondanak az emberek- állt fel és az ágyamra ült velem szembe.

- Igen. Viszont visszatérve az eredeti témánkhoz, igazad volt és ezért nem tudok rád haragudni.

- Bella, lehet, hogy úgy gondoltam, de rájöttem, hogy tévedtem. Most már más rólad a véleményem.

- Nem. Én megöltem az édesanyámat. Bár nem tudhatod, miért. Sajnos nem tudtak rajta segíteni, mert mire odaértek, meghalt. Próbáltam rajta segíteni. Megharaptam, de nem tudtam átváltoztatni. Ugyanis nekem nincs mérgem. Meg az a sok ártatlan ember. Az ő haláluk is az én lelkemen szárad. De nem tudtam, hogy lehet másként is élni. Viszont ez nem ment fel a tetteim alól. És tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok és nem kéne léteznem, de nem tudok ellene mit tenni. Ha meghalok, azzal sok embernek teszek jót, de legalább ugyan annyinak szenvedést. Mivel valami oknál fogva a családom és még páran szeretnek.

- Bella, kérlek. Tudom, hogy magad hibáztatod és hidd el, nincs miért. Viszont én ezerszer rosszabb vagyok, mint te. Én az átváltozásom óta tudom, hogy lehet állatvéren élni, mégis megtagadtam, mert ki akartam próbálni az embervért. Tudni akartam milyen és annyira élveztem, hogy nem vettem észre, hogy közben gyilkos lettem. Bűnözőket öltem és istent játszottam. Úgy gondoltam jót teszek, de nem voltam náluk jobb. Mikor a szemükbe néztem láttam bennük saját magamat és azt, amivé váltam- hajtotta le a fejét. – Úgyhogy nekem van a lehető legkevesebb jogom az ítélkezéshez. Te egész idáig nem tudtál arról, hogy állatvéren is lehet élni, ezért öltél. Én csupán azért, mert mérges voltam Carlisle-ra, amiért korlátozni akart. De utólag beláttam, hogy hiba volt elmennem. Mikor visszatértem hozzájuk, megesküdtem, hogy soha többet nem fogok egyetlen embert sem megölni. Ha bűnöző, ha nem- fejezte be. Míg beszélt, emésztgettem a szavait és csöndben hallgattam a mondandóját.

- Egyezzünk meg abban, hogy egyikőnk sem rosszabb a másiknál. Mind a ketten hibásak vagyunk és ezzel zárjuk le a témát. Eleget beszéltünk már a hibáinkról.

- Jól van. Kezdjünk mindent tiszta lappal. Ígérem innentől kifogástalan lesz a viselkedésem.

Rá mosolyogtam és elfogattam a felém nyújtott jobbot.

-Áll az alku. Szia. A nevem Isabella Hope Volturi, de szólíts nyugodtan Bellának.- mosolyogtam rá. Ha már mindent előröl, kezdünk, akkor kezdjük a legelején.

- Én pedig Edward Anthony Masen Cullen vagyok- viszonozta a mosolyomat. Éreztem, hogy ezen túl könnyebb lesz majd itt az életem. Lassacskán mindenki elfogad és ez hatalmas örömmel tölt el.

5.fejezet

"Az öröm nem beszél, hanem nevet.
Nem ad szárnyat a gondolatnak,
csak a bánat szónokol."


(Bella szemszöge)

Mielőtt azonban találkoztam volna a kemény padlóval, két hideg kezet éreztem a derekam körül. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem ki a megmentőm és nem hittem a szememnek. Edward aranyszín szemével találtam szembe magam. Teljesen elvesztem a szemében. Annyira elvarázsolt, hogy minden kiment a fejemből. És szó szerint minden. Nem tudom, meddig gyönyörködhettem benne, de idejét láttam kiszakítani magam a karjai közül és ebben nagy segítségemre volt Emmett is.

-Ejnye bejnye Edyke. Azt hittem az asszonykád rövid pórázon tart. –Emmettre emeltem a tekintetem és láttam a száján elterülő hatalmas vigyort. Edward pedig, mint aki most ébredt fel valami kábulatból, úgy nézett bátyjára.

- Hmmm?

Na jó, most már biztos, hogy ő teljesen máshol jár. Emmett már nyitotta is a száját, hogy valami frappáns válasszal rukkoljon elő, de még mielőtt megszólalhatott volna, belé fojtottam a szót.

-Köszönöm, hogy elkaptál. Ne haragudj, nem akartam neked menni, csak nem figyeltem. Bocsi.

- Igazán nincs miért bocsánatot kérned. Hiszen én nem figyeltem. Inkább én tartozom bocsánatkéréssel.

- Jól van. Akkor egyezzünk meg abban, hogy mind a ketten hibásak vagyunk. Most viszont ha az urak megbocsátanak, távoznék. Azzal otthagytam a két testvért én pedig a konyhába mentem. Esme ott volt és mosolyogva köszöntött, mikor beléptem.

- Bella, hát felébredtél? Készítettem neked reggelit nem tudom mit szeretsz, ezért több félét is csináltam.

- Igazán nem kellett volna ennyit fáradnod.

- Nem fáradtság. Viszont ma el kell mennünk vadászni. - tett elém egy adag palacsintát és egy pohár gyümölcslevet.

- Köszönöm- mondtam, majd enni kezdtem- Viszont, ha vadászni megyünk, ne készíts ma már több ételt, mert miután vért iszunk, egy pár napig nem kell a szervezetünknek emberi táplálék.

Osztottam meg vele ezt az apró dolgot.

Megreggeliztem, majd megköszöntem Esme-nek a finom reggelit, majd a szobámba mentem. De ott ugyan az a látvány fogadott, mint mielőtt kimentem volna, csak a ruhák változtak. Ha jól láttam, már nem ugyan azok a ruhadarabok voltak a lányok kezében, mint ami kb. fél órája.

Mérgemben fogtam magam és bevonultam a gardróbomba keresni magamnak valami ruhát. Mivel nem rohangálhatok egy szál hálóingben egész nap. Kis keresgélés után elővettem egy fehér nadrágot, egy fehér hosszú ujjú garbót, aminek a mell része és a válla ki volt vágva és ezek mellé még egy fehér bokacsizmát. Majd ezekkel a kezemben bevonultam a fürdőszobába. Magamra kaptam a ruhákat, tettem fel egy kis sminket, kifésültem a hajam, majd visszamentem a szobámba.

-Na jó, most már elég - kiáltottam el magam- Mint látjátok, én már megoldottam a ruha kérdést, úgyhogy ti most szépen visszarakjátok a helyükre azokat a ruhákat. Majd talán holnap kiválaszthatjátok, mit vegyek fel, de csak akkor, ha meg tudtok egyezni.

Fogtam magam és átmentem a bátyám szobájába, ahol mint gondoltam, bátyám még az igazak álmát aludta.

Odamentem hozzá és leültem az ágya szélére. Egy ideig még néztem ahogy alszik, aztán közelebb hajoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára. Épp felálltam és indultam volna az ajtó felé, mikor elkapta a csuklómat és lerántott az ágyra.

-Hééé- kiáltottam, majd már csak azt vettem észre, hogy mellette fekszem. –Mióta vagy fent?

- A kiabálásodra ébredtem fel. Csak kíváncsi voltam felébresztesz-e.

- Tudod, hogy nem szoktalak felébreszteni. Viszont ha most tényleg sikerült, bocsáss meg kérlek- biggyesztettem le az alsó ajkam és kiskutya szemekkel néztem rá.

- Nem haragszom. Jaj, örülök, hogy most vidám vagy. Jót tesz neked a környezetváltozás- puszilt arcon.

- Tényleg jól érzem itt magam, de képzeld, Esme csinált palacsintát és azt mondta, hogy ma elmegyünk vadászni.

Nagyon boldog voltam az első vadászatom. Végre elkezdjük és innentől már nem kell többet embereket ölnöm. Ez a tény pedig nagyon boldoggá tesz.

-Most pedig magadra hagylak, öltözz fel és aztán menj le reggelizni- még egy puszit adtam az arcára, kiszálltam az ágyból és magára hagytam bátyámat.

Lementem a nappaliba, ahol lent volt Esme, Rosalie, Ana, Oli, Emmett és Edward is. Egyszóval mindenki, kivéve a bátyám.

(Edward szemszöge)

Teljesen elvesztem azokban a gyönyörű szemekben. Hihetetlen, hogy lehet valakinek ilyen szép szeme. Még úgy is gyönyörű, hogy látszik benne a vörös és temérdek fájdalom tükröződik a tekintetéből. De miket beszélek én itt össze-vissza. Nekem feleségem van, akit teljes szívemből szeretek. És tartanom kellene ettől a lánytól és az egész volturitól. Nem tudhatjuk, Aró mit akar elérni azzal, hogy ideküldte a gyerekeit.

-Hahó. Föld hívja Eddyt. Eddy jelentkezz- kalimpált az orrom előtt bátyám.

- Mi van már?- kérdeztem kissé dühösen.

- Az, hogy már egy jó ideje beszélek itt hozzád, de te mint aki valahol a Marson jár. Nem is figyelsz rám.

- Én csak gondolkodom.

- Hát mondjuk tényleg van min. Hiszen ez a Belluska nagyon is csinos. És hát az a hálóing sem takart valami sokat. Meg kell hagyni, tényleg mindene a helyén van, és ha nem lenne az én Rose bébim, tutira magamnak akarnám. –hallottam meg idióta bátyám hangját a fejemben.

- Vigyázz, mert ha Rose meghallja, megszabadít a legféltettebb kincsedtől.

- Mi van velem?- jött le a lépcsőn Rosalie.

- Semmi Rosy. Semmi. Csak beszélgetünk- szaladt oda hozzá Em.

-Ha elmered mondani neki, én elárulom a feleségednek, milyen nagy érdeklődéssel figyelted a drága Bellát.

Nem válaszoltam neki, inkább csendben maradtam és a tv-t néztem. Anabelle is megjelent a nappaliban nem sokkal Rose után.

-Min veszekedtetek odafönt lányok?- kérdezte Esme belépve a nappaliba.

- Semmin. Csak Bellának akartunk ruhát választani és nem tudtunk megegyezni. Bella pedig fogta magát és választott magának- mondta Anabelle.

-Pedig amit én választottam, az jobban állt volna neki - mérgelődött nővérem és megmutatta azt a ruhát, amit ő választott. Nagyot nyeltem, mikor megláttam a fejében Isabellát abban a ruhában. Be kellett vallanom, hogy tényleg nagyon jól néz ki.

Egészen eddig még csak nem is néztem meg rendesen. És az a ruha, egészen biztos vagyok benne, hogy csodásan állna neki. Uram Atyám. Mégis mikre gondolok én. Jézusom, Edward verd ki a fejedből őt de rögtön. Neked feleséged van, akit szeretsz és ő is viszont szeret. Nem, nem gondolhatok rá.

-Viszont nem ártana megbeszélnünk, mikor megyünk vadászni- zökkentett ki a gondolataimból anya hangja.

- Anya, te bízol bennük?- kérdeztem meg a legfontosabbat, ami érdekel.

- Apád bízik Aróban és a barátjának tekinti, én pedig megbízom Carlisleban.

- Este beszélgettem Isadorával  és úgy gondoljuk, hogy Aró talán nem azért küldte ide a gyerekeit, amit nekünk mondott, hanem lehet valami hátsó szándéka.

- Nem. Aró nem tenne ilyet veletek- szólt közbe Ana és megjelet köztünk Oliver is.

- Te nem tudhatod mi jár a volturi vezetők fejében- vágtam hozzá gúnyosan.

- Azt nem, viszont azt tudom, hogy a mester soha nem küldené el ilyen célból a gyerekeit. Minden lehetséges veszélytől óvja őket és soha nem használná fel őket semmilyen célra. Ezt elhiheted nekem.

- A mester csupán azért küldött ide bennünket, hogy Bella és Will átszokjanak az állatvérre. Te nem tudhatod, milyen volt Volterrában Bella. Egyáltalán nem olyan, mint például ma reggel. Ha felébredt, soha nem jött ki a szobájából és nap nagy részét ott töltötte teljesen egyedül- észrevehető volt a sajnálat Oliver hangjában.

- Pontosan ezért akarta ideküldeni őket. Azért, hogy segítsünk nekik, aztán meg Aró azzal hálálja meg, hogy tönkreteszi a családunkat- fogalmam sincs, miért mondom én ezeket. Megbeszéltük Is-zel, hogy szemmel tartjuk őket. De én nem akartam kimondani ezt.

- Elég legyen most már Edward Cullen- állt fel Rosalie- Már elmondták, hogy Aró nem akar semmi rosszat nekünk, csak a gyerekeit akarja boldognak látni.

- És te ezt honnan tudod? Sőt teljesen meglep, hogy pont te véded a volturit, mikor ellenezted, hogy idejöjjenek. Mi ez a hatalma változás?

- Igen, elleneztem, de mikor megláttam Bellát, megváltozott a véleményem. Csak nyitva tartom a szemem. És ha lenne annyi eszed, te is kinyithatnád és akkor már másabbul látnád a dolgokat. Mikor Bella tegnap belépett azon az ajtón és megláttam a szemét akkor változott meg a véleményem. Temérdek fájdalom van benne. Annyi, mindenért okolja saját magát, hogy az elképesztő. Én beszélgettem vele tegnap és képzeld, egyáltalán nem olyan a volturi, mint amilyennek mi gondoljuk. Semmi másról nem kérdezett, mint az Emmettel való kapcsolatunkról. Nem akart semmi bizalmasat megtudni a családunkról és bőven elég volt neki annyi, amennyit én elmeséltem. És ő is mesélt a volturiról. Az életéről és a családjáról.

- Én akkor sem bízom bennetek. -néztem a két volturi tagra. –Aró bármire képes lenne azért, hogy megszerezze magának, amit akar és a gyerekei sem különbek. Az én véleményem nem fog változni. A saját anyját is megölte és még annyi ártatlant. Én ezt nem tudom megbocsátani- jöttek ki belőlem a szavak.

Szívverést hallottam mögülem, ami egyre csak gyorsult. A családomra néztem és láttam az arcukon mindenféle érzelmet. Megfordultam és szembe találtam magam Isabellával. A szemei könnyesek voltak és csak úgy kapkodta a levegőt. Majd a testvére megjelent mellette.

-Bella, kicsim. Mi a gond?- érintette meg a testvére vállát. Bella összerezzent az érintésre, rám emelte a tekintetét, melyben- Rose-nak igaza volt- temérdek fájdalmat láttam. Majd nem nézve senkire és nem törődve semmivel, kirohant az ajtón.

- Ki volt az, aki megbántotta- kérdezte Will.

- Én- suttogtam. Miért érzem azt, hogy nem volt helyes kimondanom, azt, amit mondtam.

- Mit mondtál neki?- förmedt rám.

- Csak az igazat- válaszoltam én is indulatosan. –Hallotta, hogy megvetem, amiért annyi ártatlanéletet kioltott és köztük az édesanyját is megölte.

- Hogy te mekkora egy barom vagy. Lemerem fogadni, hogy te is öltél már embert. Hogy mered elítélni őt? Hogy mondhattad neki, hogy ő ölte meg az anyját? Hát nincs neked szíved? Te utolsó aljas rohadék vagy- jött elém és behúzott egy akkorát, hogy a földön találtam magam.

- Jól jegyezd meg, amit most mondok te mocsok. Illem ide vagy oda, de ha nem találom meg a húgomat vagy ha valami őrültséget tesz miattad a saját kezemmel öllek meg. Darabokra téplek és elégetlek. Apám pedig tudomást fog szerezni erről, úgyhogy készülj fel- kiabálta.

- Ana, Oli indulás. Keressük meg Bella- azzal kirohant a házból, a testőrök pedig utána.

- És mi is megyünk- állt fel Rose. –Meg kell találnunk, mielőtt valami butaságot tesz.

A családom bólintott, majd mindenki futásnak eredt. Egyedül maradtam, egyedül a gondolataimmal és a lelkiismeretemmel.  

4.fejezet

Sziasztok!
Kissé rövid lett, de remélem tetszeni fog. Ígérem a következő hosszabb lesz.
Jó olvasást:Hope.

(Rosalie szemszöge)

Mikor megtudtam, hogy Aro volturisokat küld hozzánk, megijedtem, hogy esetleg el akarják majd vinni valamelyikünket. Egészen eddig a napig azt hittem, hogy egy volturis nem lehet más, csak szívtelen és kegyetlen vámpír. De mikor megláttam azt a lányt Isabellát és belenéztem a szemébe, megváltozott a véleményem. Hiszen abban a szempárban nem volt más, mint töménytelen szenvedés. Aztán, mikor leültünk beszélgetni és sírva felrohant, úgy éreztem muszáj felmennem és megvigasztalnom.

Így hát nem törődve a családommal vagy a testőrökkel, felmentem Bella szobájába és majd meghasadt a szívem. Felhúzott lábakkal ült és zokogott.

Odamentem az ágyához és leültem mellé. Magamhoz öleltem zokogó testét és próbáltam megnyugtatni.

-Shh...nem lesz semmi baj. Sírj csak. Sírj nyugodtan- mondtam és simogatni kezdtem a hátát. Nem tudom mihez hasonlítani ezt az érzést, amit most érzek, de olyan furcsa. Olyan, mintha meg akarnám védeni mindenkitől ezt a lányt. Hiszen hiába van annyi év mögötte, nekem olyan mintha egy kislány lenne, akire vigyázni kell, mert rettenetesen törékeny a lelke. Mivel Bellát nem fizikailag kell megvédeni, hanem érzelmileg. Látszik rajta milyen borzalmas lelki állapotban van. Úgy érzem segítenem kell neki, nem hagyhatom, hogy sokáig ilyen állapotban maradjon.

Az idő csak úgy repült és azt vettem észre, hogy Bella kissé megnyugodott.

-Jobban vagy? –kérdeztem.

- Igen. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Bocsáss meg kérlek- próbált egy mosolyt összehozni, de csak egy erőtlen grimasz sikerült neki.

- Nincsen semmi gond. Emiatt igazán nem kell szabadkoznod. Viszont azt meg kell tanulnod, hogy ebben a családban nincsenek titkok. Mi mindig segítünk egymásnak és megvédjük egymást, kiállunk a másik mellett.

- Tudom, mit gondolsz és nem csak te, hanem az egész családod. Ehhez pedig nem kell gondolatolvasónak lennem. De hidd el, apa nem azért küldött ide minket, hogy tönkretegye a családotokat. Nem akar semmi rosszat, csupán annyit, hogy a bátyám és én áttérjünk az állatvérre. A testőrök pedig sajnos elkerülhetetlenek, mivel apa nem enged minket sehova nélkülük- valahogy tudtam, hogy félre érti, ami mondani szerettem volna, de nem baj, mert legalább ezt is tudjuk.

- Kérlek, ne haragudj. Az előző mondatomat nem így értettem. De be kell vallanom, hogy az elején tényleg ezt gondoltam.

- Nem baj. Hidd el, sokan félre ismerik a volturit. Azt mondják, hogy apa kegyetlen és még sok egyéb jelzőt hallottam rá, de hidd el, nem ilyen. Legalább is velünk nem. Anyát, a bátyámat és engem nagyon félt és szeret.

- Anyukádat? Mármint Tiát? Hiszen azt mondtátok, hogy az édesanyád…

- Igen. Tiát anyámként szeretem. Édesanyámat meg még csak nem is ismertem. Most pedig gondolom, az a kérdés jön, hogy miért rohantam fel.

Bólintottam, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta.

-Azért, mert én rengeteg embernek okoztam a halálát, köztük a saját anyámnak. Én miattam halt meg és soha nem tudom elfelejteni, hogy pont miattam kellett meghalnia. Hallottam a hangját, míg a hasában voltam-mosolyodott el egy pillanatra, majd az arca újra komor lett. –Szeretett énekelni és mindig beszélt hozzám. Nagyon szerettem már akkor is és próbáltam a lehető legkevesebb fájdalmat okozni neki, de a végén mégis megöltem. Én okoztam a halálát és még oly sok ártatlan embernek.

- De Bella, nem te tehetsz az édesanyád haláláról. Biztos vagyok benne, hogy nem akartad megölni. Gondolj csak bele. Te mit tettél volna a helyében. Te is megtartottad volna a babát, még akkor is ha tudod, hogy az életed múlhat rajta. Vagy tévedek? –kérdeztem. Muszáj lesz valahogy segítenem rajta.

- Nem, nem tévedsz. Én is ezt tettem volna, de ez most egészen más.

- Nem, Bella. Ez sem más. Gondolj bele, te szeretnéd, ha a gyermeked azért okolná magát, mert te meghoztál egy döntést?

- Nem. Nem szeretném. De kérlek, most hagyjuk ezt a témát.

- Rendben van. Viszont mi lenne, ha valami másról beszélnénk- ajánlottam.

Rengeteg mindent megtudtam róla és a volturiról. És ő is fordítva. Sokat meséltem neki az életünkről, de főként az Emmettel való megismerkedésünkről és kapcsolatunkról. Ha eddig kételkedtem volna benne, most megbizonyosodtam róla, hogy igazat mondott és tényleg nem azért jöttek, hogy tönkre tegyék a családunkat.

(Edward szemszöge)

-Na, akkor ideje eldöntenünk, hogy ki maradjon ma itthon- szólalt meg apa- Legalább négyűtöknek itt kéne maradni, mert vadászni is el kellene kísérni őket.

- Én ma amúgy is ráérek, úgyhogy szívesen itthon maradok- ajánlotta anya. Viszont nem lehet, hogy ő egyedül maradjon itthon velük. Mi van, ha megtámadják vagy valami történik vele. Nem, nem lehet.

- Én is itthon maradok- állt fel Rose.

- Ha az én bébim marad, akkor én is- persze, hogy Emmett a felesége mellett van.

- Még egy valakinek itt kéne maradnia. Edward vagy Alice. A ti képességeitek jól jönne, ha valami gond adódik.

- Én sajnos ma nem maradhatok itthon, mert Jaspert is szemmel kell tartanom, bármennyire is nem tetszik neki.

- Én meg nem vagyok senkinek a pesztrája, úgyhogy sajnálom apa, de nem- szólalt meg szerelmem.

- Akkor három nem és marad Edward.

Na és ki marad az utolsó? Persze hogy én. Két énem vitatkozott egymással. Az egyik el akart menekülni a volturisok közeléből, a másik pedig itt akart maradni.

-Rendben. Maradok- adtam meg végül magam.

- Jól van. Akkor ti négyen maradtok. Nekem viszont most mennem kell. Már várnak a kórházban. Ha van valami, szóljatok- adott egy csókot anyának.

- És nekünk is mennünk kell- állt fel húgom és húzta magával Jaspert is. –Rose kérlek, ha Bella felébredt add át neki, hogy üdvözlöm, a ruháit pedig te válaszd ki. Majd délután jövünk- mondta, majd kiszaladt a garázsba a kocsijához.

- Délután találkozunk, őket meg tartsd szemmel- intett szerelmem az emelet irányába, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk és ő is elment testvéreink után. Miután kiért, Alice indította a kocsit és már itt sem voltak.

- Hé, öcsi. Ne vágj már ilyen fancsali képet. Csak délutánig kell kibírnod a nejed nélkül, aztán azt csinálsz vele, amit csak szeretnél.

- He-he. Nagyon vicces vagy. Te sem bírnád ki a feleséged nélkül egy napig sem- vágtam hozzá. –Most pedig felmegyek a szobámba. Ha kellek, ott megtaláltok- mondtam, majd elindultam a lépcső felé.

De nem figyeltem eléggé és így történhetett meg, hogy beleütköztem valakibe, aki egy apró sikkantás után a padló félé kezdett közelíteni, de mielőtt elérhette volna azt, elkaptam a derekát és megakadályoztam a közelebbi találkozást a padlóval.

A szemei csukva voltak, de amint észrevette, hogy nem zuhan tovább, kinyitotta őket és nekem ott teljesen égem volt. Belenéztem abba a gyönyörű szempárba és teljesen elvesztem.

(Bella szemszöge)

Reggel kómásan ébredtem, de nem voltam egyedül. Sőt. Rajtam kívül két személy tartózkodott a szobámban. A hangok alapján meg tudtam állapítani, hogy az egyik Ana a másik pedig Rose. De mit keresnek ők hajnalok hajnalán a szobámban? És ami a legfontosabb min vitatkoznak?

Nagy nehezen kinyitottam a szemem, felültem és a lehető legrondábban néztem a két bűnösre. Viszont, mikor rám néztek elkezdtek nevetni. Ezek meg mi a csudát nevetnek. És akkor esett le, hogy rajtam nevetnek. Nyílván az arckifejezésemen. Biztos vicces lehetek, így korán reggel kómás fejjel próbálok a lehető legcsúnyábban nézni rájuk. Elképzeltem az arcomat és belőlem is kitört a nevetés.

Amint kissé csillapodott a nevetésünk és nagyjából lenyugodtunk, végre feltehettem az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

-Ti meg mit kerestek a szobámban? És ami még ennél is fontosabb, min veszekedtek?

Egymásra néztek és Rose mosolyogva közölte.

-Mi nem veszekedtünk, csak nem tudjuk eldönteni melyik ruha illene hozzád a legjobban. Ugyanis Alice parancsba adta, hogy öltöztesselek fel és Ana segít. Vagyis csak segítene, ha végre döntésre jutnánk.

Bevonultam a fürdőszobába magára hagyva a két ruhamániást és elintéztem a reggeli teendőimet. Kb. 1 órát tölthettem a fürdőszobában és csak utána mentem vissza a szobámba, ahol a két lány még mindig próbálta meggyőzni a másikat a maga igazáról azt illetően, melyik ruha lenne nekem a legjobb. Én pedig jobbnak láttam inkább lemenni a konyhába és keresni valami reggelit.

Úgy ahogy voltam hálóingben, elindultam lefelé a lépcsőn. Ám mielőtt leérhettem volna, valami keménynek ütköztem és hátrafelé borultam.

3.fejezet

„A gyűlölet sav, amely felemészti a lelket, teljesen mindegy, hogy az ember maga gyűlöl, vagy őt gyűlölik.”

(Bella szemszöge)

Hat vámpír volt a nappaliban és mindegyik furcsán nézett rám. Mikor percekig senki sem mukkant meg és már kezdtem kissé kínosan érezni magam végre valaki megtörte a csendet.És az a valaki nem más volt, mint a mellettem álló Carlisle.
-Bella, ők a családom. A feleségem Esme-mutatott egy 25 év körüli fiatal nőre.Neki is aranyszín szemei voltak, akár csak a többieknek, arca szív alakú volt, karamellbarna színű haja a háta közepéig ért.Kedvesen mosolygott rám, majd megindult felénk.Egyenesen felém jött és Oliver is indult volna elém,ha Will el nem kapja a karját.
-Haver,nyugi.-szólt rá bátyám,de nem engedte el, nehogy hülyeséget csináljon.
Esme megállt pár lépésre tőlem,majd megkérdezte.
-Megölelhetlek?-kérdezte félénken és közben a mögöttem álló vámpírra szegezte a tekintetét.
-Persze-mosolyogtam rá,majd elindultam felé.Gyengéden átölelt,de mégis olyan volt ez az ölelés,mintha a saját anyámtól kaptam volna.Majd elengedett és Carlisle mellé lépett.
Carlisle pedig folytatta a bemutatást.
-Jasper Hale. Ő Alice férje-intett egy magas srác felé,és Alice már mellette is állt. Haja mézszőke volt és kissé világfájdalmas képet vágott.
-Az egyik lányom Rosalie Hale- egy nagyon csinos aranyszőke hajú lány felé fordult. Haja a derekáig ért és úgy nézett ki mint egy toppmodell.Az ilyen fajta szépségnek elég belépnie egy helységbe ahhoz,hogy minden lány csúnyának érezze magát mellette.
-Mellette a férje Emmett Cullen.-egy nagy madve szerű srác integetett nekem vigyorogva. Na biztos vagyok benne,hogy Emmett Will és Oli jól kijönnek majd egymással. Izmos volt és talán Félixhez hasonlíthatnám. A haja fekete és rövid.
-A harmadik fiam Edward Cullen-az utolsó ismeretlen fiú felé fordultam.Az ő haja kócos és bronzbarna szanaszét áll,magasabb volt és nyulánkabb,mint a másik kettő,de ő is izmos volt. Hihetetlenül jól nézett ki,de mikor a szemébe néztem és amit ott láttam,megrémisztett. A tekintete nem tükrözött mást,mint közönyt, hidegséget, undort és megvetést. Na már csak ez hiányzott.Azt nem emlíették,hogy lesznek olyanok,akik nem szívesen látnak minket.De ugyanakkor felháborított a tény,hogy még csak nem is ismer,de már utálattal néz rám.
-És végül Edward felesége Isadora.-Elfordítottam a fejem Edwardról és ránéztem az utolsó személyre,akit még nem láttam.Szőke haja hullámos volt és a háta közepéig ért.Viszont az ő tekintetében nem láttam mást,mint megvetést,gyűlöletet és egy kis félelmet.Mikor az arcára pillantottam,ismerős volt.Nagyon is ismerős,de nem tudom,hogy honnan.Pedig láttam már valahol,csak nem tudom,hol.
-Sziasztok,a nevem Isabella Hope Volturi-mondtam és még mindig Isadora szemébe néztem. Amint kimondtam a nevem, hatalmas félelem volt a szemében és felismerés. De ugyanakkor mélységes gyűlöletet is fel lehetett fedezni a tekintetében,aztán rendezte arcvonásait és elfordította rólam a tekintetét.
-Ő a bátyám William Volturi és a barátaink Anabelle és Oliver Volturi-mutattam be a többieket.
-Köszönjük,hogy segítetek nekünk,apám nagyon hálás érte.És igazán örülök,hogy végre megismerhettem ennek a családnak a tagjait.-lépett mellém Will.
-Mit szólnátok hozzá,ha először megmutatnám a szobáitokat,kipakoltok és utána beszélgethetnénk egy kicsit.-tanácsolta Alice.
-Jó lenne,kicsit elfáradtam és át szeretnék öltözni.
Mindenki bólintott,majd Emmett és Jasper elvették a csomagokat,mi pedig Alice után indultunk.Kiosztotta a szobáinkat és magunkra hagyott. Will szobája az enyém mellett van, a többieké pedig egy emelettel lejjebb.
A szoba gyönyörű volt és a hozzá való fürdőszoba is. Gyorsan kipakoltam a gardróbba,ami még majdnem üres volt.Aztán átmentem Will szobájába.
-Szia bátyus. Hogy haladsz?
-Szia hugicám.Nem túl jól.Nincs kedved segíteni?-kérdezte mosolyogva.
-De,gyere.Add ide azokat a ruhákat,a többi már a te dolgod.
Gyorsan végeztünk az ő holmijaival is és lementünk a nappaliba.Ana és Oli már lent voltak és mindenki csendben volt.
-Miaz,csak nem ránk vártatok?-kérdezte bátyám nevetve.
-De,de rátok vártunk.
Elmentünk a kanapéig és mikor odaértünk,Oliék fel akartak állni,de leintettem őket és a két szabad helyre ültünk le.Will átölelte a vállamat és így vártuk,hogy valaki megszólaljon.
-Nos akkor talán kezdjük az elején.Szeretnénk egy kicsit megismerni benneteket és mi is válaszolunk a kérdéseitekre-ajánlotta Carlisle.
-Felőlem rendben.Kérdezzetek amit csak szeretnétek-egyeztem bele.
-Jól van.Akkor kérdezek én.-kezdte Carlisle-Aro azt mondta a gyerekei vagytok.Arra lennék kíváncsi hogyan kerültetek a volturihoz és miért éltetek embervéren ezidáig.
-Hát azaz igazság,hogy Aro nem csak a gyermekeinek tekint bennünket Willel,hanem azok is vagyunk. Mi Aro Volturi vérszerinti gyermekei vagyunk.
-Mi,ez hogy lehetséges?Egy vámpírnak lehet gyereke?-kérdezte Rosalie reménnyel a szemében.
-Úgy lehetséges,hogy édesanyám ember volt,mikor megismerkedett apával és teherbe esett,így mi félvérek vagyunk.-magyaráztam.
-Ezek szerint egy vámpír férfinak lehet gyermeke egy ember nőtől.Ilyenről még nem is hallottam.És mi lett édesanyátokkal?-érdeklődött tovább Carlisle.
-Meghaltak.És mielőtt még megkérdeznéd,azért beszélek többesszámban,mert nekem és Bellának nem egy az édesanyánk.Én már két éves voltam,mikor Bella megszületett.Mind a kettőnk édesanyja belehalt a szülésbe-mesélte Will,de nekem itt tört el a mécses.Még annyira tudtam magam tartani,hogy ne lássák az összeomlásom elnézést kértem és egyenesen az ideiglenes szobámba mentem.
Ott pedig nem tudtam tovább tartani a könnyeimet és elsírtam magam.Nagyon fáj az emlékezés.Egyszerűen nem tudom magam túl tenni rajta,hogy miattam halt meg az édesanyám.Mindenki azt hajtogatja nekem,hogy nem az én hibám,de nem tudok magamra máshogy gondolni,mint egy szörnyetegre,aki már a születésével is megölt egy ártatlan embert.Nem vagyok más mint egy szívtelen gyilkos.
Felültem,összekulcsoltam a karommal a lábaimat és a térdemre hajtottam a fejem.Átadtam magam az emlékeknek. Itt nem kellett attól félnem,hogy apa vagy anya megtudják és kiadhattam magamból.
Előtörtek az emlékek,amiket szorosan elnyomtam magamban.Újra hallottam anyám hangját,amint énekel nekem és folyamatosan azt hajtogatja mennyire szeret.Majd azok a képek vannak előttem,mikor láttam őt élettelenül ott feküdni az ágyon.Aztán azoknak az embereknek az arca,akiket eddig megöltem.De akkor miért szeretnek engem.Nem szabadna léteznem.Miattam mindenki csak szenved.
Nem tudom mennyi ideig lehettem egyedül a szobában,de egyszer csak valaki leült mellém és átfogta a vállam.
-Shh...nem lesz semmi baj.Sírj csak. Sírj nyugodtan-mondta és tovább simogatta a hajam.

(Will szemszöge)

Elmeséltem mindent a Cullen családnak.Tudtam,hogy Bella nem fogja tudni végig hallgatni.Tudtam,hogy érzékenyen érinti az édesanyja halála és magát okolja miatta.Hiába volt ott Tia állandóan mellettünk,neki nem sikerült ezen túl tennie magát.És mindemellett még az a sok ártatlan kioltott élet miatt is magát okolja.
Tudtam,hogy nem lett volna szabad belekezdenem a történetünkbe.Tudtam,de mégis elmeséltem.
Már éppen álltam volna fel,hogy megnézzem a húgomat,mikor valaki felállt és megakadályozott ebben.
-Kérlek,had menjek én.Szeretnék vele beszélni.Tudom,hogy te vagy a bátyja és jobban ismered,de kérlek,had próbáljam meg.
Bólintottam,ő pedig eltűnt a lépcső tetején.Remélem nem lesz belőle gond.Nekem kellene utána mennem,de lehet hogy igaza van és jobban értékelné most egy nő társaságát mint az enyémet.Jaj,nem tudom jól tettem-e,hogy megengedtem neki.
-Sajnálom,nem akartam megbántani senkit-szabadkozott Carlisle-én csak...
-Nem a te hibád. Nem tudhattál róla.Bella érzékeny lélek és sajnos vannak dolgok amiken nehezen teszi túl magát.De talán folytassuk a beszélgetést.
Mindenki elmesélte a saját történetét.Megtudtam,hogy Carlisle változott át először vámpírtámadás miatt,majd megmentette Edwardot a spanyolnátha idején.Nem sokkal utána Esme került a családjukba,mert meghalt a kisbabája és ő is meg akart halni,de Carlisle megmentette.Aztán Rosalie-t válltoztatta át és ő talált rá Emmettre.Jasper,Alice és Isadora pedig már vámpírként csatlakoztak a családhoz.
-Látom szereted a testvéred-jegyezte meg Esme,mikor már vagy ezredszer pillantottam a lépcső felé.
-Igen,nagyon szeretem.Ő az egyik legfontosabb személy az életemben.Nagyon különleges a mi kapcsolatunk. Hiszen egyszerre nőttünk fel.A testvéri kötelék köztünk törhetetlen. És ezt bátran kijelenthetem.Nem egy hölgy volt,aki össze akart ugrasztani a húgommal,de nem jártak sikerrel.A húgomért bármire képes lennék.Az életemet adnám érte,ha azzal megmenthetném.-mondtam halál komolyan.És így is gondoltam.A húgom a legfontosabb számomra, még talán az apámnál is. De csak talán.
-Milyen aranyos,bármit megtennél érte,de ő nem más mint egy gyilkos.Hiszen ezért van bűntudata.A saját anyját megölte.Hogy lehet valakit annyira szeretni,mikor nem más mint egy gyilkos-Isadora túl lépte a határt.A beszélgetés alatt is tett egy-két rossz indulatú megjegyzést,de ez azért már sok.
Oliver és Anabelle morogtak és felálltak a helyükről,de én elkaptam a vállukat,hisz apa azt lérte,hogy ne legyenek gondok.Edward is védelmezően felesége elé állt támadó tartásban.
-Maradjatok.Ezt majd én elintézem.
-Nem gondolod,hogy a pofátlanságnak is van határa? Miért kell neked sértegetned a húgomat?Nem ártott neked semmit.Lefogadom,hogy te sem vagy szent.Azt nem tudom,hogy lettél vámpír,de nem is érdekel.Viszont te is öltél már ember,nem is egyet.Ott van a bizonyíték a szemedben.Nem teljes arany.Látszik a vörös rész úgyhogy nincs jogod ítélkezni felette.Jól vésd az eszedbe.Ne sértegesd Bellát,mert megbánod.Apám úgy nevelt,hogy tiszteljük a vámpírokat,de főként a hölgyeket.Viszont,ha még egy ilyen lesz én esküszöm,hogy erről megfeletkezem és a volturi is tudomást szerez róla.Annak pedig súlyos következményei lesznek.
Életemben nem beszéltem ennyit.Soha nem fenyegetőztem,de nem hagyom,hogy a húgomat bántsák.Ostorozza ő eleget magát,nem kell másnak is.
-Sajnálom Carlisle és a többiektől is elnézést kérek a viselkedésem miatt.És bár hálásak vagyunk a segítségért, de nem fogom hagyni a húgomat. Az előbb mondtam el mennyire szeretem és azt is,hogy ezen senki és semmi nem tud változtatni.De azt is megértem,ha szeretnétek,hogy elmenjünk.Nem gond,csak szóljatok és már itt sem vagyunk.-tettem hozzá.A hála az egy dolog,de a rosszindulatot nem viselem el.
-Nem,maradjatok nyugodtan.Szeretnénk segíteni-nézett rám szeretetteljesen Esme.Nem tudom elhinni,hogy ennyi szeretet van benne.Hiszen az előbb fenyegettem meg a lányát,de ő nem neheztel rám.Lealább is nem mutatja ki.
-Nem lesz több ilyen.Ezt megígérem-jelentette ki Edward és szigorúan nézett a feleségére.-Igaz?
-Persze.Ahogy óhajtjátok-azzal felvonult az emeletre.
-Sajnálom és a nevében is elnézést kérek-majd Edward is eltűnt a felesége után.
-Viszont nekünk még van megbeszélnivalónk.Kérlek üljetek le-nézett ránk Esme.
-Mi lenne az,amit még tudni szeretnétek?
-A képességeitekre lennék kíváncsiak.Rengeteg pletyka kering a hatalmatokról a vámpírok közt-Carlisle-on sem láttam nyomát a neheztelésnek vagy a haragnak.
-Anabelle áramot tud vezetni a kazébe,Oliver újszülöttek erejével rendelkezik.Én képes vagyok  és rendelkezek egy elméleti és fizikai pajzzsal.Bella képessége összetett.Míg én csak a fizikai pajzsom tudom eltolni magamtól,addig Bella mind a kettőt és képes més vámpírok képességét átvenni.Ám ezeknek az átvétele legyengíti és nehezen tudja kezelni őket.Általában képes egyedül megtanulni irányítani őket,de volt egy olyan eset,mikor kénytelenek voltak hozzá elvinni azt a vámpírt,akitől átvette,mert teljesen elszabadult az ereje és a gárda fele az életét vesztette.De ezt majd legközelebb elmesélem.Most felmennék a húgomhoz. Ana, Oli ti maradhattok.
Bólintottak én pedig egyenesen Bella szobájába mentem. Mikor beléptem, mosolyra húzódott a szám.Bella ott ült az ágyán, de nem volt egyedül.

(Edward szemszöge)

Is ezuttal messzire ment. Léttam a testőrök fejében, hogy egyetlen mozdulattal véget vethetnének az életének, azt viszont nem tudnám elviselni.Hiszen nekem ő a legfontosabb az életemben.De nem csak a két testőrtől féltem,hanem Willtől is. Látszik rajta,mennyire oda van a húgáért.És sajnos tudom, hogy a feleségem nem tud lakatot tenni a száéjára és félek, hogy ennek rossz vége lesz.Egyetlen rossz húzás és bármi történhet vele.Tudtam,hogy nem jó ötlet ideengedni négy volturist.
-Kérlek,szerelmem.Próbáld meg őket elkerülni.Nem akarom,hogy bántódásod essen.Hiszen a testőrök miden pillanatban mellettük vannak és ők maguk is nagy hatalommal rendelkeznek. Nem akarom,hogy valami bajod essen.Csakis téged féltelek-zártam a karjaimba. Próbáltam meggyőzni,hogy ne is foglalkozzon velük megjegyzem kevés sikerrel.
-Csak nem bírom felfogni,hogy viselkedhet így Esme és Carlisle.Idejöttek,fél napja vannak itt és  fenyegetnek is. Mit képzelnek magukról?
-Kérlek szivem.Nyugodj meg.Hallod?Legalább az én kedvemért. Nézd őket levegőnek.
-Rendben,de csakis a te kedvedért-végre mosolyra húzódtak édes ajkai,majd egy csókra hajolt hozzám,amit készséggel viszonoztam.
-De egy valamit kérek tőled-húzódott kicsit távolabb tőlem.
-Bármit.
-Szeretném,hogy ha lehet,te is a lehető legkevesebbet lennél velük.Lehet,hogy Aronak hátsó szándékai vannak ezzel a kéréssel és be akar valamelyikőtöket szervezni a  testőrségebe vagy nem tudom.
-Rendben.Megígérem neked.
És én sem érzem,hogy valóban csak a változtatás miatt jöttek ide. Hiszen Isabella sem valami könnyű eset. Először még  teljesen rendben van aztán meg a szobájába rohan és sír. Ez kész.Lehet,hogy a Volturinál töltött ennyi sok év alatt megbolondult volna?
Nem mondott hülyeséget Is.Hiszen Aro mindig is szerette magát tehetségekkel körülvenni és lehet benne valami. Ki tudja milyen szándékkal küldte ide a gyerekeit.
Meg kell kérdeznem Carlisle-t,milyen volt Aro,mikor találkoztak.Hiszen ő mégiscsak jobban ismeri a volturi vezetőit,mint mi.Voltaképp azért ment Alice Carlisle-val,hogy próbára tegyék.apám tudni akarta,hogy ez nem egy csapda-e.De nem említett semmi olyat,hogy Aro esetleg célzott volna Alice-nak,hogy maradjon velük.
Beszélnem kell holnap apával.
-Mi a gond szerelmem.Nagyon elgondolkodtál-zökkentett ki a gondolataimból Is hangja.
-Jól vagyok.Nincs semmi gond.
Megcsókoltam és eldöntöttem az ágyon.Majd egy újabb szenvedélyes éjszakát töltöttünk el együtt. A reggel egymás karjaiban ért el minket és kénytelenek voltunk kikelni a kényelmes ágyunkból.Hiszen még ma ki kell találni,ki maradjon itthon a volturisokkal,míg a többiek iskolába mennek.Felöltöztünk,majd egymás kezét fogva mentünk le a nappaliba,ahol már mindenki lent volt.
-Szóval,ha mindenki itt van,akkor beszéljük meg ki marad itthon.-szólalt meg apa.

U.I:Remélem ennek a fejinek a hosszával már meg vagytok elégedve és remélem a tartalma is tetszett. Itt van pár kép a fejezetből.Hope.

Bella szobája

Bella fürdője

Oliver 

Anabelle