10.fejezet

 

„Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.”

(Bella szemszöge)

Végre újra itthon vagyok- gondoltam, mikor leszálltam a gépről. Felvettem a csomagjaimat és egyenesen a parkolóba mentem. Mivel apa azt mondta, hogy Félixet kiküldi elém, gondoltam ott fog várni. És milyen igazam lett. A fekete Aston Martinom ott állt a parkolóban. Megindultam felé és bepakoltam a csomagtartóba a cuccaimat, majd beültem az anyós ülésre. Ahogy gondoltam, Félix a kocsiban ült és miután beültem, vigyorogva fordult felém.

-Na mizu kiscsaj? –kérdezte fülig érő mosollyal.

- Hiányoztál- öleltem át. –De menjünk, mert hulla fáradt vagyok.

- Okés- azzal már indította is a kocsit. Nem sokat beszélgettünk, csak pár szót. Mikor a várhoz értünk, Félix egyenesen a garázsba állt be a kocsival. Kivette a csomagjaimat, de mikor értük nyúltam, elhúzta őket előlem.

- Majd én viszem.

- Ahogy akarod. Akkor kérlek vidd fel a szobámba őket, addig én a nagyterembe megyek.

- Értettem- és már ott sem voltam.

Vámpírsebességgel rohantam végig a hosszú folyosókon és megálltam a hatalmas kétszárnyas ajtó előtt.

-Kisasszony, örülök, hogy újra itt van- mondta az egyik őr az ajtó előtt.

- Én is. A szüleim? –kérdeztem.

- Odabent a bácsikáival.

- Akkor kérem nyissa ki az ajtót- mosolyogtam rá.

Meghajol, majd a másik őrrel együtt kinyitották a kétszárnyas ajtót. Amint beléptem, mindenki felém fordult. Hatalmas csend volt az egész teremben, ami kezdett kínossá válni. Ezért kénytelen voltam megszólalni.

-Mi az, már nem is üdvözöltök –kérdeztem, mire Jane már a nyakamba vetette magát.

- De jó, hogy itt vagy Bella. Már azt hittem vissza se akarsz jönni- mondta és átadta a helyét a többieknek.

- Dehogynem. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem- mosolyogtam. Mindenki sorra ölelgetett és köszöntött a maga módján. Először Jane, aztán Alec, Dimitri, Heidi és a többiek. Majd Caius és Marcus velük együtt pedig Athenodora és Sulpicia is. És végül anyáék.

- Jaj, kislányom. Úgy örülök, hogy végre itthon vagy.

- Én is. Hiányoztál anya- csuklott el a hangom. Eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzott. Az illata, az ölelése, a szeretete. Bár Esme-re is anyámként tekintek, Tia mindig is olyan helyet foglal el a szívemben, ahonnan senki nem tudja őt eltávolítani. Közvetlenül az édesanyám után őt szeretem a legjobban, persze apa mellett.

- Te is nekünk kincsem- mondta apa. És közben ő is odasétált hozzánk. –A Volturi hercegnője újra itthon van. Újra a családjával- mosolyodott el apa és miután anya elengedett, ő is szorosan átölelt. Ez rettenetesen hiányzott már nekem. Olyan mintha évek óta nem láttam volna őket.

- Igen apa. Itt vagyok és itt is maradok- mondtam, de ekkor elsötétült minden és egy ismeretlen szobában találtam magam. Will és Caroline a kanapén beszélgettek a… a vámpírokról. Ezek szerint a bátyám hallgatott rám és elmondta neki a teljes igazságot. És Caroline igencsak jól fogadta. Akkor most már csak rajtam múlik minden. Minél hamarabb meg kell puhítanom apát.

- Kislányom, jól vagy? –kérdezte aggodalmasan apa.

- Persze apu, csak átvettem Alice jövőbelátó képességét és éppen most láttam Willt- mosolyogtam rá.

- Á… egy újabb nagyszerű képesség. És egész pontosan mit láttál?

- Semmi különöset, csak a bátyámat. Jól érzi magát, de hiányol. Ana és Oli pedig vigyáznak rá- mondtam el a fél igazságot. Azt még nem szabad elmondanom, hogy Will szerelmes egy emberbe, azt meg pláne nem, hogy el is árulta neki a titkunkat. Apa nagyon dühös lenne.

- Értjük- mondta anya. –Gyere, pakoljunk ki és beszélgessünk egy kicsit- mondta és kézen fogva elhúzott az ajtó felé. Végig az egész folyosón egyenesen a szobámig.

- Jaj, de jó újra a saját szobámban lenni. Már annyira hiányzott- dőltem el az ágyon.

- Azt meghiszem. És mondd Bella, hogy sikerült a, hogy is mondjam, a…

- Jól anya. Két hónapja nem ittam egy csepp embervért sem. El sem tudod képzelni, mennyire jó érzés, hogy újra képes vagyok emberek közelében lenni anélkül, hogy meg akarnám ölni őket.

- Örülök, ha boldog vagy kincsem. De, mi volt az oka annak, hogy ilyen hamar hazajöttél. Nem mintha ellenemre lenne a dolog, de valaminek történnie kellett, ha félbehagyva ezt az átszokás dolgot fogtad magad és hazajöttél.

- Nem. Nem történt semmi- néztem ki az ablakon.

- Bella. Nekem nem tudsz hazudni. Születésed óta ismerlek. És bár nem vagyok az édesanyád, de szeretlek. Tudom, hogy történt valami, amit megpróbálsz eltitkolni mindenki elől. De tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz. Mindig meghallgatlak és segítek, ha tudok.

- Tudom anya- sóhajtottam. –Talán majd később elmesélem. Most nem lennék rá képes- suttogtam.

- Jól van Bella. Csak annyit szeretnék, hogy tudd, nekem mindent elmondhatsz.

- Szeretlek anya- öleltem át.

- Én is téged- adott egy puszit a homlokomra. Majd magamra hagyott. Fáradtan dőltem le az ágyra és csukott szemmel emlékeztem vissza az elmúlt időkre.

Valamikor elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy valaki rázogatja a vállam. Kinyitottam a szemem és Jane-val találtam szembe magam.

-Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de megérkezett Marco és a nagyteremben vár.

- Köszönöm. Azonnal megyek- mondtam neki. Jane kiment a szobámból én pedig a gardróbomba mentem. Mivel mióta hazajöttem még át sem öltöztem, ezért úgy gondoltam, pont itt az ideje valami kényelmesebbe öltözni.

Felvettem egy combközépig érő kék félpántos ruhát egy fekete övvel. Hozzá egy fekete magas sarkú szandált. Miután végeztem, egyenesen a nagyterembe mentem.

-Úgy hallom, valaki engem keres- mosolyodtam el, mikor megláttam Marcot.

- Rémlik, hogy valami olyasmit beszéltünk reggel, hogy este találkozunk- mondta felém fordulva.

- Igazad lehet- mosolyogtam még mindig. –Na, mehetünk?

- Hé-hé, kisasszony. Mégis hová készülsz? –kérdezte apa.

- Csak sétálunk és beszélgetünk Marco-val. Ne aggódj. Nem megyünk messzire.

- Menjetek csak- mondta anya.

Kézen fogtam Marcot és kivezettem a kertbe. Olyan szép idő volt. Két hónapja nem láttam és nem éreztem a napot. Annyira jó érzés volt újra érezni a meleget a bőrömön.

-Nos, mi történt veled? –kérdezte, miközben leültünk egy padra.

- Sok minden. Tudnod kell, hogy nem voltam Volterrában. Két hónapig Forksban voltam, úgyhogy nem csodálom, hogy nem találtak itt. Csak ma érkeztem haza. Mikor reggel felhívtál, még ott voltam és csak délután érkeztem.

- Értem. De mi dolgod volt neked egy olyan esős kisvárosban és hol van a bátyád?

- A Cullen klánnál voltam. Segítettek áttérni a vegetáriánus életmódra. Will pedig még mindig ott van. Ja és azt üzeni, hogy szétrúgja a segged, ha legközelebb találkoztok, amiért ennyire elhanyagoltál minket.

- Most már minden tiszta. A bátyádat meg várom –mosolygott. - És hogy érzed magad? Jól vagy?

- Persze. Miért ne lennék? Végre nem kell ártatlanokat bántanom. Tudod jól, hogy mindig is ez volt a legnagyobb gondom és végre sikerült megszabadulnom ettől.

- Tudom jól. Örülök, hogy végre megszabadultál ettől a lelki tehertől. De bánt még valami, nem igaz?

- De. Szerelmes vagyok.

- Bella, ezt nem értem. Ez a legjobb hír. Végre megtaláltad a párodat és te úgy fogod fel, mint egy tragédiát? Komolyan nem értelek.

- Nézd. Az, akibe beleszerettem, nős és már így is épp eléggé felkavartam az életét. Nem hiányzik még, hogy teljesen tönkre is tegyem. Tudod jól, hogy nem akarok bántani senkit.

- Én csak egy valamit tudok. Hogy az a Bella, akit én tíz évvel ezelőtt megismertem, teljesen eltűnt. Az a Bella harcolt volna a szerelméért, akármilyen kilátástalan is a helyzet. Soha nem engedte volna el azt, ami az övé. De úgy látom ezt elfelejtetted. De én segítek, hogy újra olyan légy.

- Nem. Én nem akarok olyan lenni, mint régen.

- Jézusom. Nem azt mondom, hogy újra emberek vérével táplálkozz és gyilkolj, hanem azt, hogy hozzuk vissza a régi személyiségedet. Szükséged lesz rá, mert hosszú az örökkévalóság és biztos lehetsz benne, hogy találkozol még azzal a vámpírral.

- Igazad lehet- suttogtam.

- Naná, hogy igazam van. De mit szólnál hozzá, ha keresnénk valakit, akiből ihatok? Iszonyúan szomjas vagyok- fogta a torkát.

- Ha vadászni akarsz a jelenlétemben, csakis állatokkal kell beérned. Mert nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy megölsz egy ártatlan embert.

- Nincs ínyemre az állatvér, de talán most az egyszer kivételt tehetek. Ugyanis nem akarok most egyedül menni. És ha te nem jössz vele…

- Helyes. Akkor irány az erdő. Várj, még szólok apának- mondtam, majd megkerestem apa elméét és gondolatban üzentem neki. Nem volt kedvem testőrökkel rohangálni, és ha személyesen szólok apának, akkor tuti, hogy a nyakamba akaszt valakit.

- Mehetünk- mondtam mosolyogva.

(Edward szemszöge)

Elment. Elment anélkül, hogy tudnám az igazat. Vajon tényleg volt valami köze ahhoz a Marco- hoz vagy csak azért mondta, hogy elengedjem. És vajon tényleg hiányzott neki a családja vagy azért ment el, ami kettőnk közt történt? Aj, annyi kérdés és egyikre sincs válasz. 

-Edward, beszélnünk kell- mondta Will.

- Persze. Miben segíthetek? –kérdeztem és felálltam a kanapéról.

- Négy szem közt- mutatott az ajtó felé és elindult. Én pedig mentem utána.

Vajon miről akarhat beszélni velem Will. Mióta Bella elment, nem nagyon szólt hozzám és én sem nagyon kerestem a társaságát. Mondjuk nem is sokat van itthon. Az egy hét alatt jó ha napi két három órát van itthon.

-Tudni szeretném, miért ment el a húgom- fordult felém.

- Mert el akart menni- mondtam. Nem tudom, miért tőlem kérdezi mindezt.

- Nem. Bella jól érezte magát itt. Mi történt köztetek? Tudni akarom, miért döntött úgy a húgom, hogy elmegy innen ráadásul ilyen gyorsan. - Miért tőlem kérdezed? Bellával kellene erről beszélned.

- Mert akárhányszor beszélek vele és rákérdezek erre a dologra, nem válaszol. Tereli a témát. Úgyhogy azt akarom, sőt egyenesen követelem, hogy mondd el mi történt köztetek.

- Will, én…

- Az igazat Edward. Ennyit megérdemlek. Ne hazudj a szemembe, mert nagyon megégetheted magad.

- Jól van –sóhajtottam. –Azon az estén, mikor bulizni voltunk és miután hazahoztam Bellát, lefeküdtünk- suttogtam.

- Te kihasználtad a húgomat? –kérdezte pár percnyi hallgatás után. Egyenesen egy fának szorított a nyakamnál fogva.

- Nem, én csak…

- Nem? Mégis minek neveznéd azt, amikor egy részeg nővel fekszel le, miközben nős vagy? És utána csak úgy engeded elmenni?

- Igazad van. Hibáztam és ezért csúnyán megfizettem. Egyébként meg a húgod már elmondta a véleményét és ő maga kérte, hogy hagyjam békén. Én csak az ő akaratát teljesítettem. Azt mondta hagyjam békén.

- Te… te… nem is tudom micsoda vagy te. Az lesz a legjobb, ha elmegyek, mielőtt még darabokra téplek. Soha nem bocsátom meg neked, amit vele tettél. Te vagy a legaljasabb vámpír ezen a világon. Ó, és csak hogy tudd, pár napon belül mi is elmegyünk. Holnap beszélek Carlisle-val és hazamegyünk.

- Will, ne. Miattam ne.

- Nem minden körülötted folyik. És csak hogy tudd, Bella felhőtlenül boldog. Otthon van a családjával, akik szeretik, és ott van neki Marco is.

- Miért? Miért akarod, hogy ennél is jobban szenvedjek?

- Mert neked fele annyira sem fáj, mint neki. Megérdemled és örülj neki, hogy nem öllek meg most.

Azzal ott hagyott egyedül. Egyedül és tele szenvedéssel és fájdalommal. Igaza van, örülhetek, hogy nem végzett velem azonnal. De lehet, jobban tette volna, mert akkor most már nem érezném ezt a kínt.

Mióta jobban megismertem Bellát és kezdett bennem felébredni valami iránta, egyszerűen nem tudok úgy nézni a feleségemre, mint eddig. Nem vagyok képes megérinteni anélkül, hogy ne Bella arcát látnám magam előtt. Minden gondolatom körülötte forog, állandóan őt látom magam előtt és most hogy nincs itt, a hiánya felemészt. Csak most, hogy nincs mellettem, csak így jöttem rá, hogy visszavonhatatlanul beleszerettem. De sajnos túlkésőn, mert már elveszítettem. Elment és talán soha többet nem látom, nem érezhetem, nem lehetek vele.

(Will szemszöge)

Az az átkozott, aljas szemétláda. Egy rohadék semmirekellő bolond. Nem hiszem el, hogy nem vette észre, hogyan érez iránta a húgom. Ő pedig egyszerűen csak kihasználta. Komolyan, hánynom kell tőle. Felesége van, de az első adandó alkalommal ráveti magát a húgomra. De Bella miért nem mondta ezt el nekem? Miért titkolta el még előlem is? Megértem, hogy nem akarta mindenkinek szétkürtölni, mi történ közte és Edward között, de legalább nekem elmondhatta volna.

-Szerelmem, mi történt? Miért vagy ennyire ideges? –kérdezte Carol.

- Megtudtam, miért távozott olyan sürgősen a húgom. És sajnos pár napon belül utána megyek én is és Oliverék is jönnek. Haza kell mennem Olaszországba, hogy mindent tisztázhassak.

- Értem- szomorodott el.

- Ne haragudj szerelmem, de ezt fel kell vennem. Bella keres- néztem meg a kijelzőt, ahol a húgom neve villogott.

- Végre méltóztattál visszahívni. Már rengetegszer hívtalak.

- Igen tudom. Láttam, hogy kerestél, ezért is hívlak. Valami baj van? –kérdezte aggodalmasan.

- Baj? Az van, méghozzá nagyon nagy. Elárulnád, hogy mégis mi a jó büdös francért nem mondtad el nekem az igazat?

- Igazat? Mégis milyen igazat?

- Azt, hogy mi történt közted és Edward között. Azt mindig is tudtam, hogy szerelmes vagy belé, de miért nem mondtad el, hogy kihasznált?

- Will, ezt neked nem szabadna tudnod. Mégis ki mondta el? Edward?

- Igen. Legalább nem hazudott a szemembe.

- És bántottad? Mondd, hogy nem tettél vele semmit- könyörgött. Ezt nem hiszem el. Még most is amiatt a gazember miatt aggódik.

- Nem. Bár nagyon is lett volna hozzá kedvem. El sem tudod képzelni, mennyire szerettem volna letépni a fejét, de sikerült megállnom és csak úgy eljöttem.

- Köszönöm Will.

- Ne köszönj semmit. Pár napon belül hazamegyek és mindent tisztázunk. Nem hagyom ennyiben a dolgokat.

- Will, apa és itthon a többiek nem tudják. Kérlek, ne mondd el nekik. Ha akarod, mindent megmagyarázok, ha hazajössz, de ne szólj nekik. És ha még kérhetek egy szívességet, kérlek, ne tegyél semmit Edwarddal.

- Ezt majd megbeszéljük. De tudnod kell, hogy nagyon haragszom rád, amiért nem mondtad el az igazat. Viszont azt megígérem, hogy a közelébe se megyek annak az idiótának.

- Köszönöm. Most megyek, mert beszélnem kell apával. Ha már egyszer hazajössz, szeretném, ha Caroline-t is hoznád magaddal. Ti csak készülődjetek, én pedig mindent elintézek itthon.

- Ezt pedig én köszönöm. Pár nap múlva találkozunk. És Bella… akármi történt, szeretlek. A húgom vagy és attól, hogy most haragszom rád, még most is bármiben számíthatsz rám.

- Én is szeretlek Will. Pár nap múlva találkozunk- mondta és már le is tette a telefont.

- Örülök neki, hogy megbeszéltétek a dolgokat.

(Bella szemszöge)

Itthon a napok olyan gyorsan telnek, hogy szinte észre sem veszem. Persze Marco nem hagyja, hogy unatkozzak és állandóan sikerül neki rávennie, hogy kimozduljak itthonról. Ráadásul, ha vele vagyok, apa nem küld testőröket a nyakamra. De ha egyedül vagyok, folyton csak rájuk gondolok. De főleg Ő rá. Nem tudom kiverni a fejemből és fáj a hiánya. Ha Marco-val vagyok ez az érzés eltompul és nem gondolok folyton a múltra. Mindent elmeséltem neki és valami csoda folytán nem ítél el. Sőt, felajánlotta, hogy mellettem marad, amíg szükségem van rá.

-Apa, beszélnünk kell- mondtam, amint beléptem a dolgozó szobába. Ott volt anya és Marco is.

- Persze Bella, talán valami baj van?

- Nem. Bár nem hiszem, hogy túlzottan örülni fogtok a hírnek, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rájöttök, nem olyan rossz.

- Kislányom, kezdesz megijeszteni- állt fel apa a székéből.

- Az az igazság, hogy Will szerelmes. De nem akárkibe.

- Ez nagyszerű hír…- kezdte anya, de apa félbeszakította.

- Ki az?

- Egy ember. És Will már elmondta neki a titkunkat- mondtam egyenesen a szemébe nézve és megszorítottam a mellettem álló Marco kezét.

- Micsoda?- mennydörögte. –Mégis hogy képzelte.

- Apa- kezdtem volna nyugtatni, de hirtelen hatalmas szúrást éreztem a gyomromban és hangosat sikítva összegörnyedtem. Azonnal odakaptam a kezem és szorosan átölelve tartottam magam, de a fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy hirtelen a padló felé kezdtem zuhanni. Még éreztem egy hideg kart a derekamon, amint megakadályozza, hogy a testem találkozzon a földdel. Hangokat, amint a nevemet kiáltják, de aztán semmi. Csak a sötétség.