Infó a mai frissről

Sziasztok! 

Rettenetesen sajnálom, de ma elmarad a friss. Sajnos bekrepált a gépem és hétfő óta szerelőnél van, úgyhogy nem tudtam új fejezetet írni. Remélem a héten már készen lesz és akkor gőzerővel állok neki a friss-nek. Tényleg nagyon sajnálom. Pénteken jelentkezem és akkor meg tudom mondani mikor lesz friss. Tényleg nagyon sajnálom. Előre is köszi a megértéseteket. Amint tudok jelentkezek. 

Puszi: Hope 

Forbidden Love- 21.fejezet

(Edward szemszöge)

Rettenetesen nehéz volt meghoznom a döntésemet. És ezt egyedül csakis én hozhattam meg. Nem tudott benne segíteni senki. Nekem kellett eldöntenem kit ítélek szenvedésre. De végül meghoztam a döntést. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok. De remélem, mindenki megérti majd, mit miért teszek. Ha legalább Bella mellettem lenne, akkor tudnám mi a helyes. Akkor tudnék a fiam nélkül élni. Nehezen ugyan, de menne. De most, hogy nincs itt, nincs más választásom… Ráadásul Bella sosem engedné, hogy elhagyjam a fiamat. Tulajdonképpen nincs is választási lehetőségem.

Most is itt ülök a réten és még mindig azon agyalok, mi lenne a legjobb mindenkinek. De nincs arany középút. Ebben a történetben valaki szenvedni fog. És miattam. Életem legnehezebb döntését kellett meghoznom.

Lassan, emberi tempóban felálltam és elindultam a Swan ház felé. Nem siettem, nem akartam gyorsan menni. Addig is gondolkozhatok. Bár nincs rá semmi esély, hogy meggondoljam magam. Eldöntöttem mit fogok tenni és nem hátrálok meg. Akkor sem, ha megszakad tőle a szívem.

Emberi tempóban kb. egy óra alatt megtettem az utat a házig. Az erdő szélén álltam és onnan figyeltem a házat. Csend volt, mindössze egyetlen szívdobogást lehetett hallani. Azt, ami nem sokkal ezelőtt még az életet jelentette számomra. Ezer közül is felismerném a hangját. Kisétáltam az erdőből és az ablak felé vettem az irányt. Beugrottam rajta, de nem találtam ott senkit. Viszont mikor az ajtó felé léptem, az kinyílt és belépett rajta Rony.

-Edward- eresztett meg egy mosolyt- Mi járatban?

- Azt mondtad akkor jöjjek, ha már döntöttem…

- És?

- Veled maradok. Veled és a gyermekemmel.

- Tényleg? –kérdezte megütközve, majd mikor bólintottam felém rohant és hozzám bújt. És ez most fájt. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Mert azzal, amit most mondtam Rony-nak, végleg lemondtam Belláról. El kell őt engednem. Talán megtalálja más mellett azt a boldogságot, amit én nem tudok neki megadni. Igaza volt. Még ha Rony-t nem is szeretem, a gyermekemre tekintettel kell lennem. Ez egy olyan ajándék, amit soha nem kértem, mégis teljesült. Boldog vagyok, amiért nekem megadatott, hogy apa legyek, de ugyanakkor mélységesen szomorú is, mert nem az a nő a gyermekem anyja, akit mindennél jobban szeretek. Ez a sors furcsa fintora. Azt hittem 2 évvel ezelőtt, hogy megtaláltam a másik felemelt Rony-ban, aztán jött a testvére, és mint egy tornádó felborított mindent. Megmutatta mi az igaz szerelem és aztán elhagyott, ezzel a pokol legmélyebb bugyraiba küldött. Viszont vigasztal a tudat, hogy nem azért ment el, mert nem szeretett. Hanem mert így látta helyesnek. És ezért tisztelem. Neki volt elég ereje, hogy azt tegye, ami szerinte a legjobb mindenkinek. És én is ezt fogom tenni. Ha én nem lehetek boldog, akkor legalább a körülöttem lévő személyek legyenek azok. Minden szeretetemet a fiamnak szentelek. Egyedül ő lesz a vigaszom. A támaszom ebben az életben. Még nem tudom, hogyan fogom kibírni az örökkévalóságot egy olyan nőve, akit nem szeretek, de majdcsak lesz valahogy. Bízom benne, hogy egy napon mindent megoldódik. A remény hal meg utoljára.

(Rony szemszöge)

Nem tudom, mit szeret mindenki Bellában. Tényleg aranyos és kedves, de csak volt. Régen én is imádtam. De mióta vámpírrá változott, teljesen kifordult önmagából. Most viszont csak megvetem azért, amit velem tett. Én bíztam benne, de ő eljátszotta a bizalmamat. Elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem. Fáj, hogy olyan könnyen megszeretik őt, míg nekem küzdenem kell azért, hogy szeressenek. Itt van például Rosalie. Olyan kedves hozzá, szinte az egekig magasztalja, miközben rám úgy néz, mint a véres rongyra. Egyedül Alice az, aki úgy viselkedik velem, mintha tényleg fontos lennék neki. Esme és Carlisle is kedvelnek, legalábbis úgy érzem. Jasper félelmet kelt bennem. Amikor a közelében vagyok, úgy néz rám, mintha mindent tudna rólam. Emmett pedig a feleségével együtt ki nem áll. Neki is a drága kicsi Bella a kedvence. Tudom, hogy nem szép dolog ilyet mondani, de bárcsak azon az estén tényleg meghalt volna anyával együtt. Isten a tanúm rá, hogy tényleg örültem neki, amikor először megpillantottam a Cullen házban. Azt hittem még mindig ugyan az a kedves és aranyos kislány, akit én annyira szerettem. Akire annyira vigyáztam. De be kellett látnom, hogy tévedtem. Teljesen megváltozott. Most már az is világos, hogy miért nem akarta, hogy vámpírrá változzak. Azért, mert akkor megszerezhette volna magának Edwardot minden gond nélkül. És sajnos sikerült is neki. Ha nem lenne ez a gyerek Edward már elhagyott volna. Most az egyszer örülök neki, hogy ez a gyerek a hasamban van. Ő a legjobb fegyverem ellenük. Ugyanis innentől kezdve kezdetét veszi a bosszú. Megfogadtam, hogy visszakapják ugyan azt, amit velem tettek. Mind a ketten annyira fognak szenvedni, amennyire én szenvedtem. Edward kénytelen lesz mellettem maradni, ha érdekli a gyereke. És mindent meg fog tenni, amit akarok. Pokollá teszem majd az életét. Pedig mennyire szerettem őt. Istenem, az életemet adtam volna érte. De nem nyelem le, hogy félredob a testvérem miatt. Ezt sosem bocsátom meg neki. Soha.

És Bella is szenvedni fog. Megmutatom neki, mennyire boldogok vagyunk Edwarddal. El fogom hitetni vele, hogy csak egy játékszer volt Edward számára. Ott bántom, ahol a legjobban fáj neki.

Még saját magamtól is megijedtem. Én nem voltam ilyen. De ezt tették velem. Ez lettem, miután ők aljas mód megaláztak. Nekem nincs többé testvérem. Azaz Isabella Swan akit szerettem meghalt. Meghalt az édesanyámmal együtt. És azt a nőt, aki belőle lett, nem ismerem. Mostantól kezdve csakis a bosszúmra koncentrálok. Ez lesz az egyetlen, amit nem fogok elengedni. Ez az egy érzés sosem fog megszűnni bennem. Mert mélyen belém égett. Az a két személy bántott, akiket én szerettem. De kamatostul megfizetnek érte. Különben ne legyen a nevem Veronica Swan.  

Néhány hónappal később…

(Edward szemszöge)

Gyötrelem. Talán ez a szó jellemzi a legjobban az elmúlt hónapokat. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Bellára. Folyton az jár a fejemben, vajon hol lehet, mint csinálhat, kivel van? Talán már elfelejtett és beleszeretett valaki másba. És most boldogan élnek. Míg én a pokolban élek. Rony egyre rosszabb. A terhessége alatt minden pillanatban mellette kellett lennem, vadászni is ritkán mehettem. Aztán megszületett a kicsi és átváltoztattuk. Azóta még rosszabb. Nem mehetek egyedül sehova. Folyton mellettem van, minden lépésemet figyeli. Azt mondja képtelen egy percet is nélkülem tölteni annyira szeret, de szerintem csak azért csinálja, hogy az őrületbe kergessen. Mikor közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó lefeküdni vele begurult és közölte velem, hogy még nagyon meg fogom bánni a döntésemet. Aztán jött a következő. Azt akarta vegyem feleségül. Nehezen ugyan, de sikerült rábeszélnem, hogy majd azután beszélünk róla, ha megszületett a pici. Aki mellesleg tüneményes kisfiú lett. Az Anthony nevet kapta. Anthony Cullen. Ő az, aki miatt el tudom viselni az anyját. Így miután ő megszületett, Rony újra az esküvővel jött és beadtam a derekamat. Holnap lesz az esküvőnk napja. Életem legnyomorúságosabb napja. Ahol ott lesznek a vámpír és az ember barátaink. Jobban mondva Rony ember barátai, az édesapja és jó néhány vámpír Alice-nak és a szervezési képességének hála. Bár nagyon remélem nem lesz semmi probléma az esküvőn. Nem hiányzik, hogy egy csomó ember meghaljon holnap csak azért, mert az én drága jövendőbelim makacs és önfejű.

Gondolaimból a csengő hangja ébresztett fel. Felkaptam a fejem, de mielőtt bárki más mozdulhatott volna Rosalie hangja hasította át a csendet.

-Majd én nyitom- és már lent is állt az ajtó előtt hatalmas vigyorral ajkain. Kinyitotta az ajtót, majd hatalmasat sikítva annak a nyakába ugrott, aki az ajtó előtt állt és még bentről is jól látszott, hogy a nagy lendülettől elestek. Hangos nevetés hallatszott és közük volt egy nagyon is ismerős. Hónapok óta nem hallottam, mégis felismertem. Akkor sem lehetne ismerősebb, ha évtizedek, sőt évezredek óta ismerném a hang tulajdonosát.

Mind felálltunk és az ajtóhoz léptünk, ahol még mindig jókedv uralkodott. Rosalie éppen abban a pillanatban állt fel, ahogy mi odaléptünk és éppen felsegített valakit. Aki nem más volt, mint Bella. A családunk utolsó hiányzó tagja. Csakhogy nem egyedül volt. Ott állt mellette Damon és még két idegen vámpír. Rosalie felsegítette Bellát, majd valamivel visszafogottabban újra magához ölelte őt. Aztán elengedte és beljebb húzta őt. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Bella Damon kezét szorongatja, az pedig vigyorogva figyeli azt a nőt, akit én szeretek.

-Bella- sikkantotta Esme és átölelte lányát. Addig Rosalie megölelte Damon-t. Megölelte? Mi a jó ég ütött ebbe a családba?

- Örülök, hogy itthon vagytok. És jó titeket újra látni. Elena? –tárta ki a karját Rosalie az ismeretlen lány felé, aki boldogan ölelte át nővéremet. Mi a franc van itt?

- Lányom- szólította meg Bellát Carlisle. –Örülök, hogy itthon vagy végre. De bemutatnád a vendégeinket?

- Persze apa. Damont még itt az iskolában ismertem meg néhány hónapja. Mikor elmentem innen ő velem tartott. Ő Damon Salvatore, az öccse Stefan és Elena, Stefan felesége. Elena, Stefan, ők a családom. A szüleim Esme és Carlisle, a nővérem Rosalie és a bátyáim, mmett, de őket már ismeritek. Jasper és… Edward. Alice hol van? –kérdezte anyáéktól és nagyon ügyelt rá, hogy véletlenül se nézzen a szemembe.

- Ronyval elmentek felpróbálni az esküvői ruhát- adtam meg a választ én, mire rám nézett. Szemében megannyi szomorúság lakozott és annyira szerettem volna megvigasztalni. Szerettem volna átölelni és elmondani neki mennyire szerettem, de nem lehetett.  

- Értem- hajtotta le a fejét.

- Igazán örülök, hogy megismerhetünk benneteket. Igazán hálásak vagyunk, hogy vigyáztok Bellára- hálálkodott anya, ugyanakkor rosszul esett neki, hogy Bella nincs itthon. Hallottam a gondolataiban mennyire hiányzik neki a lánya.

- Én is örülök. Bella már rengeteget mesélt rólatok. Alig vártam, hogy végre találkozzunk. Vigyázni pedig nem kell rá. Nincs miért hálálkodnotok. Inkább én mondhatok köszönetet, amiért megismerhettük őt- mosolygott kedvesen Elena.

- Igen. Bella hatalmas kincs és most nálatok van. És tudom, vigyáztok rá- vigyorgott Em, majd Damon hátára csapott. –Igaz haver?

- Az nem kifejezés. Damon úgy lesi minden kívánságát, mint egy kiskutya- az a Stefan úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga- bármit mondd, az szent és sérthetetlen a bátyám számára.

- De te sem vagy különb. Te is azt teszed, amit én mondok neked. Úgyhogy ne bántsd Damon-t- védte meg Elena a sógorát.

- Na jó, elég ebből, mielőtt összevesznétek- szakította félbe őket Bella. Esme, van két szobátok?

- Persze kicsim. Az egyik a te szobád mellett, a máik Rose és Em szobája mellett. De majd én megmutatom nekik.

- Köszönöm Esme, de hagyd, majd én gondoskodom róluk. Még kiismerem magam a házban- mosolygott rá Bella kedvesen anyára.

- Én igazán nem szeretnék udvariatlan lenni, de én nem kérném a szobát- utasította vissza Damon, mire mosoly kúszott az arcomra. Talán nem akar itt maradni.

- Miért?- értetlenkedett Bella.

- Azért kicsi szívem, mert nekem tökéletesen megfelel a te szobád is. Amíg véget ér az esküvő, utána úgyis hazamegyünk. Csak Elenát meg Stefan tegyétek külön szobába. Nehogy zavarjanak minket- kacsintott Bellára azaz idióta.

- Dam, te nem változol- rázta meg a fejét, de mosolygott. Miért viseli el ezt a nyálgépet maga mellett?

- Miért változnék, ha neked pont így tetszem.

- Dam, ne legyél rámenős- rótta meg Elena.

- Hagyd csak, már megszoktam. Akkor csak egy szobát kérünk Esme. Megfelel az enyém melletti is. Az úr ugyanis befészkeli magát hozzám.

- Bella, ha nem szeretnéd, nem kötelező. Damon is megérti.  

- Semmi baj Stef, már megszoktam. Damon már csak Damon. És így legalább megóvom a többi vendéget Dam társaságától. Szemmel tudom tartani, nehogy valami hülyeséget csináljon.

- Miért? Olyan rossz vagyok?- biggyesztette le ajkát, mire Bella elnevette magát.

- Nem. Csak elviselhetetlenül pimasz. Az más.

- Jó, akkor mutasd meg nekem, melyik lesz a közös szobánk. Alig várom, hogy megtudjam milyen a szobád.

- Állj le Damon, mert hajléktalan leszek.

- Oké- adott egy puszit Bella arcára, mire nekem ökölbe szorult a kezem. Nem sok hiányzott, hogy felpattanjak a helyemről és kidobjam a házból. De ahogy láttam Bellának sem volt ellenére a dolog. Nem akarta eltolni magától azt a férfit. Sőt, még élvezte is a közelségét.

- Gyertek, megmutatom a szobátokat- pattant fel, majd az emelet felé sietett Rosalie-val az oldalán és mögöttük felfelé igyekeztek a vendégeink is.

- Nagyon rendesnek látszanak- mosolyodott el anya, mikor eltűntek az emeleten.

- Szerintem nem- morogtam, mire Emmett csúnyán nézett rám.

- Neked az böki a csőröd, hogy Bella jól érzi magát Damon mellett. Hogy ennyire közvetlenek egymással.

Inkább nem szóltam egy szót sem. Jobbnak láttam, ha hallgatok. Mert igaza volt Emmett-nek. Az idegesített, hogy Bella vele van és nem velem.

Még nem jöttek le az emeletről, mikor berobbant az ajtón Rony és Alice. Az első azonnal a nyakamba vetette magát és megcsókolt. Én pedig lassan ellöktem magamtól. Nem akartam a közelében lenni. Morcosan nézett rám, de nem hatott meg. Egyedül a fiam miatt veszem el. Semmi másért.

- Oh… Elnézést. Nem akartam megzavarni semmit- hallottam meg Bella hangját. Ekkor felé kaptam a fejem és ránéztem, de a szemében a szomorúságon kívül mást nem láttam.

- Nem zavartál meg semmit- bontakozott ki a karjaim közül Rony, majd testvére felé vette az irányt. –Olyan jó, hogy itt vagy. Már annyira hiányoztál.

- Te is nekem Rony- mosolygott rám, de ez nem azaz őszinte mosoly volt. Megölelték egymást, de ez sem volt az igazi testvéri szeretet. Inkább feszültség volt köztük, mint összhang.

- Jól áll neked a halhatatlanság- dicsérte Bella.

- Köszönöm. Láttad már a fiúnkat?

- Még nem.

- Akkor gyere velem. Bemutatom az unokaöcsédet.

- Rendben- sóhajtotta Bella, majd a mellette álló Damon-hoz fordult. –Pár perc és jövök.

- Itt várlak.

Azzal újra eltűntek az emeleten. Damon lesétált közénk a nappaliba, ahol elbeszélgetett Emmett-el, majd nem sokkal később lejött közénk Stefan, Elena és Rosalie is.  Mind nyugodtan beszélgettek, de nekem szörnyű előérzetem támadt. Nem tudom miért, de a gyomrom görcsben állt. Féltem, de magam sem tudom mitől. Viszont nem is volt rá időm, hogy gondolkodjak rajta. Ugyanis hatalmas csapódás hallatszott az emeletről, majd már csak annyit lehetett látni, hogy valaki legurul a lépcsőn. Ez a valaki nem más volt, mint Bella. És a lépcső tetején ott állt Rony. Tekintete semmi jót nem ígért. Bella felé indult, de Emmett Stefan és Damon azonnal indultak Bella elé én pedig Jasperrel elkaptam Rony-t. Nem tudom mi történt köztük, de Rony úgy nézett Bellára, mintha bármelyik pillanatban képes lenne megölni. És ez nem tetszett. Nagyon nem.

Ebben a pillanatban újra csengettek, de nem tudtam arra figyelni ki nyitott ajtót vagy kik érkeztek. Ugyanis Rony vadul morgott a testvérére és próbált kiszabadulni szorításunkból. Kevés sikerrel.

-Hát itt meg mi a csuda folyik? –a hang hallatán félelem fogott el. Ismertem a hang tulajdonosát és azt kívántam bár ne jöttek volna. De már itt vannak. 

Forbidden Love- 20.fejezet

(Bella szemszöge)

- Rose, én vagyok az, Bella….

- Bella? –hangja kicsit magasabbra ugrott, de kihallottam belőle a boldogságot.

- Igen, én. Miért, ki másra számítottál?

- Jaj, el sem hiszem, hogy felhívtál. Annyira hiányzol. Hol vagy, miért nem hívtál eddig? Megígérted, hogy jelentkezel.

- Sajnálom Rose. De valahogy nem volt hozzá erőm, hogy felemeljem a telefont. Amúgy is. A másikat mérgemben széttörtem, úgyhogy…

- Hol vagy Bella? Minden rendben?

- Igen, ne aggódj. Kezem magam egyre jobban érezni. Tudod, a távolság jót tesz.

- Damon-nel vagy, ugye? –kérdezte kissé szomorúan.

- Igen. És nyugodj meg, vigyáz rám. Nem hagyja, hogy magamba roskadjak. Higgy nekem- mosolyodtam el, mikor eszembe jutott az elmúlt pár nap. Szinte egyetlen nyugodt percem sem volt. Hol Elena nyaggatott valamivel, hol Stefan talált elfoglaltságot nekem, Damon-ról már nem is beszélve.

- Értem. Akkor jól érzed magad.

- Igen. De nagyon hiányoztok. Főleg te és Emmett.

- Te is nekünk Bella. Olyan csendes nélküled a ház. És Emmett is magába fordult. Már nem olyan, mint régen.

- Rose, ne mondd ezt- nyögtem ki nagy nehezen. Szomorúsággal töltött el, mikor magam elé képzeltem mindig mosolygós és életvidám bátyámat, amint szomorúan ül egy fotelban maga elé meredve.

- Pedig ez az igazság Bella.

- És te, hogy vagy? Ugye te nem csinálod azt, amit Em?

- Hát…- Rose- mordultam rá, mire nagyot sóhajtott, de a következő pillanatban recsegést hallottam és egy mély öblös hang váltotta fel az előzőt.

- Helló húgi.

- Emmet- kiáltottam fel boldogan, amit szerintem mindenki meghallott, mivel Elena azonnal a garázsban termett.

- Minden rendben? –kérdezte, de én ahelyett, hogy válaszoltam volna csak bólintottam és a telefon felé mutattam, mire bocsánatkérően elmosolyodott, majd elhagyta a helységet.

- Ki volt ez Bella? –jött a várt kérdés bátyámtól, akinek hangja idegesen csengett.

- Csak egy barátom. De szeretnék választ kapni az előző kérdésemre.

- Bocs, mi is volt az? –kérdezte Em, mire nagy csattanást hallottam, amit egy „Aú” követett. Ebből azt szűrtem le, hogy Rose fejen vágta szeretett férjét, amin én csak jót nevettem.

- Azt kérdeztem Rose ugye nem azt csinálja, amit te? Nem roskad ő is az magába, igaz?

- Neeeem- húzta el a szót, mire megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt, de túl korán örültem. –Ő sokkal rosszabb, mint mi. Mióta elmentél nem tud elviselni senkit. Nincs olyan személy, akivel ne veszett volna össze az elmúlt napokban. A nővéredet pedig egyenesen utálja és szerintem ha Esme és Carlisle nem lennének, akkor már úgy kirúgta volna a házból, hogy a lába se érné a földet.

- És meg is érdemelné azok után, hogy elüldözött téged innen- hallottam meg nővérem hangját.

- Rose, nem üldözött el senki Forksból. Egyszerűen én döntöttem úgy, hogy eljövök- Mert így volt a legjobb mindenkinek.

- Mindenkinek- horkant fel Rose, de Emmett-től kaptam meg a választ ki nem mondott kérdésemre.

- Rose úgy értette, hogy mi nagyon hiányolunk. Szeretnénk, ha itt lennél. Carlisle és Esme is rosszul érzi magát, amiért elhagytál minket. Jasper nehezen bírja, ugye mások és a saját érzései sok neki egyszerre. Aztán ott van még Edward, aki olyan, mint egy zombi. Szeret téged Bella. És nehezen viseli a hiányodat. Mindenki tudja mi történt köztetek és…

- Tessék?

- Te idióta- morogta Rose, majd újra recsegett a vonal és már közelebbről hallottam jeges hangját.

- Alice nem bírt magával és Edward kénytelen volt mindent elmondani a családnak. Sajnálom Bella. De tudnod kell, hogy senki nem vet meg ezért. Hidd el.

- Nem, nem, nem. Nem akartam, hogy mindenki megtudja. És miért mondod, hogy Alice nem bírt magával.

- Alice hát…

- Rose, mindent tudni akarok.

- Alice iszonyatosan kiborult, mikor megtudta, hogy mi történt köztetek. Ordítozni kezdett Edwarddal és innen már nem volt megállás. Egészen addig, amíg a többiek mindent meg nem tudtak.

- Szóval Alice örül, hogy nem vagyok otthon.

- Igen- sóhajtotta.

- És hogy… hogy van Rony? Ugye ő nem tudja?

- Sajnálom Bella. Azaz igazság, hogy meghallotta, mikor Emmett-el beszélgettünk. És szándékosan nem hallgattam el, mikor észrevettem, hogy hallgatózik. Itt az ideje, hogy megtudja mennyi kárt okozott a családnak.

- Rose, ő a nővérem. Nem lett volna szabad ezt tenned. Miért csinálod ezt? –nyögtem ki nagy nehezen. Nem haragudtam rá, tudom, hogy sosem kedvelte a testvéremet, de nem kellett volna ennyire kegyetlennek lennie vele. Főleg most, hogy Rony állapotos.

- Azért, mert vissza akarlak kapni. Nem akarom, hogy távol legyél tőlünk. És ha ehhez arra van szükség, hogy Edward hazahozzon és együtt legyetek, akkor úgy is lesz. Én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy vissza gyere hozzánk. És még a te kedvedért sem vagyok hajlandó elviselni azt a némbert. Ki nem állom. Gyűlölöm őt. Igaza van Emmett-nek. Egyedül az tart vissza attól, hogy megöljem, hogy tudom, te szereted őt.

- Rosalie…

- Nem fogok neked hazudni Bella. Sose tettem és ezután se fogok.

- Hogy fogadta Rony? –sóhajtottam. Tudom, hogy ő ilyen. Rose nem fog megváltozni soha. Ami a szívén az a száján. És ezért becsülöm.

- Nem tudom. De szerintem Edwarddal éppen most beszélnek. Sikerült rávezetnem a drága öcsémet mi a legjobb neki és remélem, azt eszi, ami helyes.

- Miről beszélsz?

- Majd megtudod.

- Hát jó. Nekem most mennem kell.

- Bella, ugye többször fogsz hívni ezután? Ne tűnj el megint napokra. Kérlek.

- Rendben. Megígérem, hogy ha nem is minden nap, de legalább 2-3 naponta felhívlak. Így megfelel?

- Igen. De ha nem teszed, esküszöm megkereslek és abban nem lesz köszönet. – fenyegetett meg játékosan.

- Jó- jó. Vigyázzatok magatokra- búcsúztam el tőlük. –És puszilom Esmet és Carlisle-t.

- Átadom. Szeretlek Bella.

- Én is húgi.

- Én is titeket- azzal letettem a telefont. Tényleg jót tett, hogy beszélhettem velük. Viszont nem kellett volna ennyi mindent megosztaniuk velem. Mennyire szenvedhet most a testvérem? És az is lehet, hogy gyűlöl. Még csak elé sem álltam, hogy vállaljam a tettem következményeit. De én gyáva mód megfutamodtam és elhagytam a családomat. Csak azért, mert gyenge vagyok és önző. Féltem, hogy elveszíthetem a nővéremet és talán mostanra már olyan szinten gyűlöl, hogy tudni sem akar rólam. És ez egyedül az én hibám. Csakis én tehetek mindenről. Fájdalmat okoztam a nővéremnek, aki az életemnél is fontosabb, megsebeztem azt a férfit, akit a legjobban szeretek, és a hiányommal megint csal szenvedést okozok a többieknek. Pedig nem lenne szabad hiányolniuk. Én nem érdemlem meg. Nekem azon a napon, azon az estén meg kellett volna halnom. Akkor most mindenki boldog lenne és én sem szenvednék. Most nem kellene a poklok poklát megjárnom.

Összeroskadtam a rengeteg érzelemtől. Lecsúsztam a fal mentén a földre, lábaimat felhúztam a mellkasomig és ráhajtottam a fejemet. Nem akartam, hogy bárki meglásson így, ezért csendben, halkan próbáltam meg összeroskadni a fájdalomtól. De nem jött össze. Ugyanis Valaki kinyitotta az ajtót, majd mikor meglátott a földön azonnal mellettem termett és átkarolta rázkódó testemet. Ez a valaki nem más volt, mint Elena. Nem szólt semmit, csak átölelt és mellettem volt, amíg meg nem nyugodtam.

Hosszú percekig vagy talán órákig ülhettünk a garázsban a hideg kövön, mikor úgy éreztem képes vagyok összeszedni magam.

De hát miért sírsz folyton? Te kerested magadnak. Te nem akartál harcolni a szerelmedért. Akkor most mire jó ez a rengeteg önsajnálat?

Kérdezte egy hang a fejemben és igaza volt. Én akartam ezt. Meg kell tanulnom együtt élni ezzel a döntésemmel.

Mostantól egyetlen percet sem fogok a múlton rágódni. Nm hagyhatom, hogy maga alá temessen. El kell fogadnom és együtt élnem magammal és a tetteimmel. Csak így lehetek nyugodt. Mert amíg önmagamat hibáztatom, képtelen leszek új életet kezdeni.

- Megnyugodtál? –szólalt meg csendesen Elena.

- Igen.

- Mi zaklatott mondani, nem kell. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi hozott ilyen állapotba- nézett rám nagy szemeivel és én úgy érzetem eljött az idő, hogy elmondjak neki mindent.

- Nem tudom Damon mennyit mesélt nektek rólam.

- Nem sokat. Azt mondta neked idő kell, és ha úgy érzed, majd mesélsz magadról.

- Értem- mosolyodtam el. –két, lassan három éve változtam vámpírrá. Még nagyon fiatal voltam. Azt sem tudtam mi történik velem… Emberi életem utolsó napján anyámmal vásárolni voltunk. Éppen hazafelé igyekeztünk, mikor…

***

… és most itt vagyok. Ennyi lenne az én történetem- hajtottam le a fejem. Egy óra mesélés után elérkeztem a történetem végére. Ahhoz a ponthoz, hogy mi történt köztem és Edward között, ami miatt elhagytam a családomat és náluk kötöttem ki. Vártam, hogy mindennek lehordjon, hogy elzavarjon és még rengeteg ehhez hasonló dolog fordult meg a fejemben, de végül egyik sem bizonyult helyesnek, ugyanis Elena egyszerűen csak átölelt és erősen szorított magához. Majd elengedett és a szemembe nézett.

-Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindenen mentél keresztül. Én ugyan meg nem mondtam volna, hogy ennyi fájdalom uralkodik a lelkedben. Olyan életvidámnak tűnsz. Hülyéskedsz Damon-nal, beszélgetsz Stefannal és bármit találjak ki te mindenben benne vagy. Nem így viselkedik egy olyan személy, akinek szerelmi bánata van.

- Akkor nem vetsz meg? Nem undorodsz tőlem?

- Nem Bella. Ilyenre ne is gondolj. Nagyon is megértelek. Tudod, én is kerültem szerelmi háromszögbe. A mai napig szeretem Damon-t. Eleinte valóban szerelemmel szerettem. Ugyanakkor Stefant is. Damon más, mint az öccse. És éppen ez fogott meg benne. Akkoriban Stefan barátnője voltam és gyűlöltem Damont, amiért emberekkel szórakozott. Aztán megváltozott. Kedvesebb lett, de megmaradt a rosszfiús énje. Nem tudtam választani közülük. Mind a kettőt szerettem valamiért. De az érzéseim erősebbek voltak Stefan felé, mint az a furcsa és elemésztő érzés, ami Damon-hoz kötött. Ő izgalmasabb volt és ez vonzott. Stefan pedig egy biztos pont volt az életemben, amire nekem akkoriban nagyon nagy szükségem volt. Én is úgy éreztem magam, mint te. Árulónak, szégyenteljesnek. Utáltam magam, amiért fájdalmat okoztam azoknak, akiket szeretek. De döntenem kellett. És Stefant választottam. És nem azért, mert bűntudatom volt, vagy, mert kényszerített. Egyszerűen azért, mert a szívem erősebben húzott felé. Ennyire egyszerű a dolog. És fájt, mikor láttam szenvedni Damon-t. És nem tehettem érte semmit. Ekkor jött Katherine. És végre ő is boldog volt.

- De ez nem ugyan az.

- Pedig de. Csak annyi a különbség, hogy itt a te Edwardodnak kell meghoznia azt a döntést, amit nekem. Neki is két testvér közül kell választania, még ha nehéz is. Egyedül annyi a különbség, hogy Damon egészen addig nem ment el, amíg nem döntöttem. Te pedig ráerőlteted az akaratod arra a férfira. És ha már nem szereti a nővéredet, akkor el kell fogadnod, hogy akár fejre is állhatsz, de nem fog mellette maradni.

- És a gyermeke?

- Ez az egyetlen ok, amiért esélyt látok rá, hogy mégis együtt legyenek. Ha a nővéred nem hajlandó elfogadni, hogy téged szeret, és arra kényszeríti a kicsit felhasználva, hogy vele maradjon, akkor teljesülni fog az akaratod. Mert akkor Edward a gyermekét fogja választani bármennyire is szeret téged.

- De Rony nem olyan. Ő sosem használná fel a méhében növekedő ártatlan gyermeket, hogy maga mellett tartsa Edwardot.

- Ki tudja Bella. Egy szerelmes nő bármire képes. Még arra is, hogy a saját testvérének fájdalmat okozzon. Ugyan nem ismerem a testvéredet, de abból ítélve, amiket meséltél róla, igazat adok Rosalie-nak. Én is így tettem volna.

- Valóban?

- Teljes mértékben. Ő az, aki mindenben melletted állt, aki folyton segített és talán ő az egyetlen, persze a bátyádon kívül, akiben örökké megbízhatsz. Legalábbis így látom. Viszont ne felejtsd el, hogy én is itt vagyok neked. Bármikor szükséged van rám, én itt vagyok. És egy napon szeretném megismerni a családodat. Kíváncsi vagyok milyen az a Rosalie, aki ennyire védelmez téged és arra a lányra is, aki miatt ennyit szenvedsz. És nem utolsó sorban azt a férfit is, aki elrabolta a szívedet.

- Nem tudom Elena, hogy valaha is képes leszek oda visszamenni.

- Ki mondta, hogy vissza kell menned? Én meg tudom ismerni őket úgy is, ha meghívod hozzánk a családodat. Vagy akit szeretnél. Tudnod kell, hogy ez a ház a te otthonod is. A családunk tagja vagy Bella. És nem azért, mert Damon melletted vagy. Te azért vagy a családunk tagja, mert megérdemled. Elnyerted a bizalmunkat, a szeretetünket.

- Köszönöm, hogy ennyire kedves vagy hozzám. Te is és a fiúk is. Sosem lehetek eléggé hálás érte.

- Nincs miért hálálkodnod. Na, akkor- pattant fel Elena és maga után húzott engem is. –lássuk, hogyan szereled meg ezeket a szörnyen bonyolult gépezeteket. És egyszer talán engem is sikerül megtanítanod. Akkor nem kell szerelőhöz vinni az autómat- vigyorgott, amivel az én arcomra is mosolyt csalt. És ebben a pillanatban olyat láttam a szemében, amitől tudtam, hogy rá ugyan úgy számíthatok, mint Rosalie-ra. Olyasfajta melegség és öröm áradt szét a tekintetében, amit nem lehet megjátszani. Amit vagy érez valaki vagy nem.  És Elena valóban érezte. Ez pedig melegséggel töltött el. Hát mégiscsak vannak olyanok ezen a földön, akik szerethetőnek találnak még ilyen szörnyetegként is. És ezért hálás vagyok az Úrnak. 

Sziasztok!

Itt a friss. Remélem tetszett. Nagyon szépen köszönöm Ati-nak és Reni-nek a komikat. És remélem ehhez a fejihez többet is írtok. A következő fejezet november 24-én (szombaon) várható délután. 

Komizni ne felejtsetek el. 

Puszi:Hope

Forbidden Love- 19.fejezet

(Edward szemszöge)

Rony az ágyon ült tekintete majdhogynem üveges volt. Ebben a pillanatban úgy éreztem, nem lenne helyes elmondanom neki, amit elterveztem. Ahogy beléptem a szobába, rám emelte könnyes szemeit és szomorúan nézett rám. Ahogy tekintetünk összeakadt elfordította a fejét és az ajtót tüntette ki figyelmével, ami nagyon is zavart. Tudni akartam miért viselkedik így. Soha nem volt még ennyire hűvös velem. Soha.

Odasétáltam mellé és meg akartam érinteni, de elrántotta a fejét. Na, ekkor már nem bírtam tovább és megkérdeztem, amit már azóta akartam, hogy beléptem a szobába.

-Rony, mi a baj?

- Mi a baj? –kérdezte gúnyosan és könnyei utat törtek maguknak. Rám emelte tekintetét és mielőtt bármit tehettem volna, folytatta. –Még azt kérdezed, hogy mi a baj? Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire szemét vagy Edward. Miért tetted? Hm? Miért?- szinte már üvöltött velem, de akkor sem értettem miről beszél.

- Nem értelek. Magyarázd el világosan, hogy mi a bajod, mert nem értem. Mit miért tettem? Így nem tudok a kérdésedre válaszolni.

- Ugyan Edward. Ne add itt az ártatlant. De legyen. A kedvedért világosan fogalmazok. Miért csaltál meg a tulajdon testvéremmel?

Bennem pedig megállt az ütő, ahogy meghallottam az utolsó mondatát. De hát honnan tudja? Ki mondta el neki?

- Rony… én…

Nem tudtam mit mondhatnék. Ezért jobbnak láttam csendben maradni.

- Igen? Várom a válaszod. Kíváncsi vagyok, hogy miért aláztál meg ennyire? És miért nem mondtad a szemembe, ha már nem szeretsz? Miért kellett ilyen aljas módon bántanod? Egyszerűen képtelen vagyok megérteni miért csaltál meg a testvéremmel, miközben én a gyermekedet várom?

- Ki mondta el, és mikor? –hangom nem volt több suttogásnál, de úgy látszik meghallotta.

- Csak egy véletlennek köszönhetem, hogy tudok az egészről. Tegnap mikor nálatok voltam hallottam, hogy Emmett és Rosalie arról beszélgetnek miért ment el Bella. És képes voltál a szemembe hazudni, mikor megkérdeztem miért ment el. Azt mondtad nem tudod, pedig te vagy az oka. Nem is értelek Edward. Miért pont ő? Miért vele kellett ennyire megaláznod?

- Én nem így akartam. Sőt, nem is terveztem. Egyszerűen csak megtörtént anélkül, hogy bármit is tehettem volna ellene. Hiszen gyönyörű, kedves humoros és még estig sorolhatnám. De te is ismered a húgodat.

- Eddig azt hittem ismerem. De úgy látszik tévedtem. Rosalie-nak igaza volt. Bella már nem az a lány, aki volt. Mert régen, emberként sosem lett volna képes rá, hogy lefeküdjön a barátommal. A gyermekem apjával. Most viszont szemrebbenés nélkül megtette. És ez az, ami a legjobban fáj. Hogy ő képes volt ilyet tenni velem.

- Nem hibáztathatod csak Bellát.

- Miért véded?

- Mert nem ő tehet az egészről. Ilyennek ismered? Aki minden bűntudat nélkül képes lenne lefeküdni velem? Komolyan ennyire nem ismered a saját testvéredet? –kérdeztem dühösen. Mérges voltam, amiért úgy gondolja, Bella tehet mindenről. Holott egyedül én vagyok a hibás. Csakis én tehetek mindenről.

- Te… te beleszerettél- sipította és felpattant a helyéről.

- Igen- hajtottam le a fejem. Hiszen igaza volt. Szeretem Bellát. Tiszta szívemből és ezt nem tagadhatom le.

- Hát ezért- suttogta és lerogyott a fölre. –ezért tetted. Ezért feküdtél le vele. Mégis mióta… mióta tart ez? Mennyi ideje vagy együtt egyszerre vele és velem is? Mióta vezetsz az orromnál fogva?

- Ez… én nem akartam. Nem akartam beleszeretni a testvéredbe. Sőt. De valami megváltozott. Egyre jobban éreztem magam a közelében és egyre felszabadultabb lettem mellette. Jól éreztem magam, amikor a közelemben volt és azon kaptam magam, hogy ha nincs velem, akkor hiányzik. És ha megláttam mással iszonyatos düh áradt szét a testemben. Igen, nem tagadom, hogy beleszerettem.

- Miért? –zokogott fel. –Miért forgatod meg a kést a szívemben? Nem elég, hogy összetörted? Miért csinálod ezt velem Edward?

- Nem akarlak bántani Rony. Szeretlek. Még most is, de ez már nem szerelem. Azért mondom el neked, mert megérdemled, hogy tudd az igazat. Nem hazudhatok neked tovább. Azért jöttem most ide, hogy mindent elmondjak neked. De te már tudtad.

- Mi lesz most velünk? –emelte rám könnyes szemeit. Én odaléptem hozzá és ezúttal nem lökött el magától. Hagyta, hogy felemeljem a földről és leültem vele az ágyra.

- Nem tudom Rony. Tényleg.

- Mit szeretnél tenni? Elhagysz engem és a gyermekedet? Megkeresed a testvéremet? Választanod kell Edward. Iszonyatosan fáj, hogy ezt tetted velem. Mert annál nincs rosszabb, ha egy nőt a saját testvérével csalják meg. De megtörtént. És már nem lehet rajta változtatni. Pedig annyira szeretnék. És akkor talán elég lettem volna neked. Igazán nem tudom hol romlott el a kapcsolatunk. Nagyon szeretlek. Az életemet is odaadnám érted még most is, hogy tudom mit tettél velem. És én hajlandó vagyok elfelejteni, amit tettél. Úgy érzem meg tudnék neked bocsátani és idővel képes lennék elfelejteni ezt a sok fájdalmat. De választanod kell. Döntened. Ha Bellát választod, akkor eltűnök az életedből. Elmegyek, hogy boldogok lehessetek és ígérem, soha többet nem állok a boldogságotok útjába. Viszont ha úgy döntesz, hogy mellettem maradsz, akkor nem akarom, hogy a testvérem közelében legyél. El kell fogadnom, hogy a családod tagja, de nem akarom, hogy közötök legyen egymáshoz. Örökre el kell őt fogadnod. Gondold át, ami mondtam neked Edward. Aztán ha döntöttél szólj. Én hiszem, hogy még boldogok lehetünk együtt. Csupán rajtad áll az egész- végig a szemembe nézett. Majd felállt az ágyról és az ablakhoz sétált, majd kitárta azt. –Most pedig menj el. És addig ne gyere, amíg nem döntöttél.

Szó nélkül felálltam és kiugrottam az ablakon, majd futni kezdtem. Gondoltam, hogy nehéz lesz Rony-val. De sose gondoltam volna, hogy képes lesz ilyen döntés elé állítani. De mégis mit vártam? Hogy együtt lehetek a gyermekemmel és Bellával is? Hogy Rony majd végignézi, mennyire szeretjük egymást Bellával, miközben ő szenved? Még magam sem tudom mit reméltem ettől a beszélgetéstől, de az biztos, hogy nem ezt. Egy olyan döntést kell meghoznom, ami mindenképpen fájdalmas lesz nekem és még valakinek. Most már csak az a kérdés, hogy ki fog velem együtt szenvedni? Ha Bellát választom, akkor boldogok leszünk, de örökké szenvedni fogok, amiért nem lehetek a gyermekem mellett. És Rony-t sem látom többet. Viszont ha őt választom, akkor Bellát nem láthatom. Nem érinthetem, még csak rá sem nézhetem, ami olyan, mintha kitépnék a szívemet. Viszont akkor a gyermekem mellett lehetek. Láthatom, ahogy felnő és meg tudhatom milyen apának lenni. Még akkor is, ha nem vagyok szerelmes az édesanyjába.

Mit tegyek? Mihez kezdjek most? Ebbe bele fogok őrülni. Ha így folytatjuk, akkor bele fogok pusztulni a fájdalomba. De én okoztam ezt a gondot és most rajtam áll minden. Nekem kell döntenem, és ami a legrosszabb, hogy nem csak a saját életemről.

(Bella szemszöge)

Ahogy teltek napok egyre jobban éreztem magam Damon-nal és a családjával. Elena nagyon kedves. Eleinte azt hittem olyan, mint Alice, de tévedtem. Nem pörög annyira, mint a kis kobold. Sokkal inkább hasonlít Rose-ra. Stefan pedig mintha Emmett-et látnám magam előtt. Mind a ketten elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Mellettük úgy érzem, velem van egy kicsi darab a nagy mackó bátyámból és a gyönyörű szőke nővéremből. Soha nem unatkozom mellettük és nem hagyják, hogy a múlton rágódjak. Gyanítom ebben Damon keze van. Viszont sem Elena sem Stefan nem kérdezősködik. És ezért újabb plusz pontot kapnak nálam. Nem sürgetnek, hogy meséljek nekik. És még nem is tudnék. Ahhoz túlságosan fáj az egész. Annyira szeretem Edwardot. Legszívesebben hazamennék, és a nyakába vetném magam, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy biztosan boldog a nővéremmel és együtt várják a kicsi érkezését.  És ez az, ami visszatart attól, hogy mindent magam mögött hagyjak és rohanjak vissza Forksba. Ugyanakkor már most képtelen lennék csak úgy itt hagyni Elenáékat. Olyan kedvesek velem, hogy nem érdemlik meg, hogy egyik napról a másikra elhagyjam őket. És itt vagy még Damon is. Na, ő az, aki mindent tud rólam, akire mindig számíthatok és tényleg csak barátként. Igaz, kissé érdekes a stílusa, de én tudom, hogy nem érez irántam többet puszta barátságnál. És ennek örülök. Mert képtelen lennék viszonozni az érzéseit. Én nem tudnám őt szerelemmel szeretni.

- Na, elég a sok agyalásból- termett előttem Damon és felrántott a kanapéról.

- Tessék? –kérdeztem értetlenül.

- Már vagy 20 perce ülsz itt és még csak nem is pislogsz. Ebből következik, hogy megint rá gondoltál, aminek az lesz a következménye, hogy sírni fogsz és én ezt nem akarom.

- Damon…

- Semmi Damon. Most szépen felmész a szobádba, átöltözöl és elmegyünk valahova.

- Hova?

- Az meglepetés- jelent meg Elena is Stefannal az oldalán. –Gyere, segítek neked- fogta meg a kezem, majd az emelet felé húzott, amit a fiúk vigyorogva figyeltek.

- Hova megyünk Elena? –kérdeztem, miközben a szobám felé igyekeztünk.

- A szobádba- adta meg a választ mosolyogva én pedig megforgattam a szemeimet.

- Nem így értettem.

- Hát jó- sóhajtott, majd benyitott a szobába. Ahol azonnal eltűnt a gardróbba, majd néhány perc múlva egy kék farmert, egy barna garbót és egy barna lapos talpú csizmát tett az ágyamra. –Ezeket vedd fel, de siess, mert ha kész vagy indulunk. Amúgy a városba megyünk- azzal magamra hagyott. Én pedig felvettem az általa kikészített ruhákat. Egyszer-kétszer áthúztam a hajamon a hajkefét és úgy éreztem kész vagyok. Aztán lementem a nappaliba és megálltam a rám váró „új” családom előtt.

- Na végre.  Már azt hittem nekem kell felmennem érted- viccelődött Dam, miközben a kezét nyújtotta felém.

- Nem kell, boldogulok egyedül is- villantottam rá a legártatlanabb mosolyomat. –Már nagylány vagyok. Fel tudok egyedül is öltözni.

- Na ne mondd. Tényleg?

- Igen- bólogattam, mire mind elnevettük magunkat. Aztán a garázsba mentünk, ahol Elena és Stefan egy autóhoz mentek, viszont mikor én is arrafelé vettem az irányt Damon megfogta a kezem és visszarántott.

- Te velem jössz- vigyorgott, majd egy motor felé mutatott.

- Neked mindenhol van egy?

- Naná. Mit gondolsz, majd autóval járok, mikor ez ezerszer élvezetesebb.

- Igazad van.

Felpattant a motorra én pedig mögé, majd elindultunk. Fogalmam sem volt hova megyünk, mikor érünk oda, de nem is érdekelt. Egyelőre élveztem, hogy száguldozunk az autók között.

Aztán egyszer csak vége szakadt eme csodás élmények. Ugyanis Damon leállított a motort és leszállt róla. Én is így tettem és csak ezután néztem meg jobban hol is vagyunk. Egy motorkereskedés előtt álltunk, és nekem leesett az állam.

- Hát nincs neked elég motorod? –fordultam Damon felé, akihez már csatlakoztak a többiek.

- De. És most nem is azért jöttünk, hogy nekem motort vegyünk.

- Hát akkor?

- Azért drága, hogy neked vegyünk egyet. Láttam mennyire tetszett a motor, mikor először találkoztunk és gondoltam vehetnénk egyet neked is, ne kelljen mindig kocsival járnod mindenhova- vont vállat én pedig a többiekre néztem, akik bőszen bólogattak.

- Ez most komoly? –kérdeztem, mire Elena válaszolt.

- Igen az, bár nem értem mit lehet ezekben a masinákban szeretni. Bár én az autókhoz sem konyítok, de azok mégiscsak biztonságosabbak.

Damon-nal jót nevettünk ezen és Stefan is mosolygott, de mikor Elena meglátta oldalba bökte.

- Ne nevess ki Stefan Salvatore.

- Elena, neked nem eshet semmi bajod ezeken a masinákon- nyögte ki két nevető görcs között Dam, mire most én vágtam oldalba őt.

- Nem szeretheti mindenki az autókat és a motorokat. Fogadjunk, hogy te sem értesz hozzájuk- szemeim megvillantak és vártam Damon válaszát.

- Ahogy te sem. Szóval…

- El kell keserítselek drága, én nagyon is értek hozzájuk. Rosalie-val folyton szereltük az autókat. Sőt. Ha hazaérünk meg kell néznem az enyémet is. Valami nem stimmel vele.

Azt hiszem ezzel alaposan megleptem őket, ugyanis mind úgy nézett rám, mintha ufó lennék.

- Majd hiszem, ha látom- találta meg a hangját Damon.

- Rendben. Otthon ezt majd még folytatjuk. Nézzük meg a motorokat- indultam el befelé. Ahol rengeteg gyönyörűség közül kellett választanom… Hosszas nézelődés után végül sikerült kiválasztanom egyet, amit haza is vihettem. Ugyan szerettem volna én fizetni, de a többiek nem engedték, így nem is álltam le vitatkozni velük. Úgyis én húznám a rövidebbet. Amint hazaértünk átöltöztem és lementem a garázsba, de ott várt rám Damon. Arckifejezése semmi jót nem ígért és már előre féltem mi vár rám.

- Mi a baj?

- Semmi- eresztett meg egy gyenge mosolyt, majd meglobogtatott előttem egy telefont.

- Mit kezdjek vele?

- Mivel széttörted a másikat gondoltam jól jönne egy új. Ezért vettem neked egy másikat. Remélem nem baj.

- Nem, de nem kellett volna rám költened. De azért köszönöm- adtam egy puszit az arcára és el akartam távolodni tőle, de elkapta a kezem és maga felé fordított.

- Beszélned kell a családoddal.

- Én…

- Bella, aggódnak miattad. Hidd el. Ha nem akarsz, Edwarddal nem kell beszélned, de legalább a nővéredet és a bátyádat hívd fel. Rosalie biztosan aggódik érted. Tekintve, hogy egyszer sem hívtad fel, mióta itt vagyunk. Gondolj bele neki sem könnyű. Hiszen mióta megtaláltak velük voltál. Sose távolodtál el tőlük. Nem kell megmondanod nekik hol vagy. Nem kell, hogy tudják velem és a családommal vagy. Elég, ha a tudtukra adod, hogy jól vagy és szereted őket. Hidd el nekem, hogy ez is több a semminél. És te sem leszel ennyire szomorú. Ne dobd el őket is magadtól. Azért, mert a boldogságodat eldobod, őket nem kell. Attól még a testvéreid maradnak- majd elengedett és elhagyta a helységet. Én pedig nagyot sóhajtva beütöttem a már jól ismert számot és vártam. Vártam, hogy valaki felvegye. Tudom, hogy Damon-nek igaza van, de úgy érzem, még nem vagyok rá képes. Mégsem zárhatom ki az életemből a családomat. Ők nem tehetnek az én hülyeségeimről.

-Halló- hallottam meg Rosalie ideges és morcos hangját, amitől elmúlt a gyomromat szorító fájdalom és elnevettem magam.

- Rose, én vagyok az, Bella….

Forbidden Love- 18.fejezet

(Bella szemszöge)

-Én nem akarok erről beszélni. Egyelőre még nehéz lenne, de megígérem, amint sikerült tisztáznom magammal mindent, megosztom veled is. Egyelőre legyen elég annyi, hogy beleszerettem valakibe, akibe nem lett volna szabad.

- Rendben. Csak szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz. Ha beszélni szeretnél valakivel, engem is nyugodtan megkereshetsz.

- Köszönöm Elena.

- Nincs mit.

- Tudod, valamit mesélt Damon… - kezdtem és vártam, hogy Elena mit reagál rá.

- Damon sok mindent szokott mesélni. De kérdezz rá nyugodtan. Sejtem mit szeretnél tudni.

- Tényleg igaz, hogy szerelmes volt beléd?

- Igen. És én is szerettem őt. Sőt, még most is. Igaz, kicsit jobban, mint egy testvért, de Stefannál nem fontosabb számomra Damon. És ezt ő is tudja. De miért mesélte el neked? Ennyire jóban vagytok?

- Dam nagyon sokat segített nekem az utóbbi időben. És az, hogy ezt az apró részletet megosztotta velem, nagyon sokat jelentett nekem. Hasonló helyzetbe kerültem, mint amilyenben ti voltatok. Később elmesélek mindent, de most még nem megy.

- Megértem- villantott rám egy bátorító mosolyt, majd felállt. -  Én megyek, holnap ha van kedved elmehetnénk vásárolni.

- Persze, nagyon szeretnék.

- Akkor jó. Holnap megyünk. És visszük a fiúkat is. Szép estét Bella.

- Neked is Elena.

Majd miután ő kiment én az ágyra dőltem. Szerettem volna sírni, de könnyeim nem voltak. Szerettem volna mindent kiadni magamból, de nem ment. Viszont a gombóc a torkomban folyton csak nagyobb lett és nem akart megszűnni. Annyira hiányoztak. Mindannyian. Vajon észrevették már, hogy nem vagyok otthon?

Milyen bugyuta kérdés ez? Persze hogy észrevették. Hiszen már egy teljes napja eljöttem otthonról.

Nagyot sóhajtottam, majd elvettem az éjjeli szekrényre tett telefonomat és bekapcsoltam. Már előre féltem, hogy mi vár rám. És nem ok nélkül. Ugyanis nem túlzok, ha azt mondom, hogy volt vagy 20 nem fogadott hívásom, 6 sms-em és vagy 4 hangüzenetem. Sóhajtva nyitottam meg a híváslistát és négy név váltakozott. Rosalie, Edward, Esme és Rony.

Megnyitottam szép lassan minden sms-t. A legtöbb Rosalie-tól jött és arra kért, hogy hívjam fel, mert nagyon hiányzom neki, de kaptam egyet Em-től is. Ami nem éppen arról szólt, mennyire hiányzom neki. Úgy tűnt nagyon mérges, amiért nem szóltam neki, hogy gondjaim vannak. És a hangüzeneteket hagytam utoljára. Megnyitottam az elsőt és a fülemhez emeltem a telefont.

Bella, kérlek, hívj vissza, ha meghallgattad ezt az üzenetet. Annyira sajnálom. Gyere vissza kérlek, nem akarom, hogy távol legyél tőlem. Annyira szeretlek. Ne hagyj itt. Vagy legalább mondd meg hol vagy. Kérlek Bella, szeretlek.

Na, ez volt az a pillanat, mikor teljes erőmből a fölre vágtam a telefont. Nem bírtam tovább hallgatni. Ahogy meghallottam bársonyos hangját úgy éreztem a rég nem dobogó szívem képes lenne újra megdobbanni csupán a hangjától. Az ágyra dőltem és zokogni kezdtem. Majd egyszer csak nyílt az ajtó és már csak annyit éreztem, hogy valaki felemelt és az ölébe húz. Ki sem kellett nyitnom a szemem, hogy tudjam Damon az. Én befészkeltem magam az ölébe és ott sírtam tovább könnyek nélkül. Ő nem szólt egy szót sem, csak magához ölelt és ringatott, miközben a hátamat simogatta.

Pár nappal később…

"A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass."

(Edward szemszöge)

Hogy nem vetem észre, hogy el akar menni? Hogy lehettem ennyire vak? És Rosalie segített neki. A nővérem falazott neki, amíg ő elment azzal az idiótával. Miért ment el? Hiszen ő is szeret engem. Ebben biztos vagyok. Ha nem így lenne, akkor nem feküdt volna le velem. Vagy mégis? Csak játék voltam neki? Nem. Ezt nem tudom elképzelni.

Láttam a szemében. És azok nem hazudnak. Ő is szeret engem. Mégis elment. Hiába mondtam meg neki mennyire szeretem.

-Ez így nem mehet tovább Edward. Rony-nak szüksége van rád- szakított ki a gondolataimból Alice mérges hangja. Amint felnéztem a hanghoz egy mérges arc is társult, de valahogy most nem tudott érdekelni. Engem csakis egyetlen személy érdekel és az Bella.

- A fenébe is Edward állj fel, öltözz át és menj el a barátnődhöz. Szüksége van rád neki is és a gyermekednek is- folytatta tovább, mikor nem szóltam egy szót sem.

- Alice, hagyd már- morgott fel Rose mérgesen. Hát igen. Ő sem volt éppen a legjobb állapotban. Mostanában még a szokottnál is morcosabb és mindenre ugrik. Szerintem nincs olyan személy ebben a házban, akivel ne kapott volna össze, mióta Bella elment.

- Te ebbe ne szólj bele.

- Én? –pattant fel azonnal Rose.

- Igen, te.

- Te pedig szállj már magadba. Attól, hogy nyaggatod Edwardot, még nem fogja jobban szeretni Rony-t. Sőt. Ha nem akar a közelében lenni, nem kényszerítheted. Miért nem mész inkább te hozzá? Úgyis annyira jóban vagytok. Menj, szaladj hozzá és mondd meg neki, hogy a drága vőlegénye már nem szereti őt- üvöltötte nővérem, majd felszaladt az emeletre. Emmett sóhajtva utána indult, Alice pedig a nappali közepén állt, mint akit leforráztak.

Rosalie gondolataiból megtudhattam, hogy ő mindent tud arról, ami Bellával köztünk történt. És sajnos Alice és Jasper is. De akkor már senkit ne hagyjunk ki a sorból, Emmett, Esme és Carlisle is tudják. Azok után, hogy Alice szinte a sárga földig lehordott, nem volt mit tenni, elmondtam nekik, hogy szeretem Bellát. De drága húgomnak nem volt elég ennyi, kitálalt mindent, így mindenki tudja miért ment el Bella. Szerintem már csak Rony nem tudja, hogy mi történt a testvére és köztem. De nem is szándékozom elmondani neki. Legalábbis addig nem, amíg a pici a hasában van. A gyermekem… Milyen furcsa. Sosem akartam gyereket. És most? Mégis apa leszek. Örülnöm kellene és örülök is. De mégsem felhőtlen a boldogságom. Mert Rony-t nem szeretem. Olyan jó lenne, ha Bella lenne a gyermekem anyja.

Miért nem ismertem meg őt jobban, mikor átváltozott? Miért nem engedtem magamhoz közel őt? Akkor talán nem találkoztam volna Rony-val. Vagy ha mégis, akkor nem szerettem volna bele. Akkor most nem okoznék fájdalmat ennyi embernek. Hiszen miattam szenved mindenki. Még Rony is. Bella pedig egyenesen gyűlöl. Biztos vagyok benne. Hiszen mi másért szaladt volna egy másik férfival a világ másik végére?

- És te? Te nem mondasz semmit? – kérdezte csípőre tett kézzel Alice.

- Nem. Mégis mit mondjak? Nagyon jól tudom, hol kellene lennem, de képtelen vagyok rá. Értsd meg Alice, bármennyire is szeretnéd, már nem tudom úgy szeretni Rony-t, mint régen. Talán sosem szerettem őt szerelemmel, ha képes voltam a testvérébe beleszeretni. Nem gondolod?

- Azt hittem ezt már tisztáztuk. Amit Bella iránt érzel, az csak egy egyszerű fellángolás volt.

- Ebben most nincs igazad drágám- szólt közbe Jasper, de miután Alice elég rondán nézett rá, inkább csendben maradt.

- Ez nem egyszerű fellángolás Alice. Ha tudnám, hol van Bella, már régen utána mentem volna. És ha Rony nem lenne terhes, már elmondtam volna neki, hogy nem szeretem őt. Már elhagytam volna, de nem teszem. És tudod miért? Éppen azért, mert a gyermekemet várja. Ezek után remélem, nem nyaggatsz többet, mert már nagyon elegem van belőled- én is felálltam és minden szó nélkül az erdőbe vetettem magam. Nincs nekem erre szükségem. Komolyan, Alice rosszabb, mint a saját lelkiismeretem.

Egyre rosszabb a helyzet otthon. Mióta Bella elment minden felborult. Mintha ő tartotta volna össze a családot. Mintha miatta lett volna mindenki boldog.

Rosalie úgy viselkedett a közelében, mint még soha. Nekem mindig is egy gőgös, de szeretetre méltó lánynak láttam, aki sokszor mogorva és durva másokkal. Emmett a szokott formáját hozta, de mikor összeszólalkoztunk Bellával az első napokban olyan védelmező volt, mint még soha. Talán még a feleségét sem védte annyira hevesen soha. Mintha Bella csak egy gyenge és törékeny kislány lenne, akire vigyáznia kell. Bella mellett Emmett és Rosalie olyanok voltak, mint még soha. Én sose láttam őket ennyire gyengédnek és kedvesnek. Esme és Carlisle nem sokat változtak a közelében. Ők mindig is úgy tekintettek Bellára, mint ránk. Mintha a saját gyermekük lenne. De az, hogy elment őket is nagyon megrázta. Viszont próbálnak pártatlanok maradni a vitákban. Ők inkább nem szólnak csak akkor, ha már nagyon eldurvul a helyzet. Jasper is másabb lett. Olyan felszabadultan viselkedett Bella mellett, mintha már évek óta ismernék egymást. Eleinte irigyeltem is. Mikor Alice és Jasper csatlakoztak hozzánk Jasper roppant érzékeny volt. Mindenkitől tartotta a két lépés távolságot. És erre hazajön ez a lány és semmi ilyesmi. Mintha ezer éve egy családhoz tartoznának.

Alice viszont pont az ellenkezője lett a régi önmagának. Eleinte ő is elfogadta Bellát. Ugyan nem szerette túlzottan, de elfogadta, hogy a család tagja. Viszont mióta tudja, mennyire szeretem őt, kifordult magából. Bellát hibáztatja mindenért, holott ő egyáltalán nem tehet semmiről. Én vagyok mindenért a felelős. Nem lett volna szabad engednek az érzelmeimnek. Ez nem tisztességes Bellával és Rony-val szemben sem. De sajnos a múlton nem tudok változtatni. Az már megtörtént. Az egyetlen, amin változtatnék azaz, hogy Bella mellett maradnék, hogy jobban megismerjem és elkerülhessem ezt a sok galibát.

- Látom, te sem bírod a házban- hallottam meg Rose hangját. De nem egyedül volt. Ott állt mellette Emmett is. Rose arcán halvány mosoly látszott, de nem tűnt őszintének. Sokkal inkább fájdalmas grimaszhoz hasonlított.

- Nem. Nem találom a helyem.

- Én sem öcsi- Emmett hangja cseppet sem volt olyan élettel teli, mint korábban. Mind a hárman leültünk a fűbe egymással szembe kicsi kört alkotva.

- Sajnálom Edward, hogy az előbb úgy kiakadtam. Nem kellett volna beleszólnom. Nem az én dolgom mit csinálsz- hajtotta le a fejét Rose.

- Én nem haragszom. Sőt. Rosalie, sajnálom, hogy miattam ment el.

- Te vagy az oka, hogy elment, de úgy érzem, hogy előbb utóbb sok lett volna neki. Ő szeret téged Edward. És csak azért ment el, hogy boldog lehess a testvérével. Nagyon fáj neki, hogy a nővére a te gyermekedet várja. Én nem kibeszélni akarom őt, de szerintem tudnod kell miért ment el és hogyan érez irántad valójában. Még ha ezért örökre megharagszik rám.

- Sosem nézett úgy senkire, mint rád- Emmett átölelte feleségét és láttam rajta, hogy a húga hiánya nagyon fáj neki. Talán még nálam is jobban szenvednek attól, hogy nincs itt a testvérük. –Bevallom, nem szép dolog, amit tettél. De megértem. Feltéve, ha tényleg szereted őt. Ha csak játszottál vele…

- Én tényleg szeretem őt. Nem akartam, hogy elmenjen. Annyira szerettem volna, ha itt marad és elmondhatom mindenkinek, hogy szeretem őt. De nem hagyhatom el így Rony-t. A gyermekemet várja.

- Megértünk téged Edward. És bevallom, én sem tudnék mit csinálni a te helyedben. Csak annyit mondhatok, hogy Bella szeret téged. Bűntudata van, amiért olyanba szeretett bele, akit a nővére szeret. És az még jobban fáj neki, hogy Rony meg tudja neked adni azt, amit ő nem. Egy gyermeket. Bella sosem akarta ezt az életet. És nem is való neki. Nekem is nehéz volt beletörődnöm, hogy nem lehetek anya soha. De Bella bármennyire is szeretné, nem tudja tagadni, mennyire gyűlöl vámpír lenni. Ezért reagált olyan hevesen, mikor a menyasszonyod bejelentette, hogy átváltozik. Azért mondom el mindezt, mert szeretném, ha megértenéd, mit miért tesz. Nem akarja, hogy te vagy a testvére szenvedjetek. Úgy gondolja elég, ha ő szenved. Ha neki fáj. A nővére iránti szeretete erősebb volt minden más érzésnél.

- Csak ezért hagyott el? Mert úgy gondolta nélküle boldogok leszünk? –kérdeztem csendesen, miután Rose befejezte mondandóját.

- Igen. Bella nem akart senkinek sem rosszat. És ezerszer inkább szenvedne ő, minthogy a testvérének fájdalmat okozzon. Csupán ennyit jelent neki a testvéri szeretet. Képes volt feladni a saját boldogságát, a szerelmét azért, hogy Rony boldog legyen. Gondold át Edward, hogy mit szeretnél. Ha szereted Bellát, akkor keresd meg, harcolj érte. De ha nem elég erős, akkor felejtsd el őt. Hagyd, hogy megtalálja a boldogságot valaki más mellett. Csak ennyit tudunk neked segíteni- állt fel Rose, majd maga után húzta Emmett-et is és olyan gyorsan eltűntek, amilyen gyorsan jöttek.

Azt mindig is tudtam, hogy egy tiszta és kedves lelkű lány. De rajta kívül senki más nem lenne képes feláldozni a boldogságát még a testvéréért sem.

Igaza van Rosalie-nak. Meg kell őt találnom. De előtte beszélnem kell Rony-val. Tudnia kell, mi történt. Tiszta vizet kell öntenem abba a bizonyos pohárba.

Amint sikerült eldöntenem mit teszek, már rohantam is a Swan házhoz, de nem éppen erre a fogadtatásra számítottam. 

Sziasztok!

Ez lett volna a 18.fejezet. Igaz, kicsit rövidebb lett, mint szokott, de remélem attól még tetszett nektek. Várom a visszajelzéseket. Szombaton pedig jön a friss. 

Pusz: Hope