22.fejezet

 

„Életünk folyamán kétféle fájdalommal találkozhatunk. Az egyik, amelyet másoknak okozunk. A másik, amelyet elszenvedünk. A kettő mindig arányban van.”

(Bella szemszöge)

Azt hiszem itt az ideje, hogy mindent megtudjanak. Már úgysem titkolhatom sokáig. Mindenki gyanakszik és Marco beszólása sem jött jól. Nem hiszem el, hogy képes volt ezt tenni velem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire aljas. Pedig azt hittem szeret. És én is kezdtem jobban szeretni, mint egy barátot. Erre mit csinál velem?

Nem elég neki, hogy megcsal ezzel a ribanccal, de még keresztbe is tesz nekem. Pedig én tényleg próbálkoztam. Megpróbáltam jó felesége lenni és nem tagadtam meg tőle semmit. Jó, nem voltam engedelmes, de hát könyörgöm. Ilyen a természetem. Ki nem állhatom, ha valaki uralkodni akar rajtam. Nem tűröm, hogy irányítsanak.

-Szóval? –kérdezte apa és várakozásteljesen nézett rám. –Mit kell megtudnunk?

Szólásra nyitottam a szám, de ekkor megjelent a szobában Will Caroline-nal az oldalán.

-Miről maradtunk le? –kérdezte bátyám.

- Még semmiről. Most elmondok mindent.

- Mindent? –kérdezte kikerekedett szemmel Caroline. Bólintottam, mire mellém szaladt és megfogta a kezem, míg bátyám a hátam mögé állt és megfogta a vállam- Itt az ideje elmondanod mindent- erőltetett meg egy mosolyt barátnőm én pedig újra a többiek felé fordultam.

- A szobában lévők többsége tudja, hogy Marco valóban nem a lányom vérszerinti apja. De azt csak hárman tudjuk, hogy ki ő. Azt hiszem itt az ideje mindent megtudnotok. Bár rettenetesen félek, hogy baj lesz belőle. És tudom, hogy meg fogtok vetni érte. De vállalom a kockázatot.

- Kérlek, ne húzd az időt- szólalt meg Alice és aggodalommal teli tekintetét rám emelte.

- Rendben. Lili vérszerinti apja Edward. Edward Cullen- néztem rá. Szerintem először fel sem fogta, mit mondtam. A szemébe néztem, melyben ott volt a harag, sértettség, aggodalom, gyűlölet és egy kis szerelem. Senki nem szólt egy szót sem. Végül anyám törte meg a csendet.

- Már értem. Mikor azt mondtad nős és hogy…

- Ne, anya. Kérlek, ne mond ki.

- Gondolhattam volna, hogy nem akárkivel állsz össze- szólalt meg apa, de mikor ránéztem megijedtem. Gyilkos dühvel méregette Edwardot, aki még csak fel sem fogta mi történik körülötte. –És te? Neked is pont az én lányom kellett? Hát nem szégyelled magad? Nős vagy az istenért. Miért kellett tönkretenned a lányom életét? És még csak a felelősséget sem vállaltad a tetteidért.

- Apa… -kezdte volna Will, de ekkor apa felé fordult és rámordult.

- És te hol voltál? Az lett volna a feladatod, hogy vigyázz a húgodra. De te nem csináltál mást, csak szórakoztál egy emberrel, míg a húgod elkövette élete legnagyobb hibáját.

- Apa, elég- kértem már szinte sírva, mire végre rám nézett. Nem tudom mit láthatott az arcomon, de egyből meglágyult a tekintete. –Kérlek, ne bántsd őket. Egyikük sem tehet róla. Egyedül én vagyok érte a felelős. Már nem vagyok kislány. Értsd meg. Will nem lehet állandóan a nyomomban. Neki is megvan a saját élete. És részeg voltam apa. Emellett pedig szerelemes. Bocsáss meg kérlek. Csak én tehetek az egészről. És azt tudnod kell, hogy nem bántam meg. Nem, mert ha nem így történik, akkor most nem lenne itt a lányom- mondtam és kinyújtottam a kezem anyám felé. Ő készségesen adta át  Lilit és én végre nyugodt voltam. Ő az én angyalom. A legfontosabb személy az életemben.

Apám felől vad morgást hallottam, de mikor felé néztem, ő már nem volt sehol. Aztán már csak annyit láttam, hogy neki esik Edwardnak.

-Neee… - kiáltottam. –Szedjétek már szét őket.

Will, Emmett és Jasper azonnal ugrottak. Edward egyenesen állt és nem szólt semmit. Apát Emmett és a bátyám fogták le. Őrjöngött. És most tényleg hasonlított ahhoz a vámpírhoz, akit mindenki ismer.

-Nem hiszem el. Kihasználtad őt. Még csak nem is volt magánál. Ezért még megfizetsz. Megöllek, esküszöm, megöllek.

Gyorsan Edward elé siettem a lányommal a kezemben, még mielőtt olyat talált volna mondani, ami még jobban felidegesíti apámat. Így szemben állva kezdtem nyugtatni őt és valószínűleg Jaspernek is ez járt a fejében, mert hamar lenyugodtak a kedélyek.

-Gyere velem Aro. El kell küldenünk a vendégeket- kapta el anya a karját és kifelé húzta. Mivel apa hagyta magát nem volt nehéz dolga.

-Beszélnem kell veled. Négyszemközt- szólalt meg most először Edward.

- Na azt már nem- kiáltotta Isadora. –Még beszélni akarsz vele ezek után? Különben is. Hogy lehet az, hogy te vagy a gyereke apja. Mégis mi a francot csináltál? Hogy képzelted, hogy megcsalsz ezzel- nézett rám, majd folytatta. –És most még beszélni is akarsz vele. Na, azt már nem.

- Azt mondtam beszélni akarok vele. Mit nem lehet ezen érteni?

Isadora mérgesen meredt rám a többi Cullenre pedig rá se tudtam nézni. Féltem, hogy olyat látok, ami fájdalmat okozna. És ezt nem akarom. Nem akarok többet szenvedni.

-Bella, akarod, hogy… - kezdte Caroline, de félbeszakítottam.

- Nem. Menjetek nyugodtan.

Mindenki elhagyta a szobát és kettesben maradtunk Edwarddal.

-Miért? – kérdezte csöndesen. –Miért nem mondtad el? Jogom lett volna tudni róla. Hiszen ő az enyém is.

- Edward én… én nem akartam, hogy még többet szenvedj. És én sem akartam. Túl sok volt nekem.

- Bella- emelte fel a fejem, hogy a szemembe nézzen. –Nem szenvedtem volna, ha elmondod. Sőt. Mindent megtettem volna azért, hogy boldog legyél és meglegyen mindenetek.

- Éppen ezt nem akartam. Hiszen neked ott van a feleséged. Szereted őt. Mi értelme lett volna, ha elszakítalak tőle csak azért, mert van egy lányunk, aki összeköt minket. Nem akartalak elszakítani a családodtól. Ráadásul mikor eljöttem, még nem tudtam róla.

- Rosszul gondolsz mindent- mosolyodott el. De nem szívből jövő mosoly volt. Hanem egy szomorú, fájdalmas mosoly. –A lehető legnagyobb ajándékot adtad nekem a világon.

- De nem akarom, hogy csak miatta legyél velem. Ez jobban fájna mindennél. Nem akarom a sajnálatodat és azt sem, hogy kényszerből mellettem maradj. Apám miatt meg ne aggódj. Megbékél majd, de friss neki ez a hír. Eddig nem tudta, ki a lányom apja és ha most nem történik ez, akkor soha nem tudja meg és te sem.

- Nem teheted ezt. Jogom van hozzá. Ő az enyém is. És harcolni fogok érte.

- El akarod venni tőlem- kérdeztem és a sírás határán voltam. Nem. Az nem lehet, hogy elvegye tőlem. Ő az én lányom. Az enyém.

- Nem. Dehogy is- mosolygott és két keze közé fogta az arcomat. –Máshogy fogalmazok. Harcolni fogok érte és érted is. Bella, én szeretlek téged. Szeretlek.

- Nem hiszem el. Nem szerethetsz. Egyszerűen nem teheted. Hát nem fogod fel mit tettem veled? –kérdeztem és dühösen hátrébb léptem. –Elszakítottalak a lányodtól és a feleségedtől. Nem adtam meg a lehetőséget, hogy lásd felnőni a lányod. Tönkre tettem a házasságod, az életed és te mégis itt állsz és olyan kedves vagy hozzám, mintha semmit nem tettem volna.

- Jobban örülnél neki, ha kiabálnék? Ha lehordanálak mindennek? –kérdezte döbbenten.

- Igen. Nem esne jól, de jobban érezném magam tőle.

- Hát akkor nagyon sajnálom, de nem adom meg neked ezt az örömöt. Képtelen vagyok rád haragudni, pedig lenne rá okom. De nem tudok mást érezni irántad, mint határtalan szerelmet. Hiszen nekem adtad magad és később megajándékoztál egy kislánnyal. Egy gyermekkel. Számomra ez hatalmas kincs. Mindennél fontosabb.

- Így csak még rosszabbul érzem magam. Olyan jó vagy. Meg sem érdemlem a bocsánatodat.

- Bella… ne beszélj butaságokat- mondta és elém sétált. Újra két keze közé fogta az arcomat és a szemembe nézve folytatta. –Te vagy az életem. A mindenem. Úgy érzem, nem vagyok teljes, ha nem vagy velem. Egyszerűen képtelen vagyok tovább létezni nélküled.  Megpróbáltam. Mindent megtettem azért, hogy elfelejtselek. Vagy legalábbis úgy folytathassam az életem, ahogy elkezdtem. De képtelen voltam rá. Folyton te jársz a fejemben. Belevésted magad a szívembe és nem tudlak kitörölni onnan. De már nem is akarlak.

- Edward.

- Ne. Egyszer hagytalak elmenni. Pedig már akkor szerettelek, mégis lemondtam rólad. Most viszont nem engedlek. Ha kell, szembeszállok apáddal vagy az egész volturival, de nem engedlek. Szeretlek. Szeretlek úgy, mint még soha senkit.

- Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz.

- Nem fogok megbánni semmit. Viszont ha hagylak elmenni, azt örökké bánni fogom. Amíg csak élek szeretni foglak.

- Edward, ezt… Nem tudom, mit mondjak.

- Nem kell mást mondanod, csak hogy szeretsz vagy sem. Mondd, a szemembe bármi legyen is az. Mert a válaszod vagy megöl, vagy felszabadít. Szeretsz?

Belenéztem aranybarna tekintetébe és képtelen voltam hazudni. Pedig azt akartam mondani, hogy nem szeretem. De ahogy a szemébe néztem egyszerűen képtelen lettem volna hazudni.

-Szeretlek- suttogtam.

Magához ölelt, amennyire csak tudott, vigyázva, hogy a lányunknak ne essen baja. Majd magához húzott és megcsókolt. Annyira jó volt újra érezni őt. Újra a karjaiban lenni. Megcsókolni őt úgy, hogy tudom valóban szeret. Levegő után kapkodva szakadtunk el egymástól. Magához ölelt és mosolyogva nézte a karomban tartott kis angyalt.

-Megfoghatom?

- Persze. De csak óvatosan- mondtam és a kezébe adtam a lányunkat.

- Miért pont Lilian?

- Nem tudom. Mikor hallottam, hogy Rosalie második neve Lilian, azonnal megtetszett. A Hope pedig elmaradhatatlan. Anyám miatt szerettem volna.

- Nagyon tetszik a név. De egy valami mégsem.

- Igen? És micsoda?

- A Donoven. Nem akarom, hogy annak a féregnek a nevét viselje. Szeretném, ha Cullen lenne.

- Ez megoldható- mosolyogtam. –De most mennünk kéne. A kicsi fáradt és beszélnem kell még apával is.

- Majd én beszélek vele.

- És mit akarsz mondani neki? Egyáltalán mit akarsz most csinálni?

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy szeretlek és soha többet nem akarok nélküled élni.

- Ez mind szép és jó, de akkor is mondanunk kell a többieknek valamit. Az apám ki van borulva. A feleséged őrjöngeni fog.

- Bella, kérlek, ne foglalkozz ezzel.

- De igenis foglalkozom vele. Mert engem érdekel a jövőm. Nem akarok bizonytalanságban élni. Hidd el, hogy nem akarom elvenni tőled a lányodat. Nem fogom eltiltani tőled. Akár mit is teszel, ő a te lányod is. És akkor látod, amikor csak akarod.

- De Bella…

- Nem. Tudod mit? Megkönnyítem a helyzetedet. Te pár nap múlva visszamész a családoddal Forksba. Minden ugyan úgy folytatódik, mint eddig. Mintha mi sem történt volna- mondtam és az ablakhoz sétáltam. Nem akartam, hogy tudja mennyire fáj kimondanom ezeket a szavakat. De neki vissza kell mennie és élnie az életét akkor is, ha ez hatalmas fájdalmat jelent számomra. –Amikor csak látni akarod a lányod, itt megtalálod. De ha úgy gondolod szólsz és valaki majd elviszi hozzátok.

- Mi? Mi… miért? Nem. Én nem akarok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Nagyon is történt. Vagy, te képes lennél… úgy… úgy tenni? Mármint megbocsátanál a férjednek? Hát ennyire szereted?

- Nem. Azt sose bocsátom meg neki, hogy megcsalt- fordultam meg dühösen. -És nem azért, mert szeretem. Soha nem szerettem úgy senkit, mint téged. Csak azért mentem hozzá, mert apám akarta, hogy a kicsi születése előtt keressek magamnak egy férjet. Nem tudom minek ragaszkodott hozzá, de ez van. Marcot mindig is a barátomnak tekintettem. Amikor visszajöttem, ő mellettem volt. Meghallgatott, nagyon kedvesen viselkedett velem. Aztán megkérte a kezem. Meggyőzött. Az mondta, ő elfogad a múltammal és a lányommal együtt. Nem kért mást, csak annyit, hogy a lányom ne tudja meg, hogy nem ő a vérszerinti apja. És én belementem- láttam Edwardon, hogy ezzel a mondatommal megbántottam. De mielőtt megszólalhatott volna, folytattam. –Összeházasodtunk és nászútra mentünk. Körbeutaztuk a világot és két hónap múlva jöttünk vissza. De Marco megváltozott. Folyton féltékeny volt és az őrületbe akart kergetni. Egy nap annyira felbosszantott, hogy rosszul lettem. Már nem sok volt hátra a terhességemből, de összevesztünk szintén a féltékenységén és kevésen múlott mindkettőnk élete. A lányom és én is meghalhattunk volna. Bár én igazából nem tudom mi történt. A többiek csak annyit mondtak, hogy veszélyben voltunk. Amíg a többiek azon voltak, hogy megmentsenek, Marco megtámadta Carolinet. Nem történt semmi baj, mert Jane idejében érkezett, de a bátyám kiakadt és megfenyegette Marcot. Utána megváltozott. Megint az a vámpír lett, akit a legjobb barátomnak tekintettem. És most itt vagyunk. Lefeküdt azzal a nővel, aki meg akarta ölni a lányomat és a barátnőmet. Szép mi?

- El sem hiszem, hogy ennyi minden történt veled. De azt a férget én magam fogom megölni. Nem hiszem el, hogy képes volt bántani téged. Kis híján elvesztettelek téged és a lányunkat is. Ezt soha nem bocsátottam volna meg.

- Hát nem unatkoztam, de gyere. Menjünk. Mindjárt elalszik- néztem a lányomra és kisétáltam a szobából egyenesen a sajátomba. Befektettem a kiságyba, mert már a karomban elaludt. Szegény, hosszú volt ez a nap és elfáradt. –Menjünk a nagyterembe. Ott van a te családod és az enyém is. A vendégeket már hazaküldték.

Edward némán követett. Nem szólt egy szót sem. A nagyterem előtt álló őr kinyitotta az ajtót és megpillantottam bent a két árulót, körülöttük pedig a teljes volturi klánt. A terem egyik sarkában ott állt mozdulatlanul a Cullen család. De egy valaki hiányzott. Nem volt ott Edward felesége. Vajon hol lehet? De engem ez miért érdekel? Nyugtalanít, hogy nincs itt. Rossz előérzetem van, de elmúlik. El fog múlni. Biztos csak az ítélet miatt. El kell döntenünk mi lesz a sorsuk. Edward a családja mellé sétált én pedig apám trónja mögé álltam bátyám mellé. Ő biztatásképp megfogta a kezem és rám mosolygott. Én ránéztem a két „fogolyra” és mikor Serenára néztem hirtelen látomásom lett. Elsötétült előttem minden. És olyat láttam, amit soha nem akartam. Egyáltalán nem akartam ilyet látni még a legrosszabb rémálmomban sem. Mikor visszatértem a valóságba, szembe találtam magam Serena önelégült mosolyával. Pontosan tudta, mit láttam. Nem. Az nem fog bekövetkezni. Mert én nem engedem. Nem.

Remegni kezdtem az idegességtől és képtelen voltam megnyugodni. Teljességgel sokkolt, amit láttam.

-Bella- rázott meg Will. –Mi a baj? Bella, mi történt? Jól vagy?

- Nem. Nem vagyok jól. Láttam…

- Mit láttál? Bella az istenért. Mi van veled?

- Láttam…