10.fejezet

 

„Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.”

(Bella szemszöge)

Végre újra itthon vagyok- gondoltam, mikor leszálltam a gépről. Felvettem a csomagjaimat és egyenesen a parkolóba mentem. Mivel apa azt mondta, hogy Félixet kiküldi elém, gondoltam ott fog várni. És milyen igazam lett. A fekete Aston Martinom ott állt a parkolóban. Megindultam felé és bepakoltam a csomagtartóba a cuccaimat, majd beültem az anyós ülésre. Ahogy gondoltam, Félix a kocsiban ült és miután beültem, vigyorogva fordult felém.

-Na mizu kiscsaj? –kérdezte fülig érő mosollyal.

- Hiányoztál- öleltem át. –De menjünk, mert hulla fáradt vagyok.

- Okés- azzal már indította is a kocsit. Nem sokat beszélgettünk, csak pár szót. Mikor a várhoz értünk, Félix egyenesen a garázsba állt be a kocsival. Kivette a csomagjaimat, de mikor értük nyúltam, elhúzta őket előlem.

- Majd én viszem.

- Ahogy akarod. Akkor kérlek vidd fel a szobámba őket, addig én a nagyterembe megyek.

- Értettem- és már ott sem voltam.

Vámpírsebességgel rohantam végig a hosszú folyosókon és megálltam a hatalmas kétszárnyas ajtó előtt.

-Kisasszony, örülök, hogy újra itt van- mondta az egyik őr az ajtó előtt.

- Én is. A szüleim? –kérdeztem.

- Odabent a bácsikáival.

- Akkor kérem nyissa ki az ajtót- mosolyogtam rá.

Meghajol, majd a másik őrrel együtt kinyitották a kétszárnyas ajtót. Amint beléptem, mindenki felém fordult. Hatalmas csend volt az egész teremben, ami kezdett kínossá válni. Ezért kénytelen voltam megszólalni.

-Mi az, már nem is üdvözöltök –kérdeztem, mire Jane már a nyakamba vetette magát.

- De jó, hogy itt vagy Bella. Már azt hittem vissza se akarsz jönni- mondta és átadta a helyét a többieknek.

- Dehogynem. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem- mosolyogtam. Mindenki sorra ölelgetett és köszöntött a maga módján. Először Jane, aztán Alec, Dimitri, Heidi és a többiek. Majd Caius és Marcus velük együtt pedig Athenodora és Sulpicia is. És végül anyáék.

- Jaj, kislányom. Úgy örülök, hogy végre itthon vagy.

- Én is. Hiányoztál anya- csuklott el a hangom. Eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzott. Az illata, az ölelése, a szeretete. Bár Esme-re is anyámként tekintek, Tia mindig is olyan helyet foglal el a szívemben, ahonnan senki nem tudja őt eltávolítani. Közvetlenül az édesanyám után őt szeretem a legjobban, persze apa mellett.

- Te is nekünk kincsem- mondta apa. És közben ő is odasétált hozzánk. –A Volturi hercegnője újra itthon van. Újra a családjával- mosolyodott el apa és miután anya elengedett, ő is szorosan átölelt. Ez rettenetesen hiányzott már nekem. Olyan mintha évek óta nem láttam volna őket.

- Igen apa. Itt vagyok és itt is maradok- mondtam, de ekkor elsötétült minden és egy ismeretlen szobában találtam magam. Will és Caroline a kanapén beszélgettek a… a vámpírokról. Ezek szerint a bátyám hallgatott rám és elmondta neki a teljes igazságot. És Caroline igencsak jól fogadta. Akkor most már csak rajtam múlik minden. Minél hamarabb meg kell puhítanom apát.

- Kislányom, jól vagy? –kérdezte aggodalmasan apa.

- Persze apu, csak átvettem Alice jövőbelátó képességét és éppen most láttam Willt- mosolyogtam rá.

- Á… egy újabb nagyszerű képesség. És egész pontosan mit láttál?

- Semmi különöset, csak a bátyámat. Jól érzi magát, de hiányol. Ana és Oli pedig vigyáznak rá- mondtam el a fél igazságot. Azt még nem szabad elmondanom, hogy Will szerelmes egy emberbe, azt meg pláne nem, hogy el is árulta neki a titkunkat. Apa nagyon dühös lenne.

- Értjük- mondta anya. –Gyere, pakoljunk ki és beszélgessünk egy kicsit- mondta és kézen fogva elhúzott az ajtó felé. Végig az egész folyosón egyenesen a szobámig.

- Jaj, de jó újra a saját szobámban lenni. Már annyira hiányzott- dőltem el az ágyon.

- Azt meghiszem. És mondd Bella, hogy sikerült a, hogy is mondjam, a…

- Jól anya. Két hónapja nem ittam egy csepp embervért sem. El sem tudod képzelni, mennyire jó érzés, hogy újra képes vagyok emberek közelében lenni anélkül, hogy meg akarnám ölni őket.

- Örülök, ha boldog vagy kincsem. De, mi volt az oka annak, hogy ilyen hamar hazajöttél. Nem mintha ellenemre lenne a dolog, de valaminek történnie kellett, ha félbehagyva ezt az átszokás dolgot fogtad magad és hazajöttél.

- Nem. Nem történt semmi- néztem ki az ablakon.

- Bella. Nekem nem tudsz hazudni. Születésed óta ismerlek. És bár nem vagyok az édesanyád, de szeretlek. Tudom, hogy történt valami, amit megpróbálsz eltitkolni mindenki elől. De tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz. Mindig meghallgatlak és segítek, ha tudok.

- Tudom anya- sóhajtottam. –Talán majd később elmesélem. Most nem lennék rá képes- suttogtam.

- Jól van Bella. Csak annyit szeretnék, hogy tudd, nekem mindent elmondhatsz.

- Szeretlek anya- öleltem át.

- Én is téged- adott egy puszit a homlokomra. Majd magamra hagyott. Fáradtan dőltem le az ágyra és csukott szemmel emlékeztem vissza az elmúlt időkre.

Valamikor elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy valaki rázogatja a vállam. Kinyitottam a szemem és Jane-val találtam szembe magam.

-Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de megérkezett Marco és a nagyteremben vár.

- Köszönöm. Azonnal megyek- mondtam neki. Jane kiment a szobámból én pedig a gardróbomba mentem. Mivel mióta hazajöttem még át sem öltöztem, ezért úgy gondoltam, pont itt az ideje valami kényelmesebbe öltözni.

Felvettem egy combközépig érő kék félpántos ruhát egy fekete övvel. Hozzá egy fekete magas sarkú szandált. Miután végeztem, egyenesen a nagyterembe mentem.

-Úgy hallom, valaki engem keres- mosolyodtam el, mikor megláttam Marcot.

- Rémlik, hogy valami olyasmit beszéltünk reggel, hogy este találkozunk- mondta felém fordulva.

- Igazad lehet- mosolyogtam még mindig. –Na, mehetünk?

- Hé-hé, kisasszony. Mégis hová készülsz? –kérdezte apa.

- Csak sétálunk és beszélgetünk Marco-val. Ne aggódj. Nem megyünk messzire.

- Menjetek csak- mondta anya.

Kézen fogtam Marcot és kivezettem a kertbe. Olyan szép idő volt. Két hónapja nem láttam és nem éreztem a napot. Annyira jó érzés volt újra érezni a meleget a bőrömön.

-Nos, mi történt veled? –kérdezte, miközben leültünk egy padra.

- Sok minden. Tudnod kell, hogy nem voltam Volterrában. Két hónapig Forksban voltam, úgyhogy nem csodálom, hogy nem találtak itt. Csak ma érkeztem haza. Mikor reggel felhívtál, még ott voltam és csak délután érkeztem.

- Értem. De mi dolgod volt neked egy olyan esős kisvárosban és hol van a bátyád?

- A Cullen klánnál voltam. Segítettek áttérni a vegetáriánus életmódra. Will pedig még mindig ott van. Ja és azt üzeni, hogy szétrúgja a segged, ha legközelebb találkoztok, amiért ennyire elhanyagoltál minket.

- Most már minden tiszta. A bátyádat meg várom –mosolygott. - És hogy érzed magad? Jól vagy?

- Persze. Miért ne lennék? Végre nem kell ártatlanokat bántanom. Tudod jól, hogy mindig is ez volt a legnagyobb gondom és végre sikerült megszabadulnom ettől.

- Tudom jól. Örülök, hogy végre megszabadultál ettől a lelki tehertől. De bánt még valami, nem igaz?

- De. Szerelmes vagyok.

- Bella, ezt nem értem. Ez a legjobb hír. Végre megtaláltad a párodat és te úgy fogod fel, mint egy tragédiát? Komolyan nem értelek.

- Nézd. Az, akibe beleszerettem, nős és már így is épp eléggé felkavartam az életét. Nem hiányzik még, hogy teljesen tönkre is tegyem. Tudod jól, hogy nem akarok bántani senkit.

- Én csak egy valamit tudok. Hogy az a Bella, akit én tíz évvel ezelőtt megismertem, teljesen eltűnt. Az a Bella harcolt volna a szerelméért, akármilyen kilátástalan is a helyzet. Soha nem engedte volna el azt, ami az övé. De úgy látom ezt elfelejtetted. De én segítek, hogy újra olyan légy.

- Nem. Én nem akarok olyan lenni, mint régen.

- Jézusom. Nem azt mondom, hogy újra emberek vérével táplálkozz és gyilkolj, hanem azt, hogy hozzuk vissza a régi személyiségedet. Szükséged lesz rá, mert hosszú az örökkévalóság és biztos lehetsz benne, hogy találkozol még azzal a vámpírral.

- Igazad lehet- suttogtam.

- Naná, hogy igazam van. De mit szólnál hozzá, ha keresnénk valakit, akiből ihatok? Iszonyúan szomjas vagyok- fogta a torkát.

- Ha vadászni akarsz a jelenlétemben, csakis állatokkal kell beérned. Mert nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy megölsz egy ártatlan embert.

- Nincs ínyemre az állatvér, de talán most az egyszer kivételt tehetek. Ugyanis nem akarok most egyedül menni. És ha te nem jössz vele…

- Helyes. Akkor irány az erdő. Várj, még szólok apának- mondtam, majd megkerestem apa elméét és gondolatban üzentem neki. Nem volt kedvem testőrökkel rohangálni, és ha személyesen szólok apának, akkor tuti, hogy a nyakamba akaszt valakit.

- Mehetünk- mondtam mosolyogva.

(Edward szemszöge)

Elment. Elment anélkül, hogy tudnám az igazat. Vajon tényleg volt valami köze ahhoz a Marco- hoz vagy csak azért mondta, hogy elengedjem. És vajon tényleg hiányzott neki a családja vagy azért ment el, ami kettőnk közt történt? Aj, annyi kérdés és egyikre sincs válasz. 

-Edward, beszélnünk kell- mondta Will.

- Persze. Miben segíthetek? –kérdeztem és felálltam a kanapéról.

- Négy szem közt- mutatott az ajtó felé és elindult. Én pedig mentem utána.

Vajon miről akarhat beszélni velem Will. Mióta Bella elment, nem nagyon szólt hozzám és én sem nagyon kerestem a társaságát. Mondjuk nem is sokat van itthon. Az egy hét alatt jó ha napi két három órát van itthon.

-Tudni szeretném, miért ment el a húgom- fordult felém.

- Mert el akart menni- mondtam. Nem tudom, miért tőlem kérdezi mindezt.

- Nem. Bella jól érezte magát itt. Mi történt köztetek? Tudni akarom, miért döntött úgy a húgom, hogy elmegy innen ráadásul ilyen gyorsan. - Miért tőlem kérdezed? Bellával kellene erről beszélned.

- Mert akárhányszor beszélek vele és rákérdezek erre a dologra, nem válaszol. Tereli a témát. Úgyhogy azt akarom, sőt egyenesen követelem, hogy mondd el mi történt köztetek.

- Will, én…

- Az igazat Edward. Ennyit megérdemlek. Ne hazudj a szemembe, mert nagyon megégetheted magad.

- Jól van –sóhajtottam. –Azon az estén, mikor bulizni voltunk és miután hazahoztam Bellát, lefeküdtünk- suttogtam.

- Te kihasználtad a húgomat? –kérdezte pár percnyi hallgatás után. Egyenesen egy fának szorított a nyakamnál fogva.

- Nem, én csak…

- Nem? Mégis minek neveznéd azt, amikor egy részeg nővel fekszel le, miközben nős vagy? És utána csak úgy engeded elmenni?

- Igazad van. Hibáztam és ezért csúnyán megfizettem. Egyébként meg a húgod már elmondta a véleményét és ő maga kérte, hogy hagyjam békén. Én csak az ő akaratát teljesítettem. Azt mondta hagyjam békén.

- Te… te… nem is tudom micsoda vagy te. Az lesz a legjobb, ha elmegyek, mielőtt még darabokra téplek. Soha nem bocsátom meg neked, amit vele tettél. Te vagy a legaljasabb vámpír ezen a világon. Ó, és csak hogy tudd, pár napon belül mi is elmegyünk. Holnap beszélek Carlisle-val és hazamegyünk.

- Will, ne. Miattam ne.

- Nem minden körülötted folyik. És csak hogy tudd, Bella felhőtlenül boldog. Otthon van a családjával, akik szeretik, és ott van neki Marco is.

- Miért? Miért akarod, hogy ennél is jobban szenvedjek?

- Mert neked fele annyira sem fáj, mint neki. Megérdemled és örülj neki, hogy nem öllek meg most.

Azzal ott hagyott egyedül. Egyedül és tele szenvedéssel és fájdalommal. Igaza van, örülhetek, hogy nem végzett velem azonnal. De lehet, jobban tette volna, mert akkor most már nem érezném ezt a kínt.

Mióta jobban megismertem Bellát és kezdett bennem felébredni valami iránta, egyszerűen nem tudok úgy nézni a feleségemre, mint eddig. Nem vagyok képes megérinteni anélkül, hogy ne Bella arcát látnám magam előtt. Minden gondolatom körülötte forog, állandóan őt látom magam előtt és most hogy nincs itt, a hiánya felemészt. Csak most, hogy nincs mellettem, csak így jöttem rá, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem. De sajnos túlkésőn, mert már elveszítettem. Elment és talán soha többet nem látom, nem érezhetem, nem lehetek vele.

(Will szemszöge)

Az az átkozott, aljas szemétláda. Egy rohadék semmirekellő bolond. Nem hiszem el, hogy nem vette észre, hogyan érez iránta a húgom. Ő pedig egyszerűen csak kihasználta. Komolyan, hánynom kell tőle. Felesége van, de az első adandó alkalommal ráveti magát a húgomra. De Bella miért nem mondta ezt el nekem? Miért titkolta el még előlem is? Megértem, hogy nem akarta mindenkinek szétkürtölni, mi történ közte és Edward között, de legalább nekem elmondhatta volna.

-Szerelmem, mi történt? Miért vagy ennyire ideges? –kérdezte Carol.

- Megtudtam, miért távozott olyan sürgősen a húgom. És sajnos pár napon belül utána megyek én is és Oliverék is jönnek. Haza kell mennem Olaszországba, hogy mindent tisztázhassak.

- Értem- szomorodott el.

- Ne haragudj szerelmem, de ezt fel kell vennem. Bella keres- néztem meg a kijelzőt, ahol a húgom neve villogott.

- Végre méltóztattál visszahívni. Már rengetegszer hívtalak.

- Igen tudom. Láttam, hogy kerestél, ezért is hívlak. Valami baj van? –kérdezte aggodalmasan.

- Baj? Az van, méghozzá nagyon nagy. Elárulnád, hogy mégis mi a jó büdös francért nem mondtad el nekem az igazat?

- Igazat? Mégis milyen igazat?

- Azt, hogy mi történt közted és Edward között. Azt mindig is tudtam, hogy szerelmes vagy belé, de miért nem mondtad el, hogy kihasznált?

- Will, ezt neked nem szabadna tudnod. Mégis ki mondta el? Edward?

- Igen. Legalább nem hazudott a szemembe.

- És bántottad? Mondd, hogy nem tettél vele semmit- könyörgött. Ezt nem hiszem el. Még most is amiatt a gazember miatt aggódik.

- Nem. Bár nagyon is lett volna hozzá kedvem. El sem tudod képzelni, mennyire szerettem volna letépni a fejét, de sikerült megállnom és csak úgy eljöttem.

- Köszönöm Will.

- Ne köszönj semmit. Pár napon belül hazamegyek és mindent tisztázunk. Nem hagyom ennyiben a dolgokat.

- Will, apa és itthon a többiek nem tudják. Kérlek, ne mondd el nekik. Ha akarod, mindent megmagyarázok, ha hazajössz, de ne szólj nekik. És ha még kérhetek egy szívességet, kérlek, ne tegyél semmit Edwarddal.

- Ezt majd megbeszéljük. De tudnod kell, hogy nagyon haragszom rád, amiért nem mondtad el az igazat. Viszont azt megígérem, hogy a közelébe se megyek annak az idiótának.

- Köszönöm. Most megyek, mert beszélnem kell apával. Ha már egyszer hazajössz, szeretném, ha Caroline-t is hoznád magaddal. Ti csak készülődjetek, én pedig mindent elintézek itthon.

- Ezt pedig én köszönöm. Pár nap múlva találkozunk. És Bella… akármi történt, szeretlek. A húgom vagy és attól, hogy most haragszom rád, még most is bármiben számíthatsz rám.

- Én is szeretlek Will. Pár nap múlva találkozunk- mondta és már le is tette a telefont.

- Örülök neki, hogy megbeszéltétek a dolgokat.

(Bella szemszöge)

Itthon a napok olyan gyorsan telnek, hogy szinte észre sem veszem. Persze Marco nem hagyja, hogy unatkozzak és állandóan sikerül neki rávennie, hogy kimozduljak itthonról. Ráadásul, ha vele vagyok, apa nem küld testőröket a nyakamra. De ha egyedül vagyok, folyton csak rájuk gondolok. De főleg Ő rá. Nem tudom kiverni a fejemből és fáj a hiánya. Ha Marco-val vagyok ez az érzés eltompul és nem gondolok folyton a múltra. Mindent elmeséltem neki és valami csoda folytán nem ítél el. Sőt, felajánlotta, hogy mellettem marad, amíg szükségem van rá.

-Apa, beszélnünk kell- mondtam, amint beléptem a dolgozó szobába. Ott volt anya és Marco is.

- Persze Bella, talán valami baj van?

- Nem. Bár nem hiszem, hogy túlzottan örülni fogtok a hírnek, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rájöttök, nem olyan rossz.

- Kislányom, kezdesz megijeszteni- állt fel apa a székéből.

- Az az igazság, hogy Will szerelmes. De nem akárkibe.

- Ez nagyszerű hír…- kezdte anya, de apa félbeszakította.

- Ki az?

- Egy ember. És Will már elmondta neki a titkunkat- mondtam egyenesen a szemébe nézve és megszorítottam a mellettem álló Marco kezét.

- Micsoda?- mennydörögte. –Mégis hogy képzelte.

- Apa- kezdtem volna nyugtatni, de hirtelen hatalmas szúrást éreztem a gyomromban és hangosat sikítva összegörnyedtem. Azonnal odakaptam a kezem és szorosan átölelve tartottam magam, de a fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy hirtelen a padló felé kezdtem zuhanni. Még éreztem egy hideg kart a derekamon, amint megakadályozza, hogy a testem találkozzon a földdel. Hangokat, amint a nevemet kiáltják, de aztán semmi. Csak a sötétség.

9.fejezet

  „Az igazi szerelem mindig szomorú. Az igazi szerelem az örök vágyódás a szenvedések változó formája, a szenvedés pedig szomorú. Az igazi szerelem a legszebb, legcsodásabb szomorúság.”

                                                    (Bella szemszöge)

-Isabella- hallottam meg egy ismerős hangot, mire kipattant a szemem.

- Marco –suttogtam. - Örülök, hogy újra hallom a hangod. De miért keresel, ráadásul ennyire korán? –kérdeztem.

Marco-val kb. 10 éve találkoztunk először, mikor Volterrában járt. Nagyon jóban lettünk és bátran kijelenthetem, hogy jó barátok lettünk. És bár ő többet érez irántam, de sosem tudtam másként tekinteni rá csak úgy, mint egy barátra. Szeretem őt, de nem szerelemmel és ez volt az oka, hogy távozott Volterrából.

-Már fel sem hívhatlak csak úgy?- adta az ártatlant.

- Te nem szoktál csak úgy felhívni. Szóval, mit szeretnél?

- Arra gondoltam, hogy találkozhatnánk. Rengeteg idő telt el, mióta utoljára találkoztunk és szerettem volna veled beszélgetni egy jót. Mint régen. Na, mit szólsz? Ha szeretnéd, máris repülök Olaszországba.

- Na jó. Mi van veled? Nem hiszem, hogy egy egyszerű beszélgetés miatt Olaszországba utaznál. Ki vele, mi a valódi oka annak, hogy felhívtál. És az igazat akarom hallani.

- Hát jó. Hallottam, hogy nem vagy túl jó állapotban. Az egész vámpírvilágban elterjedt a hír, hogy Aro Volturi lánya már nem olyan, mint régen. Azt rebesgetik, hogy kifordultál magadból. Nem vagy a régi. És aggódom miattad cicám. Több mint két hónapja egyetlen vámpír sem látott téged, aki a Volturinál járt.

- Mi? Én tökéletesen jól vagyok. Jobban, mint valaha- füllentettem. –És ha nem hiszed el, győződj meg róla a saját szemeddel. Ma este várlak Volterrában.

- Jól van. Akkor este találkozunk. Tudod, hogy nem szabadulsz meg tőlem egyszerűen. Akkor este Bells- majd letette a telefont.

Sóhajtva dőltem vissza a párnák közé.

Szóval azt beszélik, hogy kifordultam magamból. Na, azt hiszem valóban itt az ideje visszatérni a régi életemhez. Délután már újra otthon leszek és itt hagyok mindent, ami két hónap alatt az otthon jelentette számomra.

-Bella, ébren vagy- hallottam meg az ajtó túloldaláról bátyám hangját.

- Igen- sóhajtottam. –Gyere be.

Mosolyogva lépett be a szobámba, egy tálcával a kezében és leült mellém.

- Esme csinált neked reggelit és gondoltam felhozom. Meg hallottuk lent a beszélgetést is és...- hagyta abba a mondatot.

Kérdőn néztem rá, de nem volt hajlandó megszólalni.

- És?

- Nem, semmi. Felejtsd el. Túl sokat beszélek.

- Will- néztem rá szúrósan. - Mit próbálsz eltitkolni?

- Edward rettenetesen féltékeny lett. Mi az ég folyik köztetek? - kérdezte gyanakodva.

- Semmi. Nem tudom, mi baja lehet. De azt hiszem itt az ideje felkelnem. Nem szeretném lekésni a repülőt- gyorsan kiugrottam az ágyból és a fürdőbe rohantam.

Elintéztem a reggeli teendőimet, majd egy szál törölközőben mentem vissza a szobámba, ahol nagy meglepetésemre Edward várt.

- Te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem minden egyes szót jól tagolva.

- Én… - nyelt egy nagyot. –Én csak…

- Igen, mit szeretnél?- kérdeztem a szemébe nézve. –Szerintem tegnap elmondtam mindent, amit akartam. Szóval nincs miről beszélnünk.

- De, nagyon is van. A francba, ne menj el. Maradj itt. Ha miattam akarsz elmenni, akkor megígérem, hogy nem zavarlak többet, de maradj itt.

- Edward, haza akarok menni. Nem maradok, amúgy is. Már várnak otthon.

- Ő igaz? –kérdezte dühösen. –Az a Marco vagy ki a fene. Miatta akarsz itt hagyni minket ugye?

- És ha igen? –Már én is dühös voltam. –Semmi közöd nincs az életemhez. Nem tartozom neked magyarázattal. Menj és keresd meg a feleségedet. Egyedül ő az, akin bármit is számon kérhetsz. Nem vagyok a tulajdonod és nem vagyok köteles válaszolni neked- az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam. –Most pedig ha megbocsátasz, fel szeretnék öltözni.

Edward elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, becsapta és szorosan az ajtóhoz nyomott. Nem mondott semmit, csak szenvedélyesen csókolni kezdett. Persze az erőm is pont ilyenkor hagy el. Miért olvadozok már csak attól is, ha a közelemben van? Amikor így csókol, egyszerűen minden kimegy a fejemből és a térdeim is beleremegnek. Miért nem hagyja, hogy egyszerűen csak elmenjek anélkül, hogy tovább kínozna?

Nem volt erőm eltolni magamtól és úgy tűnt, ő sem akar elengedni. De fogytán volt a levegőm. Ezért muszáj volt elszakadnom tőle.

-Ne… Ezt többet ne- suttogtam. –A többiek..

- Sss. Most ne foglalkozz ezzel. Maradj itt. Maradj velem, kérlek- húzta végig az orrát az állam vonalán, majd le a torkomon. Egyre nehezebb volt ésszerűen gondolkodni. És igencsak kezdett meginogni az elhatározásom is, hogy haza akarok menni.

De nem. Elég ebből. Most kell elszakítanom magamtól, mert később már nem leszek rá képes.

-Te sem gondolod komolyan. Nem akarod, hogy elengedjelek. Nem akarsz elmenni- suttogta a bőrömbe. –Érzem. Tudom, hogy te sem ezt akarod.

Mély levegőt vettem, majd felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

-De. El akarok menni. És azt akarom, hogy engedj el. Az igaz, hogy felejthetetlen este volt, de ennyi. Jól éreztem magam, de nem akarok tőled többet- a hangom komoly volt. Érzéketlen. Olyan amilyet a Volturi tagok a külvilág felé mutatnak.

- Miatta, igaz? –távolodott el tőlem. –Amiatt a Marco miatt.

- Igen- feleltem egyenesen a szemébe nézve. – Marco ott vár Volterrában. És este találkozunk. Tudod, nehéz eldönteni, melyikőtök jobb az ágyban.

Szavaim hallatán szomorúság és düh jelent meg a szemében. Majd elém állva szinte köpte a szavakat.

-Akkor legyél vele nagyon boldog. Remélem jól érezted itt magad. Jó utat. –Majd kivonult a szobából.

Amint az ajtó becsukódott, lecsúsztam a fal mentén a földre. A karommal átkulcsoltam a lábam és a térdeimre hajtottam a fejem. A könnyeim megállás nélkül folytak és nem tudtam nekik parancsolni.

Remélem, Edward egyszer megbocsát mindazért, amit most mondtam. De csak szenvedne mellettem, úgy ahogy a körülöttem lévők. Én nem tudnám őt boldoggá tenni. Muszáj volt azt mondanom, hogy Marco miatt akarok elmenni, különben nem engedett volna el. Csak az a fontos, hogy ő boldog legyen, én nem számítok. Ha nekem szenvednem kell az ő boldogsága érdekében, hát legyen. De soha nem tudhatja meg, hogy mennyire szeretem és hogy ő az egyetlen férfi az életemben. Soha. Ezért kell elmennem.

Gyerünk Bella. Szedd össze magad. Állj fel a földről és kezdj el öltözni. Ne keseregj, állj fel. Most. - suttogta egy kis hang a fejemben.

Na, jó. Most már egészen biztos, hogy megőrültem. Ez nem mehet így tovább. Meg fogok bolondulni.

Lassan feltápászkodtam a földről és a gardróbba mentem. Elővettem egy fekete cicanadrágot, egy fekete csizmát és hozzá egy fehér csíkos inget fekete övvel. Felvettem a ruhákat, majd bementem a fürdőbe. Megszárítottam a hajam, felkötöttem, majd kentem fel egy enyhe sminket. Mikor úgy gondoltam, készen vagyok, kimentem a szobába. A cuccaim össze voltak pakolva, még gyorsan elővettem egy fekete bőrdzsekit és egy fekete táskát, amibe belepakoltam az összes fontos iratot, a telefonomat és némi pénzt és a nappaliba mentem. Levittem a bőröndömet is, mert már ideje lesz lassan indulnom, ha nem akarom lekésni a gépet. Mindenki lent volt a nappaliban. Kivéve Carlisle-t. Gondolom neki be kellett mennie a kórházba, de tőle már tegnap elbúcsúztam. De ami a legfurább, hogy egy idegen is volt a többiek között. Will mellett állt, így gondolom ő az a lány, aki miatt itt marad.

-Mi az Bella. Csak nem gyászolsz? –viccelődött Emmett.

- Ami azt illeti- mosolyogtam rá. –Nem, te nagy mamlasz. Csak most ilyen kedvem van. Egyszerűen feketébe öltöztem. Azt hiszem itt az ideje búcsúzkodni.

- Igazad van- szólalt meg Edward. –Viszlát Isabella. –Mondta, majd megragadta a felesége kezét és felmentek az emeletre.

- Ez meg mi volt? –kérdezte Esme.

- Semmi. Edward csak haragszik rám, de majd megbékél.

- Tudjátok, nem szeretek búcsúzkodni. Ezért gyorsan elmondom, amit szeretnék. Remélem, tudjátok, hogy bármiben számíthattok rám. –Néztem rá a Cullen család még lent maradt tagjaira. –Ha bármiben a segítségetekre lehetek, csak szóljatok. És ha Volterrában jártok, gyertek és nézzetek be hozzánk- néztem rá Esme-re.

- Persze szívem. De te is bátran hívj fel- ölelt meg.

- Bells, hadd mutassam be neked Caroline-t. Caroline, ő a húgom, Bella.

- Igazán örülök, hogy megismerhetlek. Szeretnélek megkérni rá, hogy vigyázz a bátyámra. Nekem ő a legfontosabb a világon és nem szeretném, ha szenvedne. Én most hazautazom, de remélem legközelebb már otthon Olaszországban találkozhatunk- mosolyogtam rá.

- Én is. Will rengeteget mesélt rólad és szívesen megismerném a szüleiteket is.

- Hidd el, lesz még alkalmunk rá. De ha nem haragszol, sietnem kell. Nemsokára indul a gépem és nem szeretném lekésni. Örülök, hogy ilyen barátnőt talált a bátyám. Szívből kívánom, hogy boldogok legyetek. Szabad- kérdetem tőle kitárt karokkal.

Ő bólintott én pedig megöleltem.

-Remélem, hamarosan köszönthetünk a családunkban.

- Reni, Oli. Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. A reptérre kijön Félix. És tudok vigyázni magamra. De a szemeteket tartsátok a bátyámon- mosolygtam rájuk, majd őket is megöleltem.

- Te pedig. Nem kérek mást, csak annyit, hogy légy boldog és azért néha napján hívj fel. És ha úgy gondolod, gyere haza. És hozd Caroline-t is. Apa meg fogja érteni. Ne aggódj. Majd én szépen megpuhítom, aztán nem lesz kifogása ellene. Bízz bennem- öleltem át.

- Remélem igazad lesz. Mert tényleg szeretem- suttogta.

- Mondd el neki az igazat. Meg fogja érteni. Szeret téged annyira, hogy megeméssze ezt a hírt. De ne húzd sokáig, mert visszajövök és én magam mondom el neki- suttogtam még mindig a fülébe, miközben szorosan öleltem magamhoz.

- Add át üdvözletem Marconak. És üzenem, hogy ha meglátom, szétrúgom a seggét, amiért ennyire elhanyagolt minket- mondta, miközben elengedett.

- Oké. De tőlem is megkapja a magáét- mosolyogtam. –Azt hiszem itt az ideje indulnom, mert még lekésem a gépet.

- Majd mi kiviszünk- mondta Rose és megfogva Emmett kezét mellém állt.

- Jól van. Vigyázatok magatokra. Sziasztok - intettem vissza, aztán megindultam a többiekkel a garázs felé.

Rosalie autójával mentünk. Nem volt több az út a reptérig, mint tíz perc. Tíz perc, amit kemény hallgatással töltöttem a gondolataimba merülve.

-Igazán köszönöm, hogy kihoztatok és…- kezdtem volna búcsúzkodni, mikor Rose a nyakamba vetette magát és rázkódni kezdett a válla. Sírt. Méghozzá azért, mert elmegyek.

- Sss. Ne sírj Rose. Kérlek. Hol van az a jégkirálynő, akit mindenkinek az emlékeiben láttam? Hozd elő nekem oké? Szeretném, ha nem omolnál össze. A nővérem vagy. És szeretlek. Téged soha nem akarnálak elhagyni. Hidd el. Mindig érezni fogod a jelenlétem. Bízz bennem- simogattam a hátát.

- Jól van. Nem lesz semmi baj, ha megígéred, hogy nem tűnsz el. Mert esküszöm, hogy Volterráig megyek érted és visszarángatlak ide - nyugodott meg.

- Megígérem. Hívj, ha bármi baj van.

- Oké. Menj. Hamarosan indul a géped.

- Emmett. Te pedig vigyázz rá. És te is hiányozni fogsz- öleltem meg őt is, majd miután megígérte, hogy minden rendben lesz, fogtam a csomagjaimat és felszálltam a gépre.

Magam mögött hagyva Forksot, a Cullen családot. A barátaimat, a bátyámat, a leendő sógornőmet és a szerelmemet. Azt a helyet, ami két hónapja az otthont jelentette számomra és ahol annyi minden történt velem.

 

    

(Will szemszöge)

Nehéz volt elengedni a húgomat. Hiszen mégiscsak ő a legfontosabb a számomra még akkor is, ha itt van nekem Caroline. Szeretem őt, sosem éreztem még így egyetlen nő iránt sem, de a Bella iránt érzett szeretetem mindennél erősebb. Ha kellene, még Caroline-ről is képes lennék lemondani érte.

-Will, jól érzed magad? –kérdezte Caroline megérintve a kezem.

- Igen, persze. Csak Bellára gondoltam. Már hamarosan otthon lesz.

- Igazán rendes a húgod. Látszik, mennyire szeretitek egymást. Nagy az összhang köztetek. És szívesen megismerném a szüleiteket is- mosolyodott el.

- Tudom szerelmem, de ez még korai. Apám nem fogadná el olyan könnyen a dolgot. Meg kell várnunk, amíg a húgom megpuhítja őt.

- Mi ez az egész? Van egy nagycsomó dolog, amit nem értek. Például, miért költöztetek ide, vagy miért mondta azt a húgod amiket és miért nem fogadná el apád a kapcsolatunkat? Kérlek, válaszolj őszintén.

- Rendben. Elmondom. Bízom benne, hogy meg fogod érteni és nem fogsz kiakadni. De szeretlek. Még akkor is, ha csak pár napja ismerlek. Kérlek, előbb hallgass végig, aztán döntsd el, mit szeretnél. Mert ha azt akarod, hogy ne legyek a közeledben, megértem és tiszteletben tartom a döntésed. Akkor felülök az első gépre és a testvérem után megyek- néztem rá nagyon komolyan.

Igaza van Bellának. Muszáj minél hamarabb megtudnia az igazságot. Ha ő is úgy szeret engem, ahogy én őt, meg fogja érteni.

Szerelmem bólintott, és nagyon figyelte, mit mondok.

-Én nem vagyok rendes ember. Én félig ember és félig… vámpír vagyok- láttam, hogy szavaim hallatán rettegés költözik szemébe és fél, de nem mozdult. – De nem bántanálak téged soha. Ezt tudnod kell. Szeretlek és ha végezni akartam volna veled, már az első estén megtettem volna. De nem bántottalak, mert szeretlek. Nem tudom hogyan lehetséges, de amint megpillantottalak, beléd szerettem. Én vártam volna még, de a húgom azt kérte, hogy minél hamarabb mondjam el neked. Megértem, ha nem akarsz látni többet, ha félsz tőlem vagy…- de apró tenyerét a számra tette és nem hagyta, hogy tovább folytassam a mondandómat.

-Nem tudom miért. Azt meg végképp nem, hogy hogyan, de én is beléd szerettem az első pillanatban, amikor megpillantottalak. És nem érdekel mi vagy Will. Csak annyi, hogy szeretsz és én is téged. Ennél több nekem nem is kell. Nem félek tőled, mert ahogy mondtad, bánthattál volna, de nem tetted.

- Köszönöm. Köszönöm, hogy vagy nekem. El sem hiszed, mióta várok rád- csókoltam meg.

Azt hittem, ki fog kelni magából és ordítva követeli majd, hogy hagyjam békén és soha többet ne menjek a közelébe, de semmi ilyen nem történt. Bellának teljesen igaza volt. Fogadjunk, hogy a kis boszi, hogy előre látta és csak ezért tanácsolta, hogy mondjam el neki. De örülök, hogy megtettem. Most már csak apáékat kell meggyőzni, hogy fogadják el Caroline-t. Félek, hogy apa nem fogja megérteni és megbocsátani sem, hogy elárultam egy halandónak a titkunkat. Mégis mióta vagyok én ennyire pesszimista? Sosem voltam ilyen. Rossz hatással van rám, ha nincs a közelemben a húgom.

-Akkor, elmondod végre a teljes igazságot? Miért jöttetek Forksba, meg a többit. Mindent tudni akarok persze csak akkor, ha te is el akarod mondani.

 - Szeretlek. És kérdezz bármit, én felelni fogok rá- nyomtam egy puszit az ajkára. Majd beszélni kezdtem.

Elmeséltem neki, hogy kerültünk ide, kik a szüleim, egyszóval mindent az egész eddigi életemről. Ő pedig csendben hallgatott végig.

Díj!

 Köszönöm szépen Minie95-nek!

Szabályok:

1. Tedd ki a képet a blogodra!
2. Köszönd meg annak, akitől kaptad!
3. Küld tovább azoknak a blogíróknak. Akik szerinted megérdemlik!
4.Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Akiknek tovább küldöm:

Minie95
Renée
Jess
Anna

8.fejezet

Sziasztok!

Tudom, megint későn jött a friss, de most itt van. Sajnálom, amiért nem tudok sűrűbben újat hozni. De remélem ez is tetszeni fog.
Jó olvasást: Hope

 A szerelem azt jelenti, hogy boldognak akarjuk tudni a másik felet, még akkor is, ha az illető nem lehet a miénk.

(Bella szemszöge)

Hihetetlenül jó érzés volt újra szórakozni újra kikapcsolni és emberek között lenni a nélkül, hogy attól rettegnék, bármelyik pillanatban megölhetek valakit. Újra élvezhetem az életet és ha csak egy kis időre is, de a régi önmagam lehetek.

-Bella, talán nem kellene többet innod. Ez túl sok lesz- szólalt meg mellettem Edward, mikor a számhoz emeltem a poharat.

- Nem, nem lesz sok. Egyébként meg ne törődj velem. Menj haza és keresd meg a kis feleségedet és szórakoztasd őt. Engem meg hagyj békén- azzal ott hagytam őt és tovább indultam.

- Helló szépségem, akarsz táncolni –kérdezte egy idegen pasas. Megfordultam és szembe találtam magam egy nagyon is helyes sráccal. Bár Edwardot nem körözte le, de azért tényleg jól nézett ki.

- Miért is ne- letettem a poharat és a parkettre mentem. Már egy jó ideje táncolhattunk, mikor Reni jelent meg mellettünk.

- Bella, figyelj. A bátyád aggódik miattad. Kérlek, menjünk haza. Most már tényleg elég lesz.

- Reni, legalább te ne rontsd el a kedvemet. Mondd meg Will-nek, ha haza akar menni, menjen nyugodtan. És mehettek ti is. Én még maradni akarok.

- Hát jó…- majd fogta magát és elment.

- Ki volt ez a csinibaba? Csak nem a testvéred?

- Nem. Ő a barátnőm, de nagyon úgy látszik, nem szeretné, ha jól érezném magam.

- Ne aggódj, majd én gondoskodom a jókedvedről- hajolt hozzám közelebb. Már majdnem megcsókolt, mikor valami kattant az agyamban. Már csak arra volt időm, hogy elfordítsam a fejem, így csak egy arcra puszit kaptam. Azonban mielőtt még bármit is tehettem volna, hirtelen a srác karjai eltűntek rólam és helyette két hideg kéz szorított magához a derekamnál fogva.

- Mégis mi a jó fenét képzelsz?- förmedt rá a sráncra Edward.

- Mégis ki vagy te? Nem tartozom neked magyarázattal- válaszolt.

- Ahhoz neked semmi közöd, hogy ki ő- jelent meg bátyám is a többiek társaságában. - Legyen annyi elég, hogy én leszek a legrosszabb rémálmod, ha nem hagyod békén a húgomat.

- Hé, haver. Én nem akarok semmi balhét. A legjobb lesz, ha elmegyek. Bocs cica, ez így nekem nem éri meg- intézte hozzám utolsó szavait, majd eltűnt.

- Mégis mit művelsz te itt? –förmedt rám szeretett bátyám.

- Jaj, bátyus. Ne reagáld túl a dolgot. Csak jól érzem magam. Ti viszont most elrontottátok a bulit, de tudod mit? –kérdeztem tőle nevetve. –Megbocsátok neked, ha hozol nekem egy italt.

- Felejtsd el. Nem iszol ma többet. Edward, megkérhetnélek rá, hogy vidd haza? –kérdezte.

- Ne máááááár- nyavalyogtam.

- Persze. És ti?

- Nekem programom van estére, és ha jól tudom a többieknek is. Reni meg Oli pedig elmennének vadászni.

- Értem. Hazaviszem, de mit csináljak vele? Hisz részeg.

- Héééé, én nem vagyok részeg. Csak kicsit többet ittam a kelleténél- vigyorogtam.

- Dugd be hideg víz alá, aztán csinálj neki egy erős kávét, majd várd meg míg elalszik. Utána nem lesz vele semmi gond. Reggelre kialussza magát és addigra otthon leszek én is.

Drága bátyuskám kiadta az utasításokat és mivel ma mindenkinek sürgős és halaszthatatlan elintézni valója akadt, így Mr. Komolysággal kellett hazamennem. Be kell vallanom, fogalmam sincs, hogy jutottunk ki a kocsihoz. De valószínűleg elaludhattam a kocsiban, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már otthon voltunk. A Cullen villa teljes sötétségben állt. Így gondolom nincs itthon senki.

Edward minden szó nélkül segített ki a kocsiból.

-Mi van veled? Egész este annyira komoly voltál. Csak azt ne mondd, hogy hiányzott a kis feleséged és nélküle nem tudod jól érezni magad.

Megrázta a fejét, de még mindig nem szólt egy szót sem. Bevitt a hálószobámba, és levette rólam a csizmámat. Azután a fürdőszoba felé taszigált.

-Elrontottad az estémet- nyavalyogtam. –Miért kell mindig mindent elrontanod?

- Bella, nem tudod, mit beszélsz. Részeg vagy, bár be kell vallani, neked még ez is jól áll- mosolygott rám.

- Azt mondják, a gyerekek és a részegek mindig igazat beszélnek. Na, ha már elszúrtad az estém, neked kell szórakoztatnod. Hozz nekem egy pohár vörösbort vagy valamit- mosolyogtam rá.

- Nem. Csinálok neked egy jó erős kávét, hátha attól kijózanodsz. –Csibészesen elmosolyodott, majd hirtelen valami hideget éreztem a fejemre folyni. Ijedtemben felsikoltottam. Mikor már csurom víz voltam, tudatosult bennem, hogy rám engedte a hideg vizet. Na megállj Edward Cullen. Ezért még megfizetsz. Ő még mindig nevetett.

Elkezdtem kihámozni magam a ruhákból, de még csak a kabátomat és a kiegészítőket vettem le, amikor Edward megköszörülte a torkát.

-Én azt hiszem, csinálok neked kávét- azzal már el is tűnt a fürdőszobámból.

Én pedig a hideg víz mellé engedtem magamnak egy kis meleget is, hogy le tudjak zuhanyozni. Gyorsan lekapkodtam magamról, ami még rajtam volt majd beálltam a zuhany alá. Egy jó fél óráig áztattam magam aztán mikor megéreztem a frissen főtt kávé illatát kiszálltam a zuhany alól és magam köré tekertem egy törölközőt. Egy szál törölközőben sétáltam ki a szobámba és ott találtam Edwardot és láss csodát, egy bögre volt a kezében. Odamentem hozzá és kivettem a kezéből a bögrét. Ám mielőtt beleittam volna, az eltűnt a kezemből és nem éreztem mást, mint Edward testét. Karjai szorosan öleltek át, ajkai az enyémeken és nyelve bebocsátást kért a számba. Én pedig bolond lettem volna megtagadni tőle ezt az engedélyt. Gyengéden megcsókolt. Először még nagyon gyengéden csókolgatott, majd egyre hosszabbá váltak csókjaink, míg végül már nyelveink is vad táncot jártak. Olyan volt, mintha áramot vezettek volna belém, és ez átviharzott volna a testemen. Edward még közelebb húzott, míg én a hajába túrtam. Halkan felsóhajtottam, Edward pedig kéjesen felnyögött. Addig csókolóztunk, amíg én már nem kaptam levegőt. De Edward nem hagyta abba. Ajkai a számról az arcomra vándoroltak, majd le a nyakamra. Végighúzta a nyelvét a nyakamon, kínzóan lassan, és én beleborzongtam. Olyan közel húztam magam Edwardhoz, amennyire csak tudtam, de még mindig nem éreztem elég közel magamhoz. Vadul téptük egymás ajkait és nem tudtam semmire sem figyelni csak és kizárólag rá. Teljes mértékben kitöltötte gondolataimat. Már csak azt vettem észre, hogy eltűnt rólam a törölköző és hangos reccsenéssel Edward ruhái is megadták magukat, de aztán semmi. Teljesen átadtam magam a már oly régóta elfojtott vágyaimnak.

Reggel kissé fáradtan ébredtem fel. Szörnyen fájt a fejem, szédültem, és ha ez még nem elég, fogalmam sincs, mi történt tegnap este. Jaj, ne. Ne… ne… ne már megint túl sokat ittam. Nem. Vajon miket művelhettem már megint, és egyáltalán hogy kerültem haza? Vagy még jobb kérdés, hogy kerültem az ágyamba?

Óvatosan kiszálltam az ágyból, de miközben a fürdőszoba felé mentem, belerúgtam valami keménybe. Lenéztem és ott volt a földön egy bögre. A szőnyeg pedig tiszta folt volt. De mi borulhatott ki? Majd tovább folytattam az utamat. Gyorsan lezuhanyoztam, majd magam köré tekertem egy törölközőt és úgy mentem keresni magamnak valami ruhát. Előhalásztam egy fekete-fehér csíkos hosszú ujjú pulóvert, aminek elég mély dekoltázsa volt, egy fehér farmert és egy fekete bokacsizmát. Visszamentem a fürdőbe, megszárítottam a hajam, tettem fel egy enyhe sminket és felvettem a kiválasztott ruhákat. Előkerestem a volturi címeres gyűrűmet, majd lementem a nappaliba. Azonban odalent nem találtam mást, csak a bátyámat. Hajjaj. Ez már rosszul kezdődik. Úh… vajon miket műveltem tegnap. A francba, miért nem emlékszem semmire?

-Végre felébredtél- hangja nagyon komoly volt. Túlságosan is komoly. Inkább nem mondtam semmit. Egyenesen a kanapéhoz mentem és leültem mellé.

- Tudod te, hogy egyáltalán mit csináltál tegnap este?

- Nem- suttogtam.

- Valahogy gondoltam. Hiszen annyira részeg voltál, hogy áá… hagyjuk inkább. Megígérted legutóbb, hogy több ilyen nem lesz.

- Will, ne haragudj, kérlek. Én, én nem tudom mi történt tegnap. Egyszerűen csak boldog voltam. És szerettem volna jól érezni magam. Amúgy is. Te vettél rá erre az egészre. Én eleve el sem akartam menni.

- Bella. Én csak féltelek téged- lágyult meg a hangja. –Nem szeretném ha bajod esne. És azt sem akarom, hogy a tegnap este megismétlődjön. Tudom, hogy felnőtt vagy, de ez felelőtlen viselkedés. Tudod mihez vezetett legutóbb is. Én csak nem akarom, hogy megismétlődjön. Nem akarom, hogy szenvedj.

- Tudom, és hálás is vagyok érte. Viszont most ünnepélyesen megígérem neked, hogy nem fordul elő többet. Tulajdon képpen mi is? –kérdeztem mosolyogva.

- Bella…. Minden utadba kerülő pasival táncoltál. Ezzel még nem is lett volna semmi gond, de ahogy egyre többet ittál, annál többet engedtél meg nekik. Hiába kértünk, hogy ne igyál, nem hallgattál senkire. A végén pedig Edwardnak kellett hazahoznia. Tényleg, sikerült kijózanítania téged?

Ahogy Edward nevét meghallottam, mintha kitisztult volna az agyam. Hirtelen eszembe jutott, minden. A fürdő… a kávé a szőnyegen… aztán az ágy… minden. Jézusom. Én lefeküdtem Edwarddal. Nem, nem ez lehetetlen. Ilyen nem fordulhat elő. Istenem kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz tréfa. Nem történhetett meg. Kérlek, istenem, kérlek.

Miközben én magamban könyörögtem, Will a válaszomat várta. Mégis mit mondhatnék neki? Á, persze sikerült kijózanítania olyannyira, hogy le is feküdtem vele? Nem. Ezt ő nem tudhatja meg, mert biztos kitekerné Edward nyakát. Így aztán a legkézenfekvőbb választ adtam neki.

-Nem igazán emlékszem a tegnap estére. De hol vannak a többiek? –tereltem a témát.

- Esme, Carlisle, Isadora, Ana meg Oli még nem jöttek vissza a vadászatból. Emmett és Rosalie még az este eltűntek valahova. Alice és Jasper valahol az erdőben vannak, Edward pedig a szobájában. Én meg csak miattad jöttem haza. Szerettem volna látni, hogy vagy, de most már megyek.

- Igen? És szabad tudnom, ki miatt hagysz itt engem egyedül?- néztem rá durcásan.

- Egy csodálatos lány miatt. Egy gyönyörű és elbűvölő hölgy miatt, de nem leszel egyedül. Edward itthon van és ha szükséged van rám, csak hívj.

- Hogy hívják?

- Caroline. De többet nem mondok. Majd délután találkozunk- mondta. Adott egy puszit a homlokomra, majd el is tűnt. Felhúztam a lábaimat és a térdemre hajtottam a fejem.

- Jól érzed magad? –hallottam meg Edward hangját.

- Nem –suttogtam. –Mondd, hogy nem történt meg. Mondd, hogy csak álmodtam –néztem rá könyörgő szemmel.

- Nem mondhatom- suttogta ő is. –Én nagyon sajnálom. Nem akartam kihasználni a helyzetet. Kérlek, ne har…

- Ne kérj bocsánatot. A francba is. Nem a te hibád. Én legalább annyira akartam, mint te. De erről nem tudhat senki. Nem akarom, hogy bárkinek is elmondd. Ez a mi kettőnk titka lesz. És felejtsük is el. Csak egy botlás volt, semmi több.

- Tényleg ezt akarod? Elfelejteni? –kérdezte.

- Igen –suttogtam lehajtott fejjel.

Bár ezt mondtam, egyáltalán nem így gondoltam. A lelkem mélyén szörnyű fájdalommal járt kimondanom ezeket a mondatokat, de tudom ez a legjobb mindenkinek. Neki felesége van, én pedig nem számítok. Amúgy is hamarosan hazamegyünk, és soha többet nem látom majd őt.

-Rendben van. Ha tényleg így gondolod, legyen.

- Igen, ezt akarom. És szeretném, ha ezek után, ha lehetséges ugyanúgy viselkednénk egymással, mint eddig. Nem szeretném, ha bárki is rájönne valamire.

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges lesz- vámpír sebességgel előttem termett és a karjai bilincsként öleltek körül. –Szerinted képes leszek téged valaha is elfelejteni? A csókjaidat… a tested melegét…

- Edward, hagyd abba, kérlek. Felejtsd el. Ez csak egy botlás volt és többször nem fog előfordulni. Mindketten felnőttek vagyunk és megvan a saját életünk. Neked ott van a feleséged. Gondolj rá mekkora fájdalom lenne neki, ha megtudná.

Eltoltam magamtól, majd egyenesen a szobámba mentem. Magamra zártam az ajtót és az ágyra vetettem magam. Szorosan behunytam a szemem és próbáltam nem sírni. Hiszen az a fájdalom, ami bennem van, elviselhetetlen. Szeretem Edwardot teljes szívemből, annyira, amennyire egy nő szeretni képes. És mégis azt kérem tőle, felejtsen el és tegyen úgy mintha mi sem történt volna. Mert lehet, hogy most nem, de később bűntudata lesz a miatt, amit a feleségével tett. Aztán majd szép lassan elfelejti és újra boldog lesz Isadorával. De én ezt nem akarom végig nézni. Amilyen gyorsan csak lehet haza akarok menni. Amint hazaér Carlisle beszélek vele és ha lehet, még a héten visszamegyek Volterrába. A bátyámtól nem akarom elvenni a lehetőséget a boldogságra, de én nem maradok itt egy teljes hónapig.

Este mindenki otthon volt. Igazság szerint már délután hazaértek, de nekem nem volt erőm lemenni. Nem akartam látni Edwardot, ahogy a feleségével van. Csak még nagyobb fájdalmat jelentene számomra.

De most kénytelen leszek kidugni az orromat a szobából, ha beszélni akarok Carlisle-val. Így hát nagyot sóhajtva keltem fel az ágyról és sétáltam át Carlisle irodájába. Bekopogtam és egy „szabad” után beléptem. Leültem és beszélni kezdtem.

-Carlisle, tudod, hogy szeretek itt lenni. Szeretlek benneteket és nem szeretnélek megbántani, de azt akarom kérdezni, mikor mehetek haza?

- Miért? Valami baj van? Nem érzed itt jól magad? Történt valami?

- Nem, semmi. Csupán annyi, hogy hiányzik a családom. Szeretnék már otthon lenni. Túl sok nekem ez a távolság. Ennyi az egész.

- Értem. Szerintem már készen álltok. Elég jó az önuralmatok, és Alice beszámolt a tegnapról. Azt mondta, nem történt semmi és tökéletesen bírtátok az emberek közelében. Így, ha menni szeretnétek, nem tartalak itt benneteket. Bár megszerettelek titeket és örülnék, ha maradnátok, de ha menni akartok…

- Nem. Csak én mennék. A többiek maradnának. Tudod, szükségem van anyára meg apára. Túl sok minden történt és mellettük akarok lenni. Sajnálom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretek itt lenni, de ők a…

- Bella, kérlek. Ne magyarázkodj. Megértem. Ők a családod, az édesapád, a mamád, nem kell magyarázkodni. De tudd, hogy itt mindig szívesen látunk. Bármikor jöhetsz illetve jöhettek. Mindig számíthattok ránk. És mikor szeretnél indulni?

- Holnap a legelső géppel. Köszönöm Carlisle. Mindent. A türelmedet, a segítséged és a kedvességedet. Persze az egész családodnak. És ha bármikor bármiben tudunk segíteni, ne habozz felkeresni. Számomra olyanok maradtok, mint a második családom és nem szeretném, ha ez megszakadna. Köszönök mindent- öleltem át, majd távoztam az irodából. Akkor már holnap a legelső géppel hazamegyek. Így lesz a legjobb mindenkinek.

- Isabella Hope Volturi- mennydörögte bátyám. –Azonnal gyere le, mert ha én megyek fel, abban nem lesz köszönet.

Tudtam, hogy mindenki hallotta a beszélgetést. Ezért mély levegőt vettem és a nappaliba mentem, ahol mindenki lent volt. Persze Carlisle-t kivéve.

- Tudom, hallottad és nem értesz vele egyet. De én döntöttem és nem tudsz megállítani.

- Ha megállítani nem is, de veled megyek. Egyáltalán miért akarsz ilyen gyorsan itt hagyni mindent?

- Hidd el, megfelelő okaim vannak rá- néztem Edwardra, majd vissza bátyámra. - De ezt nem fogom az orrodra kötni. Viszont te és Reniék itt maradtok. Nem fogom elvenni tőled a lehetőséget a boldogságra. Most végre van egy lány, akire nem úgy nézel, mint a többire és nem fogod elhagyni miattam.

- De a húgom vagy. Mindenkinél fontosabb vagy a számomra. Ő csak egy lány, de te a testvérem vagy.

- Will. Még te sem hiszed el, amit mondasz. Szereted őt, érzem, tudom és látom rajtad. Ahogy az előbb mondtad. A húgod vagyok és én is ismerlek. Nem kell képesség ahhoz, hogy tudjam, mit érzel. És kérlek. Sőt könyörgöm neked, hogy maradj itt. Előttünk még itt van az örökkévalóság és én Volterrában fogok rád várni. De neked itt kell maradnod és meghódítanod életed szerelmét. Aztán majd hazahozod és bőven lesz még időnk együtt lenni. Kérlek, ne akard, hogy magamat hibáztassam azért, mert te elszalasztod a boldogságot miattam. Kérlek. Tudod, hogy ez a helyes.

- Rendben- adta meg magát végül. –Csak annyit kérek, hogy vigyázz magadra. Hívj, amikor csak akarsz, én azonnal megyek, ha szükséged van rám. Egy hónap múlva pedig találkozunk. De előtte hívd fel apát—ölelt át szorosan.

- Megígérem, beszélek vele. Most viszont elmegyek lefeküdni. Reggel még találkozunk- mosolyogtam erőtlenül a többiekre. Mikor Edward arcára néztem, a szívem majd meghasadt. A szeméből sugárzott a fájdalom, ugyanakkor a felesége ott volt mellette. Szorosan ölelte át feleségét és belefacsarodott a szívem. Annyira szerettem volna én a karjai közt lenni és akkor átölelni, megcsókolni, amikor én akarom. De nekem ezt nem lehet. Neki felesége van, van egy jól felépített élete, amibe én sikeresen belerondítottam. Most pedig félre kell állnom, hogy ő és mindenki ebben a családban boldog lehessen. Miért istenem? Miért hagytad, hogy a tegnap este megtörténjen? Miért?

-Bella! –szólt utánam Rosalie. –Beszélhetnénk, mielőtt lefekszel?

- Persze, gyere velem- néztem rá.

Felmentünk a szobámba és leültünk az ágyra. Nem szólalt meg egyikünk sem, csak néztük a másikat. Ám mikor már majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, kénytelen voltam megszólalni.

-Rose, valami baj van?

- Igen vagyis nem vagy tudom is én. Nem lehetne úgy beszélgetni, hogy a többiek ne hallják?- kérdezte zavarodottan.

- De, persze. Várj egy percet –mondtam neki, majd kitoltam a pajzsomat az egész szobára. Rengeteg előnye van annak, ha a mentális pajzsomat el tudom tolni magamtól. Például most sem hall minket senki. Nem tudják, mit csinálunk, vagy miről beszélgetünk. –Rendben. Kész is. Most már nyugodtan mondhatod.

- Bella, mi történt tegnap, ami miatt haza akarsz menni? És ne mondd, hogy semmi, mert azt nem hiszem el. Nem akartál ennyire hazautazni még akkor sem, amikor Edward megbántott. Kérlek, mondd el mi történ. Hát, ha segíteni tudok.

Miért nem hagynak békén. Miért kell állandóan faggatni? Egyszerűen csak el akarok tűnni innen és felejteni akarok. Annyira nehéz ezt megérteni? De Rosalie-t nem akarom megbántani. Ő mindig is jó volt hozzám és talán ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Nem akarok neki hazudni, de az igazat sem tudnám elmondani neki. Így hát marad a fél igazság.

-Nézd, Rose. Valóban történt valami. Sajnos beleszerettem a bátyádba. Szerelmes vagyok Edwardba és egyre nehezebb azt néznem, hogy nap mint nap a feleségével van. Én szeretem őt, de nem akarok tönkretenni semmit. Csak felborítanék itt mindent, ezért jobb, ha minél előbb elmegyek. Nem akarok többet szenvedni. És hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek.

- Ki az a mindenki?

- Edwardnak, a feleségének, a többieknek, neked és a legfőképpen nekem. Nem bírom tovább ezt a gyötrődést és nem tudnék több fájdalmat elviselni. Neked ott van Emmett. Szerencsés vagy, hogy rátaláltál. Szeretitek egymást és ne engedd, hogy bármi is elválasszon benneteket. Ő majd segít neked.

- De Bella. Olyan vagy nekem, mint egy testvér. Mégis hogy mondhatod, hogy nekem is jobb lesz, ha elmész? És a testvéred? Őt miért hagyod itt? Miért szenvedjen ő is a hiányod miatt?

- Rose. Te mindig a testvérem maradsz. Történjen bármi, tudnod kell, hogy én szeretlek és mindig melletted maradok. Bármikor felhívhatsz, vagy meglátogathatsz. Megígérem neked, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, de el kell mennem. Will pedig boldog lesz. És egy pár hónap, aztán ők is hazajönnek.

- Nem. Te el akarsz felejteni mindent és én ezt nem fogom hagyni. Veled megyek.

- Neked itt a családod, az életed. Nem hagyom, hogy miattam elszakadj tőlük. És nincs igazad. Nem akarok mindent elfelejteni és nem hagylak el. Mindig melletted leszek és figyelni foglak. Tudod, hol találsz meg, és ha valami van, azonnal hívhatsz. Kérlek, Rose. Én itt már csak szenvednék. Könyörgöm, ne akard, hogy ennél is nagyobb fájdalmat érezzek. Hát menj, de tőlem nem szabadulsz meg ilyen egyszerűen.

- Köszönöm. Szeretlek –öleltem át. –De most már ideje lezárnunk ezt a témát, mert Emmett már keres.

- Bella, hiányozni fogsz –fordult még vissza az ajtóból, majd egy mosoly után el is tűnt.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd lesz valaki, akit testvéremként szeretek majd persze Will-en kívül. Erre idejövök és megtalálom az igaz szerelmet és mellé még egy nővért is. Esme és Carlisle lettek a második szüleim. Isadorát nem tudom hova tenni. A köszönésen kívül nem beszélgettünk, de nem is bánom. Emmett és Jasper számomra olyanok, mint a védelmezők. Nem mondanám, hogy olyanok, mint a bátyáim, de közel állnak hozzám. Alice a barátnőm és Rosalie már szinte a nővérem. Ő áll hozzám a legközelebb ebben a családban. Edward pedig a szerelmem. De őt ki kell vernem a fejemből. Én hazamegyek, ő pedig itt marad, és újra boldog lehet a feleségével és a családjával. Annyira jól ment minden, nagyon megszerettem őket, de ennek most vége. Én visszamegyek Volterrába és soha többet nem jövök vissza. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ők boldogok legyenek és elintézem, hogy minden segítséget megkapjanak. De én megpróbálok a lehető legtávolabb maradni tőlük. Behunytam a szemem és próbáltam nyugtatni magam, mikor az ágy mellettem besüppedt én kinyitottam a szemem és szembe találtam magam minden bajom okozójával. Felültem és úgy néztem aranybarna szemeibe.

-Ne menj el. Nem élném túl, ha nem áthatnálak többet. Kérlek, legalább azt hagyd meg nekem, hogy láthassalak- könyörgött Edward.

- Én viszont el akarok menni. Nem maradok itt tovább. Reggel az első géppel hazarepülök. Így mindenkinek könnyebb lesz. És most kérlek, menj el.

- Nem. Nem engedlek. Egyszerűen nem tehetem –suttogta és közben a derekamnál fogva húzott magához közelebb.

- De ez nem helyes. Ott a feleséged. Engem hagyj elmenni. Könyörgöm- próbáltam eltolni magamtól.

- Lehet, sőt biztos, hogy nem helyes, de nem érdekel. Azok után, ami történt képtelen vagyok úgy nézni Isadora-ra, mint eddig.

- Ne tedd ezt. Hagyjuk. Én holnap elutazom, és nem találkozunk többet. Te pedig újra boldogan élhetsz a feleségeddel, mintha mi sem történt volna- a szívemet égették ezek a szavak. Vajon mennyi szenvedést képes még elviselni, míg végül már nem dobog tovább? Mennyit kell még szenvednem?

- Nem megy- suttogta, egyre közelebb az arcomhoz. –Nem tudok úgy nézni rá.

Majd ahogy a mondatot befejezte, ajkai már az enyémeken voltak. A csókjától szinte az eszemet vesztettem és szorosan nyaka köré fontam a karjaimat, közben pedig ujjaim bronz hajába túrtak. Ő megpróbálkozott a lehetetlennel és még közelebb húzott magához. Viszont mikor az ágyra döntött, kitisztul az agyam. Ellöktem magamtól és vámpírsebességgel az ajtóhoz szaladtam.

-Menj el. Azt mondtam, felejtsd el, ami történt és éld tovább az életedet. Az csak egy sajnálatos botlás volt, de többször nem fog előfordulni. Most pedig hagyd el a szobámat. Kérlek- nyitottam ki az ajtót és megvártam, míg ő kimegy rajta. Majd becsaptam az ajtót és zokogva dőltem le az ágyra. Halkan álomba sírtam magam.

Nem lett volna szabad, de így helyes. Csak neki ne fájjon, az már nem érdekes velem mi lesz. De neki itt van a felesége és ő majd segít neki helyrerázódni. Én viszont mindent hátra hagyok és otthon is úgy teszek majd, mint aki mérhetetlenül boldog. Soha, senki nem tudhatja meg mi történt köztem és Edward között. Halkan álomba sírtam magam.

Reggel a telefonom hangjára keltem. Ki lehet az az elvetemült, aki hajnalok hajnalán képes telefonon keresni. Hát nincs jobb dolga, mint engem zargatni? Előkotortam a telefonomat az éjjeli szekrényről, és megnyomva a fogad gombot a fülemhez emeltem

-Igen? –kérdeztem álmos hangon.

- Isabella- hallottam meg egy ismerős hangot, mire kipattant a szeme.