28.fejezet

 (Caroline szemszöge)

-Ezt nem hiszem el- suttogtam. –Te, te…

Lehetetlen, mégis igaz. Itt áll előttem. Teljes életnagyságban.

-Én vagyok- mosolygott, én pedig annyira megörültem, hogy hirtelen a nyakába vetettem magam. Nem hiszem el, hogy ő életben van.

- Bocsáss meg Edward- húzódtam el tőle, és ha tudnék sírni, már rég bőgnék.

- Nincsen semmi baj- mosolygott. Hogy ez mindenen csak mosolyogni tud.

- De mégis hogy lehetsz te itt? Mi történt? Azt hittük mindenki meghalt és…

- Hé, levegőt is vegyél- nevetett fel. –Mindent elmondok, de előbb had lássam a lányom.

- Persze. Gyere- húztam magammal.

- Caroline- szólított meg Lili, mikor meglátta Edwardot. –Ő…

- Igen édesem. Ő az apukád. Edward, ő itt Lilli. A lányod- mosolyogtam, majd elengedtem Edwardot és Miranda mellé sétáltam. Onnan figyeltem hogyan viselkednek egymással.

Lili egy szempillantás alatt Edward nyakába vetette magát és sírni kezdett. Edwardon viszont egyáltalán nem látszott az öröm. Úgy értem próbált úgy csinálni, mintha örülne, de nem volt igazi.

-Apa… apa… apa…

- El sem hiszem, hogy végre megtaláltalak- ölelte magához Edward a lányát, de ez valahogy fura volt. Nem az a fajta ölelés, ahogy fél évvel ezelőtt vette a karjába a lányát. Hosszú percekig nem szóltak egy szót sem, csak ölelték egymást, aztán végül felénk fordultak.

- Most pedig mondd el, mi történt- szólítottam fel.

- Nem. El kell vinnem innen Lilit. Most rögtön. A románok tudják, hol van, és nemsokára ideérnek- nézett rám és kirázott tőle a hideg. Sosem éreztem ennyire ridegnek és kegyetlennek. Soha nem féltem tőle vagy akármelyik Cullentől, de most félek.

- Nem megy nélkülem sehova- közöltem vele ridegen. –Bella rám bízta, és ha kell, az életem árán is megvédem.

- Caroline…

- Gyere ide Lili- nyújtottam ki a kezem felé, ő pedig megfogta, de Edward nem engedte el.

- Azt mondtam velem kell jönnie, mielőtt a románok ideérnek. Isabella Volturi halott és én vagyok Lili apja. Nem fogok veled megküzdeni érte. Ő az én lányom. Jogom van elvinni őt innen, ha úgy látom jónak.

Na, az már biztos, hogy valami nem stimmel Edwarddal. Mindig Bellának szólította a szerelmét. Én sose hallottam, hogy Isabella Volturinak szólította volna őt.

- Csakhogy én nem engedem. Nem érdekel, hogy a te lányod. Az elmúlt fél évben én neveltem. Engedd el őt Edward. Szépen kérlek, ne akard elvinni.

Az ajtó hirtelen kivágódott és belépett rajta szerelmem és… Edward?

- Caroline…- hallottam meg szerelmem hangját az ajtóból és mellém rohant. Teljesen összezavarodtam. Akkor most két Edward van?

- Tűnj a lányom közeléből- morgott az ajtóban álló Edward és a másikhoz rohant és behúzott neki egy hatalmasat, amitől amaz a földre esett.

- Mi folyik itt? –kiáltottam, de senki nem válaszolt. Helyette Will és az egyik Edward széttépték a másikat.

- El kell mennünk innen. A románok tudják, hogy itt vagytok, és nemsokára ideérnek. Már nincsenek messze.

- Nem. Nem megy innen Lili sehova- jelentettem ki, mire Will mellém szaladt és megérintette az arcomat.

- Édesem, tudom, hogy ez most sok neked, de ígérem, mindent elmagyarázok, amint biztonságban lesztek. De most mennünk kell. És nem csak Lilit visszük, hanem titeket is. Jön velünk Miranda és te is. Nem hagynálak itt téged. Mostantól nem hagylak magadra- nézett mélyen a szemembe.

- Tényleg te vagy az? –kérdeztem könnyek nélkül zokogva.

- Igen szerelmem. Én vagyok. Tudom, megrázott ez az egész, de mennünk kell. Ígérem, mindent elmagyarázok, de most sietnünk kell. A többiek kint várnak a kocsiban. Gyertek- fogta meg a kezem én pedig Liliét és így mentünk az ajtóig.

- Miranda, gyere te is.

- Én…

- Meg fognak ölni, ha ideérnek. És mindent, amit te tudsz, ők is tudni fognak. Nem kockáztathatunk Will - szólt Edward.

- Igaza van. Azzal, hogy látott minket, hatalmas bajba keveredett. Kicsim, vedd rá, hogy velünk jöjjön önként, vagy akarata ellenére kell elvinnünk innen- nézett mélyen a szemembe Will. Én pedig hittem neki. Érezem, hogy bízhatok benne. –Gondolom, te sem szeretnéd megölni őt. És mi sem. Ehhez viszont velünk kell jönnie.

- Várjatok meg a kocsiban- suttogtam. –Menj velük Lili. Megyünk mi is.

Miután mindenki kiment, Miranda felé fordultam.

-Eddig mellettünk voltál és segítettél nekünk, most engedd, hogy mi segítsünk. Megvédünk téged. Csak bízz bennünk. Tudom, össze vagy zavarodva és én is. De…

- Ha az előbb egy vámpír jött ide, aki nem is az volt, akinek mondta magát, akkor honnan tudod, hogy ők igazat mondanak?

- Érzem. Will életem szerelme és ugyan azt érzem, amit fél évvel ezelőtt. Amellett pedig látod, hogy nem csak Lilit akarják elvinni, hanem minket is. Gyere velünk, kérlek.

- Rendben- sóhajtott, majd együtt kiléptünk az ajtón. A ház előtt két fekete BMW állt, sötétített üvegekkel. Az egyikből kiszállt szerelmem és kinyitotta az autó hátsó ülését. Mind a ketten beszálltunk. Ott ült Lili és Edward is. Amint Will beszállt, Edward már indított és a mögöttünk lévő autó is elindult.

- Most már elárulnátok, mi folyik itt? –kérdeztem.

 - Ne legyél dühös kicsim- mosolygott hátra Will.

- De az vagyok, mert nem tudok semmiről. Teljesen idiótának érzem magam.

- Nem vagy az. Ne aggódj.

- Hová megyünk?

- Biztonságos helyre- válaszolta Edward. –Olyan helyre, ahol nem találnak ránk a románok.

- Az hol van?

- Majd megtudjátok, ha megérkeztünk- mosolygott.

- Oké, idegbajt kapok, ha ezt tovább folytatjátok.

Edward hátranézett a visszapillantó tükörből és Lilire nézett.

- Nem kell félned. Én vagyok az édesapád, de megértem, ha nem tudsz rám úgy tekinteni. Csupán annyit kérek, hogy ne lökj el magadtól és ne félj tőlem.

- Lili, emlékszel rám? –kérdezte Will figyelmen kívül hagyva kérdésemet.

- Nem igazán. Bár Car éppen ma mutatott mindenkiről egy képet. Anyáról és apáról is.

- Nos, én vagyok a nagybátyád és tudom, most összezavarodtatok, de nem kell félnetek.

- WILL… - kiáltottam rá, mire mindenki rám nézett. Szerelmem csak mosolygott, de a többiek megijedtek.

- Rendben- sóhajtott. –A harc nem éppen úgy alakult, ahogy azt vártuk. Vesztésre álltunk és a harc vége felé Bella az utolsó erejével el teleportálta a megmaradt tagokat. Sajnos nem sikerült neki egy helyre eljuttatnia minket és szétszóródtunk a különböző országokban. Az utolsó, amire emlékszem az Bella hangja, amint arra kér, hogy keressem meg a megmaradt tagokat. Aztán Brazíliában találtam magam.

-Akkor anya tényleg meghalt? –kérdezte sírós hangon Lili.

- Nem tudjuk. Őt nem találtuk sehol. Alice természetesen látta a többieket és összeszedte a családját, aztán megtaláltuk őket. Nem sokan maradtunk, de azért vagyunk egy páran- nézett ki az ablakon.

- Sajnálom. Kik maradtak életben?

- Apa, Jane és Alec, Demetri, anya, Heidi, Renáta, a Cullen klán, a Denaliak, Caius és Sulpicia. Még így is több mint amennyire számítottunk. Alice és Demetri nagy segítségünkre van. Meg persze Renáta.

- És a vőlegényed is- vágott közbe Edward, de láttam a tekintetében a fájdalmat.

- De ti honnan tudjátok, mi történt? –kérdezte szerelmem.

- Lili képességei hamarabb jelentkeztek. A harcot már látomásként látta. És a tv-ben is bemondták.

- Miután Bella el teleportált minket, keresni kezdtek. Azt hitték megszöktünk és a városban bujkálunk. Túlélőket és persze titeket kerestek. Stefan és Vladimir a harc előtt kérdezett Lili felől és Bella megmondta, hogy sose fog megtalálni benneteket. Aztán rájött, hogy bekerítettek minket és elkezdődött a harc. Marcus meghalt, ahogy Athenodora is. A szemünk láttára ölték meg a családtagjainkat és mi nem tehettünk ellene semmit. Harcoltunk az életünkért. De ezt most inkább ne.

- Honnan tudták meg, hogy hol vagyunk? És ti miért nem jöttetek hamarabb értünk?

- Arról fogalmunk sincs, honnan jöttek rá. Még nem sikerült kiderítenünk. Mi pedig azért nem jöttünk, mert tudtam, hogy biztonságban vagytok és előbb össze kellett szednünk a többieket, akiknek fogalmuk sem volt róla mi történt. Most viszont még időben érkeztünk. Alice szólt, hogy rátok találtak és amilyen gyorsan csak tudtunk, idejöttünk. Nektek nyugalomra volt szükségetek, ami innentől kezdve lehetetlen lesz. Nem lesz nyugtotok. Viszont megígérem, hogy mindent megteszünk a védelmetekért. Bella utolsó kívánságát teljesíteni fogjuk.

- Mi volt az?

- A lánya biztonsága.

- Edward, sajnálom. Tényleg.

- Köszönöm Caroline, de ez nem segít. Elvesztettem őt. És már csak a lányom maradt, aki rá emlékeztet. Ugyan olyan gyönyörű vagy, mint amilyen ő volt- mosolyodott el Edward, viszont a szeme nem mosolygott.

Nem tudtam mit mondhatnék még, ezért inkább csendben maradtam. Pontosan emlékszem rá, milyen rémesen éreztem magam, mikor azt hittem Will halott. Nincsenek rá szavak.

-Megérkeztünk- zökkentett ki a gondolataimból szerelmem és kinyitotta az ajtót.

Amint kiszálltam, megláttam a többieket. Mármint azokat, akik a másik kocsiban ültek. Jane, Heidi, Alec és Demetri. Az utóbbi beült Edward helyére és az autók már ott sem voltak.

-Mehetünk? A többiek már várnak- mosolygott Edward és Lili mellé állt. –Ideje megismerned a családodat.

Lili nem szólt semmit, csak elmosolyodott és az apjához bújt.

- Köszönöm, hogy te itt vagy nekem.

- Én mindig melletted leszek. Történjen bármi- adott egy puszit Edward a lánya homlokára.

Boldog voltam. Lili mellett ott van legalább az édesapja, ha már Bellát elvesztette. Mind a ketten osztoznak a fájdalomban, melyet Bella hiánya okoz. De ők itt vannak egymásnak és ez valamelyest kárpótolja őket.

-Menjünk- bólintott Lili.

Will megfogta a kezem és egy rozoga ház felé húzott. Ahogy beléptünk a házba, rögtön nem tűnt olyan rozogának, mint kívülről. Egy hatalmas nappaliba érkeztünk, ahol mindenki ott volt. Olyan jó volt újra látni őket.

-Végre megérkeztetek- szólalt meg Aro és megölelte Will. –Időben odaértetek? Nem történt semmi gond?

- Már ott voltak. Legalábbis egy…

- Kettő, mert eggyel mi odakint végeztünk- szólt közbe Jane.

- Szóval volt bent a házban egy, aki Edward alakját öltötte és el akarta vinni Lilit. Még pont időben érkeztünk. Megöltük mind a kettőt. Már egyik sem tudja elárulni nekik, hogy mi voltunk, akik megakadályozták őket a feladatuk elvégzésében.

- Ennek igazán örülök. És annak is, hogy újra látunk téged drága Caroline- fordult felém Aro és ekkor a többiek már nem is ránk figyeltek. –Meg kell, mondjam jól áll neked a halhatatlanság. Igazán csinos vagy. Szabad? –kérdezte és a kezem után nyúlt. Aprót bólintottam, ő pedig elveszett az emlékeimben. Végig pörgetett minden egyes emléket, egészen onnan, hogy elbúcsúztunk Belláéktól a reptéren. –Szörnyen sajnálom, amin keresztül mentetek. De nem mehettünk hamarabb. Szerettük volna, ha nyugodt életet éltek, legalább addig, ameddig lehet. És látom ez sikerült valamennyire.

- Igen Aro, de azért jó lett volna tudni, hogy életben vagytok. Rengeteg szenvedéstől kíméltetek volna meg engem és a kislányt is.

- A kislányt, aki mára már igazi nő lett- engedett el és tovább sétált, egyenesen Lili elé, aki még mindig Edward karjába kapaszkodott, mögöttük pedig ott állt félénken Miranda.

- William, kérlek, mutasd be nekünk az idegeneket- szólt Caius.

- Testvérem, ez a lány nem is annyira idegen. Ő az unokám. A lányom egyetlen gyermeke Lilian. A mögöttük álló embernő pedig segítséget nyújtott nekik és támogatta őket a legnehezebb helyzetekben. Így tartozunk neki annyival, hogy megvédjük az életét.

- Egy újabb ember, Aro? A saját szabályainkat szegjük meg. Nem csodálkozom, hogy Stefan és Vladimir ellenünk fordították a vámpírokat és letaszítottak minket a jogos helyünkről- morgott fel Caius.

- Caius, testvérem, kérlek. Nem most kellene ezt megvitatnunk. Majd négyszemközt. De a nő életben marad. Ez a végszavam. Az unokám nem engedné, hogy baja essen, és nem kívánok vitába szállni vele. Nem szeretném egy ilyen csekély dolog miatt elveszíteni őt is. Érts meg Caius. Ő az unokám. Az egyetlen, ki a lányomra emlékeztet.

- Rendben van.

- Gyere ide gyermekem- szólalt meg Tia és kitárta karjait Lili felé. Ő az apjára nézett, majd rám és miután bólintottunk, elindult felé. Ahogy odaért, Tia azonnal az ölelésébe zárta és könnyek nélküli zokogásba kezdett. –Tia vagyok. Bella…

- Tudom. Caroline éppen ma mutatott mindenkiről képet. Emlékszem minden arcra és névre… nagyi- mosolygott.

- Akkor bemutatkozni már nem is kell? –kérdezte a nagy medve Emmett, majd sértődötten hozzátette. –Meg sem öleled a te nagy és erős bácsikádat?

- Emmett…- csapta fejbe felesége.

- Most mi van? Mégis csak az unokahúgom. És még csak nem is köszönt nekem. Szerintem jogomban áll megsértődni- magyarázott, mire mindenkiből kitört a nevetés.

Végül mindenki köszöntötte Lilit a maga módján, aztán a volturi tagok többsége elment a dolgára. A hatalmas nappali hirtelenjében már nem is volt annyira zsúfolt. A Denali klán is elvonult, így már csak a Cullen család, Aro és Tia maradtak lent.

Megmutatták a szobáinkat, de nem igazán volt mit kipakolni. Nem hoztunk magunkkal semmit. Kivéve persze a táskát, amit indulás előtt még gyorsan felkaptam. Amiben benne voltak a hamis iratok és a többi lényeges dolog. Miranda fent maradt a szobájában fáradtságra hivatkozva. Mi pedig szerelmemmel visszamentünk a nappaliba a többiekhez. Azonban furcsa volt, mert amikor leértünk, Lili sírt. Edward magához húzta és úgy próbálta vigasztalni, de hatástalan volt. Aztán Lili fogta magát és felszaladt a szobájába. Utána akartam menni, de Edward megállított.

-Majd én. Azt hiszem itt az ideje megtudnia pár dolgot- azzal elviharzott mellettem, hogy beszélhessen a lányával.

Mi pedig leültünk a kanapéra beszélgetni a többiekkel.

(Lili szemszöge)

Nem tudom mi ütött belém. Hiszen én kértem meg őket, hogy meséljenek anyáról. És abban is igaza volt nagyapának, hogy sokkal egyszerűbb, ha a képességemet használom. De akkor is fájt látnom. Először hogy mennyire szenvedett, aztán, hogy elhagyta a családját és a nagybátyámmal együtt a cullen klánhoz mentek, majd azt, hogy milyen állapotban tért onnan vissza, ráadásul egyedül. Láttam azt az időszakot, amit a nevelőapámmal, Marcóval töltött, a születésemet, az azt követő ünnepséget, az árulást és végül a harcot. Sok minden volt, amit nem értettem, így nem is lehettem biztos semmiben.

Nem tudhatom, miért szakítottak apával vagy egyáltalán hogyan jöttek össze. Azt sem, miért ment hozzá egy másik férfihoz.

-Bejöhetek- kérdezte apa és kinyitotta az ajtót. Aprót bólintottam, mire leült mellém.

- Tudom, hogy ez most sok így egyszerre neked. De…

- Sok? Az nem kifejezés. Bárhogy is nézzük, még csak egy éves múltam. Ahhoz képes elég sok minden történt körülöttem, amit nem értek.

- Kérdezz bátran. Ha tudok, válaszolok rá.

- Hogyan ismerkedtetek meg anyával?

- Ez egy eléggé hosszú történet.

- Van rá egy egész örökkévalóságunk- motyogtam és a mellkasára hajtottam a fejem.

- Rendben. Nos… Édesanyás születésétől kezdve embervéren élt. Az évek során egyre nagyobb lett a bűntudata a sok kioltott emberélet miatt és ezt megelégelte a testvére. Will és Tia beszéltek Aróval, hogy mit tehetnének, aztán Aro felhívta Carlisle-t, hogy Bellának és Will-nek segítenénk-e áttérni az állatvérre. Végül mindenki beleegyezett. Aztán megjelentek a házban és teljesen megváltoztatták az életünket…

Úgy mesélte ezt a történetet, hogy közben az emlékeibe meredt. Olyan jó volt hallgatni. Mikor anyáról volt szó, határtalan szerelem áradt a szavaiból. Nagyon szerették egymást és én boldog voltam, hogy anya úgy hagyta itt ezt a világot, hogy tudta apa szereti őt. Biztos lehetett benne, hogy én biztonságban vagyok és a lehető legtöbb vámpír életét megmentette. Büszke voltam rá. Az édesanyámra, aki az életét adta a családjáért és a szerelméért.