14.fejezet

Sziasztok!

Kérlek benneteket, nagyon ne haragudjatok. Kicsit ugrunk az időben előrébb, mert hát még csak most jönnek itt a jó részek. Legalábbis így terveztem.

Jó olvasást: Hope

(Bella szemszöge)

Az idő villámgyorsasággal telik. El sem hiszem, hogy itt állok, és az esküvőmre készülök. Hányszor álmodtam róla ebben a három hétben, hogy Edward lesz a férjem. De nem. Neki felesége van és most biztosan nagyon boldog. És azt sem tudja, hogy a gyermekét várom.

-Édes kincsem- fogtam meg a hasam, ami már nem volt olyan lapos, mint három héttel ezelőtt. Már kezdett látszódni a terhesség, de még nem annyira. –Soha nem fogod megtudni ki az édesapád. Számodra Marco lesz az egyetlen apa, holott biztos vagyok benne, hogy Edward is szeretne. De nem lehet. Ő nős, én pedig férjhez megyek. Remélem, ha egyszer meg is tudod az igazat, nem fogsz meggyűlölni. Azt nem élném túl. Miattad van értelme az életemnek. Szeretlek kicsim- simogattam a hasam.

- Itt az idő Bella- lépett be a szobába Jane a szüleimmel.

A ruhám már rajtam volt, minden készen arra, hogy férjhez menjek. Szüleim mosolyogva figyeltek.

-Meseszép van lányom- mondta anya és megölelt.

- Köszönöm- suttogtam.

 - Igaza van édesanyádnak. Gyönyörű vagy Bella. Egy igazi hercegnő- mosolygott apa is.

- Ti is jól néztek ki- néztem végig rajtuk. Apán egy elegáns fekete öltöny volt, ami remekül ment fehér bőréhez. Anyán egy sötétkék ruha volt, hozzávaló kesztyűvel, a haja pedig fel volt tűzve.

- Mehetünk? –kérdezte Jane sürgetőn.

Belenéztem a tükörbe még egyszer és újra csak meglepődtem rajta, hogy jól nézek ki. Kivételesen most nem éreztem magam szürke kisegérnek és tudtam, hogy nem is vagyok az. Ez az én napom.

A hajam egyszerű kontyba volt fogva és enyhe smink volt az arcomon. Egy fehér magassarkút adott rám Jane, aminek a boka résznél egy fehér rózsa volt. Egy gyönyörű muszlin anyagú, tört fehér színű menyasszonyi ruha volt rajtam.  A mell alatt kristályokkal díszített pánt volt. A fátyol leért egészen a földig. Igazán gyönyörű ruha volt, de nem éreztem azt, hogy valóban boldog lennék. Pedig meg van mindenem és hamarosan férjhez megyek. Erre kell gondolnom.

-Igen, mehetünk- mondtam határozottan és mosolyt erőltettem az arcomra.

Apa kivezetett a szobámból, anya és Jane pedig követtek minket. A nagyteremhez mentünk, mivel ott tartjuk az esküvőt. Az ajtó előtt ott állt bátyám és Caroline. Apa megállt és adott nekem pár percet. Will mellém sétált és átölelt.

- El sem tudom mondani mennyire szép vagy.

- Köszönöm- suttogtam, majd elengedtem és bátyám helyét barátnőm vette át.

- Még nem késő, hogy meggondold magad- suttogta a fülembe annyira halkan, hogy a többiek véletlenül se hallják. Nekem is nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem szavait.

- Nem lehet- mondtam hangosabban. Mindenki érdeklődve nézett rám, de én csak megráztam a fejem. –Caroline-nak mondtam. Menjünk- mondtam apának és belekaroltam.

Will, Caroline, Jane és anya előttünk léptek be a terembe, aztán apával beléptünk mi is. Mindenki engem nézett és kezdtem kissé kínosan érezni magam. Körülnéztem és láttam, hogy mennyien eljöttek. Nem hívtunk sok mindenkit, de a meghívottak közül szerintem mindenki eljött. Itt volt a Denali klán, néhány nomád a teljes Volturi klán és még egy páran.

Ám mikor Marco mellé értünk, kénytelen voltam elszakítani tekintetemet és ránéznem leendő férjemre.

Az egész ceremónia alatt nem tudtam rendesen figyelni. A gondolataim teljesen máshol jártak. Elköszöntem Edwardtól mindörökre.

-Isabella Hope Volturi, elfogadja-e itt az itt megjelent Marco Donovent hites férjéül, kitart-e mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ?- tette fel a kérdést a pap.

- Igen- mondtam határozottan, de belül az ellenkezőjét ordítottam. Hiszen innentől fogva esélyem sincs rá, hogy Edwarddal legyek. Már nem vagyok szabad és nem tehetek azt, amit akarok. Én akartam ezt és most már örökké együtt kel élnem ezzel a döntésemmel.

Marco szembefordított magával és közelíteni kezdett az arcom felé. Gyengéden, szinte rajongva csókolt meg. A tömeg hangosan éljenzett és kiabáltak jelezve mennyire örülnek. Pár perc múlva elszakadtam Marcótól és szembefordultunk a vendégekkel. Elsőként anya és apa jöttek oda hozzám gratulálni, aztán Will és Caroline, majd a bácsikámék és szép sorban mindenki. Elindították a zenét és Marcóval táncolni kezdtünk. Majd leváltotta őt apa, apát a bátyám és szépen sorban táncoltam mindenkivel. Fel sem tűnt, mennyire elszaladt az idő, csak mikor újra Marcóval táncoltam és közölte velem, hogy ideje indulni a nászútra.

Szép sorban elbúcsúztunk mindenkitől, majd anya és Caroline a szobámba kísért, hogy segítsenek átöltözni.

-Legyetek nagyon boldogok édesem. Kívánom neked, hogy el tudd felejteni a gyermeked apját. Nem érdemli meg, hogy rá gondolj. Most már itt van neked Marco, aki rajong érted és szereti a kicsit is- mondta anya.

- Tudom. És én is azon vagyok, hogy minél hamarabb felejteni tudjak. De kérlek szólj a férjemnek, hogy hamarosan megyek. Csak szeretnék még pár szót váltani Caroline-nal- mosolyogtam rá. Ő bólintott és magunkra hagyott.

- Sajnálom, de én nem tudok szívből gratulálni neked- mondta komolyan barátnőm.

- Tudom. És nem is várom el tőled, de kérlek, érts meg. Edward nem tudhat semmit a gyermekemről. Ez a legjobb módja, hogy mindenki boldog legyen. Nekem gondolnom kell a fiamra is.

- Te tudod. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha Edward tudna a gyermek létezéséről, egy percig sem habozna, és azonnal elhagyná a feleségét. De ez a te életed.

- Igen. És arra szeretnélek kérni, hogy soha ne mondd el senkinek, hogy ki a kicsi apja. Nem tudhat róla senki. Csak te, a bátyám, a férjem és én. Senki más. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. És ha Rose idejönne, még neki sem. Mondd azt, hogy elutaztam vagy valami mást. Akármit, de nem tudhat az esküvőről és a fiamról sem. Ígérd meg- könyörögtem neki.

- Megígérem, de csakis miattad. Szerintem ez egyáltalán nem helyes, de nem szólok bele. Viszont azt tudnod kell, hogy legszívesebben Forksba utaznék, hogy mindenkinek elmondhassam az igazat.

- Köszönöm. Azt hiszem itt az ideje indulnom.

- Remélem lesz elég erőd, hogy vele éld le az egész életedet. Mert az esküvő csak pár óra volt, de te egy egész örökkévalóságig hozzá vagy kötve a férjedhez. Úgyhogy azt javaslom, próbáld meg legalább egy kicsit szeretni őt. És nagyon imádkozom, hogy legyen erőd folytatni az életed- mondta, majd elhagyta a szobámat. De amint ő kiment Jane már jött is be.

- A férjed vár. Gyere barátnőm, viszem a csomagokat- azzal felkapta a bőröndöket és megindultunk a többiekhez.

Igaza van Carolinenak. Az esküvőt kibírtam, de most már az egész életem vele kell leélnem. Tudtam mi vár rám, mikor igent mondtam neki, most viszont sokkal nehezebbnek tűnik.

-Végre. Már azt hittem megszöktél- mosolygott Marco és átölelte a derekamat.

- Nem. Hogy juthatott eszedbe ilyesmi?

- Csak vicceltem- nevetett fel.

- Tudom- suttogtam.

- Menjünk, mert lekéssük a gépet- mondta férjem.

Elköszöntünk mindenkitől és elindultunk a reptérre. Ha minden igaz, két hónapig utazgatunk. Körbeutazzuk a világot. Párizs, London, Velence, Milánó és még sok más város.

Sajnálom Edward, de itt az ideje, hogy elengedjelek. Ég veled, remélem boldog leszel és nem tettem tönkre véglegesen az életedet.

Felszálltunk a gépre, ami egyenesen Párizsba visz minket. Párizs, a szerelem városa. Talán képes leszek Marcóba beleszeretni és elfelejteni őt. Igen. Ezt kell tennem. Szeretnem a férjem és boldoggá tenni, ha már én nem lehetek az.

(Edward szemszöge)

Mi ez az érzés? Olyan furcsa előérzetem van. Rettenetesen érzem magam. Mióta Rose visszajött Volterrából egyre feszültebb vagyok és ma különösen. Érzem, hogy történni fog valami, de nem tudom, hogy mi. Alice nem lát semmit, de én érzem.

-Elmentem vadászni, szerelmem- mondta Isadora.

- Rendben, menj csak- mondtam és mivel már szinte az arcomba mászott, megcsókoltam.

- Nem tudom, mikor jövök. Talán két nap múlva. Kicsit messzebbre megyek.

Bólintottam, ő pedig kiment az ajtón, onnan pedig- miután elköszönt a többiektől- az erdőbe vetette magát.

Látnom kell. Muszáj látnom őt, még ha csak pár percre is, de találkoznom kell vele- döntöttem el és már indultam is.

-Hová mész fiam? –kérdezte Esme.

- Bellához- mondtam és nem törődve velük, beültem a kocsimba és Volterrába indultam. Ahogy közeledtem a város felé, egyre nagyobb lett az idegességem. Estefelé megérkeztem a városba. Mivel nem sütött a nap, kiszálltam a kocsiból és gyalog folytattam az utamat a várba. Ám mielőtt beléphettem volna, valaki megállított.

-Te mit keresel itt?

- Én is örülök, hogy látlak Will- feleltem gúnyosan és felé fordultam. Ott állt mellette a barátnője Caroline is. –Bellához jöttem. Látnom kell őt.

- Nem fogok veled udvariaskodni. Nem fogsz vele találkozni. Még akkor sem, ha véletlenül bejutnál a várba.

- Már miért ne? Csak beszélnem kell vele. Látnom kell őt. Tudni akarom, hogy jó van-e.

- Tökéletesen jól van, olyannyira, hogy éppen ma…

- Éppen ma utazott el egy hosszabb útra- vágott a szavába Caroline. –Igaz Will?

Szerencsétlen értetlenül nézett a barátnőjére, de engem nem érdekelt. Csak látni akartam Bellát.

-Hová ment?

- Nem akarja, hogy tudd. Nem akar tőled semmit és azt sem akarja, hogy te bármit is megtudj róla- nézett rám Caroline. Elszántság csengett a hangjában, de a tekintete tele volt sajnálattal és bánattal. Próbáltam olvasni a gondolataiban, de semmit nem találtam. Egyfolytában valami dalt dúdolt és mikor befejezte elölről kezdte.

- De…- kezdtem volna, de Will félbeszakított.

- Nincs semmi de. Menj innen, nincs itt semmi keresni valód. Tönkretetted a húgom életét, olyannyira, hogy olyat kellett tennie, amit nem akart. Úgyhogy menj innen és örülj neki, hogy nem végzek veled. Mert legszívesebben kitekerném a nyakad. Menj vissza a családodhoz, a feleségedhez és hagyd békén a húgomat. Menj- kiáltotta az utolsó szót, majd megragadta Caroline kezét és bementek a várba. Én pedig ott álltam és Will szavai jártak a fejemben.

Tönkre tetted az életét… tönkre tetted…

Bántottam őt, pedig ő nem tett mást, csak felnyitotta a szemem és megmentett. Rávezetett, hogy eddig mekkora hazugságban éltem és neki köszönhetően megismertem az igaz szerelmet. De én csak bántottam őt. Vajon mit kellett tennie, amit nem akart? Ezt hogy érthette Will? Mindegy. Azt hiszem, igaza van. Ha már tönkretettem az életét, legalább ne akarjam újra ezt tenni vele. Az lesz a legjobb, ha hazamegyek és elfelejtem őt. Bár elfelejteni nem tudom, de el kell engednem. Soha nem fogom elfelejteni mit tett értem és mennyire szeretem, de Willnek igaza van. Békén kell hagynom őt, hogy ne okozhassak neki több fájdalmat.

Bella cipője

Bella ruhája

13.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejit. Remélem tetszeni fog. Kicsit rövidebb lett, mint a többi. Jó olvasást hozzá!

Hope :)

(Bella szemszöge)

Ott volt ő Rosalie. Rá számítottam a legkevésbé. Hiszen mit keresne ő itt, Volterrában ráadásul az én szobámban.

-Rose… - suttogtam.

- Bella. Édes Istenem. Annyira örülök, hogy végre látlak- vetette magát a nyakamba és nem sok hiányzott, hogy elessek. De végül sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Most nem tenne jót, ha hanyatt vágódnék és egy vámpír még rám is esne. Most már figyelnem kell a kicsire is. Miután Rose elengedett, végre alkalmam nyílt megszólalni és feltenni a kérdéseimet.

- Én is, de hogy kerülsz ide? Mármint ne érts félre, de hogy kerülsz a szobámba?

- Haragszol? Ana engedett be. Találkoztam vele. Nem akart bekísérni a nagyterembe, mert valami megbeszélni valótok van és azt mondta, hogy várjalak meg itt. Baj?

- Nem. Csak megleptél. De mikor érkeztél?

- Nagyjából tíz perce. Miután a bátyádék eljöttek, kocsival indultam el ide. A többiek úgy tudják, hogy vásárolok. De már nagyon hiányoztál. Fel sem hívtál mióta eljöttél.

- Sajnálom, de tudod, nem voltam jó passzban. Mostanában kicsit rosszul érzem magam- mondtam. Nem akarom, hogy megtudja, hogy férjhez megyek azt meg pláne, hogy gyermeket várok.

- Tényleg? És mi a gond? Miért nem szóltál Carlisle-nak, hogy jöjjön ide és vizsgáljon meg?

- Mert semmi komoly. Már jobban vagyok- mondtam. –Amúgy meg vanak itt is orvosok. És nem fogom arra kérni Carlisle-t, hogy utazzon ide, csak mert kicsit rosszul voltam.

- Oké. És mi történt veled ebben a két hétben? Mesélj!- utasított és lehúzott az ágyra.

Szép lassan mesélni kezdtem, persze kihagyva néhány apró részletet, mint például az eljegyzésemet és a terhességemet.

Ő is mesélt az otthoni dolgokról.

-Bella…- lépett be a szobámba Marco. –Ó, ne haragudj. Nem tudtam, hogy vendéged van.

Becsukta az ajtót és mellém sétált. Kezét a vállamra tette és le sem vette a szemét Rosalie-ról.

-Ne szólj neki az esküvőről. Nem tudhatja meg. És a kicsit se említsd. Nem akarom, hogy a Cullen család bármit is megtudjon- üzentem gondolatban Marcónak. Aki alig észrevehetően bólintott és egy kicsit távolabb lépett.

- Rosalie, hadd mutassam be neked Marco Donovent. Ő az egyik legjobb barátom. Marco, ő itt Rosalie Hale Cullen.

- Á, szóval te lennél Rosalie. Örülök, hogy megismertelek- fogott vele kezet. –Már nagyon sokat hallottam rólad- mosolygott.

- Ó, igen? És mégis honnan?

- Először is, a Cullen családnak nagy híre van a vámpír világban. Nem sok olyan vámpír klán van, akik megtagadják az embervért és az emberek között élnek. Másodszor pedig Bella mesélt rólatok.

- Értem- suttogta Rose és rám nézett.

- Ne aggódj, nem mondtam semmi olyat, amit nem szabadna tudnia- üzentem gondolatban Rose-nak, hogy megnyugodjon. Kissé megijedt, hogy egy idegennek mesélek róluk.

- Meddig maradsz? –kérdeztem.

- Csak elugrottam köszönni és egy kicsit dumcsizni. Amúgy meg emlékeztetni szeretnélek, hogy megígérted, hogy beszélünk. Mégsem hívtál fel- komolyodott el.

- Sajnálom. De most ünnepélyesen megígérem itt Marco előtt, hogy legalább egy héten egyszer fel foglak hívni. Rendben van? –kérdeztem mosolyogva.

- De ha nem, visszajövök és magammal viszlek Forksba- mondta nevetve. Én nem nevettem vele. Ez még akkor se menne neki, ha én akarnám. Ugyanis hamarosan férjhez megyek és megszületik a kicsi is. Azután pedig csak a családommal fogok foglalkozni és végleg elfelejtem Cullenéket. Na jó, talán Rosalie-val néha-néha beszélek telefonon, de nem fogok Cullenék közelében maradni. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Nem bánthatom meg Marcót sem és a fiam is őt fogja apjának tekinteni. Soha nem fogja megtudni, hogy Edward az édesapja. Soha. Azzal mindent csak összezavarnék, és nem hiányzik ez nekem.

Rosalie még maradt pár órát és beszélgettünk egy keveset, de aztán hazament. Én pedig végre döntésre jutottam. Rosalie látogatása eldöntötte az orvos kérdést.

-Min gondolkozol, szerelmem? –kérdezte Marco, miközben a hátamat simogatta.

- Csak azon, amit az orvosról beszéltünk. Rose látogatása végre segített helyesen dönteni- mondtam halkan, de tudtam, hogy úgyis meghallja.

- És hogy döntöttél?

- Nem szeretném, ha Carlisle idejönne. Azzal csak probléma lenne. És nem akarom, hogy Edward tudjon a kicsiről vagy az esküvőről- mondtam rá nézve.

- Ne aggódj. Szeretni fogom ezt a kicsit. –Simogatta meg a hasam. - És úgy fogom neveli, mintha a sajátom lenne. Neki nem kell megtudnia soha, ki a valódi apja. Számára én leszek az egyetlen apa és szeretném, ha te sem mondanád meg neki az igaza, később sem.

Nagyon komoly volt, de a tekintete tele volt gyengédséggel.

-Én sem szeretném, ha megtudná az igazat. Emiatt ne aggódj. Te leszel a gyermekem apja és a férjem. Megígérem, megtanulok jó feleséged lenni- mondtam és adtam neki egy puszit. –Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám. És ehhez a kis csöppséghez is.

- Nem kell megköszönnöd semmit. Még csak azt sem kérem, hogy rögtön szeress. Tudom, hogy nehéz őt elfelejtened, de én itt leszek melletted és segítek felejteni. Idővel és az én segítségemmel minden rendbe fog jönni. Ne aggódj- szorított magához gyengéden.

- Nem tudom mivel hálálhatnám meg, hogy mellettem vagy. Én viszont megígérem, hogy próbálkozni fogok. Nem fog könnyen menni, de megpróbálok beléd szeretni.

Ekkor valaki kopogott és Marco azonnal az ajtóhoz ment. Will lépett be rajta és rám nézett.

-Magatokra hagylak- mondta Marco és már ki is ment. Will az ajtóban állt és csak nézett rám, aztán elém szaladt és megölelt.

- Sajnálom, hogy olyan hűvös voltam veled. Csak bánt, hogy tehetetlen vagyok és úgy érzem nem vigyáztam rád eléggé.

- Will. Kérlek, ne okold magad emiatt. Inkább próbálj meg velem örülni. Lesz egy unokaöcséd vagy unokahúgod. És bár neked ez nem jó hír, de lesz egy férjem- mondtam, miután elengedtem és két kezem közé fogtam az arcát.

- Nem Marco ellen van kifogásom. Tudod, hogy jól kijövünk egymással és jófej meg minden, de szerintem te nem leszel mellette boldog.

- Megpróbálom. Ő lesz a gyermekem apja. Feltétel nélkül elfogad azért, mert az enyém. Őt nem érdekli, ki az apja, csak az, hogy mellettem lehessen. Kérlek, értsd ezt meg.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? –kérdezte és leült az ágyra és átkarolt.

- Igen. Biztos- mondtam határozottan.

- Hát rendben. Akkor én nem tehetek ellene semmit. Csupán annyit, hogy sok boldogságot kívánok nektek és mindenben támogatlak, amiben csak tudlak. És igazad van. Nézzük a dolgok jó oldalát. Nagybácsi leszek. Lesz egy kis tökmag, akivel jól elszórakozhatok és megtaníthatok mindenre- mosolygott és láttam, hogy sikerült túltennie magát mindenen. Végre újra olyan volt, mint régen és én visszakaptam a bátyámat. Minden jóra fordul. Érzem.

- És mi lesz a tökmag neve? –kérdezte.

- Még nem beszéltük meg Marcóval, de én már gondolkoztam rajta. Ha fiú akkor Anthony vagy Daniel. Ha kislány akkor meg Liliana vagy Adriana. Még nem tudom. De majd beszélek Marcóval és még eldöntjük- mosolyogtam.

- Szerintem nagyon szép nevek. Kíváncsi vagyok, végül melyiket válasszátok- mosolygott. –Most viszont ha megbocsátasz, visszamennék Caroline-hoz.

- Menj csak. Holnap találkozunk- mondtam és kinéztem az ablakon. Már sötét volt. Olyan gyorsan eltelt ez a nap, hogy szinte észre sem vettem. Egyáltalán nem voltam fáradt, de azért a fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak. Miután elintéztem az emberi teendőimet, visszamentem a szobába. Előkaptam a pizsimet és bebújtam az ágyba. Végül mégiscsak fáradt lehettem, mert elaludtam.

(Edward szemszöge)

Eltelt két hét úgy, hogy már nincs itt. Két gyötrelemmel teli hét. És nem tudom őt elfelejteni. Isadora közelsége sincs rám olyan hatással, mint eddig. Amikor vele vagyok, csupán miatta teszem. Egyszerűen nem tudom elfelejteni Bellát. A vele töltött időt. A csókjait, az érintéseit, a puha és meleg bőrét, a csokoládébarna szemeit. Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Képtelen vagyok nélküle élni. Olyan, mintha kiszakítottak volna belőlem egy részt. Elvitte egy részen és iszonyatosan hiányzik. A hiánya már szinte fájdalmat okoz. Fájdalmat, amely napról napra egyre erősebb és nem hagy élni. Állandóan azon gondolkodom, mit csinálhat, merre vagy éppen kivel van.

-Megjöttem- kiáltotta Rosalie. Már akkor elment, mikor Will és a többiek elbúcsúztak, de még csak most jött haza. Már este van.

- Hol voltál? –kérdezte Emmett komolyan. –Ugyanis vásárolni biztos nem, mert nem látok nálad egy szatyrot sem.

- Nem macikám nem vásárolni voltam. Jaj, ne légy már morcos. Bellánál voltam Olaszországban- mondta egyszerűen és leült az egyik fotelba. Hirtelen mindenki a nappaliban termett és kérdőn néztek nővéremre.

- Hogy hol voltál? –kérdeztem halkan.

- Bellánál. Mivel nem hívott fel és nem jelentkezett, úgy döntöttem, hogy elmegyek én hozzá- jelentette ki nyugodtan. Mintha ez természetes lenne.

- Egyedül mentél a Volturihoz? És mi lett volna, ha nem engednek el. Ha azt akarják, hogy csatlakozz hozzájuk? –kérdezte melák bátyám idegesen.

- Ne aggódj. Csak Ana-val és Bellával találkoztam. Na meg egy bizonyos Marcóval. Bella mutatta be. Úgy tűnik, nagyon jóban vannak- mondta és lejátszotta gondolatban a mai napját.

A hosszú utat kocsival, aztán a találkozást Anabellel, aztán Bella szobája, majd megjelenik Bella. Azután jön az a Marco, aki túl közel kerül hozzá, majd egy hosszabb beszélgetés és végül a búcsú.

Szóval ennyi lenne. Valóban nem érzett volna semmit irántam? Tényleg csak egy botlás lennék az életében? Egy véletlen baleset, akit könnyű elfelejteni?

Talán igen. Látszólag neki sikerült túl lépnie rajtam. Elfelejtett mindent, ami itt történt vele Forksban. Beleértve engem is és az együtt töltött éjszakát.

Lehet, hogy nekem is itt lenne az ideje tovább lépnem? Újra élni az életemet a feleségemmel és a családommal. Ki kéne őt törölnöm a fejemből. Szép volt, jó volt, de vége. Ezt kellene tennem, de nem megy. Nem vagyok képes csak így elfelejteni őt. Felébresztett bennem valamit. Felnyitotta a szemem. Egészen addig, amíg ő be nem lépett az életembe, azt hittem a feleségem a legfontosabb a számomra, hogy szerelmes vagyok belé, de rá kellett jönnöm, hogy csupán csak szeretetet érzek iránta. Mert a szerelmem csakis a Belláé. Övé a szívem és örökre az övé is marad, bármilyen messze is legyen tőlem. Én szeretni fogom, amíg csak élek.

De tovább kell lépnem és folytatnom az életem. Folytatnom ott, ahol abbahagytam.

12.fejezet

(Bella szemszöge)

Marco és én két autóval mentünk. Mivel az orvostól egyenesen a reptérre megyünk a többiekért.

Apa felajánlotta, hogy idehívja Carlisle-t, hogy ő vizsgáljon meg és legyen az orvosom. Természetesen addig szívesen látjuk a családjukat Volterrában, de én nem akartam. Anya is próbált meggyőzni, hogy Carlisle lenne a legjobb orvos a számomra, hiszen nem akármilyen babáról van szó és Carlisle-nak nem kell még külön elmagyarázni dolgokat. De én nem akartam és Marco akkor is mellettem állt.

Emlékszem, mikor anyával beszélgettünk, miután megtudtuk, hogy gyermeket várok.

-Anya, én beleszerettem valakibe és hát sajnos úgy alakult, hogy le is feküdtem vele. Egy buliban voltunk, részeg voltam és sajnos már nem tudok változtatni a történteken.

- Édesem, szólnod kell annak a vámpírnak. Mert vámpír igaz?

- Igen az. Tudom, hogy szólnom kéne, de ő nős és…

- Hogy mi?

- Igen. Pont azért jöttem el, mert nem akartam ennél is nagyobb felfordulást kavarni.

- Kicsim. Szereted azt a fiút nem? –bólintottam. –Akkor harcolj érte. Nem hagyhatod csak úgy elmenni. Ráadásul gyermeket vársz. Ez még jobban hozzád köti, mint valaha.

- Nem. Ő a feleségével marad, én pedig hozzá megyek ahhoz a vámpírhoz, aki hajlandó lesz feleségül venni. Ez lesz a legjobb. Neki nem kell megtudnia semmit.

- Nem is ismerek rád. Régen foggal, körömmel harcoltál azért, ami a tiéd, de most egyszerűen csak félre állsz. Mi lett veled.

- Mert ő nem az enyém. Ő más nőhöz tartozik és én voltam a hibás. Nem kellett volna annyit innom és akkor most nem lenne ekkora galiba. Nem tudom mi van velem. Megváltoztam. De a döntésemen nem változtat, hogy szeretem-e a kicsi apját vagy sem. Férjhez megyek, ha megtalálom a megfelelő vámpírt és téma lezárva.

Persze anya teljesen ki volt akadva, mikor elmondtam, hogy felesége van.

Ők még a mai napig nem tudják ki a kicsi apja, de félek, hamarosan minden kiderül. Mert ha Willnek szólok a kicsiről, apáék is meg fogják tudni a teljes történetet. Ó, édes istenem, mihez fogok akkor kezdeni? Gyerünk Bella, találj ki valamit.

Hamar megérkeztünk az orvoshoz. Szerencsétlen férfi rettenetesen fél. Talán tényleg jobb lenne, ha Carlisle lenne az orvosom. Ő mégiscsak vámpír. És… Hajj, nem hiszem el, hogy anyának sikerült bogarat ültetni a fülembe. Na mindegy. Majd megbeszélem Marco-val otthon, hogy mi legyen.

-Mehetünk? –kérdezte Marco, amint kiszálltam a kocsiból.

- Hát…

- Mi a baj Bella? Nem érzed jól magad?

- Nincsen semmi baj. Csak gondolkoztam és anyáéknak igazuk van. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha Carlisle lenne az orvosom.

- Bella. Én nem akarok beleszólni a döntésedbe, de szerintem nem jó ötlet. Carlisle nem fog a családja nélkül idejönni. És ha Edward idejön, rá fog jönni, hogy ő a kicsi apja és te csak szenvedni fogsz. Ki tudja, hogyan reagálna erre a hírre. Éppen azért jöttél el, hogy ne legyél a közelében, és ha idejön az orvos, akkor ez elkerülhetetlen lesz- fogta meg a kezem. –De ez csak az én magán véleményem. Ebben a kérdésben csak te dönthetsz. Nem akarlak befolyásolni. Tény legjobb belátásod szerint.

- Igazad van. Azért jöttem el, hogy felejtsek, és nem akarom, hogy itt legyen. De mi lenne, ha ezt otthon beszélnénk meg? Majd ha Will is megtudja a hírt. Akkor majd döntést hozunk együtt- mondtam.

- Rendben, de ragaszkodom hozzá, hogy most bemenjünk az orvoshoz.

- Oké-oké. Szegény férfi, ha meglát el fog ájulni. Annyira fél tőled- nevettem el magam.

- Helyes. Akkor legalább biztos nem mondd senkinek semmit.

- Marco- szóltam rá megrovón.

- Nem szóltam- puszilt meg, majd bementünk a rendelőbe.

 A csalódottság csak azokat érintő érzelem, akik törődnek másokkal.




(Will szemszöge)

Végre újra itthon. Napsütés és sehol egy felhő. Hogy mennyire hiányzott ez.

-És most merre? –kérdezte szerelmem, miután átvettük a csomagjainkat. Az emberek kissé megbámultak minket. De legfőképpen Ana-t és Olit. Hiszen süt a nap, ők pedig fel vannak öltözve teljesen. Kapucni, napszemüveg és a többi. Milyen jó, hogy nekem nem kell elrejtőznöm a nap elől.

-A parkolóba. Ha minden igaz Bella ott vár ránk- fogtam meg szerelmem kezét és megindultam kifelé.

- Ott is van- mondtam mosolyogva, ahogy megláttam húgomat az árnyékban. De nem volt egyedül. Mellette volt Marco is. És a két roppant ismerős autó. Bella Aston Martin-ja és egy fekete Mercedes Benz. Mosolyogva sétáltunk oda hozzájuk, de valami itt nem stimmel. Hol vannak a testőrök, akiket apa ki szokott jelölni Bella mellé, ha elhagyja a kastélyt.

-Azt hittem már nem is jöttök- mosolygott Bella és a nyakamba vetette magát. –Annyira hiányoztál, hogy el sem tudom mondani.

- Azt reméltem is. Te is nekem- szorítottam magamhoz.

- Marco, haver- fogtam vele kezet, amint húgom elengedett. –Örülök, hogy újra látlak. Hogy vagy?

- Jól. Sőt, a jónál is jobban- mosolygott Bellára.

- Na jó. Miről maradtam le? Ki vele.

- Majd mindent megtudsz idejében- nézett rám Bella, majd megkerülve engem, megölelte szerelmemet. –Úgy örülök, hogy te is itt vagy. Rengeteg dolgunk lesz. Mindent megmutatok neked és muszáj lesz eljönnöd velem vásárolni is. Meg kell vennünk az gy…

- Bella, talán nem most kéne…- szakította Marco félbe húgomat.

- Igazad van- sétált vissza mellé Bella. –Köszönöm, hogy elhallgattattál.

- Hé-hé. Most már mindent tudni akarok. Mi a fene folyik itt?

- Egy perc. Nektek itt vannak a kocsi kulcsai. Menjetek csak haza. Nem sokára megyünk mi is- adta át a kulcsokat Bella Olivernek.

Miután ők elhajtottak, csak néztem a húgomat és vártam, hogy válaszoljon.

- Várj már. Türelem- nézett rám szúrósan Bella, majd tovább beszélt. –Mi lenne, ha bemennénk az erdőbe? Mert amit most mondani akarok, azt nem itt kellene. Ennyi ember előtt.

Mindannyian bólintottunk, majd miután bepakoltuk a csomagokat a kocsiba, az erdő felé indultunk. Itt valami nagyon nem jó. Nagyon rossz előérzetem van. Bella megállt az erdő szélénél, úgy hogy épp eltakartak a fák a kíváncsiskodó halandók elől.

-Marco, ő itt Caroline. A bátyám barátnője és ha minden igaz, leendő volturi tag vagy hercegnő. Fogalmam sincs. A lényeg, hogy a leendő sógornőm. Caroline, Marco egy régi barátunk és a… vőlegényem.

- Hogy mi? –kérdeztem. –És mégis mióta? Miért nem szóltál nekem?

Na jó. Erre totál nem számítottam. Itt valami nincs rendben. Miért akarna hozzá menni Marco-hoz, mikor nem is szereti. Egyértelmű, hogy még nincs túl Edwardon és annak idején pont azért hagyta el Marco Volterrát, mert a húgom nem viszonozta az érzéseit.

-Igen. Úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. És pont ma kérte meg a kezem. Még anyáéknak sem szóltunk róla.

- Én gratulálok nektek- mosolygott szerelmem.

- Mi ez a nagy sietség? Mikor utoljára láttalak, még szomorkodtál…

- Igen. De mostantól nem fogok. Marco mindent tud a Forksban történtekről. Tud Edwardról, a feleségéről, a buliról és a többiről is. De van valami, amit te nem tudsz, és kicsit sem fogsz neki örülni.

- Bella, ne ijesztgess. És mondd már, mert nem sokáig bírják már az idegeim.

- Oké, de előbb Caroline, gyere ide. Kérlek- nézett könyörgőn.

Szerelmem húgom mellé állt, de ő maga mögé tolta. Marco kicsit előrébb állt és mielőtt megkérdezhettem volna, mi ez az egész, Bella végre kinyögte.

-Will, én gyereket várok és Edward az apja. Gyereket várok… gyereket várok…- visszhangoztak a fejemben húgom szavai.

Az a rohadék tönkretette a húgom életét. Tudtam, hogy meg kellett volna ölnöm, még aznap, mikor megtudtam, hogy kihasználta Bellát. De én idióta csak dühöngtem és nem tettem vele semmit. De ami késik, nem múlik. Most azonnal visszamegyek és a saját kezemmel vetek véget az életének.

(Bella szemszöge)

-Will, én gyereket várok és Edward az apja.

Ahogy azt sejtettem. Will kiborult. Először csak állt és meredt előre, majd egyre dühösebb lett az arca és azután a fákon töltötte le a dühét.

-Megölöm… Én magam vetek véget az életének…- indult vissza a reptérhez.

- Marco, fogd le- kiáltottam. Majd bátyám elé sétáltam Caroline-nal a hátam mögött.

- Will, szerelmem- suttogta és megérintette bátyám arcát, mire mintha kitisztult volna az elméje.

- Will, kérlek. Ne tegyél semmit. Én már túltettem magam mindezen. Most csak a kicsi a fontos.

- És mihez akarsz kezdeni? Apa tud róla?

- Mielőtt felhívtalak telefonon, hogy jöhettek, azelőtt lettem rosszul. Apáék kihívtak egyorvost és ő megvizsgált. Aztán közölte velem, hogy gyereket várok. Persze egyből azt kérdezték ki az apja, de végül nem mondtam el. Apa azt mondta, férjhez kell mennem, mielőtt megszületne a kicsi. Így kerül a képbe Marco. Felajánlotta, hogy feleségül vesz. Én pedig elfogadtam az ajánlatát. Szeretnék felejteni és ez a legjobb mód rá. Kérlek, ne tegyél semmit. Oké? Csak örülj velem, velünk. És ne szólj anyáéknak Edwardról. Kérlek.

- Örüljek? És minek?

- Az unokaöcsédnek. És annak, hogy nem gubbasztok a szobámban a múlton rágódva. Hanem talpra állok. Kérlek.

- Igazad van. Még arra sem méltó, hogy megöljem. Megígérem, nem szólok apáéknak, de ne várd, hogy egyik pillanatról a másikra ugráljak örömömben. Adj időt, jó? –kérdezte kétségbeesetten.

- Rendben van. Szeretlek Will- öleltem át.

- Én is téged- temette az arcát a hajamba.

- Menjünk haza jó? –kérdeztem.

Bólintott és visszamentünk. Csendben beültünk az autóba. Marco vezetett, én mellé ültem, a bátyámék pedig hátra. Mindannyian csendben voltunk. És bántott ez a csend. Mert tudom, hogy most Will magát okolja, amiért nem figyelt rám kellőképp. Pedig ez egyáltalán nem az ő hibája. És remélem, pár nap múlva megbékél a helyzettel.

Hamar hazaértünk. Félix-szel felvitettük a csomagokat, mi pedig a nagyterembe indultunk apáékhoz.

-Nyisd ki- intettem az ajtóban álló őrnek.

- Kisasszony- hajolt meg, majd a hatalmas ajtó kinyílt és megpillantottam a családomat.

- Apa, anya- szólítottam meg őket. –Megérkeztek.

- Kisfiam- szaladt bátyámhoz anya. –Annyira hiányoztál.

- Te is nekem anya- ölelték meg egymást.

- William- szólította meg apa kemény hangon bátyámat. –Örülök, hogy újra köztünk vagy- mosolyodott el.

- Én is. Már hiányzott ez a hely.

- Gyere velem- mondtam Marco-nak és megfogva a kezét felvezettem apa széke mögé.

Komolyan néztem Will-re és tudta, mit kell tennie. Be kell mutatnia Caroline-t a családnak.

-Mindenki- nézett körbe bátyám –Ez a lány mellettem Caroline Thomson. Caroline, hadd mutassam be a családomat. Az anyám Tia, a bácsikáim Caius és Marcul, a nénikéim Athenodora és Sulpicia, és az édesapám Aro Volturi.

Apa felemelkedett a székéből és láttam Caroline-n, hogy ideges. Azt is láttam, hogy Will óvatosan maga mögé tolja, de egy pillanatra rám nézett. Én megráztam a fejem jelezve, hogy ne csináljon semmit.

Apa eléjük ért és Caroline keze után kapott. Szegény nagyon meg volt ijedve, de nem mozdult. Persze a bátyám nagyon jól tudta, mit akar apa.

Megnézte a lány múltját és minden gondolatát. Mikor végzett, elengedte a kezét és felém fordult.

-Igaz ez lányom?

- Igen apa. Az után szerettük volna elmondani nektek, hogy megismered Caroline-t.

- Miről van szó?- akarta tudni Caius.

- Apa, előbb fejezd be, amit elkezdtél, aztán megbeszéljük a mi ügyünket is.

- Rendben van lányom- fordult vissza bátyámék felé.

- Szóval Caroline. Ahogy láttam, a fiam mindent elmondott. Nem fogok hazudni. Azért hívtalak ide, mert szem előtt akarlak tartani. Tudnod kell, hogy nem mondhatsz senkinek semmit a vámpírokról. És bár látom, komolyan szereted a fiam, kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztesselek.

- Apa, ezt ne…

- Will- szóltam rá. Ne kezdjen most tiltakozni. Most ne, mikor minden a legjobban alakul.

Bátyám mérgesen nézett rám, de csendben maradt. Apa pedig folytatta.

-Tudom, hogy nem beszélhetek a vámpírokról. És megígérem, hallgatni fogok. Szeretem a fiát és nem akarok neki ártani. Bármit megtennék érte.

- A lányom felelősséget vállalt érted és remélem, nem hagyod cserben. Szeretném, ha itt maradnál köztünk. Meg szeretném ismerni a fiam barátnőjét. Természetesen nem fog bántani senki. Igaz Aro- nézett anya apára.

- Igen. Mindenki úgy fog tekinteni rád, mint egyenrangú félre és nem… hogy is mondjam… táplálékra. Már ne is haragudj a kifejezésért, de nem találok rá jobb szót.

- Nem, semmi gond. Szívesen maradok itt önök közt.

Caroline nyugodt volt és igazán megnyerő. Ha nem tudom és nem hallom, akkor komolyan vámpírnak nézem. Nagyon magabiztos volt és nem volt egy csepp félelem sem a hangjában. És ez volt az, ami megenyhítette apát.

-Rendben van. Heidi, kérlek, kísérd fel a kisasszonyt a szobájába- kérte apa. –Oh, és a lányt nem szabad bántani. Ha bárki bármit tesz vele, velem gyűlik meg a baja.

- Köszönöm- mondta Caroline.

- Menj csak Heidivel. Nemsokára én is utánad megyek. Még van egy kis megbeszélnivalónk.

Heidi elkísérte Carolt, mi pedig Marco-val Will mellé sétáltunk.

-Szóval, igaz amit láttam? –kérdezte mosolyogva apa.

- Igen. És most szeretném ezt hivatalosítani is- mondta Marco. –Aro, szeretném megkérni a lánya kezét. Szeretem és boldoggá szeretném tenni.

- Rendben van. Beleegyezem De…- na, ez már rosszul kezdődik. –ha megbántod a lányom, nem kegyelmezek. Tedd őt boldoggá és szeresd, mert megérdemli- mosolyodott el apa. –Isten hozott a családban Marco.

- Gratulálok… gratulálok…- hallottam mindenkitől. De egy valaki nem jött oda hozzám. A bátyám. Ő elment minden szó nélkül és ez nagyon fájt. Most igazán szükségem lenne rá. Persze megértem, hogy dühös és csalódott egyszerre, de nem kellene így viselkednie.

-Ne aggódj. Majd megbékél. Pár nap és nem lesz semmi baja. Hidd el. Szeret téged, te vagy a mindene- kezdett el nyugtatni Marco, ahogy meglátta szomorú arcomat. Ezután gyorsan a szobámba mentem, mert megérkeztek a szerencsétlen turisták. Ám ahogy beléptem, ott találtam…

Díj!

                                                 Köszönöm a díjat Szasza-nak!


Szabályok:
1. Meg kell köszönni a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Írni kell magamról 7 dolgot.
4. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 4 blog társamnak.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagynom nekik, hogy tudjanak a díjazásról.

Magamról:

1.Sok időt töltök a barátaimmal.
2.Szeretem az autókat.
3.Minden zenét meghallgatok. Nincs konkrét kedvencem.
4.Nem festem a hajam.
5.Szemüveges vagyok.
6.Szőke a hajam.
7.Nagyon szeretek olvasni, kivétel a kötelezőket :)

Akiknek küldöm:

http://felverszerelem.blogspot.com/
http://thecullens-rosalice.blogspot.com
http://megismerniesbeleszeretni.blogspot.com
http://sunandparis.blogspot.com/

11.fejezet

(Aro szemszöge)

Egyik pillanatban még rettenetesen mérges voltam a fiamra, amiért megszegte a legalapvetőbb törvényünket, most pedig aggódom. Aggódom, mert Bella egyik pillanatról a másikra csak úgy összeesett és nem tudom mi történhetett vele.

-Aro, csinálj valamit- kért Tia.

- Mégis mit tegyek?- kérdeztem zaklatottan. Hiszen a lányom itt fekszik az ágyon eszméletlenül és nem reagál semmire.

- Hívj már egy orvost vagy valami. Meg kell tudnunk, mi történt vele. Nem normális, hogy csak úgy minden előzetes nélkül összeesik.

- Nincs szükség orvosra. Hamarosan fel fog ébredni, aztán megtudjuk mi történt- mondta Marco halál nyugodtan.

- Igaza van. Egy orvos ebben az állapotban nem sokat tudna tenni. Inkább felhívom Carlisle-t, hogy azonnal jöjjön ide- álltam fel és indultam volna ki a szobából, de Marco hangja megállított.

- Szerintem jobb lenne, ha ezzel a döntéssel megvárnánk, míg Bella felébred. Lehet, nem igazán örülne neki, ha valamelyik Cullen most idejönne.

- Talán igazad lehet, de akkor is muszáj valamit tennünk.

- Akkor már inkább hívjon innen egy orvost. Ha Bells felébred, majd ő eldönti, megengedi-e hogy megvizsgálják vagy sem.

- Szerelmem, igaza van talán ez lesz a legjobb megoldás. Hiszen Carlisle-nak legalább fél nap mire ide tud jönni. És egy normális orvos is meg tudja vizsgálni, ha Bella megengedi neki- mondta Tia és ezzel sikerült meggyőzniük.

Visszasétáltam a lányom mellé és vártam, hogy felébredjen végre és megtudhassuk mi történt vele.

(Bella szemszöge)

 Nem volt fájdalom, nem éreztem semmit. Kicsit azért megrémisztett a sötétség, mely oly csendes és békés volt.

Sötétség vett körül és egyik pillanatról a másikra előttem termett két gyönyörű gyermek. Egy kisfiú és egy kislány.

-Mami, mami- ölelte át a kislány a lábam. –Gyere, majd mi segítünk megtalálni a kiutat.

- Ne haragudj mami. Nem akarunk bántani- a kisfiú arca megbánást tükrözött. A szívem szakadt meg, ahogy megpillantottam bánatos kis arcát.

Letérdeltem hozzájuk és átöleltem őket. Nem tudom miért, de a szívem mélyén éreztem, hogy ezt kell tennem. Nem csináltam mást, csak néztem az arcukat és gyönyörködtem bennük.

-Mami, szeretlek- mondta a kislány és eltűnt. Ránéztem a kisfiúra és miután elmondott egy „Én is”-t ő is köddé vált. Zavarodottan figyeltem a karjaimat, melyek most üresek voltam. Hiányérzetem támadt. Hirtelen hiányozni kezdett az a két kis csöppség. Nélkülük üresnek éreztem magam. Megláttam előttem egy aprócska fényt és felálltam. Elindultam és amint beléptem már éreztem a fájdalmat. Újra visszatért testembe a szúró fájdalom és azt kívántam bár visszamehetnék a sötétségbe ahhoz a két pici gyermekhez.

De vajon mit akart ez jelenteni. Miért szólítottak maminak? Egyáltalán hogy kerültek ők mellém? Miért láttam őket?

Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem tudtam rájuk figyelni, mert a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.

-Adjatok már egy nyomorult fájdalom csillapítót- nyögtem ki nagy nehezen.

Tűszúrást éreztem a karomon és szép lassan a fájdalom is kezdett elviselhetőbbé válni, majd meg is szűnt. Már jobban voltam és nem éreztem a fájdalmat sem.

-Kisasszony, hall engem? –kérdezte egy idegen hang. Kinyitottam a szemem és megpillantottam egy orvost. Egy embert.

- Igen doktor úr. Hallom. Mondja, mi történt velem?

- Sajnos sokáig nem volt magánál és mivel aggódtak önért, megkértek, vizsgáljam meg.

- Igen. És?

- Nagyon úgy néz ki, hogy ön állapotos. Gratulálok- közölte mosolyogva.

- Hogy mi… mi van? Egyáltalán hogy lehetséges ez?- kérdeztem döbbenten és még csak most néztem meg jobban, hol vagyok és kik vannak mellettem. Anya, apa és Marco volt bent a szobámban az orvoson kívül.

- Köszönjük a szolgálatait doktor úr. Ha szükségünk lesz még önre, szólni fogunk- mondta Marco és kivezette az orvost. –Jane, kérlek, kísérd ki az urat. Természetesen sértetlenül.

- Mi folyik itt Bella? –kérdezte apa amint felébredt a döbbenetből.

- Apa, én…

- Az igazat akarom hallani.

- Hallottad az orvost. Gyereket várok. Most mondjam, hogyan történt? Nem tudom. Részeg voltam- sírtam el magam. Valahogy ki kell másznom ebből a gödörből anélkül, hogy belekeverném Edwardot. Will már így is szörnyen dühös. És ha megtudja, mi van velem képes lesz megölni és apa is. Ebben egészen biztos vagyok.

- Kicsim, nyugodj meg- ölelt át anya. –Mi itt vagyunk és melletted állunk. De lányom, mondd, ki a pici apja?

- Nem. Ezt ne. Bármit kérdezhetsz csak ezt ne. Nem akarok erről beszélni. El akarom felejteni. Nem akarok rá emlékezni. Kérlek- sírtam el magam újra.

- Bella, légy erős. Ahogy anyád mondta, mi itt vagyunk. Bármi történt is Forksban, téged nagyon megviselt, de mi majd segítünk neked. De szeretném, ha férjhez mennél. Nem maradhatsz egyedül egy gyermekkel.

- Mi?- kerekedett ki a szemem.

- Jól hallottad. Férjhez kell menned.

- Aro- kezdte volna anya, de apa elhallgattatta.

- Semmi Aro. Bellának kell egy erős férj, aki mellette áll és támogatja. Kell mellé valaki, aki szereti, és akit ő is szerethet.

- Apa, kérlek, ne.

Ezt nem hiszem el. Azt akarja, hogy kényszerből menjek férjhez? Édes istenem. Miért?

-Bella, ez nem büntetés. De kérlek, érts meg engem is. Megígérem, te választhatod ki, kivel szeretnél élni, de még a pici születése előtt férjhez kell menned.

- Rendben van- hajtottam fejet az akarata előtt. –Úgy lesz, ahogy te szeretnéd apa.

Végül is valamilyen szinten igaza van. A gyermekemnek is könnyebb lesz, ha lesz mellette valaki, akit apának szólíthat. És talán én is képes leszek elfelejteni Edwardot.

-Apa, nem szeretnélek felbosszantani, de mielőtt rosszul lettem épp egy fontos dologról volt szó. A bátyámról és a barátnőjéről.

- Bella, ezt ne most beszéljük meg.

- De, apa. Muszáj. Mert Will hazajön. És én nagyon szeretném, ha hozná magával Caroline-t is.

- Kislányom…

- Kérlek. Hidd el nekem, a lány nem fog beszélni rólunk. Egyedül él, mert elveszítette a családját. És valóban szereti Will-t. Kérlek, apa. Adj nekik egy lehetőséget. Biztosíthatlak, hogy hamarosan vámpírrá változik és utána már nem lesz semmi gond. Megígérem, ha bármi baj adódik, én… - nyeltem egy nagyot, majd folytattam. –Én magam vetek véget az életének. 

Lehajtottam a fejem. Nagyon nehéz volt kimondanom ezt a mondatot, de tudom, ezzel biztosan meggyőzöm őt. Sajnos ilyen kérdésekben nem a szíve dönt, hanem az esze és ilyenkor előjön az a kegyetlen Aro Volturi, akit mindenki ismer.

De tudom, hogy Caroline hajlandó lesz arra, hogy átváltozzon, mert szereti a bátyámat. És abban is biztos vagyok, hogy nem lesz semmi baj. Apa is rá fog jönni, milyen jól választott Will és hamarosan megbékél a helyzettel.

-Rendben van. De ha bárkinek is beszél, meghal. Mondd meg a bátyádnak, hogy hozza magával és azt akarom, itt lakjon velünk. Mindent meg akarok tudni a lányról és aztán majd meglátjuk.

- Köszönöm apa- mosolyogtam rá.

- Most pihenj lányom- enyhült meg az arca. Végre újra önmaga lett. Az az Aro, akit én szeretek. Az apám, aki nem kegyetlen és nem gonosz, ahogy azt a legtöbb vámpír gondolja róla.

Mindenki kiment a szobámból és magamra hagytak. Pihenjek. Könnyű azt mondani. Találnom kell egy férfit, aki hajlandó felnevelni másnak a gyerekét és még rendes is. El kell mondanom Willnek, mivel sikerült meggyőznöm apát, ami miatt biztosan ki fog akadni. Ráadásul még arról is meg kell győznöm, hogy ne ölje meg Edwardot. Mert ha mindenről tudomást szerez, húú… mi lesz itt?

Kezembe vettem a telefonomat és már hívtam is Will-t.

-Mondd- szólt bele durván a telefonba.

- Neked is szép napot. Mitől vagy ennyire mérges?

- Nem fontos. Bocsi, nem akartam durva lenni. Miért hívtál?

- Csak azért, hogy elmondja, beszéltem apával és…- hagytam félbe a mondatot.

- És? Bella, ne csináld ezt velem. Nem vagyok gondolatolvasó, légy olyan kedves és fejezd be a mondatot- szinte már könyörgött.

- Hát jó. Apa azt mondta hozhatod. Azt szeretné, ha itt élne köztünk, hogy szemmel tarthassa. Nem rajongott túlzottan, mikor közöltem vele, hogy egy ember a barátnőd, de meggyőztem.

- Köszönöm, húgi. Köszönöm. El sem tudom mondani, mennyire hálás va…

- Ne. Ne mondd, hogy hálás vagy. Van még valami, amit el kell mondanom. Tudod, mivel apa szinte hajthatatlan volt, kénytelen voltam azt mondani, hogy ha kell, én magam végzek vele. Kérlek, ne haragudj, de máshogy nem tudtam meggyőzni. Már így is épp elég ideges.

- Mégis hogy mondhattál ilyet? Hogy ígérhetted meg ezt neki?

- Azért Will, mert biztos vagyok benne. Megbízom Caroline-ban és csak ezért mertem megígérni, mert tisztában vagyok a barátnőd érzéseivel. Ne aggódj, vigyázni fogok rá meg itt leszel te is. És apa is könnyebben megenyhül, ha a saját szemével lát benneteket. Ha jól sejtem, csak kíváncsi rá Caroline mennyire tud természetesen viselkedni a vámpírok között. Nem fogja bántani senki, de szerintem csak próbára akarja őt tenni.

- Talán igazad van. De várj… mi az, hogy „Már így is épp elég ideges”?

- Ez most hosszú- sóhajtottam. –De amint hazajössz, meg fogod tudni. Majd szóljatok, mikor jöttök.

- Szerintem két nap múlva. Majd még hívlak. Mindent köszönök Bella- mondta Will és letette a telefont.

Édes istenem. Biztos vagyok benne, hogy Will mérges lesz. De itt lesz Caroline és minden rendben lesz. Apa is megnyugszik majd és elfogadja Caroline-t. Nekem pedig lesz egy gyermekem, akit mindennél jobban fogok szeretni. És ha minden jól megy, még apja is lesz, nekem pedig egy férjem, aki örökre elválaszt majd Edwardtól. Minden a legnagyobb rendben lesz. Újra nyugalom lesz majd a családomban.

Mindenkinek önállóan kell döntenie, és élete végéig viselnie kell a döntése következményeit. 

 2 nap múlva

-Bella, 2 óra múlva már az Olaszországi reptéren leszünk- mondta a telefonba Will.

- Rendben van. Kimegyünk értetek- mondtam és letettem a telefont. Will és Caroline ma érkeznek. Apa hát hogy is mondjam, enyhén szólva ideges. És érezhető mindenkin, mennyire aggódnak. Hiszen a bátyám egy vámpíroktól hemzsegő várba hozza az ember barátnőjét.

- Szabad- szóltam ki, mikor kopogást hallottam.

- Hogy van a kismama? –kérdezte Marco.

- Remekül. Baj van? –kérdeztem. –Olyan idegesnek tűnsz. Te is Will barátnője miatt aggódsz?

- Nem. Én nem amiatt. Csak tudod, gondolkodtam. Édesapád azt szeretné, ha férjhez mennél. És lenne egy ajánlatom a számodra.

- Egyre, ülj le- nyújtottam ki a kezemet felé, amit elfogadott én pedig lehúztam az ágyra. Szembe ült velem és az arca aggasztóan komoly volt. –Mi lenne az az ajánlat.

- Bella, tudod, hogy szeretlek. És azt is, hogy másképpen, mint te engem. Ismerem a múltad, régóta barátok vagyunk. A gyermekedet is sajátomként szeretném. És megpróbálnálak boldoggá tenni, persze csak ha te is szeretnéd. Isabella Hope Volturi, leszel a feleségem? –kérdezte és elővett egy gyönyörű gyűrűt a zsebéből.

- Marco, nem tudom, mit válaszoljak. Tudod, hogy szeretlek, de csak, mint barátot. Nem akarom elvenni tőled a lehetőséget, hogy boldog légy- mondtam.

- Nem, Bella. Én boldog vagyok melletted és örülnék, ha úgy lehetnék melletted, mint a férjed és a gyermeked apja. Hidd el, hogy nagyon szeretném a kicsit. Mintha a sajátom lenne és biztos vagyok benne, hogy téged is boldoggá tudnálak tenni. Vagy legalább megpróbálnám. Gondolj bele. Én ismerem a múltad. Nem kellene valami idegenhez hozzámenned. Ráadásul nekem nem kell azt hazudnod, hogy szeretsz. Tudom, hogy a kicsi apjába vagy szerelmes, de ennek ellenére kérem, adj egy esélyt. Segíthetnék őt elfelejteni.

- Marco. Tudod mit? Próbáljuk meg. Nem ígérem, hogy viszonozni tudom azt a szerelmet, amit te érzel irántam. Te tudod, hogy mennyire szeretem Edwardot, de azt megígérhetem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy elfelejtsem és a házasságunk boldog legyen- mondtam.

- Ez igen jelent? –kérdezte mosolyogva.

Bólintottam és miután felhúzta a gyűrűt az ujjamra, megcsókolt. Nem mondom, hogy nem volt jó, de nem éreztem azt, amit akkor, mikor Edward csókolt meg.

Azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás. Marco majdnem mindent tud rólam és nem kell titkolóznom előtte. És a fájdalom, melyet a Cullen család hiánya okoz, az ő jelenlétében valahogy tompul ez a fájdalom. Talán ő képes lesz elfeledtetni velem Edwardot és boldog lehetek Marco-val.

-El sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok most- ölelt át Marco.

- Ki jössz velem a reptérre? –kérdeztem.

- Persze. És mikor mondjuk el a szüleidnek?- kérdezte.

- Mit szólnál hozzá, ha azután, miután itthon lesznek a bátyámék is?

- Nekem jó.

- Marco- szólítottam meg.

- Mi a baj?

- Semmi, csak lenne egy apró kérésem- mosolyogtam rá.

- Hajjaj. Ez már rosszul kezdődik. Mit szeretnél?- kérdezte, miközben furcsán nézett rám.

- Hát, szeretném, ha áttérnél az állatvérre- nyögtem ki.

- Bella, ez nekem nem megy olyan könnyen. Én jól érzem magam az embervérrel.

- Na, kérlek. Kérlek, az én kedvemért. Csak próbáld meg. Ha nem sikerül, ígérem, nem nyaggatlak vele többet.

- Legyen. Te kis boszorka. Mindenre rá tudsz venni.

- Köszönöm, köszönöm- ugrottam a nyakába és megpusziltam. De mikor fel akartam állni, hirtelen megszédültem, és ha Marco nem kap el, tutira elesem.

- Jól érzed magad? –kérdezte aggódva.

- Persze. Csak megszédültem. De már jobban vagyok. Eljössz velem az orvoshoz, mielőtt kimegyünk a reptérre?

- Naná. Elvégre az én fiam lesz- mondta büszkén.

- Honnan tudod, hogy fiú lesz? Mi van, ha kislány lesz?- kérdeztem. Most már biztos, hogy jól döntöttem.

- Az sem baj. Ha fiú, ha lány én akkor is szeretni fogom, mert a tiéd. És attól, hogy nem én vagyok a biológiai apja, attól még szeretni fogom. Megígérem neked.

- Köszönöm Marco- adtam egy puszit a szájára. –Indulunk? –álltam fel.

- Gyere szépségem. Szóljunk apádéknak, hogy elmegyünk- segített fel, majd együtt mentünk a többiekhez.

(Will szemszöge)

-Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? –kérdezte szerelmem, mikor már a repülőn ültünk.

A Cullen családtól elköszöntünk és természetesen megköszöntem, a sok segítséget és mindent, amit értünk tettek. Viszont rettenetesen nagy erőfeszítésembe tellett, hogy egyszerűen csak elmenjek Edward mellett és ne húzzak be neki egyet. A drága kis felesége, mint mindig most is mellette volt és a hányinger kerülgetett, ahogy ott nyalták falták egymást. Bár azt meg kell hagyni, hogy az a fafej valóban szomorúnak tűnt, de amit a húgommal tett, az megbocsáthatatlan.

-Te attól félsz, hogy nem fognak kedvelni? –nevettem. –Nem attól, hogy esetleg bántani fognak? –suttogtam halkan a végét.

- Ne nevess ki- lökte meg a vállam.

- Bocsáss meg szerelmem, de rendkívül furcsa az észjárásod. Inkább azért kellene aggódnod, hogy valami bajod lesz.

- Miért?- kérdezte gyanakodva. –Talán a szüleid nem egyeztek bele vagy…

- Nem, dehogy. Éppen apám kérte, hogy költözz be a várba. Bella szerint csak próbára akar tenni. Kíváncsi rá, mennyire viselkedsz természetesen a vámpírok között. Csak add önmagad. Ne félj, nem fog bántani senki. Ne aggódj, parancsba van adva, hogy senki nem érhet hozzád. És amit apa parancsba ad, azt mindenki betartja. Persze Caius, meséltem már neked róla. Ő apa egyik testvére. Biztos, hogy majd mindenbe beleköt. De te csak legyél nyugodt. Marcus bácsi szerintem nem lesz probléma. Bella és én ott leszünk veled, nem kell félned. Ha mi nem tudunk valami oknál fogva melletted lenni, akkor Oli vagy Ana ott lesz.

- Carol –szólalt meg hátulról Ana. –Majd meglátogatjuk a plázát és megmutatom a kertet is. Persze ha van hozzá kedved, körbevezetünk az egész városban.

- Köszi- mosolygott rá szerelmem.

- Kérem, kapcsolják be az öveiket, hamarosan leszállunk- hallottuk meg az egyik stewardess hangját.

Hamarosan leszállunk, és végre otthon leszünk. Kíváncsi vagyok, hogy fognak viselkedni a többiek. Bár Bella szerint nem fog történni semmi, de én félek. Félek, de nem tudom miért. Rossz előérzetem van és ez nem vezet jóra. Nem tudom, mi történik vagy mi fog történni és ez aggaszt.