13.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejit. Remélem tetszeni fog. Kicsit rövidebb lett, mint a többi. Jó olvasást hozzá!

Hope :)

(Bella szemszöge)

Ott volt ő Rosalie. Rá számítottam a legkevésbé. Hiszen mit keresne ő itt, Volterrában ráadásul az én szobámban.

-Rose… - suttogtam.

- Bella. Édes Istenem. Annyira örülök, hogy végre látlak- vetette magát a nyakamba és nem sok hiányzott, hogy elessek. De végül sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Most nem tenne jót, ha hanyatt vágódnék és egy vámpír még rám is esne. Most már figyelnem kell a kicsire is. Miután Rose elengedett, végre alkalmam nyílt megszólalni és feltenni a kérdéseimet.

- Én is, de hogy kerülsz ide? Mármint ne érts félre, de hogy kerülsz a szobámba?

- Haragszol? Ana engedett be. Találkoztam vele. Nem akart bekísérni a nagyterembe, mert valami megbeszélni valótok van és azt mondta, hogy várjalak meg itt. Baj?

- Nem. Csak megleptél. De mikor érkeztél?

- Nagyjából tíz perce. Miután a bátyádék eljöttek, kocsival indultam el ide. A többiek úgy tudják, hogy vásárolok. De már nagyon hiányoztál. Fel sem hívtál mióta eljöttél.

- Sajnálom, de tudod, nem voltam jó passzban. Mostanában kicsit rosszul érzem magam- mondtam. Nem akarom, hogy megtudja, hogy férjhez megyek azt meg pláne, hogy gyermeket várok.

- Tényleg? És mi a gond? Miért nem szóltál Carlisle-nak, hogy jöjjön ide és vizsgáljon meg?

- Mert semmi komoly. Már jobban vagyok- mondtam. –Amúgy meg vanak itt is orvosok. És nem fogom arra kérni Carlisle-t, hogy utazzon ide, csak mert kicsit rosszul voltam.

- Oké. És mi történt veled ebben a két hétben? Mesélj!- utasított és lehúzott az ágyra.

Szép lassan mesélni kezdtem, persze kihagyva néhány apró részletet, mint például az eljegyzésemet és a terhességemet.

Ő is mesélt az otthoni dolgokról.

-Bella…- lépett be a szobámba Marco. –Ó, ne haragudj. Nem tudtam, hogy vendéged van.

Becsukta az ajtót és mellém sétált. Kezét a vállamra tette és le sem vette a szemét Rosalie-ról.

-Ne szólj neki az esküvőről. Nem tudhatja meg. És a kicsit se említsd. Nem akarom, hogy a Cullen család bármit is megtudjon- üzentem gondolatban Marcónak. Aki alig észrevehetően bólintott és egy kicsit távolabb lépett.

- Rosalie, hadd mutassam be neked Marco Donovent. Ő az egyik legjobb barátom. Marco, ő itt Rosalie Hale Cullen.

- Á, szóval te lennél Rosalie. Örülök, hogy megismertelek- fogott vele kezet. –Már nagyon sokat hallottam rólad- mosolygott.

- Ó, igen? És mégis honnan?

- Először is, a Cullen családnak nagy híre van a vámpír világban. Nem sok olyan vámpír klán van, akik megtagadják az embervért és az emberek között élnek. Másodszor pedig Bella mesélt rólatok.

- Értem- suttogta Rose és rám nézett.

- Ne aggódj, nem mondtam semmi olyat, amit nem szabadna tudnia- üzentem gondolatban Rose-nak, hogy megnyugodjon. Kissé megijedt, hogy egy idegennek mesélek róluk.

- Meddig maradsz? –kérdeztem.

- Csak elugrottam köszönni és egy kicsit dumcsizni. Amúgy meg emlékeztetni szeretnélek, hogy megígérted, hogy beszélünk. Mégsem hívtál fel- komolyodott el.

- Sajnálom. De most ünnepélyesen megígérem itt Marco előtt, hogy legalább egy héten egyszer fel foglak hívni. Rendben van? –kérdeztem mosolyogva.

- De ha nem, visszajövök és magammal viszlek Forksba- mondta nevetve. Én nem nevettem vele. Ez még akkor se menne neki, ha én akarnám. Ugyanis hamarosan férjhez megyek és megszületik a kicsi is. Azután pedig csak a családommal fogok foglalkozni és végleg elfelejtem Cullenéket. Na jó, talán Rosalie-val néha-néha beszélek telefonon, de nem fogok Cullenék közelében maradni. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Nem bánthatom meg Marcót sem és a fiam is őt fogja apjának tekinteni. Soha nem fogja megtudni, hogy Edward az édesapja. Soha. Azzal mindent csak összezavarnék, és nem hiányzik ez nekem.

Rosalie még maradt pár órát és beszélgettünk egy keveset, de aztán hazament. Én pedig végre döntésre jutottam. Rosalie látogatása eldöntötte az orvos kérdést.

-Min gondolkozol, szerelmem? –kérdezte Marco, miközben a hátamat simogatta.

- Csak azon, amit az orvosról beszéltünk. Rose látogatása végre segített helyesen dönteni- mondtam halkan, de tudtam, hogy úgyis meghallja.

- És hogy döntöttél?

- Nem szeretném, ha Carlisle idejönne. Azzal csak probléma lenne. És nem akarom, hogy Edward tudjon a kicsiről vagy az esküvőről- mondtam rá nézve.

- Ne aggódj. Szeretni fogom ezt a kicsit. –Simogatta meg a hasam. - És úgy fogom neveli, mintha a sajátom lenne. Neki nem kell megtudnia soha, ki a valódi apja. Számára én leszek az egyetlen apa és szeretném, ha te sem mondanád meg neki az igaza, később sem.

Nagyon komoly volt, de a tekintete tele volt gyengédséggel.

-Én sem szeretném, ha megtudná az igazat. Emiatt ne aggódj. Te leszel a gyermekem apja és a férjem. Megígérem, megtanulok jó feleséged lenni- mondtam és adtam neki egy puszit. –Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám. És ehhez a kis csöppséghez is.

- Nem kell megköszönnöd semmit. Még csak azt sem kérem, hogy rögtön szeress. Tudom, hogy nehéz őt elfelejtened, de én itt leszek melletted és segítek felejteni. Idővel és az én segítségemmel minden rendbe fog jönni. Ne aggódj- szorított magához gyengéden.

- Nem tudom mivel hálálhatnám meg, hogy mellettem vagy. Én viszont megígérem, hogy próbálkozni fogok. Nem fog könnyen menni, de megpróbálok beléd szeretni.

Ekkor valaki kopogott és Marco azonnal az ajtóhoz ment. Will lépett be rajta és rám nézett.

-Magatokra hagylak- mondta Marco és már ki is ment. Will az ajtóban állt és csak nézett rám, aztán elém szaladt és megölelt.

- Sajnálom, hogy olyan hűvös voltam veled. Csak bánt, hogy tehetetlen vagyok és úgy érzem nem vigyáztam rád eléggé.

- Will. Kérlek, ne okold magad emiatt. Inkább próbálj meg velem örülni. Lesz egy unokaöcséd vagy unokahúgod. És bár neked ez nem jó hír, de lesz egy férjem- mondtam, miután elengedtem és két kezem közé fogtam az arcát.

- Nem Marco ellen van kifogásom. Tudod, hogy jól kijövünk egymással és jófej meg minden, de szerintem te nem leszel mellette boldog.

- Megpróbálom. Ő lesz a gyermekem apja. Feltétel nélkül elfogad azért, mert az enyém. Őt nem érdekli, ki az apja, csak az, hogy mellettem lehessen. Kérlek, értsd ezt meg.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? –kérdezte és leült az ágyra és átkarolt.

- Igen. Biztos- mondtam határozottan.

- Hát rendben. Akkor én nem tehetek ellene semmit. Csupán annyit, hogy sok boldogságot kívánok nektek és mindenben támogatlak, amiben csak tudlak. És igazad van. Nézzük a dolgok jó oldalát. Nagybácsi leszek. Lesz egy kis tökmag, akivel jól elszórakozhatok és megtaníthatok mindenre- mosolygott és láttam, hogy sikerült túltennie magát mindenen. Végre újra olyan volt, mint régen és én visszakaptam a bátyámat. Minden jóra fordul. Érzem.

- És mi lesz a tökmag neve? –kérdezte.

- Még nem beszéltük meg Marcóval, de én már gondolkoztam rajta. Ha fiú akkor Anthony vagy Daniel. Ha kislány akkor meg Liliana vagy Adriana. Még nem tudom. De majd beszélek Marcóval és még eldöntjük- mosolyogtam.

- Szerintem nagyon szép nevek. Kíváncsi vagyok, végül melyiket válasszátok- mosolygott. –Most viszont ha megbocsátasz, visszamennék Caroline-hoz.

- Menj csak. Holnap találkozunk- mondtam és kinéztem az ablakon. Már sötét volt. Olyan gyorsan eltelt ez a nap, hogy szinte észre sem vettem. Egyáltalán nem voltam fáradt, de azért a fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak. Miután elintéztem az emberi teendőimet, visszamentem a szobába. Előkaptam a pizsimet és bebújtam az ágyba. Végül mégiscsak fáradt lehettem, mert elaludtam.

(Edward szemszöge)

Eltelt két hét úgy, hogy már nincs itt. Két gyötrelemmel teli hét. És nem tudom őt elfelejteni. Isadora közelsége sincs rám olyan hatással, mint eddig. Amikor vele vagyok, csupán miatta teszem. Egyszerűen nem tudom elfelejteni Bellát. A vele töltött időt. A csókjait, az érintéseit, a puha és meleg bőrét, a csokoládébarna szemeit. Nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Képtelen vagyok nélküle élni. Olyan, mintha kiszakítottak volna belőlem egy részt. Elvitte egy részen és iszonyatosan hiányzik. A hiánya már szinte fájdalmat okoz. Fájdalmat, amely napról napra egyre erősebb és nem hagy élni. Állandóan azon gondolkodom, mit csinálhat, merre vagy éppen kivel van.

-Megjöttem- kiáltotta Rosalie. Már akkor elment, mikor Will és a többiek elbúcsúztak, de még csak most jött haza. Már este van.

- Hol voltál? –kérdezte Emmett komolyan. –Ugyanis vásárolni biztos nem, mert nem látok nálad egy szatyrot sem.

- Nem macikám nem vásárolni voltam. Jaj, ne légy már morcos. Bellánál voltam Olaszországban- mondta egyszerűen és leült az egyik fotelba. Hirtelen mindenki a nappaliban termett és kérdőn néztek nővéremre.

- Hogy hol voltál? –kérdeztem halkan.

- Bellánál. Mivel nem hívott fel és nem jelentkezett, úgy döntöttem, hogy elmegyek én hozzá- jelentette ki nyugodtan. Mintha ez természetes lenne.

- Egyedül mentél a Volturihoz? És mi lett volna, ha nem engednek el. Ha azt akarják, hogy csatlakozz hozzájuk? –kérdezte melák bátyám idegesen.

- Ne aggódj. Csak Ana-val és Bellával találkoztam. Na meg egy bizonyos Marcóval. Bella mutatta be. Úgy tűnik, nagyon jóban vannak- mondta és lejátszotta gondolatban a mai napját.

A hosszú utat kocsival, aztán a találkozást Anabellel, aztán Bella szobája, majd megjelenik Bella. Azután jön az a Marco, aki túl közel kerül hozzá, majd egy hosszabb beszélgetés és végül a búcsú.

Szóval ennyi lenne. Valóban nem érzett volna semmit irántam? Tényleg csak egy botlás lennék az életében? Egy véletlen baleset, akit könnyű elfelejteni?

Talán igen. Látszólag neki sikerült túl lépnie rajtam. Elfelejtett mindent, ami itt történt vele Forksban. Beleértve engem is és az együtt töltött éjszakát.

Lehet, hogy nekem is itt lenne az ideje tovább lépnem? Újra élni az életemet a feleségemmel és a családommal. Ki kéne őt törölnöm a fejemből. Szép volt, jó volt, de vége. Ezt kellene tennem, de nem megy. Nem vagyok képes csak így elfelejteni őt. Felébresztett bennem valamit. Felnyitotta a szemem. Egészen addig, amíg ő be nem lépett az életembe, azt hittem a feleségem a legfontosabb a számomra, hogy szerelmes vagyok belé, de rá kellett jönnöm, hogy csupán csak szeretetet érzek iránta. Mert a szerelmem csakis a Belláé. Övé a szívem és örökre az övé is marad, bármilyen messze is legyen tőlem. Én szeretni fogom, amíg csak élek.

De tovább kell lépnem és folytatnom az életem. Folytatnom ott, ahol abbahagytam.