„Múltad sok emberrel lehet, de jövőd csak eggyel
lesz igazán.”
(Bella
szemszöge)
A
Volturi ott állt előttünk, mind Aro parancsára várva. Tudtam, hogy nem fog
azonnal támadni. Az nem rá vall.
-Csalódtam
benned Bella. Nem erre tanítottalak. Idehívni egy másik családot, hogy veletek
halljanak? Azt hittem ennél lelkiismeretesebb vagy.
-
Te pont arra tanítottál, hogy könyörtelen legyek. Vagy tévedek? Megmutattad
hogyan lehet belőlem erőskezű vezető. Sőt, a könyörületre azt mondtad el kell
felejtenem. Azt mondtad gyengévé tesz, elpuhít. Egyébként meg nem én hívtam
őket. Szóltam, hogy ne tegyék. De valaki nem hallgatott rám- itt gyors
pillantást vetettem Alice-ra.
-
Nem. Te ennél okosabb vagy. Tudom, hogy készülsz valamire. Nem is akármire.
-
Ugyan Aro. Miért tennék ilyet?
-
Mert veszélyben a családod. Ez az, amit nem tudsz elnyomni magadban. A családod
szeretetét. Ez az, ami sebezhetővé tesz, amiért el fogsz bukni. Amitől
elfelejted mit tanultál nálunk. Az elejétől fogva tudtam, hogy kihasználsz
Bella. Tudtam, hogy a személyes céljaidra használod majd a hatalmat, amit tőlem
kapsz. De bevallom elbuktam. Az évek során elfelejtettem, mi vezérel téged. Bíztam
benne, hogy nálunk maradsz, mert megváltoztál. Mikor tudomást szereztem a
lányodról már biztos voltam benne, hogy semmit nem változtál. Csupán én
reménykedtem benne, hogy már nem olyan vagy, mint a legelső napon. De te nem
vagy méltó a Volturi névre. Ahhoz te gyenge vagy.
-
Nem tudsz te rólam semmit- köptem a szavakat. –Nem vagyok a játékszered Aro.
Menjetek innen. Amíg szépen mondom.
-
Bella, Bella, Bella. Nem megyünk el. Fellázadtatok ellenünk. Egy családtagotok
jött el hozzánk azzal az indokkal, hogy át akarjátok venni az irányítást a
vámpír világ felett. És ezt nem hagyhatjuk. Te Bella nem vagy uralkodónak való.
-
Szóval ezzel az indokkal jöttetek. Hogy megtarthassátok a hatalmatokat.
Gratulálok. Igazán bölcs vezető vagy.
-
Ismerlek Bella. Tudom, hogy a hatalom az egyetlen, ami éltet és mindig többet
akarsz, mint amid van. De most nem kapod meg.
-
Én csak annyit akarok, hogy hagyd békén a családomat Aro. Mindig ennyit kértem
tőled. De te most nem tartod magad az ígéretedhez. Így én sem garantálhatom a
te épségedet.
-
Komolyan azt hiszed nyeregben vagy? Hiába van nagy hatalmad, semmi vagy hozzánk
képest. Ismerem a gyenge pontod, tisztában vagyok a korlátaiddal. Mi kell még?
-
Mondjuk egy kis figyelem Aro- ekkor lépett ki a kis csapatom a fák közül. Nem
voltak sokan, csupán tízen, de annál erősebbek voltak.
-
Ez nem nagy csapat Bella. Ha nyerni akarsz minél többet. Hát nem tanultál
semmit tőlem?
-
De. Megtanultam hogyan kell magam mellett tartanom a tehetséges vámpírokat.
Nézz körbe, szerinted ha egyszerű vámpírok lennének, csak ennyit hívnék? Hát
nem. Mindegyiknek olyan ereje van, amit te el sem tudsz képzelni. Olyan erők,
amilyeneket te is magad mellett akarsz tudni.
-
Nem félek tőled.
-
Oh, dehogynem- gonosz mosoly húzódott arcomra és egyre közelebb lépkedtem,
mígnem már csak két lépés választott el minket egymástól. –Érzem a belőled
áramló félelmet, látom a szemedben az ijedtséget. Hiába próbálod elrejteni, én
beléd látok. Félsz, hogy elveszek tőled mindent, amid van. Azért akartál magad
mellett tartani, hogy megszilárdítsd a hatalmad, de egy apró hiba csúszott a
számításaidba. Felemeltél engem magad mellé Aro. Ott vagyok ahol te. Annyi
különbséggel, hogy tőlem félnek a vámpírok és nem tőled. Az a sok gyilkolás egy
valamire volt jó. Arra, hogy megmutassam mindenkinek, hogy tőlem kell
tartaniuk, nem a Volturitól. Tőled addig féltek, amíg engem nem ismertek. Tudod
mekkora elégtétel ez nekem? Nem a hatalmad kell, mert a tiédnél sokkal több van
nekem. Ha akarnám te már nem élnél, de én nem akarok irányítani. Azt akarom, hogy
félj tőlem. Hogy ne tudj nyugodtan menni sehova, mert folyton arra gondolj,
mikor bukkanok fel, hogy végezzek veled. Azt akarom, hogy érezd, amit azok a
vámpírok, akiktől elvetted a szabadságukat, a családjukat, mert te „igazságot”
tettél. Mit gondolsz, ha megölném Chelsea-t, mégis mennyi katonád maradna?
Csakis azok, akik önként álltak be hozzád. A többiek mind ellened fordulnának. Belegondoltál
te ebbe? És te húznád a rövidebbet, nem én. Te buknál el és ami a legszebb az
egészben, hogy nekem semmit sem kellene tennem, mert az embereid elintéznének
mindent. Nekem csak végig kéne néznem a halálodat és a bukásodat- mosolyogtam
ördögien. Míg beszéltem Edward valahogy mellém keveredett és Aro ezt használta
ki. Elkapta Edwardot a nyakánál fogva és erősen tartotta. Megijedtem, de
tudtam, hogy nem tenné. Viszont ami meglepett, hogy erősen tartotta. Olyan
erősen, hogy véletlenül se tudjon kiszabadulni a kezei közül.
-
És erre mit lépsz? –kérdezte és a többiek is közelebb jöttek, egészen addig,
míg meg nem állítottam őket. Nem hiányzik a csata. Előbb utóbb Aro is belátja,
hogy azaz egyetlen megoldás, hogy visszavonulót fúj és visszamegy a várába.
-
Megmondom mit lépek. Háromig számolok, te elengeded, aztán elmegyünk és
megbeszéljük a dolgokat csak ketten és a szavamat adom, hogy nem esik
bántódásod. Viszont ha nem engeded el, akkor kénytelen leszek eltörni a kis
testőröd nyakát, hogy aztán mindenki mást is ellened fordítsak és a biztos
halálba küldjelek.
Láttam
rajta, hogy gondolkodik és végül miután meguntam a dolgot számolni kezdtem.
Szépen lassan.
- 1… 2…
-
Rendben- lökte le a földre Edwardot. –Nyertél. Beszélgessünk.
-
De mester- próbálkozott Renáta, de Aro ezúttal okosan viselkedett.
-
Nem. Nem jön senki, viszont - fordult felém- biztosítékot kérek, hogy nem fogsz
megölni. A szavad nem elég nekem.
-
Redben-bólintottam, majd megfordultam. A lányomra néztem, aki bólintott és
lassan közelebb jött, egészen addig, amíg mellém nem ért. Ekkor megfogta a
kezem és rám mosolygott. Tudtam, hogy bármit kérhetek tőle. Ez nehezemre esik,
de tudom, hogy csak így győzhetem meg őket. Mindketten Aro felé fordultunk. –A
lányomat ajánlom biztosítéknak. Amíg vissza nem jövünk, az embereid fogságban
tartják. Egyet kérek csupán, hogy add a szavad, hogy nem bántják, amíg nem
jövünk vissza. Nem kérek mást csak a szavad.
-
Rendben. Senki nem támadhat. Csakis akkor, ha nem térek vissza. Mindenki a
helyén marad. A lányra Jane és Alec figyel. Nem nyúlhattok hozzá, amíg vissza
nem jövök.
-
De Aro- ellenkezett Caius, de Aro beléfojtotta a szót.
-
Azt mondtam senki és ez rád is vonatkozik.
-
Ha a lányomnak baja esik az előtt, hogy visszaérnénk, kirobbantjátok a háborút
és akkor mindenkit megölök. Esküszöm, ha valaki bántja mindenkit elpusztítok-
morogtam. Jane mellénk lépett és magával húzta Mirit, én pedig a többiekre
néztem. A hátam mögött álló családomra és csapatomra. –Nem támadhattok, csakis
akkor, ha Miriam élete veszélyben van. Ugyan az vonatkozik rátok, mint rájuk. A
saját kezemmel ölöm meg azt, aki megszegi a parancsomat és ez vonatkozik a
családtagokra is. Mehetünk?
-
Természetesen.
Csendben
emberi tempóban hagytuk ott a többieket. Szívem szerint ott maradtam volna, de
nem akarok áldozatokat. Azt akarom, hogy visszavonulót fújjon a Volturi és
rájöjjön, hogy nem akarok semmit, ami az övék.
-Itt
már beszélhetünk- állt meg, majd szembefordult velem.
-
Rendben. Azt akarom, hogy belásd, nem vagyok az ellenséged. Ugyan úgy te
maradsz a vámpírok királya. Én csupán a családom és az embereim békéjét akarom.
Semmi mást.
-
Mégis hogy gondolod? Vonuljunk vissza, hogy aztán mindenki rajtunk röhögjön?
-
Nem. Mondhatod, hogy megadtuk magunkat. Vagy hogy tisztáztuk a helyzetet, ami
egy félreértés volt.
-
És ezzel én mit nyerek? Mert az világos, hogy a te családod békében él majd, de
mi lesz az én hasznom ebből? És mit mondjak a testvérednek?
-
A nővéremet majd én elintézem.
-
Megölöd?
-
Nem. Arra nem lennék képes.
-
Mondom, hogy gyenge vagy.
-
Lehet, hogy ez gyengeség, de nem tudnám megtenni. Te végeznél a gyermekeddel? A
saját véreddel?- láttam rajta, hogy meglepődött és megijedt.
-
Ha lenne?
-
Nem. Mit tennél, ha a gyermekeid olyasmit tennének, amiért halált érdemelnek?
Meg tudnád ölni őket?
-
Ez…
-
Tudom, hogy Jane és Alec a te gyermekeid. Sokkal régebb óta vannak veled, mint
azt ők tudják. Egyszerűen kitörölted magad az életükből és beléptél úgy, mint
egy idegen, akit szolgálniuk kell. Mit tennél, ha erre rájönnének és
elhagynának téged? Vagy ami még rosszabb, ha elárulnának? Te megölnéd őket?
-
Nem- és sikerült. Megtörtem a nagy Aro Volturit. Innen nyert ügyem van.
-
Na látod. Ezek szerint te is gyenge vagy. Mindenkinek van egy része, ami
törődik másokkal. Ez nem gyengeség Aro. Rony nem a gyermekem, hanem a
testvérem. És bármit is tett, nem tudnám őt bántani. Akkor sem, ha elárult,
mert tudom, hogy az én hibám. Válasszuk a legjobb megoldást mind a ketten.
Hagyjuk egymást békében. Így lesz a legjobb mindenkinek. Nem foglak megtámadni,
nem kell a hatalmad. Most az egyszer bízz bennem. Ha akarnám, már megöltelek
volna. De még élsz.
-
Békét kötünk?
-
Igen. Ígérem, hogy nem teszek semmit, ami keresztezné a Volturit egészen addig,
amíg te sem. Emellett ígérem, hogy tőlem sosem tudja meg senki, hogy kik is
valójában Jane és Alec.
-
Én pedig ígérem, hogy nem támadom meg a családodat egészen addig, amíg…
-
Soha…
-
Rendben. Soha.
-
Megegyeztünk- nyújtottam felé a kezem, amit rögtön el is fogadott.
-
Megegyeztünk.
-
Akkor akár vissza is mehetünk- ajánlottam és miután bólintott a lehető
leggyorsabban visszamentünk a csapatainkhoz. Ahol látszólag minden rendben
volt.
-
Engedjétek el a lányt- harsant Aro hangja, mire Mirit elengedték és amint
előttem állt szorosan magamhoz öleltem. –Ma nem harcolunk- kezdett bele és
vártam, hogy folytassa mentegetőzését. –az információink tévesek voltak. Sem
Isabella, sem a Cullen család nem tervez semmiféle hatalom átvételt. Ők is
elismerik, hogy a Volturi a vámpírok királyi családja. Itt nincs semmiféle összeesküvés.
-
És azok a vámpírok? –akadékoskodott Caius.
-
Bella csakis azért hívta őket, hogy biztosítsa a családja biztonságát. Mind így
cselekednénk. Rájöttünk, hogy félreértés történt, így minden harc nélkül
megyünk ma el innen. És remélem, hogy Isabella és Carlisle barátom meg tudnak
bocsátani a kis kellemetlenségekért.
-
Természetesen Aro. Amíg…
-
Igen- mosolyodott el. –Nos, akkor mehetünk is.
-
Aro, nem felejtettél el valamit?
-
Mit?
-
A nővéremet.
-
Áh… igen. Az informátort adjátok át nekik. Majd ők eldöntik mi legyen vele.
-
Köszönöm Aro. Igazán… nagylelkű vagy- mosolyodtam el, mikor a nővérem elém
került. Már csak keserűség és megvetés volt a tekintetében, ahogy rám nézett.
Nekem viszont beszélnem kell vele.
Aro
és a csapata elvonultak úgy, ahogy jöttek, mi pedig ottmaradtunk.
-Köszönöm
a segítségeteket. Hamarosan felkereslek titeket. A Volturitól pedig nem kell
tartanotok. Békén fognak hagyni titeket. Elmehettek.
-
Igen. Örülünk, hogy segíthettünk. És várni fogjuk- azzal minde elmentek. Már
csak a családunk volt ott. Miri azonnal mellém sietett és megölelt, akárcsak
Tony és Edward. –Nektek köszönjük, hogy itt voltatok, bár ezt Alice-nak
kellene. Menjetek haza, hamarosan megyek én is.
-
Biztosan?
-
Igen. Beszélnem kell a nővéremmel.
-
Naná. Beszélni. Úgy, hogy soha többet nem fogtok látni. Jól jegyezzétek meg,
nem bízhattok benne. Tönkretesz mindenkit- morogta Rony.
-
Menjetek- kértem a többiektől, mire nagy nehezen mindenki elment. Ketten
maradtunk.
-
Na mi az? Nem ölsz meg? Túl gyenge vagy hozzá? Nem fogok ellenkezni. Akkor
legalább nem érzem többé ezt a sok szenvedést, keserűséget és fájdalmat.
-
Befejeznéd végre?
-
Miért? Ha már úgyis meghalok, legalább tudd, hogy mindenért téged hibáztatlak.
Mindenért, amin keresztül mentem, minden fájdalmamért kezdve attól, hogy az
anyám meghalt.
-
Ne foglak bántani. Hiszen a testvérem vagy.
-
Nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb. Már így is bántottál.
-
Úgy értem, nem foglak megölni. A testvérem vagy Rony, akkor is, ha elárultál,
akkor is ha gyűlölsz. Hidd el, hogy nem akartam ezt. Nem terveztem. Egyszerűen
így alakult. Nem mondom, hogy ha tehetném, mindent visszaforgatnék, mert nem.
Mert ha nem így alakulnak a dolgok, akkor most nem lenne itt Miri. De tudnod
kell az igazat. Ennyivel tartozom neked. Szeretem Edwardot. Az életemnél is
jobban. Úgy, mint még soha senkit. Biztos te is így éreztél. Én próbáltam.
Próbáltam ellen állni az érzéseimnek, de nem voltam elég erős hozzá.
-
Nem tettél te semmit azért, hogy ne okozz nekem fájdalmat.
-
De. Igen is sokat tettem. Kezdve attól a naptól, hogy Damon megjelent.
Emlékszel rá?
-
Igen. És?
-
Az nem az első nap volt. Emlékszel rá, hogy úgy viselkedtem vele, mint akit
ezer éve ismerek- ő bólintott- Azért volt, mert az már nem az első alkalom
volt, hogy mi találkoztunk. Az a nap ismételte önmagát. Ugyanis Damon
visszaforgatta az időt. És tudod miért? Mert aznap csókolt meg Edward először.
És én megijedtem. Féltem és az első gondolatom te voltál. Hogy neked ez mennyire
fájna, ha hallanád. Utána kezdtem felfogni, hogy mit is érzek iránta pontosan.
Mikor bulizni mentünk, újra megcsókolt, újra elkövettem azt a hibát, hogy
hagytam magam. De akkor már tisztában voltam az érzéseimmel. Szerettem őt. De
nem engedtem az érzéseimnek. Aztán mielőtt elmentem lefeküdtünk. Arra kért,
hogy ne menjek el és én maradni akartam. Mindent eldobtam volna érte. Téged is.
De abban a pillanatban boldog voltam. Még akkor is, ha tudtam, hogy te
szenvedni fogsz. Önző voltam én nem gondoltam másra csak saját magamra. Mikor
elhatároztam magam, megtudtam, hogy gyermeket vársz. Én fejet hajtottam a
gyermeked előtt. Rájöttem, hogy amit szeretnék, az nem egyenlő a helyessel,
ezért mentem el. Mert rájöttem, hogy attól, hogy szeretem még nem engedhetek a
vágyaimnak. A gyermeked sokkal fontosabb volt. Hiszen szüksége volt egy anyára
és egy apára is. És én nem vehettem el tőle. Neked is szükséged volt a
szerelmedre. De nem gondoltam, hogy egyszer ennyire megkeseredett leszel.
-
Mégis mit gondoltál? Hogy majd továbbra is te leszel az én ártatlan kicsi húgom
és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, miközben tönkretetted az életemet?
Elképzelni sem tudod, mekkora fájdalommal jár, mikor a férfi, akit szeretsz,
akinek a gyermekét hordod a szíved alatt, a testvéredet szereti. Pokoli kín.
Ezért nem tudom úgy szeretni a fiamat, ahogy megérdemli. Valahányszor ránézek
mindig eszembe jut, hogy egyedül miatta van mellettem az apja. Tudod mennyire
rossz ez?
-
Tudom. Mert én azért szenvedtem, mert ő a tiéd. Fogalmad sincs, mekkora sokk
volt, mikor megtudtam, hogy gyereket vársz. Mert akkor tudatosult bennem, hogy
bármennyire is szeretem, te jobb vagy neki. Hiszen képes vagy megadni neki,
amit én nem. Irigyeltelek. Mert magadnak mondhattál egy olyan férfit, mint
Edward és mert anya lehetsz. Elmentem, hogy ne kelljen végignéznem, milyen
boldogok vagytok. Elmentem, hogy ne okozzak neked még több fájdalmat. Sosem
akartalak bántani téged. Mindennél jobban szerettelek és a mai napig szeretlek.
Úgy gondoltam, hogy ha én nem vagyok, akkor boldogok lesztek. Elhagytam a
családot azért, hogy kapjatok egy új esélyt és boldogok legyetek. Mikor az
esküvőről hallottam úgy gondoltam valóban sikerült helyre hoznotok, amit én
önző módon szétbarmoltam. Aztán megláttalak, megöleltelek és elszörnyedtem,
hogy ez te vagy. Láttam mindent az emlékeidben. És megtudtam, hogy semmi más
nem hajt csak a bosszú. Mégsem tettem semmit. Hagytam hogy hozzámenj ahhoz a férfihez,
akit én szeretek. És ott az oltárnál mikor kimondtátok az igent a szívemet
kiszakították a helyéről. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. De
ehelyett elment és megint nem szóltam semmit. Aztán kapóra jött, hogy
segíthettem Damonnek és Katerine-nak. Így nem kellett itthon maradnom.
Bűntudatom volt egész végig, amiért miattam lettél ilyen megkeseredett és
gonosz. Nem találtam békét. Arra gondoltam, hogy nem vagyok jobb, mint te,
hiszen elárultalak. Ott bántottalak, ahola legjobban fájt, pedig nem akartam. Aztán
mikor a fiad meglátogatott, végtelen nyugalom szállt meg. Félt tőlem, de meg
akart ismerni. Tudni akarta miért gyűlölsz engem. Elmondtam neki és nem ítélt
el. Megbocsátott nekem. Érted? És valahogy könnyebbnek éreztem magam. Akkor
mintha megtaláltam volna a nyugalmat, de rájöttem, hogy rengeteg minden
hiányzik az életemből. Addig, amíg Tony nem jött el hozzám, csak az tartott
„életben” hogy akkora hatalmat szerezzek, amekkorát tudok, hogy a családomat
védjem. De utána üresnek éreztem magam. Ekkor kezdtem járni az árvaházba, ahol
később rátaláltam a lányomra. Jobban éreztem magam. Úgy gondoltam jobb ember
lettem. De nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és a többiekre.
Féltem hazajönni. Féltem, hogy mit fogok itthon találni. Hogy mi lett belőled
az évek során. Annyiszor szerettem volna elmondani mennyire sajnálom és most,
hogy itt az alkalom, nem tudom mit mondhatnék. A bocsánatkérés nem elég ehhez.
De teljes szívemből sajnálom,amit veled tettem. Tudom, hogy nem hozhatom
helyre, de szerettem volna ha tudod.
-
Szereted őt? Edwardot?
-
Igen.
-
Szörnyen nehéz ez. Nem akarlak gyűlölni, de mégis ezt teszem. Szeretnék úgy
nézni rád, mint régen, de nem megy. Csak az árulót látom benned. És fáj a
lelkem. Bárcsak el tudnám felejteni. Bárcsak sose kellene emlékeznem ezekre.
Máris könnyebb lenne. Már nem szeretem Edwardot, de akkor is pokolian rossz, hogy
ez történt, mert valamikor régen igenis szerettem. Ő jelentett nekem mindent.
Ő volt a világom közepe. A karjaiban találtam megnyugvást és ezt is elvetted
tőlem. Nem akarok így érezni, de nem tudok máshogy- lábai felmondták a
szolgálatot és összeroskadt.
-
Segíthetek neked. Elvehetem az emlékeid. Vagy az érzéseid. A fájdalmad. Bármit,
amit csak szeretnél, de addig nem teszek semmit, amíg te nem akarod.
-
Képes lennél rá? Kitörölni mindent?
-
Igen.
-
És ha nem akarom?
-
Akkor nem teszem- leguggoltam hozzá és megsimogattam a hátát és meglepetésemre nem
húzódott el tőlem. –Soha többé nem teszek olyat, amit nem akarsz. Nem foglak
többet bántani.
-
Akkor tedd meg. Nem akarok emlékezni, nem akarom, hogy fájjon.
-
Tényleg ezt akarod?
-
Igen. Úgy akarok nézni rátok, mint azelőtt. Csak úgy, mint régen. Mintha
elfogadtam volna, hogy Edward már nem szeret és veled van. Hiszen ezt kellett
volna tennem s most nem itt tartanánk. Szeretném a fiamat megölelni anélkül,
hogy fájna. De azt akarom, hogy tudjam, hogy el kell nyernem a szeretetét. De
kérlek, beszélj Edwarddal. Hiszen szeretitek egymást. Csak én állok köztetek.
Szeretném, ha boldog lennél. Ígérd meg.
-
Rendben, beszélek vele, megígérem. Akkor most csukd le a szemed. És mire
kinyitod minden megváltozik- ígértem, majd kezemet az arcára simítottam és én
is lehunytam a szemem. Végigpörgettem magam előtt az emlékeit és mindent
kitöröltem belőle, ami fájdalmat okozna neki. –Kinyithatod- suttogtam a fülébe,
mire rögtön azt tette, amit kértem.
Néhány
héttel később…
Sosem
gondoltam volna, hogy minden ennyire egyszerű lesz. Olyan boldognak érzem
magam, mint még soha. Bár még mindig rossz volt, hogy el kellett vennem a saját
testvérem emlékeit, de mindenkinek így volt a legjobb. Nem volt köztünk több
vita, senki nem nézett csúnyán a másikra, teljes volt a harmónia. Elképzelni is
nehéz, hogy alig néhány héttel ezelőtt a saját testvérem akart a halálba
küldeni minket, most pedig végre visszakaptam őt. Ahogy kérte, tudja, hogy el
kell nyernie a fia szeretetét és nagyon igyekszik. Több időt tölt Tony-val,
mint bárki mással. És úgy látom őszintén örül nekem és Edwardnak. Alice is
elfogadta a tényt, hogy a barátnője nem emlékszik rá mi is történt valójában és
belátta, hogy így volt a legjobb mindenkinek. Az én kapcsolatom pontosan ugyan
olyan a testvéremmel, mint mielőtt átváltoztunk. Mint gyermekkorunkban. Rosalie
is megbékélt a helyzettel. És mára ha nem is testvérként, de barátként néz a
nővéremre. Esme és Carlisle hálásak, amiért helyreállítottam a családi békét, de
azt nem hajlandók figyelembe venni, hogy miattam borult fel. Emmett és Jasper
élik nyugodt világukat a feleségeikkel és egyszerűen csak örülnek, ahogy
mindenki más. Mirit bár nehéz szívvel, de néha el kell engednem, mert hiányzik
neki Jane. Így sok időt töltünk külön, de együtt is. Tony pedig… Ő boldog,
amiért az anyja végre elfogadja és mind a ketten nagyon igyekeznek, hogy többet
megtudjanak egymásról.
Én
szimplán boldog vagyok, hiszen nem fenyeget minket veszély, együtt vagyunk és
már semmi sem fogja szétdúlni a családunkat. És miért ne lennék boldog, ha
ahhoz a férfihez megyek hozzá, akit a világon mindennél jobban szeretek.
-Itt
az idő- térített vissza a jelenbe Rose és Rony. Az esküvőm napja. Életem
legszebb napja, amit sosem fogok elfelejteni. Hiszen itt van a családom, a
barátaink és végre visszakaptam mindent, amit valaha elvesztettem. Igen, a
szüleim hiányoznak, de biztos vagyok benne, hogy ők is boldogok lennének, ha
látnának.
- Készen
állsz Bela- kérdezte Carlisle mellettem, miközben megszorította a kezem.
Bólintottam, mert egy hang nem jött ki a torkomon annyira ideges voltam.
Megütötte
a fülemet a zongora hangja, mire még idegesebb lettem. Kedvem lett volna
elszaladni, de Carlisle nem engedett. Lassan, de biztosan vezetett végig a
vendégek között, míg meg nem pillantottam Edward arcát. Csak őt láttam,
kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen
túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam őt a félelmem elpárolgott és
egy ujjongó mosoly tört ki. Szerencsére, az út Edwardig nagyon rövid. És akkor,
végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a kezét. Carlisle megfogta a kezem és
, mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward kezébe. Végre otthon voltam.
Haza értem. Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon
régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból. A pap csak röviden beszélt. A végén csak
annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna
„Amíg csak élünk”. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam,
hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam már, csak vele lenni. Próbáltam nem
sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.
„Akarom”
– sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett. Amikor ő mondta a
szó győzedelmesen és boldogan csengett.
„Akarom”
– mondta.
A
pap férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra
tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a
virágokból. Próbáltam megérteni, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a
különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha
könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre
álltam, a karjaimat a nyaka köré fontam. Gyengéden, szeretetteljesen csókolt
meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről …csak azt tudtam, hogy
ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt.
-Szeretlek-
suttogtam, miután nagy nehezen elváltunk egymástól.
-
Én is szeretlek. Örökké- suttogta, majd újra megcsókolt. Ugyan olyan lágyan,
mint az előbb.
Ő
kezdte a csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam. Mellőztem a
kuncogást és a torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az
arcomat és ő is visszahúzódott. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már
vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját
örömöm visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a
barátaink, és családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy
lássam őket. Egyszerűen csakis az számított, hogy végre örökre az enyém. És én
is az övé vagyok. Mostantól senki és semmi nem választhat el minket egymástól.
Sziasztok!
Hát, ennyi lett volna. Itt a történet vége. Sajnálom, ha csalódást okoztam azzal, hogy elkerültem a csatát. Remélem azért nem utáltatok meg érte nagyon.
Köszönöm mindenkinek, aki ezúttal is végig velem voltatok a történet során és szeretném ha tudnátok, hogy jól esett. Köszönöm szépen.
Igen, tervezem, hogy lesz újabb történet, de még nem döntöttem milyen legyen. Ebben a segítségemre lehettek. Kitettem egy szavazást, amin remélem minél többen rész vesztek.
Egyelőre egy kis időt kérnék tőletek. Szeretném összeszedni magam és újult erővel belekezdeni egy másik történetbe. De ez nem azt jelenti, hogy eltűnök. Hamarosan jelentkezem.
Addig is legyetek jók.
Puszi: Hope
Sziasztok!
Hát, ennyi lett volna. Itt a történet vége. Sajnálom, ha csalódást okoztam azzal, hogy elkerültem a csatát. Remélem azért nem utáltatok meg érte nagyon.
Köszönöm mindenkinek, aki ezúttal is végig velem voltatok a történet során és szeretném ha tudnátok, hogy jól esett. Köszönöm szépen.
Igen, tervezem, hogy lesz újabb történet, de még nem döntöttem milyen legyen. Ebben a segítségemre lehettek. Kitettem egy szavazást, amin remélem minél többen rész vesztek.
Egyelőre egy kis időt kérnék tőletek. Szeretném összeszedni magam és újult erővel belekezdeni egy másik történetbe. De ez nem azt jelenti, hogy eltűnök. Hamarosan jelentkezem.
Addig is legyetek jók.
Puszi: Hope