20.fejezet

(Bella szemszöge)

Elérkezett a bál napja. A bátyámék is megérkeztek már tegnap. Mindenki nagyon izgul, persze különböző okokból. Rengeteg vámpírt hívtunk meg. Mindenki itt lesz, köztük a Cullen család is. Az esküvőt meg tudtam úszni. Arra nem kellett meghívnom őket, de erre a bálra szinte kötelező volt. Hiszen mégis csak ők a legnagyobb klán a Volturi után. És ott van még az a tény, hogy mennyit segítettek nekünk. Apám hálás nekik és én nem fogom lerombolni a barátságukat csak azért, mert hülye voltam és beleszerettem Edwardba.

Amúgy meg én nem szóltam nekik. Most viseljem a döntésem következményeit. Ma este szembe kell néznem az egész Cullen családdal. Eleget halogattam már ezt a találkozást.

-Készen állsz? –kérdezte Caroline. Ő segített a készülődésben meg persze a többiek is. De mostanra már csak ő maradt bent velem és a lányommal.

- Nem- néztem rá.

- Pedig már megérkeztek. Will egy órája szólt. Itt vannak. Mindannyian. Mind a nyolcan- nézett rám jelentőségteljesen. –Te pedig nem futamodhatsz meg. Ez az egész miattad van. Most te vagy a lényeg a lányoddal és a férjeddel együtt.

- Tudom. És hidd el, felkészültem a legrosszabbra is. Ezek után Edward soha többet nem akar majd látni és meg tudom érteni. Hiszen én döntöttem úgy, hogy hozzá megyek Marcóhoz. De nem mondhatod el neki, ki a kicsi apja. Nem szólhatsz neki. Ígérd meg. Nem tudhatja meg, hogy ő a lányom vér szerinti apja. Ígérd meg, kérlek.

- Megígérem- sóhajtotta, majd a tükör felé fordított.

- Na, milyen?

Meg sem tudtam szólalni. Mintha nem is én lettem volna. Úgy néztem ki, mint egy valódi hercegnő. Legalábbis Caroline szerint. Most valóban úgy éreztem, hogy én vagyok a Volturi hercegnő. Az, akinek mindig is lennem kellett volna.

Egy gyönyörű fekete nyakba akasztós ruha volt rajta. A mell része és a derekán egy csík strasszokból volt kirakva. Földig ért a ruha alja és combközépig fel volt vágva. Meg kell hagyni, gyönyörű a ruha és kivételesen én is jól érzem magam benne. Ehhez vettem fel egy szürke magas sarkú szandált. Rajtam volt a volturis és a karikagyűrűm is. Felvettem még egy ezüst karkötőt és egy ezüst karika fülbevalót. A hajamat Caroline begöndörítette és leengedte, de a frufrumat hátra csatolta.

-El sem hiszem, hogy én vagyok. Kitettél magadért. Az egyszer már biztos. Nagyon köszönöm- öleltem át. –De meg kell hagyni te is csinos vagy. Gyere, menjünk- mondtam neki, közben felemeltem a lányom és úgy indultunk meg a nagyterem felé. Mivel rengeteg vendéget várunk, ezért nagyobb hely híján itt tartjuk az estélyt. Marco és Will a nagyterem ajtaja előtt várt ránk. Ahogy odaértünk, Caroline egyből a bátyám mellé sietett és megcsókolta. Én Marcóra néztem és rámosolyogtam. Most egyáltalán nem volt kedvem megcsókolni. Most nem. Ő átölelte a derekam és megsimogatta a lányunkat, majd elmosolyodott.

-Gyönyörű vagy.

- Köszönöm.

- Apa, itt vagyunk. Bejelenthetsz minket- üzentem gondolatban apának és hallgatózni kezdetem.

- Egy kis figyelmet kérnék- szólított meg mindenkit apa. –Először is szeretném megköszönni, hogy eljöttetek és megtiszteltek a jelenlétetekkel. Nos, azért vagyunk itt, hogy a fiam bejelentse az eljegyzését a barátnőjével, és hogy a lányom két nagyon fontos személyt mutasson be nekünk. Nem is húznám tovább az időd. Gyermekeim, fáradjatok be- kiáltotta el magát apa. Én bólintottam az ajtóban álló őröknek, akik kinyitották az ajtót. Azt hitem abban a percben elájulok, mikor megláttam a hatalmas tömeget. Marco, a kicsi és én mentünk elől, Will és Caroline pedig mögöttünk. A vámpírok félre húzódtak és így egyenesen a szüleim mellé sétáltunk. Mikor felértünk, szembe fordultunk a tömeggel. A lélegzetem is elállt, annyian voltak. Az egész nagyterem tele volt vámpírokkal.

- Örülök, hogy mindenki eljött- szólalt meg Will. –Ez az este a testvérem ötlete volt. De mint apám említette, nem csak neki vannak bejelenteni valói. Megragadnám az alkalmat, hogy bemutassam a menyasszonyomat. Mrs. Caroline Thomson. Mint azt mindenki érzi és hallja, ő egy ember, de már nem sokáig. Az esküvőt néhány héten belül megtartjuk és vámpírrá fog változni. Addig is nyomatékosan szeretnék mindenkit megkérni, hogy tekintse teljes jogú volturi tagnak. Nagyon szépen köszönöm- mondta bátyám. Felém nézett és ekkor tudatosult bennem, hogy itt az ideje, hogy beszélni kezdjek.

- Én is nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek illetve eljöttetek. Tulajdonképpen ez az estély arra van, hogy kibővítsük a volturi klánt. Szeretnénk bemutatni azokat a vámpírokat, akik az utóbbi időben csatlakoztak hozzánk. Két személyt szeretnék bemutatni nektek. Az első a lányom Liliana a második Marco Donoven. Ő a férjem- mondtam. Ekkor találtam meg a szememmel a Cullen családot. Ott voltak mindannyian. Köztük Ő. Ő, akit a mai napig nem tudtam kitörölni a szívemből és soha nem is fogom tudni. Ő a lányom apja és ha akarom ha nem, akkor is emlékeztetni fog rá. Minden vonásában benne van Edward is. Nem tudom, hogyan fogom a mai estét megúszni. Abban biztos vagyok, hogy beszélnem kell Edwarddal. Muszáj lesz. Még ha én nem is akarom. Ő addig nem fog békén hagyni, amíg nem magyarázom el a dolgokat. Istenem, most segíts. Segíts, hogy el ne gyengüljek.

Mikor a szemébe néztem rengeteg érzelmet láttam benne. Közöny, harag, gyűlölet, szenvedés, fájdalom, megértés, bánat és ott volt még a szerelem. A szerelem, melyet én a még mindig érzek iránta. Az a szerelem, ami engem hozzá köt, mindennél erősebb. Minden szeretetet felülmúl, kivéve egyet. A lányom iránt érzett szeretet talán még az Edward iránt érzett szerelmemnél is erősebb. –Köszönöm, hogy meghallgattatok. Folytatódjék a tánc. Zenét- intettem a zenészeknek. Újra játszani kezdtek és a tömeg végre nem csak ránk figyelt.

-Gyere, ülj le- húzott Marco az egyik szék felé.

- Nem, köszönöm. Inkább beszélek… néhány emberrel.

- Vele? –kérdezte dühösen.

- Ne csináld ezt. Legalábbis ne most. Rengetegen vannak. Ezt majd később megbeszéljük. Most ha megbocsátasz, üdvözlöm a vendégeket- mondtam és a kicsivel a karomon a tömegbe sétáltam.  

- Gratulálok Isabella- állított meg egy férfi hangja. Megfordultam és szembe találtam magam Eleazarral. Régen hozzánk tartozott, de most már állatvérrel táplálkozik és a Denali klán tagja.

- Eleazar, Carmen- mosolyogtam rájuk és amennyire tudtam, megöleltem őket. 
-  Mondtam már, hogy csak Bella. Régóta ismerjük egymást. 

- Örülök, hogy viszont láthatlak Isabella- köszöntött Carmen is, mire szúrósan néztem rá.

- Nehéz megszokni annyi év után- mosolygott ő is. – Oh… Hadd mutassam be neked annak a klánnak a tagjait, ahova távozásunk után csatlakoztunk Carmennel.

Bólintottam és előlépett három nő. Mind a hárman szőkék voltak és a szemük aranybarna.

-A családfő Tanya, Kate és Irina.

Minden egyes névnél egy személyre mutatott. Ők is bólintottak, majd köszöntöttem őket.

-Örülök. Az én nevem Isabella, de csak Bella. Ő padig a lányom Liliana.

- Mi is örülünk. Még nem volt alkalmunk személyesen találkozni- nyújtott kezet Tanya.

- Személyesen még nem, de én már hallottam rólatok. A Denali klán. Rengeteget tudok rólatok. De most eljött az ideje a személyes találkozásnak is- mosolyogtam és elfogadtam a felém nyújtott jobbot.

- Megfoghatom? –kérdezte Carmen a lányomra nézve. Le sem vette róla a szemét.

- Persze. De óvatosan- adtam át neki a lányom.

- Gyönyörű vagy mi querido.

- Köszönj szépen a néninek drágaságom- mosolyogtam a lányomra. Ő megérintette Carmen nyakát és miután Carmen felébredt, meglepődve nézett rám.

- Ez ő volt?

- Igen. Tehetséges. Épp a fordítottját tudja annak, amit apa tud.

- De örökölt tőled is- nézett rám Eleazar. –Nem is tudtad? –kérdezte mire megráztam a fejem ő pedig folytatta. –Már most pajzzsal rendelkezik. És az ereje csak nőni fog. De mit vártunk egy ilyen erős anyától. Ugyan olyan tehetséges, mint te. Nagy szüksége lesz rád, ha nőni kezd az ereje. Bár a pajzsa már most erősebb, mint a bátyádé- mosolygott rám.

- Jó tudni- néztem a lányomra és visszavettem őt Carmentől.

- Nem is tartunk fel tovább. Még lesz alkalmunk beszélni. Pár napig itt leszünk Volterrában.

- Rendben van. Menjetek és érezzétek jól magatokat. Örülök, hogy megismertelek benneteket- mondtam a három lánynak, majd otthagytam őket. Szememmel Marcót kerestem, de nem találtam sehol. Eltűnt. Helyette viszont megtaláltam a Cullen családot. Esme és Carlisle felém közeledtek és mögöttük ott jöttek a többiek is.

- Szia Bella- köszöntött Carlisle.

- Carlisle, Esme- mosolyogtam rájuk. –Köszönöm, hogy itt vagytok.

- Hát mit ne mondjak. Megleptél- nézett rám szomorúan Alice.

- Én pedig fel vagyok háborodva- mondta Rose, de semmi düh nem volt a hangjában. Viszont a szomorúság jól levehető volt az arcáról. –Még csak fel sem veszed a telefont. Hónapok óta nem tudok rólad semmit.

- Egészen azóta, mióta férjhez mentem. Aznap, mikor te itt jártál- néztem Edwardra. –Mikor te itt voltál Rose, akkor pedig már gyermeket vártam és az esküvőre készültünk.

- Miért nem szóltál? –kérdezte lehangoltan.

- Mert nem volt nagy esküvő. Viszont annál gyorsabb. A kicsi egyre csak nőtt és az idő szorított. Csak néhányan voltak. Pont azok akiket meghívott anya és Caroline. Most ha megbocsátotok, le kell fektetnem a kicsit. Nagyon elfáradt és én is- hazudtam. Pedig mennyire nehezemre esett.

- Megfoghatom? –kérdezte Esme könyörgőn.

- Gyertek velem. Még mielőtt Marco meglátna minket- mondtam és a szobám felé igyekeztem az egész családdal a nyomomban. Viszont mikor benyitottam a szobába, nem várt látvány fogadott…

(Edward szemszöge)

Fájt. Iszonyatosan fájt látnom, ahogy azzal a marhával sétált be a nagyterembe. Megfogadtam, hogy elfelejtem és folytatom az életem mintha mi sem történt volna, erre ide kellett jönnünk. Mikor megkaptuk a meghívót, én nem akartam jönni. Miután Will elküldött, úgy éreztem, semmi keresni valóm többet Bella közelében, Erre fél év múlva megérkezik a meghívó. Én tudtam, hogy nem jó ötlet. Éreztem, hogy nem szabad idejönnünk, de a lányok erősködtek. És a feleségem is ezt akarta. Én pedig megesküdtem, hogy megpróbálok úgy viselkedni vele, mint mielőtt Belláék megjelentek. Akkor ha nem is teljesen, de legalább boldog voltam. Most pedig bár megtaláltam az igaz szerelmet, mégis szenvedek. De úgy döntöttem nem akarok ennél is többet szenvedni. De ez az elhatározásom megingott, amint megláttam Bellát. A rég nem dobogó szívem belesajdult a fájdalomba, mikor megláttam egy másik vámpír oldalán. És mint kiderült az a vámpír a férje és van egy lánya. Egy gyönyörű és tündéri kislány, aki azonnal elbűvölt, amint megláttam. Abban a pillanatban azt kívántam bárcsak az én feleségem lenne Bella és bárcsak az én lányom lenne az a szépség. De nem. Bella nem az enyém és a lányához sincs semmi közöm. Az a bunkó a férje. És most már az egész vámpír világ tudja. Tudja, hogy az a barom a férje. Hozzá tartozik és nekem már nincs hozzá semmi közöm. Nincs jogom hozzá, hogy vele vagy mellette legyek. Már nincsen. Nekem itt a feleségem meg a bűntudatom. A mai napig nem mondtam el neki, hogy lefeküdtem Bellával. Nincs hozzá erőm. Nem tudom hogyan reagálna. Nagyon remélem, nem fog kiderülni, mert akkor az eddigi életem is romba dőlne. Minek mondanám el, ha Bella már túllépett? Minek tenném tönkre az ő életét is?

-Hagyd abba- szólt rám Jasper úgy, hogy senki ne vegye észre. De nem volt szerencsénk, ugyanis a feleségem meghallotta és kérdőn nézett rám.

- Nincsen semmi baj. Menjünk- mosolyogtam rá és kicsit megszorítottam a kezét.

- Fejezd be ezt az önkínzást. Látod, Bella tovább lépett és már nem érez irántad semmit. Tegyél te is így- üzente gondolatban Jasper. Bárcsak ilyen könnyű lenne. De nem megy egyik pillanatról a másikra. Nem tudok lemondani róla, mert ő jelenti számomra az életet. De így kell tennem. És így is lesz. Akármilyen hosszú időbe is telik, sikerülni fog. Ki fogom ölni magamból ezt a szerelmet. Észrevétlenül bólintottam és csendben mentünk tovább Bella után. Fogalmam nem volt hová megyünk. Csak akkor, amikor kinyílt az ajtó és Bella rámordult a bent lévő személyre.

-Mit keresel a szobámba?