Díj!

Köszönöm szépen Rekaa888-nak és Netty és Wiky-nek!

Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 blognak!
Írj magadról 11 dolgot:


1. Szemüveges vagyok.
2. Szeretem a természet felettiről szóló könyveket, filmeket.
3.Szeretem az állatokat.
4. Szeretek sportolni.
5. Kedvenc évszakom a nyár.
6. Utálok tanulni.
7. A szabadidőmet a barátaimmal töltöm.
8. Szeretek olvasni és írni.
9. Imádok a szabadban lenni.
10. A vásárlás az egyik kedvenc időtöltésem.
11. Szeretek sütni.


Rekaa kérdései:


1., Hogy hívnak?
Veronika

2. Mi a kedvenc színed?
kék

3. Melyik a kedvenc állatod? Miért?
A kutyák. Talán azért, mert mióta az eszemet tudom mindig volt mellettem egy.

4. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?/Mivel foglalkozol?
Jelenleg fodrásznak tanulok és szeretnék is a szakmámban érvényesülni.

5. El tudod magad sírni megható történet láttán?
Igen.

6. Ki a kedvenc Twilight szereplőd? Miért?
Talán Alice. Mert a legjobb barátnőm is pont olyan pörgős, mint ő.

7. Mi/Ki ösztönzött az írásra?
Az, hogy a saját fejemben megalakuló történetek ne csak engem szórakoztassanak.

8. Szerinted milyen egy jó barát?
Számomra az a jó barát, aki elviseli a hülyeségeimet és mindenben mellettem van és megmondja az igazat. Akkor is, ha tudja, hogy azzal megbánt.

9. A saját történetedből ki a kedvenc szereplőd?
Rosalie

10. Mi a kedvenc zenéd?
Nincsenek kedvenceim.

11., Melyik országokban jártál? Melyik tetszett a legjobban?
Még nem jutottam el külföldre.


Netty és Wiky kérdései:

1. Mi a neved?
Veronika

2. Van testvéred?
Igen.

3. Mi a legfontosabb számodra?
A családom és a barátok.

4. Mi a hobbid?
Az írás.

5. Hány éves vagy?
17

6. Van házi állatod?
Igen.

7. Suliba jársz vagy dolgozol?
Tanulok.

8. Miért szeretsz írni?
Mert kikapcsol.

9. Mi a legjellemzőbb rád leginkább?
Makacs vagyok.

10. Hova utaznál el legszívesebben?
Londonba.

11. Hány barátod van?
Igazi barát csak egy, de rajta kívül mg van egy pár.


Kérdéseim:

1.Sportolsz valamit?
2.Játszol valamilyen hangszeren?
3.Szereted az állatokat?
4.Mióta írsz?
5.Mi ösztönzött arra, hogy mással is megoszd az írásaidat?
6.Milyen filmet néztél utoljára?
7.Van kedvenc színészed? Ha igen, ki ő?
8. Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?
9.Kedvenc időtöltés?
10.Kedvenc étel?
11.Hiszel a szerelemben?

Akiknek küldöm:
http://robsten-kuzdjaszerelemert.blogspot.hu/
http://evelyn-vernemktelezhet.blogspot.hu/
http://szivdobbanasnyipillanat4993.blogspot.hu/
http://lilyvolturistwilight.blogspot.hu
http://felverszerelem.blogspot.hu/
http://dallambanaszerelem.blogspot.hu/
http://rosie-paradise-academy-fanfic.blogspot.hu/
http://szenvedelyesszerelem.blogspot.hu/
http://rafaelavolterraban.blogspot.hu/
http://katrinavolturi.blogspot.hu
http://szintisztautlat.blogspot.hu/

Forbidden Love- 33.fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam a frisst, de rengeteg dolog jött közbe. Viszont nem áll szándékomban húzni az időt a magyarázkodással. Tényleg nagyon sajnálom. Viszont nagyon szépen köszönöm, hogy vettétek a fáradtságot és komiztatok. Nagyon örültem nekik. Köszönöm mindenkinek. 

Sajnos nem tudom mikor jön a friss, fogalmam sincs, mennyi időm lesz rá, de igyekezni fogok. Talán jövőhét szombatra, de nem ígérem biztosra. 

Jó olvasást ehhez a fejihez. Puszi: Hope

„A gyűlölet olyan, mint a méreg. Lassan felemészt. Mire észhez térsz, már nem az vagy, aki voltál. „

(Edward szemszöge)

Idegesen pattantam be a kocsimba és indítottam a reptérre. Tudnom kell a részleteket, csak így indulhatunk a keresésükre. Alice és Esme éppen hajót bérel, hogy amint bármit megtudunk, indulhassunk is. Carlisle a kórházba ment, hogy ha beviszik őket, tudjunk róla. Azonban mielőtt elértem volna a repteret, megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám volt, de azért felvettem.

-Halló?

- Apa? Én vagyok az Tony- hallottam meg fiam hangját, amitől egyből megállítottam a kocsit.

- Fiam, jól vagy? –kérdeztem rögtön. –Nem esett bajotok? Minden rendben? Mondd, hogy jól vagy. Kérlek- szinte már könyörögtem.

- Megvagyok, nem esett semmi bajom. Pár karcolást leszámítva minden rendben van.

- És a többiek? Rose és Em? Hol vagytok egyáltalán?

- Fogalmunk sincs apa. Rose és Em is jól vannak, de mással vannak elfoglalva. Miriam súlyosan megsebesült és át kellett őt változtatni.

- Ki az a Miriam.

- Otthon mindent elmondunk. Csak szerettük volna, ha tudjátok, hogy életben vagyunk, és jól vagyunk. Három nap múlva elindulunk haza és mindent megmagyarázunk.

- Vigyázz magadra fiam. Kérlek. Hiszen az a lány újszülött lesz.

- Ne aggódj, Nem lesz baj. Szeretlek apa.

- Én is fiam. Az életemnél is jobban- suttogtam a telefonba.

- Ne aggódj apa. Minden rendbe jön. Bízz bennem- suttogta, majd a vonal megszakadt. Én pedig lehunytam a szemem és fejemet a fejtámlának döntöttem. Hatalmas kő esett le a szívemről. Hiszen a fiam jól van. Hallottam a hangját és nemsokára hazajön. És persze a testvéreim is. De egy valami aggasztott. Ki az a Miriam? És miért változtatták át? Ha csak egy egyszerű utas volt a gépen, miért volt olyan fontos nekik, hogy életben tartsák? Talán a fiam… Nem. Nem hiszem. Bár lehetséges. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy a fiam talán szerelmes. Lehet, hogy már ő is érzi azt a szerelmet, amit én éreztem Bella közelében. Azt a hihetetlen szabadságot és boldogságot.

Mielőtt még messzebbre szálltak volna a gondolataim, újra a telefonra szegeztem tekintetem és kikerestem húgom számát. Aki az első csörgésre felvette.

- Mondjad- szólt bele idegesen és én nem bírtam elrejteni a mosolyomat, holott néhány perce még én is ilyen idegbeteg voltam.

- Ne idegeskedj, kérlek. Tony éppen most hívott. Mind jól vannak. Nem esett bajuk.

Pár pillanatig nem szólt semmit, majd hatalmasat sikított és én kénytelen voltam eltartani a fülemtől a telefont, hogy ne süketüljek meg.

- Úr Isten. Igaz? Igazat mondasz? És hol vannak? Miért nem hívtak eddig? Mondd már Edward- parancsolt rám és már biztos voltam benne, hogy mindenki tudja a házban, hogy nem esett bajuk.

- Nem tudok én se sokkal többet, mint te. Csak annyit mondott Tony, hogy fogalma sincs, hol vannak, de nem esett bajuk. Egy lány sérült meg komolyabban, akit át kellett változtatniuk és amint magához tér indulnak haza. Többet nekem sem mondott.

- Hála az égnek. Azonnal szólok Carlisle-nak is. Te pedig gyere már haza- parancsolt rám, majd letette a telefont. Elképesztő a húgom. Ezekben a pillanatokban is képes parancsolgatni. De ő már csak Alice. Ledobtam a telefont az anyós ülésre és újra elindítottam az autót, ezúttal viszont hazafelé siettem.

Három nap múlva…

Idegesen járkáltam fel s alá. Azóta a fiam egyszer sem jelentkezett, de nem csak ő, hanem a testvéreim sem. Fogalmam sincs, hol vannak, mi történt velük, mikor jönnek haza, stb. Komolyan kezdek megijedni. Miért nem lehet felhívni. És én miért vagyok olyan idióta, hogy nem kérek egy hülye telefonszámot, amin utol tudom érni őket. Jó, tudom, hogy meg kell várniuk, amíg az újszülött felébred, de akkor is idegtépő ez a várakozás. Bízom a testvéreimben, hogy nem engedik, hogy Tony-t bántsa, de mi van, ha nem figyelnek eléggé és történik valami a fiammal? Azt nem tudnám elviselni. Egyedül ő maradt nekem a boldogságomból. Nem veszíthetem el őt is.

Még mindig idegesen járkáltam a szobámban, mikor egy autó fordult a bekötőútra. És ebből tudtam, hogy a ház felé siet. Én pedig, mint akit puskából lőttek ki úgy rohantam le a ház elé. És persze a többiek is így voltak vele, mert mind kint álltunk az ajtó előtt. Szinte már ideggörcsöt kaptam, mire kinyílt a vezető felöli ajtó és előbukkant bátyám vigyorgó feje. Kinyílt mind a négy ajtó és én kíváncsian vártam, hogy ki az a személy, aki ha minden igaz a családunk legújabb tagja lesz. Azonban hatalmas meglepetésként ért, mikor az autóból négy személy helyett öt szállt ki. Emmett mellé odasétált a felesége, aki szintén csak mosolygott, míg fiam mellém sétált és megölelt. Aztán érdeklődve fordultam a két ismeretlen személy felé, de amint megpillantottam az egyiket, már nem érdekelt a másik. Hihetetlenül meglepett, hogy ő itt van. Szinte éreztem, ahogy elönti a szívemet a melegség arca láttán és nem tudtam mit tehetnék. Nem akartam egyből lerohanni és sajnos itt volt mellettem életem megkeserítője is. Viszont a többiek nagyon is tudták, hogy mit kell tenniük. Anyám és apám egyszerre ölelték át szerelmemet és legszívesebben én is ezt tettem volna. Szinte le sem vettem róla a szemem egészen addig, amíg meg nem éreztem két kezet a karomon. Lepillantottam a mellettem levő személyre, aki nem más volt, mint Rony. Leráztam magamról a karját, de mintha észre sem vette volna, újra belém karolt. Hatalmasat sóhajtottam, és újra szerelmemre néztem, aki ezúttal pöttöm húgom karjaiban volt, majd helyét Jasper vette át. Végül tekintetét egyenesen ránk emelte.

-Edward, Rony, örülök, hogy ismét találkoztunk.

- Bárcsak én is ezt mondhatnám- Rony hangja gúnyos volt és legszívesebben megfojtottam volna. De nem tehettem.

- Én is örülök neked Bella- mosolyogtam rá, majd elindultam felé, de valaki visszarántott, mire dühösen néztem feleségemre. –Ha megbocsátasz, méltó képpen üdvözölném a testvéreimet- morogtam rá, mire elengedett és én végre magamhoz ölelhettem azt a személyt, aki a világot jelentette számomra. –Örülök, hogy visszajöttél- suttogtam a hajába. Viszont túl hamar eltaszított magától és én fájdalmasan vettem tudomásul, hogy semmi nem változott az elhatározásán, miszerint távol tartja magát tőlem.

- Köszönöm, hogy vigyáztatok a fiamra- mosolyogtam a nővéremre és a bátyámra, majd őket is megöleltem.

- Gyertek be, ne ácsorogjunk idekint. Szeretnénk megtudni, hogy ki a vendégünk és persze a körülményekre is kíváncsiak lennénk- mosolyodott el apa, mire mindenki megindult befelé. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy Bella átkarolja a lány vállát és mosolyogva indulnak el befelé. Mind helyet foglaltunk. Mindenki a párja mellett vagy ölében, míg Bella az ismereten lány mellől el sem mozdult.

- Nos, először szeretnénk tudni, hogy hívnak- kérdezte anya a lánytól.

- Miriam vagyok. Miriam Swan- mosolyodott el, majd Bellára nézett. Bennem viszont megállt az ütő. Swan?

- Swan? –kérdezte Alice, mire Rose, Em és fiam is mosolygott.

- Igen. Miriam a lányom- húzta ki magát büszkén Bella.

- Hogy a lányod? – csoda, hogy a döbbenettől meg tudtam szólalni.

- Igen. Örökbe fogadtam mikor árvaházba került. De nem vettem magamhoz. Az árvaházban nőtt fel, mert féltettem Aro-tól és a többiektől. De egy napon már nem bírta tovább azon a helyen és elvittem őt a kastélyba. Viszont egyetlen percre sem hagytam magára. Jane vagy én mindig mellette voltunk. Ismerem Aro-t. Tudom, hogy mit akar a lányomtól. De nem fogom hagyni, hogy bánthassa.

- Anya- szólt rá rosszallóan Miriam és nekem iszonyatosan furcsa volt ez az egész. Nehéz volt Bellára anyaként gondolni.

- Tudjátok, mire lennék kíváncsi- szólalt meg Jasper. –Hol találkoztatok és mit keresett Miriam azon a gépen, amin Tony-ék voltak?

- Miután Aro elengedett, Elenáékhoz mentünk. Azért hívta el őket Elena, mert mi is ott voltunk. Nem akartam hazajönni, mert féltem mi vár rám itthon. Nem tudtam hogyan viszonyultok hozzám, mennyire változott meg a véleményetek velem kapcsolatban. Így Elena felajánlotta, hogy odahívja őket. Aztán Rose és a többiek meggyőztek, hogy csak azért mert félek, nem maradhatok örökre távol a családomtól.

- Szóval nem akartál hazajönni- hajtotta le a fejét Esme.- De hiszen megígérted. Azt mondtad, visszajössz. Tudod mennyire aggódtam érted? És Tony-ról már ne is beszéljünk.

- Igen, sajnálom. Nem akartam, hogy izgulj anya.

- Tudod, hányszor hívtalak a baleset után? Azt hittem nem akarsz velem beszélni, pedig csak szerettem volna, ha tudod, mi történt a többiekkel. Arra számítottam hátha te tudsz segíteni. Már azon voltam, hogy Volterrába megyek, mikor Tony végre jelentkezett.

- Annyira sajnálom anya- Bella azonnal felpattant a helyéről és anya nyakába vetette magát. –Nem akartam, hogy aggódj. Kérlek, bocsáss meg nekem. És azért is, mert egyáltalán megfordult a fejemben, hogy nem jövök haza.  Bocsáss meg nekem.

- Ugyan lányom- simogatta a hátát anya. –A lényeg, hogy itt vagytok. És nekem van még egy unokám.

- Várjunk csak- ugrott fel pöttöm húgom. –Te anya, honnan tudtad Bella számát? És hogy jutott eszedbe, hogy Volterrába menj? Ráadásul egyedül. És miért aggódott volna Tony Belláért, mikor nem is ismerte.

- Azaz igazság, hogy Bella és Tony már elég régóta ismerik egymást. Emlékeztek, mikor Rosalie összeveszett Rony-val olyan szinten, hogy egymásnak este- mindenki bólintott, hiszen azt a napot nehéz lenne elfelejteni. Anyám pedig folytatta. –Akkor kérdezett rá Tony Bellára. Emlékezett rá, de nem merte megkérdezni az apjától vagy bárki mástól azok után, hogy látta Rosalie-t nekiesni Rony-nak. Én meséltem neki róla és évekkel később meglátogattuk őt mindketten. Elmentünk Volterrába és ott találkoztunk vele. Azóta folyton beszéltünk. Még ha csak rövid időnként is. De tudtuk mi van vele.

- És miért nem szóltál nekünk szívem? Miért nem engedted, hogy elkísérjünk- kérdezte Carlisle kissé szomorúan, amiért a felesége nem bízott meg benne.

- Mert így volt a legjobb. Ha mind odajöttök, nem tudom Aro hogyan reagált volna. Tudjátok, már azon eléggé kiakadt, hogy Esme és Tony meglátogattak.

- De miért akadt ki ezen?

- Mert nem voltam hajlandó megmutatni neki, mit beszéltünk. Ezt úgy fogta fel, hogy titkolózom előtte és meg akart alázni, de végül fordítva sült el a dolog- rántotta meg a vállát egyetlenem. –Viszont megkértem Esme-t és Tonyt, hogy ne jöjjenek többet. Tony értékes Aro számára és nem szerettem volna, ha utánam őt akarja megszerezni a csapatának.

- Jaj, annyira örülök, hogy itt vagytok- pattant fel Esme és megölelte Bellát és a lányát.

- Isten hozott újra a családban lányom. És persze téged is Miriam- mosolyodott el apa.

- Biztosan? Nem okozna gondot, ha itt maradnánk? –kérdezte Bella kicsit félénken, mire a mellettem ülő feleségem azonnal felpattant.

- Nem, persze hogy nem- válaszolt gúnyosan. –Hát nem látod, mennyire örül neked mindenki?

- Rony…

- Hát a többiekkel ellentétben, én egyáltalán nem örülök. Sőt. Egész eddig rettegtem, hogy eljön ez a nap. Boldog voltam, hogy nem láttam minden nap az állszent képedet és szinte könyörögtem az istennek, hogy soha ne gyere vissza.

- Azt hittem elmúlt a gyűlöleted.

- Soha. Soha nem felejtem el, amit velem tettél. Kész pokol volt az életem csakis miattad. Elvettél tőlem mindent.

- Fejezd be- üvöltötte el magát fiam és ő is felpattant, mire én sem tudtam egy helyben ülni. –Semmi jogod őt hibáztatni. Te rontottál el mindent. Meg volt rá a lehetőséged, hogy helyrehozz mindent, de téged elvakított a gyűlölet. Nem volt anyám egész életemben nem érezhettem tőled azt az anyai szeretetet, amit szerettem volna. Helyetted Rosalie nevelt fel és a többiek. Szeretetben nőttem fel, de nem a te érdemedből. Mindig megvetettél, sose úgy néztél rám, mint a fiadra. Hanem mint egy koloncra. A nagynéném ellen akartál fordítani, de nem sikerült. Ugyanis mikor megpillantottam már akkor éreztem a szeretetét. Azt a szeretetet, amit tőled sosem kaptam meg. Pedig nem ismertem őt. Nem tudtam milyen. Egyetlen egy emlékem volt róla. Az, hogy az esküvő napján milyen szeretetteljesen nézett rám. Ez az egy kép volt a fejemben. Tudod milyen érzés, mikor az a személy gyűlöl, akinek a legjobban kellene szeretnie?

- Én csak azt tudom milyen a gyűlölet, mert valaki megkeserítette az életemet.

- Én nem akartalak bántani téged. Soha. Hiszen a testvérem vagy.

- Tudod, ez már nem számít. Megtetted és nem lehet visszafordítani. A gyűlölet melyet irántad érzek sokkal erősebb bármi másnál. Jól jegyezd meg Bella. Nem engedem, hogy boldog legyél. Soha. Hidd el, hogy megkeserítem az életedet, ha addig élek is- morogta, majd kiviharzott a házból.

- Anya, anya- hallottam meg Miriam aggódó hangját, mire mindenki ránézett.

- Gyűlöl. A saját testvérem gyűlöl. És jogosan.

- Ezt fejezd be- morgott rá Miriam, majd maga felé fordította. –Nem te vagy a hibás. Komolyan kezd elegem lenni ebből. Mióta ismerlek, tudom, hogy nincs nálad tisztább lelkű ember vagy vámpír ezen a földön. Hagyd abba ezt az önsanyargatást, mert nagyon elegem van belőle. Volterrában miért nem tudtál ilyen lenni? Hm? Ott erős voltál. Sebezhetetlen és tiszteletet parancsoló. Most pedig valaki azt mondja te vagy a felelős a kisiklott életéért és egyből elhiszed neki. Hol van az anyám? Az a kemény és tiszteletre méltó nő, akitől a fél vámpírvilág retteg. Gyerünk, mondd meg, hol van, azaz éned. Nekem ő az anyám, akire felnézek és nem ez a romhalmaz.

- Vigyázz a szádra lányom.

- Nem. Nem fogok. Ugyanis igazam van. Csak nézz magadra. Össze vagy törve, szinte azt sem tudod, mit csinálj. Nem ilyennek ismertelek meg. Sosem láttalak még ennyire gyengének és elesettnek. Te nem ilyen vagy. Legalábbis én nem láttalak ilyennek soha.

- Kicsim, én ilyen voltam. Gyenge és jellegtelen. A Volturinál lettem olyan, amilyennek te megismertél.

- És mi lesz? Most, hogy visszajöttél, megint gyenge leszel? Elfelejted, amit az évek során tanultál? Amiért annyi mindent elviseltél azoknak a szemeteknek? És azt is, mennyi mindenki retteg pusztán a nevedtől? Komolyan el akarod dobni, amiért 50 éven keresztül küzdöttel?

- Nem. És igazad van. Ha már egyszer sikerült kivívnom Aro tiszteletét, nem dobhatom el. Egyszer még hasznomra lehet. Haj, mit tennék nélküled kicsim- suttogta Bella, majd magához húzta lányát. –Köszönöm, hogy vagy nekem. És hogy helyettem is erős vagy.

- Az anyám erre tanított. És egy erős anya mellett én sem lehettem gyenge- vigyorgott, majd megpuszilta Bellát. Mi pedig döbbenten figyeltük az ölelkező párost. Jól esett látni őket. Hiszen Bella valóban megváltozott. Látszik rajta, hogy erős és független. Már nem az a törékeny lány, akit megismertem. De határozottan tetszik az új Bella.

Egészen addig figyeltük, míg el nem Alice magára nem vonta a figyelmünket. Legalábbis a többiekét, ugyanis én az arca helyett a látomását figyeltem. Amiben nem más szerepelt, mint Rony, aki a Volturihoz készül. És a látomás vége a Cullen család halálát mutatta.

Díj!

Köszönöm a díjat Rékának!

1. Ha megkapd a díjat készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható képet.
2. Őszintén kell válaszolni a kérdésekre.
3. Összesen 5 személynek kell továbbadnod,
4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra kivétel a válaszokat.
5. A díjat visszafelé nem lehet adni. (Akitől kaptad annak nem adhatod, de kaphatsz díjat 2-szer is)


Kérdések:

1. Mi a keresztneved?
Veronika


2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?
Eddig még egy dalon sem sírtam.

3. Félsz a sötétben?
Már nem.

4. Szerelmes vagy valakibe?
 Nem.

5.  Mi volt az eddigi legcikibb dolog ami életedben történt veled?
Nem is tudom. Ha jól emlékszem még nem kerültem olyan helyzetbe, ami igazán ciki lett volna.

6. Gondolatban öltél már meg valakit?
Azért olyan messzire nem engedem a gondolataimat :)

7. Szerinted péntek 13.-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent?
Szerintem ez is egy ugyan olyan nap, mint a többi 13-a. Én nem hiszek abban, hogy balszerencsés lenne.

8. Van olyan dolog amit még a szüleidnek sem árultál el.
Nem hiszem. Én mindent megbeszélek velük. Nem emlékszem, hogy lenne titkom előttük.

9. Hallgatsz olyan zenét amit a barátaid előtt szégyellsz?
Nem. Nagyjából megegyezik a zenei ízlésünk. Nincs mit szégyellnem előttük.

10. Kiskorodban sírtál mikor szurit kaptál?
Persze. De szerintem gyerekként mindenki sír ilyenkor.

11. Mit tennél ha hirtelen híres lennél?
Megpróbálnék önmagam maradni.

12. Szoktál álmodozni?
Néha.

13. Járnál Chace Crawforddal?
Nem.

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány, neveik?
Kettőt. Egy fiút és egy lányt.Viszont a neveken nem gondolkoztam. Arra még bőven van időm.

15. Adni vagy kapni jobb?
Nem tudom eldönteni. Szeretek adni és kapni is.

16. Titkom:
A titkok azért titkok, hogy senki ne tudjon róluk. :)

17. Bakancslista:
Hosszú lenne, de egy párat leírok.
-Elvégezni a sulit.
-Jogsit szerezni.
-Külföldre utazni.

Akiknek küldöm: 
Minie95
Beky
Alice
d.
Rosie

Forbidden Love- 32.fejezet

(Rosalie szemszöge)

Ahogy közeledtünk a Salvatore ház felé egyre jobban érdekelt, mi volt annyira fontos, hogy ilyen hamar idejöjjünk. Ráadásul pont ma. Ma, mikor lehet, hogy Bella hazajön. Az is lehet, hogy anélkül, hogy bárkinek szólna, mert meg akar lepni minket. Sose bocsátom meg magamnak, ha nem vagyok otthon, mikor hazaér.

Nem baj Rose, nyugodj le. Gyorsan megnézed, mit akar Elena és utána már mehetünk is haza. És otthon várhatod Bellát- nyugtattam magam és végre megérkeztünk a házhoz. Emmett kifizette a taxit, addig Tony és én kiszálltunk. Majd miután a taxis elment elindultunk a ház felé. Becsengettem és vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Nem is tartott sokáig, ugyanis az ajtó kinyílt és Elena vigyorgó arcával találtam szembe magam. Majd kicsattant a boldogságtól és ezért kicsit irigyeltem.

-Szia, mi volt ennyire sürgős? –kérdeztem.

- Sziasztok. Majd meglátod- vigyorgott tovább, majd megragadta a kezem és befelé húzott a nappaliba, ahol ott ültek a többiek.

- Na jó, nem értek semmit- adtam hangot értetlenségemnek és átöleltem szerelmemet.

Elena nem szólt semmit, csak a konyha felé mutatott, ahonnan először egy barna hajú ember lány tűnt fel. Nem volt ismerős és azt sem tudtam miért olyan fontos, hogy ide kellett jönnünk miatta. Viszont nem volt időm tovább gondolkozni, mert az ismeretlen lány mögött hamarosan megjelent egy nagyon is ismerős személy és én sikítva szaladtam felé és vetettem magam a nyakába.

- Belllaaa… Ezt nem hiszem el- szipogtam, de még mindig nem engedtem el.

- Hé- hé, nyugi. Itt vagyok, nem fogok elszaladni- nevetett fel és közben kicsit elhúzódott tőlem, de a kezemet nem engedte el, majd végignézett rajtam. –Te nem változtál semmit nővérkém. Pont ugyan olyan csinos vagy, mint 50 évvel ezelőtt.

- Te sem tűnsz másnak. De mégis.

- Majd később megbeszéljük. Most had üdvözöljem a többieket- mosolygott, majd ellépett tőlem és egyből szerelmem karjai közé vetette magát.

- Bolond csajszi, azt hittem sose látlak többet- pörgette meg a levegőben Bellát, majd letette és adott neki egy puszit.

- Te is hiányoztál nekem bátyus.

- Olyan jó, hogy újra látlak- szorosan ölelték egymást, majd mikor Bella Tony-ra nézett, melléjük léptem. Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna megölelték egymást. Én értetlenül néztem az ölelkező párost, akárcsak Emmett.

- Ugye most már hazajössz? –kérdezte Tony még mindig Bellát ölelve.

- Megígértem, nem?

- De- majd elengedték egymást és felénk fordultak.

- Ti honnan ismeritek egymást? –kérdezte Em megelőzve engem. Én is kíváncsian vártam a válaszukat. Bella Tony-ra nézett, aki bólintott, majd húgom beszélni kezdett.

- Nagyjából 20 évvel ezelőtt Esme és Tony meglátogattak Volterrában. Volt alkalmunk megismerni egymást és azóta is tartottuk telefonon a kapcsolatot.

- És ezt miért nem osztottad meg velem fiatalúr? –tettem csípőre a kezem és mérgesen néztem fiamra.

- Én kértem, hogy ne szóljon róla.

- És engem miért nem hívtál fel. Meddig tartott volna felemelni azt a rohadt telefont? Tudod mennyire aggódtunk érted Isabella?

- Jó-jó, igazad van. De nem akartalak bajba sodorni titeket. Ismeritek Aro-t. Már azon teljesen kiborult, hogy nem tudta meg miért volt ott Esme és Tony. Gondolj bele, ha minden nap beszélünk, mi lett volna?

- Talán igazad van- sóhajtottam. –Most pedig mesélj, mi történt veled? Milyen volt Volterra? Jól bántak veled?

- Mindent elmondok, de előbb hadd mutassak be nektek valakit- mosolygott, majd elsétált mellettem és megállt az ismeretlen lány mellett. Szegény, róla teljesen megfeledkeztem. –Miriam, ő a nővérem Rosalie, Emmett a bátyám és Rose férje és végül az unokaöcsém Anthony. Ő pedig a lányom Miriam. Miriam Swan.

- A lányod? –kérdeztem újra. Hiszen az nem lehet. Neki nem lehet gyermeke. Ahogy nekem sem.  

- Igen- mosolyodott el, majd átölelte Miriam-et. –Volterrában fogadtam örökbe 20 évvel ezelőtt. Miután Esme és Tony meglátogattak, valami megváltozott bennem. Előjött a hiányérzet, amit mindig is éreztem. De ez más volt. Sokkal erősebb és egyre elviselhetetlenebb. Odáig jutottam, hogy megutáltam magam, azért, amilyen vagyok. Úgy gondoltam, ha az árvaházba járok, akkor talán megszűnik, vagy legalább enyhül ez az érzés. És mikor az árvaház igazgatónője közölte velem, hogy Miri szülei meghaltak egy autóbalesetben és nincsenek rokonai, abban a pillanatban tudtam, hogy nem engedetem, hogy egyedül maradjon. Örökbe fogadtam. Tudom, hogy nem voltam a legjobb anya, de...

- Ilyet ne mondj- szakította félbe húgomat Miriam. –Már megbeszéltük. Kérlek, felejtsd már el. Az a múlt.  

-  Látom az önmarcangolásod megmaradt- mosolyodtam el. –Nos, isten hozott a családban Miriam- öleltem meg újdonsült unokahúgomat.

- Örülök, hogy megismerhetlek Rosalie. Anya már sokat mesélt rólad és az egész családról.

- ÁÁ… vagy úgy. Szóval kibeszéltél minket húgi- vágta be a durcát Emmett, mire mindenki elnevette magát. Helyet foglaltunk a tágas nappaliban és beszélgetni kezdtünk. Végül Bella mindent elmesélt, mi volt Volterrában, mi történt vele az elmúlt 50 évben. Végül elérkeztünk az egyik legfontosabb témához, amit Emmett hozott fel.

- Ugye hazajössz velünk?

- Hát… nem is tudom- hajtotta le a fejét Bella, mire mind ránéztünk.

- De hát megígérted- suttogta Tony.

- Igen. Megígértem. De nem hiszem, hogy mindenki szívesen látna otthon.

- Bella, ne beszélj hülyeségeket- csattantam fel mérgesen és felpattantam szerelmem karjai közül.

- Rose…

- Semmi Rose. Már elmondtad miért jöttetek ide először és elfogadtam, hogy nem minket kerestél fel azonnal, hogy eljöttél abból a börtönből. De nem fogom hagyni, hogy most elhagyj minket. Éppen elég ideig voltál távol tőlünk. Nem engedlek el megint. Az istenit, olyan nehéz megérteni, mennyire hiányzol nekünk? Hogy mennyire szeretünk? Miért nem hiszel a többiek érzéseiben? Mindenki azt várja, mikor jössz végre haza. Nélküled a Cullen család csak halvány árnyéka a réginek. Egyedül Tony az, aki színt visz az életünkbe. De iszonyatosan nehéz volt nélküled az elmúlt időszak. Ne fossz meg minket a boldogságtól. Egyszerűen nem teheted.

- Szívem, nyugodj meg- csitított Em és átölelte a derekamat.

- Nem, teljesen igaza van. Önző vagyok- hajtotta le a fejét. –Csak magamra gondoltam. Mert félek. Félek, hogy milyen lesz ennyi idő után újra szembe nézni a családdal, a testvéremmel és…

- Edwarddal.

- Ki azaz Edward? –kérdezte Miriam, mire Bella megfogta a kezét, majd gyengéden elmosolyodott.

- Majd egyszer elmesélem. Rendben?

- Rendben.

- Nos, Bella? –kérdeztem valamivel nyugodtabban. Ő ránézett a lányára, aki bólintott. És ez engem reménnyel töltött el.

- Rendben. Akkor veletek tartunk.

- Ez a legjobb, amit tehetsz. Hidd el, nem lehetsz örökké távol a családodtól- bólogatott Damon is, majd felállt szerelme mellől és felhúzta Bellát is. –Ha bármi van, mi szívesen látunk, de a nővérednek igaza van. Neked köztük a helyed. Te igazi Cullen vagy. És csak ott, velük lehetsz igazán boldog.  

- Köszönöm Dam- ölelte meg barátját, majd szép lassan mindenki elbúcsúzott mindenkitől és elindultunk a reptérre. Két taxival mentünk és hamar ki is értünk. Emmett elment megvenni a jegyeket én pedig Tony felé fordultam, akin már nyoma sem volt annak az idegeskedésnek, ami egész nap jellemezte őt. És én hirtelen megvilágosodtam.

- Szóval Bella miatt voltál olyan ideges egész nap- mosolyogtam rá.

- Ideges? –hallottam meg húgom hangját és ő is kérdőn nézett Tony-ra, akárcsak újdonsült családtagunk.

- Igen- hajtotta le a fejét. –Nagyi elmesélte, hogy ma van 50 éve annak, hogy elmentél és azt vártam, hogy mikor hívsz fel, hogy hazajössz.

- Jaj, édesem- ölelte magához Bella a fiamat. – Sajnálom, hogy nem szóltam. De meg akartalak lepni titeket.

-  Hát, sikerült.

Végül szerelmem is visszatért 5 jeggyel és vigyorgó fejjel. Belláék leadták a csomagokat és lassan beszálltunk. Minden gyorsan ment, most nem kellett a nagy tömegben ácsorognunk, ugyanis nem sokan voltak. Elfoglaltuk a helyünket és vártuk a felszállást. Végül mivel Emmett beszélgetni akart Bellával, így ők ketten ültek én pedig a gyerekek mellé kerültem. Miriam ült az ablaknál, Tony középen én pedig a szélén, míg mellettem a másik sorban szerelmem ült, mellette Bellával és nagyon elmélyülten beszélgettek. Nem akartam hallgatózni, ezért inkább a gyerekekre figyeltem egészen addig, míg a gép rázkódása el nem vonta róluk a figyelmemet.

Azonnal a mellettem lévő sorra néztem és elkaptam Bella ijedt tekintetét, amint épp Miriam-et figyeli. Fel akart kelni a helyéről, de az utaskísérő nem engedte, illetve Emmett is szorosan tartotta.

- Vigyázz rá, kérlek- suttogta, de én még ebben a nagy hangzavarban is meghallottam. Még fel sem fogtam mi történik, de már a vízben voltunk…

(Edward szemszöge)

Rendkívül furcsa volt Emmették távozása. Elena az elmúl fél évszázadban nem viselkedett ilyen furcsán. Sosem erősködött ennyit, hogy Rose, Em és Tony elmenjenek hozzájuk. Megértettem nővéremet, amiért meg akarja látogatni a barátnőjét és annak is örültem, hogy a fiam velük ment. Egész nap ideges volt, de nekem nem mondott semmit. Ellenben Emmett legalább annyit kihúzott belőle, hogy egy lány miatt ilyen ideges. Viszont azt is hallhattuk, hogy nem egy olyan lány, aki tetszik neki. De akkor ki lehet az, akinek a hívását ennyire várja a fiam.

Sajnos nem volt időm többet gondolkozni, ugyanis minden figyelmemet húgom látomása kötötte le.

Egy repülőt láttam magam előtt, ami rázkódott. Az emberek ordítoztak, visítottak. Nem láttam ismerős arcot. Egészen addig, amíg körbe nem néztem és meg nem pillantottam nővérem félelemmel teli tekintetét. Ijedten kapkodta a fejét egyik oldalról a másikra, hol a fiamat és a mellette ülő idegen lányt nézte, hol pedig a férjét, akinek az arcát nem láttam, de biztos voltam benne, hogy Emmett az. Majd a gép egyenesen a tengerbe zuhant.

Ijedten pillantottam húgomra, aki ugyan úgy nézett rám.

-Nem, az nem lehet- suttogtam, majd felpattantam a helyemről és azonnal a telefonom után nyúltam és tárcsáztam nővérem számát. Azonban nem vette fel. Azonnal a hangposta kapcsolt be. Idegesen kerestem meg bátyám számát, de ugyan úgy nem értem utol. Utolsó reményem a fiam volt. Őt is hívtam, de ahogy az első két telefonnál, itt sem értem el semmit. Idegesen járkáltam fel s alá a gondolataimba merülve, míg meg nem hallottam a tv hangját.

A Londonba tartó Los Angeles-i járat a tengerbe zuhant. Értesüléseink szerint meghibásodott a gép. Túlélőket ez idáig nem találtak, de még most is nagy erőkkel folyik a keresés. 

Túlélőket nem találtak… nem találtak- ez a két szó csengett a fülemben és egyre elkeseredettebb lettem. Édes istenem, mi lett a fiammal? Mondd, hogy jól van.

-Alice, mi történt? Miért borultatok ki a hír miatt? Ez csak egy gép- értetlenkedett Rony, de látszott rajta, cseppet sem érdekli az egész.

- Csak egy gép? –elé rohantam és a karjánál fogva felrántottam a kanapéról, majd egyenesen a képébe ordítottam. –Azon a gépen ültek a testvéreink és a fiúnk. Hát szemernyi szeretet nincs benned iránta? Ha már engem nem szeretsz, legalább őt ne gyűlöld. Hiszen ő a te fiad is.

- Egy fiú, akit nem akartam, aki csak arra volt jó, hogy magam mellett tartsalak- rántotta ki a karját kezeim közül.

- Nem lehetsz ennyire szívtelen. Lehet, hogy a fiad halott és téged egy cseppet sem érdekel- üvöltöttem.

- Tudod mit? Tényleg nem érdekel. Azt kívánom, bár valóban halott lenne. Akkor nem lenne több gondom vele.

- Egy utolsó aljas dög vagy. Nem tudom, hogy nem láttam előre. Undorodom tőled. Egy szívtelen ribanc vagy- ordította Alice, majd felpattant és lekevert egy akkora pofont a barátnőjének, hogy Rony egészen az ajtóig csúszott.

- Ezt még nagyon megkeserülöd- morogta, majd elhagyta a házat.

- Sajnálom- hajtotta le a fejét pöttöm húgom, de szorosan átöleltem.

- Nincsen semmi baj. Most ne foglalkozzunk vele. Inkább találjuk ki, hogyan kerítsük elő a többieket. Mert biztos vagyok benne, hogy életben vannak. Egészen biztos.  

Sziasztok!

Hát, ez lett volna z új fejezet. sajnálom, hogy késtem, de most már elkészült. Remélem ez is tetszett. 

Már nem sok van a történetből. Nem tudom pontosan megmondani mennyi, de már csak pár rész. Hamarosan vége a történetnek. És remélem utána is velem maradtok majd. 

Köszönöm azoknak, akik komiztak az előző fejihez. El sem tudom mondani, mennyire örülök neki. Köszönöm. 

Puszi: Hope

Forbidden Love- 31.fejezet

Sziasztok!

Itt van a friss. Remélem ez is tetszik majd. Köszönöm a komikat az előző fejihez és várom, hogy ehhez is írjatok pár sort, amit örömmel olvashatok. :)

Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást.

Puszi: Hope

(Bella szemszöge) 

Újabb 20 év telt el. És hogy mi történt velem ennyi idő alatt? Rengeteg minden. Szinte elmondani is nehéz. De ami a legfontosabb, hogy letelt az Aro-val kötött 50 év. A mai nappal szabad vagyok. Vagyis szabadok vagyunk. Ugyanis az árvaházban töltött hetek, hónapok és évek alatt nagyon a szívemhez nőttek a gyerekek. De főleg egyikük. A lányom. A kislányom, aki mára már kész nő. Hogyan lehet lányom? Egyszerűen. Minden héten kétszer jártam az árvaházba. És éppen akkor hoztak be egy csecsemőt, akinek a szülei autóbalesetben haltak meg. Ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, az valami varázslatos volt. Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy örökké vigyáznom kell rá. Isten akkor adta nekem ezt a gyönyörű ajándékot, mikor a legelveszettebb voltam. Az a kislány volt az életem fénypontja. Miriam. Miriam az én gyönyörűséges lányom, aki mára már egy felnőtt nő.  Annyira megsajnáltam, mikor Martha elmondta, hogy árva lett. Hogy nincsenek rokonai és valószínűleg jó ideig az árvaházban marad. Én szerettem volna őt, már abban a pillanatban elhozni onnan. De féltem. Féltem, hogy bárki is bántaná. És Aro úgy sem engedné, hogy egy embert vegyek magamhoz. Egy gyermeket. De Jane biztatott és sosem engedte, hogy feladjam az álmaimat. Beszélt Aro-val és hosszas győzködések után Aro beleegyezett, hogy örökbe fogadjam. Én pedig elindítottam a folyamatot. A lányom mégis az árvaházban nőtt fel. Gyerekek közt, szeretetben. Mindenféle veszély nélkül. Most pedig jogos a kérdés, hogy miért hagytam ott, ha egyszer már megkaptam a gyámságot. Azért, mert a volturi kastély nem éppen a legjobb hely egy apró gyermek számára. Mikor megbeszéltem Martha-val a dolgot, nem éppen örült neki. De beleegyezett. Attól a naptól kezdve minden nap bejártam a lányomhoz, szinte az egész napot vele töltöttem. Akkor vittem el magammal, amikor csak akartam, senki nem szólt érte. És ami a legjobb, hogy Jane is megváltozott, amint a gyerekek közelébe került. Abban a pillanatban, hogy kiléptünk a kastélyból, ő is teljesen más lett. És már nem csak azért jött velem, hogy mellettem legyen, hanem hogy láthassa a gyerekeket. Főleg Mirit. Ő is nagyon megkedvelte az évek során. És nagyon jó barátnők lettek.

Miri mikor nagyobb lett és nem akart tovább az árvaházban maradni, akkor hoztam őt a kastélyba. Emlékszem arra a napra, mikor bementem hozzá és közölte mit szeretne.

-Anya, kérlek, vigyél magaddal. Könyörgöm neked- fogta meg a kezem könyörgőn Miri, miközben az ágyán ültünk.

- Kicsim, biztosan ezt akarod? Már elmagyaráztam miért hagytalak itt téged. Nem neked való az a hely, ahol én lakom. Már mondtam, hogy szeretlek, és az lenne a legjobb, ha velem lennél, de tudod, hogy nem én döntök még a saját életemről sem.

- Tudom. Már elfogadtam mi vagy. És azt is, hogy nem lehetek örökké veled. Pedig én csak ezt akarom. Ha már nem akarsz olyanná tenni, amilyen te vagy, akkor had legyek melletted, amíg lehet. Kérlek anya. Csak te vagy nekem.

- De itt vannak azok, akikkel együtt nőttél fel.

- Nem akarok itt maradni. Sosem értettem, miért nem mehetek veled. Hogy miért hagysz magamra ebben a házban. Aztán elmesélted mi vagy és mit miért tettél és én elfogadtam. Elfogadtalak olyannak amilyen vagy, mert szeretlek, mert nélküled ki tudja, mi lenne most velem. Így, hogy van anyukám, így sem könnyű ezen a helyen élni, de mindig arra gondoltam, hogy másnap te úgyis itt leszel. Hogy eljössz értem és elviszel innen, még ha csak egy kis időre is. És mikor nem tudtál jönni egy vagy esetleg több napig, akkor nagyon szomorú voltam. Már kislányként szerettem volna veled menni. Mert melletted biztonságban érzem magam. Kérlek anya, ne hagyj itt többet. Vigyél el. Ha kell, ki sem teszem a lábam a szobából, de ne kelljen itt maradnom- szemei könnyesek voltak és kezdtem utálni magam, amiért itt hagytam pedig ő nem akart itt lenni. Csakis velem szeretett volna élni és én eltaszítottam őt. Még akkor is, ha nem a szó szoros értelmében. Hiszen minden este mellette voltam, minden nap eljöttem hozzá kivéve amikor Aro küldetésre küldött. Mindent megadtam neki, amit csak szeretett volna. De nem teljesítettem a legnagyobb kívánságát. Nem vittem el erről a helyről. Pedig ő mást nem is akart.

- Rendben van. Ma magammal viszlek. Elviszlek innen édesem- suttogtam, ő pedig visítva a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm anya, köszönöm.

Ezek után hazavittük őt Jane-val és onnantól kezdve nem engedtük egyedül sehova. Mivel senki másban nem bíztam, vagy Jane vagy én kísértük őt a kastélyban. Az elmúlt 3 évben egyfolytában mellette voltam. Ha el kellett mennem, addig ő egy Volterrai lakásban volt. Ugyanis vettem egyet titokban, amiről senki nem tudott és arra a két-három napra ott maradt. Azon a helyen, amiről Aro sem tudott. Így biztonságban tudhattam őt, amíg én és Jane nem lehettünk mellette. De ezen kívül egyetlen napot sem hagytam magára. Ő az életem. Ő az, aki miatt élek. Aki fényt hozott nekem a sötét napokban. És azóta is bearanyozza az életemet. Egy gyermek valóban áldás. És nekem ő olyan volt, mint egy csoda. Egy csoda, ami teljesen megváltoztatott.

-Indulhatunk? –kérdezte mosolyogva Miri, miközben átkarolta a vállam.

- Menjünk- bólintottam és mind a ketten a nagyterem felé indultunk. Hiszen mégiscsak 50 hosszú évet töltöttem itt. Illik elbúcsúzni akkor is, ha nem voltam jóban mindenkivel. Sőt, szinte senkivel.

Szép csendben tettük meg az utat. Nem siettünk sehova. Hiszen időnk bőven van. Ahogy utoljára kinyitották nekünk az ajtót, a két őr meghajolt, de levegőt egyik sem vett. Én csak biccentettem, majd átkaroltam lányom vállát. Így léptünk a hatalmas volturi elé. Ahol ott volt mindenki, aki fontos. A királyok és feleségeik, illetve a legfőbb testőrök.

- Nos, látom elmentek- szólalt meg Aro.

- Azt hiszem elég fájdalmat okoztunk egymásnak az elmúlt 50 évben Aro. De természetesen hálás vagyok, amiért megengedted, hogy Miriam velem maradjon. Ezt nem felejtem el soha neked. De tudod, hogy mit ígértél 50 évvel ezelőtt ugyanezen a napon.

- Mit is?

- Aro- szóltam rá kicsit dühösebben.

- Jól van. Persze, hogy tudom. Megígértem, hogy a családodnak nem esik baja és így is lesz.

- Köszönöm. Viszont van még egy, amire figyelmeztetnélek.

- Ez hallatlan- csattant fel Caius.

- Nyugalom fivérem. Mondd csak kedvesem.

- Ne zargasd a Salvatore klánt. Kérlek. Ha bármiben segíthetek, szólj nekem. De hagyd, hogy Katherine tovább élje az életét. Semmi többet nem kérek.

- Akkor én is kérek valamit –bólintottam, mire folytatta – Változtasd át őt- mutatott a lányomra, mire felment bennem a pumpa, de türtőztettem magam. Így csak ennyit mondtam:

- Meglátjuk, mit hoz a jövő Aro. Talán teljesül a kérésed. De nem mostanában- figyelmeztettem.

- Akkor ideje mennetek- intett az ajtó felé. –Szabadon távozhatsz, ahogy megegyeztünk.

- Köszönöm. Köszönök mindent.

- Remélem, mielőbb találkozunk- bólintott, de nem állt fel a székéből. Tekintetem végigsiklott mindenkin és megállt egyetlen embernél. Mégpedig Jane-nél.

- Folytasd, amit elkezdtünk- utaltam az árvaházra. - Találkozunk még- mosolyogtam rá. Ő bólintott, de szerintem nem vett komolyan. Én viszont tudtam mit akarok. Neki nem kell itt lennie örökre. És én segíteni fogok neki. –Örültem, hogy megismerhettelek benneteket- majd lányomat átölelve léptem ki az ajtón és hagytam magam mögött a múltamat.

(Emmett szemszöge)

Mit mondhatnék? Talán annyit, hogy az idő előrehaladtával egyre nehezebb elviselnem a húgom hiányát. És ezt a szomorú légkört. Az én drága feleségem boldog és ugyanakkor szomorú is. Boldog, mert Adam anyaként tekint rá és végre ő is érezheti milyen anyának lenni. De szomorú ugyanabból az okból, amiért mindenki ebben a házban. Hiába költöztünk el Forks-ból, nem lehet őt elfelejteni. 50 éve nem voltunk abban a városban és talán így a legjobb. Ott minden a testvéremre emlékeztet. És csak még jobban hiányozna. Aj, az én kicsi húgom. Mennyivel másabb lenne, ha itt lenne velünk. Tony is kedvelné. Egészen biztos vagyok benne, hogy jól kijönnének egymással.

Mi lehet most veled Bella? Hiszen letelt az 50 év. Akkor miért nem szóltál még? Miért nem hívtál fel? Lehet, hogy meggondolta magát és nem is akar többet hazajönni? Lehet, hogy annyira jól érzi magát a volturival, hogy nem akar többet visszajönni hozzánk. Az is lehet, hogy már azt is elfelejtette, hogy a világon vagyunk. De nem. Fejezd be Emmett. Elég- szóltam magamra gondolatban, közben pedig hogy ne gondolkodjak tovább, lementem a nappaliba a többiekhez. Alice és Jasper nem voltak sehol, de anya és apa a kanapén ültek egymást ölelve. Tony ha minden igaz a szobájában volt, míg az én egyetlen szerelmem a konyha felől jött kezében egy tálcával. Ha jól sejtettem, akkor Tony-nak viszi.

-Minden rendben? –kérdeztem, mikor észrevettem szomorú tekintetét.

- Persze- mosolyodott el, de engem nem győzött meg. Elé léptem és egyik kezemmel átöleltem karcsú derekát, míg másikat álla alá csúsztatva kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Baby, ez nálam nem jön be. Tudod, hogy jól ismerlek. Szóval hagyjuk a felesleges köröket és mondd el, mi bánt. Kérlek- tettem még hozzá.

- Tony- suttogta. –Egész nap a telefonját szorongatja. Hol pedig idegesen hívogat valakit. És nem akarja elmondani, mi miatt ilyen. Kezdek megijedni.

- Akarod, hogy beszéljek vele? Talán velem megosztja mitől ilyen ideges- vigyorogtam el. –Tudod, lehet, hogy csaj van a dologban.

- Igazad lehet- sóhajtotta, majd a kezembe nyomta a tálcát. –Köszönöm macikám- adott egy puszit az arcomra, majd mosolyogva leült anyáék mellé. Én is jobban éreztem magam most, hogy a feleségem nem szomorkodik. Nem szeretem, ha ilyen állapotban van. Akkor nekem is rossz kedvem van. Ő az én tökéletes világom közepe. Nélküle senki vagyok. Képtelen lennék olyan helyen élni, ahol ő nincs. Hálával tartozom neki, hogy azon a napon megmentett és átváltoztattatott Carlisle-val. Így megismerhettem őt és vele együtt a boldogságot.

Ahogy felértem a szoba elé, bekopogtam és mikor Tony beengedett, beléptem a szobába.

- Szevasz öcskös- vigyorogtam rá. –Anyád küldött fel kaját- mutattam fel a tálcát, majd letettem az asztalra.

- Kösz- motyogta, de rám sem nézett. Az én drágámnak igaza volt. Tony le sem vette a szemét a telefonról, ami mellette volt az ágyon.

- Csak nem egy csajra vársz? –törtem meg ismét a csendet és közelebb léptem hozzá.

- Ami azt illeti de.

- Na, tényleg? Mesélj, milyen? Szőke, barna, vörös, alacsony, magas… gyerünk már, ne kelljen mindent kihúznom belőled- löktem oldalba.

- Emmett, nem érted. Nem olyan csaj. Nem a barátnőm.

- De szeretnéd, ha az lenne, nem?

- Mi, nem, dehogy is- pillantott rám riadtan. –Már csak az kellene.

- Akkor nem értelek- vakartam meg a fejem.

- Tényleg egy nő hívását várom, de nem olyanét, akire te gondolsz. Ha felhív, akkor majd megtudod ki az.

- Ismerem?

- Jobban, mint én.

- Muszáj így beszélned? Olyan vagy, mint apád- morogtam az orrom alatt. –Azt se értem soha.

- Ne aggódj- állt mellém vigyorogva, majd a hátamra csapott. –Amint felhív, elárulom ki volt az. Oké?

- Rendben- sóhajtottam. –Rose aggódik érted.

- Tudom, és sajnálom- hajtotta le a fejét.

- Odalent leszünk. Ha van kedved, gyere le.

- Rendben- bólintott, én pedig kiléptem a szobájából. Hát nem kerültem előrébb, de legalább a feleségem nem szomorú. Ez azért már haladás.

Lementem a nappaliba, ahol már mindenki lent volt. És a mindenkit úgy értem, hogy Tony-n kívül az egész család. Még Edward és Rony is. Odamentem szerelmemhez és leültem a fotel karfájára. Adtam egy puszit a homlokára, majd megkérdeztem.

- Hallottátok, igaz?

Mindenki bólintott.

- Nincs mit tenni. Várnunk kell- suttogta apa. Edwardon látszott, hogy nehéz egy helyben maradnia és abban is biztos voltam, hogy tudni akarja ki az a nő, akinek a hívását ennyire várja a fia. De Tony-n kívül senki más nem tudhatta. Nincs más megoldás. Igaza van apának. Várnunk kell.

Sokáig nem szólt senki egy szót sem. Tony sem jött le hozzánk. Mind csendbe burkolóztunk. Hisz mind jól tudtuk, hogy ma van az a nap, mikor letelik az 50 év. Mindenki Bella hívását várja.

A gondolataimból az én drága feleségem telefonjának hangja rántott ki. Rose megugrott karjaim közt, majd felállt és elővette a zsebéből a kis készüléket. A füléhez emelte a telefont és beleszólt.

- Mondjad Elena.

Ahogy kimondta a nevet, elmúlt a lelkesedésem. Azt gondoltam valaki más hívja. De nem.

- Szia, Rose- Elena hangja felszabadult volt és hihetetlenül boldog.

- Miben segíthetek?

- Ráértek most Em-mel?

Rose rám nézett én pedig bólintottam.

- Igen. Miért?

- Azonnal ide kell jönnötök. Óriási meglepetésem van.

- Figyelj Elena, ez nem éppen a legjobb ötlet. Éppen várunk valakit.

- Na, kérlek. Még ha csak pár órára is. Gyertek. Nem bánjátok meg. És hozzátok Tony-t is. Rose, ne kelljen már könyörögnöm.

- Miért nem jöttök ti?

- Az úgy nem jó. Így nagyobb lesz a meglepetés. Kérlek szépen. Gyertek el hozzánk. Ti hárman. Jót tesz majd a kis kikapcsolódás. Nem fogjátok megbánni. Garantálom-, ahogy hallom, Elena elemében van. Szinte sajnálom Stefant. Kíváncsi lennék mi dobta fel ennyire Elena kedvét.

- Legyen. Én megyek, de a többiek nevében nem beszélhetek. Nem tudom, hogy Emmett-nek vagy Tony-nak van-e kedve jönni.

- Beszéld rá őket. Várunk- azzal letette a telefont. Rose pedig értetlenül nézett ránk.

- Hát ennek elmentek otthonról- csóváltam a fejem.

- Kíváncsi vagyok, mitől van ilyen jó kedve- csóválta a fejét kedvesem. –Nos,maci, jössz?

- Mi az, hogy. Megnézzük, mitől pattog ennyire.

- Edward, ugye Tony is jöhet?

- Ha szeretne.

- Akkor beszélek vele. Addig foglalj három jegyet a legközelebbi gépre- adott egy csókot, majd el is tűnt.

- Na, a te asszonykád is bepörgött- röhögött Jazz, mire hátba vágtam, majd a telefonnal a kezemben felmentem a szobánkba. Míg megvettem a jegyeket, addig Rose becsomagolt és rábeszélte az utazásra Tony-t is. Végül mikor mindennel megvoltunk, elköszöntünk a többiektől és elindultunk a reptérre. 

Forbidden Love- 30.fejezet

„Képtelen volt sírni - "ez a fájdalom túl nagy a könnyekhez."

(Bella szemszöge)

Tudtam, hogy Aro nem fogja szó nélkül hagyni a nagyteremben történteket. És igazam is lett. Alig néhány percet tölthettem a szobámban egyedül, mikor kivágódott az ajtó és egy dühös Aro-val néztem farkasszemet. Dühösen közeledett felém és én nem tettem semmit, hogy megállítsam.

- Mégis hogy gondoltad ezt? –sziszegte dühösen és a szemközti falnak nyomott a nyakamnál fogva. –Hogyan jutott eszedbe ezt tenni velem?

- Csak azt tettem, amit te is akartál- morogtam vissza, majd lefeszítettem ujjait a nyakamról, amit hagyott is. –Fordítottan már nem tetszik a dolog, mi?

- Nem volt jogod ezt tenni. Én tettelek azzá, aki most vagy. És amilyen könnyen kaptad a hatalmat, olyan könnyen el is vehetem tőled.

- Komolyan így gondolod? Hát nem látod? Elértem, amit akartam. Mindenki retteg tőlem és ezt csakis neked köszönhetem. Való igaz, hogy te adtad a hatalmat, de elvenni már nem tudod. Ahhoz már túl késő. Én elértem mindent, amit akartam. A nevem hallatán a vámpírok félnek. Bármit megtesznek, amit mondok nekik. Hát nem ezt szereted te is?

- Pontosan. És gyűlölöm, ha ellenszegülnek az akaratomnak.

- Ahogyan én is. Tanuld meg Aro, hogy bármit megteszek neked, de nem tűröm, hogy a magánéletemben turkálj. És tudod jól, hogy nem tudom elviselni azt a hangnemet, amit odalent megütöttél velem szemben. Ezzel olyat hozol ki belőlem, amit én sem akarok. Teljesítem minden kérésedet és minden parancsodat, ha tiszteletben tartod a magánéletemet. Ennyi.

- Rendben.

- Figyelj rám Aro, én nem akarok baj. Nem akarlak bántani, pedig tudod, hogy megtehetném. Csupán annyit kérek, hogy ne avatkozz olyanba, ami nem rád tartozik. Mindent elmondok, amit tudnod kell. De olyat nem, amihez nincs közöd. Én sem foglalkozom a te életeddel. Értsd meg, kérlek- hangom könyörgőbb lett.

- Rendben. Megígérem, hogy többet nem fordul elő. Viszont neked is vissza kell fognod magad. Nem eshetsz nekem mindenki előtt.

- Megígérem, nem fogom többször elkövetni ezt a hibát.

- Akkor ezt megbeszéltük. Most megyek- indult el az ajtó felé, de nekem eszembe jutott valami.

- Aro- szólítottam meg, mire visszafordult felém. –Szeretném megkérdezni, hogy elmehetnék-e a helyi árvaházba?

- Miért?

- Szeretném egy kicsit emberinek érezni magam. És talán a gyerekek közt majd sikerül. Esme is jól érzi magát velük.

- Egyedül nem mehetsz. Legalább egy valakit vinned kell. Akkor mehetsz. De ha szükségem van rád, itt kell lenned. Ez nem mehet a munkád rovására.

- Rendben. Köszönöm Aro.

- Bella- fordult még vissza az ajtóból. –Tényleg ne csinálj ilyet többet. Mert bajok lehetnek belőle.

Elengedtem a fülem mellett a fenyegetését. Hiszen legutóbb mikor ezt mondta, akkor sem történt semmi. Már nem tudom komolyan venni őt. Így pedig, hogy megengedte, hogy az árvaházba menjek, kicsit javít a közérzetemen. Mindig is szerettem volna gyermeket, de most, hogy vámpír vagyok, nem lehet. De talán én is enyhíthetem a fájdalmamat azzal, ha gyerekek közt lehetek. Ők olyan ártatlanok. És talán visszahozhatnak egy darabot a régi énemből. És talán nem leszek olyan kegyetlen, mint mióta a volturival vagyok.

Aro azt mondta, hogy nem mehetek egyedül. Tehát kellene egy személy, aki önként jön velem és nem csak azért, mert kötelessége vigyázni rám. Így kiléptem az ajtón és pár lépés után megálltam Jane szobája előtt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem utasítja vissza a kérésemet. Mély levegőt vettem és bekopogtam. Miután Jane beengedett, beléptem a szobába és azonnal megpillantottam barátnőmet, amint az ágyon ült és egy magazint nézegetett.

- Szia, Bella. Jól vagy? Minden rendben? Aggódtam érted. Aro nagyon dühös volt, mikor utánad indult. Féltem, hogy történik veled valami- sietett elém és megölelt, majd el is engedett gyorsan.

- Szia- mosolyogtam rá. –Nyugodj meg, nincs semmi baj- húztam az ágy felé és leültem rá. Megvártam, míg ő is helyet foglal mellettem, majd folytattam. –Tudod milyen. Csak dühös volt, amiért fordítva sült el a terve. De megbeszéltük és nincs semmi probléma.

- Így egyszer nagyon kihúzod nála a gyufát.

- Tudom. De már csak húsz év. És utána elmehetek innen.

- Igen. Szabad lehetsz- erőltetett egy mosolyt az arcára, de én átláttam rajta. Szomorú volt, amiért egy napon elmegyek innen. Jane az egyetlen, akivel jó a kapcsolatom. Mondhatni ő az egyetlen barátnőm. Pedig sosem gondoltam volna, hogy ennyire kedves lány. Mindig a rideg maszkot mutatja, hogy senki ne bánthassa. De biztos vagyok benne, ha egyszer rátalálna a szerelem, ő is megváltozna.

- De miért jöttél? Segíthetek valamiben? –terelte a témát.

- Igen. Nagyon is segíthetsz. Azért jöttem, mert Aro megengedte, hogy ellátogassak az árvaházba, de nem enged egyedül. És arra gondoltam, hogy…

- Ne is folytasd. Szeretnéd, ha én mennék veled.

- Pontosan. Akkor legalább jól éreznénk magunkat. És nem kéne Félix-et vagy Demetri-t elviselnem a sarkamban. De megértem, ha nem szeretnél. Akkor keresek valaki mást. Nem kötelező.

- Befejezted? –kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire bólintottam. –Nagyon szívesen elkísérlek. Bár nem tudom milyen lesz, de próba szerencse. És az is lehet, hogy még megszeretem a gyerekeket. De mondd csak, honnan jött ez az ötlet?

- Tudod, Tony-val beszélgettem ma. Ő az unokaöcsém.

- Ő a nővéred és Edward fia, igaz?

- Igen. És valami megváltozott bennem. Mindig is szerettem volna gyermeket, de ez az álmon szertefoszlott, mikor átváltoztam. És most eszembe jutott, hogy Esme milyen boldog, mikor az árvaházban van. Arra gondoltam, hogy talán az én hiányérzetem is elmúlik mellettük.

- Nem tudtam, hogy így érzel. Sosem gondoltam volna, hogy szereted a gyerekeket.

- Tudod, soha nem gondoltam úgy magamra, mint anyára. Féltem, hogy nem lennék képes felnevelni egy gyereket. De miután ilyen lettem kezdtem felfogni mennyi mindent veszítettem. Nagy nehezen belenyugodtam, hogy mi lett belőlem, de mindig is undorodtam magamtól. És utána megtaláltam a nővéremet. Ő tudhatott rólam. Tudhatta, hogy nem vagyok halott. És mikor bejelentette, hogy ő is átváltozik, szörnyen dühös voltam. Meg akartam értetni vele, hogy mennyi mindene van, amire én vágyom, de nem sikerült. Önfejű volt és makacs és minden áron vámpírrá akart válni. És megkapta. Ő mindent megkapott, amire én vágytam. De a legfontosabb, hogy született egy fia. Egy fia, akit nem szeret. Mit meg nem adnék érte, ha a helyében lehetnék. Ha Tony az én fiam lenne. Én sosem hagynám magára. Annyi szeretetet adtam volna neki. De ő nem az enyém.

- Jaj, Bella- nézett rám szomorúan Jane, majd szorosan átölelt. –Annyira sajnálom barátnőm.

Miután elengedett, az ölébe hajtottam a fejem és tovább szipogtam. Sírni ugyan nem tudok, de szenvedni még igen. És nekem fájt a lelkem. Olyannyira, mint még eddig soha. Hiszen most szembenéztem a valósággal. Az igazsággal, melyet már rég tudtam és mégis mindig menekültem előle. Egy selejt vagyok. Egy szörnyeteg, aki nem érdemel semmit. És az élet úgy hozta, hogy valóban nem is kapok semmit. Még azt is elvesztettem, amim volt. Elvesztettem a nővéremet, az egyetlen vér szerinti testvéremet, mert önző mód csak a saját érzéseimmel foglalkoztam. Meggyűlölt engem és ezzel tönkretettem az unokaöcsém életét is. Miattam nem szereti azt a fiút. Miattam képtelen jó anyaként viselkedni. Mert Tony arra emlékezteti, hogy egyedül miatta vette el őt Edward. Egyedül a gyermek miatt van vele. Én sem tudom mit tettem volna a helyében. Lehet, hogy ugyan úgy tettem volna. Bár nem tudhatom, hiszen én nem kerültem ilyen helyzetbe. És nem is fogok. A nővérem gyűlöl és teljesen jogosan. Idő kérdése, mikor ébred rá a többi Cullen is, hogy nem érek semmit. És azon a napon véget ér az én életem is. Ugyan is nem lesz többé miért élnem.

- Bella- szólított meg Jane ki tudja mennyi idő után. Szemeim csukva voltak és még mindig az ölében feküdtem. –Szedd össze magad. Kérlek.

- Nem megy- nyögtem ki nehezen.

- Kérlek. Mégis mit fognak szólni a gyerekek, ha ilyen képpel és ennyire összetörten jelensz meg köztük? Most őszintén. Szerintem meg fognak ijedni. Rendben kellene szedned magad, ha ma tényleg el akarsz menni hozzájuk.

- Tessék? –szemeim azonnal kipattantak és rögtön az ablak felé pillantottam. Ahol hét ágra sütött a nap. De hát…

- Igen, egy teljes éjszakán át emésztetted magad. Mit gondolsz, miért akarlak kirángatni ebből a depiből? Rossz így látni téged. Ne csináld tovább. Csak magadnak ártasz vele. Gyerünk, gondolj a jó dolgokra, amik veled történtek, ne mindig csak a rosszra. Kérlek.

- Megpróbálom. Oké? De azt hiszem, igazad van. Össze kéne szednem magam.

- Rendben. Mikor akarsz indulni?

- Mi lenne, ha most mind a ketten átöltöznénk, és a nagyteremben találkoznánk? Ott beszélünk Aro-val és ha megengedi, utána mehetünk is.

- Jól hallottam? Tényleg engedélyt kérsz tőle?

- Igen. Tudod, most egy ideig szót fogadok neki, engedelmes leszek, amíg az érdekeim úgy tartják. Aztán majd meglátjuk, hogy lesz tovább. Nem akarom felmérgelni, főleg most, hogy engedélyt adott az árvaházas dologra. Eddig is megtettem neki mindent- rántottam meg a vállam. -15 perc múlva találkozunk odalent.

- Rendben.

Amint a gardrób felé indult, én elhagytam a szobát és visszamentem a sajátomba. Gyorsan letusoltam, majd a gardróbba mentem. Elővettem egy piros selyem rövid ujjút, egy farmernadrágot és egy piros magas sarkút. Gyorsan magamra kapkodtam az előszedett ruhákat és még előszedtem egy piros övet meg egy táskát, majd miután minden szükséges iratot belepakoltam, elindultam a nagyterembe. Mikor megérkeztem Jane már ott volt. Rajta szintén farmer volt, egy converse cipővel, egy fehér mintás pólóval és a pólóra még vett fel egy fekete vékony mellényt.

- Bella, Jane már megmutatta miért vagytok itt. Támogatom az ötletet, hogy őt vidd magaddal. Most nincs szükségem rátok, de ne maradjatok sokáig. Legkésőbb 3-ra legyetek itthon. Ha valami közbejön, akkor majd hívlak.

- Köszönöm Aro- biccentettem. Majd Jane felé fordultam. –Indulhatunk?

- Természetesen- bólintott. Hát igen. Senki nem tudja, hogy mennyire jóban vagyunk Jane-val. Ő azon a véleményen van, hogy ha megmutatja a kedvesebb oldalát, akkor már nem fogják tisztelni. Pedig ez hülyeség. Én sem azért vagyok goromba mindenkivel, mert nem akarok gyengének látszani. Egyszerűen nem akarok senkit sem közel engedni magamhoz. Kivéve persze Jane-t.

Lassan sétáltunk le a garázsba, ahol az autók álltak. Kivettem a szekrényből a fekete BMW x6-os kulcsát, majd amint beszálltunk már indítottam is.

- Mit szólnál előtte egy kis vásárláshoz?

- Vásárlás? De hát nem a gyerekekhez akarsz menni?

- De, viszont nem mehetünk üres kézzel. Arra gondoltam vehetnénk néhány játékot és ruhákat.

- Felőlem- rántotta meg a vállát. –Te vagy a főnök. Én csak a testőröd vagyok.

- Jane, te nem a testőröm vagy, hanem az egyetlen barátnőm ebben a kastélyban. Az egyetlen személy, akiben bízhatok. Fontos a véleményed.

- Rendben. Ha ennyire fontos neked, megpróbálom élvezni a mai napot. Mert nem szeretném, ha újra kiborulnál. Most nincs kedvem összekaparni a földről téged- nézett rám gúnyosan, de tudtam, hogy nem megbántani akart. Így hát felnevettem és egy kis idő után ő is csatlakozott hozzám.

Ahogy a plázához értünk, azonnal bekapcsoltam az egyik képességem. Ugyanis nem éppen úgy öltöztünk, mint akik el tudják takarni magukat a napfény elől. Így amíg be nem értünk a fedett helységbe kicsit száműztem a napot.

Jane-val egy teljes óra alatt végigjártuk az egész plázát. Minden üzletet megnéztünk. Vettünk egy csomó játékot, ruhákat fiúknak és lányoknak is, meg persze magunkról sem feledkeztünk meg. A végén odáig jutottunk, hogy a kocsiba már nem fértünk be. Így kelletlenül, de abbahagytuk a vásárlást és elindultunk az árvaház felé. Szeretek vásárolni. Az évek során ez volt az egyetlen kikapcsolódás, amit engedélyezett Aro. Ezért is örültem, hogy most megengedte nekem az árvaházi látogatást.

Ahogy közeledtünk, úgy lettem egyre idegesebb. Mi van, ha a gyerekek félnek majd tőlem? Ha nem fognak kedvelni? A gyerekek ösztönösen megérzik ki a jó és ki a rossz. Mi van, ha bennem is meglátják a rosszat és nem akarnak majd ott látni többet?

Leállítottam az autót és Jane azonnal ki is szállt, de én nem tudtam. Képtelen voltam rá. Hamarosan kinyílt az ajtó és szembetaláltam magam Jane értetlen tekintetével.

- Mi a baj Bella?

- Mi van, ha nem tetszem majd nekik? Ha nem kedvelnek majd?

- Bella, ez hülyeség. Gyere már, mert előjön a nap és lebukunk- megrántotta a kezem ezzel jelezve, hogy valóban azt akarja, ne a kocsiban ücsörögjek. Kiszálltam, majd becsengettem, közben pedig kinyitottam a kocsi csomagtartóját. A nagykapu kinyílt és megjelent előttünk egy kedves idősebb hölgy. Melegen ránk mosolygott, majd megszólalt.

- Jó napot! Miben segíthetek?

- Jó napot! A nevem Isabella, ő a húgom Jane. Az árvaház igazgatónőjével szeretnénk beszélni.

- Igen, én vagyok. Én Martha vagyok. Miben segíthetek?

- Az árvaházi gyerekekhez jöttünk. Hoztunk néhány apróságot- mutattam az autóra. –Esetleg van valaki, aki segítene bevinni a csomagokat?

- Természetesen. Egy pillanat- gyorsan visszasietett, de az ajtót nyitva hagyta. Majd néhány pillanat múlva egy idősebb férfi és egy fiatal nő kíséretében tért vissza. –Kérem, segítsenek behozni azokat a csomagokat, amiket a fiatal hölgyek kérnek.

- Kérem, legyen csak Bella. Nem vagyok olyan öreg- mosolyogtam rá, majd a kocsihoz sétáltam. –A csomagtartóban lévő dolgokat mindet be lehet vinni.

A férfi és a nő is felpakolva indultak el befelé, majd Jane is felkapott néhány táskát és én is kivettem a maradékot a kocsiból. Az igazgatónő az irodájába vezetett, míg a játékokat egy másik helységbe vitték.

- Minek köszönhetjük ezt a nagylelkűséget?

- Tudja, elvesztettük a szüleinket. Már nagyon régen és tudjuk milyen árvának lenni. Szerettünk volna egy kis örömöt okozni a gyerekeknek- mosolyodtam el a mondat végére. –De azért van bennem egy kis önzés- az idős hölgy értetlenül nézett rám. –Szeretném néha meglátogatni őket. Hetente egyszer-kétszer néhány órára, ha nem baj.

- Dehogy is. Tudja, a gyerekek mindig örülnek a látogatóknak.

- Nos, akkor ezt megbeszéltük. Akkor talán lehetséges, hogy megnézzem őket?

- Természetesen.

- Az ajándékokat szeretném, ha maguk osztanák szét vagy cselekedjen úgy, ahogy jónak látja. Még nem ismerem őket, nem tudhatom, kinek mi tetszene vagy mi a szokás önöknél.

- Természetesen. Úgy lesz, ahogy szeretné.

- Kérem, tegezzen nyugodtan. Bella a nevem.

- Úgy lesz.

- Köszönöm. Nos, akkor induljunk a gyerekekhez- mutatott az ajtó felé. Majd kilépve az irodából egyenesen arra vezetett, amerre az árvák voltak…

(Tony szemszöge)

-Mi a véleményed róla?- kérdezte nagyi, mikor már a gépen ültünk.

- Bella nagyszerű ember. Akarom mondani vámpír. Elképzelni sem tudom, hogyan tud az anyám haragudni rá. Kedves, figyelmes és rendkívül jólelkű. Már értem, miért szeretett bele az apám. Szöges ellentéte a testvérének.

- Rony sem volt rossz ember. Csak megkeserítette a lelkét a sok gyűlölet.

- Bízom benne, hogy egy napon újra velünk lesz. Talán ő is annyira fog szeretni, mint Rose. Hiszen ő a nagynéném. A vér szerinti nagynéném.

- Örülök, hogy nem bántad meg, hogy eljöttünk. És annak is, hogy nem félsz tőle. Ő nem rossz. Nála kedvesebb személy nem igen van ezen a földön.

- Igazság szerint megrémített, mikor belépett abba a terembe. Az a felsőbbrendűség, ami abban az épületben uralkodik. És ő is olyan volt. Aztán mikor kettesben maradtunk, szinte teljesen átalakult. Nem láttam magam mellett mást, mint egy érzelmes nőt, aki tele van szeretettel, ugyanakkor rengeteg fájdalommal. És azzal ellentétben, amit anya mondott, egyáltalán nem rossz. Így alakultak a dolgok és őszintén szólva én örülök neki, hogy apa egy ilyen nőt szeret.  És viszont szeretik. Nemsokára mindenki boldog lesz. Érzem- mosolyogtam rá nagymamámra és magamhoz öleltem. Ő adott egy puszit az arcomra, majd a további utat csendben tettük meg. 

Jane ruhái

Bella ruhái