2013. február 24., vasárnap

Forbidden Love- 35.fejezet




„Múltad sok emberrel lehet, de jövőd csak eggyel lesz igazán.”


(Bella szemszöge)

A Volturi ott állt előttünk, mind Aro parancsára várva. Tudtam, hogy nem fog azonnal támadni. Az nem rá vall.
-Csalódtam benned Bella. Nem erre tanítottalak. Idehívni egy másik családot, hogy veletek halljanak? Azt hittem ennél lelkiismeretesebb vagy.
- Te pont arra tanítottál, hogy könyörtelen legyek. Vagy tévedek? Megmutattad hogyan lehet belőlem erőskezű vezető. Sőt, a könyörületre azt mondtad el kell felejtenem. Azt mondtad gyengévé tesz, elpuhít. Egyébként meg nem én hívtam őket. Szóltam, hogy ne tegyék. De valaki nem hallgatott rám- itt gyors pillantást vetettem Alice-ra.
- Nem. Te ennél okosabb vagy. Tudom, hogy készülsz valamire. Nem is akármire.
- Ugyan Aro. Miért tennék ilyet?
- Mert veszélyben a családod. Ez az, amit nem tudsz elnyomni magadban. A családod szeretetét. Ez az, ami sebezhetővé tesz, amiért el fogsz bukni. Amitől elfelejted mit tanultál nálunk. Az elejétől fogva tudtam, hogy kihasználsz Bella. Tudtam, hogy a személyes céljaidra használod majd a hatalmat, amit tőlem kapsz. De bevallom elbuktam. Az évek során elfelejtettem, mi vezérel téged. Bíztam benne, hogy nálunk maradsz, mert megváltoztál. Mikor tudomást szereztem a lányodról már biztos voltam benne, hogy semmit nem változtál. Csupán én reménykedtem benne, hogy már nem olyan vagy, mint a legelső napon. De te nem vagy méltó a Volturi névre. Ahhoz te gyenge vagy.
- Nem tudsz te rólam semmit- köptem a szavakat. –Nem vagyok a játékszered Aro. Menjetek innen. Amíg szépen mondom.
- Bella, Bella, Bella. Nem megyünk el. Fellázadtatok ellenünk. Egy családtagotok jött el hozzánk azzal az indokkal, hogy át akarjátok venni az irányítást a vámpír világ felett. És ezt nem hagyhatjuk. Te Bella nem vagy uralkodónak való.
- Szóval ezzel az indokkal jöttetek. Hogy megtarthassátok a hatalmatokat. Gratulálok. Igazán bölcs vezető vagy.
- Ismerlek Bella. Tudom, hogy a hatalom az egyetlen, ami éltet és mindig többet akarsz, mint amid van. De most nem kapod meg.
- Én csak annyit akarok, hogy hagyd békén a családomat Aro. Mindig ennyit kértem tőled. De te most nem tartod magad az ígéretedhez. Így én sem garantálhatom a te épségedet.
- Komolyan azt hiszed nyeregben vagy? Hiába van nagy hatalmad, semmi vagy hozzánk képest. Ismerem a gyenge pontod, tisztában vagyok a korlátaiddal. Mi kell még?
- Mondjuk egy kis figyelem Aro- ekkor lépett ki a kis csapatom a fák közül. Nem voltak sokan, csupán tízen, de annál erősebbek voltak.
- Ez nem nagy csapat Bella. Ha nyerni akarsz minél többet. Hát nem tanultál semmit tőlem?
- De. Megtanultam hogyan kell magam mellett tartanom a tehetséges vámpírokat. Nézz körbe, szerinted ha egyszerű vámpírok lennének, csak ennyit hívnék? Hát nem. Mindegyiknek olyan ereje van, amit te el sem tudsz képzelni. Olyan erők, amilyeneket te is magad mellett akarsz tudni.
- Nem félek tőled.
- Oh, dehogynem- gonosz mosoly húzódott arcomra és egyre közelebb lépkedtem, mígnem már csak két lépés választott el minket egymástól. –Érzem a belőled áramló félelmet, látom a szemedben az ijedtséget. Hiába próbálod elrejteni, én beléd látok. Félsz, hogy elveszek tőled mindent, amid van. Azért akartál magad mellett tartani, hogy megszilárdítsd a hatalmad, de egy apró hiba csúszott a számításaidba. Felemeltél engem magad mellé Aro. Ott vagyok ahol te. Annyi különbséggel, hogy tőlem félnek a vámpírok és nem tőled. Az a sok gyilkolás egy valamire volt jó. Arra, hogy megmutassam mindenkinek, hogy tőlem kell tartaniuk, nem a Volturitól. Tőled addig féltek, amíg engem nem ismertek. Tudod mekkora elégtétel ez nekem? Nem a hatalmad kell, mert a tiédnél sokkal több van nekem. Ha akarnám te már nem élnél, de én nem akarok irányítani. Azt akarom, hogy félj tőlem. Hogy ne tudj nyugodtan menni sehova, mert folyton arra gondolj, mikor bukkanok fel, hogy végezzek veled. Azt akarom, hogy érezd, amit azok a vámpírok, akiktől elvetted a szabadságukat, a családjukat, mert te „igazságot” tettél. Mit gondolsz, ha megölném Chelsea-t, mégis mennyi katonád maradna? Csakis azok, akik önként álltak be hozzád. A többiek mind ellened fordulnának. Belegondoltál te ebbe? És te húznád a rövidebbet, nem én. Te buknál el és ami a legszebb az egészben, hogy nekem semmit sem kellene tennem, mert az embereid elintéznének mindent. Nekem csak végig kéne néznem a halálodat és a bukásodat- mosolyogtam ördögien. Míg beszéltem Edward valahogy mellém keveredett és Aro ezt használta ki. Elkapta Edwardot a nyakánál fogva és erősen tartotta. Megijedtem, de tudtam, hogy nem tenné. Viszont ami meglepett, hogy erősen tartotta. Olyan erősen, hogy véletlenül se tudjon kiszabadulni a kezei közül.
- És erre mit lépsz? –kérdezte és a többiek is közelebb jöttek, egészen addig, míg meg nem állítottam őket. Nem hiányzik a csata. Előbb utóbb Aro is belátja, hogy azaz egyetlen megoldás, hogy visszavonulót fúj és visszamegy a várába.
- Megmondom mit lépek. Háromig számolok, te elengeded, aztán elmegyünk és megbeszéljük a dolgokat csak ketten és a szavamat adom, hogy nem esik bántódásod. Viszont ha nem engeded el, akkor kénytelen leszek eltörni a kis testőröd nyakát, hogy aztán mindenki mást is ellened fordítsak és a biztos halálba küldjelek.
Láttam rajta, hogy gondolkodik és végül miután meguntam a dolgot számolni kezdtem. Szépen lassan.
-  1… 2…
- Rendben- lökte le a földre Edwardot. –Nyertél. Beszélgessünk.
- De mester- próbálkozott Renáta, de Aro ezúttal okosan viselkedett.
- Nem. Nem jön senki, viszont - fordult felém- biztosítékot kérek, hogy nem fogsz megölni. A szavad nem elég nekem.
- Redben-bólintottam, majd megfordultam. A lányomra néztem, aki bólintott és lassan közelebb jött, egészen addig, amíg mellém nem ért. Ekkor megfogta a kezem és rám mosolygott. Tudtam, hogy bármit kérhetek tőle. Ez nehezemre esik, de tudom, hogy csak így győzhetem meg őket. Mindketten Aro felé fordultunk. –A lányomat ajánlom biztosítéknak. Amíg vissza nem jövünk, az embereid fogságban tartják. Egyet kérek csupán, hogy add a szavad, hogy nem bántják, amíg nem jövünk vissza. Nem kérek mást csak a szavad.
- Rendben. Senki nem támadhat. Csakis akkor, ha nem térek vissza. Mindenki a helyén marad. A lányra Jane és Alec figyel. Nem nyúlhattok hozzá, amíg vissza nem jövök.
- De Aro- ellenkezett Caius, de Aro beléfojtotta a szót.
- Azt mondtam senki és ez rád is vonatkozik.
- Ha a lányomnak baja esik az előtt, hogy visszaérnénk, kirobbantjátok a háborút és akkor mindenkit megölök. Esküszöm, ha valaki bántja mindenkit elpusztítok- morogtam. Jane mellénk lépett és magával húzta Mirit, én pedig a többiekre néztem. A hátam mögött álló családomra és csapatomra. –Nem támadhattok, csakis akkor, ha Miriam élete veszélyben van. Ugyan az vonatkozik rátok, mint rájuk. A saját kezemmel ölöm meg azt, aki megszegi a parancsomat és ez vonatkozik a családtagokra is. Mehetünk?
- Természetesen.
Csendben emberi tempóban hagytuk ott a többieket. Szívem szerint ott maradtam volna, de nem akarok áldozatokat. Azt akarom, hogy visszavonulót fújjon a Volturi és rájöjjön, hogy nem akarok semmit, ami az övék.
-Itt már beszélhetünk- állt meg, majd szembefordult velem.
- Rendben. Azt akarom, hogy belásd, nem vagyok az ellenséged. Ugyan úgy te maradsz a vámpírok királya. Én csupán a családom és az embereim békéjét akarom. Semmi mást.
- Mégis hogy gondolod? Vonuljunk vissza, hogy aztán mindenki rajtunk röhögjön?
- Nem. Mondhatod, hogy megadtuk magunkat. Vagy hogy tisztáztuk a helyzetet, ami egy félreértés volt.
- És ezzel én mit nyerek? Mert az világos, hogy a te családod békében él majd, de mi lesz az én hasznom ebből? És mit mondjak a testvérednek?
- A nővéremet majd én elintézem.
- Megölöd?
- Nem. Arra nem lennék képes.
- Mondom, hogy gyenge vagy.
- Lehet, hogy ez gyengeség, de nem tudnám megtenni. Te végeznél a gyermekeddel? A saját véreddel?- láttam rajta, hogy meglepődött és megijedt.
- Ha lenne?
- Nem. Mit tennél, ha a gyermekeid olyasmit tennének, amiért halált érdemelnek? Meg tudnád ölni őket?
- Ez…
- Tudom, hogy Jane és Alec a te gyermekeid. Sokkal régebb óta vannak veled, mint azt ők tudják. Egyszerűen kitörölted magad az életükből és beléptél úgy, mint egy idegen, akit szolgálniuk kell. Mit tennél, ha erre rájönnének és elhagynának téged? Vagy ami még rosszabb, ha elárulnának? Te megölnéd őket?
- Nem- és sikerült. Megtörtem a nagy Aro Volturit. Innen nyert ügyem van.
- Na látod. Ezek szerint te is gyenge vagy. Mindenkinek van egy része, ami törődik másokkal. Ez nem gyengeség Aro. Rony nem a gyermekem, hanem a testvérem. És bármit is tett, nem tudnám őt bántani. Akkor sem, ha elárult, mert tudom, hogy az én hibám. Válasszuk a legjobb megoldást mind a ketten. Hagyjuk egymást békében. Így lesz a legjobb mindenkinek. Nem foglak megtámadni, nem kell a hatalmad. Most az egyszer bízz bennem. Ha akarnám, már megöltelek volna. De még élsz.
- Békét kötünk?
- Igen. Ígérem, hogy nem teszek semmit, ami keresztezné a Volturit egészen addig, amíg te sem. Emellett ígérem, hogy tőlem sosem tudja meg senki, hogy kik is valójában Jane és Alec.
- Én pedig ígérem, hogy nem támadom meg a családodat egészen addig, amíg…
- Soha…
- Rendben. Soha.
- Megegyeztünk- nyújtottam felé a kezem, amit rögtön el is fogadott.
- Megegyeztünk.
- Akkor akár vissza is mehetünk- ajánlottam és miután bólintott a lehető leggyorsabban visszamentünk a csapatainkhoz. Ahol látszólag minden rendben volt.
- Engedjétek el a lányt- harsant Aro hangja, mire Mirit elengedték és amint előttem állt szorosan magamhoz öleltem. –Ma nem harcolunk- kezdett bele és vártam, hogy folytassa mentegetőzését. –az információink tévesek voltak. Sem Isabella, sem a Cullen család nem tervez semmiféle hatalom átvételt. Ők is elismerik, hogy a Volturi a vámpírok királyi családja. Itt nincs semmiféle  összeesküvés.
- És azok a vámpírok? –akadékoskodott Caius.
- Bella csakis azért hívta őket, hogy biztosítsa a családja biztonságát. Mind így cselekednénk. Rájöttünk, hogy félreértés történt, így minden harc nélkül megyünk ma el innen. És remélem, hogy Isabella és Carlisle barátom meg tudnak bocsátani a kis kellemetlenségekért.
- Természetesen Aro. Amíg…
- Igen- mosolyodott el. –Nos, akkor mehetünk is.
- Aro, nem felejtettél el valamit?
- Mit?
- A nővéremet.
- Áh… igen. Az informátort adjátok át nekik. Majd ők eldöntik mi legyen vele.
- Köszönöm Aro. Igazán… nagylelkű vagy- mosolyodtam el, mikor a nővérem elém került. Már csak keserűség és megvetés volt a tekintetében, ahogy rám nézett. Nekem viszont beszélnem kell vele.
Aro és a csapata elvonultak úgy, ahogy jöttek, mi pedig ottmaradtunk.
-Köszönöm a segítségeteket. Hamarosan felkereslek titeket. A Volturitól pedig nem kell tartanotok. Békén fognak hagyni titeket. Elmehettek.
- Igen. Örülünk, hogy segíthettünk. És várni fogjuk- azzal minde elmentek. Már csak a családunk volt ott. Miri azonnal mellém sietett és megölelt, akárcsak Tony és Edward. –Nektek köszönjük, hogy itt voltatok, bár ezt Alice-nak kellene. Menjetek haza, hamarosan megyek én is.
- Biztosan?
- Igen. Beszélnem kell a nővéremmel.
- Naná. Beszélni. Úgy, hogy soha többet nem fogtok látni. Jól jegyezzétek meg, nem bízhattok benne. Tönkretesz mindenkit- morogta Rony.
- Menjetek- kértem a többiektől, mire nagy nehezen mindenki elment. Ketten maradtunk.
- Na mi az? Nem ölsz meg? Túl gyenge vagy hozzá? Nem fogok ellenkezni. Akkor legalább nem érzem többé ezt a sok szenvedést, keserűséget és fájdalmat.
- Befejeznéd végre?
- Miért? Ha már úgyis meghalok, legalább tudd, hogy mindenért téged hibáztatlak. Mindenért, amin keresztül mentem, minden fájdalmamért kezdve attól, hogy az anyám meghalt.
- Ne foglak bántani. Hiszen a testvérem vagy.
- Nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb. Már így is bántottál.
- Úgy értem, nem foglak megölni. A testvérem vagy Rony, akkor is, ha elárultál, akkor is ha gyűlölsz. Hidd el, hogy nem akartam ezt. Nem terveztem. Egyszerűen így alakult. Nem mondom, hogy ha tehetném, mindent visszaforgatnék, mert nem. Mert ha nem így alakulnak a dolgok, akkor most nem lenne itt Miri. De tudnod kell az igazat. Ennyivel tartozom neked. Szeretem Edwardot. Az életemnél is jobban. Úgy, mint még soha senkit. Biztos te is így éreztél. Én próbáltam. Próbáltam ellen állni az érzéseimnek, de nem voltam elég erős hozzá.
- Nem tettél te semmit azért, hogy ne okozz nekem fájdalmat.
- De. Igen is sokat tettem. Kezdve attól a naptól, hogy Damon megjelent. Emlékszel rá?
- Igen. És?
- Az nem az első nap volt. Emlékszel rá, hogy úgy viselkedtem vele, mint akit ezer éve ismerek- ő bólintott- Azért volt, mert az már nem az első alkalom volt, hogy mi találkoztunk. Az a nap ismételte önmagát. Ugyanis Damon visszaforgatta az időt. És tudod miért? Mert aznap csókolt meg Edward először. És én megijedtem. Féltem és az első gondolatom te voltál. Hogy neked ez mennyire fájna, ha hallanád. Utána kezdtem felfogni, hogy mit is érzek iránta pontosan. Mikor bulizni mentünk, újra megcsókolt, újra elkövettem azt a hibát, hogy hagytam magam. De akkor már tisztában voltam az érzéseimmel. Szerettem őt. De nem engedtem az érzéseimnek. Aztán mielőtt elmentem lefeküdtünk. Arra kért, hogy ne menjek el és én maradni akartam. Mindent eldobtam volna érte. Téged is. De abban a pillanatban boldog voltam. Még akkor is, ha tudtam, hogy te szenvedni fogsz. Önző voltam én nem gondoltam másra csak saját magamra. Mikor elhatároztam magam, megtudtam, hogy gyermeket vársz. Én fejet hajtottam a gyermeked előtt. Rájöttem, hogy amit szeretnék, az nem egyenlő a helyessel, ezért mentem el. Mert rájöttem, hogy attól, hogy szeretem még nem engedhetek a vágyaimnak. A gyermeked sokkal fontosabb volt. Hiszen szüksége volt egy anyára és egy apára is. És én nem vehettem el tőle. Neked is szükséged volt a szerelmedre. De nem gondoltam, hogy egyszer ennyire megkeseredett leszel.
- Mégis mit gondoltál? Hogy majd továbbra is te leszel az én ártatlan kicsi húgom és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, miközben tönkretetted az életemet? Elképzelni sem tudod, mekkora fájdalommal jár, mikor a férfi, akit szeretsz, akinek a gyermekét hordod a szíved alatt, a testvéredet szereti. Pokoli kín. Ezért nem tudom úgy szeretni a fiamat, ahogy megérdemli. Valahányszor ránézek mindig eszembe jut, hogy egyedül miatta van mellettem az apja. Tudod mennyire rossz ez?
- Tudom. Mert én azért szenvedtem, mert ő a tiéd. Fogalmad sincs, mekkora sokk volt, mikor megtudtam, hogy gyereket vársz. Mert akkor tudatosult bennem, hogy bármennyire is szeretem, te jobb vagy neki. Hiszen képes vagy megadni neki, amit én nem. Irigyeltelek. Mert magadnak mondhattál egy olyan férfit, mint Edward és mert anya lehetsz. Elmentem, hogy ne kelljen végignéznem, milyen boldogok vagytok. Elmentem, hogy ne okozzak neked még több fájdalmat. Sosem akartalak bántani téged. Mindennél jobban szerettelek és a mai napig szeretlek. Úgy gondoltam, hogy ha én nem vagyok, akkor boldogok lesztek. Elhagytam a családot azért, hogy kapjatok egy új esélyt és boldogok legyetek. Mikor az esküvőről hallottam úgy gondoltam valóban sikerült helyre hoznotok, amit én önző módon szétbarmoltam. Aztán megláttalak, megöleltelek és elszörnyedtem, hogy ez te vagy. Láttam mindent az emlékeidben. És megtudtam, hogy semmi más nem hajt csak a bosszú. Mégsem tettem semmit. Hagytam hogy hozzámenj ahhoz a férfihez, akit én szeretek. És ott az oltárnál mikor kimondtátok az igent a szívemet kiszakították a helyéről. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. De ehelyett elment és megint nem szóltam semmit. Aztán kapóra jött, hogy segíthettem Damonnek és Katerine-nak. Így nem kellett itthon maradnom. Bűntudatom volt egész végig, amiért miattam lettél ilyen megkeseredett és gonosz. Nem találtam békét. Arra gondoltam, hogy nem vagyok jobb, mint te, hiszen elárultalak. Ott bántottalak, ahola legjobban fájt, pedig nem akartam. Aztán mikor a fiad meglátogatott, végtelen nyugalom szállt meg. Félt tőlem, de meg akart ismerni. Tudni akarta miért gyűlölsz engem. Elmondtam neki és nem ítélt el. Megbocsátott nekem. Érted? És valahogy könnyebbnek éreztem magam. Akkor mintha megtaláltam volna a nyugalmat, de rájöttem, hogy rengeteg minden hiányzik az életemből. Addig, amíg Tony nem jött el hozzám, csak az tartott „életben” hogy akkora hatalmat szerezzek, amekkorát tudok, hogy a családomat védjem. De utána üresnek éreztem magam. Ekkor kezdtem járni az árvaházba, ahol később rátaláltam a lányomra. Jobban éreztem magam. Úgy gondoltam jobb ember lettem. De nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és a többiekre. Féltem hazajönni. Féltem, hogy mit fogok itthon találni. Hogy mi lett belőled az évek során. Annyiszor szerettem volna elmondani mennyire sajnálom és most, hogy itt az alkalom, nem tudom mit mondhatnék. A bocsánatkérés nem elég ehhez. De teljes szívemből sajnálom,amit veled tettem. Tudom, hogy nem hozhatom helyre, de szerettem volna ha tudod.
- Szereted őt? Edwardot?
- Igen.
- Szörnyen nehéz ez. Nem akarlak gyűlölni, de mégis ezt teszem. Szeretnék úgy nézni rád, mint régen, de nem megy. Csak az árulót látom benned. És fáj a lelkem. Bárcsak el tudnám felejteni. Bárcsak sose kellene emlékeznem ezekre. Máris könnyebb lenne. Már nem szeretem Edwardot, de akkor is pokolian rossz, hogy ez történt, mert valamikor régen igenis szerettem. Ő jelentett nekem mindent. Ő volt a világom közepe. A karjaiban találtam megnyugvást és ezt is elvetted tőlem. Nem akarok így érezni, de nem tudok máshogy- lábai felmondták a szolgálatot és összeroskadt.
- Segíthetek neked. Elvehetem az emlékeid. Vagy az érzéseid. A fájdalmad. Bármit, amit csak szeretnél, de addig nem teszek semmit, amíg te nem akarod.
- Képes lennél rá? Kitörölni mindent?
- Igen.
- És ha nem akarom?
- Akkor nem teszem- leguggoltam hozzá és megsimogattam a hátát és meglepetésemre nem húzódott el tőlem. –Soha többé nem teszek olyat, amit nem akarsz. Nem foglak többet bántani.
- Akkor tedd meg. Nem akarok emlékezni, nem akarom, hogy fájjon.
- Tényleg ezt akarod?
- Igen. Úgy akarok nézni rátok, mint azelőtt. Csak úgy, mint régen. Mintha elfogadtam volna, hogy Edward már nem szeret és veled van. Hiszen ezt kellett volna tennem s most nem itt tartanánk. Szeretném a fiamat megölelni anélkül, hogy fájna. De azt akarom, hogy tudjam, hogy el kell nyernem a szeretetét. De kérlek, beszélj Edwarddal. Hiszen szeretitek egymást. Csak én állok köztetek. Szeretném, ha boldog lennél. Ígérd meg.
- Rendben, beszélek vele, megígérem. Akkor most csukd le a szemed. És mire kinyitod minden megváltozik- ígértem, majd kezemet az arcára simítottam és én is lehunytam a szemem. Végigpörgettem magam előtt az emlékeit és mindent kitöröltem belőle, ami fájdalmat okozna neki. –Kinyithatod- suttogtam a fülébe, mire rögtön azt tette, amit kértem.


Néhány héttel később…

Sosem gondoltam volna, hogy minden ennyire egyszerű lesz. Olyan boldognak érzem magam, mint még soha. Bár még mindig rossz volt, hogy el kellett vennem a saját testvérem emlékeit, de mindenkinek így volt a legjobb. Nem volt köztünk több vita, senki nem nézett csúnyán a másikra, teljes volt a harmónia. Elképzelni is nehéz, hogy alig néhány héttel ezelőtt a saját testvérem akart a halálba küldeni minket, most pedig végre visszakaptam őt. Ahogy kérte, tudja, hogy el kell nyernie a fia szeretetét és nagyon igyekszik. Több időt tölt Tony-val, mint bárki mással. És úgy látom őszintén örül nekem és Edwardnak. Alice is elfogadta a tényt, hogy a barátnője nem emlékszik rá mi is történt valójában és belátta, hogy így volt a legjobb mindenkinek. Az én kapcsolatom pontosan ugyan olyan a testvéremmel, mint mielőtt átváltoztunk. Mint gyermekkorunkban. Rosalie is megbékélt a helyzettel. És mára ha nem is testvérként, de barátként néz a nővéremre. Esme és Carlisle hálásak, amiért helyreállítottam a családi békét, de azt nem hajlandók figyelembe venni, hogy miattam borult fel. Emmett és Jasper élik nyugodt világukat a feleségeikkel és egyszerűen csak örülnek, ahogy mindenki más. Mirit bár nehéz szívvel, de néha el kell engednem, mert hiányzik neki Jane. Így sok időt töltünk külön, de együtt is. Tony pedig… Ő boldog, amiért az anyja végre elfogadja és mind a ketten nagyon igyekeznek, hogy többet megtudjanak egymásról.
Én szimplán boldog vagyok, hiszen nem fenyeget minket veszély, együtt vagyunk és már semmi sem fogja szétdúlni a családunkat. És miért ne lennék boldog, ha ahhoz a férfihez megyek hozzá, akit a világon mindennél jobban szeretek.
-Itt az idő- térített vissza a jelenbe Rose és Rony. Az esküvőm napja. Életem legszebb napja, amit sosem fogok elfelejteni. Hiszen itt van a családom, a barátaink és végre visszakaptam mindent, amit valaha elvesztettem. Igen, a szüleim hiányoznak, de biztos vagyok benne, hogy ők is boldogok lennének, ha látnának.
- Készen állsz Bela- kérdezte Carlisle mellettem, miközben megszorította a kezem. Bólintottam, mert egy hang nem jött ki a torkomon annyira ideges voltam.
Megütötte a fülemet a zongora hangja, mire még idegesebb lettem. Kedvem lett volna elszaladni, de Carlisle nem engedett. Lassan, de biztosan vezetett végig a vendégek között, míg meg nem pillantottam Edward arcát. Csak őt láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam őt a félelmem elpárolgott és egy ujjongó mosoly tört ki. Szerencsére, az út Edwardig nagyon rövid. És akkor, végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a kezét. Carlisle megfogta a kezem és , mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward kezébe. Végre otthon voltam. Haza értem. Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból.  A pap csak röviden beszélt. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna „Amíg csak élünk”. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam már, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.
„Akarom” – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és boldogan csengett.
„Akarom” – mondta.
A pap férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a virágokból. Próbáltam megérteni, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre álltam, a karjaimat a nyaka köré fontam. Gyengéden, szeretetteljesen csókolt meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről …csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt.
-Szeretlek- suttogtam, miután nagy nehezen elváltunk egymástól.
- Én is szeretlek. Örökké- suttogta, majd újra megcsókolt. Ugyan olyan lágyan, mint az előbb.
Ő kezdte a csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam. Mellőztem a kuncogást és a torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az arcomat és ő is visszahúzódott. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját örömöm visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a barátaink, és családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy lássam őket. Egyszerűen csakis az számított, hogy végre örökre az enyém. És én is az övé vagyok. Mostantól senki és semmi nem választhat el minket egymástól. 

Sziasztok!

Hát, ennyi lett volna. Itt a történet vége. Sajnálom, ha csalódást okoztam azzal, hogy elkerültem a csatát. Remélem azért nem utáltatok meg érte nagyon. 
Köszönöm mindenkinek, aki ezúttal is végig velem voltatok a történet során és szeretném ha tudnátok, hogy jól esett. Köszönöm szépen. 
Igen, tervezem, hogy lesz újabb történet, de még nem döntöttem milyen legyen. Ebben a segítségemre lehettek. Kitettem egy szavazást, amin remélem minél többen rész vesztek. 
Egyelőre egy kis időt kérnék tőletek. Szeretném összeszedni magam és újult erővel belekezdeni egy másik történetbe. De ez nem azt jelenti, hogy eltűnök. Hamarosan jelentkezem. 
Addig is legyetek jók. 
Puszi: Hope

2013. február 20., szerda

Friss



Sziasztok!

Nos, sajnálom, hogy ilyen sokat kell várnotok az utolsó fejezetre. Tényleg sajnálom, de egyszerűen nincs időm arra, hogy leüljek a gép elé és folytassam az írást. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem folytatom, ne ijedjetek meg, egyszerűen csak időhiányban szenvedek.
Ha minden jól megy, akkor szombaton vagy vasárnap délután kerül fel a fejezet.
Puszi mindenkinek: Hope

Addig pedig hoztam egy kis ízelítőt:


A Volturi ott állt előttünk, mind Aro parancsára várva. Tudtam, hogy nem fog azonnal támadni. Az nem rá vall.
-Csalódtam benned Bella. Nem erre tanítottalak. Idehívni egy másik családot, hogy veletek halljanak? Azt hittem ennél lelkiismeretesebb vagy.
- Te pont arra tanítottál, hogy könyörtelen legyek. Vagy tévedek? Megmutattad hogyan lehet belőlem erőskezű vezető. Sőt, a könyörületre azt mondtad el kell felejtenem. Azt mondtad gyengévé tesz, elpuhít. Egyébként meg nem én hívtam őket. Szóltam, hogy ne tegyék. De valaki nem hallgatott rám- itt gyors pillantást vetettem Alice-ra.
- Nem. Te ennél okosabb vagy. Tudom, hogy készülsz valamire. Nem is akármire.
- Ugyan Aro. Miért tennék ilyet?
- Mert veszélyben a családod. Ez az, amit nem tudsz elnyomni magadban. A családod szeretetét. Ez az, ami sebezhetővé tesz, amiért el fogsz bukni. Amitől elfelejted mit tanultál nálunk. Az elejétől fogva tudtam, hogy kihasználsz Bella. Tudtam, hogy a személyes céljaidra használod majd a hatalmat, amit tőlem kapsz. De bevallom elbuktam. Az évek során elfelejtettem, mi vezérel téged. Bíztam benne, hogy nálunk maradsz, mert megváltoztál. Mikor tudomást szereztem a lányodról már biztos voltam benne, hogy semmit nem változtál. Csupán én reménykedtem benne, hogy már nem olyan vagy, mint a legelső napon. De te nem vagy méltó a Volturi névre. Ahhoz te gyenge vagy. 

2013. február 2., szombat

Forbidden Love- 34.fejezet




(Bella szemszöge)

A nővérem döntött. Nem tudja mit tett azzal, hogy Aro-hoz fordult. Így a saját vesztébe rohan. Aro-t ismerve ki fogja használni a helyzetet.
-Mi lesz most?
- Mihez kezdünk?
- A Volturi értünk jön
- Meghalunk- ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el a családom száját. Egyedül a lányom nem szólt semmit. Csendben ült és engem nézett, én pedig őt. Hosszú percekig lehettünk így, mire bólintott egyet. Ezzel már tudtam bármit is teszek, ő mellettem lesz.
- Megengednétek, hogy esetleg én is szóhoz jussak- kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. Erre már mindenki abbahagyta a beszédet és furcsán néztek rám.
-  Mondd csak lányom- intett Carlisle.
- Senki nem fog meghalni. Aro idejön. Ráadásul a katonáival. És azt is pontosan tudja, hogy itt vagyok. Egyedül azt nem tudja, hogy nem vagyunk védtelenek. Aro tisztában van vele, mekkora hatalmam van. És fél tőlem. Legalábbis attól az énemtől, amit ő ismer.
- És ez mégis hogyan segít rajtunk? Ha már tőled nem riad vissza, az irántad való félelme sem állítja meg, akkor mi fogja? –kérdezte Jasper.
- Ezt bízd rám. Nektek annyi a dolgotok, hogy nyugodtan élitek tovább az életeteket. Mintha nem történt volna semmi. De egy szót sem szólhattok senkinek arról, hogy mit tervez Aro. És arról sem, hogy veszélyben vagyunk. Egyszerűen csináljatok úgy, mintha nem történt volna semmi. És ha bármi szokatlant észleltek, ne féljetek tőle. Ne idegeskedjetek, mert nem lesz semmi baj.
- Mégis hogy kérhetsz ilyet?
- Csak csináljátok, amit kértem. Minden rendben lesz.
- De…
- Megtennétek, hogy nem kérdeztek többet? Minden rendben lesz, csak ne féljetek. A félelemtől gyengék és védtelenek lesztek. A félelem megbénít, akárcsak a törődés. Az emberség a vámpír leggyengébb pontja. És bármennyire is könnyű azt kikapcsolni, folyton próbál újra elhatalmasodni felettünk. Újra átvenné az irányítást, miközben neked pont arra van szükséged, hogy érzéketlen legyél.
- Mitől változtál meg ennyire Bella? - kérdezte Rosalie, miközben mellém sétált.
- 50 hosszú évet töltöttem bezárva egy olyan helyen, ahol uralkodni akartak felettem. Ahol gyilkoló gépet akartak faragni belőlem, akinek egyedül ők tudnak parancsolni. Már majdnem sikerült is nekik, de volt valaki, aki a kezdetektől fogva emlékeztetett rá, hogy nem ilyen vagyok. És ez a valaki segített abban, hogy olyan magasra kerüljek, mint ahol most vagyok. A vámpírok többsége retteg tőlem, sőt, pusztán a nevem hallatán félelem uralkodik el rajtuk. Tőlem félnek, attól, aki lettem. És ez bármennyire is nem tetszik nektek, engem örömmel tölt el.
- Nem ismerek rád- nézett rám hatalmas szemekkel nővérem.
- Nem ismerheted azt az énemet, aki az évek során lettem. Számotokra egy idegen vagyok. De abban biztosak lehettek, hogy titeket nem bántanálak soha. Ti vagytok a családom. És miattatok maradt meg egy részem jónak. Egyedül a ti emléketek tartott vissza attól, hogy igazi gyilkossá válljak. Olyanná, akit nem érdekel, hogy ártatlanokat vagy bűnösöket öl. Rengeteg életet kioltottam, de csakis olyanokat, akik tényleg bűnösök voltak.
- Nem volt bűntudatod? Hiszen tudom milyen megölni másokat. Tudom mekkora felelősség elvenni mások életét. Hiszen én is túlestem rajta.
- Tudod Jasper, van különbség köztünk, de nagyjából egy cipőben jártunk. Te is és én is parancsra cselekedtünk. De ezt majd máskor megbeszéljük. Most mennem kell- pattantam fel a helyemről, majd mielőtt bárki bármit mondhatott volna, az erdőbe futottam. Most nem volt kedvem magyarázkodni nekik. Most elég, ha egyszerre csak egy problémával foglalkozok. Mégpedig a Volturi-val. Amint elég messze kerültem a háztól megálltam. És miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nem hall, elővettem a telefonom és tárcsázni kezdtem a már rég ne hívott számot.


Amint mindent elintéztem visszaindultam a házhoz. Azonban mielőtt elértem volna a célomat, nem messze a háztól beszélgetésre lettem figyelmes. Ezért közelebb mentem és hallgatózni kezdtem.
-Köszönöm Tanya. Komolyan nem tudom kinek szólhattam volna. Egyszerűen kétségbeejtő a helyzet. Nem tudom megérteni a dolgokat. Először Rony, aztán a Volturi és Bella. Egyszerűen nem tudom, mit tehetnék. Egyszerűen nem látok semmit. Semmilyen kiutat.
- Nyugodj meg Alice. Azonnal indulunk. Hamarosan odaérünk.
- Köszönöm- azzal letette a telefont és a ház felé szaladt. Engem pedig elöntött a düh. Nem elég nekem Aro és a mocskos kis játékai, még Alice is keresztbe tesz. Nem tudom felfogni, hogy tényleg azért csinálja, mert engem nem bír, vagy nem fogja fel, mekkora veszélyben van a családja. Egyszerűen elképesztő ez a nő. Amint nem tudja használni a képességét, már kétségbeesik.
Eszeveszett tempóban siettem a ház felé, hogy megtudjam mégis miért szúrt hátba. Anélkül hogy megálltam volna egyből Alice felé vettem az irányt és a nyakánál fogva kihajítottam az üvegablakon. Persze mindenki aggódva indult el utánunk és Jasper azonnal felesége elé állt védelmezően, míg Emmett és Edward engem fogtak le.
- Anya, mi folyik itt- lépett elém Miri, de én még mindig morogtam.
 - Az, hogy a drága testvérem elkövette élete legnagyobb hülyeségét.
- Bella, tudjuk, hogy Rony nem jól cselekedett, de nem Alice…
- Nem Rony-ról beszélek. Engedjetek már el- morogtam fel újra, miközben leráztam magamról a két fiú kezeit. –Alice, nem akarod elmondani a többieknek kivel beszéltél az előbb telefonon?
- Alice? –fordultak felé a többiek.
- Tanya-val beszéltem. És elmondtam nekik mindent. Hamarosan ideérnek.
- Mégis miért csináltad ezt? –kérdezte Carlisle.
- Mert nem látom a végét ennek az egésznek. Mind meg fogunk halni. Fel kellene keresnünk a barátainkat, nem pedig ölbe tett kézzel várni a halált.
Na jó, ennyi volt. Nem bírtam tovább.
- Mégis mi a fenéért kellett felhívnod őket? Most komolyan ennyire hülye vagy? Miért nem lehet egyszer azt csinálni, amit mondok?
- Miért kellett volna eltitkolnom előlük? Csak azért, mert te azt mondtad?
- Nem. Azért, mert így Aro már tudja, hogy készülök valamire. Az istenit, mondom, hogy úgy ismer, mint a saját tenyerét. Pontosan tudja, mit teszek és miért. Annak is oka volt, hogy azt akartam, hogy csendben maradjatok. Így Aro úgy gondolhatta még nem találtam ki semmit ellene. Ellene használhattam volna a saját embereit.  Most viszont már biztos benne, hogy megtévesztettem. Amint te beszéltél Tanya-val és közölted vele mi a helyzet, már tudta, hogy veszélyben van. Ha meghalunk, az egyedül a te hibád lesz. És ha elvesztem a lányom miattad, akkor jobban jársz, ha egy volturi öl meg, különben én fogom megtenni.
- Bella, elég- morogtak rám a többiek.
- Miattad kerültünk bajba- folytatta tovább Alice. –Rony nem ment volna el, ha te nem jössz vissza. Egyáltalán minek kellett téged megmenteniük? Most minden normális lenne.
- Azt én sem értem miért mentettek meg. De h már így alakult igazán elfogadhatnád. Rony miattam ment el, miattam keveredtetek bajba, igazad van, de én ki akartalak húzni belőle és csak annyit kértem cserébe, hogy fogd be azt a hatalmas szád. Erre mit csinálsz? Persze, hogy kinyitod. Tudod mit? Te leszel az első, akit Aro meg akar majd szerezni magának. És ha nem lesz más lehetőség, akkor magam doblak a karjaiba.
- Nem ismerek rád Bella- suttogta Esme.
- Nem tudjátok, milyen vagyok. Fogalmatok nincs miket kellett tennem az elmúlt fél évszázadban. Nem tudjátok min mentem keresztül azért, hogy Aro és a többiek féljenek tőlem.
- Hát nem érted, hogy itt nem csak a saját életedről döntesz? Nem csak te vagy veszélyben, hanem a családunk is. Tennem kellett valamit.
- Miért? Szerinted én csak nyugodtan várom, hogy idejöjjenek? Szerinted nem tettem semmit azért, hogy megvédjelek titeket? Ennyire nem ismersz? Mindent, amit tettem, azért csináltam, hogy megvédjelek titeket és a barátaimat. Hogy biztonságban tudjam azokat, akik közel állnak hozzám. Én tisztában vagyok vele, hogy nem csak a saját életem forog kockán, mert pontosan tudom hány ártatlan ember és vámpír élete múlik rajtam. Miért kellett belepofáznod? Most mindent elrontottál.
- Bella, kérlek- próbált csitítani Edward, de nem nagyon ment neki. Miri láthatott valamit rajtam, mert azonnal hozzám bújt, amitől kissé nyugodtabb lettem.  
- Felfogtátok, mit tett? Elárult engem. Minket.
- Anya, majd én- fogta meg a vállam Miri, miközben felemelte a fejét, majd beszélni kezdett. – Ha jól ismerem anyámat, márpedig jól ismerem, akkor anya mozgósította minden barátját és ismerősét, hogy segítsenek nekünk. Persze nem olyanokat, akiket ti is ismertek. Nem árulhatok el sokat, de legyen elég annyit, hogy azzal, hogy a Denali klán tudja mi a helyzet és idejönnek, Aro szaglászni kezd majd. És hatalmas szerencsénk lesz, ha nem jön rá mindenre.
- Kik azok a barátok?
- Ezt nem…
- Azok a barátok az én teremtményeim. Én változtattam át őket én teremtettem őket. A gyermekeim, akik nekem hűségesek. Így is elég nehéz volt megszervezni mindent Aro tudta nélkül, de így csak még rosszabb. És így most ki tudja, mikor jön rá arra, amit 50 éven keresztül próbáltam elrejteni előle. Ti mégis hogyan reagáltatok volna, ha én mondok valamit, amit nem szabad olyanoknak, akiknek nem lett volna szabad?
- Megértjük Bella, de nem lett volna szabad nekiesned Alice-nak.
- Lehet, de nekem fontosak azok az ártatlanok. Van, akit én változtattam át és van, akiket megmentettem. Mindenki másért hálás nekem. Mikor Aro gyilkolni küldött és azt a parancsot kaptam, hogy öljek meg mindenkit, én csak a bűnösökkel végeztem. Megmentettem az ártatlanokat. Átvertem Aro-t, és az ártatlanokat, akiket igazságtalanul akart kivégeztetni, megmentettem őket. És olyan helyre rejtettem el mindenkit, ahol nem találhatja meg őket. El sem tudjátok képzelni Aro milyen dühös lesz. Én csupán meg akartam óvni a barátaitokat. Ugyanis Aro keresni fogja őket, ha mellettünk állnak.  Akiket én hívtam, azokat nem ismeri. Sosem látta őket.
- Feláldoznád a gyerekeidet?
- Hát még mindig nem értitek?
- Mit?
- Azt, hogy az életem adnám értetek. Az 50 év alatt azon voltam, hogy a legtöbb hatalmat megkapjam. De nem azért, mert nekem ez volt jó. Hanem azért, hogy ha eljövök onnan, akkor meg tudjalak védeni titeket. Aro nem bántott senkit közületek az elmúlt 50 évben. Csakis azért, mert mellette voltam. De ahogy közeledett a távozásom napja, egyre hűvösebb lett, távolságtartóbb. Rájött, hogy megkaptam, amit akartam. Rájött, hogy végig én irányítottam őt, és nem fordítva. Az első naptól kezdve azért engedelmeskedtem neki, hogy megtanuljam megvédeni magam. Minden nap harcolni tanultam. Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy csak egy hajszálon múlott az életem. Megtanultam kezelni a képességem. Sokszor addig erőltettem a dolgot, hogy vámpírként is fáradtnak éreztem magam. De megérte. Szép lassan megkaptam, amit akartam. Napról napra nagyobb lett a félelme, még ha nem is mutatta. Egyre jobban tartott tőlem én pedig élveztem.
- Nem tudod megállítani valahogy? –kérdezte Carlisle. –Valami más módon. Hogy elkerüljük a harcot.
- Nem tudhatom mitől döntött úgy, hogy ellenem fordul. Hiszen nem egyszer aláztam már meg a teljes klánja előtt. De valami elég komolyat kellett mondania Rony-nak, hogy így döntsön. És nem. Nem tudom békés módon megállítani. Vagy meghátrál, ami elég szégyen lenne neki, vagy megtámad minket. Amivel kockára teszi az egész birodalmát. Ez a két lehetősége van. Nincs több.
- Értjük- Esme szomorú volt és be kellett vallanom, hogy fájt látnom a félelmet a szemében. Meg volt ijedve és biztos voltam benne, hogy tőlem fél. És ez az, ami valóban megijesztett. Hogy az anyám félelemmel a szemében néz rám.


Hát eljött a döntő perc. Most kiderül Aro melyik lehetőséget vállalja. Épp itt állok a Cullen családdal és a Denali klánnal a hátam mögött, a lányommal az oldalamon és a kicsi, ám annál erősebb csapatommal a fák között várom, hogy közelebb jöjjenek. Lassan közelednek, mind fekete köpenyben, katonás rendben. Ez a pillanat eszembe juttatta a legelső és egyben egyik legnagyobb csatámat, amit a Volturi oldalán néztem végig. Akkor még én is a menetelők között álltam és nem szemben velük. Akkoriban még nem voltam senki. Egy jelentéktelen porszem, akiről senki nem gondolta volna, hogy a Volturi élére tör. Még csak tanulni vitt magával Aro. Hogy megmutassa, mi történhet, ha valaki szembeszegül vele és a Volturival. Meg akart félemlíteni és akkor sikerült neki.
De nem gondolhatok örökösen a múltra. Nekem előre kell néznem, a jövőre koncentrálnom. Csak így maradhatok életben. Csak így tarthatom meg azt, amit oly sok keserves évembe telt megszerezni.
A mező túloldalán megálltak és végre megláthattam mestereim arcát. A három Volturi király levette a fekete csuklyát és undorodva néztek végig rajtunk. Legalábbis a többieken. Mert, ahogy a tekintetük megtalált engem egy percre félelem tükröződött ki rajtuk, majd magukra öltötték érzéketlen maszkjukat. Viszont engem egy valaki kötött le. Egyetlen arc volt, ami magára vonzotta a tekintetemet. És az nem más volt, mint Jane. Az én egyetlen barátnőm, az egyetlen támaszom. És a lányom pótanyukája.
Jane arcán apró mosoly játszott, azonban tekintete nem mosolygott. Apró boldogság csillogott szemében, a viszontlátás öröme, ugyanakkor félelem, féltés, aggodalom és sajnálat. Tudtam jól, hogy ha harcra kerül a sor, ő nem tudna dönteni. Hiszen hűséges a Volturihoz, ugyanakkor ő is ugyan azt érzi, amit én. Baráti szeretetet és hálát. Hiszen ahogy nekem ő, úgy neki én voltam a megmentője. Egymásra támaszkodtunk, megosztottunk egymással mindent, most mégis, ez a lehetetlen helyzet egymás ellen fordít minket. De egy valami biztos. Hogy nem fogom őt bántani. Akkor sem, ha neki végeznie kell velem. Ő a barátnő, az egyetlen barátnőm.
Ahogy tovább siklott tekintetem, megtaláltam a nővéremet. Gonosz mosollyal ajkán nézett ránk és szeméből megvetés áradt. Arca rideg, érzelemmentes volt. Szívem apró darabokra tört, ahogy belegondoltam mennyivel másabb, mint emberként volt. Mikor még nem tudtuk, hogy ez a világ létezik, mikor még csak mi voltunk egymásnak. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik az a férfi, aki miatt elveszítem őt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon ugyan azt a férfit szeretjük majd és azt meg végképp nem, hogy én teszem olyanná, amilyen most. Egy szívtelen és kegyetlen vámpírrá. Fájt, hogy ilyen lett. De az még jobban, hogy én tehetek róla. Pedig még mindig szeretem. Hiszen a testvérem. Aki gyűlöl és megvet majd egész életében. És akit én örökké úgy fogok szeretni, mint a legelső pillanatban. 

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most tudtam hozni, de elromlott a gépem. És most sem éppen olyan, mint amilyen lenni szokott. De a jó hír, hogy sikerült  befejeznem a frisst és már fel is raktam. Remélem tetszett. Azonban sajnálattal közlöm, hogy a következő lesz ennek a történetnek a befejező része. Sajnos az utolsó fejit sem tudom pontosan mikor érkezik, de annyit ígérhetek, hogy ha nem jön közbe semmi, igyekszem vele. 
Addig pedig remélem türelmesen vártok. 
Puszi:Hope

Újabb díj!

 Köszönöm Reka-nak!

Szabályok:
1.Másold át a képet és a kérdéseket a blogodra!
2.Minden kérdésre őszintén válaszolj!
3. Add tovább a díjat 7 személynek!
4. A díjat visszafelé nem lehet adni, viszont többször meg lehet kapni.

Kérdések:
1. Melyik pilótával (ha nem szereted az f1-et, akkor más sportolóval) töltenél el egy hétvégét?
Nem tudom. Nem rajongok semmilyen sportolóért.

2. Miért vele?
Nem tudok rá válaszolni, mert nem tudom kivel töltenék el egy napot.

3. Milyen az álomrandid? (Hová mész és kivel?)
Ezen még soha nem gondolkodtam el komolyan.

4. Milyen számodra a férfiideál?
Ilyen nincsen a számomra.

5. Álomlánykérés?
Ezen sem gondolkodtam még el soha.

6. Voltál már úgy igazán szerelmes?
Még nem.

7. Miért szereted a Forma1-et? (Ha nem szereted, akkor a kedvenc sportodat)
Nincs kedvenc sportom. Talán a röplabda az, ami közel áll hozzám, de igazából nem is tudom miért. Talán azért, mert régóta játszom.

8. Van szerencseszámod/tárgyad?
A szerencseszámom a 13.

11. Tipikus lány vagy? (sok cipő, smink és rengeteg táska)
Szerintem igen. Imádom a cipőket, csak hát abból nincs valami sok. A sminkről pedig az a véleményem, hogy a kevesebb néha több.

12. Mindent meg tudsz beszélni anyukáddal/apukáddal? Melyikükhöz állsz közelebb?
Anyukámhoz állok közelebb és igen, mindent meg tudok vele beszélni. Apukámmal már kevésbé.

13. Hogyan vetemedtél rá, hogy végignézz egy Forma1-es futamot? (a legelsőt)
Sehogy. Még egyet sem néztem végig. És szerintem nem a közeljövőben fog megtörténni.

Akiknek küldöm:

http://lilyvolturistwilight.blogspot.hu/
http://secretsofedwardandbella.blogspot.hu/
http://robsten-awayfromlove.blogspot.hu/
http://rs-storys4ewer.blogspot.hu/
http://vampirlove.blogspot.hu/
http://alkonyatficcek.blogspot.hu/
http://norastoryangels.blogspot.hu/