16.fejezet-Egy új testőr

(Bella szemszöge)

Szörnyű volt végig nézni, ahogy meghalnak a katonáink és én nem tudtam ellene tenni semmit. Teljesen tehetetlen voltam. Mindössze arra volt erőm, hogy saját magunkat védjem és azt sem teljesen, ugyanis miután az erőm elfogyott és magukra maradtak a katonáink, minket is megtaláltak a farkasok. Az volt a szerencsénk, hogy még nem kelt fel a hold, különben mind a hárman meghaltunk volna. És a félvér meg is halt. Az életét adta értem, amit nem fogok elfelejteni soha. Épp egy farkassal harcoltam, mikor összecsuklottak a lábaim, szinte minden erő kiszállt belőlem. Már azt hittem meghalok, mikor valaki elém ugrott és a sajét testével védelmezett engem. Paul és a félvér- nem tudom a nevét, ezért nevezem félvérnek- is a segítségemre siettek és a nő gyorsabbnak bizonyult. Egyetlen csapással végzett azzal a farkassal, akivel éppen harcolt, aztán elém ugrott, de a támadást már nem tudta hárítani. A farkas megölte őt. Ezután Paul végzett azzal a szörnyeteggel. Így maradtam én élve, miközben helyettem meghalt egy ártatlan. Ha nem makacskodom, lehet, hogy az a nő még mindig élne. És nem csak ő. Bele se merek gondolni, mennyi ártatlan halt ma meg.

-Királynőm, vissza kell mennünk. Hogy érzi magát?- kérdezte Paul. Egy elhagyatott barlangban voltunk, ott bujkáltunk, ugyanis időközben felkelt a hold és a farkasok is átváltoztak.

- Testileg úgy érzem megerősödtem, de lelkileg… az a sok ártatlan élet- ráztam meg a fejem, hátha el tudom űzni a gondolataimból azt a sok arcot. De hasztalan volt, mert mindig visszatértek.

- Királynőm…

- Tudom, mennünk kell- álltam fel a szikláról, majd Paul-ba kapaszkodtam. –Teleportálni fogunk. Próbáltad már?

- Nem, de nem hiszem, hogy jó ötlet. Így is elég kimerült.

- Pedig nincs más választásunk. Ha kitesszük innen a lábunkat, azonnal meghalunk. Még csak az erdőig sem jutunk el, nem hogy a kastélyig. Szóval vagy meghalunk vagy hajlandó vagy velem jönni. Nincs több lehetőséged.

- Rendben- adta meg magát.

- És még egy dolog. Ha kettesben vagyunk ne hívj királynődnek. Tulajdonképpen megmentetted az életemet és nekem teljesen mindegy hogy kötelességből vagy más okból, de megtetted, így gyakorlatilag az adósod vagyok. Szeretném, ha barátodként tekintenél rám.

- Nem tehetem királynőm. Ez nem helyes.

- Csak akkor, ha magunk közt vagyunk. Nem kérem, hogy szegülj szembe anyám akaratával, de kérlek, ne magázz. A nevem Bella. Utálom a „királynőm” megszólítást.

- Rendben van Bella- mosolygott rám.

- Köszönöm. És ne feledd, az adósod vagyok. Kérhetsz tőlem bármit, megkapod. Persze csak ha teljesíthető a kérésed- én is rámosolyogtam, majd felé nyújtottam a kezem, ő pedig elfogadta azt. Aztán a kastélyra összpontosítottam, azon belül is a szobámra. Nem kellett sokat várnunk, már ott is voltunk a szobámban.

- Sosem voltam még itt.

- Nem sokan jutnak el a szobámba.

- Ez a te szobád? –ámuldozott, majd körbenézett.

- Igen. Miért?

- Sokkal nagyobb, mint a miénk. Szerintem 4-szer vagy 5-ször akkora, mint lent egy alagsori szoba a katonáknak.

- Szerintem ezzel te tisztában voltál.

- Mindig is tudtam, hogy másabbak a felső emeletek, de hogy ennyire.

- Ez a szoba csak az enyém. Ide csak az léphet be, akinek én megengedem- épp hogy befejeztem a mondatot az ajtó kivágódott és Eric, valamint anyám aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Bella- sikított fel anyám, majd a nyakamba vetette magát. –Annyira féltem, hogy bajod esett. 

- Én meg miattatok aggódtam.

- Sokan voltunk. Ráadásul keresztülhúztuk a számításaikat azzal, hogy te az erdőbe mentél, míg a bátyádék a városban irtották ki őket. Így megakadályoztuk, hogy bevegyék a kastélyt. De nem tudtam, hogy sikerrel jártatok-e. Nem érzékeltelek sehol és a katonák többségét sem. Akik épségben visszaértek, nem tudtak rólad semmit. Annyira aggódtunk.

- Paul miatt élek még. Ő és a másik félvér mentett meg. Tényleg, hogy hívták? –fordultam Paul felé.

- Maria volt.

- Maria mentett meg. Harc közben elvesztettem az uralmat a testem felett és majdnem meghaltam, de ő elém ugrott és megmentett. Ő halt meg helyettem. Pedig nekem kellett volna.

- Ne mondd ezt.  csak eg volt a sok közül. Ő pótolható. De te nem. Belehaltam volna, ha neked bajod esik.

- Itt vagyok.

- Eric, fiam, vezesd le Paul-t a többiekhez, hogy megvizsgálják fizikailag és mentálisan is. Tudnunk kell nem-e történt valami, ami…

- Nem. Ő végig velem volt. Őt nm harapták meg, nem irányítják. Én magam figyeltem és nem viselkedett furcsán.

- Akkor sem itt a helye.

- Anya- csattantam fel mérgesen. –Ő mentette meg az életemet. Ha nincs ott velem, most én sem lennék itt. Nem viselkedhetsz így vele. Inkább hálásnak kellene lenned. És azt akarom, hogy itt maradjon. Hogy a testőröm legyen. Nem engedem vissza a katonák közé. Nem engedem, hogy újra az életét kockáztassa.

- De ez a dolga- ellenkezett Eric is. –Ezért teremtették.

- De engem nem érdekel. Őt akarom testőrömnek- fújtattam mérgesen. Majd eszembe jutott a legutolsó érvem, ami miatt biztosan beleegyezik a dologba. –Gondolj bele anya, egy állandó testőr, akinek csak az a dolga, hogy engem figyeljen, hogy védelmezzen. Te is nyugodtabb lennél, ha nem járkálnék egyfolytában egyedül. És Eric sem jöhet mindig velem. Nincs igazam? –tettem fel a kérdést a legártatlanabb tekintetemmel. 

- Egy feltétellel- tette fel az ujját.

- Mi lenne az?

- Az, hogy nem lógsz meg előle és egyedül nem mész sehova. Ha nem így lesz, visszamegy a katonák közé és újra azt teszi, amire kiképezték.

- Rendben- mosolyogtam rá. –Megígérem.

- De most akkor is el kell mennie, mert szeretnék veled beszélni. Elina drágám, kérlek adj Paul-nak egy új szobát a többi testőré mellett.

- Természetesen. Paul, gyere velem- azzal mind a ketten eltűntek és mögöttük becsukódott az ajtó. Nagyot sóhajtva beszélni kezdtem.

- Van náluk egy boszorkány. Nagy hatalommal. Képes volt egy olyan cellát létrehozni, amiben nem működik a mágia. Semmilyen természetfeletti erő. Nem tudom ki a boszorkány és azt sem miért segít nekik.

- Csak egyetlen ilyen boszorkány létezik a világon.  Csakis egy valaki képes elvégezni egy ilyen bonyolult és erős varázslatot rajtunk kívül.

- Ki az?

- Azzal neked nem kell foglalkoznod. Majd én megkeresem.

- Anya. Mondd el- szóltam rá mérgesen.

- Az a boszorkány… ő… ő Katheine leszármazottja. A kiköpött mása a testvéremnek. Már találkoztam vele és elengedtem. Soha nem bántam még annyira semmit, mint azt, hogy hagytam őt elmenni.

- Nem mondtad, hogy vannak még leszármazottjai a testvérednek. Főleg nem neki. Az alakváltókról tudtam, hiszen csak így maradhatott fent a faj, de… de nem csak a testvéred volt egyedül boszorkány. Azt hittem…

- Nem tudhatsz te sem mindent.

- De ez nem akármi anya. Ez egy nagyon fontos tény.

- De ő tudta, hogy én ki vagyok. Hiszen minden generáció ismerte a történetünket. És mind megesküdtek rá, hogy kiirtják a vérfarkasokat és a vámpírokat. Ezért biztos vagyok benne, hogy nem önszántából segít nekik. Van valami, amiért cserébe megtesz nekik mindent. Valami, ami fontosabb a hűségnél.

- Egy családtag…

- Talán. Amint felkel a nap, megpróbálom megtalálni őt. Egyelőre még csak mentálisan. Amint megtudom hol van érte megyek. Meg fogom őt találni és visszahozom. Ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én akarom, neked kell átvenned mindent. Neked kell befejezned azt, amit én elkezdtem. Azt, amit anyámnak megígértem. Meg kell tenned Bella.

- Ha nem jössz vissza, abba belehalok anya- suttogtam.

- Erős vagy Bella. Sokkal erősebb, mint azt te gondolnád. De majd csak az után fogsz rájönni, ha én már nem leszek. Mielőtt elmegyek mindent megtanítok neked, amit én tudok. Minden tudásomat neked adom. Minden emlékemet megosztom veled, hogy tudd kit mikor és hol hol találsz. Megtudod, kik azok, akik segítenek téged, hogy kik hátráltatnak, kikre számíthatsz és még rengeteg mindent. Mielőtt elmegyek mindenre fény derül majd. Nem lesz olyan, amit ne tudnál. Megígérem. De cserébe a szavadat akarom. Azt akarom, hogy mondd ki Bella. Gyerünk.

- Nem megy- ráztam meg a fejem.

- Úgy tanítottalak, ahogy engem az anyám. Mindig tisztában voltál vele, hogy egy napon meghalok. Tudtad, hogy eljön az a pillanat. Lehet nem most lesz, de fel kell készülnünk a legrosszabbra is. Márpedig Katherine utódja Lena nagyon erős. Gyermekkora óta gyakorolja a mágiát, nem úgy mint én. Az én boszorkány tudásom sokkal kevesebb, mint az övé. És ha bekerülök abba a cellába akkor a vérfarkasok ölnek meg. Nem lesz rá semmilyen lehetőségem, hogy megvédjem magam. Sebezhető leszek. És ezt ki fogják használni. 

- Belehalok, ha elvesztelek.

- Nem halsz bele. Ha fáj, engedd el. Kapcsold ki. Eric vissza fog hozni. De mindaddig, amíg emberi vagy nem fogod tudni megölni őt. Mert ismered azt, aki mindezek mögött áll.

- Ki ő?
- Mielőtt elmegyek elárulom neked. Nagyon meg fogsz lepődni. Hidd el nekem.

- Miért én?

- Mert te az én lányom vagy. Egy valamit ne feledj el soha. A véred. Az a megoldás mindenre. A véred menti majd meg az életedet.

- Mit jelent ez?

- Idővel rá fogsz jönni. Nem mondhatom el neked. Magadnak kell kitalálnod.

- Miért csinálod ezt velem? –suttogtam megtörten.

- Nem én akartam. Ezt kaptam. Próbáltam jó anyád lenni és tudom, hogy nem mindig sikerült, de nagyon szeretlek téged. Te voltál a legjobb dolog az életemben és teljesen mindegy ki mit mond. Miután én nem leszek, nagyon sok mindent megtudsz majd rólam és magadról is. Olyanokat, amikért lehet, hogy örökre meggyűlölsz és elátkozol majd, de tudnod kell, hogy nem számít, mert én szeretlek és szeretni foglak, amíg csak élek. És mindent azért tettem, hogy neked jó legyen. Sajnálom, ha ezzel bántottalak téged. Az volt a legutolsó, amit akartam, hogy te szenvedj. Te vagy nekem a legfontosabb.

- Anya, miért mondod ezeket? Megijesztesz!

- Csak szeretném, hogy ha mindent megtudsz képes legyél megérteni mit miért tettem és talán egy napon képes leszel majd megbocsátani is. 

- Sophie, segíteni fogok neki. Megígérem- szólt közbe Eric mielőtt bármit mondhattam volna, bár úgy éreztem most nagyon nehezen akarnak jönni a szavak. –És nem hagyom, hogy meggyűlöljön téged.

- El kell fogadnod az érzéseit fiam. Nem tehetsz ellenük semmit.

- De nem fogom hagyni, hogy gyűlöljön téged.

- Nincs semmi, ami miatt meggyűlölnélek. Hiszen az édesanyám vagy. Bármit is tettél, nincs jogom ítélkezni feletted.

- Minden jogod meg van hozzá.

- Nem, nincs. Mindent miattam tettél.

- Ezt majd akkor mondd, ha már mindent tudsz. Addig könnyen vagy. De akkor nem biztos, hogy képes leszel ilyen tiszta fejjel gondolkozni. Hidd el- azzal elindult kifelé, de az ajtó előtt még megállt és visszaszólt- Holnap kezdjük a kiképzésed Bella- nézett még hátra a válla felett, majd elhagyta a szobámat. Utána nem sokkal Eric is kiment és én magamra maradtam a gondolataimmal. Volt min gondolkoznom. Hiszen ötletem sem volt mire gondolhatott anyám. Mit tett, ami miatt meggyűlölhetem? Ötletem sem volt rá.

Azonban nem lehettem sokáig egyedül, mert nem sokkal Eric távozása után halk kopogásra kaptam fel a fejem és mielőtt megszólalhattam volna az ajtó kinyílt és egy kócos fejet pillantottam meg. 

Sziasztok!

Hát, ennyi lett volna. Na, mit szóltok hozzá? Hogy tetszett? Milyen volt?

A frissel kapcsolatban: Nem biztos, hogy jövőhéten tudok újat hozni, de igyekezni fogok. 

Írjatok. Puszi Hope

15.fejezet- Elkezdődött

Paul

Sziasztok!

És itt a friss. Remélem nektek is annyira tetszeni fog, mint amekkora kedvvel én írtam nektek. Nem ígérek semmit, mert nem tudom mikor lesz időm újra írni, mert most teljesen el vagyok havazva. A november és a december kész katasztrófa lesz számomra, de remélem tudok majd időt szakítani az írásra és rátok is. Minden esetre annyit megígérhetek, hogy a történet folytatódni fog, de lehet lesznek hosszabb szünetek a fejik között, amikor majd nem tudok jelentkezni. Remélem megértetek. Amint tudok újra jelentkezem. 

Puszi Hope

(Bella szemszöge)

A Cullen család minden tagja lent volt Elina és Eric társaságában. Fogalmam nem volt róla mit keresnek még mindig itt. Azt hittem, hogy elhagyják a kastélyt, mire én elkészülök és nem kell majd magyarázkodnom nekik. De úgy látszik ők nem így gondolták. Na de se baj. Teljesen mindegy ki mit gondol, én akkor is elmegyek ezzel a csoporttal és egy jó pár vérfarkast a másvilágra küldök. Ez kell most nekem. Tömény gyilkosság, erőszak és könyörtelenség. Nem hiányoznak most nekem a csöpögős érzelmek.

-Nagyon csinos vagy kicsim, de megtudhatom hova készülsz? –tette fel a kérdést anya, de szinte biztos voltam benne, hogy már régen tud a terveimről. Már csak azért is, mert Eric itt van. Egészen biztos, hogy tájékoztatta őt a döntésemről.

- Természetesen. Harcolni megyek. Én fogom vezetni a csapatot, akiket most küldesz ki.

- De az Eric dolga. Mindig ő megy velük.

- Meglehet, de én kértem, hogy cseréljünk. Semmi kedvem a vásárláshoz. És nem akarok a városba se bemenni. Környezetváltozásra van szükségem.

- Én viszont nem engedhetlek el. Az egyetlen lányom vagy és nem fogom hagyni, hogy bajod essen.

- Tudok magamra vigyázni és akkor is megyek, ha te nem akarod. Szükségem van erre az útra, hogy nyugodtan tudjam kezelni a dolgokat. Jó ideje be vagyok ide zárva, így legalább valami hasznosat csinálok, nem csak ülök a szobámban és nézek ki a fejemből. Jól tudod, hogy mennyire szeretek harcolni. Akkor miért nem akarsz most elengedni? Elég képzett vagyok. Hiszen te tanítottál. Te és Eric.  

- De Eric szerint csak a dühödet akarod levezetni- vetette ellen. De én már láttam, hogy nyert ügyem van. Sikerült meggyőznöm.

- Ez nem igaz- csúnyán néztem az említettre, aki megvonta a vállát majd átkarolta feleségét, mint aki nem tett semmi rosszat.

- Én mondtam, hogy felesleges próbálkoznod. Már eldöntötte, hogy ő vezeti a csapatot. És mivel ő a te lányod, pont olyan makacs mint te. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, azt az isten sem veri ki onnan- morogta Eric és anyám szája sarkában is megjelent egy apró mosoly.

- Pontosan- vigyorogtam rá anyámra. –Nem lesz semmi baj. Nem először megyek egy ilyen útra. Nem tudom miért aggódtok ennyire. Semmi bajom nem eshet. A testőrök is védenek és néha teljesen elfelejtitek, hogy sokkal erősebb vagyok mindenkinél. Majdnem olyan erős, mint te anya. Nem tudom miért féltesz, ha mindenkinél jobban tisztában vagy a képességeimmel.

- Igaza van a bátyádnak. Pont olyan csökönyös és makacs vagy, mint én.

- Valakire hasonlítanom kell, nem? Ha már a vérszerinti apámat nem ismerhettem- erre a mondatomra anya elkomolyodott, majd szomorú tekintettel csak ennyit mondott.

- Kérlek, nagyon vigyázz magadra. És ha kell inkább hagyj ott mindent és mindenkit, csak te gyere haza. És ahogy Eric mondta, ha három napon belül nem érkeztek vissza utánatok küldök egy csapatot.

- Rendben van. Amint tudok jelentkezek- öleltem meg őket. Azonban mikor a Cullenekhez értem Carlisle nem tudta tovább visszafogni magát.

- Nem hiszem el, hogy csak így elengedik.

- Baja is eshet- csatlakozott hozzá Edward- én pedig azonnal rákaptam a tekintetem.

- Megtennétek, hogy nem tesztek nekem keresztbe? –Mi a fenéért szólnak bele a dolgaimba? Miért nem tudják elfogadni a döntéseimet.

- Sajnálom Bella, de úgy érzem nem szabad elmenned.

- Én pedig úgy érzem muszáj- szálltam vitába Carlisle-val. –Ti csak csináljátok azt, amit Eric, Elina és anya mond és nem lesz semmi baj. Néhány nap és én is visszajövök. Ez egy rutin feladat. Nem értem mit aggodalmaskodtok.

- Fontos vagy nekünk Bella- lágyult el Edward hangja, de nem engedhettem az érzelmeimnek. Hiszen ő maga mondta, hogy már nem viszonozza az érzéseimet. Akkor miért kellene azt tennem, amit ő kér? Miért ne lehetnék a magam ura? Mindig is azt tettem, amit akartam és ez ezután sem fog változni.

- Nem annyira fontos, mint azt én szeretném- csupán ennyi volt a válaszom, aztán újra anyám felé fordultam. –Hol gyülekezik a csapat?

- Mind a hátsó ajtónál várnak minket. Várják, hogy indulhassanak.

- Rendben. Akkor ne várakoztassuk őket tovább. Eric, ti is indulhatnátok. És tudod mit beszéltünk- néztem bátyámra ő pedig bólintott. Még egyszer megöleltem őt és a feleségét, majd elkaptam Carlisle-t is, aztán mielőtt eszembe jutott volna elköszönni a többiektől is, anyámmal a nyomomban a hátsó kijárat felé indultam. Tényleg szükségem van most erre az útra. Ki kell tisztítanom a fejem és át kell gondolnom mindent. Meg kell terveznem a jövőmet és ez nem fog menni, ha Edward folyton a nyakamon van. Tudom, hogy nem rossz szándékból akar a közelemben lenni, de nekem ez akkor sem jó. Nem tudok a közelében lenni úgy, hogy ő csupán a barátjának tekint, én pedig sokkal erősebb érzéseket táplálok iránta. Muszáj valami megoldást találnom erre a problémára, különben teljesen megbolondulok.

Amint leértünk, minden ott gyülekező testőr és katona egy emberként fordult felénk. És mintha csak össze beszéltek volna, egyszerre köszöntöttek minket.

-Úrnőm, királynőm- ezen elmosolyodtam, de gyorsan rendeztem vonásaimat, mielőtt bárki láthatta volna az érzékeny oldalamat. Ezek a testőrök vagy katonák sosem látták az érzelgős és könyörületes oldalunkat. És ezután sem fogják. Anyám számára ők csak egyszerű bábok, akiknek az élete semmit nem jelent neki.

- Most, hogy mind itt vagyunk bejelentem, hogy a lányom kísér el titeket erre a harcra. Remélem nem kell emlékeztetnem senkit, hogy neki nem eshet baja. Minden lehetséges módon védelmeznetek kell őt. Akár az életetek árán is. Amint eléritek az erdőt legyetek nagyon óvatosak. Ti vagytok a legjobbak, ezért vagytok most itt. Mind tudjátok, hogy ma este telihold van. Pontosan tudjátok, hogy vérfarkasok ellen harcoltok majd és ők a mai este a legerősebbek. Azt várom mindenkitől, hogy a legjobb tudása szerint harcoljon. A lányom ismerteti a tervet, amint megtaláltátok a táborukat. Addig nem tudunk biztosra semmit, míg nem látjátok hol tanyáznak. Úgy engedelmeskedjetek a lányomnak, mint nekem. Úgy védjétek őt, mint engem. Ennyi a parancsom.

- Igen úrnőm- hajtottak fejet anyám akarata előtt. Majd az egyik óvatosan levette a csuklyáját és egyenesen anyám felé lépkedett, majd két lépéssel előtte megállt és letérdelt. Nem nézett anyámra. A földet bámulta miközben beszélt.

- Bocsásson meg úrnőm a kérdésért, de miért nem Eric Úr kísér minket?

- Mert neki más dolga akadt. Talán nem tetszik a vezetőtök? Valami problémád van a lányommal?

- Természetesen nem úrnőm. Ellenkezőleg. Nagyon örülünk neki, hogy a királynő kísér minket, csupán nem ismerjük a harcmodorát. A királynőt sosem láttuk harc közben. Ellenben az Úr velünk gyakorolt, ő képzett ki minket.

Anyám már épp mondott volna valamit, de megfogtam a kezét és bólintottam egyet, majd a vámpír elé léptem.

-Állj fel- parancsoltam neki, ő pedig azonnal így tett. Most jobban szemügyre vehettem. Igazán helyes volt, magas, barna haj bár a vörös szeme nem illett a képbe. Ez ellen majd tennem kell valamit, de most megteszi. –Mi a neved?

- Paul vagyok. Szolgálatára.

- Nos Paul, ha még nem láttatok harcolni, akkor majd most fogtok. Nagyon sok különbség nincs köztem és a bátyám között. Engem is ő tanított harcolni, valamint az édesanyám. De mindent meg tudtok időben.

- Rendben királynőm- bólintott.

- Paul- szólítottam meg, mielőtt visszament volna a helyére. –Szeretném, ha végig mellettem maradnál. Lesz egy pár megbeszélnivalónk. Legalábbis úgy érzem.

- Ahogy óhajtja.

- Nos anya, akkor mi indulunk. Időben oda kell érnünk, hogy még telihold előtt megkezdhessük a támadást.

Nem törődve a többiekkel, magához húzott és szorosan átölelt.

-Nagyon vigyázz magadra kicsim- suttogta. –Ha bajod esik, azt nem élem túl.

- Nem lesz semmi baj anya. Idejében visszajövünk.

- Jó utat- engedett el.

Magamra kaptam a köpenyem, felvettem a csuklyámat és Paul mellé állva elindultam kifelé a kastélyból. Végig mentünk a kerten, egyenesen az erdőbe, hogy még véletlenül se tűnjünk fel senkinek a városban, majd amint a fák takartak minket vámpírsebességre kapcsoltam. Paul végig mellettem futott, a többi katona pedig rendezett alakban végig a hátunk mögött. Egy árva szót nem szólt senki és ez így volt jó. Figyelnünk kellett a környezetünkre, figyelnünk kellett egymásra, mert egyetlen figyelmetlen pillanat elég lenne, hogy ind itt haljunk meg. Nem tudhatjuk hol telepedtek le a farkasok, nem tudjuk milyen közel jutottak a kastélyhoz. Szinte semmit nem tudunk róluk és ez frusztráló.

Már jó ideje futottunk, mikor farkas bűzt éreztem. Azonnal megálltam és a katonák is. Amilyen gyorsan csak tudtunk a fák mellé álltunk és pedig körbevettem mindenkit a pajzsommal és a lehető leggyorsabban próbáltam meg mindenkit láthatatlanná változtatni. De sajnos arra már nem jutott időm, hogy az illatunkat is eltüntessem, így hamar megtaláltak minket. De mivel a képességem működött, így nem láthattak minket. Két eléggé magas, 30-as éveikben járó férfiak voltak. Testüket egyetlen nadrág takarta, így jól láthatóak voltak a sebek a felső testükön.

-Mindenki maradjon nyugton. Senki nem támad, csak ha én jelt adok- suttogtam, hogy a farkasok még véletlenül se halljanak meg, majd az éppen ideérkezőkre összpontosítottam.

- Bűzlik tőlük az erdő. Nem tudjuk merre lehetnek. De ezen a részen érezni a legerősebben őket. Szerencsére még nem jutottak el a táborig.

- Járőrözzetek és öljetek meg mindenkit, aki nem közénk való. Most nem hibázhatunk. A városban lévő társaink már ma éjjel megkezdik a támadást és nekünk is oda kell érnünk időben. Amint feljön a hold minden sokkal könnyebb lesz. Utána már nem kell majd bujkálnunk. De addig is nem szabad hagynunk, hogy megtaláljanak minket.

- Itt valami nem stimmel. Minden nap járőröznek ők is, de ilyen messzire még sosem jöttek el. Szerintem tudják, hogy itt vagyunk.

- Honnan tudnák te idióta. A boszorkány mindent elintézett. Nekünk annyi a dolgunk, hogy bevegyük a kastélyt. De nem ölhetünk meg senkit. Főként nem Isabellát és az anyját.

- Rohadt nehéz lesz őket megfékezni anélkül, hogy megölnénk őket. Hatalmasak. Mind a kettőnek olyan ereje van…

- Te idióta- vágta hátba a vezető azt a másikat, aki kételkedett a tervükben. –Szerinted úgy jöttünk ide, hogy nem terveztük meg semmit? Te vadbarom. Szerinted minek nekünk az a boszorkány? Arra, hogy készítsen egy olyan cellát, ahol nem használható semmilyen természetfeletti képesség. Na húzzál vissza járőrözni és jelezz, ha találtál valamit.

Azzal mind elvonultak, én pedig le kellett, hogy üljek. Nem sok kellett, hogy most rögtön széttépjem mind a kettőt. Sőt, nem sok hiányzott, hogy megkeressem mindet és porrá égessem az összes bolhás dögöt. Csak egyszer találkozzam a nagybátyámmal. Csak egyszer láthassam szemtől szembe azt az átkozottat, aki miatt nem lehet normális életem. De biztos, hogy végzek vele. Nem fog érdekelni, hogy anyám testvére, de biztos, hogy egy napon véget vetek ennek a pokolnak. És akkor örökre kihalnak majd a földről ezek a mocskos szörnyetegek. Ha addig élek is, de mindet kiirtom a földről.

- Minden rendben királynőm? –kérdezte Paul és letérdelt mellém.

- Semmi nincs rendben. Otthon mindenki veszélyben van. És hamarosan besötétedik és feljön a hold. Már nincs elég időnk arra, hogy visszamenjünk és felkészüljünk egy ilyen támadásra.

- Akkor mit teszünk?

- Támadni fogunk. Ha itt volt a vezetőjük, akkor nincs messze a tábor. Előbb végzünk azokkal, akik járőröznek, aztán jöhet a tábor. Remélhetőleg Eric és a katonák végeznek a városban lévőkkel. Azért mentek ki, hogy minden vérfarkassal végezzenek még telihold előtt. Még ha ők nem is járnak sikerrel, remélhetőleg a várat nem tudják majd bevenni. Nekünk kell nagyon észnél lennünk, mert ha a városban lévőknek nem megy innen segítség, akkor a többiek otthon már megoldják.

- És hogyan végezzünk a járőrözőkkel mielőtt értesítenék a többieket? –kérdezte az egyik katona, akiről fogalmam nem volt kicsoda.

- Most azért nem vettek észre, mert a pajzsom alatt mind láthatatlanok voltunk. És így is maradunk továbbra is. Én itt maradok és megpróbálok mindenkit ilyen láthatatlan állapotban tartani, hogy észrevétlenek maradjatok, de nem fog a végtelenségig menni. Sajnos nem tudok egyszerre a mentális képességemre is figyelni és még harcolni is. Valakinek itt kell maradnia mellettem, hogy ha erre is vannak akkor végezhessen velük. Mert nekem nem fog menni. Majdnem minden erőmet elveszi majd a képességem. Ráadásul állandóan figyelni foglak titeket és a körülöttetek lévőket. Tudni fogjátok mikor szűnik meg a kapcsolat köztünk. És utána csak magatokra lesztek utalva. Gyorsan kell haladnotok és minél többet megölni, amíg meg van ez az előnyünk. Három fős csoportokban mentek.

- És hogyan fogjuk megvédeni önt ha bajba kerül? Hogyan vigyázzunk magára?

- Sehogy. Most én óvlak titeket, amíg az erőm engedi. Aztán csak magatokkal foglalkozzatok. Ha végeztetek velük a folyónál találkozunk holnap ilyenkor. Ha nem vagyok ott menjetek a kastélyba. És ez parancs.

- De királynőm.

- Azt mondtam ez az akaratom. Szembeszállsz velem? – pattantam fel a helyemről és éreztem, ahogy a szemem elsötétül, miközben szerencsétlent a fának nyomtam a nyakánál fogva.

- Értettem királynőm- nyögte ki, majd elengedtem és a lehető legtávolabb húzódott tőlem.

- Most pedig látni akarom a hármas csoportokat, aztán indulás- adtam ki az utasítást és minden úgy alakult, ahogy terveztem. Szépen lassan minden hármas elindult, én pedig megpróbáltam őket láthatatlan állapotban tartani, ami egyre nehezebb volt, ahogy távolodtak tőlem. Emellett pedig még az egyes vezetők elméjére is rácsatlakoztam, hogy tudjam mi folyik körülöttük. Paul mellettem maradt egy másik félvérrel együtt, aki félig boszorkány, félig vámpír volt. Mi hárman együtt vártuk mikor jön el az a pillanat, amikor már nem bírom tovább és a sorsára hagyok mindenkit. Tudom, hogy ők csak katonák, pótolhatóak, de akkor sem akartam elveszíteni senkit. Így megpróbálok kitartani addig, amíg csak lehet. És utána kezdődik csak az igazi harc, amiben nagyon sokan fogunk meghalni. És amint ennek vége megtudom mennyi katonát küldtem a halálba egyetlen döntésemmel. Tudni fogom mennyi ártatlan lélek szárad a lelkemen. 

14.fejezet- Érzések

Sziasztok!

És megérkezett végre a Friss. Remélem ezzel a fejezettel sem okozok csalódást. Remélem tetszeni fog majd. Utólag bocsánatot kérek mindenkitől, amiért megint csak ennyit késtem, de nincs rá jobb indokom csak az, hogy az idő ellenem dolgozik. 

De nem is untatlak titeket tovább. Jó olvasást kívánok mindenkinek. 

Puszi Hope

Miért ilyen nehéz a szerelem? Miért kell, hogy ennyire fájjon?

(Bella szemszöge)

Csendben feküdtünk az ágyon összeölelkezve és nem akartam elszakadni tőle soha. Hiszen egész eddigi életemben nem voltam ennyire boldog, mint most, itt a karjai között. Azonban a boldogságomat beárnyékolta a jövő gondolata.

-Ugye nem lesz vége soha?

- Soha- szorított magához még erősebben.

- Ne hazudj nekem Edwrad. Kérlek szépen. Nagyon jól esik, hogy ezt mondod, de ne hazudj nekem- ültem fel és mélyen a szemébe néztem.

- Én így érzem. Nem hazudtam.

- Akkor inkább ne válaszolj.

- Te kérdezted.

- Tudom- suttogtam és lehajtottam a fejem. –De nem kellett volna válaszolnod, amíg nem tudod az érzéseid valódiak-e vagy sem.

- Én biztos vagyok benne Bella- suttogta és ő is felült, hogy az arca az enyémmel egy vonalban legyen. Hideg ujjait pedig végighúzta ajkaimon.

- Hogy lehetsz biztos bennük, mikor pontosan tudod Carlisle gondolataiból, hogy működik ez az egész kötelék dolog? Annyira félek, hogy ez csak egy álom- bújtam hozzá újra. –Annyira félek, hogy egyszer elhagysz, mert rájössz, hogy nem jelentek neked semmit. Hogy nem vagyok olyan fontos neked, mint azt most képzeled.

- Ne gondolj ilyenekre kedvesem, kérlek.

- Pedig nem megy ki a fejemből Edward. Engedtem neked és az érzéseimnek. Feladtam mindazt, amit elterveztem veled kapcsolatban. Hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam. Mellettem vagy most is, pedig azt mondtam távol kell maradnod tőlem. Már most fizikai fájdalmat okozna, ha el kellene válnom tőled. És mihez kezdek majd, ha nem egészen két hét múlva kiürül a vérem a szervezetedből és te már nem fogsz így érezni irántam? Hm? Hogyan fogom azt elviselni?

- Veled maradok akkor is, ha megváltoznak az érzéseim Bella. Ígérem neked.

- Nem fogadom el ezt az ígéretet- toltam el magamtól. –Ezt az egyet nem. Ha tényleg bekövetkezik az, amitől a legjobban félek, akkor majd valahogy túl teszem magam rajta, de nem engedem, hogy velem maradj szánalomból vagy egy ígéret miatt. Képtelen lennék úgy boldogan élni melletted, hogy tudom te nem vagy az és csak az ígéreted miatt vagy velem. Úgy nem, hogy tudom te már nem érzed ugyan azt, amit én. Önző vagyok, az igaz, de veled szemben nem tudok az lenni. Inkább elengedlek és látlak másnak az oldalán, minthogy mellettem legyél boldogtalanul. Ezt soha nem engedném meg neked Edward. Ezt az egyet soha.

- Majd megbeszéljük ezt akkor, ha itt az ideje. Most élvezzünk ki minden pillanatot.

- Igazad van.

- Persze hogy igazam van- dobott meg azzal a szívdöglesztő féloldalas mosolyával, amitől még a lábaim is remegni kezdenek. Még szerencse, hogy az ágyon fekszem és nem álok, mert lehet, hogy összecsuklottak volna a lábaim. –Tudtad, hogy nagyon pesszimista vagy?

- Igen. De ennyi szenvedés után hogy ne lennék az?

- Nagyon előre szaladtál. Mindig a legrosszabbra gondolsz.

- Mert annál már csak jobb jöhet.

- Ez igaz. De egyáltalán nem biztos, hogy az érzéseim változnak majd. Meglehet, hogy két hét múlva is így foglak szeretni, sőt még jobban- újra szorosan ölelt magához és én is így tettem. Igaza van. Még ha csak két hetem is van vele, akkor is ki kell élveznem minden percet. Biztosan pokolian fog majd fájni, ha elhagy, de megéri, ha két hétig boldog lehetek. Ha csak ennyi adatik nekünk és utána szenvedés vár, akkor is élvezni fogom. Valahogy csak talpra állok, ha tényleg bekövetkezik az elválás. Eddig is sikerült egyben maradnom, ezután is menni fog. Bízom magamban, hogy sikerül majd összekaparnom magam, ha újra padlóra kerülök. Viszont ha Edwardnak lesz igaza és mégsem változnak meg az érzései, akkor én lehetek a világon a legboldogabb. Kockáztatnom kell. Itt semmi nem biztos.

2 héttel később…

(Edward szemszöge)

Néhány napja szakadt meg a kötelék köztem és Bella között. Hogy ezt honnan tudom? Érzem. Már nem vonz annyira, már nem olyan erős a védelmező ösztönöm, mikor vele vagyok, mint két héttel ezelőtt. Fáj beismernem, de igaza volt. Mindent elrontottam a makacsságommal. Bella nagyon kedves, nagyon aranyos lány, rendkívül gyönyörű, de nem hiszem, hogy szerelmet éreznék iránta. Napok óta nem láttam. Egészen pontosan azóta, hogy megszakadt a kötelék köztünk. És nem érzem, hogy túlzottan hiányozna. Igen, megszoktam, hogy a nap nagy részében vele vagyok, de nem érzek rá késztetést, hogy azonnal megkeressem. Hiányzik, hogy beszélgessünk, mert rendkívül okos és figyelmes, de szerintem ez nem szerelem. Csak egyszerű szeretet. Mint amit Alice iránt érzek. Vagy a családom iránt. Hogy is hihettem azt, hogy szerelmes lehetek. Pont én. Egy lelketlen szörnyeteg.

-Nem vagy szörnyeteg Edward- jött az édes hang az ajtóból, mire azonnal odakaptam a tekintetem. De meg is bántam, mert összefacsarodott a halott szívem, mikor megláttam szomorú szemeit. Biztos voltam benne, hogy végig hallotta a gondolataimat. Biztos, hogy mindent hallott és nem csak az utolsó mondatomat.  

- Bella- suttogtam. –Én… nagyon sajnálom. De miért hallgatóztál?

- Te is ezt szoktad. Hallgatózol. Már akinél tudsz- mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. –Bejöhetek?

- Persze, gyere csak- ütögettem meg magam mellett az ágyat.

- Nézd, én…- kezdtük egyszerre, amin jót mosolyogtunk.

- Kezd te- kértem.

- Ahogy akarod. Nos, hallottalak, így szerintem nagyon nincs miről beszélnünk. Ismerem a gondolataidat, az érzéseidet. Többet tudok rólad, mint te magad.

- Nem is tudom, mit mondjak.

- Ne mondj semmit. A szemed mindent elárul.

- Bella, én nagyon sajnálom. Elmondani nem tudom mennyire.

- Túlélem- eresztett meg egy gyenge mosolyt, de nem nézett rám. Megbántottam. Méghozzá nagyon mélyen. Most azért fáj neki, mert én önző és makacs voltam.

- Nem így akartam. Én csak…

- Te csak hallgattál azokra a hangokra, amik azt súgták, hogy szerelmes vagy. Nem tehetsz semmiről. Én voltam a buta. Előre tudtam Edward. Mégis belementem. Senki mást nem hibáztathatok, csakis magamat.  

- Bella.

- Hagyjuk, kérlek.

- Veled maradok. Nem hagylak magadra- kezem közé fogtam arcát, de ő elrántotta a fejét.

- Én nem akarom. Itt maradsz a kastélyban a többiekkel együtt, amíg csak szükséges a biztonságotok érdekében, de nem akarom, hogy mellettem legyél Edward. Úgy nem, ahogy eddig voltál.

- Megígértem, hogy nem hagylak el.

- Viszont nem fogadtam el az ígéreted. És nem változtatok a döntésemen. Pont ezt akartam elkerülni az elején. Nekem nem az ígéreted kell Edward, hanem a szerelmed. És ha nem tudod megadni nekem, akkor inkább nem kell tőled semmi. Nem fogom eldobni a büszkeségem az érzéseim miatt. Nem fogok magamhoz láncolni egy férfit, aki nem szeret. Pláne nem azért, mert ígéretet tett. Megmondtam neked két héttel ezelőtt, hogy inkább szenvedek mint hogy boldogtalan legyél Edward- felállt az ágyról.

- Bella. Olyan jó vagy. Nem mindenki reagálna így, mint te.

- Miért? Ha sikítoznék és ordítoznék, akkor megváltoznának az érzéseid? – nem gondolta komolyan a kérdést. Láttam a szemében. Szenvedett. Miattam. Mert nem tudom viszonozni az érzéseit. Pedig most annyira szeretném, ha én is éreznék iránta legalább egy kis szerelmet. De nem megy. Szeretem őt, de nem szerelemmel.

- Nem. Pedig mindent megadnék, hogy viszonozni tudjam azt, amit te érzel irántam.

- Van rá lehetőség, nem is egy, de sosem tenném meg. Soha nem láncolnálak magamhoz. Ha szeretsz és mellettem akarsz lenni az azért legyen, mert te így akarod. Nem bocsátanék meg magamnak, ha elvenném a szabad akaratod. Soha- suttogta és szemei csillogni kezdtek. De nem az örömtől, hanem a fájdalomtól. Egy pillanatra megengedte, hogy lássam a szemében a fájdalmat, a szenvedést. De aztán becsukta szemeit és az ajtó felé indult. –Egyszer te is megtalálod a boldogságot Edward. Nem vagy szörnyeteg csak te gondolod így. Meg fogod találni azt a nőt, aki szeret téged és akit te viszont szeretsz majd. És akkor ne engedd el. Ezt az egy ígéretet kérem tőled. Hogy nem fogsz a saját boldogságod útjába állni. Ígérd meg, hogy ha rátalálsz a szerelemre, nem hagyod elmenni. Ha megígéred, én is könnyebben túl leszek ezen az egészen.

- Te vagy a legjobb dolog az életemben. Te és a barátságod. Nekem ez mindennél többet jelent.

- Csak az a baj Edward, hogy én nem tudok rád barátként nézni.

- Pedig annyira hiányoznak a beszélgetéseink. Hiányzol te is.

- De nem úgy, ahogy én szeretném Edward. Nem annyira, ahogy te hiányzol nekem. Most még biztosan nem tudok rád barátként nézni. Egyszer talán, de nem mostanában. Majd ha én i találok valakit, aki enyhít a fájdalmamon. Majd akkor én is őszinte barátságot fogok érezni irántad. És ha így lesz megkereslek, mert egy barátra mindenkinek szüksége van.

- Megígéred?- kérdeztem, miközben kisimítottam arcából a haját.

- Ha te is megígéred, amit az előbb kértem.

- Megígérem.

- Nos, akkor én is- mosolygott rám, majd lábujjhelyre állt és adott egy puszit az arcomra.

- Bella- kaptam utána és magamhoz rántottam törékenynek tűnő testét. –Csak egy utolsó csókot. Kérlek- suttogtam, miközben tekintetemet le nem vettem ajkairól. Nem tudom miért kértem ezt, de nem is akartam most erre gondolni.

Bella nem mondott semmit. Már azt hittem többé nem is szól hozzám vagy elküld a pokolba a kérésem miatt. De nem így lett. Amilyen gyorsan csak lehetett átszelte a köztünk lévő aprócska távolságot és ajkait utoljára az enyémekhez érintette. Gyengéden, fájdalmasan. Ez valóban búcsú csók volt. Pontosan emlékszem a két héttel ezelőtti csókjainkra. Egyik sem volt ilyen. Mindegyik édes volt, odaadó, de ez szomorú és fájdalmas. Aztán hirtelen Bella már nem volt sehol. Ajkait nem éreztem az enyémeken, teste nem feszült neki az enyémnek. Bella már nem volt ott. Nem volt a karjaim közt. Mintha csak egy álom lett volna.

(Bella szemszöge)

Tudtam, hogy fájni fog. Tudtam és mégis ezt választottam. De legalább van mire emlékeznem. Hiszen ez a két hét mesébe illő volt. Annyi szeretetet és gyengédséget kaptam tőle, mint még soha, egyetlen férfitől sem. De sajnos nem volt igaz. Az érzései, az ígéretei nem voltak igazak. És még csak hazugsággal sem vádolhatom. Mert tudom, hogy azt érezte. Abban az időben valóban szerelmet érzett irántam. Hiszen éreztem. De csak a kötelék volt. Ismerem a mostani érzéseit is. Nem undorodik tőlem, sőt, talán még tetszek is neki, de nem szerelmes. A szerelmét mintha elfújták volna. Szeret, de csak barátként vagy testvérként. Nem érez irántam többet, mint a húga vagy a nővére iránt.

Egyenesen a szobámba siettem. Nem akartam beszélni senkivel. De ez a tervem nem jött be. Ugyanis Eric a szobámban volt. Ott ült, az ágyamon. Sajnálkozó tekintettel.

-Ne merészelj sajnálni- sziszegtem neki. –Ha csak ezért jöttél, akár mehetsz is. Nem vagyok kíváncsi a sajnálatra vagy szánakozásra. Senkitől nem fogom elviselni. Nem vagyok halálos beteg, hogy mindenki szemében a szánalmat lássam- keltem ki magamból. Eric lassan felállt az ágyról és elsétált mellettem. Már azt hittem nyert ügyem van, mikor szorosan magához húzott és a hajamat simogatta. Na itt szakadt el nálam az a bizonyos cérna. Mert amint megéreztem karjait magam körül, kitört belőlem a sírás. Arcomat a mellkasába temettem és úgy szorítottam magamhoz, mintha ő lenne az egyetlen, aki enyhíteni tudja a szívemben tátongó ürességet.

- Bocsáss meg nekem, kérlek.

- Miért? –szipogtam. Nem tudom miért kér bocsánatot. Nem ő tehet róla.

- Mert én biztattalak. Komolyan hittem benne, hogy nem csak a kötelék miatt érez így Edward. Sőt, Sophie is így érezte. Teljesen összezavarodtam. Azért mertelek biztatni, mert édesanyád elárulta, hogy Edward érzései sokkal mélyebbek, mint azt bárki gondolná. Azt hittem most minden jóra fordul körülötted, de tévedtem.

- Nem a te hibád volt. Én tudtam, hogy mire vállalkozom. Előbb-utóbb sikerül kimásznom ebből a gödörből csak nagyon mély. De ismersz. Marco-n is túltettem magam.  Ez is menni fog.

- De Marco halott. Abba bele kellett törődnöd. Viszont Edward nagyon is életben van. És itt van melletted. Túl sok lesz ez neked.

- Majd én segítek neki- libbent be az ajtón Elina. –Mellesleg, ha legközelebb ilyen titkos beszélgetéseket folytattok, legalább az ajtót csukjátok be. Tudjátok, vannak, akik szeretnek hallgatózni.

- Kicsim, miért jöttél?- kérdezte Eric szerelmétől, de engem még mindig nem engedett el. És szerencsére Eli sem volt az a féltékeny típus, főleg nem rám. Hiszen jól tudta, hogy Eric-et apámként, testvéremként szeretem és azt is tudta, hogy a férje is lánya vagy húgaként tekint rám. Már az elején elfogadta, hogy a mi kapcsolatunk Ericcel sokkal mélyebb mint bármelyik másik testvérpáré. Talán azért, mert nem csak a testvérem volt, hanem az apám is.

- Alice és Rosalie vásárolni szeretnének. Sophie pedig engedélyt adott rá. És tudni szeretném, hogy valamelyikőtök elkísér-e minket? Ha nem, az sem gond csak gondoltam megkérdezem.

- Én most biztosan nem- ráztam meg a fejem. –Most beszéltem Edwarddal és nem lenne éppen a legjobb döntés, ha most a közelében lennék. Inkább megyek és megkeresem anyát.

- Sophie éppen… Épp…

- Eli, mit csinál anya?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel és elengedte Eric-et. Már valamivel jobban voltam. Legalább nem akart szétszakítani a fájdalom.  

- Hadsereget szervez a vérfarkasok ellen.

- Tessék? Minek?- morgott fel Eric és engem is nagyon érdekelt miért szervezkedik anya.

- Túlságosan közel vannak. Sophie óvintézkedéseket tesz az ügy érdekében.

- Miért nem szóltatok nekem is- háborodott fel Eric és elindult volna kifelé, de elkaptam a karját és visszarántottam magam mellé.

- Menj a feleségeddel. A városban is lehetnek páran. Vigyetek testőröket. De a Cullenek ne tudjanak semmiről. Ha lehet, feltűnés mentesen. Eric, kérlek, vigyázzatok rájuk.

- Sophie-val kell mennem. Nem óvhatom a Cullenjeidet. Fontosabb dolgom is van mint őket pesztrálni.

- Csak tedd amire kértelek. A város védelme sokkal fontosabb mint a hadsereg vezetése. A városból hamar eljutnak ide. Én majd elmegyek a csapattal helyetted. Most még szükségem is van rá. Kinyírok egy párat, aztán nyugodtabb leszek. Levezetem a feszültségem azokon a dögökön. Te pedig vigyázhatsz a feleségedre. Legalább nem kell miatta aggódnod. Tudom, hogy te sem tudsz koncentrálni ha nincs melletted.

- Nem, most majd miattad fogok aggódni. Pontosan tudom milyen vagy, mikor dühből harcolsz. Akkor vagy a legsebezhetőbb. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Nem dühös vagyok, hanem iszonyatos fájdalmat érzek, amely belülről akar szétszakítani. Valahogy ki kell adnom magamból és erre most a harc a legalkalmasabb. Nagy különbség van a kettő között Eric. De egy napon a fájdalom elmúlik.

- De te nem akarod, hogy elmúljon. Ismerlek már, mióta megszülettél.

- Pontosan. Nem akarom, hogy elmúljon, mert így legalább van valami, ami arra emlékeztet, hogy megpróbáltam. Hogy boldog akartam lenni. És ez a fájdalom legközelebb emlékeztet majd arra, hogy eszembe ne jusson még egyszer belemenni ekkora hülyeségbe. 

- Bella.

- Csak óvd meg a várost, a feleséged és tüntesd el a korcsokat a családunk közeléből. Legalábbis azokat, akik a városban vannak. Ha te mész, fel tudod térképezni nagyjából mennyien vannak. Ma este telihold van. Át fognak változni. Időben érjetek haza, aztán testőrökkel együtt menj vissza és kutassatok át mindent. Eli te pedig maradj itt anyával és a Cullenekkel. Sokkal biztonságosabb.

- Ilyenkor teljesen olyan vagy mint Sophie.

- Csak hasonlítanom kell rá, ha a lánya vagyok. Nem?

- De. De vigyázz magadra Bella. Kérlek szépen.

- Tudod, hogy mindig vigyázok.

- Ha nem jössz vissza három napon belül, utánad megyek. És figyelni foglak minden pillanatban.

- Csak koncentrálj a feladatodra és én is a sajátomra. Három nap múlva pedig itthon leszek.

- Rendben- adott egy puszit az arcomra. Eli is megölelt, majd kivonszolta férjét a szobámból. Üzentem anyámnak gondolatban, hogy még ne engedje el a csoportot, amíg nem beszéltünk, aztán mikor megígérte, hogy megvár, elmentem fürdeni. Egy gyors zuhany után előkaptam a szekrényemből egy fekete farmert, aminek a comb része végig volt szaggatva, egy vörös toppot és egy szintén fekete háromnegyedes dzskeit. Magamra kapkodtam őket, aztán elővettem még egy fekete lapostalpú csizmát is. Még előszedtem a fekete-vörös köppenyemet, hogy még véletlenül se hagyjam itthon. Most nem volt kedvem az ékszerekhez. Hiszen csak azért öltöztem fel így, hogy ha áthaladunk a városon ne köppenyben és melegítőben kelljen végig vonulnom. Amúgy már rég felvettem volna egy melegítőt.

A hajamat összefogtam és lófarokba kötöttem, majd amint végeztem elindultam anyám után, aki mint az várható volt, az arénában készítette fel a harcosokat. Mély levegőt vettem, majd beléptem a terembe, mire minden szem rám szegeződött. Olyanok is, akikről fogalmam nem volt mit keresnek ott. Hiszen nekik nem itt kellene lenniük. Már régóta nem. 

Bella ruhái a köpeny nélkül.