30. (befejező) fejezet

 Sziasztok! 

Hát, elérkeztünk a történet utolsó fejezetéhez. Köszönöm nektek, hogy hétről hétre olvastátok a friss fejiket. És külön köszönöm azoknak, akik kommentet is írtak. Köszönöm nektek. Jó olvasást az utolsó fejezethez. 
Puszi:Hope. 

(Lili szemszöge)

-Miért nem ébred már fel? Valami baj van? –kérdeztem Carlisle-t idegesen. Anya napok óta eszméletlen és már szörnyen ideges vagyok. Nem tudom, mit tehetnék ezért, hogy felébredjen.

- Nem, nincsen semmi baj, csak nagyon legyengült. Kapott vért, de az nem lesz elég neki. Amint felébred vadásznia kell ha akar, ha nem. Hiába kapott embervért, az csak annyira volt elég, hogy ne gyengüljön le még jobban. Gondolj bele mi mindent tehettek vele 15 éven keresztül- fogta meg a vállam nagyapa.

Észrevettem, hogy apa összeszorított ököllel ül anya mellett, miközben aggódva pillant rá. Hasonlóan reagáltam én is, ha eszembe jutott az a klán, akik ezt tették vele. De már vége.

- Nem tudod legalább megsaccolni, hogy mikor ébred fel?

- Nem, sajnálom.

- Miért kell nektek ennyire hangosnak lennetek? –nyöszörgött valaki, mire mind a hárman anyára néztünk. Óvatosan kinyitotta a szemét és körbepillantott a szobában.

- Anya- kiáltottam és nem gondolva rá, hogy esetleg fájdalmat okozok neki, szorosan hozzá bújtam. Éreztem, hogy karjai lágyan ölelnek és örömömben sírni kezdtem.

- Itt vagyok. Édesem, azért nem kell sírnod- suttogta és adott egy puszit a fejemre. De hallottam a hangján, hogy ő is közel áll a síráshoz.

- De annyira örülök neked- nevettem fel örömömben és végül sikerült elszakadnom tőle. Letöröltem a könnyeimet és mosolyogva néztem anyára. Közben megjelentek a többiek is. Anya megpróbált felülni, de még túl gyengének bizonyult, mire apa azonnal ugrott segíteni neki.

- Köszönöm- suttogta hálásan, mire apa rávillantotta azt a féloldalas mosolyt, ami az elmúlt évek során nekem is annyira tetszett. Majd leült anya mellé, hátát az ágy támlájának döntötte és anya a vállára hajtotta a fejét.

- Úgy örülök, hogy életben vagy édes kislányom- üdvözölte Tia anyát és ő is megölelte. Sorban mindenki elmondta neki mennyire örül és megölelgették anyut. Addig én arrébb álltam, hogy ne legyek útban. Hosszú ideig csak néztem a családomat. Hiába két klánról beszélünk. Nekem ők olyanok, mintha mind egy család lennénk. A vendégeink a csata után elmentek, hogy újra kezdhessék az életüket, mi pedig úgy döntöttünk, majd akkor foglalkozunk az emberekkel, ha anya magához tér. És most már ez is megtörtént.

- Jól van, most már hagyjátok Bellát, hadd menjen el vadászni- kérte a többieket Carlisle. Mire mindenki elköszönt tőle és mindenki elhagyta a szobát, kivéve Carlisle-t, Arót, apát és engem.

- Gyere közelebb- nyújtotta ki a kezét felém. –Mindig annyira távol kerülsz tőlem.

- Csak szeretném, ha minél hamarabb felépülnél. És mindig sokan vannak körülötted.

- Tudom. Ugye elkísérsz? –kérdezte és nagy szemekkel nézett rám.

- Talán…

- Kérlek.

- Jól van. Veled megyek.

- És engem már meg sem kérdezel? –kérdezte mosolyogva apa és bevágta a durcit. Legalábbis ez volt a terve, de nem jött neki össze. Anya felé fordította a fejét és az állánál fogva maga felé fordította apa arcát. Mélyen a szemébe nézett és mosolyogva közölte vele.

- Nem, mert pontosan tudom, hogy te akkor is jössz, ha azt mondom, hogy maradj. Szeretlek.

- Én is téged- suttogta apa és megcsókolta anyát.

- Hé, legalább ne előttem. Még csak 15 éves vagyok- fintorogtam és elfordítottam a fejem, mire mindenki elnevette magát.

-Most mihez kezdünk? Kitaláltátok már, hogyan tüntetjük el a vámpírok nyomait? Hogyan állítjuk vissza a régi rendet?- kérdezte anya.

A vadászat után mind összegyűltünk a nappaliban, hogy végre megbeszéljük, mit tegyünk a vámpírok és emberek világával. Hogyan tudnánk helyrehozni, amit a románok elrontottak.

- Eddig még nem jutottunk semmire. Arra vártunk, hogy te felébredj. És…

- Add ide a kezed- mosolygott rám és kinyújtotta felém a kezét.

- De miért?

- Kell különösebb indok, hogy megfogjam a lányom kezét? –kérdezte kissé szomorúan.

- Nem, dehogy is- nyugtattam meg és leültem mellé. Igaz, kissé távolságtartó vagyok vele, de ez talán azért van, mert oly rég nem láttam és fel kell dolgoznom, hogy életben van és most már ez így is marad.

- Csak látni szeretném a gondolataidat, illetve az elmúlt 15 évet. Szóban hosszú lenne mindent elmondani és így a saját szememmel láthatnám.

- De a pajzsom…

- Ne aggódj. A képességem erősebb, mint a nagyapádé vagy az apádé. A nagybátyád pajzsán is át tudtam jutni. És így legalább megtudom, mennyire vagy erős.

- Rendben- helyeztem a kezem az övébe. Ő lehunyta a szemét és sokáig ki se nyitotta. Már azt gondoltam mégsem sikerült neki, mikor a képek elkezdtek visszafelé pörögni az agyamban. Az elmúlt napok, a csata, a felkészülések, a családdal töltött pillanatok, aztán Mirandáék távozása, a találkozás a családommal, a nap, amikor megjelentek apáék és megölték azt a románt, aki apának adta ki magát és végül az az idő, amit abban a tudatban éltünk le, mikor azt gondoltuk mindenkit elvesztettünk a csatában és magunkra maradtunk.

Anya elengedte a kezem és a képek eltűntek. Újra a nappaliban ültem a családom körében.

- Annyira sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned. És nekem is nagyon rossz volt, hogy nélküled kellett élnem. De tudtam, hogy Caroline vigyáz rád, illetve, hogy a többiek meg fognak keresni titeket. Ez adott erőt ahhoz, hogy elviseljem a románokat és a kínzásukat.

- Én is látni szeretném mi történt veled.

- Nem szeretnéd. Senki nem szeretné és tenni fogok róla, hogy senkinek Még csak eszébe se jusson még egyszer megtámadni a volturit.

- Kérlek, mutasd meg. Kérlek.

- Rendben- mondta, majd újra megfogta a kezem. Én nem tudtam áthatolni a pajzsán. Ahhoz túl erős volt. Bármennyire is próbáltam, nem sikerült. Gyengébb vagyok, mint ő. Sokkal gyengébb.

- Nem vagy gyenge- suttogta. –Csak sokat kell még tanulnod és én segíteni fogok neked. De most figyelj akkor, ha látni szeretnéd- figyelmeztetett, majd hirtelen már nem volt ott az a láthatatlan fal, ami nem engedett az elméje közelébe.

Egy cellában voltam, teljesen legyengülve és körülöttem többen is álltak. ŐŐk nem vették észre, hogy hallom őket és én meg sem mozdultam.

-Ő lenne a hatalmas Isabella Volturi? Szánalmas.

- Csak most. Gyenge és sebezhető. De amúgy nagyon is veszélyes. Meg kell törnünk. Még van benne erő. Ezt mutatja az, hogy az egyik emberünkkel könnyen végzett. Nem adhattok neki vért. Ki kell szárítanunk. Mivel félig ember, vizet és kenyeret kaphat, de ezen kívül semmit. Minden nap le kell jönnötök és ellenőrizni milyen állapotban van. El kell érnünk, hogy annyira legyengüljön, hogy még lábra se tudjon állni. Csakis akkor lehetünk biztosak benne, hogy nem tud megtámadni bennünket.

- Értettem mester- mondta az egyik talpnyaló. Mérhetetlenül dühös voltam, hogy képesek voltak ezt tenni vele.

Aztán változott a kép és azt láttam, hogy kínozzák. Mindenféle képességgel, amitől a pajzsa nem védte a gyengesége miatt.

Újra ugrottunk és láttam, ahogy a földön fekszik és bemegy hozzá valaki.

-Most az enyém leszel szépségem- közölte a férfi, majd leguggolt mellé és…

De aztán a kép megszakadt és én már nem láttam többet csakis anya fájdalomtól eltorzult arcát.

- Mi történt?

- Ezt nem lett volna szabad látnod. Ezt nem- közölte és felállt mellőlem, majd az ablakhoz sétált.

- Mi történt? Mit nem lett volna szabad látnia? –kérdezte apa és anya mellé sétált, de mielőtt magához ölelhette volna, anya kitért előle és újra mellettem termett.

- Ne mondd el senkinek. Kérlek- suttogta és szemébe könnyek gyűltek. Nem tudtam neki nemet mondani. Így bólintottam, hogy megteszem, amit kér, mire ő szorosan magához ölelt és a hajamba suttogta. –Köszönöm.

- Nem szívesen. De most beszéljünk az eredeti tervünkről. Mit fogunk tenni annak érdekében, hogy minden újra a régi legyen? –kérdeztem és eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nekem van egy ötletem, de nélkületek nem fog menni- mondta anya és letörölte a könnyeit.

- Miben segíthetünk? –kérdezte Aro rögtön.

- Arra gondoltam, hogy törölhetnénk az emberek emlékeit. Mindenkinek kitörölhetnénk az elmúlt 15 évet, de csak a vámpíros emlékeiket. Így minden ember megfeledkezne róluk és békében élhetnének tovább. Persze ez nehéz feladat. Minden várost egyesével kell körbejárnunk és rengeteg időt vesz igénybe. De kivitelezhető. A vámpír világot pedig értesítjük, hogy újra a volturi vezeti őket, illetve, hogy újra érvénybe léptek a törvényeink. Miszerint, tilos nyíltan ölni és az emberek előtt mutatkozni napfényben. Nem tudhatnak a létezésünkről. És a legújabb, tilos az újszülött sereg teremtése. A déli háborúkat is szigorúbban kell vennünk. Akinek valami nem tetszik, és nem tartja be a törvényt, a halálával fizet.

- Hallottátok? –kérdezte nagyapa. –Szabadkezet kapsz lányom. Intézz mindent úgy, ahogy te jónak látod- fogta meg nagyapa anya kezét és magához ölelte. –Sajnálom, hogy nem mentünk érted hamarabb.

- Nem tudhattad apa. Jól van- húzódott el tőle, majd a családunk felé fordult.

- Visszaegyünk Olaszországba. Újra ott fogjuk kialakítani a birodalmunkat. Olaszország lesz az első hely, amit megtisztítunk. Én és Lili az emberek emlékeivel foglalkozunk és csatlakozhatnak még egy páran hozzánk. A két volturi vezető és a testőrök többsége Volterrában marad és újjáépítik a kastélyt. A többiek pedig felkeresik a vámpírokat és elmondják nekik a törvényeinket. Miután elvégeztük a dolgunkat, a Volterrai kastélyban találkozunk. A csoportbeosztások pedig…

És anya mindenkinek kiosztotta, mi lesz a feladata.

Természetesen a gárda és az új tagok visszamennek Volterrába újjáépíteni a kastélyt. Jane, Hedi, Demetri, Alec és a Cullen klán elindultak felkeresni a vámpírokat, anya, apa Caroline, Will és én pedig az emberek segítségére indultunk.

1 évvel később…

Egy teljes évet vett igénybe a „tisztogatás”, de megérte. Mára az emberek semmire nem emlékeznek, ami a vámpírokkal kapcsolatos. Városról városra haladtunk és anya erejét felerősítve sikerült eltűntetnünk az emlékeket.

Aztán visszajöttünk a családunkhoz. Időközben kiderült, hogy mindenki elvégezte a feladatát és a kastély is gyönyörű lett. Anya szerint szebb, mint valaha.

-Készen vagy? –dugta be a fejét anya az ajtón.

- Igen- sóhajtottam és elfordultam a tükörtől.

Ma tartjuk a hivatalos koronázást. Ugyanis a Volturinak mindig három vezetője volt és Marcus helyett Will lesz az új vezető. Először mindenki anyát szerette volna, de ő közölte, hogy a család az első számára. Nem szeretne itt maradni, hanem a Cullen klánnal akar lenni. Ezt kerek perec megmondta, hogy a mai nap után velük megy. És én is megyek. Ugyan rám bízta a döntést, de én nem akarok távol lenni a szüleimtől. És a Cullen családot sem kényszeríthetjük arra, hogy a várban éljenek. Ők nem olyanok, mint mi. Nekik az emberek közt a helyük. Így is csodálkozok, hogy 15 éven keresztül képesek voltak egyhelyben maradni.

- Persze- mosolyogtam rá és ő közben mellém sétált. A tükör felé fordított és megállt mögöttem.

- Gyönyörű vagy. Mikor legutoljára láttalak a harc előtt, még kislány voltál. Az első bált, amin részt vettél, szinte végig aludtad- mosolygott, majd a nyakamra vándorolt a tekintete. –De most kész nő vagy. Ez a ruha eszméletlen, de hiányzik valami.

- Igen, szerintem is. De Jane és Hedid nem akarták, hogy nyakláncot tegyek a nyakamba.

- Igen, én kértem őket. Szeretnék neked adni valamit. A Volturi és a Cullen család nevében. Kérlek, csukd be a szemed.

Tettem, ahogy kérte. Aztán éreztem, hogy valami nehezet tesz a nyakamba. Biztos voltam benne, hogy egy nyaklánc.

- Kinyithatod- suttogta. Újra azt tettem, amit kért. Tekintetem egyből a nyakamra vándorolt, ami eddig szabadon volt, most viszont egy nyaklánc lógott rajta. Fehéraranyból készül, hasonlított arra, amit Rosalie viselt, és amin a Cullen címer rajta volt. Megnéztem és ezen is rajta volt. –Fordítsd meg- súgta újra. A másik oldalán pedig a Volturi címert láttam. –Két címer, két család. És mind a kettő az életét adná érted. Ezen túl te vagy a Volturi hercegnője.

- Köszönöm- suttogtam.

- Nézz végig magadon- fordított újra vissza a tükör felé. –Kész nő vagy. De számomra akkor is a lányom maradsz. Az én nagy és erős lányom. Pont olyan vagy, amilyennek én magam is neveltelek volna. Apám tudta mit kell tennie.

- Nem a szokásos nagyapaként viselkedett. Kemény volt és addig hajtott, amíg nem tudtam valamit megcsinálni. Még csak kislány voltam, de nagy dolgokat várt el tőlem- kezdtem pityeregni.

- Ne sírj. Apám mindig kemény volt. De ott volt melletted anyám és a Cullen család, akik nem engedték, hogy kegyetlen és szívtele légy. De Aro szeret téged. Csupán szerette volna, ha rám hasonlítasz. De én nem akarom, hogy olyan légy.

- Miért?

- Mert én szívtelen és könyörtelen voltam. Megkaptam a szeretetet és soha nem volt okom panaszra, de apám belém nevelte a keménységet. Képes voltam minden bűntudat nélkül gyilkolni, de aztán találkoztam apáddal. És minden megváltozott. Én magam változtam és meg kell, mondjam jó irányba.

- Köszönöm, hogy itt vagy.

- Én köszönöm, amiért elfogadsz, holott nem voltam melletted. Szeretlek kislányom.

- Én is téged anya. Nagyon- suttogtam és próbáltam nem sírni.

- Menjünk, mert a végén lekéssük a nagybátyád nagy pillanatát- nevetett és kézen fogva sétáltunk le a nagyterembe.

Az ajtó elé érve kinyitották nekünk az ajtót és egymás kezét fogva léptünk be a nagyterembe. Mindenki minket nézett. Láttam apáékat közvetlenül a trónok előtt, de nem ott álltunk meg. Anya egyenesen a trónokhoz vezetett és megálltunk Will trónja mögött.

Boldog voltam. Hihetetlenül boldog. A családom végre együtt van, a világban rend és béke uralkodik.

(Bella szemszöge)

A bál jól sikerült. Will végre vezető lett és Caroline-val már az esküvőt tervezik. Néhány hónapon belül erre is sor kerül majd. Eljött hát a nap, hogy elhagyjuk a kastélyt. És ami a legjobb, hogy testőrök nélkül. Lili és én a Cullen családdal tartunk. A családunkkal. Igaz, a felét itt hagyjuk, de nem örökre. Ők is a mi családunk lesznek, és bármikor szükségük van ránk, mi itt leszünk nekik.

Minden rendben van és újra olyan minden, mint amilyen régen volt. Az emberek és a vámpírok is jól érzik magukat és csak ez számít.

És én? Én boldog vagyok. A szerelmemmel és a lányommal. Egyedül csak az ő életük tartott életben 15 éven keresztül abban a mocskos cellában. Az, hogy rájuk gondoltam és hogy tudtam jól vannak. És együtt lesznek, történjen velem bármi.

Az ellenségeink nincsenek többé, a lányom felnőtt és nem neheztel rám, a szerelmem szeret, a családjaink mellettünk állnak. Hát kell ennél több a boldogsághoz? Nem. Egyáltalán nem. Semmi. Hiányozni fognak a többiek, egész Volterra, de ma elhagyjuk a kastélyt, ami születésemtől az otthonom volt és az is marad. Nehéz szívvel hagyom el ezt a helyet, de boldog vagyok. Mert visszaköltözünk Forksba. Oda, ahol minden elkezdődött és ahol annyira boldog voltam.