2012. augusztus 31., péntek

Forbidden Love- Prológus


(Prológus)

Ti hisztek a vámpírok? Szerintetek valóban léteznek?
Hát azt kell, hogy mondjam, igen. Valóban léteznek. Köztünk élnek úgy, hogy mi nem is tudunk róluk. Egészen addig, amíg valami szerencsétlen oknál fogva te magad rá nem jössz. Általában akkor, mikor éppen téged szemelnek ki áldozatul és már nem tudod elkerülni a velük való találkozást. Vagy közéjük tartozol, vagy a sírba viszed ezt a titkot. Ez a két lehetőség áll fent, ha találkozol egy vámpírral.
Nos, nekem nem volt olyan szerencsém, hogy meghaljak. Engem örök életre ítéltek.
Éppen hazafelé tartottunk anyámmal. Már későre járt, de a házunk nem volt már messze. Két férfi termett előttünk a semmiből. Minden olyan gyorsan történt. Még időm sem volt felfogni mi történik, de anyám már halott volt. Én pedig erős szúrást éreztem a nyakamnál. Rossz volt és már vártam a halált. Szerettem volna, ha megszűnik a fájdalom. De nem akart. Egyre rosszabb lett és úgy éreztem, az egész testem lángol. Sikoltottam, kiabáltam, de senki nem akart segíteni. Fogalmam nem volt róla, mi történik velem. Csak azt akartam, hogy vége legyen ennek a hatalmas fájdalomnak.
Végül miután felébredtem, megtudtam mi történt velem. Vámpírrá változtam. Két vámpír mentett meg. Rosalie és Emmett Cullen. Azt mondták, hogy Rosalie nem akarta, hogy meghaljak. Megmentettek, de átváltoztam. Én is vámpír lettem. És így kell élnem az idők végezetéig. El kell fogadnom, hogy én is szörnyeteg lettem.
El kellett hagynom a családomat, a szeretteimet, mert így nem maradhatok velük. Szörnyetegként nem élhetek mellettük. A nevem Isabella Swan és ez az én történetem.

Sziasztok!

Hát ez lett volna a prológus. Remélem tetszett és várom a visszajelzéseket. 
Az első fejezet holnap délután kerül fel. 
Puszi mindenkinek: Hope

Sziasztok!

Sziasztok!

Először is szeretném, ha tudnátok, hogy igen, tervezek egy újabb történetet, amennyiben ti is szeretnétek. Kiteszek egy szavazást és szeretném, ha minél többen szavaznátok. De az is nagyon jó lenne, ha ez alá a bejegyzés alá írtok kommentet.
Már megvan a következő történet és a prológust még holnap felteszem. Szeretnélek megkérni titeket, hogy minél többen írjátok meg a véleményeteket. Akkor is ha nem tetszik. Nekem nagy segítség, ha kapok visszajelzéseket egy-egy fejezetről. Szóval csak bátran írjatok komit.

Az új történetről:

Ez is egy Edward-Bella párosítású történet lesz. Kicsit változtattam a karaktereken. Bella már nem az a szerény és védtelen kislány, mint az eredeti történetben. Kiáll magáért és megvédi a szeretteit. Ebben a történetben Bellát már vámpírként ismerhetjük meg. Őt és az édesanyját megtámadta három vámpír. Az anyja meghalt, de Bellát megmentették és vámpírként éli minden napjait a testvéreivel Rosalie és Emmett Cullennel. A történet ott kezdődik, hogy Bella és a testvérei Forksba költöznek, vissza a családjukhoz, mert eddig külön éltek tőlük. Edwardnak barátnője van, egy ember. Majd a történet során rá fogtok jönni, milyen szerepet tölt be ez a lány Bella életében. Edward félti a lányt Bellától, aggódik, hogy baja esik és veszélybe sodorja a családját. Bellának pedig egyáltalán nem szimpatikus Edward. 
Ha kíváncsiak vagytok miként találnak egymásra a szerelmesek, tartsatok velem ebben a történetben is. Remélem ti is annyira élvezni fogjátok, mint én. 
Puszi:Hope

U.I: Holnap jön a Prológus.

2012. augusztus 24., péntek

30. (befejező) fejezet

 Sziasztok! 

Hát, elérkeztünk a történet utolsó fejezetéhez. Köszönöm nektek, hogy hétről hétre olvastátok a friss fejiket. És külön köszönöm azoknak, akik kommentet is írtak. Köszönöm nektek. Jó olvasást az utolsó fejezethez. 
Puszi:Hope. 

(Lili szemszöge)

-Miért nem ébred már fel? Valami baj van? –kérdeztem Carlisle-t idegesen. Anya napok óta eszméletlen és már szörnyen ideges vagyok. Nem tudom, mit tehetnék ezért, hogy felébredjen.
- Nem, nincsen semmi baj, csak nagyon legyengült. Kapott vért, de az nem lesz elég neki. Amint felébred vadásznia kell ha akar, ha nem. Hiába kapott embervért, az csak annyira volt elég, hogy ne gyengüljön le még jobban. Gondolj bele mi mindent tehettek vele 15 éven keresztül- fogta meg a vállam nagyapa.
Észrevettem, hogy apa összeszorított ököllel ül anya mellett, miközben aggódva pillant rá. Hasonlóan reagáltam én is, ha eszembe jutott az a klán, akik ezt tették vele. De már vége.
- Nem tudod legalább megsaccolni, hogy mikor ébred fel?
- Nem, sajnálom.
- Miért kell nektek ennyire hangosnak lennetek? –nyöszörgött valaki, mire mind a hárman anyára néztünk. Óvatosan kinyitotta a szemét és körbepillantott a szobában.
- Anya- kiáltottam és nem gondolva rá, hogy esetleg fájdalmat okozok neki, szorosan hozzá bújtam. Éreztem, hogy karjai lágyan ölelnek és örömömben sírni kezdtem.
- Itt vagyok. Édesem, azért nem kell sírnod- suttogta és adott egy puszit a fejemre. De hallottam a hangján, hogy ő is közel áll a síráshoz.
- De annyira örülök neked- nevettem fel örömömben és végül sikerült elszakadnom tőle. Letöröltem a könnyeimet és mosolyogva néztem anyára. Közben megjelentek a többiek is. Anya megpróbált felülni, de még túl gyengének bizonyult, mire apa azonnal ugrott segíteni neki.
- Köszönöm- suttogta hálásan, mire apa rávillantotta azt a féloldalas mosolyt, ami az elmúlt évek során nekem is annyira tetszett. Majd leült anya mellé, hátát az ágy támlájának döntötte és anya a vállára hajtotta a fejét.
- Úgy örülök, hogy életben vagy édes kislányom- üdvözölte Tia anyát és ő is megölelte. Sorban mindenki elmondta neki mennyire örül és megölelgették anyut. Addig én arrébb álltam, hogy ne legyek útban. Hosszú ideig csak néztem a családomat. Hiába két klánról beszélünk. Nekem ők olyanok, mintha mind egy család lennénk. A vendégeink a csata után elmentek, hogy újra kezdhessék az életüket, mi pedig úgy döntöttünk, majd akkor foglalkozunk az emberekkel, ha anya magához tér. És most már ez is megtörtént.
- Jól van, most már hagyjátok Bellát, hadd menjen el vadászni- kérte a többieket Carlisle. Mire mindenki elköszönt tőle és mindenki elhagyta a szobát, kivéve Carlisle-t, Arót, apát és engem.
- Gyere közelebb- nyújtotta ki a kezét felém. –Mindig annyira távol kerülsz tőlem.
- Csak szeretném, ha minél hamarabb felépülnél. És mindig sokan vannak körülötted.
- Tudom. Ugye elkísérsz? –kérdezte és nagy szemekkel nézett rám.
- Talán…
- Kérlek.
- Jól van. Veled megyek.
- És engem már meg sem kérdezel? –kérdezte mosolyogva apa és bevágta a durcit. Legalábbis ez volt a terve, de nem jött neki össze. Anya felé fordította a fejét és az állánál fogva maga felé fordította apa arcát. Mélyen a szemébe nézett és mosolyogva közölte vele.
- Nem, mert pontosan tudom, hogy te akkor is jössz, ha azt mondom, hogy maradj. Szeretlek.
- Én is téged- suttogta apa és megcsókolta anyát.
- Hé, legalább ne előttem. Még csak 15 éves vagyok- fintorogtam és elfordítottam a fejem, mire mindenki elnevette magát.

-Most mihez kezdünk? Kitaláltátok már, hogyan tüntetjük el a vámpírok nyomait? Hogyan állítjuk vissza a régi rendet?- kérdezte anya.
A vadászat után mind összegyűltünk a nappaliban, hogy végre megbeszéljük, mit tegyünk a vámpírok és emberek világával. Hogyan tudnánk helyrehozni, amit a románok elrontottak.
- Eddig még nem jutottunk semmire. Arra vártunk, hogy te felébredj. És…
- Add ide a kezed- mosolygott rám és kinyújtotta felém a kezét.
- De miért?
- Kell különösebb indok, hogy megfogjam a lányom kezét? –kérdezte kissé szomorúan.
- Nem, dehogy is- nyugtattam meg és leültem mellé. Igaz, kissé távolságtartó vagyok vele, de ez talán azért van, mert oly rég nem láttam és fel kell dolgoznom, hogy életben van és most már ez így is marad.
- Csak látni szeretném a gondolataidat, illetve az elmúlt 15 évet. Szóban hosszú lenne mindent elmondani és így a saját szememmel láthatnám.
- De a pajzsom…
- Ne aggódj. A képességem erősebb, mint a nagyapádé vagy az apádé. A nagybátyád pajzsán is át tudtam jutni. És így legalább megtudom, mennyire vagy erős.
- Rendben- helyeztem a kezem az övébe. Ő lehunyta a szemét és sokáig ki se nyitotta. Már azt gondoltam mégsem sikerült neki, mikor a képek elkezdtek visszafelé pörögni az agyamban. Az elmúlt napok, a csata, a felkészülések, a családdal töltött pillanatok, aztán Mirandáék távozása, a találkozás a családommal, a nap, amikor megjelentek apáék és megölték azt a románt, aki apának adta ki magát és végül az az idő, amit abban a tudatban éltünk le, mikor azt gondoltuk mindenkit elvesztettünk a csatában és magunkra maradtunk.
Anya elengedte a kezem és a képek eltűntek. Újra a nappaliban ültem a családom körében.
- Annyira sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned. És nekem is nagyon rossz volt, hogy nélküled kellett élnem. De tudtam, hogy Caroline vigyáz rád, illetve, hogy a többiek meg fognak keresni titeket. Ez adott erőt ahhoz, hogy elviseljem a románokat és a kínzásukat.
- Én is látni szeretném mi történt veled.
- Nem szeretnéd. Senki nem szeretné és tenni fogok róla, hogy senkinek Még csak eszébe se jusson még egyszer megtámadni a volturit.
- Kérlek, mutasd meg. Kérlek.
- Rendben- mondta, majd újra megfogta a kezem. Én nem tudtam áthatolni a pajzsán. Ahhoz túl erős volt. Bármennyire is próbáltam, nem sikerült. Gyengébb vagyok, mint ő. Sokkal gyengébb.
- Nem vagy gyenge- suttogta. –Csak sokat kell még tanulnod és én segíteni fogok neked. De most figyelj akkor, ha látni szeretnéd- figyelmeztetett, majd hirtelen már nem volt ott az a láthatatlan fal, ami nem engedett az elméje közelébe.
Egy cellában voltam, teljesen legyengülve és körülöttem többen is álltak. ŐŐk nem vették észre, hogy hallom őket és én meg sem mozdultam.
-Ő lenne a hatalmas Isabella Volturi? Szánalmas.
- Csak most. Gyenge és sebezhető. De amúgy nagyon is veszélyes. Meg kell törnünk. Még van benne erő. Ezt mutatja az, hogy az egyik emberünkkel könnyen végzett. Nem adhattok neki vért. Ki kell szárítanunk. Mivel félig ember, vizet és kenyeret kaphat, de ezen kívül semmit. Minden nap le kell jönnötök és ellenőrizni milyen állapotban van. El kell érnünk, hogy annyira legyengüljön, hogy még lábra se tudjon állni. Csakis akkor lehetünk biztosak benne, hogy nem tud megtámadni bennünket.
- Értettem mester- mondta az egyik talpnyaló. Mérhetetlenül dühös voltam, hogy képesek voltak ezt tenni vele.
Aztán változott a kép és azt láttam, hogy kínozzák. Mindenféle képességgel, amitől a pajzsa nem védte a gyengesége miatt.
Újra ugrottunk és láttam, ahogy a földön fekszik és bemegy hozzá valaki.
-Most az enyém leszel szépségem- közölte a férfi, majd leguggolt mellé és…
De aztán a kép megszakadt és én már nem láttam többet csakis anya fájdalomtól eltorzult arcát.
- Mi történt?
- Ezt nem lett volna szabad látnod. Ezt nem- közölte és felállt mellőlem, majd az ablakhoz sétált.
- Mi történt? Mit nem lett volna szabad látnia? –kérdezte apa és anya mellé sétált, de mielőtt magához ölelhette volna, anya kitért előle és újra mellettem termett.
- Ne mondd el senkinek. Kérlek- suttogta és szemébe könnyek gyűltek. Nem tudtam neki nemet mondani. Így bólintottam, hogy megteszem, amit kér, mire ő szorosan magához ölelt és a hajamba suttogta. –Köszönöm.
- Nem szívesen. De most beszéljünk az eredeti tervünkről. Mit fogunk tenni annak érdekében, hogy minden újra a régi legyen? –kérdeztem és eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nekem van egy ötletem, de nélkületek nem fog menni- mondta anya és letörölte a könnyeit.
- Miben segíthetünk? –kérdezte Aro rögtön.
- Arra gondoltam, hogy törölhetnénk az emberek emlékeit. Mindenkinek kitörölhetnénk az elmúlt 15 évet, de csak a vámpíros emlékeiket. Így minden ember megfeledkezne róluk és békében élhetnének tovább. Persze ez nehéz feladat. Minden várost egyesével kell körbejárnunk és rengeteg időt vesz igénybe. De kivitelezhető. A vámpír világot pedig értesítjük, hogy újra a volturi vezeti őket, illetve, hogy újra érvénybe léptek a törvényeink. Miszerint, tilos nyíltan ölni és az emberek előtt mutatkozni napfényben. Nem tudhatnak a létezésünkről. És a legújabb, tilos az újszülött sereg teremtése. A déli háborúkat is szigorúbban kell vennünk. Akinek valami nem tetszik, és nem tartja be a törvényt, a halálával fizet.
- Hallottátok? –kérdezte nagyapa. –Szabadkezet kapsz lányom. Intézz mindent úgy, ahogy te jónak látod- fogta meg nagyapa anya kezét és magához ölelte. –Sajnálom, hogy nem mentünk érted hamarabb.
- Nem tudhattad apa. Jól van- húzódott el tőle, majd a családunk felé fordult.
- Visszaegyünk Olaszországba. Újra ott fogjuk kialakítani a birodalmunkat. Olaszország lesz az első hely, amit megtisztítunk. Én és Lili az emberek emlékeivel foglalkozunk és csatlakozhatnak még egy páran hozzánk. A két volturi vezető és a testőrök többsége Volterrában marad és újjáépítik a kastélyt. A többiek pedig felkeresik a vámpírokat és elmondják nekik a törvényeinket. Miután elvégeztük a dolgunkat, a Volterrai kastélyban találkozunk. A csoportbeosztások pedig…
És anya mindenkinek kiosztotta, mi lesz a feladata.
Természetesen a gárda és az új tagok visszamennek Volterrába újjáépíteni a kastélyt. Jane, Hedi, Demetri, Alec és a Cullen klán elindultak felkeresni a vámpírokat, anya, apa Caroline, Will és én pedig az emberek segítségére indultunk.

1 évvel később…

Egy teljes évet vett igénybe a „tisztogatás”, de megérte. Mára az emberek semmire nem emlékeznek, ami a vámpírokkal kapcsolatos. Városról városra haladtunk és anya erejét felerősítve sikerült eltűntetnünk az emlékeket.
Aztán visszajöttünk a családunkhoz. Időközben kiderült, hogy mindenki elvégezte a feladatát és a kastély is gyönyörű lett. Anya szerint szebb, mint valaha.
-Készen vagy? –dugta be a fejét anya az ajtón.
- Igen- sóhajtottam és elfordultam a tükörtől.
Ma tartjuk a hivatalos koronázást. Ugyanis a Volturinak mindig három vezetője volt és Marcus helyett Will lesz az új vezető. Először mindenki anyát szerette volna, de ő közölte, hogy a család az első számára. Nem szeretne itt maradni, hanem a Cullen klánnal akar lenni. Ezt kerek perec megmondta, hogy a mai nap után velük megy. És én is megyek. Ugyan rám bízta a döntést, de én nem akarok távol lenni a szüleimtől. És a Cullen családot sem kényszeríthetjük arra, hogy a várban éljenek. Ők nem olyanok, mint mi. Nekik az emberek közt a helyük. Így is csodálkozok, hogy 15 éven keresztül képesek voltak egyhelyben maradni.
- Persze- mosolyogtam rá és ő közben mellém sétált. A tükör felé fordított és megállt mögöttem.
- Gyönyörű vagy. Mikor legutoljára láttalak a harc előtt, még kislány voltál. Az első bált, amin részt vettél, szinte végig aludtad- mosolygott, majd a nyakamra vándorolt a tekintete. –De most kész nő vagy. Ez a ruha eszméletlen, de hiányzik valami.
- Igen, szerintem is. De Jane és Hedid nem akarták, hogy nyakláncot tegyek a nyakamba.
- Igen, én kértem őket. Szeretnék neked adni valamit. A Volturi és a Cullen család nevében. Kérlek, csukd be a szemed.
Tettem, ahogy kérte. Aztán éreztem, hogy valami nehezet tesz a nyakamba. Biztos voltam benne, hogy egy nyaklánc.
- Kinyithatod- suttogta. Újra azt tettem, amit kért. Tekintetem egyből a nyakamra vándorolt, ami eddig szabadon volt, most viszont egy nyaklánc lógott rajta. Fehéraranyból készül, hasonlított arra, amit Rosalie viselt, és amin a Cullen címer rajta volt. Megnéztem és ezen is rajta volt. –Fordítsd meg- súgta újra. A másik oldalán pedig a Volturi címert láttam. –Két címer, két család. És mind a kettő az életét adná érted. Ezen túl te vagy a Volturi hercegnője.
- Köszönöm- suttogtam.
- Nézz végig magadon- fordított újra vissza a tükör felé. –Kész nő vagy. De számomra akkor is a lányom maradsz. Az én nagy és erős lányom. Pont olyan vagy, amilyennek én magam is neveltelek volna. Apám tudta mit kell tennie.
- Nem a szokásos nagyapaként viselkedett. Kemény volt és addig hajtott, amíg nem tudtam valamit megcsinálni. Még csak kislány voltam, de nagy dolgokat várt el tőlem- kezdtem pityeregni.
- Ne sírj. Apám mindig kemény volt. De ott volt melletted anyám és a Cullen család, akik nem engedték, hogy kegyetlen és szívtele légy. De Aro szeret téged. Csupán szerette volna, ha rám hasonlítasz. De én nem akarom, hogy olyan légy.
- Miért?
- Mert én szívtelen és könyörtelen voltam. Megkaptam a szeretetet és soha nem volt okom panaszra, de apám belém nevelte a keménységet. Képes voltam minden bűntudat nélkül gyilkolni, de aztán találkoztam apáddal. És minden megváltozott. Én magam változtam és meg kell, mondjam jó irányba.
- Köszönöm, hogy itt vagy.
- Én köszönöm, amiért elfogadsz, holott nem voltam melletted. Szeretlek kislányom.
- Én is téged anya. Nagyon- suttogtam és próbáltam nem sírni.
- Menjünk, mert a végén lekéssük a nagybátyád nagy pillanatát- nevetett és kézen fogva sétáltunk le a nagyterembe.
Az ajtó elé érve kinyitották nekünk az ajtót és egymás kezét fogva léptünk be a nagyterembe. Mindenki minket nézett. Láttam apáékat közvetlenül a trónok előtt, de nem ott álltunk meg. Anya egyenesen a trónokhoz vezetett és megálltunk Will trónja mögött.
Boldog voltam. Hihetetlenül boldog. A családom végre együtt van, a világban rend és béke uralkodik.

(Bella szemszöge)

A bál jól sikerült. Will végre vezető lett és Caroline-val már az esküvőt tervezik. Néhány hónapon belül erre is sor kerül majd. Eljött hát a nap, hogy elhagyjuk a kastélyt. És ami a legjobb, hogy testőrök nélkül. Lili és én a Cullen családdal tartunk. A családunkkal. Igaz, a felét itt hagyjuk, de nem örökre. Ők is a mi családunk lesznek, és bármikor szükségük van ránk, mi itt leszünk nekik.
Minden rendben van és újra olyan minden, mint amilyen régen volt. Az emberek és a vámpírok is jól érzik magukat és csak ez számít.
És én? Én boldog vagyok. A szerelmemmel és a lányommal. Egyedül csak az ő életük tartott életben 15 éven keresztül abban a mocskos cellában. Az, hogy rájuk gondoltam és hogy tudtam jól vannak. És együtt lesznek, történjen velem bármi.
Az ellenségeink nincsenek többé, a lányom felnőtt és nem neheztel rám, a szerelmem szeret, a családjaink mellettünk állnak. Hát kell ennél több a boldogsághoz? Nem. Egyáltalán nem. Semmi. Hiányozni fognak a többiek, egész Volterra, de ma elhagyjuk a kastélyt, ami születésemtől az otthonom volt és az is marad. Nehéz szívvel hagyom el ezt a helyet, de boldog vagyok. Mert visszaköltözünk Forksba. Oda, ahol minden elkezdődött és ahol annyira boldog voltam.

2012. augusztus 17., péntek

29.fejezet

  

15 évvel később…

(Lili szemszöge)

15 év telt el, mióta újra a családunkkal vagyunk. Miranda nem szeretett volna elhagyni minket, de vámpír sem akart lenni. Ezért nagyapa segített neki, hogy új életet kezdhessen. Alig volt velünk 2 évet és utána a lányával együtt elköltöztek, hogy új életet kezdhessenek. Sokat beszélünk velük telefonon és nagy ritkán meglátogatjuk őket, így mindig tudjuk, mi van a másikkal. Caroline-t mintha kicserélték volna, mióta újra Willel lehet. Jó látni, hogy már nem szomorkodik, és nem kényszerből van a mosoly az arcán, hanem szívből jön. Én pedig szintén boldog vagyok. Már amennyire lehetek. Mindenkivel nagyon jól kijövök és szeretem őket. Rendkívül furcsa, hogy vigyáznak rám, mintha törékeny virágszál lennék, de meg tudom őket érteni.
Nagyapa és Caius bosszút akarnak állni a románokon. Meg akarják bosszulni anya halálát és bár azt kérte tőlem ne akarjak bosszút állni, mégis segítek nekik. Évek óta tervezgetjük a volturi visszatérését. Mostanra kialakítottunk egy helyet, ami hasonlított a Volterrai kastélyhoz. Újra építettük a hatalmunkat és embereket változtattunk át, hogy sereget építhessünk. Nem nagyon tetszett ez a része sem nekem, sem a Cullen klánnak, de tudták, hogy ha nem vetünk véget a románok uralmának, a világon nem marad több ember. Ugyanis Stefan és Vladimir nem igazán zavartatta magát. Szabadon gyilkolhattak a vámpírok és nem érdekelte őket, milyen felfordulást okoznak ezzel. Az emberek bujkálni kényszerültek és a vámpírok uralták a világot. Mindig is ezt akarták a románok. Nagyapa szerint, mikor réges-régen a vámpír világot ők irányították, nem voltak ennyire felelőtlenek. A déli háborúk egyre katasztrofálisabbak. Ráadásul nem tetszik a helyzet azoknak a klánoknak sem, akik nekünk segítettek, és akiket anya megmentett. Ők is bujkálni kényszerültek, mert a románok végeztek volna velük. Szép lassan összeszedtük magunkat és azt mondja Will, hogy mára már a Volturi visszanyerte régi önmagát és kész a harcra. Persze félnek, hogy anya nincs velünk és most én vagyok az, akire számítanak. Fogalmam sincs anya hogyan tudott annyi ideig helyt állni. Mindenkire és mindenre figyelni és megvédeni őket. Annyira szeretném, ha mellettem lenne. De nem lehet. És ezt egyedül a románoknak köszönhetem. De ma megfizetnek érte. Mindenki.
-Kislányom, bejöhetek? –kérdezte apa és bedugta a fejét az ajtón.
- Persze, gyere csak. Miben segíthetek neked?
- Csak szeretném ezt átadni neked- nyújtott felém egy ékszeres dobozt. 
- De mi ez?
- Nyisd ki és meglátod.
Úgy tettem, ahogy mondta. És még a lélegzetem is elakadt. A nyaklánc arany volt, rajta pedig egy szintén arany kör alakú medál lógott. A körben pedig egy gyermek volt, angyal szárnyakkal. Egy tollat tartott a kezében és nagyon elgondolkozó arcot vágott.
- Bella csináltatta az első születésnapodra. De már nem volt alkalma odaadni neked. Az után lett készen, hogy elhagytátok Volterrát. És én úgy gondoltam, ma eljött az ideje, hogy átadjam neked. Bárhogy is végződik ez a nap, tudnod kell, hogy én és az egész családod nagyon szeretünk téged. Édesanyád pedig bár nem helyeselné a harcot, egészen biztos vagyok benne, hogy büszke rád.
- Köszönöm apa- mosolyogtam rá és nem sok hiányzott, hogy kicsorduljanak a könnyeim.
Ő segített felrakni a nyakláncot én pedig hálám jeléül egy puszit adtam az arcára.
-Szeretlek édesem.
- Én is téged- öleltem meg, majd félve kérdeztem rá. –Indulunk, igaz?
- Fél óra múlva. Ha minden igaz, meglepetésként fogja őket érni a dolog. De lehet, hogy mégsem. Majd meglátjuk.
- Nem akarok elveszíteni senkit.
- A lényeg, hogy te életben maradj. Én az életemet adnám érte, ha ez kell ahhoz, hogy téged megmentselek- törölte le az árulkodó könnycseppeket.
- Pontosan ettől félek.
Vettem egy mély levegőt, hogy elmúljon a sírás és megnyugodjak. Apa addig csendben ült mellettem és a kezem fogta.
-Ne félj. Légy magabiztos. Képes vagy mind arra, amit édesanyád tudott, talán még többre is. Gondolj rá. Tartsd szem előtt, amiket neked mutattunk róla az évek alatt. Használd fel, amiket megtudtál róla.
- Megpróbálom.
- Most magadra hagylak. Készülődj. Fél óra múlva lent találkozunk- adott egy puszit a homlokomra, aztán magamra hagyott. Mélyet sóhajtottam aztán a gardróbba mentem. Jane és Caroline tett róla, hogy ne maradjon üres ez a hatalmas helyiség. Pedig én nem bántam volna, ha nem tömik tele.
Elővettem egy fekete farmernadrágot, hozzá egy fekete kötött kardigánt, ami elől végig gombos volt. Egy szintén fekete csizmát, ami a térdemig ért. A sarka nem volt túl nagy, pont megfelelt. A boka résznél pedig csatok díszítették. Végül feltettem a fekete köpenyt és megindultam lefelé a többiekhez.
Már mindenki lent volt és mindenkin rajta volt a fekete köpeny.
-Gyere ide Lilian- nyújtotta ki a karját nagyapa. Beálltam közé és Will közé. Miután Marcus életét vesztette a csatában, Will vette át a helyét, tekintve, hogy anya is meghalt és ő mégiscsak Aro egyetlen fia. Így a volturinak újra három vezetője van. Pont mint évekkel ezelőtt.
- Mindenki megvan?
- Igen- jött az egyhangú válasz.
- Akkor indulás.
Elhagytuk az eddig otthonunknak mondható helyet. Az erdőn keresztül mentünk. Nem akartunk még több feltűnést kelteni. Elég nehéz dolgunk lesz így is. El kell majd tüntetnünk minden nyomot, ami vámpírokra emlékeztetheti az embereket. Újra abban a hitben kell élniük, hogy nem léteznek vámpírok. Ez rengeteg időbe fog telni. De megéri majd. Minden olyan lesz, mint amilyen annak idején volt, mikor anya még élt. Én pedig azon leszek, hogy mindenben segítsek a családomnak. Meg fogom védeni őket. Mert ha történik velük valami, azt én nem élem túl.
Egyenletesen haladtunk, jól összeszokott csapatként. Körülöttünk haladtak a közeli testőrök. Jane, Demetri és a többiek. Meg persze az újoncok, akiket nem olyan régen változtattunk át.
A románok értelem szerűen Romániában tartózkodtak. Ott építették ki a székhelyüket. Minden porcikám irtózott attól, hogy lássam anyám gyilkosait. Egyszerűen csak végezni akartam velük. Mégis itt vagyok. A családommal és a szívemet egyre jobban elönti a gyűlölet.
De nem gondolkodtam ezen sokáig. Ugyanis hamarosan megérkeztünk a kastélyukhoz. Nagy volt, de rideg. Már a kinézetén látszott, hogy szívtelen és könyörtelen vámpírok lakják. Pár testőr amint észrevett minket, kirohantak a kastélyból és felénk indultak. A többiek pedig a várba siettek, gondolom értesíteni az uralkodóikat.
-Kik vagytok, és mit akartok itt? –kérdezte az egyik szenvtelen hangon.
- Téged nem tanítottak jó modorra? –kérdeztem gyűlölködő hangon.
- Válaszolj. Mit kerestek itt?
- Aro Volturi vagyok- szólalt meg nagyapa, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Volturi? –kérdezték hitetlenkedve.
- Igen. És bosszúért jöttünk- mosolyogtam, majd kinyújtottam feléjük a kezem és tűzgyűrűbe zártam őket. Majd felrémlett előttem anya fájdalomtól eltorzult arca és elöntötte agyamat a gyűlölet. Úgy, hogy szinte észre sem vettem, a tűz felemésztette őket és elevenen égtek el. Nem akartam én ezt, de nem tudtam magamon uralkodni. Viszont mire észbe kaptam, a teljes Román klán előttünk állt, élünkön az egyik vezérrel.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar revansot veszel Aro.
- Pedig rájöhettél volna, tekintve, milyen rosszul vezeted a világunkat.
- Rosszul?
- Pontosan. Stefan, nem neked való ez. Add át az irányítást olyanoknak, akik tudják kezelni a helyzetet.
- Például neked? –kérdezte a Stefan nevű vámpír.
- Miért is ne. A volturi irányította világban sosem kellett az embereknek bujkálniuk.
- Igaz, csak a mi fajtánknak.
- És így jobb? Mit gondolsz, meddig maradhat így?
- Még nagyon sokáig.
- Csak szeretnéd.
- És hogyan akarsz megállítani? A lányoddal az oldaladon sem sikerült ezt elérned. Most ezt hogyan gondoltad? Ráadásul nélküle?
- Itt vagyok neki én.
- És ki vagy te?
- Ahhoz neked semmi közöd- sziszegte apa és megfogta a kezem.
- Oh… Akkor te lennél Isabella lánya. Igazán csinos darab. Akár az édesanyja. Hmmm…
- Én nem egy tárgy vagyok. És megfizetsz azért, amit az anyámmal tettél. Elvetted őt tőlem és az életeddel fizetsz érte- sziszegtem és megindultam felé, de elkaptak, mielőtt két lépésnél többet tehettem volna a mocskok felé.
- Csak egy okot mondj, amiért nem öllek meg- sziszegtem tovább és ekkor apa elkapott hátulról és szorosan ölelt magához.
- Inkább megmutatom. Vladimir, testvérem, csatlakozz hozzánk- kérte Stefan és a tömeg szétnyílt. Valakit hoztak, aki nagyon gyengének tűnt. Két őr tartotta, mert úgy tűnt mozogni is alig tud. Az arcát nem láttam, mert a fekete köpeny eltakarta őt. Ahogy Stefanhoz értek, lehúzták róla a csuklyát és megpillanthattam arcát. Nem hittem a szememnek. Az édesanyám könnyes tekintetével találtam szembe magam. Az arca koszos volt, a haja kócos, de mikor megpillantott engem és apát, a szeme felragyogott és már nem tűnt olyan gyengének. Szinte láttam az akaratot a szemében. Tudtam mit kell tennem.
-Ez nem lehet- suttogta nagyapa és egy lépést tett felé.
Ám ekkor Stefan anya nyaka köré fonta kezeit és felemelte őt a földről. Anya alig kapott levegőt és próbálta lefeszegetni Stefan kezeit a nyakáról.
-Engedd el őt- kiáltottuk egyszerre apával.
- Csak szeretnétek- nevetett fel gonoszan, mire bennem felment a pumpa. Tudom, hogy kockázatos, de őt kiszabadítom. Annyi éven át halottnak hittem és most itt van. Nem fogom hagyni, hogy még többet ártsanak neki. Azt már nem. Többet nem veszik el tőlem.
-Azt mondtam engedd el- sziszegtem és elkezdtem felmelegíteni Stefan szervezetében azt a kevés vért, ami benne volt. Mikor már szinte égett Stefan elengedte anyát, aki a földre esett én pedig villámgyorsan eléjük rohantam és felemeltem anyát a földről, de mielőtt visszamehettem volna a családomhoz, valaki elkapott. Nem foglalkoztam vele sokat, egyszerűen gyomorszájon vágtam az illetőt és megfordulva az arcába térdeltem. Ekkor indultak a testőrök és nagyapának sem kellett sok, elindította a támadást. Mindenki harcolt mindenkivel, de én nem igen tudtam másra figyelni csakis anyára. Felemeltem a földről és egy fa mellé vittem és leültettem a tövébe.
-Segíts nekik. Szükségük van rá- nyögte ki nehezen én pedig a többiek felé fordultam. Valóban szükségük volt a segítségemre. Nem is kicsit.
- Rendben, de segítened kell- mondtam és leguggoltam mellé. Megfogtam a kezét és mind a ketten koncentrálni kezdtünk. Nem tudtam mit kellene tennem, de csak arra gondoltam, hogy meg kell állítanunk a harcot. Ekkor olyan történt, amire sosem számítottam. Mindenki elhallgatott és mikor kinyitottam a szemem- egyáltalán mikor csuktam be? –mindenki dermedten állt.
- Ezt… ho… hogyan csináltad?
- Te csináltad- mosolygott anya. –Én csak felerősítettem az erődet. Nincs többre erőm, úgyhogy gyorsan találd ki mit szeretnél tenni. Nincs sok energiám.
- Rendben- mosolyogtam rá. Gyorsan végig gondoltam mit lehetne tenni. Gondoltam rá, hogy egyedül végzek minddel, de anya hirtelen közbeszólt.
- Addig nem bírnám tartani. Túl sok időt venne igénybe. Távolítsd el a mieinket a románoktól és húzz fel közéjük egy falat. Tűzből. Képes vagy rá? –kérdezte mosolyogva.
- Naná.
- Hagyj egy kis munkát a többieknek is.
A lehető leggyorsabban húztam vissza a családomat és barátainkat mellénk, alig néhány méterre a románoktól, majd anya elképzelését valóra váltva felhúztam a tűzfalat. És ekkor úgymond „kiolvasztottam” mindenkit. Meglepetten pislogtak körbe, de mindenki ránk nézett. Stefan és Vladimir anyára néztek gyűlölködő tekintettel, majd megszólaltak.
-Meg kellett volna ölnünk 15 évvel ezelőtt.
- Kellett volna, mégsem tettétek. Mert pontosan tudtátok, hogy azok, akiket megmentettem, előbb-utóbb bosszút állnak majd. Egyedül ezért nem öltetek még meg. Most pedig megfizettek azért, amit 15 éven keresztül velem tettetek- mondta anya, miközben nagy nehezen feltápászkodott a földről. Nem engedte, hogy segítsünk neki, de amint felállt, elkaptam a derekát és segítettem neki, bármennyire is tiltakozott ellene. Apa is közelebb lépett, de óvatosan megráztam a fejem, jelezve, hogy nem kell segítenie.
- Csak nem te fogsz végezni velünk? –kérdezte nevetve Vladimir. –Te, aki segítség nélkül még lábra sem tud állni?
- Rohadj meg- morogta anya, majd már csak azt vettem észre, hogy a tűz, ami eddig falként választotta el a két klánt hirtelen a románok köré emelkedett és eszméletlen gyorsasággal égette el elevenen a kör közepén lévő vámpírokat. Azokat, akik megmenekültek, a volturi tagok egyesével tépték szét. Végül a román klán teljesen eltűnt a föld felszínéről.
Csak annyit vettem észre, hogy anya egyik pillanatban még a saját lábán állt, aztán teljes testsúlyával rám nehezedett. Rákaptam tekintetem és még idejében nyúltam utána, mielőtt a földre esett volna. Apa átvette tőlem és a karjaiba kapta. Mielőtt rohanni kezdett volna, utána kaptam és megállítottam.
- Hazajuttatlak benneteket, de nagyon vigyázz rá, amíg haza nem érünk. Kérlek- suttogtam. Ő halványan rám mosolygott, majd bólintott. Én pedig a szobámra koncentráltam és hazateleportáltam őket.
- Mindenki menjen és alaposan nézze át a környéket. Ha találtok valakit, hozzátok elénk, hogy megtudjuk veszélyes-e vagy sem. - adta ki az utasítást nagyapa. –Siessünk, hogy minél előbb hazamehessünk.
Mind bólintottunk és elindultunk átkutatni a környéket. Én boldog mosollyal az arcomon lépkedtem a közeli város felé. Boldog voltam, mert annyi év után kiderült, hogy anya életben van és nem halt meg. Már nem érdekelt az a 15 évnyi szenvedés, csakis az, hogy hamarosan mind otthon leszünk és végre anya mellett lehetek. Annyi év után végre önfeledten boldog lehetek.
Most már nincs több dolgunk, csak helyrerakni a világunkat. Helyrehozni, amit a románok elrontottak és visszavenni a hatalmat. Eljött az ideje, hogy a Volturi elfoglalja a jogos helyét…

2012. augusztus 16., csütörtök

Díj!


Köszönöm a díjat: Minie95-nek, Bessie-nek és Liza-nak.

Sziasztok!

Köszönöm mind a hármótoknak a díjat. Remélem nem baj, hogy nem külön-külön teszem ki a díjat, hanem egyszerre.


Szabályok:
 
-Mindenkinek kell 11 dolgot írni a magáról
-A jelölő minden kérdésére válaszolnia kell
-A jelöltnek újabb 11 kérdést fel kell tennie
-11 embert meg kell jelölni linkkel együtt
-És nincs vissza adás-jelölés

11 dolog rólam:

1. Szemüveges vagyok. 
2. Szeretem a természet felettiről szóló könyveket, filmeket. 
3.Kedvenc írónőm Stephanie Meyer. 
4. Szeretek sportolni.
5. Kedvenc évszakom a nyár. 
6. Szeretek bulizni. 
7. A szabadidőmet a barátaimmal töltöm. (Néha azért a családommal is foglalkozom.) 
8Csak a kedvenc könyveimet szeretem olvasni. 
9. Imádok a szabadban lenni. 
10. A vásárlás az egyik kedvenc időtöltésem. 
11. Szeretek sütni. 

 Kérdések: Minie95-től 4db, Bessie-től 3db, Liza-tól 4db. (Csak mert a 33 kérdés túl sok lenne)

1.Van-e állatod, és ha igen, milyen?
Sajnos már nincsen. De volt egy németjuhászom. 
2.Milyen rossz tulajdonságod van?
 Rendkívül makacs és akaratos tudok lenni. 
3.Melyik barátodban bízol meg a legjobban?
Mindegyik barátomban megbízom, de vannak olyan dolgok, amiket még velük sem osztok meg.  
4.Hány éves vagy?
Most töltöttem a 17-et. 
5.Boldog vagy?
Ebben a pillanatban igen, de folyamatosan változik a hangulatom.
6.Szeretnél-e örök életet, miért igen és miért nem?

Igenis meg nem is. Ha van kivel megosztani, akkor igen, de ha nincs, akkor nem. Nem szeretek egyedül lenni.  
7.Mi ihletet meg a blogodat illetően?
Tekintve, hogy Tilight alapú blogot vezetek, így Stephanie Meyer könyvei és az abból készült filmek. És az a sok blog, amiket az írás előtt olvastam.  
8.Mit jelent számodra az írás?
Számomra igazi kikapcsolódás. Amikor a történetet írom, olyankor nem figyelek semmire és senkire.  
9. Kihez állsz a legközelebb a családodból?
Az édesanyámhoz. 
10. Hiszel a szerelemben?

Bár még nem talált rám, de igen. Hiszek benne.
10. Szereted az alkonyatot, ha igen mért és ki a kedvenc karaktered belőle? 

Igen, szeretem. Tetszik, ahogy Stephanie Meyer más oldalukról mutatja meg a vámpírokat. A kedvenc karakterem pedig Bella. 

Kérdéseim:

1. Van-e tetoválásod vagy piercinged?  
2. Ki a kedvenc zenészed?
3. Milyen könyveket olvasol? 
4. Milyen a kapcsolatod a barátaiddal? 
5 Szereted az állatokat? Van-e kedvenced?
6. Milyen filmet néztél utoljára?
7. Sportolsz valamit? 
8. Mennyi időt töltesz a családoddal? 
9. Melyik fagyi a kedvenced?
10. Mióta írsz?
11. Mi ösztönzött rá, hogy blogot készíts?
 
Akiknek küldöm:

FREEB
Crassy Crockett
Minie95
Anita (Nitus)
Cassie B.
Alice és Violet
Chaps hannah
Beky
nikkiGabriella
SzofiCullen
Szasza

2012. augusztus 12., vasárnap

28.fejezet

 (Caroline szemszöge)

-Ezt nem hiszem el- suttogtam. –Te, te…
Lehetetlen, mégis igaz. Itt áll előttem. Teljes életnagyságban.
-Én vagyok- mosolygott, én pedig annyira megörültem, hogy hirtelen a nyakába vetettem magam. Nem hiszem el, hogy ő életben van.
- Bocsáss meg Edward- húzódtam el tőle, és ha tudnék sírni, már rég bőgnék.
- Nincsen semmi baj- mosolygott. Hogy ez mindenen csak mosolyogni tud.
- De mégis hogy lehetsz te itt? Mi történt? Azt hittük mindenki meghalt és…
- Hé, levegőt is vegyél- nevetett fel. –Mindent elmondok, de előbb had lássam a lányom.
- Persze. Gyere- húztam magammal.
- Caroline- szólított meg Lili, mikor meglátta Edwardot. –Ő…
- Igen édesem. Ő az apukád. Edward, ő itt Lilli. A lányod- mosolyogtam, majd elengedtem Edwardot és Miranda mellé sétáltam. Onnan figyeltem hogyan viselkednek egymással.
Lili egy szempillantás alatt Edward nyakába vetette magát és sírni kezdett. Edwardon viszont egyáltalán nem látszott az öröm. Úgy értem próbált úgy csinálni, mintha örülne, de nem volt igazi.
-Apa… apa… apa…
- El sem hiszem, hogy végre megtaláltalak- ölelte magához Edward a lányát, de ez valahogy fura volt. Nem az a fajta ölelés, ahogy fél évvel ezelőtt vette a karjába a lányát. Hosszú percekig nem szóltak egy szót sem, csak ölelték egymást, aztán végül felénk fordultak.
- Most pedig mondd el, mi történt- szólítottam fel.
- Nem. El kell vinnem innen Lilit. Most rögtön. A románok tudják, hol van, és nemsokára ideérnek- nézett rám és kirázott tőle a hideg. Sosem éreztem ennyire ridegnek és kegyetlennek. Soha nem féltem tőle vagy akármelyik Cullentől, de most félek.
- Nem megy nélkülem sehova- közöltem vele ridegen. –Bella rám bízta, és ha kell, az életem árán is megvédem.
- Caroline…
- Gyere ide Lili- nyújtottam ki a kezem felé, ő pedig megfogta, de Edward nem engedte el.
- Azt mondtam velem kell jönnie, mielőtt a románok ideérnek. Isabella Volturi halott és én vagyok Lili apja. Nem fogok veled megküzdeni érte. Ő az én lányom. Jogom van elvinni őt innen, ha úgy látom jónak.
Na, az már biztos, hogy valami nem stimmel Edwarddal. Mindig Bellának szólította a szerelmét. Én sose hallottam, hogy Isabella Volturinak szólította volna őt.
- Csakhogy én nem engedem. Nem érdekel, hogy a te lányod. Az elmúlt fél évben én neveltem. Engedd el őt Edward. Szépen kérlek, ne akard elvinni.
Az ajtó hirtelen kivágódott és belépett rajta szerelmem és… Edward?
- Caroline…- hallottam meg szerelmem hangját az ajtóból és mellém rohant. Teljesen összezavarodtam. Akkor most két Edward van?
- Tűnj a lányom közeléből- morgott az ajtóban álló Edward és a másikhoz rohant és behúzott neki egy hatalmasat, amitől amaz a földre esett.
- Mi folyik itt? –kiáltottam, de senki nem válaszolt. Helyette Will és az egyik Edward széttépték a másikat.
- El kell mennünk innen. A románok tudják, hogy itt vagytok, és nemsokára ideérnek. Már nincsenek messze.
- Nem. Nem megy innen Lili sehova- jelentettem ki, mire Will mellém szaladt és megérintette az arcomat.
- Édesem, tudom, hogy ez most sok neked, de ígérem, mindent elmagyarázok, amint biztonságban lesztek. De most mennünk kell. És nem csak Lilit visszük, hanem titeket is. Jön velünk Miranda és te is. Nem hagynálak itt téged. Mostantól nem hagylak magadra- nézett mélyen a szemembe.
- Tényleg te vagy az? –kérdeztem könnyek nélkül zokogva.
- Igen szerelmem. Én vagyok. Tudom, megrázott ez az egész, de mennünk kell. Ígérem, mindent elmagyarázok, de most sietnünk kell. A többiek kint várnak a kocsiban. Gyertek- fogta meg a kezem én pedig Liliét és így mentünk az ajtóig.
- Miranda, gyere te is.
- Én…
- Meg fognak ölni, ha ideérnek. És mindent, amit te tudsz, ők is tudni fognak. Nem kockáztathatunk Will - szólt Edward.
- Igaza van. Azzal, hogy látott minket, hatalmas bajba keveredett. Kicsim, vedd rá, hogy velünk jöjjön önként, vagy akarata ellenére kell elvinnünk innen- nézett mélyen a szemembe Will. Én pedig hittem neki. Érezem, hogy bízhatok benne. –Gondolom, te sem szeretnéd megölni őt. És mi sem. Ehhez viszont velünk kell jönnie.
- Várjatok meg a kocsiban- suttogtam. –Menj velük Lili. Megyünk mi is.
Miután mindenki kiment, Miranda felé fordultam.
-Eddig mellettünk voltál és segítettél nekünk, most engedd, hogy mi segítsünk. Megvédünk téged. Csak bízz bennünk. Tudom, össze vagy zavarodva és én is. De…
- Ha az előbb egy vámpír jött ide, aki nem is az volt, akinek mondta magát, akkor honnan tudod, hogy ők igazat mondanak?
- Érzem. Will életem szerelme és ugyan azt érzem, amit fél évvel ezelőtt. Amellett pedig látod, hogy nem csak Lilit akarják elvinni, hanem minket is. Gyere velünk, kérlek.
- Rendben- sóhajtott, majd együtt kiléptünk az ajtón. A ház előtt két fekete BMW állt, sötétített üvegekkel. Az egyikből kiszállt szerelmem és kinyitotta az autó hátsó ülését. Mind a ketten beszálltunk. Ott ült Lili és Edward is. Amint Will beszállt, Edward már indított és a mögöttünk lévő autó is elindult.
- Most már elárulnátok, mi folyik itt? –kérdeztem.
 - Ne legyél dühös kicsim- mosolygott hátra Will.
- De az vagyok, mert nem tudok semmiről. Teljesen idiótának érzem magam.
- Nem vagy az. Ne aggódj.
- Hová megyünk?
- Biztonságos helyre- válaszolta Edward. –Olyan helyre, ahol nem találnak ránk a románok.
- Az hol van?
- Majd megtudjátok, ha megérkeztünk- mosolygott.
- Oké, idegbajt kapok, ha ezt tovább folytatjátok.
Edward hátranézett a visszapillantó tükörből és Lilire nézett.
- Nem kell félned. Én vagyok az édesapád, de megértem, ha nem tudsz rám úgy tekinteni. Csupán annyit kérek, hogy ne lökj el magadtól és ne félj tőlem.
- Lili, emlékszel rám? –kérdezte Will figyelmen kívül hagyva kérdésemet.
- Nem igazán. Bár Car éppen ma mutatott mindenkiről egy képet. Anyáról és apáról is.
- Nos, én vagyok a nagybátyád és tudom, most összezavarodtatok, de nem kell félnetek.
- WILL… - kiáltottam rá, mire mindenki rám nézett. Szerelmem csak mosolygott, de a többiek megijedtek.
- Rendben- sóhajtott. –A harc nem éppen úgy alakult, ahogy azt vártuk. Vesztésre álltunk és a harc vége felé Bella az utolsó erejével el teleportálta a megmaradt tagokat. Sajnos nem sikerült neki egy helyre eljuttatnia minket és szétszóródtunk a különböző országokban. Az utolsó, amire emlékszem az Bella hangja, amint arra kér, hogy keressem meg a megmaradt tagokat. Aztán Brazíliában találtam magam.
-Akkor anya tényleg meghalt? –kérdezte sírós hangon Lili.
- Nem tudjuk. Őt nem találtuk sehol. Alice természetesen látta a többieket és összeszedte a családját, aztán megtaláltuk őket. Nem sokan maradtunk, de azért vagyunk egy páran- nézett ki az ablakon.
- Sajnálom. Kik maradtak életben?
- Apa, Jane és Alec, Demetri, anya, Heidi, Renáta, a Cullen klán, a Denaliak, Caius és Sulpicia. Még így is több mint amennyire számítottunk. Alice és Demetri nagy segítségünkre van. Meg persze Renáta.
- És a vőlegényed is- vágott közbe Edward, de láttam a tekintetében a fájdalmat.
- De ti honnan tudjátok, mi történt? –kérdezte szerelmem.
- Lili képességei hamarabb jelentkeztek. A harcot már látomásként látta. És a tv-ben is bemondták.
- Miután Bella el teleportált minket, keresni kezdtek. Azt hitték megszöktünk és a városban bujkálunk. Túlélőket és persze titeket kerestek. Stefan és Vladimir a harc előtt kérdezett Lili felől és Bella megmondta, hogy sose fog megtalálni benneteket. Aztán rájött, hogy bekerítettek minket és elkezdődött a harc. Marcus meghalt, ahogy Athenodora is. A szemünk láttára ölték meg a családtagjainkat és mi nem tehettünk ellene semmit. Harcoltunk az életünkért. De ezt most inkább ne.
- Honnan tudták meg, hogy hol vagyunk? És ti miért nem jöttetek hamarabb értünk?
- Arról fogalmunk sincs, honnan jöttek rá. Még nem sikerült kiderítenünk. Mi pedig azért nem jöttünk, mert tudtam, hogy biztonságban vagytok és előbb össze kellett szednünk a többieket, akiknek fogalmuk sem volt róla mi történt. Most viszont még időben érkeztünk. Alice szólt, hogy rátok találtak és amilyen gyorsan csak tudtunk, idejöttünk. Nektek nyugalomra volt szükségetek, ami innentől kezdve lehetetlen lesz. Nem lesz nyugtotok. Viszont megígérem, hogy mindent megteszünk a védelmetekért. Bella utolsó kívánságát teljesíteni fogjuk.
- Mi volt az?
- A lánya biztonsága.
- Edward, sajnálom. Tényleg.
- Köszönöm Caroline, de ez nem segít. Elvesztettem őt. És már csak a lányom maradt, aki rá emlékeztet. Ugyan olyan gyönyörű vagy, mint amilyen ő volt- mosolyodott el Edward, viszont a szeme nem mosolygott.
Nem tudtam mit mondhatnék még, ezért inkább csendben maradtam. Pontosan emlékszem rá, milyen rémesen éreztem magam, mikor azt hittem Will halott. Nincsenek rá szavak.
-Megérkeztünk- zökkentett ki a gondolataimból szerelmem és kinyitotta az ajtót.
Amint kiszálltam, megláttam a többieket. Mármint azokat, akik a másik kocsiban ültek. Jane, Heidi, Alec és Demetri. Az utóbbi beült Edward helyére és az autók már ott sem voltak.
-Mehetünk? A többiek már várnak- mosolygott Edward és Lili mellé állt. –Ideje megismerned a családodat.
Lili nem szólt semmit, csak elmosolyodott és az apjához bújt.
- Köszönöm, hogy te itt vagy nekem.
- Én mindig melletted leszek. Történjen bármi- adott egy puszit Edward a lánya homlokára.
Boldog voltam. Lili mellett ott van legalább az édesapja, ha már Bellát elvesztette. Mind a ketten osztoznak a fájdalomban, melyet Bella hiánya okoz. De ők itt vannak egymásnak és ez valamelyest kárpótolja őket.
-Menjünk- bólintott Lili.
Will megfogta a kezem és egy rozoga ház felé húzott. Ahogy beléptünk a házba, rögtön nem tűnt olyan rozogának, mint kívülről. Egy hatalmas nappaliba érkeztünk, ahol mindenki ott volt. Olyan jó volt újra látni őket.
-Végre megérkeztetek- szólalt meg Aro és megölelte Will. –Időben odaértetek? Nem történt semmi gond?
- Már ott voltak. Legalábbis egy…
- Kettő, mert eggyel mi odakint végeztünk- szólt közbe Jane.
- Szóval volt bent a házban egy, aki Edward alakját öltötte és el akarta vinni Lilit. Még pont időben érkeztünk. Megöltük mind a kettőt. Már egyik sem tudja elárulni nekik, hogy mi voltunk, akik megakadályozták őket a feladatuk elvégzésében.
- Ennek igazán örülök. És annak is, hogy újra látunk téged drága Caroline- fordult felém Aro és ekkor a többiek már nem is ránk figyeltek. –Meg kell, mondjam jól áll neked a halhatatlanság. Igazán csinos vagy. Szabad? –kérdezte és a kezem után nyúlt. Aprót bólintottam, ő pedig elveszett az emlékeimben. Végig pörgetett minden egyes emléket, egészen onnan, hogy elbúcsúztunk Belláéktól a reptéren. –Szörnyen sajnálom, amin keresztül mentetek. De nem mehettünk hamarabb. Szerettük volna, ha nyugodt életet éltek, legalább addig, ameddig lehet. És látom ez sikerült valamennyire.
- Igen Aro, de azért jó lett volna tudni, hogy életben vagytok. Rengeteg szenvedéstől kíméltetek volna meg engem és a kislányt is.
- A kislányt, aki mára már igazi nő lett- engedett el és tovább sétált, egyenesen Lili elé, aki még mindig Edward karjába kapaszkodott, mögöttük pedig ott állt félénken Miranda.
- William, kérlek, mutasd be nekünk az idegeneket- szólt Caius.
- Testvérem, ez a lány nem is annyira idegen. Ő az unokám. A lányom egyetlen gyermeke Lilian. A mögöttük álló embernő pedig segítséget nyújtott nekik és támogatta őket a legnehezebb helyzetekben. Így tartozunk neki annyival, hogy megvédjük az életét.
- Egy újabb ember, Aro? A saját szabályainkat szegjük meg. Nem csodálkozom, hogy Stefan és Vladimir ellenünk fordították a vámpírokat és letaszítottak minket a jogos helyünkről- morgott fel Caius.
- Caius, testvérem, kérlek. Nem most kellene ezt megvitatnunk. Majd négyszemközt. De a nő életben marad. Ez a végszavam. Az unokám nem engedné, hogy baja essen, és nem kívánok vitába szállni vele. Nem szeretném egy ilyen csekély dolog miatt elveszíteni őt is. Érts meg Caius. Ő az unokám. Az egyetlen, ki a lányomra emlékeztet.
- Rendben van.
- Gyere ide gyermekem- szólalt meg Tia és kitárta karjait Lili felé. Ő az apjára nézett, majd rám és miután bólintottunk, elindult felé. Ahogy odaért, Tia azonnal az ölelésébe zárta és könnyek nélküli zokogásba kezdett. –Tia vagyok. Bella…
- Tudom. Caroline éppen ma mutatott mindenkiről képet. Emlékszem minden arcra és névre… nagyi- mosolygott.
- Akkor bemutatkozni már nem is kell? –kérdezte a nagy medve Emmett, majd sértődötten hozzátette. –Meg sem öleled a te nagy és erős bácsikádat?
- Emmett…- csapta fejbe felesége.
- Most mi van? Mégis csak az unokahúgom. És még csak nem is köszönt nekem. Szerintem jogomban áll megsértődni- magyarázott, mire mindenkiből kitört a nevetés.
Végül mindenki köszöntötte Lilit a maga módján, aztán a volturi tagok többsége elment a dolgára. A hatalmas nappali hirtelenjében már nem is volt annyira zsúfolt. A Denali klán is elvonult, így már csak a Cullen család, Aro és Tia maradtak lent.
Megmutatták a szobáinkat, de nem igazán volt mit kipakolni. Nem hoztunk magunkkal semmit. Kivéve persze a táskát, amit indulás előtt még gyorsan felkaptam. Amiben benne voltak a hamis iratok és a többi lényeges dolog. Miranda fent maradt a szobájában fáradtságra hivatkozva. Mi pedig szerelmemmel visszamentünk a nappaliba a többiekhez. Azonban furcsa volt, mert amikor leértünk, Lili sírt. Edward magához húzta és úgy próbálta vigasztalni, de hatástalan volt. Aztán Lili fogta magát és felszaladt a szobájába. Utána akartam menni, de Edward megállított.
-Majd én. Azt hiszem itt az ideje megtudnia pár dolgot- azzal elviharzott mellettem, hogy beszélhessen a lányával.
Mi pedig leültünk a kanapéra beszélgetni a többiekkel.

(Lili szemszöge)

Nem tudom mi ütött belém. Hiszen én kértem meg őket, hogy meséljenek anyáról. És abban is igaza volt nagyapának, hogy sokkal egyszerűbb, ha a képességemet használom. De akkor is fájt látnom. Először hogy mennyire szenvedett, aztán, hogy elhagyta a családját és a nagybátyámmal együtt a cullen klánhoz mentek, majd azt, hogy milyen állapotban tért onnan vissza, ráadásul egyedül. Láttam azt az időszakot, amit a nevelőapámmal, Marcóval töltött, a születésemet, az azt követő ünnepséget, az árulást és végül a harcot. Sok minden volt, amit nem értettem, így nem is lehettem biztos semmiben.
Nem tudhatom, miért szakítottak apával vagy egyáltalán hogyan jöttek össze. Azt sem, miért ment hozzá egy másik férfihoz.
-Bejöhetek- kérdezte apa és kinyitotta az ajtót. Aprót bólintottam, mire leült mellém.
- Tudom, hogy ez most sok így egyszerre neked. De…
- Sok? Az nem kifejezés. Bárhogy is nézzük, még csak egy éves múltam. Ahhoz képes elég sok minden történt körülöttem, amit nem értek.
- Kérdezz bátran. Ha tudok, válaszolok rá.
- Hogyan ismerkedtetek meg anyával?
- Ez egy eléggé hosszú történet.
- Van rá egy egész örökkévalóságunk- motyogtam és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Rendben. Nos… Édesanyás születésétől kezdve embervéren élt. Az évek során egyre nagyobb lett a bűntudata a sok kioltott emberélet miatt és ezt megelégelte a testvére. Will és Tia beszéltek Aróval, hogy mit tehetnének, aztán Aro felhívta Carlisle-t, hogy Bellának és Will-nek segítenénk-e áttérni az állatvérre. Végül mindenki beleegyezett. Aztán megjelentek a házban és teljesen megváltoztatták az életünket…
Úgy mesélte ezt a történetet, hogy közben az emlékeibe meredt. Olyan jó volt hallgatni. Mikor anyáról volt szó, határtalan szerelem áradt a szavaiból. Nagyon szerették egymást és én boldog voltam, hogy anya úgy hagyta itt ezt a világot, hogy tudta apa szereti őt. Biztos lehetett benne, hogy én biztonságban vagyok és a lehető legtöbb vámpír életét megmentette. Büszke voltam rá. Az édesanyámra, aki az életét adta a családjáért és a szerelméért.