11.fejezet

(Aro szemszöge)

Egyik pillanatban még rettenetesen mérges voltam a fiamra, amiért megszegte a legalapvetőbb törvényünket, most pedig aggódom. Aggódom, mert Bella egyik pillanatról a másikra csak úgy összeesett és nem tudom mi történhetett vele.

-Aro, csinálj valamit- kért Tia.

- Mégis mit tegyek?- kérdeztem zaklatottan. Hiszen a lányom itt fekszik az ágyon eszméletlenül és nem reagál semmire.

- Hívj már egy orvost vagy valami. Meg kell tudnunk, mi történt vele. Nem normális, hogy csak úgy minden előzetes nélkül összeesik.

- Nincs szükség orvosra. Hamarosan fel fog ébredni, aztán megtudjuk mi történt- mondta Marco halál nyugodtan.

- Igaza van. Egy orvos ebben az állapotban nem sokat tudna tenni. Inkább felhívom Carlisle-t, hogy azonnal jöjjön ide- álltam fel és indultam volna ki a szobából, de Marco hangja megállított.

- Szerintem jobb lenne, ha ezzel a döntéssel megvárnánk, míg Bella felébred. Lehet, nem igazán örülne neki, ha valamelyik Cullen most idejönne.

- Talán igazad lehet, de akkor is muszáj valamit tennünk.

- Akkor már inkább hívjon innen egy orvost. Ha Bells felébred, majd ő eldönti, megengedi-e hogy megvizsgálják vagy sem.

- Szerelmem, igaza van talán ez lesz a legjobb megoldás. Hiszen Carlisle-nak legalább fél nap mire ide tud jönni. És egy normális orvos is meg tudja vizsgálni, ha Bella megengedi neki- mondta Tia és ezzel sikerült meggyőzniük.

Visszasétáltam a lányom mellé és vártam, hogy felébredjen végre és megtudhassuk mi történt vele.

(Bella szemszöge)

 Nem volt fájdalom, nem éreztem semmit. Kicsit azért megrémisztett a sötétség, mely oly csendes és békés volt.

Sötétség vett körül és egyik pillanatról a másikra előttem termett két gyönyörű gyermek. Egy kisfiú és egy kislány.

-Mami, mami- ölelte át a kislány a lábam. –Gyere, majd mi segítünk megtalálni a kiutat.

- Ne haragudj mami. Nem akarunk bántani- a kisfiú arca megbánást tükrözött. A szívem szakadt meg, ahogy megpillantottam bánatos kis arcát.

Letérdeltem hozzájuk és átöleltem őket. Nem tudom miért, de a szívem mélyén éreztem, hogy ezt kell tennem. Nem csináltam mást, csak néztem az arcukat és gyönyörködtem bennük.

-Mami, szeretlek- mondta a kislány és eltűnt. Ránéztem a kisfiúra és miután elmondott egy „Én is”-t ő is köddé vált. Zavarodottan figyeltem a karjaimat, melyek most üresek voltam. Hiányérzetem támadt. Hirtelen hiányozni kezdett az a két kis csöppség. Nélkülük üresnek éreztem magam. Megláttam előttem egy aprócska fényt és felálltam. Elindultam és amint beléptem már éreztem a fájdalmat. Újra visszatért testembe a szúró fájdalom és azt kívántam bár visszamehetnék a sötétségbe ahhoz a két pici gyermekhez.

De vajon mit akart ez jelenteni. Miért szólítottak maminak? Egyáltalán hogy kerültek ők mellém? Miért láttam őket?

Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem tudtam rájuk figyelni, mert a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.

-Adjatok már egy nyomorult fájdalom csillapítót- nyögtem ki nagy nehezen.

Tűszúrást éreztem a karomon és szép lassan a fájdalom is kezdett elviselhetőbbé válni, majd meg is szűnt. Már jobban voltam és nem éreztem a fájdalmat sem.

-Kisasszony, hall engem? –kérdezte egy idegen hang. Kinyitottam a szemem és megpillantottam egy orvost. Egy embert.

- Igen doktor úr. Hallom. Mondja, mi történt velem?

- Sajnos sokáig nem volt magánál és mivel aggódtak önért, megkértek, vizsgáljam meg.

- Igen. És?

- Nagyon úgy néz ki, hogy ön állapotos. Gratulálok- közölte mosolyogva.

- Hogy mi… mi van? Egyáltalán hogy lehetséges ez?- kérdeztem döbbenten és még csak most néztem meg jobban, hol vagyok és kik vannak mellettem. Anya, apa és Marco volt bent a szobámban az orvoson kívül.

- Köszönjük a szolgálatait doktor úr. Ha szükségünk lesz még önre, szólni fogunk- mondta Marco és kivezette az orvost. –Jane, kérlek, kísérd ki az urat. Természetesen sértetlenül.

- Mi folyik itt Bella? –kérdezte apa amint felébredt a döbbenetből.

- Apa, én…

- Az igazat akarom hallani.

- Hallottad az orvost. Gyereket várok. Most mondjam, hogyan történt? Nem tudom. Részeg voltam- sírtam el magam. Valahogy ki kell másznom ebből a gödörből anélkül, hogy belekeverném Edwardot. Will már így is szörnyen dühös. És ha megtudja, mi van velem képes lesz megölni és apa is. Ebben egészen biztos vagyok.

- Kicsim, nyugodj meg- ölelt át anya. –Mi itt vagyunk és melletted állunk. De lányom, mondd, ki a pici apja?

- Nem. Ezt ne. Bármit kérdezhetsz csak ezt ne. Nem akarok erről beszélni. El akarom felejteni. Nem akarok rá emlékezni. Kérlek- sírtam el magam újra.

- Bella, légy erős. Ahogy anyád mondta, mi itt vagyunk. Bármi történt is Forksban, téged nagyon megviselt, de mi majd segítünk neked. De szeretném, ha férjhez mennél. Nem maradhatsz egyedül egy gyermekkel.

- Mi?- kerekedett ki a szemem.

- Jól hallottad. Férjhez kell menned.

- Aro- kezdte volna anya, de apa elhallgattatta.

- Semmi Aro. Bellának kell egy erős férj, aki mellette áll és támogatja. Kell mellé valaki, aki szereti, és akit ő is szerethet.

- Apa, kérlek, ne.

Ezt nem hiszem el. Azt akarja, hogy kényszerből menjek férjhez? Édes istenem. Miért?

-Bella, ez nem büntetés. De kérlek, érts meg engem is. Megígérem, te választhatod ki, kivel szeretnél élni, de még a pici születése előtt férjhez kell menned.

- Rendben van- hajtottam fejet az akarata előtt. –Úgy lesz, ahogy te szeretnéd apa.

Végül is valamilyen szinten igaza van. A gyermekemnek is könnyebb lesz, ha lesz mellette valaki, akit apának szólíthat. És talán én is képes leszek elfelejteni Edwardot.

-Apa, nem szeretnélek felbosszantani, de mielőtt rosszul lettem épp egy fontos dologról volt szó. A bátyámról és a barátnőjéről.

- Bella, ezt ne most beszéljük meg.

- De, apa. Muszáj. Mert Will hazajön. És én nagyon szeretném, ha hozná magával Caroline-t is.

- Kislányom…

- Kérlek. Hidd el nekem, a lány nem fog beszélni rólunk. Egyedül él, mert elveszítette a családját. És valóban szereti Will-t. Kérlek, apa. Adj nekik egy lehetőséget. Biztosíthatlak, hogy hamarosan vámpírrá változik és utána már nem lesz semmi gond. Megígérem, ha bármi baj adódik, én… - nyeltem egy nagyot, majd folytattam. –Én magam vetek véget az életének. 

Lehajtottam a fejem. Nagyon nehéz volt kimondanom ezt a mondatot, de tudom, ezzel biztosan meggyőzöm őt. Sajnos ilyen kérdésekben nem a szíve dönt, hanem az esze és ilyenkor előjön az a kegyetlen Aro Volturi, akit mindenki ismer.

De tudom, hogy Caroline hajlandó lesz arra, hogy átváltozzon, mert szereti a bátyámat. És abban is biztos vagyok, hogy nem lesz semmi baj. Apa is rá fog jönni, milyen jól választott Will és hamarosan megbékél a helyzettel.

-Rendben van. De ha bárkinek is beszél, meghal. Mondd meg a bátyádnak, hogy hozza magával és azt akarom, itt lakjon velünk. Mindent meg akarok tudni a lányról és aztán majd meglátjuk.

- Köszönöm apa- mosolyogtam rá.

- Most pihenj lányom- enyhült meg az arca. Végre újra önmaga lett. Az az Aro, akit én szeretek. Az apám, aki nem kegyetlen és nem gonosz, ahogy azt a legtöbb vámpír gondolja róla.

Mindenki kiment a szobámból és magamra hagytak. Pihenjek. Könnyű azt mondani. Találnom kell egy férfit, aki hajlandó felnevelni másnak a gyerekét és még rendes is. El kell mondanom Willnek, mivel sikerült meggyőznöm apát, ami miatt biztosan ki fog akadni. Ráadásul még arról is meg kell győznöm, hogy ne ölje meg Edwardot. Mert ha mindenről tudomást szerez, húú… mi lesz itt?

Kezembe vettem a telefonomat és már hívtam is Will-t.

-Mondd- szólt bele durván a telefonba.

- Neked is szép napot. Mitől vagy ennyire mérges?

- Nem fontos. Bocsi, nem akartam durva lenni. Miért hívtál?

- Csak azért, hogy elmondja, beszéltem apával és…- hagytam félbe a mondatot.

- És? Bella, ne csináld ezt velem. Nem vagyok gondolatolvasó, légy olyan kedves és fejezd be a mondatot- szinte már könyörgött.

- Hát jó. Apa azt mondta hozhatod. Azt szeretné, ha itt élne köztünk, hogy szemmel tarthassa. Nem rajongott túlzottan, mikor közöltem vele, hogy egy ember a barátnőd, de meggyőztem.

- Köszönöm, húgi. Köszönöm. El sem tudom mondani, mennyire hálás va…

- Ne. Ne mondd, hogy hálás vagy. Van még valami, amit el kell mondanom. Tudod, mivel apa szinte hajthatatlan volt, kénytelen voltam azt mondani, hogy ha kell, én magam végzek vele. Kérlek, ne haragudj, de máshogy nem tudtam meggyőzni. Már így is épp elég ideges.

- Mégis hogy mondhattál ilyet? Hogy ígérhetted meg ezt neki?

- Azért Will, mert biztos vagyok benne. Megbízom Caroline-ban és csak ezért mertem megígérni, mert tisztában vagyok a barátnőd érzéseivel. Ne aggódj, vigyázni fogok rá meg itt leszel te is. És apa is könnyebben megenyhül, ha a saját szemével lát benneteket. Ha jól sejtem, csak kíváncsi rá Caroline mennyire tud természetesen viselkedni a vámpírok között. Nem fogja bántani senki, de szerintem csak próbára akarja őt tenni.

- Talán igazad van. De várj… mi az, hogy „Már így is épp elég ideges”?

- Ez most hosszú- sóhajtottam. –De amint hazajössz, meg fogod tudni. Majd szóljatok, mikor jöttök.

- Szerintem két nap múlva. Majd még hívlak. Mindent köszönök Bella- mondta Will és letette a telefont.

Édes istenem. Biztos vagyok benne, hogy Will mérges lesz. De itt lesz Caroline és minden rendben lesz. Apa is megnyugszik majd és elfogadja Caroline-t. Nekem pedig lesz egy gyermekem, akit mindennél jobban fogok szeretni. És ha minden jól megy, még apja is lesz, nekem pedig egy férjem, aki örökre elválaszt majd Edwardtól. Minden a legnagyobb rendben lesz. Újra nyugalom lesz majd a családomban.

Mindenkinek önállóan kell döntenie, és élete végéig viselnie kell a döntése következményeit. 

 2 nap múlva

-Bella, 2 óra múlva már az Olaszországi reptéren leszünk- mondta a telefonba Will.

- Rendben van. Kimegyünk értetek- mondtam és letettem a telefont. Will és Caroline ma érkeznek. Apa hát hogy is mondjam, enyhén szólva ideges. És érezhető mindenkin, mennyire aggódnak. Hiszen a bátyám egy vámpíroktól hemzsegő várba hozza az ember barátnőjét.

- Szabad- szóltam ki, mikor kopogást hallottam.

- Hogy van a kismama? –kérdezte Marco.

- Remekül. Baj van? –kérdeztem. –Olyan idegesnek tűnsz. Te is Will barátnője miatt aggódsz?

- Nem. Én nem amiatt. Csak tudod, gondolkodtam. Édesapád azt szeretné, ha férjhez mennél. És lenne egy ajánlatom a számodra.

- Egyre, ülj le- nyújtottam ki a kezemet felé, amit elfogadott én pedig lehúztam az ágyra. Szembe ült velem és az arca aggasztóan komoly volt. –Mi lenne az az ajánlat.

- Bella, tudod, hogy szeretlek. És azt is, hogy másképpen, mint te engem. Ismerem a múltad, régóta barátok vagyunk. A gyermekedet is sajátomként szeretném. És megpróbálnálak boldoggá tenni, persze csak ha te is szeretnéd. Isabella Hope Volturi, leszel a feleségem? –kérdezte és elővett egy gyönyörű gyűrűt a zsebéből.

- Marco, nem tudom, mit válaszoljak. Tudod, hogy szeretlek, de csak, mint barátot. Nem akarom elvenni tőled a lehetőséget, hogy boldog légy- mondtam.

- Nem, Bella. Én boldog vagyok melletted és örülnék, ha úgy lehetnék melletted, mint a férjed és a gyermeked apja. Hidd el, hogy nagyon szeretném a kicsit. Mintha a sajátom lenne és biztos vagyok benne, hogy téged is boldoggá tudnálak tenni. Vagy legalább megpróbálnám. Gondolj bele. Én ismerem a múltad. Nem kellene valami idegenhez hozzámenned. Ráadásul nekem nem kell azt hazudnod, hogy szeretsz. Tudom, hogy a kicsi apjába vagy szerelmes, de ennek ellenére kérem, adj egy esélyt. Segíthetnék őt elfelejteni.

- Marco. Tudod mit? Próbáljuk meg. Nem ígérem, hogy viszonozni tudom azt a szerelmet, amit te érzel irántam. Te tudod, hogy mennyire szeretem Edwardot, de azt megígérhetem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy elfelejtsem és a házasságunk boldog legyen- mondtam.

- Ez igen jelent? –kérdezte mosolyogva.

Bólintottam és miután felhúzta a gyűrűt az ujjamra, megcsókolt. Nem mondom, hogy nem volt jó, de nem éreztem azt, amit akkor, mikor Edward csókolt meg.

Azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás. Marco majdnem mindent tud rólam és nem kell titkolóznom előtte. És a fájdalom, melyet a Cullen család hiánya okoz, az ő jelenlétében valahogy tompul ez a fájdalom. Talán ő képes lesz elfeledtetni velem Edwardot és boldog lehetek Marco-val.

-El sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok most- ölelt át Marco.

- Ki jössz velem a reptérre? –kérdeztem.

- Persze. És mikor mondjuk el a szüleidnek?- kérdezte.

- Mit szólnál hozzá, ha azután, miután itthon lesznek a bátyámék is?

- Nekem jó.

- Marco- szólítottam meg.

- Mi a baj?

- Semmi, csak lenne egy apró kérésem- mosolyogtam rá.

- Hajjaj. Ez már rosszul kezdődik. Mit szeretnél?- kérdezte, miközben furcsán nézett rám.

- Hát, szeretném, ha áttérnél az állatvérre- nyögtem ki.

- Bella, ez nekem nem megy olyan könnyen. Én jól érzem magam az embervérrel.

- Na, kérlek. Kérlek, az én kedvemért. Csak próbáld meg. Ha nem sikerül, ígérem, nem nyaggatlak vele többet.

- Legyen. Te kis boszorka. Mindenre rá tudsz venni.

- Köszönöm, köszönöm- ugrottam a nyakába és megpusziltam. De mikor fel akartam állni, hirtelen megszédültem, és ha Marco nem kap el, tutira elesem.

- Jól érzed magad? –kérdezte aggódva.

- Persze. Csak megszédültem. De már jobban vagyok. Eljössz velem az orvoshoz, mielőtt kimegyünk a reptérre?

- Naná. Elvégre az én fiam lesz- mondta büszkén.

- Honnan tudod, hogy fiú lesz? Mi van, ha kislány lesz?- kérdeztem. Most már biztos, hogy jól döntöttem.

- Az sem baj. Ha fiú, ha lány én akkor is szeretni fogom, mert a tiéd. És attól, hogy nem én vagyok a biológiai apja, attól még szeretni fogom. Megígérem neked.

- Köszönöm Marco- adtam egy puszit a szájára. –Indulunk? –álltam fel.

- Gyere szépségem. Szóljunk apádéknak, hogy elmegyünk- segített fel, majd együtt mentünk a többiekhez.

(Will szemszöge)

-Mi lesz, ha nem fognak kedvelni? –kérdezte szerelmem, mikor már a repülőn ültünk.

A Cullen családtól elköszöntünk és természetesen megköszöntem, a sok segítséget és mindent, amit értünk tettek. Viszont rettenetesen nagy erőfeszítésembe tellett, hogy egyszerűen csak elmenjek Edward mellett és ne húzzak be neki egyet. A drága kis felesége, mint mindig most is mellette volt és a hányinger kerülgetett, ahogy ott nyalták falták egymást. Bár azt meg kell hagyni, hogy az a fafej valóban szomorúnak tűnt, de amit a húgommal tett, az megbocsáthatatlan.

-Te attól félsz, hogy nem fognak kedvelni? –nevettem. –Nem attól, hogy esetleg bántani fognak? –suttogtam halkan a végét.

- Ne nevess ki- lökte meg a vállam.

- Bocsáss meg szerelmem, de rendkívül furcsa az észjárásod. Inkább azért kellene aggódnod, hogy valami bajod lesz.

- Miért?- kérdezte gyanakodva. –Talán a szüleid nem egyeztek bele vagy…

- Nem, dehogy. Éppen apám kérte, hogy költözz be a várba. Bella szerint csak próbára akar tenni. Kíváncsi rá, mennyire viselkedsz természetesen a vámpírok között. Csak add önmagad. Ne félj, nem fog bántani senki. Ne aggódj, parancsba van adva, hogy senki nem érhet hozzád. És amit apa parancsba ad, azt mindenki betartja. Persze Caius, meséltem már neked róla. Ő apa egyik testvére. Biztos, hogy majd mindenbe beleköt. De te csak legyél nyugodt. Marcus bácsi szerintem nem lesz probléma. Bella és én ott leszünk veled, nem kell félned. Ha mi nem tudunk valami oknál fogva melletted lenni, akkor Oli vagy Ana ott lesz.

- Carol –szólalt meg hátulról Ana. –Majd meglátogatjuk a plázát és megmutatom a kertet is. Persze ha van hozzá kedved, körbevezetünk az egész városban.

- Köszi- mosolygott rá szerelmem.

- Kérem, kapcsolják be az öveiket, hamarosan leszállunk- hallottuk meg az egyik stewardess hangját.

Hamarosan leszállunk, és végre otthon leszünk. Kíváncsi vagyok, hogy fognak viselkedni a többiek. Bár Bella szerint nem fog történni semmi, de én félek. Félek, de nem tudom miért. Rossz előérzetem van és ez nem vezet jóra. Nem tudom, mi történik vagy mi fog történni és ez aggaszt.