2012. június 29., péntek

23.fejezet

„Minden történet véget ér valahol, de az életben minden vég valami újnak a kezdete!”

 (Bella szemszöge)

- Láttam…

-Láttam a Volturi vesztét- suttogtam. Mindenkinek elakadt a lélegzete. Senki nem gondolta volna, hogy egy napon bekövetkezik, hogy a Volturit letaszítják a trónról. Pedig ezt láttam. A román klánt. A vezetőjüket, Stefant és Vladimirt, amint győzelemittas vigyorral a képükön apám helyére ülnek és tönkreteszik mindazt, amit mi felépítettünk. Elfoglalják Volterrát és végeznek a családommal. Mindenkivel. Az apámmal, az anyámmal, a testvéremmel. Mindenkivel. Elpusztítják a Cullen klánt árulás címszó alatt. És ami a legrosszabb. Hogy a lányommal is végeznek. Megölik a gyermekem. Az egyetlen lányom.
- Tessék? –kérdezte pár perc elteltével Caius.
- A Volturinak meg vannak számlálva a napjai. Soha nem tapasztalt túlerővel nézünk szembe alig pár nap múlva. Végünk van- a hangom nem volt több suttogásnál. Még mindig a látomás hatása alatt voltam.
- Mégis kik támadnak Bella? –kérdezte Marcus és most a megszokott unott hangja ijedten csengett.
- A románok. Mindent tudnak rólunk. Nem tudom honnan, de tudnak minden apró részletet a Volturi működéséről. Olyanokat, amiket csak a tagok tudhatnak.
- Az nem lehet- csattant fel apám és félelem csillant a szemében. Nagyon jól tudta, hogy ha már engem megrémít ez az egész, akkor nagy baj van. Márpedig én féltem. Nem attól, hogy meghalok, hanem attól, hogy elveszítem a számomra legfontosabb személyeket. Nevetve szaladnék a halálba, ha tudnám, hogy ezzel megmenthetem a családomat. De itt az a szörnyű nagy helyzet, hogy ha én elbukom, akkor mindenki meghal. A románok rengetegen vannak. Háromszor annyian, mint a Volturi a gárdával együtt. És az, hogy láttam elbukni a családomat, csak azt jelentheti, hogy én már az elején meghalok. Meghalok, és nem tudok segíteni a családomnak. Nem védhetem meg őket. Az apámat, a testvéremet, a szerelmemet, a lányomat. Egyiküket sem.
-Bella- fordított maga felé Will. –Szedd össze magad. Szükségünk van rád. Nem adhatod fel ilyen könnyen. Hallod? Gyerünk.
- De felfogtad mit jelent ez? –suttogtam erőtlenül és a szemébe néztem. Láttam rajta a félelmet. Ugyanakkor féltés, aggodalom, szeretet és szerelem is jól kivehető volt tekintetéből. Tudtam, hogy aggódik. Félti a családját, fél ő maga és ismerem már annyira, hogy ő sem a saját épségéért aggódik. Szeret minket. A családját és a szerelem nem szólhatott másnak, mint a menyasszonyának. Ilyen nincs. Ő csak egy ember, aki belecsöppent a vámpírok háborúval teli világába. Ez igazságtalan. Neki nem lenne szabad meghalnia. Ha mást nem is, de őt és a lányomat biztonságba kell helyeznem. Tudom, hogy Caroline képes lesz megóvni őt és felnevelni úgy, hogy jó legyen. Belőle nem lehet szörnyeteg. És ha felnő ő fog vigyázni Caroline-ra. Az emberek világában nem történhet semmi bajuk. Igen. Ezt kell tennem. Összeszednem magam és menteni a menthetőt.
Nagy nehezen sikerült rendbe tennem a gondolataimat és végre úgy tudtam megszólalni, hogy nem remegett meg a hangom. Felöltöttem magamra az érzelemmentes arcot és apámat félbeszakítva kezdtem magyarázatba.
-Nem tudom, mennyien vannak pontosan. Csak annyit, hogy nagyjából háromszor annyian, mint mi. De az is lehet, hogy többen vagy kevesebben.
- Én nem láttam őket. Mióta itt vagyunk, nem látok- fakadt ki Alice. Szívem szerint odamentem volna hozzá és átöleltem volna, hogy ne érezze ennyire használhatatlannak magát, de nem tehettem. Itt az ideje, hogy kemény legyek. Újra olyannak kell lennem, amilyen régen voltam. Egyedül ez segíthet nekem. Ha most összeomlok, akkor vége mindennek. Ha én feladom a küzdelmet, mielőtt elkezdődne, akkor tényleg mindenki meghal.
- Miattam lehet. De ne aggódj. Hamarosan látni fogsz- majd ha meghalok- fejeztem be magamban a mondatot. –Szóval. Ezeket vigyétek egy tömlöcbe –muattam a két kivégzésre váró személyre. A testőrök elvitték Serenát és Marcót. Valahogy nem érzem biztonságosnak, ha hallják, miről beszélünk. Nem bízom bennük. Bármire képesek. Gyűlölnek engem és velem együtt a családomat is.
Miután visszatért a négy testőr, belekezdtem a mondandómba.
-Mindenki tudja mit jelent az, hogy a volturi bukását láttam.
- Azt, hogy téged elveszítünk- mondta Caius és ő is érzelemmentes volt, akárcsak én. Emlékszem, mikor harc közben azt is megtanította, hogyan rejthetem el az érzelmeimet mások elől. Tőle tanultam, hogyan kell teljesen nyugodt, nemtörődöm képet vágni, miközben majd meghalok a sok érzelemtől. Remek tanár volt. Mind a harc terén, mind az érzelmek elrejtésében. Ezért pedig elmondhatatlanul hálás vagyok neki.
-Pontosan. Ezért a lehető legtöbb ideig ki kell tartanom. Ha végzek a felével, akkor van rá esély, hogy valamennyien túléljétek.
- De lányom…
- Hidd el apa, hogy én nem fogom túlélni. Én leszek az legfőbb célpont. De nektek harcolnotok kell. Túl kell élnetek. Valakinek vigyáznia kell a lányomra és Caroline-ra. Nem maradhatnak védelem nélkül.
- Hallgatunk- mondta Marcus. Pontosan tudta, hogy én már döntöttem és nem változtathat semmi a döntésemen. Minden apró lehetőséget megvizsgáltam. Az alagút végén lennie kell egy kis fénynek. Egy aprónak, hogy a családunk pár tagja túlélheti ezt a harcot és megmenekülhet. Rengeteg vita és megbeszélés után sikerült egy használható tervet összeraknunk, ami talán be is válhat. Miután a megbeszélés véget ért, apámék elvonultak a szobáikba, a testőröket elengedtem a dolgukra. Már csak a Cullen család állt a nagyteremben, a bátyám és Caroline.
-Esme, megnéznétek a lányom? –kérdeztem a Cullen lányokra nézve. Ők bólintottak és már indultak is. –Menjetek ti is. És te is Edward. Nézd meg a lányod. Ismerkedj meg vele. Legalább egy kis időt tölts vele. Ha már így alakultak a dolgok- suttogtam a végét és lehullott az állarcom. Már képtelen voltam rideg és kemény lenni. Egyszerűen az az énem elveszett, amint megismertem a szerelemet. De nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Még ha nem is tudok teljesen olyan lenni, mint régen, akkor is meg kell próbálnom. Legalább fele annyira erősnek kell lennem, mint az összeomlásom előtt.
- Beszélnünk kell- mondta komolyan a szemembe nézve.
- Lehet, de nem most. Menj. Oh… és kerítsd elő a feleséged. Nem tudom, hol van, de le kell ellenőriznem.
Muszáj olvasnom benne. Benne és mindenki másban. A Cullen család tagjában feltétel nélkül megbízom, de azért nem árt az óvatosság. Ezt bizonyítja az is, hogy áruló van köztünk és egészen idáig nem is jöttünk rá ki az. Hogy lehetséges, hogy nem jöttünk rá? Hiszen annyi tehetség van köztünk. Elképzelhetetlen, mégis megtörtént. A hatalmas Volturit elárulták és napok kérdése, mire a hatalmat átveszi a román klán.
-Miért ellenőriznéd le?
- Azért, amiért benneteket is. És mindenkit ebben az átkozott kastélyban. Áruló van köztünk és ez okozza a vesztünk- mondtam kiakadva. Hol járt ez az elmúlt két órában? Hajj, nekem ehhez most nincs türelmem. –Menj, nézd meg a lányod.
Edward fogta magát és elhagyta a termet. Már csak hárman maradtunk. A bátyám, Caroline és én.
-Bella, mi lesz itt? Mit fogunk tenni, ha nem válik be a terv? –kérdezte bátyám és szorosabban húzta magához Carolinet. –Mi lesz Car-rel vagy a lányoddal?
- Éppen erről akartam veletek beszélni. Úgy gondoltam, hogy ha mást nem is, de őket megmenthetnénk.
- Mire gondoltál? Hallgatlak- mondta bátyám. Remény csillant tekintetében. Bízott benne, hogy megmentheti szerelmét.
- Új személyiség egy teljesen új helyen, távol Volterrától és a lehető legtávolabb a románoktól.
- És hogyan gondoltad? Csak úgy engedjük el őket egyedül? –kérdezte bátyám félelemmel a hangjában. –És ha megtámadják őket? Valakinek velük kell menni.
- Nem- kiáltottam fel. –Nem bízom senkiben. Amúgy sem vagyunk elegen. Ha egy vámpír velük megy, akkor sokkal hamarabb rájuk találnak. Csak pár évig kell kibírniuk, amíg a lányom felnő, aztán átváltoztathatja Caroline-t. És Lili ereje is hamarosan megmutatkozik. Ne aggódj, meg tudják majd védeni egymást. Viszont, ha te vagy valaki a volturiból esetleg a cullen családból eltűnne, azonnal tudnák, hogy kit keressenek. Így legalább van egy kis esélyük a túlélésre. Gondold végig és rá fogsz jönni, hogy igazam van- mondtam és megszorította bátyám vállát, majd otthagytam őket kettesben. Ha Will átgondolja, rájön, hogy igazam van. El kell intéznem mindent, amire csak szükségük lehet egy új élethez. Egyenesen a szobámba mentem, hogy azt a kevés időt, amim még maradt, a lányommal tölthessem. A lányommal, a szerelmemmel és a második családommal.  


(Will szemszöge)

„A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt, és szenvedést.”


Miután Bella elment ketten maradtunk szerelmemmel. Nem akartam őt elengedni. Nem
akartam magára hagyni, de nem tehetek mást. Bellának igaza van. Ha azt akarom, hogy életben maradjon, akkor el kell engednem. Ha itt marad, akkor meghal. Örökre elveszítem. Bár ha elmegy, ha nem, akkor is elveszítem. De legalább a tudat, hogy valahol, távol innen boldog lehet és veszély nélkül élhet, erőt ad majd a harchoz.
-Nem foglak itt hagyni- suttogta szerelmem. Elcsuklott a hangja és teste rázkódott a karjaim közt. Sírt. Szorosan hozzám bújt és sírt. Megsajnáltam őt, de most az egyszer nem engedhetem, hogy az legyen, amit ő akar.
- Pedig meg kell tenned. Neked élned kell- emeltem fel fejét, hogy szemébe nézhessek. –Sajnálom, hogy ekkora bajba kevertelek. Annyira sajnálom. Bocsáss meg nekem.
- Will. Ne is mondj ilyet. Nem kevertél bajba. Oké? Én döntöttem úgy, hogy idejövök veled. Ne hibáztasd magad
- Pedig az én hibám. Ha távol tartom magam tőled, akkor nem lennél most veszélyben. Hát nem érted?- csattantam fel idegesen és hátráltam két lépést. Megijesztettem őt, pedig nem akartam. De talán így rávehetem, hogy elmenjen. Bármennyire is fáj, el kell engednem, hogy élhessen. Nem engedhetem, hogy egy ilyen vámpírháborúban halljon meg. Azt nem. –Nem eshet semmi bajod. Vigyáznod kell az unokahúgomra. Egyedül veled lehet biztonságban.
- Biztonságban? –horkant fel. –Nem vetted még észre, hogy egy gyönge ember vagyok, Lili pedig egy félvámpír? Már hogyan lehetne mellettem biztonságban? Nem tudom őt megvédeni.
- De. Éppen ezért mondom, hogy nálad jobban senki nem tudja megvédeni. Te el tudod őt rejteni az emberek között. Erre egyik vámpír sem lenne képes. Bellának igaza van. Akárkit küldenénk vele vagy veletek, előbb utóbb a nyomotokra akadnának. Egy vámpírt könnyű megtalálni, ha tudják, hol keressék. De két embert már nehezebb. Idővel pedig Lili felnő és ő fog rád vigyázni. Ha megkéred, átváltoztat, ebben biztos vagyok.
Bár egyáltalán nem szerettem volna, ha ilyen szörnyeteg lesz, de azt is tudom, hogy soha nem hagyná magára Lilit. És ezért vállalná még az elképzelhető legnagyobb fájdalmat is. Azért, hogy a kislány ne legyen egyedül, képes ilyen szörnyeteggé válni, mint amilyen én vagyok.
- És miért nem teszed meg te? Most. Hogy tudjak nektek segíteni. –kérte reménykedve.
- Nem. Ahhoz nincs elég időnk. Újszülöttként nem küldhetlek harcba. Veszélyes lenne. Megeshet, hogy ellenünk fordulnál. Nem lennél jó harcos, nem tudnál uralkodni az ösztöneiden, és így könnyű célpont válna belőled. Azzal tudsz most segíteni, ha beleegyezel a tervbe és elviszed innen Lilit amilyen messzire csak tudod. Ne fordulj vissza, eszedbe se jusson visszajönni ide. Soha- magamhoz szorítottam. Nagyon remélem megérti, miért kérem ezt tőle. Neki és az unokahúgomnak élniük kell. Hiszen még olyan fiatalok. A kicsi még egy éves sincs, Caroline előtt pedig ott az egész élet.
- És mi lesz veled? Egyáltalán honnan tudod, hogy nem fognak megtalálni minket?
- Bella elintézi. Új személyiség, új városban, sőt másik országban. A lehető legtávolabb innen. Ne félj. Mindent elintézünk, nektek csak fel kell szállni a repülőgépre és új életet kezdeni. Ne aggódj, mi mindent megteszünk azért, hogy nyugodt életetek legyen.
- És miért nem tudhatnak erről a többiek?–kérdezte könnyes szemekkel, nekem pedig belesajdult a szívem. Szerettem volna azt mondani neki, hogy minden rendben lesz és boldogan fogunk élni egy örökkévalóságon keresztül, de nem tehettem. Hiszen én magam sem bíztam ebben. Minek hitegetném ezzel őt, ha tudom semmi esély erre.
- Több okból is. Az első, hogy még nem derült ki, ki az áruló. A másik pedig, hogy nem tudjuk milyen képességei vannak az ellenségnek. Mi Bellával immunisak vagyunk minden mentális képességre és inkább meghalnánk, minthogy eláruljuk nekik, ti hol vagytok. Minél kevesebben tudjuk, annál nagyobb biztonságban lesztek. Te pedig nem mondhatsz senkinek semmit. Két- három nap és indulhattok. Addigra mindent megszervezünk.
- Honnan fogom tudni, mi történt veletek? És ha életben maradtok?
- Hallani fogsz a csatáról. Persze nem úgy, hogy vámpírok harcoltak a hatalomért. De az a nap benne lesz a hírekben. Ha valamelyikünk életben marad, azt tudni fogod. Ha túlélem, megkereslek. Ígérem- adtam egy puszit a homlokára és még szorosabban öleltem magamhoz. Ő már sírt és nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Fájt látnom, ahogy életem szereleme szenved. Szenved és csakis miattam. El kellett volna hagynom őt vagy meg sem lett volna szabad ismernem. Ezzel csak a vesztébe küldtem. Milyen önző is voltam. Csak magamra gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy mennyit ártok neki az önzőségemmel.
- Gyere, segítek pakolni- húztam magammal a szobánk felé. Meg kell nyugtatnom. Bár nem tudom, hogy segíthetnék neki, ha én sem vagyok nyugodt. Majd meg halok a félelemtől. Soha életemben nem éreztem még ekkora félelmet. Nem azért féltem, hogy én meghalok. Ha ezzel megmenthetném a családom életét, kérés nélkül rohannék a halálba, hogy ők békében élhessenek. De azt hiszem, ez most nem lenne elég. Nem.
Csak őket féltem. A családom, akik születésemtől fogva mellettem voltak. Az apámat, aki sokszor kegyetlen, de belül vajszíve van. Tiát, akire mindig is úgy tekintettem, mint az anyámra. Őt nem érdekelte, hogy nem az ő fia vagyok. Már csak azért is szeretett, mert Aro az apám. A húgomat. El sem tudom hinni, hogy őt is bánthatják. Olyan sebezhetőnek tűnik. Olyan ártatlan, jólelkű és kedves. De tudom, hogy erős. Erősebb, mint bármelyikünk és büszke vagyok rá. Örülök, hogy a bátyja lehettem és vigyázhattam rá addig, amíg lehetett. Aztán ott vannak még a bácsikáim. Marcus és Caius. A nénikéim Sulpicia és Athenodora. A barátaim, Jane, Heidi, Alec, Dimitri, Félix, Oliver, Anabelle. Az unokahúgom Lili és életem szereleme, az én megmentő angyalom Caroline. El sem hiszem, hogy napokon belül mindennek vége. Mindenkit el fogok veszíteni. Mindenkit és ez csakis annak a nyomorult Román klánnak a hibája. Gyűlölöm őket. Teljes szívemből gyűlölöm mindegyiket. De megesküszöm, hogy ha túlélem, bosszút állok. Bosszút állok azokon, akik a családom vesztét okozzák. Azokon, akik tönkreteszik az életünket. Ezért még meglakolnak. Különben ne legyen a nevem William Volturi.

2012. június 22., péntek

22.fejezet

 
„Életünk folyamán kétféle fájdalommal találkozhatunk. Az egyik, amelyet másoknak okozunk. A másik, amelyet elszenvedünk. A kettő mindig arányban van.”



(Bella szemszöge)

Azt hiszem itt az ideje, hogy mindent megtudjanak. Már úgysem titkolhatom sokáig. Mindenki gyanakszik és Marco beszólása sem jött jól. Nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni velem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire aljas. Pedig azt hittem szeret. És én is kezdtem jobban szeretni, mint egy barátot. Erre mit csinál velem?
Nem elég neki, hogy megcsal ezzel a ribanccal, de még keresztbe is tesz nekem. Pedig én tényleg próbálkoztam. Megpróbáltam jó felesége lenni és nem tagadtam meg tőle semmit. Jó, nem voltam engedelmes, de hát könyörgöm. Ilyen a természetem. Ki nem állhatom, ha valaki uralkodni akar rajtam. Nem tűröm, hogy irányítsanak.
-Szóval? –kérdezte apa és várakozásteljesen nézett rám. –Mit kell megtudnunk?
Szólásra nyitottam a szám, de ekkor megjelent a szobában Will Caroline-nal az oldalán.
-Miről maradtunk le? –kérdezte bátyám.
- Még semmiről. Most elmondok mindent.
- Mindent? –kérdezte kikerekedett szemmel Caroline. Bólintottam, mire mellém szaladt és megfogta a kezem, míg bátyám a hátam mögé állt és megfogta a vállam- Itt az ideje elmondanod mindent- erőltetett meg egy mosolyt barátnőm én pedig újra a többiek felé fordultam.
- A szobában lévők többsége tudja, hogy Marco valóban nem a lányom vérszerinti apja. De azt csak hárman tudjuk, hogy ki ő. Azt hiszem itt az ideje mindent megtudnotok. Bár rettenetesen félek, hogy baj lesz belőle. És tudom, hogy meg fogtok vetni érte. De vállalom a kockázatot.
- Kérlek, ne húzd az időt- szólalt meg Alice és aggodalommal teli tekintetét rám emelte.
- Rendben. Lili vérszerinti apja Edward. Edward Cullen- néztem rá. Szerintem először fel sem fogta, mit mondtam. A szemébe néztem, melyben ott volt a harag, sértettség, aggodalom, gyűlölet és egy kis szerelem. Senki nem szólt egy szót sem. Végül anyám törte meg a csendet.
- Már értem. Mikor azt mondtad nős és hogy…
- Ne, anya. Kérlek, ne mond ki.
- Gondolhattam volna, hogy nem akárkivel állsz össze- szólalt meg apa, de mikor ránéztem megijedtem. Gyilkos dühvel méregette Edwardot, aki még csak fel sem fogta mi történik körülötte. –És te? Neked is pont az én lányom kellett? Hát nem szégyelled magad? Nős vagy az istenért. Miért kellett tönkretenned a lányom életét? És még csak a felelősséget sem vállaltad a tetteidért.
- Apa… -kezdte volna Will, de ekkor apa felé fordult és rámordult.
- És te hol voltál? Az lett volna a feladatod, hogy vigyázz a húgodra. De te nem csináltál mást, csak szórakoztál egy emberrel, míg a húgod elkövette élete legnagyobb hibáját.
- Apa, elég- kértem már szinte sírva, mire végre rám nézett. Nem tudom mit láthatott az arcomon, de egyből meglágyult a tekintete. –Kérlek, ne bántsd őket. Egyikük sem tehet róla. Egyedül én vagyok érte a felelős. Már nem vagyok kislány. Értsd meg. Will nem lehet állandóan a nyomomban. Neki is megvan a saját élete. És részeg voltam apa. Emellett pedig szerelemes. Bocsáss meg kérlek. Csak én tehetek az egészről. És azt tudnod kell, hogy nem bántam meg. Nem, mert ha nem így történik, akkor most nem lenne itt a lányom- mondtam és kinyújtottam a kezem anyám felé. Ő készségesen adta át  Lilit és én végre nyugodt voltam. Ő az én angyalom. A legfontosabb személy az életemben.
Apám felől vad morgást hallottam, de mikor felé néztem, ő már nem volt sehol. Aztán már csak annyit láttam, hogy neki esik Edwardnak.
-Neee… - kiáltottam. –Szedjétek már szét őket.
Will, Emmett és Jasper azonnal ugrottak. Edward egyenesen állt és nem szólt semmit. Apát Emmett és a bátyám fogták le. Őrjöngött. És most tényleg hasonlított ahhoz a vámpírhoz, akit mindenki ismer.
-Nem hiszem el. Kihasználtad őt. Még csak nem is volt magánál. Ezért még megfizetsz. Megöllek, esküszöm, megöllek.
Gyorsan Edward elé siettem a lányommal a kezemben, még mielőtt olyat talált volna mondani, ami még jobban felidegesíti apámat. Így szemben állva kezdtem nyugtatni őt és valószínűleg Jaspernek is ez járt a fejében, mert hamar lenyugodtak a kedélyek.
-Gyere velem Aro. El kell küldenünk a vendégeket- kapta el anya a karját és kifelé húzta. Mivel apa hagyta magát nem volt nehéz dolga.
-Beszélnem kell veled. Négyszemközt- szólalt meg most először Edward.
- Na azt már nem- kiáltotta Isadora. –Még beszélni akarsz vele ezek után? Különben is. Hogy lehet az, hogy te vagy a gyereke apja. Mégis mi a francot csináltál? Hogy képzelted, hogy megcsalsz ezzel- nézett rám, majd folytatta. –És most még beszélni is akarsz vele. Na, azt már nem.
- Azt mondtam beszélni akarok vele. Mit nem lehet ezen érteni?
Isadora mérgesen meredt rám a többi Cullenre pedig rá se tudtam nézni. Féltem, hogy olyat látok, ami fájdalmat okozna. És ezt nem akarom. Nem akarok többet szenvedni.
-Bella, akarod, hogy… - kezdte Caroline, de félbeszakítottam.
- Nem. Menjetek nyugodtan.
Mindenki elhagyta a szobát és kettesben maradtunk Edwarddal.
-Miért? – kérdezte csöndesen. –Miért nem mondtad el? Jogom lett volna tudni róla. Hiszen ő az enyém is.
- Edward én… én nem akartam, hogy még többet szenvedj. És én sem akartam. Túl sok volt nekem.
- Bella- emelte fel a fejem, hogy a szemembe nézzen. –Nem szenvedtem volna, ha elmondod. Sőt. Mindent megtettem volna azért, hogy boldog legyél és meglegyen mindenetek.
- Éppen ezt nem akartam. Hiszen neked ott van a feleséged. Szereted őt. Mi értelme lett volna, ha elszakítalak tőle csak azért, mert van egy lányunk, aki összeköt minket. Nem akartalak elszakítani a családodtól. Ráadásul mikor eljöttem, még nem tudtam róla.
- Rosszul gondolsz mindent- mosolyodott el. De nem szívből jövő mosoly volt. Hanem egy szomorú, fájdalmas mosoly. –A lehető legnagyobb ajándékot adtad nekem a világon.
- De nem akarom, hogy csak miatta legyél velem. Ez jobban fájna mindennél. Nem akarom a sajnálatodat és azt sem, hogy kényszerből mellettem maradj. Apám miatt meg ne aggódj. Megbékél majd, de friss neki ez a hír. Eddig nem tudta, ki a lányom apja és ha most nem történik ez, akkor soha nem tudja meg és te sem.
- Nem teheted ezt. Jogom van hozzá. Ő az enyém is. És harcolni fogok érte.
- El akarod venni tőlem- kérdeztem és a sírás határán voltam. Nem. Az nem lehet, hogy elvegye tőlem. Ő az én lányom. Az enyém.
- Nem. Dehogy is- mosolygott és két keze közé fogta az arcomat. –Máshogy fogalmazok. Harcolni fogok érte és érted is. Bella, én szeretlek téged. Szeretlek.
- Nem hiszem el. Nem szerethetsz. Egyszerűen nem teheted. Hát nem fogod fel mit tettem veled? –kérdeztem és dühösen hátrébb léptem. –Elszakítottalak a lányodtól és a feleségedtől. Nem adtam meg a lehetőséget, hogy lásd felnőni a lányod. Tönkre tettem a házasságod, az életed és te mégis itt állsz és olyan kedves vagy hozzám, mintha semmit nem tettem volna.
- Jobban örülnél neki, ha kiabálnék? Ha lehordanálak mindennek? –kérdezte döbbenten.
- Igen. Nem esne jól, de jobban érezném magam tőle.
- Hát akkor nagyon sajnálom, de nem adom meg neked ezt az örömöt. Képtelen vagyok rád haragudni, pedig lenne rá okom. De nem tudok mást érezni irántad, mint határtalan szerelmet. Hiszen nekem adtad magad és később megajándékoztál egy kislánnyal. Egy gyermekkel. Számomra ez hatalmas kincs. Mindennél fontosabb.
- Így csak még rosszabbul érzem magam. Olyan jó vagy. Meg sem érdemlem a bocsánatodat.
- Bella… ne beszélj butaságokat- mondta és elém sétált. Újra két keze közé fogta az arcomat és a szemembe nézve folytatta. –Te vagy az életem. A mindenem. Úgy érzem, nem vagyok teljes, ha nem vagy velem. Egyszerűen képtelen vagyok tovább létezni nélküled.  Megpróbáltam. Mindent megtettem azért, hogy elfelejtselek. Vagy legalábbis úgy folytathassam az életem, ahogy elkezdtem. De képtelen voltam rá. Folyton te jársz a fejemben. Belevésted magad a szívembe és nem tudlak kitörölni onnan. De már nem is akarlak.
- Edward.
- Ne. Egyszer hagytalak elmenni. Pedig már akkor szerettelek, mégis lemondtam rólad. Most viszont nem engedlek. Ha kell, szembeszállok apáddal vagy az egész volturival, de nem engedlek. Szeretlek. Szeretlek úgy, mint még soha senkit.
- Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz.
- Nem fogok megbánni semmit. Viszont ha hagylak elmenni, azt örökké bánni fogom. Amíg csak élek szeretni foglak.
- Edward, ezt… Nem tudom, mit mondjak.
- Nem kell mást mondanod, csak hogy szeretsz vagy sem. Mondd, a szemembe bármi legyen is az. Mert a válaszod vagy megöl, vagy felszabadít. Szeretsz?
Belenéztem aranybarna tekintetébe és képtelen voltam hazudni. Pedig azt akartam mondani, hogy nem szeretem. De ahogy a szemébe néztem egyszerűen képtelen lettem volna hazudni.
-Szeretlek- suttogtam.
Magához ölelt, amennyire csak tudott, vigyázva, hogy a lányunknak ne essen baja. Majd magához húzott és megcsókolt. Annyira jó volt újra érezni őt. Újra a karjaiban lenni. Megcsókolni őt úgy, hogy tudom valóban szeret. Levegő után kapkodva szakadtunk el egymástól. Magához ölelt és mosolyogva nézte a karomban tartott kis angyalt.
-Megfoghatom?
- Persze. De csak óvatosan- mondtam és a kezébe adtam a lányunkat.
- Miért pont Lilian?
- Nem tudom. Mikor hallottam, hogy Rosalie második neve Lilian, azonnal megtetszett. A Hope pedig elmaradhatatlan. Anyám miatt szerettem volna.
- Nagyon tetszik a név. De egy valami mégsem.
- Igen? És micsoda?
- A Donoven. Nem akarom, hogy annak a féregnek a nevét viselje. Szeretném, ha Cullen lenne.
- Ez megoldható- mosolyogtam. –De most mennünk kéne. A kicsi fáradt és beszélnem kell még apával is.
- Majd én beszélek vele.
- És mit akarsz mondani neki? Egyáltalán mit akarsz most csinálni?
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy szeretlek és soha többet nem akarok nélküled élni.
- Ez mind szép és jó, de akkor is mondanunk kell a többieknek valamit. Az apám ki van borulva. A feleséged őrjöngeni fog.
- Bella, kérlek, ne foglalkozz ezzel.
- De igenis foglalkozom vele. Mert engem érdekel a jövőm. Nem akarok bizonytalanságban élni. Hidd el, hogy nem akarom elvenni tőled a lányodat. Nem fogom eltiltani tőled. Akár mit is teszel, ő a te lányod is. És akkor látod, amikor csak akarod.
- De Bella…
- Nem. Tudod mit? Megkönnyítem a helyzetedet. Te pár nap múlva visszamész a családoddal Forksba. Minden ugyan úgy folytatódik, mint eddig. Mintha mi sem történt volna- mondtam és az ablakhoz sétáltam. Nem akartam, hogy tudja mennyire fáj kimondanom ezeket a szavakat. De neki vissza kell mennie és élnie az életét akkor is, ha ez hatalmas fájdalmat jelent számomra. –Amikor csak látni akarod a lányod, itt megtalálod. De ha úgy gondolod szólsz és valaki majd elviszi hozzátok.
- Mi? Mi… miért? Nem. Én nem akarok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Nagyon is történt. Vagy, te képes lennél… úgy… úgy tenni? Mármint megbocsátanál a férjednek? Hát ennyire szereted?
- Nem. Azt sose bocsátom meg neki, hogy megcsalt- fordultam meg dühösen. -És nem azért, mert szeretem. Soha nem szerettem úgy senkit, mint téged. Csak azért mentem hozzá, mert apám akarta, hogy a kicsi születése előtt keressek magamnak egy férjet. Nem tudom minek ragaszkodott hozzá, de ez van. Marcot mindig is a barátomnak tekintettem. Amikor visszajöttem, ő mellettem volt. Meghallgatott, nagyon kedvesen viselkedett velem. Aztán megkérte a kezem. Meggyőzött. Az mondta, ő elfogad a múltammal és a lányommal együtt. Nem kért mást, csak annyit, hogy a lányom ne tudja meg, hogy nem ő a vérszerinti apja. És én belementem- láttam Edwardon, hogy ezzel a mondatommal megbántottam. De mielőtt megszólalhatott volna, folytattam. –Összeházasodtunk és nászútra mentünk. Körbeutaztuk a világot és két hónap múlva jöttünk vissza. De Marco megváltozott. Folyton féltékeny volt és az őrületbe akart kergetni. Egy nap annyira felbosszantott, hogy rosszul lettem. Már nem sok volt hátra a terhességemből, de összevesztünk szintén a féltékenységén és kevésen múlott mindkettőnk élete. A lányom és én is meghalhattunk volna. Bár én igazából nem tudom mi történt. A többiek csak annyit mondtak, hogy veszélyben voltunk. Amíg a többiek azon voltak, hogy megmentsenek, Marco megtámadta Carolinet. Nem történt semmi baj, mert Jane idejében érkezett, de a bátyám kiakadt és megfenyegette Marcot. Utána megváltozott. Megint az a vámpír lett, akit a legjobb barátomnak tekintettem. És most itt vagyunk. Lefeküdt azzal a nővel, aki meg akarta ölni a lányomat és a barátnőmet. Szép mi?
- El sem hiszem, hogy ennyi minden történt veled. De azt a férget én magam fogom megölni. Nem hiszem el, hogy képes volt bántani téged. Kis híján elvesztettelek téged és a lányunkat is. Ezt soha nem bocsátottam volna meg.
- Hát nem unatkoztam, de gyere. Menjünk. Mindjárt elalszik- néztem a lányomra és kisétáltam a szobából egyenesen a sajátomba. Befektettem a kiságyba, mert már a karomban elaludt. Szegény, hosszú volt ez a nap és elfáradt. –Menjünk a nagyterembe. Ott van a te családod és az enyém is. A vendégeket már hazaküldték.
Edward némán követett. Nem szólt egy szót sem. A nagyterem előtt álló őr kinyitotta az ajtót és megpillantottam bent a két árulót, körülöttük pedig a teljes volturi klánt. A terem egyik sarkában ott állt mozdulatlanul a Cullen család. De egy valaki hiányzott. Nem volt ott Edward felesége. Vajon hol lehet? De engem ez miért érdekel? Nyugtalanít, hogy nincs itt. Rossz előérzetem van, de elmúlik. El fog múlni. Biztos csak az ítélet miatt. El kell döntenünk mi lesz a sorsuk. Edward a családja mellé sétált én pedig apám trónja mögé álltam bátyám mellé. Ő biztatásképp megfogta a kezem és rám mosolygott. Én ránéztem a két „fogolyra” és mikor Serenára néztem hirtelen látomásom lett. Elsötétült előttem minden. És olyat láttam, amit soha nem akartam. Egyáltalán nem akartam ilyet látni még a legrosszabb rémálmomban sem. Mikor visszatértem a valóságba, szembe találtam magam Serena önelégült mosolyával. Pontosan tudta, mit láttam. Nem. Az nem fog bekövetkezni. Mert én nem engedem. Nem.
Remegni kezdtem az idegességtől és képtelen voltam megnyugodni. Teljességgel sokkolt, amit láttam.
-Bella- rázott meg Will. –Mi a baj? Bella, mi történt? Jól vagy?
- Nem. Nem vagyok jól. Láttam…
- Mit láttál? Bella az istenért. Mi van veled?
- Láttam…

2012. június 15., péntek

21.fejezet

(Bella szemszöge)

Serena a szobámban volt és éppen kutakodott a cuccaim közt.
-Mit keresel a szobámban? –kérdeztem dühösen.
- Én csak…
- Tudod mit? Nem érdekel. Takarodj innen, mielőtt kidoblak. Abban pedig biztos lehetsz, hogy ez nem marad titokban- mondtam és elkaptam a karját. Egyik kezemben a lányomat tartottam, a másikkal pedig azt a nőt dobtam ki a szobámból. –Meg ne lássalak itt még egyszer, mert nem állok jót magamért. Gyerünk, mire vársz még? –kiabáltam.
Serena minden szó nélkül elviharzott, de láttam a szemében a dühöt.
-Bella, mégis mi volt ez? –kérdezte halkan Esme. –Miért viselkedtél így vele?
- Mert semmi keresni valója nincs a szobámban.
- Miért olyan nagy baj, hogy bent volt? –kérdezte Alice is.
- Mert apám testőrei sem jönnek be ide, ő pedig Caius őrségéhez tartozik. Mindezek mellett, már rögtön az első napon megtámadta Caroline-t és a lányomat. Úgyhogy ránézni sem bírok. De még egy ilyen húzás és megölöm.
- Nem ismerek rád- suttogta Rose.
- Pedig ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. Csak ezt az oldalamat ti nem ismeritek. Pedig itt máshogy nem viselkedhetsz. Pláne nem a testőrökkel. Úgy neveltek, hogy kemény és szívtelen legyek. Fogalmatok sincs róla, milyen vagyok. Bár az is én vagyok, akit ti ismertetek meg, de az a gyengébb oldalam. Pont abban az időszakban találkoztunk, amiben nem voltam egészen önmagam.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy. És ezt a kicsit is úgy akarod nevelni, ahogy veled tették? Gyilkost akarsz nevelni belőle? –kérdezte Edward undorodva.
- Semmi közöd a lányomhoz. De ha ennyire érdekel, akkor elárulom, hogy nem. A lányom erős és kemény lesz, de soha nem lesz gyilkos. Azt nem engedném meg neki. Tanultam a saját hibámból. Soha nem hagynám, hogy annyit szenvedjen, amennyit én- mondtam mérgesen. Hát mondhatom, szép véleménnyel van rólam. De pont ezt akarom. Nem? Hogy megutáljanak, és még véletlenül se jöjjenek ide többet. Ez lesz a legjobb mindenkinek. Most már látom, hogy Edward undorodik tőlem, és ha megtudná, hogy a lányom az övé, egészen biztos, hogy el akarná venni tőlem. Abba pedig belehalnék. El sem tudom képzelni mekkora fájdalom lenne, ha elveszíteném. Talán anyám elvesztésénél is rosszabb. Pedig az az emlék is akkora űrt hagyott bennem, hogy a mai napig nem szűnt meg és nem is fog. Amíg élek, bennem marad a fájdalomtól eltorzult arca.
- Bella. Miért vagy ilyen? –kérdezte Rose ezzel kirángatva a gondolataimból. 
- Válaszolj nekik- jött egy hang a Cullenek mögül. Marco volt. Az ő hangja. Édes istenem. Mi lesz itt? –És ha már nekik válaszoltál, elárulhatnád nekem, hogy mit keresnek a szobánkban- lépett elő a többiek mögül és elém állt.
- Semmi közöd hozzá- sziszegtem.
- Oh… dehogyis nincs. A férjed vagyok.
- Sajnos- suttogtam. –De akkor sem tartozom magyarázattal neked. Majd később beszélünk. Most ha megbocsátasz, szeretnék válaszolni a kérdéseikre.
- Tényleg? Melyikre? Mondjuk, hogy kivel feküdtél le? Vagy, hogy ki a lányod apja? Esetleg, nem akarod nekik azt is megmondani miért jöttél hozzám?
- Fejezd be. Kibírhatatlan vagy. Menj innen. Hallod? Nem fogok a kicsi előtt veszekedni veled. Menj. Nem hallod? –kérdeztem dühösen. Nem hiszem el, hogy ezt teszi velem. Hiszen ő maga kérte, hogy Edward ne tudja meg, hogy ki a kicsi apja. Erre ide jön botrányt rendezni és ő az, aki kitálal mindent. Nem értem komolyan. Pedig próbálkozok. De az lesz a legjobb, ha elválok tőle. Ez így nem mehet tovább. Kész pokol az életem.
- Ezt akarod? Elmegyek. Látom valóban keveset jelentek számodra.
- Mégis mit vártál? Hm? Na jó. Majd beszélünk. Egy óra múlva találkozunk. Addig hagyj magamra- mondtam és az ajtó felé mutattam. Ő bólintott és dühösen távozott.
- Ez nem semmi. Előbb a testőr, most pedig a férjed. Te aztán nem vagy semmi- hümmögött Emmett.
- Miért beszélsz így vele? És mi volt ez a…- kérdezte Jasper.
- …kis vita? – fejeztem be a mondatát. –Semmi. Ezt majd elrendezzük. De mi másról akartunk beszélni.
- Én ugyan semmiről- vágott közbe Isadora.
- Miért nem mész és jársz egyet? Ha ennyire untat az egész. Várj egy kicsit. Jane- kiáltottam, mire megjelent a szobámban.
- Igen kisasszony.
- Még mindig Bella vagyok. Kérlek, vezesd át a nagyterembe a hölgyet. Untatja a társaságom. De biztos vagyok benne, hogy kint a sok vendég közt jól érezné magát.
- Én? –kérdezte Isadora.
- Igen. Szerintem jobban éreznéd magad. És ha bárki szeretne vele tartani, akkor nyugodtan menjen. Nem tartok vissza senkit.
- Akkor én megyek. Jön valaki? –kérdezte Isadora és felállt a helyéről.
Edward felé fordult és egy nagy sóhaj kíséretében felállt, de a felesége megállította.
-Maradj, ha szeretnél. Én elleszek egy kicsit egyedül.
- Köszönöm- mosolygott rá Edward és megcsókolta. Én hátat fordítottam nekik, hogy ne láthassák, mennyire megvisel, hogy látom őket együtt, majd a kiságyhoz sétáltam és lefektettem a lányom. Mire visszafordultam, már elengedték egymást. 
- Jane, kérlek, vezesd vissza a nagyterembe a… hölgyet- néztem barátnőmre, majd miután elhagyták a szobát, megszólaltam.
- Rajta. Kérdezzetek. Amire lehet, válaszolok.
- Rendben. Akkor itt az első kérdés- állt fel Alice, majd csípőre tett kézzel felállt. –Miért nem hívtál meg az esküvőre.
- Mert csak szűk körű összejövetel volt. És egyéb… gondjaim is voltak- néztem nyomatékosan Edward. Ő tudta, mire gondolok. Ezért nem is firtatta ezt a kérdést. Kicsit sem lett volna furcsa, ha meghívom a Cullen családot az esküvőmre az után, hogy lefeküdtem Edwarddal. Tényleg. Egyáltalán tudják, mi történt közöttünk?
- De azért jól esett volna, ha felhívsz és közlöd velünk.
- Tudom. De annyi minden járt a fejemben. Tudjátok, körbeutaztuk a világot, aztán a pici születése. Komplikációk léptek fel és majdnem belehaltunk mindketten. Most pedig ez a bál. Túl sok minden történt. De nem mentegetőzöm. Nem hívtalak és ezen nincs mit szépíteni.
- Bella. Megfoghatom a kicsit? –kérdezte Esme és le sem vette a szemét a kiságyról.
- Persze. Nyugodtan- mondtam, ő pedig már fel is állt a helyéről és a karjaiba vette a lányom.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha visszamegyünk a vendégekhez- szólalt meg kis idő múlva Jasper.
- Szerintem is. Viszont én nem megyek. Megkeresem a férjem. Beszélnem kell vele- hajtottam le a fejem.
- Nincs mit kérdeznünk tőled- mondta Rose komolyan. –Azt hittem a testvérem vagy. Annyira közel engedtelek magamhoz, mint még senkit és te átvertél- mondta visszafordulva az ajtóból. Éppen kilépett volna, mikor a józan eszem utol ért. Akár mennyire is szeretném őket elvadítani magamtól és a lehető legtávolabb tartani őket, nem megy. Szeretem őket. És képtelen vagyok fájdalmat okozni nekik. Én nem ilyen vagyok. Hiába szeretném elhitetni velük. Rosalie mögé szaladtam, elkaptam a karjánál fogva és magam felé fordítottam.
-Nézz rám. Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy átvertelek. Soha nem akartalak bántani. Sem téged, sem a többieket. Ezért jöttem el. Hogy nektek könnyebb legyen, és ne borítsam fel a kelleténél is jobban az életeteket. De sajnos későn tértem észhez- néztem Edwardra, majd a tekintetem visszafordítottam Rose-ra. –Soha nem hazudtam neked. Legfeljebb elhallgattam előled dolgokat. De nem hazudtam. Szeretlek téged és a többieket is. Te pedig a nővérem vagy. Közel állsz hozzám és szeretlek. Nem tudom, mit mondhatnék még.
- Nem kell semmit mondanod. Ezt akartam hallani- ölelt magához szorosan.
- Oh… te…- de azért nevetve szorítottam magamhoz.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Szükségem volt rá- engedett el.
- Valóban számítunk neked? –kérdezte Edward felállva a helyéről.
- Igen- sütöttem le a szemem. –De te pontosan tudod, miért távolodtam el tőletek- néztem rá, majd gondolatban folytattam: Elmondtad nekik? Tudnak róla?
Óvatosan megrázta a fejét jelezve, hogy nem tudnak semmit.
-Ne haragudjatok. Beszélhetnénk később? Meg kéne keresnem a férjemet és beszélnem vele.
- Persze. Nagyon gyönyörű kislány. Vigyázz rá- adta a kezembe Esme a lányom.
- Pár napig itt leszünk még Volterrában- mosolygott Carlisle és átölelt.
- Mindenképpen megkereslek benneteket, de gyertek ti is- köszöntem el tőlük, majd mindannyian elhagyták a szobámat.
Én pedig egy sóhaj után a férjem keresésére indultam. Már vagy fél órája kerestem, de nem találtam sehol. Ezért elmentem a testőrök szobája felé. Gondoltam megkérdezem valakitől, nem-e látta Marcot, de amint odaértem, megéreztem az illatát. Követtem és egy ajtó előtt álltam meg. Benyitottam és ott helyben azt hittem elájulok. Olyan látvány tárult a szemem elé, amit soha nem akartam látni. Soha.


(Isadora szemszöge)

Megijedtem, mikor Bella a szobájában találta Serenát. Tudtam, hogy idejön, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar lebukik. Félek itt hagyni őt. Még az a jó, hogy a Cullenek itt akarnak maradni. Addig legalább mellette lehetek. Bár óvatosnak kell lennem, de már nem sokáig. Amint sikerül megutáltatnom Cullenékkel a Volturit, nyert ügyem van és kezdődhet a harc. A harc, amire már oly régóta várunk. Mindannyian. Stefan és Vladimir örülni fog, ha megtudják, milyen jól haladunk. Már nem sok kell, hogy Edward és vele együtt a többiek is kiábránduljanak Bellából. Hiszen színtiszta undor volt a hangjában, mikor Edward hozzászólt. Pontosan tudom mi történt köztük. Azt is tudom, hogy annak a fattyúnak Edward az apja. De nem érdekel. Mióta átváltoztam azt hajtogatták, hogy érezni rossz és kiöltek belőlem mindenféle érzést. Nem érzek szerelmet, hálát, sajnálatot, könyörületet. Semmi olyat, amit ezek a vegák. Én egyedül csak gyűlöletet és félelmet érzek. Félelmet is csak Serena miatt. Tudom, hogy erős és tud vigyázni magára, de ő az egyetlen, akivel valaha is törődtem. Együtt változtunk át és egyszerre képeztek ki minket. Szinte a testvérem. Senki mást nem féltenék, de őt igen. A gyűlöletet pedig az átváltozásom óta táplálják bennem. A Volturi nem méltó arra, hogy vezessen minket. Nem tesznek semmit és mégis félnek tőlük. Itt az ideje megállítani őket. Nem bujkálhatunk egy egész örökkévalóságon keresztül az emberek elől. Mikor ők csak táplálékok. Undorodom attól, hogy állatokkal kell táplálkoznom, de ez az ára a hatalomnak. Már látom magam előtt az új világot. A vámpírok által uralt világot. Ahol nem kell bujkálnunk az emberek elől.
-Végre itt vagy- kapott el az egyik sarkon Serena és befogta a számat.
- Jól vagy. Végre látlak- öleltem magamhoz.
- Hé-hé. Óvatosan.
- Én? Te legyél óvatos. Bella nem bízik benned. És tudod, hogy rá épül a Volturi hatalma. Ő a leghatalmasabb. Nem lenne jó, ha idő előtt lebuknál.
- Ne aggódj. Én megleszek, de a kötelességem mellett legalább szórakozok egy kicsit.
- Igen? És hogyan? –kérdeztem mosolyogva.
- A férjével. A testvérét nem tudom elcsábítani. Túlságosan is belehabarodott abba az emberbe. De a férjét éppen most dobta ki a szobából. Ott ártok neki, ahol csak lehet. Ha összeomlik, akkor sebezhetőbb lesz.
- Értem mit mondasz. Csak vigyázz magadra.
- Meglesz. De mennem kell. Vendégem lesz- mosolygott, majd el is tűnt. Én pedig visszamentem a nagyterembe. Még nem voltak ott a Cullenek, de gyanítom, hamarosan itt lesznek.

(Edward szemszöge)

Isten a tanúm rá, hogy el akartam őt felejteni. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen, de képtelen vagyok rá. Isadora rendkívül kedves hozzám, mint általában, de nem tudom úgy szeretni, ahogy megérdemli. Képtelen vagyok elengedni Bellát. Nem tudom őt elfelejteni. Ez olyan számomra, mintha egy halandónak megtiltanák, hogy egyen vagy, hogy levegőt vegyen. Képtelenség. Erre már az elején rá kellett volna jönnöm, de látnom kellett Bellának azt az oldalát, ami megfogott ahhoz, hogy észhez térjek. Hiába akarom elhitetni magammal, én még mindig szeretem. Mikor rákérdezett gondolatban, hogy tudnak-e a dologról a többiek, nem hazudtam. Azt nem tudják, hogy mi történt köztünk, de azt igen, hogy szeretem őt. Egyedül a feleségem nem tud semmit. Hatalmas bűntudatom van, de nem fogom neki elmondani. Nem érdemli meg, hogy ekkora fájdalmat okozzak neki.
Visszamentünk a nagyterembe mindannyian, kivéve Bellát. Ő úgy döntött, hogy megkeresi a férjét és megbeszélik a dolgokat. Nem tudom még hogyan, de Bella mellett akarok maradni. És ha ennek azaz ára, hogy beálljak a Volturihoz, akkor megteszem.
Nem is kellett sokat mennünk és már a nagyteremben is voltunk a többi vendég között. A szememmel a feleségemet kerestem és mikor megtaláltam elé mentem. Még ki kell találnom hogyan mondom el neki, hogy szeretem Bellát. A táncoló vendégek közé vezettem és táncolni kezdtünk. Csak testben voltam ott, de lélekben teljesen máshol jártam és a gondolataim is. Nem tudtam másra gondolni, csak Bellára és arra, hogy mellette lehessek. Éppen egy szám közepén jártunk, mikor hatalmas ordítás zengte be a palotát. Majd megremegett az egész épület. Mintha földrengés lenne. Aztán egy fájdalmas kiáltás és végül Bella hangját lehetett hallani, amint épp Jane-t hívja. A kis vámpírlány azonnal elrohant, Aro pedig a vendégekhez fordult.
-Elnézésüket kérem ezért a kis kellemetlenségért. Azonnal megnézem, mi történt- mosolygott idegesen Aro. –Addig is, folytatódjék a mulatság. Zenét.
Aro odaszólt Caiusnak és Marcusnak, majd Tiával és Alec-el az oldalán elhagyta a nagytermet. A zene újra felcsendült és mindenki folytatta az előbbi tevékenységét. 
-Szerintem nekünk is mennünk kéne- fogta meg a vállam Alice. –Jó lenne tudni, mi történt.
- Igazad van lányom. Hátha tudunk valamit segíteni a barátainknak- bólintott Carlisle, majd az egész családdal elindultunk, követve Aro és a többiek illatát. Egy szoba előtt álltunk meg, aminek az ajtaja ki volt törve. Ahogy beljebb mentünk, láthattuk, hogy az egész szoba romokban hevert. Bella éppen a lányát szorította magához és mélyeket lélegzett, miközben Tia és Aro nyugtatták. Will Marcót fogta le és Alec is segített neki, Míg Jane és Félix egy számomra ismeretlen vámpírnőt tartottak fogva.
-Megkérdezhetem, mi folyik itt? –kérdezte Carlisle nyugodtan.
- Sajnálom barátom, hogy ezt látnod kellett. Kérlek, bocsássatok meg nekem- szégyenkezett Aro.
- Nincs miért szégyellned magad apa- szólalt meg Bella, majd Tia kezébe adta a lányát és átölelte az apját. –És itt senkinek sem. Csakis nektek- nézett a két fogva tartottra, majd eléjük sétált. –Nem tudom, hogyan dőlhettem be a kedvességednek. Egy utolsó szemétláda vagy. Azt sem érdemled, meg, hogy sértegesselek. Az lenne a legjobb, ha meghalnál.
- De azért jó voltam arra, hogy másnak a gyerekét rám sózd- kiáltotta a férfi.
- Soha nem kértelek, hogy vegyél feleségül. Te kérted meg a kezem. Te akartál feleségül venni.
- De elfogadtad az ajánlatomat.
- Igen, mert nem volt más választásom. Férjhez kellett mennem. De én nem akartam. Te pedig ígértél fűt meg fát. Bolond voltam, hogy hittem neked. És miattad majdnem elvesztettem a lányomat. Tökre tetted az életemet. Folyton jössz itt a féltékenységeddel, holott nem adtam rá okot. Sőt. Beleegyeztem, hogy a lányom ne tudja meg, ki a vérszerinti apja. Megbocsátottam, hogy rátámadtál a barátnőmre és azt is, hogy majdnem meghalt miattad a lányom és én is- köpte a szavakat Bella.
- Szóval én vagyok az oka mindennek. Ha ilyen rossz vagyok, miért nem mondod el a családodnak, ki a lányod apja. Biztos roppant kíváncsiak lennének.
- Elég ebből- kiáltotta Will. -Alec, vigyük őt az egyik tömlöcbe. Félix és Jane pedig Serenát egy másikba. Gyerünk.
- Itt az ideje elmondanod néhány dolgot Bella- nézett szúrósan Bellára Aro.
- Azt hiszem- szólt közbe feleségem. –Nekünk nem kéne itt lennünk.
- Maradjatok nyugodtan. Ha már borul a bili, akkor ti is tudjatok meg mindent- szólt keményen Bella, majd leült egy székre, ami még egészben volt.

2012. június 8., péntek

20.fejezet

(Bella szemszöge)

Elérkezett a bál napja. A bátyámék is megérkeztek már tegnap. Mindenki nagyon izgul, persze különböző okokból. Rengeteg vámpírt hívtunk meg. Mindenki itt lesz, köztük a Cullen család is. Az esküvőt meg tudtam úszni. Arra nem kellett meghívnom őket, de erre a bálra szinte kötelező volt. Hiszen mégis csak ők a legnagyobb klán a Volturi után. És ott van még az a tény, hogy mennyit segítettek nekünk. Apám hálás nekik és én nem fogom lerombolni a barátságukat csak azért, mert hülye voltam és beleszerettem Edwardba.
Amúgy meg én nem szóltam nekik. Most viseljem a döntésem következményeit. Ma este szembe kell néznem az egész Cullen családdal. Eleget halogattam már ezt a találkozást.
-Készen állsz? –kérdezte Caroline. Ő segített a készülődésben meg persze a többiek is. De mostanra már csak ő maradt bent velem és a lányommal.
- Nem- néztem rá.
- Pedig már megérkeztek. Will egy órája szólt. Itt vannak. Mindannyian. Mind a nyolcan- nézett rám jelentőségteljesen. –Te pedig nem futamodhatsz meg. Ez az egész miattad van. Most te vagy a lényeg a lányoddal és a férjeddel együtt.
- Tudom. És hidd el, felkészültem a legrosszabbra is. Ezek után Edward soha többet nem akar majd látni és meg tudom érteni. Hiszen én döntöttem úgy, hogy hozzá megyek Marcóhoz. De nem mondhatod el neki, ki a kicsi apja. Nem szólhatsz neki. Ígérd meg. Nem tudhatja meg, hogy ő a lányom vér szerinti apja. Ígérd meg, kérlek.
- Megígérem- sóhajtotta, majd a tükör felé fordított.
- Na, milyen?
Meg sem tudtam szólalni. Mintha nem is én lettem volna. Úgy néztem ki, mint egy valódi hercegnő. Legalábbis Caroline szerint. Most valóban úgy éreztem, hogy én vagyok a Volturi hercegnő. Az, akinek mindig is lennem kellett volna.
Egy gyönyörű fekete nyakba akasztós ruha volt rajta. A mell része és a derekán egy csík strasszokból volt kirakva. Földig ért a ruha alja és combközépig fel volt vágva. Meg kell hagyni, gyönyörű a ruha és kivételesen én is jól érzem magam benne. Ehhez vettem fel egy szürke magas sarkú szandált. Rajtam volt a volturis és a karikagyűrűm is. Felvettem még egy ezüst karkötőt és egy ezüst karika fülbevalót. A hajamat Caroline begöndörítette és leengedte, de a frufrumat hátra csatolta.
-El sem hiszem, hogy én vagyok. Kitettél magadért. Az egyszer már biztos. Nagyon köszönöm- öleltem át. –De meg kell hagyni te is csinos vagy. Gyere, menjünk- mondtam neki, közben felemeltem a lányom és úgy indultunk meg a nagyterem felé. Mivel rengeteg vendéget várunk, ezért nagyobb hely híján itt tartjuk az estélyt. Marco és Will a nagyterem ajtaja előtt várt ránk. Ahogy odaértünk, Caroline egyből a bátyám mellé sietett és megcsókolta. Én Marcóra néztem és rámosolyogtam. Most egyáltalán nem volt kedvem megcsókolni. Most nem. Ő átölelte a derekam és megsimogatta a lányunkat, majd elmosolyodott.
-Gyönyörű vagy.
- Köszönöm.
- Apa, itt vagyunk. Bejelenthetsz minket- üzentem gondolatban apának és hallgatózni kezdetem.
- Egy kis figyelmet kérnék- szólított meg mindenkit apa. –Először is szeretném megköszönni, hogy eljöttetek és megtiszteltek a jelenlétetekkel. Nos, azért vagyunk itt, hogy a fiam bejelentse az eljegyzését a barátnőjével, és hogy a lányom két nagyon fontos személyt mutasson be nekünk. Nem is húznám tovább az időd. Gyermekeim, fáradjatok be- kiáltotta el magát apa. Én bólintottam az ajtóban álló őröknek, akik kinyitották az ajtót. Azt hitem abban a percben elájulok, mikor megláttam a hatalmas tömeget. Marco, a kicsi és én mentünk elől, Will és Caroline pedig mögöttünk. A vámpírok félre húzódtak és így egyenesen a szüleim mellé sétáltunk. Mikor felértünk, szembe fordultunk a tömeggel. A lélegzetem is elállt, annyian voltak. Az egész nagyterem tele volt vámpírokkal.
- Örülök, hogy mindenki eljött- szólalt meg Will. –Ez az este a testvérem ötlete volt. De mint apám említette, nem csak neki vannak bejelenteni valói. Megragadnám az alkalmat, hogy bemutassam a menyasszonyomat. Mrs. Caroline Thomson. Mint azt mindenki érzi és hallja, ő egy ember, de már nem sokáig. Az esküvőt néhány héten belül megtartjuk és vámpírrá fog változni. Addig is nyomatékosan szeretnék mindenkit megkérni, hogy tekintse teljes jogú volturi tagnak. Nagyon szépen köszönöm- mondta bátyám. Felém nézett és ekkor tudatosult bennem, hogy itt az ideje, hogy beszélni kezdjek.
- Én is nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek illetve eljöttetek. Tulajdonképpen ez az estély arra van, hogy kibővítsük a volturi klánt. Szeretnénk bemutatni azokat a vámpírokat, akik az utóbbi időben csatlakoztak hozzánk. Két személyt szeretnék bemutatni nektek. Az első a lányom Liliana a második Marco Donoven. Ő a férjem- mondtam. Ekkor találtam meg a szememmel a Cullen családot. Ott voltak mindannyian. Köztük Ő. Ő, akit a mai napig nem tudtam kitörölni a szívemből és soha nem is fogom tudni. Ő a lányom apja és ha akarom ha nem, akkor is emlékeztetni fog rá. Minden vonásában benne van Edward is. Nem tudom, hogyan fogom a mai estét megúszni. Abban biztos vagyok, hogy beszélnem kell Edwarddal. Muszáj lesz. Még ha én nem is akarom. Ő addig nem fog békén hagyni, amíg nem magyarázom el a dolgokat. Istenem, most segíts. Segíts, hogy el ne gyengüljek.
Mikor a szemébe néztem rengeteg érzelmet láttam benne. Közöny, harag, gyűlölet, szenvedés, fájdalom, megértés, bánat és ott volt még a szerelem. A szerelem, melyet én a még mindig érzek iránta. Az a szerelem, ami engem hozzá köt, mindennél erősebb. Minden szeretetet felülmúl, kivéve egyet. A lányom iránt érzett szeretet talán még az Edward iránt érzett szerelmemnél is erősebb. –Köszönöm, hogy meghallgattatok. Folytatódjék a tánc. Zenét- intettem a zenészeknek. Újra játszani kezdtek és a tömeg végre nem csak ránk figyelt.
-Gyere, ülj le- húzott Marco az egyik szék felé.
- Nem, köszönöm. Inkább beszélek… néhány emberrel.
- Vele? –kérdezte dühösen.
- Ne csináld ezt. Legalábbis ne most. Rengetegen vannak. Ezt majd később megbeszéljük. Most ha megbocsátasz, üdvözlöm a vendégeket- mondtam és a kicsivel a karomon a tömegbe sétáltam.  
- Gratulálok Isabella- állított meg egy férfi hangja. Megfordultam és szembe találtam magam Eleazarral. Régen hozzánk tartozott, de most már állatvérrel táplálkozik és a Denali klán tagja.
- Eleazar, Carmen- mosolyogtam rájuk és amennyire tudtam, megöleltem őket. 
-  Mondtam már, hogy csak Bella. Régóta ismerjük egymást. 
- Örülök, hogy viszont láthatlak Isabella- köszöntött Carmen is, mire szúrósan néztem rá.
- Nehéz megszokni annyi év után- mosolygott ő is. – Oh… Hadd mutassam be neked annak a klánnak a tagjait, ahova távozásunk után csatlakoztunk Carmennel.
Bólintottam és előlépett három nő. Mind a hárman szőkék voltak és a szemük aranybarna.
-A családfő Tanya, Kate és Irina.
Minden egyes névnél egy személyre mutatott. Ők is bólintottak, majd köszöntöttem őket.
-Örülök. Az én nevem Isabella, de csak Bella. Ő padig a lányom Liliana.
- Mi is örülünk. Még nem volt alkalmunk személyesen találkozni- nyújtott kezet Tanya.
- Személyesen még nem, de én már hallottam rólatok. A Denali klán. Rengeteget tudok rólatok. De most eljött az ideje a személyes találkozásnak is- mosolyogtam és elfogadtam a felém nyújtott jobbot.
- Megfoghatom? –kérdezte Carmen a lányomra nézve. Le sem vette róla a szemét.
- Persze. De óvatosan- adtam át neki a lányom.
- Gyönyörű vagy mi querido.
- Köszönj szépen a néninek drágaságom- mosolyogtam a lányomra. Ő megérintette Carmen nyakát és miután Carmen felébredt, meglepődve nézett rám.
- Ez ő volt?
- Igen. Tehetséges. Épp a fordítottját tudja annak, amit apa tud.
- De örökölt tőled is- nézett rám Eleazar. –Nem is tudtad? –kérdezte mire megráztam a fejem ő pedig folytatta. –Már most pajzzsal rendelkezik. És az ereje csak nőni fog. De mit vártunk egy ilyen erős anyától. Ugyan olyan tehetséges, mint te. Nagy szüksége lesz rád, ha nőni kezd az ereje. Bár a pajzsa már most erősebb, mint a bátyádé- mosolygott rám.
- Jó tudni- néztem a lányomra és visszavettem őt Carmentől.
- Nem is tartunk fel tovább. Még lesz alkalmunk beszélni. Pár napig itt leszünk Volterrában.
- Rendben van. Menjetek és érezzétek jól magatokat. Örülök, hogy megismertelek benneteket- mondtam a három lánynak, majd otthagytam őket. Szememmel Marcót kerestem, de nem találtam sehol. Eltűnt. Helyette viszont megtaláltam a Cullen családot. Esme és Carlisle felém közeledtek és mögöttük ott jöttek a többiek is.
- Szia Bella- köszöntött Carlisle.
- Carlisle, Esme- mosolyogtam rájuk. –Köszönöm, hogy itt vagytok.
- Hát mit ne mondjak. Megleptél- nézett rám szomorúan Alice.
- Én pedig fel vagyok háborodva- mondta Rose, de semmi düh nem volt a hangjában. Viszont a szomorúság jól levehető volt az arcáról. –Még csak fel sem veszed a telefont. Hónapok óta nem tudok rólad semmit.
- Egészen azóta, mióta férjhez mentem. Aznap, mikor te itt jártál- néztem Edwardra. –Mikor te itt voltál Rose, akkor pedig már gyermeket vártam és az esküvőre készültünk.
- Miért nem szóltál? –kérdezte lehangoltan.
- Mert nem volt nagy esküvő. Viszont annál gyorsabb. A kicsi egyre csak nőtt és az idő szorított. Csak néhányan voltak. Pont azok akiket meghívott anya és Caroline. Most ha megbocsátotok, le kell fektetnem a kicsit. Nagyon elfáradt és én is- hazudtam. Pedig mennyire nehezemre esett.
- Megfoghatom? –kérdezte Esme könyörgőn.
- Gyertek velem. Még mielőtt Marco meglátna minket- mondtam és a szobám felé igyekeztem az egész családdal a nyomomban. Viszont mikor benyitottam a szobába, nem várt látvány fogadott…


(Edward szemszöge)

Fájt. Iszonyatosan fájt látnom, ahogy azzal a marhával sétált be a nagyterembe. Megfogadtam, hogy elfelejtem és folytatom az életem mintha mi sem történt volna, erre ide kellett jönnünk. Mikor megkaptuk a meghívót, én nem akartam jönni. Miután Will elküldött, úgy éreztem, semmi keresni valóm többet Bella közelében, Erre fél év múlva megérkezik a meghívó. Én tudtam, hogy nem jó ötlet. Éreztem, hogy nem szabad idejönnünk, de a lányok erősködtek. És a feleségem is ezt akarta. Én pedig megesküdtem, hogy megpróbálok úgy viselkedni vele, mint mielőtt Belláék megjelentek. Akkor ha nem is teljesen, de legalább boldog voltam. Most pedig bár megtaláltam az igaz szerelmet, mégis szenvedek. De úgy döntöttem nem akarok ennél is többet szenvedni. De ez az elhatározásom megingott, amint megláttam Bellát. A rég nem dobogó szívem belesajdult a fájdalomba, mikor megláttam egy másik vámpír oldalán. És mint kiderült az a vámpír a férje és van egy lánya. Egy gyönyörű és tündéri kislány, aki azonnal elbűvölt, amint megláttam. Abban a pillanatban azt kívántam bárcsak az én feleségem lenne Bella és bárcsak az én lányom lenne az a szépség. De nem. Bella nem az enyém és a lányához sincs semmi közöm. Az a bunkó a férje. És most már az egész vámpír világ tudja. Tudja, hogy az a barom a férje. Hozzá tartozik és nekem már nincs hozzá semmi közöm. Nincs jogom hozzá, hogy vele vagy mellette legyek. Már nincsen. Nekem itt a feleségem meg a bűntudatom. A mai napig nem mondtam el neki, hogy lefeküdtem Bellával. Nincs hozzá erőm. Nem tudom hogyan reagálna. Nagyon remélem, nem fog kiderülni, mert akkor az eddigi életem is romba dőlne. Minek mondanám el, ha Bella már túllépett? Minek tenném tönkre az ő életét is?
-Hagyd abba- szólt rám Jasper úgy, hogy senki ne vegye észre. De nem volt szerencsénk, ugyanis a feleségem meghallotta és kérdőn nézett rám.
- Nincsen semmi baj. Menjünk- mosolyogtam rá és kicsit megszorítottam a kezét.
- Fejezd be ezt az önkínzást. Látod, Bella tovább lépett és már nem érez irántad semmit. Tegyél te is így- üzente gondolatban Jasper. Bárcsak ilyen könnyű lenne. De nem megy egyik pillanatról a másikra. Nem tudok lemondani róla, mert ő jelenti számomra az életet. De így kell tennem. És így is lesz. Akármilyen hosszú időbe is telik, sikerülni fog. Ki fogom ölni magamból ezt a szerelmet. Észrevétlenül bólintottam és csendben mentünk tovább Bella után. Fogalmam nem volt hová megyünk. Csak akkor, amikor kinyílt az ajtó és Bella rámordult a bent lévő személyre.
-Mit keresel a szobámba?