Forbidden Love- 31.fejezet

Sziasztok!

Itt van a friss. Remélem ez is tetszik majd. Köszönöm a komikat az előző fejihez és várom, hogy ehhez is írjatok pár sort, amit örömmel olvashatok. :)

Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást.

Puszi: Hope

(Bella szemszöge) 

Újabb 20 év telt el. És hogy mi történt velem ennyi idő alatt? Rengeteg minden. Szinte elmondani is nehéz. De ami a legfontosabb, hogy letelt az Aro-val kötött 50 év. A mai nappal szabad vagyok. Vagyis szabadok vagyunk. Ugyanis az árvaházban töltött hetek, hónapok és évek alatt nagyon a szívemhez nőttek a gyerekek. De főleg egyikük. A lányom. A kislányom, aki mára már kész nő. Hogyan lehet lányom? Egyszerűen. Minden héten kétszer jártam az árvaházba. És éppen akkor hoztak be egy csecsemőt, akinek a szülei autóbalesetben haltak meg. Ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, az valami varázslatos volt. Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy örökké vigyáznom kell rá. Isten akkor adta nekem ezt a gyönyörű ajándékot, mikor a legelveszettebb voltam. Az a kislány volt az életem fénypontja. Miriam. Miriam az én gyönyörűséges lányom, aki mára már egy felnőtt nő.  Annyira megsajnáltam, mikor Martha elmondta, hogy árva lett. Hogy nincsenek rokonai és valószínűleg jó ideig az árvaházban marad. Én szerettem volna őt, már abban a pillanatban elhozni onnan. De féltem. Féltem, hogy bárki is bántaná. És Aro úgy sem engedné, hogy egy embert vegyek magamhoz. Egy gyermeket. De Jane biztatott és sosem engedte, hogy feladjam az álmaimat. Beszélt Aro-val és hosszas győzködések után Aro beleegyezett, hogy örökbe fogadjam. Én pedig elindítottam a folyamatot. A lányom mégis az árvaházban nőtt fel. Gyerekek közt, szeretetben. Mindenféle veszély nélkül. Most pedig jogos a kérdés, hogy miért hagytam ott, ha egyszer már megkaptam a gyámságot. Azért, mert a volturi kastély nem éppen a legjobb hely egy apró gyermek számára. Mikor megbeszéltem Martha-val a dolgot, nem éppen örült neki. De beleegyezett. Attól a naptól kezdve minden nap bejártam a lányomhoz, szinte az egész napot vele töltöttem. Akkor vittem el magammal, amikor csak akartam, senki nem szólt érte. És ami a legjobb, hogy Jane is megváltozott, amint a gyerekek közelébe került. Abban a pillanatban, hogy kiléptünk a kastélyból, ő is teljesen más lett. És már nem csak azért jött velem, hogy mellettem legyen, hanem hogy láthassa a gyerekeket. Főleg Mirit. Ő is nagyon megkedvelte az évek során. És nagyon jó barátnők lettek.

Miri mikor nagyobb lett és nem akart tovább az árvaházban maradni, akkor hoztam őt a kastélyba. Emlékszem arra a napra, mikor bementem hozzá és közölte mit szeretne.

-Anya, kérlek, vigyél magaddal. Könyörgöm neked- fogta meg a kezem könyörgőn Miri, miközben az ágyán ültünk.

- Kicsim, biztosan ezt akarod? Már elmagyaráztam miért hagytalak itt téged. Nem neked való az a hely, ahol én lakom. Már mondtam, hogy szeretlek, és az lenne a legjobb, ha velem lennél, de tudod, hogy nem én döntök még a saját életemről sem.

- Tudom. Már elfogadtam mi vagy. És azt is, hogy nem lehetek örökké veled. Pedig én csak ezt akarom. Ha már nem akarsz olyanná tenni, amilyen te vagy, akkor had legyek melletted, amíg lehet. Kérlek anya. Csak te vagy nekem.

- De itt vannak azok, akikkel együtt nőttél fel.

- Nem akarok itt maradni. Sosem értettem, miért nem mehetek veled. Hogy miért hagysz magamra ebben a házban. Aztán elmesélted mi vagy és mit miért tettél és én elfogadtam. Elfogadtalak olyannak amilyen vagy, mert szeretlek, mert nélküled ki tudja, mi lenne most velem. Így, hogy van anyukám, így sem könnyű ezen a helyen élni, de mindig arra gondoltam, hogy másnap te úgyis itt leszel. Hogy eljössz értem és elviszel innen, még ha csak egy kis időre is. És mikor nem tudtál jönni egy vagy esetleg több napig, akkor nagyon szomorú voltam. Már kislányként szerettem volna veled menni. Mert melletted biztonságban érzem magam. Kérlek anya, ne hagyj itt többet. Vigyél el. Ha kell, ki sem teszem a lábam a szobából, de ne kelljen itt maradnom- szemei könnyesek voltak és kezdtem utálni magam, amiért itt hagytam pedig ő nem akart itt lenni. Csakis velem szeretett volna élni és én eltaszítottam őt. Még akkor is, ha nem a szó szoros értelmében. Hiszen minden este mellette voltam, minden nap eljöttem hozzá kivéve amikor Aro küldetésre küldött. Mindent megadtam neki, amit csak szeretett volna. De nem teljesítettem a legnagyobb kívánságát. Nem vittem el erről a helyről. Pedig ő mást nem is akart.

- Rendben van. Ma magammal viszlek. Elviszlek innen édesem- suttogtam, ő pedig visítva a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm anya, köszönöm.

Ezek után hazavittük őt Jane-val és onnantól kezdve nem engedtük egyedül sehova. Mivel senki másban nem bíztam, vagy Jane vagy én kísértük őt a kastélyban. Az elmúlt 3 évben egyfolytában mellette voltam. Ha el kellett mennem, addig ő egy Volterrai lakásban volt. Ugyanis vettem egyet titokban, amiről senki nem tudott és arra a két-három napra ott maradt. Azon a helyen, amiről Aro sem tudott. Így biztonságban tudhattam őt, amíg én és Jane nem lehettünk mellette. De ezen kívül egyetlen napot sem hagytam magára. Ő az életem. Ő az, aki miatt élek. Aki fényt hozott nekem a sötét napokban. És azóta is bearanyozza az életemet. Egy gyermek valóban áldás. És nekem ő olyan volt, mint egy csoda. Egy csoda, ami teljesen megváltoztatott.

-Indulhatunk? –kérdezte mosolyogva Miri, miközben átkarolta a vállam.

- Menjünk- bólintottam és mind a ketten a nagyterem felé indultunk. Hiszen mégiscsak 50 hosszú évet töltöttem itt. Illik elbúcsúzni akkor is, ha nem voltam jóban mindenkivel. Sőt, szinte senkivel.

Szép csendben tettük meg az utat. Nem siettünk sehova. Hiszen időnk bőven van. Ahogy utoljára kinyitották nekünk az ajtót, a két őr meghajolt, de levegőt egyik sem vett. Én csak biccentettem, majd átkaroltam lányom vállát. Így léptünk a hatalmas volturi elé. Ahol ott volt mindenki, aki fontos. A királyok és feleségeik, illetve a legfőbb testőrök.

- Nos, látom elmentek- szólalt meg Aro.

- Azt hiszem elég fájdalmat okoztunk egymásnak az elmúlt 50 évben Aro. De természetesen hálás vagyok, amiért megengedted, hogy Miriam velem maradjon. Ezt nem felejtem el soha neked. De tudod, hogy mit ígértél 50 évvel ezelőtt ugyanezen a napon.

- Mit is?

- Aro- szóltam rá kicsit dühösebben.

- Jól van. Persze, hogy tudom. Megígértem, hogy a családodnak nem esik baja és így is lesz.

- Köszönöm. Viszont van még egy, amire figyelmeztetnélek.

- Ez hallatlan- csattant fel Caius.

- Nyugalom fivérem. Mondd csak kedvesem.

- Ne zargasd a Salvatore klánt. Kérlek. Ha bármiben segíthetek, szólj nekem. De hagyd, hogy Katherine tovább élje az életét. Semmi többet nem kérek.

- Akkor én is kérek valamit –bólintottam, mire folytatta – Változtasd át őt- mutatott a lányomra, mire felment bennem a pumpa, de türtőztettem magam. Így csak ennyit mondtam:

- Meglátjuk, mit hoz a jövő Aro. Talán teljesül a kérésed. De nem mostanában- figyelmeztettem.

- Akkor ideje mennetek- intett az ajtó felé. –Szabadon távozhatsz, ahogy megegyeztünk.

- Köszönöm. Köszönök mindent.

- Remélem, mielőbb találkozunk- bólintott, de nem állt fel a székéből. Tekintetem végigsiklott mindenkin és megállt egyetlen embernél. Mégpedig Jane-nél.

- Folytasd, amit elkezdtünk- utaltam az árvaházra. - Találkozunk még- mosolyogtam rá. Ő bólintott, de szerintem nem vett komolyan. Én viszont tudtam mit akarok. Neki nem kell itt lennie örökre. És én segíteni fogok neki. –Örültem, hogy megismerhettelek benneteket- majd lányomat átölelve léptem ki az ajtón és hagytam magam mögött a múltamat.

(Emmett szemszöge)

Mit mondhatnék? Talán annyit, hogy az idő előrehaladtával egyre nehezebb elviselnem a húgom hiányát. És ezt a szomorú légkört. Az én drága feleségem boldog és ugyanakkor szomorú is. Boldog, mert Adam anyaként tekint rá és végre ő is érezheti milyen anyának lenni. De szomorú ugyanabból az okból, amiért mindenki ebben a házban. Hiába költöztünk el Forks-ból, nem lehet őt elfelejteni. 50 éve nem voltunk abban a városban és talán így a legjobb. Ott minden a testvéremre emlékeztet. És csak még jobban hiányozna. Aj, az én kicsi húgom. Mennyivel másabb lenne, ha itt lenne velünk. Tony is kedvelné. Egészen biztos vagyok benne, hogy jól kijönnének egymással.

Mi lehet most veled Bella? Hiszen letelt az 50 év. Akkor miért nem szóltál még? Miért nem hívtál fel? Lehet, hogy meggondolta magát és nem is akar többet hazajönni? Lehet, hogy annyira jól érzi magát a volturival, hogy nem akar többet visszajönni hozzánk. Az is lehet, hogy már azt is elfelejtette, hogy a világon vagyunk. De nem. Fejezd be Emmett. Elég- szóltam magamra gondolatban, közben pedig hogy ne gondolkodjak tovább, lementem a nappaliba a többiekhez. Alice és Jasper nem voltak sehol, de anya és apa a kanapén ültek egymást ölelve. Tony ha minden igaz a szobájában volt, míg az én egyetlen szerelmem a konyha felől jött kezében egy tálcával. Ha jól sejtettem, akkor Tony-nak viszi.

-Minden rendben? –kérdeztem, mikor észrevettem szomorú tekintetét.

- Persze- mosolyodott el, de engem nem győzött meg. Elé léptem és egyik kezemmel átöleltem karcsú derekát, míg másikat álla alá csúsztatva kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Baby, ez nálam nem jön be. Tudod, hogy jól ismerlek. Szóval hagyjuk a felesleges köröket és mondd el, mi bánt. Kérlek- tettem még hozzá.

- Tony- suttogta. –Egész nap a telefonját szorongatja. Hol pedig idegesen hívogat valakit. És nem akarja elmondani, mi miatt ilyen. Kezdek megijedni.

- Akarod, hogy beszéljek vele? Talán velem megosztja mitől ilyen ideges- vigyorogtam el. –Tudod, lehet, hogy csaj van a dologban.

- Igazad lehet- sóhajtotta, majd a kezembe nyomta a tálcát. –Köszönöm macikám- adott egy puszit az arcomra, majd mosolyogva leült anyáék mellé. Én is jobban éreztem magam most, hogy a feleségem nem szomorkodik. Nem szeretem, ha ilyen állapotban van. Akkor nekem is rossz kedvem van. Ő az én tökéletes világom közepe. Nélküle senki vagyok. Képtelen lennék olyan helyen élni, ahol ő nincs. Hálával tartozom neki, hogy azon a napon megmentett és átváltoztattatott Carlisle-val. Így megismerhettem őt és vele együtt a boldogságot.

Ahogy felértem a szoba elé, bekopogtam és mikor Tony beengedett, beléptem a szobába.

- Szevasz öcskös- vigyorogtam rá. –Anyád küldött fel kaját- mutattam fel a tálcát, majd letettem az asztalra.

- Kösz- motyogta, de rám sem nézett. Az én drágámnak igaza volt. Tony le sem vette a szemét a telefonról, ami mellette volt az ágyon.

- Csak nem egy csajra vársz? –törtem meg ismét a csendet és közelebb léptem hozzá.

- Ami azt illeti de.

- Na, tényleg? Mesélj, milyen? Szőke, barna, vörös, alacsony, magas… gyerünk már, ne kelljen mindent kihúznom belőled- löktem oldalba.

- Emmett, nem érted. Nem olyan csaj. Nem a barátnőm.

- De szeretnéd, ha az lenne, nem?

- Mi, nem, dehogy is- pillantott rám riadtan. –Már csak az kellene.

- Akkor nem értelek- vakartam meg a fejem.

- Tényleg egy nő hívását várom, de nem olyanét, akire te gondolsz. Ha felhív, akkor majd megtudod ki az.

- Ismerem?

- Jobban, mint én.

- Muszáj így beszélned? Olyan vagy, mint apád- morogtam az orrom alatt. –Azt se értem soha.

- Ne aggódj- állt mellém vigyorogva, majd a hátamra csapott. –Amint felhív, elárulom ki volt az. Oké?

- Rendben- sóhajtottam. –Rose aggódik érted.

- Tudom, és sajnálom- hajtotta le a fejét.

- Odalent leszünk. Ha van kedved, gyere le.

- Rendben- bólintott, én pedig kiléptem a szobájából. Hát nem kerültem előrébb, de legalább a feleségem nem szomorú. Ez azért már haladás.

Lementem a nappaliba, ahol már mindenki lent volt. És a mindenkit úgy értem, hogy Tony-n kívül az egész család. Még Edward és Rony is. Odamentem szerelmemhez és leültem a fotel karfájára. Adtam egy puszit a homlokára, majd megkérdeztem.

- Hallottátok, igaz?

Mindenki bólintott.

- Nincs mit tenni. Várnunk kell- suttogta apa. Edwardon látszott, hogy nehéz egy helyben maradnia és abban is biztos voltam, hogy tudni akarja ki az a nő, akinek a hívását ennyire várja a fia. De Tony-n kívül senki más nem tudhatta. Nincs más megoldás. Igaza van apának. Várnunk kell.

Sokáig nem szólt senki egy szót sem. Tony sem jött le hozzánk. Mind csendbe burkolóztunk. Hisz mind jól tudtuk, hogy ma van az a nap, mikor letelik az 50 év. Mindenki Bella hívását várja.

A gondolataimból az én drága feleségem telefonjának hangja rántott ki. Rose megugrott karjaim közt, majd felállt és elővette a zsebéből a kis készüléket. A füléhez emelte a telefont és beleszólt.

- Mondjad Elena.

Ahogy kimondta a nevet, elmúlt a lelkesedésem. Azt gondoltam valaki más hívja. De nem.

- Szia, Rose- Elena hangja felszabadult volt és hihetetlenül boldog.

- Miben segíthetek?

- Ráértek most Em-mel?

Rose rám nézett én pedig bólintottam.

- Igen. Miért?

- Azonnal ide kell jönnötök. Óriási meglepetésem van.

- Figyelj Elena, ez nem éppen a legjobb ötlet. Éppen várunk valakit.

- Na, kérlek. Még ha csak pár órára is. Gyertek. Nem bánjátok meg. És hozzátok Tony-t is. Rose, ne kelljen már könyörögnöm.

- Miért nem jöttök ti?

- Az úgy nem jó. Így nagyobb lesz a meglepetés. Kérlek szépen. Gyertek el hozzánk. Ti hárman. Jót tesz majd a kis kikapcsolódás. Nem fogjátok megbánni. Garantálom-, ahogy hallom, Elena elemében van. Szinte sajnálom Stefant. Kíváncsi lennék mi dobta fel ennyire Elena kedvét.

- Legyen. Én megyek, de a többiek nevében nem beszélhetek. Nem tudom, hogy Emmett-nek vagy Tony-nak van-e kedve jönni.

- Beszéld rá őket. Várunk- azzal letette a telefont. Rose pedig értetlenül nézett ránk.

- Hát ennek elmentek otthonról- csóváltam a fejem.

- Kíváncsi vagyok, mitől van ilyen jó kedve- csóválta a fejét kedvesem. –Nos,maci, jössz?

- Mi az, hogy. Megnézzük, mitől pattog ennyire.

- Edward, ugye Tony is jöhet?

- Ha szeretne.

- Akkor beszélek vele. Addig foglalj három jegyet a legközelebbi gépre- adott egy csókot, majd el is tűnt.

- Na, a te asszonykád is bepörgött- röhögött Jazz, mire hátba vágtam, majd a telefonnal a kezemben felmentem a szobánkba. Míg megvettem a jegyeket, addig Rose becsomagolt és rábeszélte az utazásra Tony-t is. Végül mikor mindennel megvoltunk, elköszöntünk a többiektől és elindultunk a reptérre.