2013. július 26., péntek

9.fejezet -Bella kiborul...

Bella édesanyja
Sophie(A császárnő)

(Bella szemszöge)


A harc minden egyes pillanatában azon aggódtam, hogy senki ne sérüljön meg. Ilyen nincs. Miért nem tudunk nyugodtan eljutni a kastélyig? Egyáltalán Eric miért nem ébresztett fel? Miért hagyta, hogy egy teljes napot átaludjak? Egyáltalán nem kellett volna megállnunk, akkor most nem kellene harcolnunk.
Eric közéjük ugrott. Persze, tapasztalt harcos, de én féltettem. A lehető leggyorsabban végeztem a rám bízott kettővel. Az adrenalin zubogott a véremben, már csak a vérszomj és a bosszúvágy vezetett. Eric is végzett már kettővel és a harmadik felé igyekezett, de elkaptam a karját.
-Majd én- elkaptam a nyakát, míg Eric lefogta a karját, hogy még véletlenül se sebezzen meg engem vagy senki mást. –Már koránt sem vagy olyan biztos a halálomban, igaz? Nos, legközelebb kétszer is gondold át, hogy meg akarsz-e támadni minket- mosolyogtam rá.
- Csakhogy nem lesz legközelebb- morgott fel Eric és kitépte a szívét.
- Ezt most miért kellett? –durcáskodtam. –Játszani szerettem volna vele.
- Majd legközelebb. Amikor biztosan nem fenyeget veszély. Ti mit kereste itt- fordult meg. Így nekem háttal állt és mivel jóval magasabb és szélesebb, mint én, nem láttam kihez beszél. Kilépve mögüle mellé álltam és megfogtam a karját.
- Sajnálom uram- hajtotta le a fejét Gabriel.
- Az én hibám. Én kértem, hogy nézzünk meg titeket.
- Neked semmi közöd az ügyeinkhez Cullen- morgott fel újra, mire megszorítottam a karját.
- Eric, elég ebből. Carlisle, köszönöm, hogy aggódtál, de nem lett volna szabad idejönnötök.
- Igen. Láttuk, hogy nincs szükségetek segítségre.
- És ti? Hogy szeghettétek meg a parancsom?
- Sajnálom. Az elsődleges feladatunk megvédeni titeket.
- Tudhattam volna. Az anyád műve. Hiszen ő teremtette őket. Neki tartoznak hűséggel. Így aztán sosem tennék azt, amit én kérek- morgolódott.
- Eric, elég ebből. Tiszta ideg vagy, nyugodj le. Menjünk inkább- húztam magammal. –Gyertek ti is. Menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet.
 Az autókhoz érve elvettem Eric-től a kulcsot és beültettem magam mellé. Ugyan úgy mentünk tovább, mint az előző nap. Persze most már nem akartunk megállni. Bőven elég volt ez a kis kitérő. Nem hiányzik még egy ehhez hasonló összecsapás. Most nem.
-Vérzel- vonta magára a figyelmem Eric. A hangja valamivel nyugodtabb volt, mint indulás előtt.
- Tessék? –összezavarodtam. Ezt most hogy érti?
- Bella, vérzik a karod- mutatott a jobb kezemre, amin egy elég csúnya vágás éktelenkedett. Már észre se vettem.  
- Az elmúlt napokban annyit kaptam, hogy ezt már meg sem érzem- vontam vállat. Engem nem zavart volna, magától úgyis hamarosan begyógyul, de ő elkezdte kitisztítani és bekötötte, miközben vezettem.
- Így. Nehogy elfertőződjön- villantott rám egy mosolyt és rám kacsintott.
- Nem fogok belehalni. Még nem- mosolyogtam rá, majd egy gyors puszit küldtem neki. –De azért köszönöm.
- Lökött vagy- csóválta a fejét, aztán a kinti tájnak szentelte minden figyelmét.
- Hogy vagy Edward?- pillantottam hátra a nyugodtan, csendben ülő vámpírra.
- Már sokkal jobban. Köszönöm. Mindent, amit értem tettél.
- Ugyan- legyintettem. Azután bevontam Eric-et a pajzsom alá, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni és végre rákérdeztem, arra, ami már azóta foglalkoztak, hogy felébredtem. –„Hogyan lehetséges, hogy felgyógyult? Már én sem érzem a fájdalmát, csak az érzéseit. Nem az én véremtől kellett volna meggyógyulnia. Mi lehet az oka?”
- „Talán nem jutott annyi méreg a szervezetébe, mint gondoltuk és elegendő volt a te véred, nem kellett az anyádé.”
- „Ezt te magad sem hiszed el, igaz? Hiszen ha már képzelődött, akkor nem kis mennyiség jutott a szervezetébe. Szóval ezzel ne próbálkozz. Meg sem lepődtél rajta, hogy jobban van. Te tudod mi az oka, igaz?”
- „Bella, ne kérdezz már ennyit. Fogd fel, hogy nem mondhatom el és ne turkálj a fejemben. Oké? Mindent megtudsz a maga idejében. De nem most.”- zárta le a témát és bezárkózott előttem. Én pedig visszavontam a pajzsom, hogy eleget tegyek a kérésének és ne lássak a fejébe.
Vajon miért titkolózik előttem? Miért nem mondja el, amit tud? Pedig minden sokkal egyszerűbb lenne. De így? Mikor jön el az ideje, hogy tudjak az ilyen fontos dolgokról?

(Edward szemszöge)

Ez az érzés egyszerűen leírhatatlan. Bár sokkal szebb lenne, ha nem éreznék mellé fájdalmat, de az eltörpül a szeretet mellett, amit Bella iránt érzek. Olyan törékeny és kedves. És bánt, hogy nem én védem meg. Hanem ez az Eric. Vajon ki lehet ő Bella számára? Pontosan milyen szerepet tölt be az életében? Miért ilyen kedves és megértő vele? És Eric? Miért adná az életét ezért az angyalért, ha semmi nem köti őket össze? A probléma az, hogy nem emlékszem mi történt a házban, hogyan kerültem az autóba és később a szállodába. Minden olyan zavaros. Csak Bellára emlékszem. Az arcára, a hangjára.
Most is fogják egymás kezét, ahogy egész úton. Eric pedig rá sem néz. Folyamatosan a tájat figyeli, és nem tudom hova tenni. Miért érzem ezt a szeretetet? Miért kötődöm hozzá?
-Bella, mikor érünk oda? –tettem fel az ártatlan kérdést. Nem akartam vele semmi rosszat, viszont nem a kedves hangtól kaptam választ, hanem a durvától.
- Majd megtudod- szólt rám durván Eric.
- Kérlek- pillantott rá kedvesen Bella. –Hamarosan ott leszünk. Már nincs sok hátra. Miért? Nem vagy jól?
- Őszintén szólva már elég nehéz elviselnem a véred illatát.
Bella felnevetett és Eric is elmosolyodott, ahogy rápillantott a mellette ülő angyalra.
- Ez már nem azért van. Már nem érezheted a vérem illatát, mert már rég begyógyult a seb- rázta a fejét Bella. –Lassan kiürül a vérem a szervezetedből és az igényli. Még többet kér.
- De nem kap, igaz? –kérdezte bunkón Eric.
- Nem. Edward már jól van, és amíg nem látom okát annak, hogy még többet adjak neki, addig nem kap.
- Miért?
- Edward, a vérem nem elég neked. És ez olyan, mintha egy emberhez odamennél, hogy „szia, vámpír vagyok, ihatnék a véredből? Nem foglak megölni, de akár hányszor kell, adj nekem.” érted? Egy élőlény vagyok Edward és nem adhatom csak úgy a vérem bárkinek. Az engem csak gyengít. A harapás után is csak azért adtam, mert veszélyben voltál. Ennyi.
- Végre megjött az eszed- morgott rá Eric. Kezdett idegesíteni, hogy egyfolytában morog az én angyalomra.
- Hagyd abba. Meddig fogod még az orrom alá dörgölni? Én sem dünnyögtem, mikor Elinának kellett a vérem. Minden szó nélkül adtam neki. Nos, ezt elfelejtetted?
Hopp, Bella kiborult. De ki az az Elina? És miért kapott a véréből?
- Nem- Eric összébb húzta magát.
- Na, akkor fejezd be és nem lesz semmi baj. Nem fogok neki többet adni. Megbízhatsz bennem. A szavamat adom, oké?
- Rendben. Azért ne harapd le a fejem.
- Akkor ne beszélj úgy velem egyfolytában, mint egy kisgyerekkel.
- Oké. A hátsó bejáraton menj be. Egyenesen a garázsba- mutatott ki a szélvédőn és Bella már fordult is az autóval. Végül sötét lett és az autó megállt. Felkapcsolták a lámpákat és egy hatalmas garázsban álltunk, mellettünk pedig a két autó, amik eddig mögöttünk jöttek.
- Megérkeztünk- szállt ki Bella. Eric követte és én is, de ekkor a nagy medve testvérem mellettem termett és a vállára dobta az egyik karom.
- Bocs tesó, Bella mondta, hogy segítsünk neked.
- Ő merre van?
- A királynő fent van az édesanyjánál. Amint összeszedtétek magatokat mi is megyünk.
- És Eric?
- Az Úr is vele ment. Egyéb kérdés vagy mehetünk? –kérdezte az a testőr, aki eddig is mellettünk volt.
- Nem. Köszönöm.  
- Nos, akkor menjünk. Már várnak minket.
- Hercegnő, testőrök, kastély… -sorolta Jasper, majd a szája elé kapta a kezét. –Jézusom. A császárnő. Bella a császárnő.
- Nem talált- vigyorgott rá a nő. –Bella csak a királynő vagy hercegnő, ahogy jobban tetszik, az édesanyja a császárnő. Úgyhogy érezzétek magatokat megtisztelve és tartsátok a szátokat. Jobb, ha nem szóltok semmit, csak ha kérdeznek, mert egy rossz válasz az életetekbe is kerülhet. Ti nem ismeritek őt. Sokkal konzervatívabb és szigorúbb, mint a királynő.
Majd elindultak felfelé a lépcsőn, mi pedig a családdal utánuk indultunk. Sajnos még nem voltam teljesen jól. Ugyan már jobban éreztem magam, de még gyenge voltam.

(Bella szemszöge)

Ahogy felfelé mentünk egyre nagyobb lett a gyomromban a görcs. Egyre jobban féltem és így még erősebben fogtam Eric kezét.
-Ne félj. Melletted vagyok. Végig itt leszek.
- Gyertek- szólt ki anya a dolgozószobából, aminek az ajtaja nyitva volt. Bent világos volt, de anyát nem láttam. Aztán hirtelen mellettem termett és kikapta a kezem Eric kezei közül. –Mégis hogy gondoltad ezt? Hogy képzelted, hogy itt hagysz, és nem válaszolsz a hívásaimra? Soha nem bántam még semmit annyira, mint azt, hogy elengedtelek. Hogy szabadon engedtelek- megragadta a karom és megrántott. Erősen, már szinte fájt. Lehunytam a szemem és csendben tűrtem. –Mondj valamit.
- Sajnálom. 
- Sajnálod? Felfogod, miken mentem keresztül?
- Sophie, kérlek.
- Nem Eric. Most végig fog hallgatni- már vele is majdnem üvöltözött.
- Sophie, kérlek- állt elém Eric. –Nyugodj le, aztán elmondhatod neki, amit szeretnél. Csak nyugodtan. Ne bántsd őt. Ezen kívül vendégeink vannak.
- Nem érdekelnek.
- Anya. Sajnálom, de muszáj volt.
- Felelőtlen vagy Bella. Nagyot csalódtam benned. Mit tettél volna, ha Eric nem lenne?
- Igazad van. Az életemet neki köszönhetem. Ugyanis a saját anyám már kiskoromban végzett volna velem. Ericnek köszönhetem, hogy ma itt lehetek. Az elmúlt napokban is mellettem volt, bármennyiszer is szidott meg, ő legalább fontosabbnak tartott engem, mint a nyomorult királyságot.
- A nyomorult királyság? Csak hogy tudd édes lányom, emiatt a nyomorult királyság miatt adja meg neked mindenki a tiszteletet.
- Tudod mit? Az sem érdekelne, ha mindenki belém rúgna, ha normális, szerető anyám lenne. De helyette téged kaptalak.
- Mégis hogy beszélsz velem- felém lendült a keze, de Eric megállította.
- Hogy merészeled. Takarodj innen- rivallt rá bátyámra.
- Persze, ez az, amihez a legjobban értesz. Elzavarni mindenkit, aki a védelmébe vesz engem. Képes lennél őt is elküldeni, mert vigyáz rám. Csak rajta. Üss meg, üss meg és soha többet nem látsz.
- Nélkülem már halott lennél kislányom.
- Nem. Eric vigyázott rám. Világ életemben őt tekintettem az apámnak, a testvéremnek, a védelmezőmnek. Míg te folyton csak a harcra gondoltál. Azt akartad minél erősebb legyek és soha nem vetted figyelembe, mit akarok. Soha nem vetted észre, hogy bármit is kértél tőlem, mindig teljesítettem. Kislányként már harcoltam a farkasokkal, vámpírokkal, boszorkányokkal és minden lénnyel, akit csak idehoztál. Mindent megtettem neked é te csak annyit mondtál ügyes vagy, ezt vártam tőled. De sosem voltál igazán az anyám. Én pedig buta vagyok, mert ennek ellenére imádlak, szeretlek, teljes szívemből és a mai napig mindent megtennék érted. És te, ahogy mindig, most sem voltál képes felfogni, hogy Carlisle mennyire fontos nekem. Pedig láttad. Minden nap, mikor elvesztettem valakit, láttad mennyire szenvedek. Kértelek, szóltam, hogy veszélyben van és el akarok menni. Azt mondtad visszatérünk rá. Mintha egy egyszerű tárgyalás lett volna. Mikor felhívtalak, sokkal fontosabb volt neked Aro és a megbeszélésetek, mint az, hogy elém gyere.
- Elküldtem érted Eric-et.
- Pontosan. Ő jött értem. Ő ápolt. Fontosabb voltam neki, mint neked. Emlékszem hányszor kért meg rá, hogy pihenhessek. És ha már egy anyát arra kell kérni, hogy a lánya pihenhessen, akkor ott baj van.
- Kislányom…
- Most a kislányod vagyok? Eddig meg akartál ütni. Kiabáltál velem, ordítoztál, úgy, mint még eddig soha. Bármennyire is nem mutattad ki a szereteted, de legalább nem viselkedtél így velem. És most hirtelen olyan fontos lettem neked, hogy ezt a szót is kimondd? –könnyek szöktek a szemembe. –Ha eddig sikerült, akkor most is tartsd meg a hivatalos hangodat velem szemben.
- Kicsim.
- A telefonban azt hittem most az egyszer érdekellek. Olyan szeretettel beszéltél velem, olyan kedvesen, mint egy igazi anya. És már majdnem elfelejtettem mindent, ami bántott. Csak a jóra akartam gondolni. Azt akartam, hogy csak a jó anyát lássam benned, de nem tudok olyan képzelni beléd, ami hiányzik belőled. A valódi édesanyát. Mert te nem vagy az. Teremtőnek talán jó vagy, de édesanyaként leszerepeltél. A testvéreiddel és az apáddal történtek megkeserítettek és nem tudod, milyen anyának lenni. Ezért az én életem is keserűség lett. De már nem érdekel. Carlisle biztonságban van és Edward is. És csak ez a fontos. Most pedig ha megbocsát úrnőm, visszavonulok- meghajoltam előtte és elindultam kifelé, de az ajtóban a teljes Cullen család ott állt a testőrökkel együtt.
- Kérem úrnőm, ne dobja ki őket- szóltam hivatalos hangon, de nem fordultam meg. –Vagy ha mégis távozniuk kell, akkor szóljon és elviszem innen őket.
- Bella, ne beszélj így- kért Eric halkan.
- Mégis hogyan beszéljek vele? Ő nem az anyám. És ha nem az, akkor nincs jogom más hangon beszélni vele csak alázattal és tisztelettel- undorral a hangomban ejtettem ki ezt az utolsó szót, majd még egy mondatot intéztem Eric felé. –Remélem nem okoztam neked nagy gondot apám. Sajnálom.

Aztán elhagytam a szobát és felrohantam az emeletre a szobámba. Úgy bevágtam az ajtót, hogy az egész kastély beleremegett, aztán nem érdekelt ki hallja vagy ki nem, elordítottam magam, ezzel kiengedve minden belső, lelki fájdalmamat. A földre estem és tovább sírtam. Elég volt. Végre kiadtam magamból mindent. Mindent, ami eddig bántott. Mindent, amit eddig a lelkemen cipeltem.  Hiába van anyám, hiába van mellettem és szeret a maga módján, ha én ezt nem érzem. Sosem kiabált velem. Azt hittem fontos vagyok neki, mert velem másabbul bánt, mint a többiekkel, de a lelkem mélyén mindig féltem, hogy nem szeret. Hogy méltatlan vagyok a szeretetére.

Sziasztok!

Igen, eddig nem jelentkeztem és most sem szolgálhatok jó hírrel. Legalábbis a történet szempontjából nem jó hír. A hétvégén nyaralni megyünk a szüleimmel és két hétig nem leszünk itthon. Így aztán két hétig biztosan nem lesz friss és miután hazajöttünk csak utána fogok nekikezdeni a frissnek. Remélem megértitek. És én biztos vagyok benne, hogy a nyaralás után végre visszarázódom a régi kerékvágásba és a frissek is időben kerülnek majd fel. 
Szóval egy kis pihenés és jönnek a frissek minden héten. 
Sajnálom. Mindenkinek kellemes nyarat kívánok. 
Puszi: Hope