14.fejezet

Sziasztok!

Kérlek benneteket, nagyon ne haragudjatok. Kicsit ugrunk az időben előrébb, mert hát még csak most jönnek itt a jó részek. Legalábbis így terveztem.

Jó olvasást: Hope

(Bella szemszöge)

Az idő villámgyorsasággal telik. El sem hiszem, hogy itt állok, és az esküvőmre készülök. Hányszor álmodtam róla ebben a három hétben, hogy Edward lesz a férjem. De nem. Neki felesége van és most biztosan nagyon boldog. És azt sem tudja, hogy a gyermekét várom.

-Édes kincsem- fogtam meg a hasam, ami már nem volt olyan lapos, mint három héttel ezelőtt. Már kezdett látszódni a terhesség, de még nem annyira. –Soha nem fogod megtudni ki az édesapád. Számodra Marco lesz az egyetlen apa, holott biztos vagyok benne, hogy Edward is szeretne. De nem lehet. Ő nős, én pedig férjhez megyek. Remélem, ha egyszer meg is tudod az igazat, nem fogsz meggyűlölni. Azt nem élném túl. Miattad van értelme az életemnek. Szeretlek kicsim- simogattam a hasam.

- Itt az idő Bella- lépett be a szobába Jane a szüleimmel.

A ruhám már rajtam volt, minden készen arra, hogy férjhez menjek. Szüleim mosolyogva figyeltek.

-Meseszép van lányom- mondta anya és megölelt.

- Köszönöm- suttogtam.

 - Igaza van édesanyádnak. Gyönyörű vagy Bella. Egy igazi hercegnő- mosolygott apa is.

- Ti is jól néztek ki- néztem végig rajtuk. Apán egy elegáns fekete öltöny volt, ami remekül ment fehér bőréhez. Anyán egy sötétkék ruha volt, hozzávaló kesztyűvel, a haja pedig fel volt tűzve.

- Mehetünk? –kérdezte Jane sürgetőn.

Belenéztem a tükörbe még egyszer és újra csak meglepődtem rajta, hogy jól nézek ki. Kivételesen most nem éreztem magam szürke kisegérnek és tudtam, hogy nem is vagyok az. Ez az én napom.

A hajam egyszerű kontyba volt fogva és enyhe smink volt az arcomon. Egy fehér magassarkút adott rám Jane, aminek a boka résznél egy fehér rózsa volt. Egy gyönyörű muszlin anyagú, tört fehér színű menyasszonyi ruha volt rajtam.  A mell alatt kristályokkal díszített pánt volt. A fátyol leért egészen a földig. Igazán gyönyörű ruha volt, de nem éreztem azt, hogy valóban boldog lennék. Pedig meg van mindenem és hamarosan férjhez megyek. Erre kell gondolnom.

-Igen, mehetünk- mondtam határozottan és mosolyt erőltettem az arcomra.

Apa kivezetett a szobámból, anya és Jane pedig követtek minket. A nagyteremhez mentünk, mivel ott tartjuk az esküvőt. Az ajtó előtt ott állt bátyám és Caroline. Apa megállt és adott nekem pár percet. Will mellém sétált és átölelt.

- El sem tudom mondani mennyire szép vagy.

- Köszönöm- suttogtam, majd elengedtem és bátyám helyét barátnőm vette át.

- Még nem késő, hogy meggondold magad- suttogta a fülembe annyira halkan, hogy a többiek véletlenül se hallják. Nekem is nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem szavait.

- Nem lehet- mondtam hangosabban. Mindenki érdeklődve nézett rám, de én csak megráztam a fejem. –Caroline-nak mondtam. Menjünk- mondtam apának és belekaroltam.

Will, Caroline, Jane és anya előttünk léptek be a terembe, aztán apával beléptünk mi is. Mindenki engem nézett és kezdtem kissé kínosan érezni magam. Körülnéztem és láttam, hogy mennyien eljöttek. Nem hívtunk sok mindenkit, de a meghívottak közül szerintem mindenki eljött. Itt volt a Denali klán, néhány nomád a teljes Volturi klán és még egy páran.

Ám mikor Marco mellé értünk, kénytelen voltam elszakítani tekintetemet és ránéznem leendő férjemre.

Az egész ceremónia alatt nem tudtam rendesen figyelni. A gondolataim teljesen máshol jártak. Elköszöntem Edwardtól mindörökre.

-Isabella Hope Volturi, elfogadja-e itt az itt megjelent Marco Donovent hites férjéül, kitart-e mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ?- tette fel a kérdést a pap.

- Igen- mondtam határozottan, de belül az ellenkezőjét ordítottam. Hiszen innentől fogva esélyem sincs rá, hogy Edwarddal legyek. Már nem vagyok szabad és nem tehetek azt, amit akarok. Én akartam ezt és most már örökké együtt kel élnem ezzel a döntésemmel.

Marco szembefordított magával és közelíteni kezdett az arcom felé. Gyengéden, szinte rajongva csókolt meg. A tömeg hangosan éljenzett és kiabáltak jelezve mennyire örülnek. Pár perc múlva elszakadtam Marcótól és szembefordultunk a vendégekkel. Elsőként anya és apa jöttek oda hozzám gratulálni, aztán Will és Caroline, majd a bácsikámék és szép sorban mindenki. Elindították a zenét és Marcóval táncolni kezdtünk. Majd leváltotta őt apa, apát a bátyám és szépen sorban táncoltam mindenkivel. Fel sem tűnt, mennyire elszaladt az idő, csak mikor újra Marcóval táncoltam és közölte velem, hogy ideje indulni a nászútra.

Szép sorban elbúcsúztunk mindenkitől, majd anya és Caroline a szobámba kísért, hogy segítsenek átöltözni.

-Legyetek nagyon boldogok édesem. Kívánom neked, hogy el tudd felejteni a gyermeked apját. Nem érdemli meg, hogy rá gondolj. Most már itt van neked Marco, aki rajong érted és szereti a kicsit is- mondta anya.

- Tudom. És én is azon vagyok, hogy minél hamarabb felejteni tudjak. De kérlek szólj a férjemnek, hogy hamarosan megyek. Csak szeretnék még pár szót váltani Caroline-nal- mosolyogtam rá. Ő bólintott és magunkra hagyott.

- Sajnálom, de én nem tudok szívből gratulálni neked- mondta komolyan barátnőm.

- Tudom. És nem is várom el tőled, de kérlek, érts meg. Edward nem tudhat semmit a gyermekemről. Ez a legjobb módja, hogy mindenki boldog legyen. Nekem gondolnom kell a fiamra is.

- Te tudod. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha Edward tudna a gyermek létezéséről, egy percig sem habozna, és azonnal elhagyná a feleségét. De ez a te életed.

- Igen. És arra szeretnélek kérni, hogy soha ne mondd el senkinek, hogy ki a kicsi apja. Nem tudhat róla senki. Csak te, a bátyám, a férjem és én. Senki más. Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. És ha Rose idejönne, még neki sem. Mondd azt, hogy elutaztam vagy valami mást. Akármit, de nem tudhat az esküvőről és a fiamról sem. Ígérd meg- könyörögtem neki.

- Megígérem, de csakis miattad. Szerintem ez egyáltalán nem helyes, de nem szólok bele. Viszont azt tudnod kell, hogy legszívesebben Forksba utaznék, hogy mindenkinek elmondhassam az igazat.

- Köszönöm. Azt hiszem itt az ideje indulnom.

- Remélem lesz elég erőd, hogy vele éld le az egész életedet. Mert az esküvő csak pár óra volt, de te egy egész örökkévalóságig hozzá vagy kötve a férjedhez. Úgyhogy azt javaslom, próbáld meg legalább egy kicsit szeretni őt. És nagyon imádkozom, hogy legyen erőd folytatni az életed- mondta, majd elhagyta a szobámat. De amint ő kiment Jane már jött is be.

- A férjed vár. Gyere barátnőm, viszem a csomagokat- azzal felkapta a bőröndöket és megindultunk a többiekhez.

Igaza van Carolinenak. Az esküvőt kibírtam, de most már az egész életem vele kell leélnem. Tudtam mi vár rám, mikor igent mondtam neki, most viszont sokkal nehezebbnek tűnik.

-Végre. Már azt hittem megszöktél- mosolygott Marco és átölelte a derekamat.

- Nem. Hogy juthatott eszedbe ilyesmi?

- Csak vicceltem- nevetett fel.

- Tudom- suttogtam.

- Menjünk, mert lekéssük a gépet- mondta férjem.

Elköszöntünk mindenkitől és elindultunk a reptérre. Ha minden igaz, két hónapig utazgatunk. Körbeutazzuk a világot. Párizs, London, Velence, Milánó és még sok más város.

Sajnálom Edward, de itt az ideje, hogy elengedjelek. Ég veled, remélem boldog leszel és nem tettem tönkre véglegesen az életedet.

Felszálltunk a gépre, ami egyenesen Párizsba visz minket. Párizs, a szerelem városa. Talán képes leszek Marcóba beleszeretni és elfelejteni őt. Igen. Ezt kell tennem. Szeretnem a férjem és boldoggá tenni, ha már én nem lehetek az.

(Edward szemszöge)

Mi ez az érzés? Olyan furcsa előérzetem van. Rettenetesen érzem magam. Mióta Rose visszajött Volterrából egyre feszültebb vagyok és ma különösen. Érzem, hogy történni fog valami, de nem tudom, hogy mi. Alice nem lát semmit, de én érzem.

-Elmentem vadászni, szerelmem- mondta Isadora.

- Rendben, menj csak- mondtam és mivel már szinte az arcomba mászott, megcsókoltam.

- Nem tudom, mikor jövök. Talán két nap múlva. Kicsit messzebbre megyek.

Bólintottam, ő pedig kiment az ajtón, onnan pedig- miután elköszönt a többiektől- az erdőbe vetette magát.

Látnom kell. Muszáj látnom őt, még ha csak pár percre is, de találkoznom kell vele- döntöttem el és már indultam is.

-Hová mész fiam? –kérdezte Esme.

- Bellához- mondtam és nem törődve velük, beültem a kocsimba és Volterrába indultam. Ahogy közeledtem a város felé, egyre nagyobb lett az idegességem. Estefelé megérkeztem a városba. Mivel nem sütött a nap, kiszálltam a kocsiból és gyalog folytattam az utamat a várba. Ám mielőtt beléphettem volna, valaki megállított.

-Te mit keresel itt?

- Én is örülök, hogy látlak Will- feleltem gúnyosan és felé fordultam. Ott állt mellette a barátnője Caroline is. –Bellához jöttem. Látnom kell őt.

- Nem fogok veled udvariaskodni. Nem fogsz vele találkozni. Még akkor sem, ha véletlenül bejutnál a várba.

- Már miért ne? Csak beszélnem kell vele. Látnom kell őt. Tudni akarom, hogy jó van-e.

- Tökéletesen jól van, olyannyira, hogy éppen ma…

- Éppen ma utazott el egy hosszabb útra- vágott a szavába Caroline. –Igaz Will?

Szerencsétlen értetlenül nézett a barátnőjére, de engem nem érdekelt. Csak látni akartam Bellát.

-Hová ment?

- Nem akarja, hogy tudd. Nem akar tőled semmit és azt sem akarja, hogy te bármit is megtudj róla- nézett rám Caroline. Elszántság csengett a hangjában, de a tekintete tele volt sajnálattal és bánattal. Próbáltam olvasni a gondolataiban, de semmit nem találtam. Egyfolytában valami dalt dúdolt és mikor befejezte elölről kezdte.

- De…- kezdtem volna, de Will félbeszakított.

- Nincs semmi de. Menj innen, nincs itt semmi keresni valód. Tönkretetted a húgom életét, olyannyira, hogy olyat kellett tennie, amit nem akart. Úgyhogy menj innen és örülj neki, hogy nem végzek veled. Mert legszívesebben kitekerném a nyakad. Menj vissza a családodhoz, a feleségedhez és hagyd békén a húgomat. Menj- kiáltotta az utolsó szót, majd megragadta Caroline kezét és bementek a várba. Én pedig ott álltam és Will szavai jártak a fejemben.

Tönkre tetted az életét… tönkre tetted…

Bántottam őt, pedig ő nem tett mást, csak felnyitotta a szemem és megmentett. Rávezetett, hogy eddig mekkora hazugságban éltem és neki köszönhetően megismertem az igaz szerelmet. De én csak bántottam őt. Vajon mit kellett tennie, amit nem akart? Ezt hogy érthette Will? Mindegy. Azt hiszem, igaza van. Ha már tönkretettem az életét, legalább ne akarjam újra ezt tenni vele. Az lesz a legjobb, ha hazamegyek és elfelejtem őt. Bár elfelejteni nem tudom, de el kell engednem. Soha nem fogom elfelejteni mit tett értem és mennyire szeretem, de Willnek igaza van. Békén kell hagynom őt, hogy ne okozhassak neki több fájdalmat.

Bella cipője

Bella ruhája