2012. július 27., péntek

26.fejezet

 A személyes ragaszkodás olyan luxus, amit csak azután engedhetsz meg magadnak, ha minden ellenséged elpusztítottad. Mindaddig mindenki, akit szeretsz, túsz, gyengíti a bátorságod és rontja az ítélőképességed.

(Bella szemszöge)

A napok lassan teltek és alig vártam, hogy elérkezzen a harc ideje. Tegnap apa elengedte Marcót, de ő ahelyett, hogy a lehető leghamarabb elment volna innen, itt maradt velünk, hogy segíthessen minket. Megbeszéltük a múltat és úgy döntöttünk, hogy ha túléljük, elválunk. Mind a kettőnknek az lesz a legjobb, ha külön folytatjuk tovább.
Korán reggel apa és a bácsikáim lementek a katonákhoz, és kivezettek mindenkit a kastély melletti erdőbe. Addig mi Willel és Edwarddal bent maradtunk a várban. Én még egyszer utoljára körbejártam a kastélyt és a fiúk mindenhova követtek. Megnéztem a nagytermet, a könyvtárat, és legutoljára hagytam a szobámat. Vagyis a lányommal közös szobámat.
Elöntött a gyűlölet a románok iránt, amiért mindent tönkretesznek. El kellett válnom a lányomtól és most a családom is veszélyben van. És ez bosszúért kiált. Nagy nehezen elszakadtam a szobától, becsuktam az ajtót és a hatalmas fa ajtóhoz rohantam. Megvártam, míg a fiúk utolérnek. Amint mellém értek, Edward megfogta a kezem, Will pedig a vállamra tette a kezét. Még utoljára visszanéztem az üres folyosóra, ami néhány órával ezelőtt még tele volt, majd becsuktam az ajtót. Csendben sétáltunk el az erdő széléig és utána futva mentünk tovább. Ahogy közeledtünk a többiekhez, lassítottunk és a végén már sétálva léptünk ki a fák takarásából. A hatalmas Volturi gárda egy réten állt. Mindenki katona fején szürke kapucni, az erősebb tagokon pedig fekete. Azokon, akik segíteni jöttek, vörös köpenyt adtunk. Ha már ez lesz az utolsó harcunk, legalább adjuk meg a módját.
A Cullen és a Denali család közvetlenül a Volturi tagok mellett álltak, így nem kellett elszakadnom Edwardtól.
-Végre itt vagytok. Már kezdtünk aggódni- sóhajtott fel apa, miközben elénk jött és Will-t meg engem magához ölelt. –Azt hittük, kijátszottak minket és…
- Nem. Idáig nem jutnak el. Eléjük megyünk, hogy a város minél kevesebbet érzékeljen az egészből- a hangom érzelemmentes volt. Innentől kezdve nem fogok az érzelmekkel törődni. Ha harc közben elvesztünk valakit, nekem akkor is erősnek kell maradnom. Ki kell tartanom addig, ameddig csak tudok.
- Indulhatunk? –kérdezte apa.
- Persze. Úgy ahogy szoktuk. Mi középre a vendégeinkkel, körénk pedig a gárda. Induljunk. Már nincsenek messze- hangom parancsoló volt. Fejemre húztam a fekete kapucnit és Beálltam a helyemre. Egyenesen apa elé. Will ugyan így tett és mellém állt. A vendégeink előttünk haladtak. Will észrevétlenül közelebb húzódott hozzám és megfogta a kezem. Ránéztem, de alig láttam az arcát a kapucni miatt. Hátrapillantottam apára és a bácsikáimra, mire Caius elkiáltotta magát.
-Indulás.
A gárda megindult és mindannyian egyenletesen haladtunk.
Itt a vég. Elkezdődött a végső harc. Élet és halál közt. Még én sem tudom megmondani, hogy ki fogja túlélni és ki fog meghalni ebben a csatában. De egy biztos. Ha most a románok győznek, nem lesz olyan klán, aki szembe merne szállni velük. Legalábbis egy ideig. Viszont ha valami csoda folytán nyernénk, egy ideig nem jutna senkinek sem eszébe, hogy megtámadja a Volturit. Viszont az biztos, hogy én meghalok. Nekem ez az utolsó napom, az utolsó harcom. Ezért fogom szemmel tartani Edwardot és a bátyámat. Ők a legfontosabbak most. Will tudja, hol van a lányom és Caroline és mielőtt meghalok, elmondom Edwardnak, hol találhatja meg őket. Ha már én nem lehetek vele, akkor legalább az édesapja mellett nőhessen fel. Ezt a lehetőséget nem vehetem el tőle.
Olyannyira lefoglaltak a gondolataim, hogy csak azt vettem észre, hogy a gárda megáll és szétnyílik, ezzel utat engedve a három vezetőnek. Will és én két oldalra húzódtunk, ezzel engedve, hogy a románok és a volturi vezetői szemtől szemben álljanak egymással. Néhány száz méter volt mindössze a két hatalmas klán között, de éles látásunknak köszönhetően tisztán láttuk az arcukat. Vladimir és Stefan arcán győzelemittas vigyor volt, amit legszívesebben letöröltem volna onnan, most rögtön. De nem tehetem meg. Uralkodnom kell magamon. Még nem támadhatunk. Végignéztem a csapatukon. Valóban rengetegen voltak. Már alig várták, hogy végre harcolhassanak. Vad morgások hallatszottak, de Vladimir felemelte a kezét ezzel elhallgattatva őket.
-Ahogy ígértem Aro- szólalt meg Stefan. –Nem lesz örökké tiéd a hatalom. Túlságosan visszaélsz vele.
- Kicsit sokáig tartott Stefan. Nem gondoltam volna, hogy ennyi időbe telik, mire rászánod magad egy újabb halálos ütközetre- válaszolt apa ridegen.
- Ne legyél annyira magabiztos Aro. Háromszor annyian vagyunk, mint ti, bár arra nem számítottam, hogy két klán is csatlakozik hozzád, illetve a nomádok. De még így is kevesen vagytok hozzánk képest. Ekkora túlerővel szemben nem győzhetsz még te sem. Hiába van melletted a lányod és a fiad. Jut eszembe. Merre van a szépséges Isabella? –kérdezte a nyakát nyújtogatva.
Felemeltem a fejem és ránéztem a bátyámra. Gonoszan elvigyorodtam és egyszerre indultunk meg apáék felé. Ahogy odaértünk, levettem a fejemről a kapucnit és gonosz mosollyal az arcomon ránéztem a két vezetőre.
-Engem keresel? –kérdeztem gonoszan. A félelmemet és az aggodalmamat elrejtettem és csak a gyilkolási vágyra gondoltam.
- Lám-lám. Nem csak félelmetes, de még gyönyörű is- bókolt.
- Egy ilyen féreg bókjai nem tudnak meghatni.
- Na, de kedvesem. Miért sértegetsz? Nem tettem ellened semmit.
- Nem? Igazad van. Még nem. De a családom vesztét akarod és ezzel első számú célpont lettél a szememben. El akarod venni tőlem azokat, akiket szeretek és ezt nagyon nem díjazom.
- Tényleg? Hm… - gondolkodott el és hallottam, ahogy Edward felmordul, és a családja próbálja nyugtatni. –És merre van a lányod? Szívesen megismerném. Ilyen tehetséges anya mellett a kislány is nagyon értékes lehet.
- Ne merészeld a lányomat a szádra venni- morogtam, mire Will elkapta a karom. –Soha nem fogod őt megkapni. Ha meghalok, akkor sem. Ő az enyém és nem hagyom, hogy ilyen mocskok a közelébe kerüljenek.
- Érdekes… És hol van az ember? Úgy tudtam, hogy a Volturi hercegének egy ember a menyasszonya.
- Elégedj meg velünk- szólalt meg Will. –De tudod mit? Van jobb beszédtémánk…- gondolkodott el. Ekkor Caius intett a kezével és a gárda tagjai újra szétnyíltak, átengedve két testőrt, akik Serenát cipelték. Mögöttük pedig ott jött Renáta.
- Remek ötlet volt beépíteni hozzánk egy besúgót és meg is lett az eredménye. Minden belső információt megtudtatok rólunk, de túl hamar elbukott. Hajtották a vágyai és szegénykém túl gyengének bizonyult- nevetett apa, de én pontosan tudtam, hogy az idegességét próbálja titkolni.
Serenát elénk hozták, én gonoszan elvigyorodtam és leguggoltam mellé. A földre szorították és nem engedték el.  De szerintem annyira éhes volt már, hogy meg se tudna moccanni, de azért nem árt az óvatosság.
-Isadora, merre vagy kedvesem? –kiáltottam el magam. –Itt van a barátnőd. Vagy inkább a testvéred? Nem is tudom, hogy nevezzem ezt a nőszemélyt. Nem szeretnéd még egyszer, utoljára látni? Mielőtt véget vetek az életének?
 Ekkor a román klán vezetői mellől kilépett egy alak és vad morgásba kezdett.
-Engedd el őt. Hallod?
- Dehogy engedem. Eszem ágában sincs. De tudod, azért te is eléggé szánalmas vagy. Az volt a feladatod, hogy a románok mellé állítsd a Cullen klánt, de csődöt mondtál. Pedig meg volt az előnyöd. De sajnos az erőddel sem tudtad ezt elérni. Szánalmas- nevettem, majd újra a vezetőkhöz fordultam. –Szánalmas kis próbálkozás volt Stefan. Egyszerűen minden terved csapnivaló. Pedig azt gondoltam okosabb vagy. Hiszen mégis csak te vezetted a vámpír világot a volturi előtt. De tévedtem. Egy mihaszna féreg vagy, aki semmire nem jó- fintorogtam, mire ő is begurult. Legalábbis kezdett ideges lenni.
- Az árulóknak pedig halálbüntetés jár- néztem a két őrre, akik Serenát tartották.
- Megölni- adta ki a parancsot Caius, mire a két őr kiszakította a vámpírnő karját. Az felsikoltott fájdalmában, de miután letépték a fejét, elhalt a sikoly. Gyorsan elégették a testet és visszaálltak a helyükre. Én a románokra néztem és ekkor láttam meg a valódi céljukat. Nem szemtől szembe akartak támadni, hanem két oldalról. Láttam a románok egy részét, amint a hátunk mögül támadnak. Bekerítettek minket. Ez az egész kis bájcsevej csak figyelemelterelés volt.
-Úgy látom, okosabb vagy, mint hittem. Belátom, tévedtem- szorult el a torkom, miközben a vezető arcát figyeltem.
- Mi történt lányom? –kérdezte apa.
- Bekerítettek minket. Innen nincs kiút- suttogtam.
Kitoltam a pajzsom Edwardra és gondolatban megosztottam vele a legfontosabb információt: „A lányod Los Angelesben van. Elizabet és Rebekah Mason. Ott keresd őket. Szeretlek és mindig is szeretni foglak.” Majd visszahúztam a pajzsom.
- Á, szóval még csak most láttad- nevetett fel Vladimir győzelemittasan. –Nem is vagy olyan jó, mint azt mondják.
Nem válaszoltam semmit, inkább hátat fordítottam nekik és a gárda tagjai felé fordultam. Már itt voltak. Ekkor hallottam, hogy megindulnak felénk mind a két irányból. Itt a vég. Elkezdődött.
A gárda tagok azonnal megfordultak és az imént érkezőkkel vették fel a harcot. Míg a többiek a velünk szemben lévő csapattal harcoltak. Megfordultam és én is nekiláttam a támadásnak, illetve a védekezésnek. De mivel a legjobb védekezés a támadás…

(Caroline szemszöge)

Történt valami. Valami, ami meg fogja változtatni az életünket. Egész nap ezt éreztem. Gyomorgörcsöm van és képtelen vagyok megnyugodni. Érzem, hogy eljött az idő. A mai nap fog eldőlni, hogy ki marad életben és ki veszti el az életét.
-Caroline, hallod, amit mondok? –kérdezte Miranda.
- Nem, ne haragudj, nem figyeltem. Mit is mondtál? –kérdeztem.
- Azt, hogy a kislánynak valami baja van. Nem tudom mi, de nagyon furcsa. Nekem nem akar semmit sem mondani.
- Megyek, megnézem- mondtam és elindultam Lili szobájába. Kopogás nélkül léptem be a szobába és azonnal a kislányhoz siettem. Azt a nagy macit szorongatta, amit az első napon megtalált az ágyán, és amihez volt egy kártya is. Bella küldte neki és az óta semmi pénzért el nem engedné azt a plüsst. Néhány nap alatt annyit nőtt, hogy most úgy néz ki, mint egy 6 éves kislány. Mivel iskolába nem járhat a gyors fejlődése miatt, ezért Miranda és én itthon tanítjuk írni, olvasni és számolni. Nagyon okos kislány és mindent megjegyez. Biztos vagyok benne, hogy Bella határozottan büszke lenne rá.
- Mi a baj édesem? –kérdeztem, mikor magamhoz öleltem zokogó testét.
Megfogta a kezem és megmutatta, amit a látomásában látott. Tegnap látta először a jövőt, és ahogy Bella megjósolta, egyre több képessége mutatkozik meg. Minél nagyobb, annál nagyobb az ereje is.
Nem szeretett beszélni és ezt nem is tudta volna elmondani. Láttam a harcot. A teljes volturi gárdát és az idegeneket. Nyilván ők a románok. Bekerítették őket. Harcoltak. Láttam Bellát, Edwardot, Will-t, Arót és a többieket, amint azon ügyeskednek, hogy minél több vámpírral végezzenek.
-Édesem, kérlek, ne figyeld őket. Nagyon szépen kérlek, ne nézd végig.
- De nem bírom- szólalt meg most először hangosan. Eddig soha nem beszélt. Mindig gondolatban válaszolt, bármit is kérdeztünk tőle. –Az anyám ls a családom éppen az életéért harcol.
- Sss… minden rendben lesz- próbáltam nyugtatni, de nem igazán sikerült. Tekintve, hogy én magam sem voltam nyugodt. Nagyon is féltem. Rettegtem attól, hogy mi lesz velük. Féltem, hogy soha többet nem fogom látni őket. A szerelmemet, a testvéremet, a családomat. Mert a Volturi olyan volt számomra, mint a családom. Hónapokig éltem velük egy fedél alatt és egy rossz szavam nem lehetett rájuk. Ha belegondolok, hogy Tia is harcol, kiráz a hideg. Az a nő, aki mindig mindenkivel kedves, akár meg is halhat. Hiszen elképzelni is rossz, hogy esetleg egy akkora benga állattal harcol, mint Félix. Vagy Esme és Alice. Mind a ketten annyira törékenyek.
- Nem lesz rendben semmi- suttogta és tovább sírt. Az ölembe húztam és elkezdtem ringatni törékeny testét. A zokogása lassan szipogássá vált, majd teljesen elhalt. Kissé eltoltam magamtól és láttam, hogy elaludt. A karomba vettem, miközben óvatosan felálltam és lefektettem az ágyra. A takarót ráterítettem és lassan kifelé sétáltam. Még az ajtóból visszanéztem és ekkor hallottam meg a hangját.
-Szeretlek anya- suttogta, de nem ébredt fel. Álmában beszélt. Akárcsak az édesanyja. Legalábbis Will és Tia szerint.
Becsuktam az ajtót és visszamentem a nappaliba. Miranda nem volt sehol, de zajokat hallottam a konyhából, így tovább indultam. Valóban a konyhában volt és éppen az ebédet készítette.
-Jobban van? –kérdezte.
- Elaludt.
- Mi volt a baj?
- Látomása volt. Látta a családját és az édesanyját, amint éppen az életükért harcolnak- suttogtam és engem is elkapott a sírás.
- Annyira sajnálom. El sem tudom képzelni, milyen rossz lehet most nektek- ölelt meg. Miranda nagyon jól kezelte a vámpír témát. Valóban megbízhattam benne és nem éreztem azt, hogy félne. Nem mutatta, vagy egyáltalán nem félt tőlünk. Mondjuk én sokat nem árthattam neki, de még Lili sem riasztotta el. Pedig ő önfeledten rohangált a házban vámpírsebességgel és nem zavartatta magát. Miranda pedig még szórakoztatónak is találta. Bár az nem tetszett neki, amikor vért ivott, de ez szükséges a fejlődéséhez. Egyelőre embervért kap. Nem tudunk neki vadászni és az embervért is elég nehéz megszerezni.
De nem érez rá kényszert, hogy bántsa az embereket. Azt mondja, hogy az emberi vér nem olyan rossz, de nem igazán ízlik neki. Sokkal jobban szerette azt a vért, amit Bella adott neki mindig. Viszont a semminél jobb. - Én nem láthatom, de a kislány akaratán kívül képes erre. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megmutatkozik az ereje. Bella azt mondta, hogy idő kell hozzá.
- Bizonyára tévedett.
-Élőben jelentkezünk az Olaszországi Volterrából…- hallottam meg a tévé hangját. Azonnal a nappaliba siettem és a kapcsoló után kaptam, hogy feljebb vegyem a tv-n a hangot. De mielőtt tovább hallgathattam volna a híreket, az emeletről Lili kiabálása hallatszott. Nem foglalkozva a hírekkel, egyenesen az emeletre mentem és berontottam a szobába. De amit ott láttam, az szívfacsaró volt…

Sziasztok!

Kicsit elszomorított, hogy az előző fejezethez kaptam összesen két komit. Nem tetszett a fejezet? Vagy a történet nem jó?  Légyszi, írjátok le azt is, ha nem jó. Én megértem és építő kritikaként fogom fel. Nem kérek sokat, elég egy sor is. 
Azoknak, akik komiztak, nagyon szépen köszönöm. 
Hope

2012. július 13., péntek

25.fejezet


(Bella szemszöge)

-Ez igaz? Igaz, amit mutattál?
- Igen. Apa, kérlek, mondd el a többieknek, amit láttál. Én nem tudom. Nincs hozzá elég erőm- néztem rá fáradtan. –Most felmegyek a szobámba. Ha kerestek, ott megtaláltok.
- Biztos? –kérdezte Will és a kezemet megszorítva maga felé fordított. –Biztos egyedül akarsz lenni?
- Nem lesz semmi baj. Jól leszek- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd egy szó nélkül ott hagytam mindenkit a nagyteremben. Egyszerűen elment a kedvem a harctól is. Nem akartam mást, csak egyedül lenni. De ahogy beléptem a szobába, rögtön meg is torpantam. Hiszen az én hatalmas franciaágyam mellett ott volt a lányom bölcsője. Minden úgy volt, ahogy itt hagytam mielőtt kivittük őket a reptérre. Beljebb sétáltam és körbenéztem a szobán. A polcokon ott voltak a játékai, a gardróbban a ruháinak nagy része, a bölcsője. Odasétáltam a kiságyhoz és erősen kellett kapaszkodnom, hogy össze ne essek. Hirtelen úgy éreztem két perc és meghalok. Hiszen elengedtem a szívemet, az életemet. Nélküle semmi vagyok. Már annyira megszoktam, hogy mellettem van. És most, hogy itt állok, az üres szobában a dolgai közt úgy érzem, nem bírom tovább. Az életemet adnám érte, hogy újra itt legyen. Itthon a családja körében. Elbotorkáltam az ágyig és leültem rá. Az éjjeli szekrényen lévő képet a kezembe vettem és ekkor ért utol a valódi fájdalom. Az a fájdalom, melyet csak egy anya érezhet a lánya elvesztése miatt. Nincs szörnyűbb érzés egy anya számára, ha el kell engednie a gyermekét. Újra a képre szegeztem tekintetem. Nem olyan régen készült. Én voltam rajta a kislányommal és boldogok voltunk. A mellkasom szét akart robbanni és nekem üvölteni volt kedvem. De azt mindenki meghallotta volna. Nekem pedig most egyáltalán nincs szükségem a többiekre. Egy valakit akarok magam mellé és ő Lili. Az én drága kislányom. Remélem, jól vannak. Mostanra már meg kellett érkezniük.
Felkaptam egy párnát és szorosan magamhoz öleltem. A kép még mindig a kezemben volt, arcomat a párnába temettem és felüvöltöttem. Képtelen voltam tovább magamban tartani a dühömet és a fájdalmamat. A párnát magam előtt tartva kezdtem zokogásba. A könnyeim már eláztattak mindent. Nem tehetek róla. Vagy így adom ki magamból vagy gyilkolással. Viszont az nem lenne jó, ha bárkit is megölnék. De ezt a fájdalmat tartogatnom kell. Akkor kell előszednem, amikor megérkeznek a románok. Az irántuk érzett gyűlöletem fog segíteni a harcban és arra fogok gondolni, hogy ha ennek vége, akkor újra láthatom őt. Igen. Ezt kell tennem. Minden érzelmemet, legyen az fájdalom, harag, gyűlölet, szeret, szerelem vagy bármely más érzés, fel kell használnom és erővé alakítanom. Mert képes vagyok rá. Képes vagyok rá, hogy végezzek velük és túléljem. Meg kell próbálnom a lehetetlent is, hogy a lányom újra mellettem lehessen.
Pár perccel később kinyílt az ajtó és belépett rajta Edward. Fel sem kellett néznem, hogy tudjam ő az. Éreztem napfény illatát. Mellém sétált és leült az ágyra.
- Annyira hiányzik- suttogtam és elcsuklott a hangom.
- Nekem is. Hidd el, hogy nekem is. De biztonságban van- suttogta. 
- De hát halvány fogalmad sincs róla, hol van. Hogy tudod ezt ilyen biztosan kijelenteni? –fakadtam ki. Nem akartam veszekedni vele, de képtelen voltam visszafogni magam.  Edward az ölébe húzott és a hátamat simogatta.
- Valóban nem tudom, hol van. De azt igen, hogy biztonságban van. És tudod honnan? –kérdezte és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Megráztam a fejem és ő folytatta. – Onnan, hogy ismerlek és tudom, olyan helyre küldted, ahol nem eshet bántódása. Mert nem engedted volna el, ha nem lennél benne 100%- ig biztos benne, hogy nem esik bántódása. Hát ezért. Mert bízom benned.
- És ha rosszul döntöttem? Ha nem kellett volna elküldenem innen?
- Ez volt az egyetlen esélyed. Ha itt marad, akkor meg is sérülhetett volna, vagy ki tudja mit tettek volna vele a románok. Így pedig ha esélyünk nyílik rá, megkereshetjük őket.
- Igazad van- suttogtam és a mellkasára hajtottam a fejem.  
Valami dalt kezdett dúdolni és hamarosan minden gondolat kiszállt a fejemből. Pedig annyi mindent szerettem volna még mondani neki. De oly sok idő után végre újra az álmok mezejére léptem.

(Caroline szemszöge)

„Lehet, hogy te elég bátor és elég erős vagy hozzá, hogy nélkülem élj, ha úgy gondolod, hogy így a legjobb. De én sose bírnék ennyire önfeláldozó lenni. Nekem veled kell lennem. Csak így tudok élni.”

Ahogy felültünk a repülőre, egyből éreztem a hiányukat. Fájt elszakadnom szerelmemtől. Elképzelni sem tudom, hogyan élhetnék nélküle. És itt van a karomban ez a kis angyal. Ez a csöppség. Lili, aki éppen most veszítette el az anyját és az apját. Az egész családját. El sem tudom képzelni mihez fogunk kezdeni nélkülük. Mit fogok csinálni az én egyetlenem nélkül vagy a barátnőm nélkül? Nem lesz egyszerű, de bíznom kell. Bíznom, hogy túlélik. De ha nem, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy ez a kislány boldog legyen, amennyire csak lehet.
-Ígérem, hogy minden rendben lesz- suttogtam. Lili hatalmas szemekkel nézett rám, majd megérintette az arcomat.
- Reménykedjünk benne, hogy látni fogjuk még őket.
Az út hosszú volt és Lili időközben elaludt. Nem tudtam mit tegyek, amivel elterelhetném a gondolataimat. Csak azon járt az eszem, mi lehet velük? Most mit csinálhatnak? Szörnyű volt látni, ahogy Bella elbúcsúzik a lányától. Fogalmam sincs, mekkora fájdalmat érezhet most. Tudni, hogy a lánya biztonságban van, de távol tőle és lehet, hogy soha többet nem láthatja. Borzasztó lehet most neki. Hiszen az egész volturi sorsa rajta múlik. Nem szívesen lennék a helyében. Én képtelen lettem volna elengedni magam mellől a gyermekem. Pedig be kell látnom, hogy igazuk van. Bellának és Willnek is. Nem tudtam volna nekik segíteni. Így pedig legalább annyit tehetek, hogy vigyázok a kislányra. És ha kell, akkor felnevelem. De erre most nem gondolhatok. Nem szabad.
Kibámultam az ablakon, de nem láttam semmit, csak a felhőket. Akkor még messze vagyunk.
Itt az ideje megtudnom, hogy mi lesz az új nevünk, illetve hol fogunk lakni mostantól. Kinyitottam a táskám és rögtön megpillantottam benne két fehér borítékot. Az egyik jóval vastagabb volt a másiknál. Kibontottam és azt hittem menten szívinfarktust kapok. Rengeteg pénz volt benne. Ezt nem hiszem el. Miért csinálja ezt velem Bella? Hiszen ennyi több hónapra elegendő lenne. De nem. Ő nyitott még két számlát is. Gyorsan visszatettem a borítékot a táskámba, mielőtt bárki megláthatta volna. Aztán kivettem a másikat. Benne volt minden szükséges irat. Személyi, jogosítvány, útlevél, születési anyakönyvi kivonatok és minden más. Ott volt a két bankkártya és mindkettőhöz egy-egy kód. Kivettem a két útlevelet és megnéztem rajta a neveket. Az egyik Elisabeth Masen a másik Rebekah Masen. Akkor mostantól Rebekah a nevem. És Lili pedig Elizabeth lett.
Mélyet sóhajtottam, majd az iratokat a pénztárcámba helyeztem. Hiszen senki nem tartja borítékban az iratait.
A táskában volt még két halványkék boríték is. Mind a kettőn más név állt.. Az egyiken a Lilié, a másikon az enyém.  Mindent visszaraktam a táskába és széthajtottam azt a papírt, ami a nekem címzett borítékban állt, aztán olvasni kezdtem.

Kedves Caroline!

Tudom, már mindent elmondtam, amit lehetett, de úgy érzem, muszáj leírnom. Tudom, most idegesítőnek gondolsz. Sőt azon gondolkozol vajon mennyire bolondultam meg. Na jó. Inkább nem húzom itt az időt. Csak azt szeretném elmondani, hogy rettenetesen örülök, hogy megismertelek. És annak is, hogy a családunk tagja lettél. Tudom, most azon rágódsz, hogy tudtál volna segíteni, ha átváltoztatunk, de hidd el, hogy nem. Azzal, hogy tudom, a lányom veled van, már rengeteget segítesz. Megnyugtat a tudat, hogy te vigyázol rá. Ő a legfontosabb számomra és tudom, veled nem eshet semmi baja. Azt kérem tőled, hogy vigyázz rá. Óvd meg őt minden gonoszságtól. Szeresd, ahogy én tenném és anyja helyett anyja legyél. Tudom nagy kívánság, de azért remélem nem haragszol rám ezért. Tudnod kell, hogy szeretlek, mintha a testvérem lennél.
Őszintén, én nem hiszem, hogy valaha is újra találkozunk, úgyhogy ez valami búcsúlevélféle. Ne aggódj, Will-en és rajtam kívül senki nem tudja, hol vagytok. Nem fognak rátok találni. A sírba viszem a titkot. Megígérem. Most pedig pár dolog, amit nem tudtam elmondani személyesen:
A kulcsot nem találod a táskában. A házban találsz egy nőt. A neve Miranda. Én magam ellenőriztem le, bár ő nem tud róla. Megbízható és nagyon kedves. Ha akarod, megoszthatod vele a titkodat. Nem fog ijedtében elszaladni. Láttam előre és nem haragszom érte. Ő a ház volt tulajdonosa. Megkértem, hogy pár napig maradjon ott és segítsen nektek berendezkedni. Úgy tudja, a rokonaim vagytok, többet nem mondtam neki. Nem akarlak mindenféle hazugságba belerángatni. Így azt mondasz neki, amit szeretnél. Ha akarod, nyugodtan küld el, nem kötelező ott lennie. Minden mást megtalálsz a táskádban. Ennyi, amit tehettem értetek. Nem valami sok, de több mint a semmi.
Köszönöm, hogy ismerhettelek, köszönöm, hogy a barátnőd és testvéred lehettem. Szeretlek és vigyázz magadra. Szép életet nektek:

U.i: Hagytam egy levelet Lili számára is. Kérlek, csak akkor add oda neki, ha elérte a végleges korát. Akkor meg fogja érteni mit miért tettem. Köszönöm. Mindenért nagyon hálás vagyok.

Isabella Hope Volturi
(Bella)

A könnyeimmel küszködtem. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Ez egy rémálom. Egy rémálom, aminek sose lesz vége.
-Elnézést, jól érzi magát? –kérdezte egy kedves női hang. Felnéztem és egy aprót bólintottam, majd a levelet a táskámba dugtam. –Rendben. Kérem, kapcsolja be az övét, hamarosan leszállunk- kért mosolyogva, aztán tovább ment és a többi utast is erre kérte. Úgy tettem, ahogy mondta. A kislányt felébresztettem és átraktam a mellettem lévő ülésbe, majd bekötöttem. Már önállóan ült és sétált, így nem volt semmi probléma. Bár jobban szerette, ha cipelik őt. De én nem fogom tudni folyton kézben tartani. Még nem vagyok vámpír. Még nem. De amint felnő Lili, megkérem, hogy változtasson át. Eszemben sincs megöregedni és itt hagyni őt egyedül. Én nem hagyhatom magára. A családját már elvesztette, de én még itt vagyok neki. És itt is maradok. Örökre.
Pont, ahogy mondták, a gép ereszkedni kezdett és szép lassan leszállt. Megfogtam Lili kezét és követve a többi utast, mi is elhagytuk a gépet. Felvettem a csomagokat, ami összesen két sporttáska volt és még mindig a kislány kezét fogva szép lassan kisétáltunk a parkolóba. Fogtunk egy taxit és odaadtam neki a címet, ami szintén a borítékban volt.
Megérkeztünk Los Angeles-be. Ez lesz az új otthonunk mostantól. A taxisnak odaadtam a címet és ő azonnal  tudta hová kell menni és egy fél óra alatt odaértünk. A ház Los Angeles központjában volt. Gyönyörű és kívülről hatalmasnak látszott. A sofőr kiszállt és segített a csomagokkal. Egészen a bejárati ajtóig cipelte a két táskát nekem pedig nem volt más dolgom csak a kislánnyal a karomban követni őt. Az ajtó előtt kifizettem a taxit és már el is tűnt. A kulcsot nem is kerestem, csak becsöngettem. Pár perc múlva kinyílt az ajtó és egy harmincas éveiben járó nő állt az ajtóban.
-Rebekah Masen? –kérdezte mosolyogva.
- Öö… Igen. Nem tudom, jó helyen járok? –kérdeztem és újra megnéztem a számot.
- Igen. Isabella szólt, hogy ma érkeznek. Én vagyok a régi tulajdonos. Miranda Bennett- nyújtott kezet.
- Igazán örülök.
- Kérem, jöjjenek be. Hagyja csak- kapott a kezem után, mikor a táskák felé nyúltam. –majd én viszem.
- Nagyon kedves- mosolyogtam rá, majd beléptünk a házba. Hatalmas volt és belülről még gyönyörűbb, mint kívülről.
- Meg sem lepődik, mit keresek a házban? –kérdezte megdöbbenve.
- Nem. Bella már… szólt előre.  
- Értem. Tessék, itt vannak a kulcsok- nyomott a kezembe egy kulcscsomót. –Ami nálam van, azt pedig oda adom, amint már nem lesz rám szüksége.
- Köszönöm- mosolyogtam rá.
- Körbevezetem a házban- ajánlotta. Felemeltem Lilit és a nő után mentem. Egyszerűen csodálatos volt ez a ház. Elképesztő, hogy Bella ennyit áldozott arra, hogy ideköltözhessünk. Rengeteg mindent megtudtam Mirandától. Például, hogy van egy lánya, de ő Londonban tanul és nagy ritkán tér csak haza. Ő egyedül van, mert a férje egy éve halt meg és azért is adta el a házat, mert anyagi gondokkal küzdött és csődbe ment a vállalkozásuk. Aztán mesélt a városról és felajánlotta, hogy holnap elvisz pár helyre, hogy én is tudjam, mi merre van.
A ház egyszerűen csodás volt. Eszméletlen szép és hatalmas. Négy szoba volt benne és mindegyikhez külön fürdőszoba tartozott. Az egyik már be volt rendezve Lilinek. Miranda mondta, hogy Bella mindent lecserélt. El sem hiszem, hogy ennyi mindent el tudott intézni néhány nap alatt. És megint itt tartunk. Megint rájuk gondolok. Pedig nem lenne szabad. Akkor csak szomorú leszek és ezt Lili is megérzi.
-Úgy látom Eliabeth-nek tetszik a szobája- mosolygott Miranda.
- Kinek? –kérdeztem és elfordítottam a tekintetem a kislányról. Amint megpillantotta a szobát, azonnal birtokba is vette. Ez az ő kis birodalma és már előre látom, hogy nehéz lesz innen kirángatni néha napján.
- A kislánynak.
- Ja, igen persze. Hiszen Bella rendezte be neki és nála jobban senki nem tudja, mi tetszik Lil… Lizzy-nek –javítottam gyorsan. Sürgősen hozzá kell szoknom az új nevekhez. De ez a becenév még tetszik is. Az Elizabeth túl hosszú egy ilyen kislánynak.
- Minden rendben van Rebekah?
- Igen persze. Jöjjön, menjünk le a nappaliba. Hagyjuk magára, hadd fedezze fel az új szobáját- erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Ahogy gondolja- mosolygott ő is, majd elindult le a lépcsőn.
- Nem lehetne, hogy tegezzen? –kérdeztem, miután leültünk a kanapéra.
- Én is pont ezt akartam kérni. Nem vagyok én még olyan öreg, hogy magázni kelljen- nevetett fel. –De maga, illetve te is nagyon fiatal ahhoz, hogy egyedül nevelj egy gyermeket.
Nem tudtam mit mondhatnék neki. Erre nem készültem fel. Pedig kellett volna. Eszembe jutott, mit írt Bella a levélben. Megbízható és nagyon kedves. Ha akarod, megoszthatod vele a titkodat. Nem fog ijedtében elszaladni. Láttam előre és nem haragszom érte.
Talán jobb lesz, ha az elején közlöm vele, mi a helyzet és akkor nem kell hazugságokba bonyolódnom. Aztán majd meglátjuk mi lesz.
-Tudja, Isabella a kislány édesanyja. Én csak a kislány nagybátyjának a menyasszonya vagyok.
- De akkor…
- Szükséges lépés volt. Az édesanyja családja bajban van és ez volt a legjobb döntés, hogy a kislányt kihagyjuk mindenből. Tudom, nem érted, miről beszélek, de ha úgy döntesz, akkor megosztom veled.
- Megértem. De mégis, miben tudnék segíteni?
- Először is arra szeretnélek kérni, hogy maradj itt. Nem csak pár napra. Ha úgy neked jobb, akkor dolgozhatsz és fizetést is kapsz. De szükségem van valakire, aki tud segíteni.
- Persze, nagyon szívesen. De csakis úgy maradok, ha dolgozhatok. Mint egy bejárónő. Nem fogadok el könyöradományt.
- Rendben. Megegyeztünk. A fizetésről még beszélünk. De tudnod kell, hogy nem vagyunk átlagosak. A kislány nagyon különleges és… De mielőtt megosztanék veled pár dolgot, előtte meg kell ígérned, hogy nem árulsz el senkinek semmit. Azzal veszélybe sodornál minket. Sőt, még magadat is. Ha megtudják, hogy segítesz nekünk.
- Megrémítesz.
- Sajnálom. De olyan dologba keveredtél, ami nem éppen veszélytelen. És megértem, ha nem akarsz itt maradni. Akkor elmehetsz, én nem tartalak vissza. Csak annyit kérek, hogy ne szólj senkinek.
- Rendben van. Megígérem. És itt maradok. Bármit mondasz is, maradni fogok.
- Köszönöm. Szóval… a kislány nem teljesen ember. Ő egy félvér.
- Mi… Mi az, hogy félvér?
- Félig ember, félig pedig… vámpír- néztem rá és vártam a reakcióját. Kíváncsi voltam, mit szól ehhez az egészhez. Mert most vagy elszalad, vagy itt marad. Ha marad, akkor megtud mindent és ő is veszélyben lesz, ha elmegy, akkor meg imádkozhatok, hogy ne mondja el senkinek.
Miranda megrémült, de rendezte arcvonásait és rezzenéstelen arccal nézett rám.
-Hallgatlak- suttogta. Én pedig megkönnyebbültem. Igaza volt Bellának, mint mindig. Most már nem is fog elmenni, ebben biztos vagyok.  
Nagy levegőt vettem és belekezdtem a történetbe. A történetbe, amiről életemben nem gondoltam volna, hogy valaha én is részese leszek. Életem legszebb és egyben legrosszabb meséje volt és lesz is örökre. 

Szép jó napot mindenkinek!

Remélem tetszett  fejezet :) Tudom, nem volt valami haj de izgalmas, de ez is kellett bele. Legalábbis én így érzem. 
És most egy rossz hír nektek :( 
A jövő héten táborba megyek és nem leszek itthon két hétig. Remélem nem haragszotok meg érte. De megígérem, amint hazajövök, igyekszem majd az új fejezetekkel. Kárpótolni foglak benneteket ezért a két hétért. 
Szóval, két hét múlva jelentkezem. Addigis élvezzétek a nyarat és szórakozzatok :)
Puszi mindenkinek. Hope

2012. július 6., péntek

24.fejezet

(Bella szemszöge)

A napok rettenetesen gyorsan teltek. Figyeltem a jövőt. Most semmi másra nem figyeltem csakis a románokra. Tudni akartam hol tartanak, mikor érnek ide és mennyien vannak. Kiderült, hogy Serena is közéjük tartozott. De nem végeztünk vele. A románok meg fognak állni és akkor előttük fogjuk kivégezni. Itt az ideje, hogy a volturi kegyetlen legyen. Az egész vámpírvilág feszült volt. Néhány nomád amint értesül a románok tervéről azonnal hozzánk rohant, hogy tájékoztasson bennünket, de addigra mi már mindent tudtunk. Voltak olyanok, akik csatlakoztak hozzánk és önként ajánlották fel segítségüket a voltruinak. Ilyen volt például a Denali klán és Carlisle néhány régi barátja.
Másról sem szóltak az elmúlt napok, mint a gyakorlásról. Éjjel nappal edzettünk. Ez a katonáknak csak gyakorlás volt, de a többi klánnak meg kellett tanítanunk hogyan védjék meg magukat.
Közben elintéztem a papírokat és minden fontos dolgot azért, hogy a lányom és Caroline minél hamarabb elmehessenek innen. És a mai nap kell elengednem őket. Muszáj, még ha fáj is. Mert így van esélyük a túlélésre.
-Ideje indulnunk- mondtam és a barátnőmre néztem. A szobámban álltunk készen az indulásra. A többieknek nem szóltunk, egyedül Edward és anya tudják mi, hogy elküldjük őket innen. De nekik sem mondtuk meg, hová mennek.
Car és bátyám bólintottak, fogtuk a csomagokat és már mentünk is le a garázsba. Most Will vezetett, Caroline mellette ült én pedig hátul a lányommal. Az utolsó pár perc, amit a lányommal tölthetek. És lehet, hogy soha többet nem fogom látni.
Az ölemben tartottam és le sem vettem róla a szemem. Annyira békés volt, olyan aranyos. Nem tudom elképzelni, hogy ne lássa többet. A gyönyörű szemei, a hosszú haja és szépséges arcocskája.
-Megérkeztünk- sóhajtotta Will, én pedig kénytelen kelletlen elfordítottam a tekintetem lányomról. Kiszálltam az autóból, kivettük a csomagokat és bementünk a váróba.
-Itt az ideje elbúcsúznunk- sóhajtottam. –Ígérem, tőlünk senki nem fogja megtudni, hol vagytok- néztem barátnőmre és szorosan magamhoz öleltem. –A táskádban van egy kis pénz az útra. Benne vannak az új papírjaitok, a kártyák, minden, amire szükségetek lehet. Megtalálod az új lakcímet is. Vettem egy házat a te nevedre, mármint az álnevedre és nyitottam két számlát is. Az egyik a tiéd, a másik a lányomé. Van rajta elegendő pénz ahhoz, hogy új életet kezdjetek.
- Erre igazán nem volt semmi szükség.
- De. Volt. Ez a legkevesebb, amit értetek tehettünk- mondta bátyám szorosan magához ölelve menyasszonyát.
- Ne aggódj. Nem tudnak majd lenyomozni. Kivettem a bankból a pénzt és egy másik bankban nyitottam a számlát- mosolyogtam rá erőtlenül, de már a sírás határán voltam. –A kódot is megtalálod a cím mellett.
- Köszönöm. Köszönök mindent- ölelt át.
- Nincs mit megköszönnöd. Én tartozom neked hálával. Senkire nem mertem volna rábízni a lányomat. De tudom, hogy te szeretni fogod őt, bármi történjen is velünk. Neveld fel. Úgy neveld, hogy jó legyen. Ne bántson senkit, de ne engedje, hogy a családjának baja essen. És mesélj neki rólam. Tudja, hogy mennyire szerettem és a papája is. Nem Marco, hanem Edward. Tudja, hogy mindenki szerette őt és csak azért hagytunk magatokra, mert szükséges volt. De ne akarjon bosszút állni. Éljetek békében. És szeresd őt- a végére kicsordult a könnyem. Nem tudom elhinni, hogy tényleg akkora a baj, hogy el kell szakadnom a szívem egyik részétől.
- Úgy lesz, ahogy akarod. Mindent megteszek azért, hogy boldog legyen.
- Köszönöm neked. Köszönöm- suttogtam. –Lili édesem. Nem tudom, mennyire fogsz emlékezni erre a pillanatra, de tudom, hogy most érted, amit mondok. Mert te nagyon okos kislány vagy- sírtam és szorosabban öleltem magamhoz a lányom. –Most el kell menned Caroline- nal. Ő lesz a mamád. Szeresd őt és fogadj szót neki. Lehet, hogy többet nem találkozunk, de ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek. Szeretlek, és ezért engedlek most el Caroline-nal. Tudom, hogy vele biztonságban leszel. Vigyázz rá, ha felnősz. Óvd meg a bajtól. Mert erős leszel. Nagyon is erős. Szeretlek téged édesem. Az életemnél is jobban- magamhoz öleltem és sírtam. Nem akartam és már nem is tudtam visszafogni magam. Egy női hang szólalt meg a hangos bemondóban, hogy ideje beszállni a gépbe. Átadtam a lányomat Caroline-nak és miután elmentek átöleltem a bátyámat és úgy sírtam tovább.
-Nyugodj meg, kérlek. Vigyázni fog rá- próbált nyugtatni.
- Tudom. De akkor is nehéz. Nem tudok elképzelni az életemet nélküle.
- Én is így vagyok vele. De ez a legjobb, amit tehettünk.
- Nem fogom kibírni. Értük fogok aggódni.
- Pedig nem szabad. Ha figyelsz, túlélheted és utánuk mehetsz. De nem kalandozhatsz el. Muszáj koncentrálnod- fordított maga felé.
- Igazad van. Össze kell szednem magam.
Letöröltem a könnyeimet és szorosan bújtam Willhez. Nem sírtam már, csak a gondolataimba merültem. Nem akartam semmi mást, csak a lányommal lenni, de ez lehetetlen. Meg kell védenem őt, és ha tudom, a családomat is. Ha Will megmenekül, akkor utánuk tud menni. Tudja hova mentek. És vigyázhat rájuk. Igen. Ezt kell tennem. Megmenteni őket. Mindenkit, akit csak lehet.
Miután a gép felszállt, megindultunk a parkolóba. A bátyám még mindig magához ölelt és így hagytuk el a repteret. Csendben tettük meg az utat a kastélyig és bent a várban is csendesen közlekedtünk. Nem volt erőm megszólalni. Nem akartam semmit sem csinálni, csak sírni és emlékezni. Emlékezni azokra a gyönyörű pillanatokra, amiket a lányommal töltöttem. De ezt most nem tehetem. Koncentrálnom kell. Erősnek kell lennem érte. Érte és a barátnőmért. Meg persze a családomért. Ezt kell tennem.
-Lemegyek a katonákhoz gyakorolni- szólaltam meg, mikor a szobámba akart kísérni.
- Biztos?
- Igen. Nem tétlenkedhetek. Nem vesztegethetem az időt.
- Rendben. Akkor szólok anyának, hogy megérkeztünk és én is jövök- adott egy puszit a homlokomra, majd otthagyott. Mély levegőt vettem és vámpírgyorsasággal rohantam a börtön felé. Előbb még látnom kell azt a két szemétládát. Muszáj. A látványuk feléleszti bennem a gyűlöletet és most erre van szükségem. Hogy gyűlöljek. A gyűlölet erőssé tesz és könyörtelenné. Nekem pedig pont ilyennek kell lennem a harchoz. Kegyetlennek és erősnek.
- Ááá… a nagyságos Isabella lemerészkedett a söpredékhez- szólalt meg egy női hang.
Az első rácshoz mentem. Olyan anyagból készült, amit még a vámpírok sem képesek elpusztítani így könnyen fogva tudunk tartani bárkit.
-A te kedvedért még erre is hajlandó vagyok- mondtam és szembenéztem vele. Felöltöttem az érzelemmentes maszkot és vártam. Vártam, hogy mondjon valamit.
Ahogy a szemébe néztem, láttam benne a gyűlöletet. A gyűlöletet, melyet ebben a percben én is éreztem iránta és a többi román iránt. Semmilyen más érzelmet nem mutatott a tekintete csakis gyűlöletet. Meg persze a szomjúság. De az engem a legkevésbé sem érdekelt. Nem félt, pedig azt akartam, hogy féljen. Hogy térden állva könyörögjön az életéért. De látom ez nem fog menni. –De azért kíváncsi lennék… Hogyan sikerült kijátszanod apámat? Hiszen olvasott benned.
-Az ő képessége egyszerű. Nem olyan biztos, mint az ti hiszitek. De nem fogom elárulni hogyan sikerült. Ez az én titkom marad.
- Titok, amit magaddal viszel a sírba- mondtam nyugodtan, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
- Látom, hogy érdekel a dolog- suttogta sötéten.
- Az még annyira nem is, hogyan játszottad ki apámat. Sikerült és kész. De van valami, ami annál jobban érdekel. Honnan tudtál meg mindent.
- Még ezt sem tudtad kideríteni- kérdezte és közben kacagott. Elöntött a düh, de uralkodnom kell magamon. Muszáj. Én akartam ezt. Én jöttem le ide önszántamból.
- Ez idáig nem is nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel.
- Akkor derítsd ki magad.
- Ezt fogom tenni- mosolyodtam el ördögien. Összekapcsoltam apám és Edward képességét, így mindenféle érintkezés nélkül láthattam mindent. Láttam, hogyan változott át, hogyan képezték ki a családunk leigázására. Stefan és Vladimir arcát, amint közlik vele, hogy ideje beállnia közénk. Az emlékeiben ott volt egy szőke hajú vámpír, aki mintha közelebb állt volna hozzá, mint az összes többi román. De az arcát nem láttam. Szinte éreztem a gyűlöletet és a dühöt a Volturi iránt. De még ennél is nagyobb volt az irántam érzett irigysége és gyűlölete. Nem értem, miért gyűlöl, de már nem is érdekel. Tovább kutattam az emlékei között és láttam az első napját itt nálunk. Az előadott kis sztoriját, a kicserélt emlékeit, melyekkel sikerült megtévesztenie apámat. Azt a pillanatot, mikor meglátta a lányom és Caroline-t. A mérhetetlen gyilkolási vágyát. Meg akarta ölni a lányom. Csupán azért, hogy bánthasson engem. Aztán az elkövetkezendő napok, amiket Renáta társaságában töltött. A sok információ, amit tőle tudott meg. Aztán a bál napja. Először a sok vendég, aztán a hosszú folyosó és egy lány. Ugyan az a szőke hajú lány, akit már korábban is láttam. Maga felé fordította és végre láthattam az arcát. Ő volt. Edward felesége. Isadora. A beszélgetés kettejük között. Aztán a férjemmel töltött pillanatok, majd saját magamat láttam, amint éppen végezni készülök vele és a börtön. Úgy éreztem eleget láttam. Láttam mindent, amire szükségem volt. Csupán ennyit akartam tudni.
Ahogy visszatértem a gondolataiból, megláttam elkínzott arcát és ekkor tudatosult bennem, hogy ez nekem egyáltalán nem volt megerőltető, de neki nagyon is. Hiszen harcolt az ellen, hogy a fejébe kutakodjak. De nem sokat ért el vele. Hiszen láttam, amit látnom kellett.
-Köszönettel tartozom neked. Mert ha te az előbb elárultad volna, hogy kitől tudsz mindent a volturiról, akkor eszembe sem jutott volna a fejedben turkálni. De így sokkal többet tudtam meg, mint azt vártam- mosolyogtam.
- Dögölj meg- üvöltötte fájdalmasan.
- Te előbb mész el- suttogtam és közelebb hajoltam a rácshoz. A földre zuhant annyira erőtlen volt. –De ne aggódj. Előbb utóbb találkozunk.
- Remélem előbb, mint utóbb.
- Türelem drága. Te leszel az első, aki a harcban meghal. Ne aggódj. Nem tart sokáig. Hamarosan ideérnek a barátaid.
- Remélem, hamar végeznek veled. Egy undorító féreg vagy.
- Hát így kell beszélni velem? –kérdeztem ártatlanul. –Pedig arra gondoltam… - végighúztam pengeéles fogaimat a csuklómon annyira, hogy lehessen érezni a vér szagát. -… segítek neked egy kicsit.
Még egy lépést tettem a cella felé és Serena ugyanebben a pillanatban teljes erejéből a rácsnak rontott. A vastag rácsok meg sem rezdültek, viszont Serena visszaesett a földre.
-Nem vagy elég erős ahhoz, hogy kiszabadulj. Látod, mit tesz veled az embervér? –kérdeztem és letöröltem a vért a csuklómról. A vér szagát még most is lehetett érezni, de a seb már be is gyógyult. –Sokkal hamarabb kiürül a szervezetedből és gyorsabban gyengülsz. Szánalmas vagy.
- Te sem vagy jobb nálam- nyögte.
- Ebben igazad lehet. De én nem tettem ellened semmit. Miért gyűlölsz ennyire?
- Semmi közöd hozzá. Menj innen.
Hangosan felnevettem és pár lépést hátráltam. Meg volt, amit akartam, sőt még több is.
-Rendben van. De látjuk még egymást.
Alig tettem meg két lépést és máris Marco cellája előtt álltam.
-Szánalmas vagy- suttogtam. Ő a sötétben ült. Meg sem próbált kiszabadulni.
- Mire vársz még? –kérdezte csöndesen. –Miért nem ölsz meg most azonnal?
- Tudod, én mindig hittem benned. Szerettelek téged- nekidőltem a mögöttem lévő falnak. –Szerettelek, bár nem szerelemmel. Mindig úgy néztem rád, mint egy barátra vagy egy testvérre. Komolyan szerettem volna, ha békében élhetünk együtt. Tudtam, hogy ezel a házassággal mindent elrontunk.
- Akkor miért mondtál igent? Élvezted a helyzetet. Hiszen te vagy Isabella Volturi. A hatalmas hercegnő, akitől mindenki fél.
- De te ismertél. Olyan dolgokat tudtál rólam, amiket mások nem. Bíztam benned. Mindent megtettem azért, hogy boldogok legyünk. Azt kérted, hogy a lányom téged tekintsen apjának és én belementem. Elfogadtam, hogy ne tudja meg soha, ki az édesapja. Az egész vámpír világ előtt mutattalak be, mint a férjemet és a családunk tagja lehettél. Akkor miért tetted? –kérdeztem.
- Féltékeny voltam. Teljesen elvesztettem a fejem. Tudtam, hogy ha idejönnek, akkor elvesztelek.
- Nem hagytalak volna el. Ahogy kérted, azt sem mondtam volna el, hogy ő a lányom apja.  De te mindent elrontottál.
- Igazán sajnálom, ami történt. Tudom, hogy hibát követtem el. Mind azzal, hogy elvettelek és azzal is, hogy megcsaltalak. Bocsáss meg nekem. Ez az utolsó kívánságom.
- Elképzelni sem tudod, mennyire fáj így látnom téged- suttogtam és megfogtam a rácsot. –Akármi is történt közöttünk én még mindig szeretlek, mint a barátomat. De nem tudok benned megbízni. Megbocsátok neked. De nem tudok bízni benned többé. Meglátom, mit tehetek érted. Te nem tartozol közéjük. Talán elengednek téged, mielőtt ideérne a román klán.
- Nem. Te nem lehetsz ennyire jó. Bántottalak, megaláztalak és eljátszottam a bizalmad. Elárultalak téged. Erre nincs bocsánat.
- Nem vagyok jó. Csak nem szeretném, hogy a barátom így végezze. Ígérj meg nekem valamit.
- Bármit- nagy nehezen felállt és odajött elém. Tudtam, hogy ő nem próbál megölni. Ezért eszemben sem volt elhúzódni.
- Elmész innen messzire és nem ártasz azoknak, akik életben maradnak közülünk- suttogtam úgy, hogy lehetőleg Serena ne hallja meg. – Nem állhatsz be közéjük. Bár ha megteszed, kénytelen leszek végezni veled.
- Semmi közöm hozzájuk. Erről biztosíthatlak. Maximum annyi, hogy lefeküdtem ezzel a nővel. De nem is sejtettem mire készülnek a románok. Esküszöm, mindenre, ami szent.
- Elhiszem. Megyek. Meglátom mit tehetek érted- mosolyogtam rá erőtlenül és megsimogattam a kezét.
- Köszönöm- suttogta.
- Bella… Bella… - kiáltotta Will a nevem. Vámpírsebességgel rohant ide hozzám. Mikor leért és meglátott, azonnal mellém suhant és a háta mögé tolt.
- Ne… Nem csinált semmi- suttogtam és a vállára simítottam a kezem.
- De akkor miért érzem a véred illatát?
- Csak játszottam egy kicsit Serena-val- fordítottam magam felé és elindultunk ki. Még visszapillantottam Marcóra, aztán elfordítottam a tekintetem. Ahogy elsétáltunk Serena előtt, megálltam egy pillanatra és megvártam, amíg rám néz.
- Igazán köszönöm azt a rengeteg információt. Pár nap múlva találkozunk.
- Rohadj meg. Azt kívánom, keserves kínok közt halj meg- kiáltotta. Átkaroltam Will-t és kisétáltunk a zárkából.
- Mit kerestél te odalent? És mit jelent, hogy játszottál Serena-val?
- Muszáj volt összeszednem magam. Serena pedig nagyon is szomjas. Csak kínozni akartam őt. Bosszúból. Egy kis elégtétel.
- Nem értelek.
- Tudom.
- Megyünk gyakorolni?
- Majd később. Most beszélnem kell mindenkivel. Tájékoztatnom kell őket a fejleményekről. Meg kell tudniuk, mit láttam.
- Jól van. Menjünk- megfogta a kezem és a nagyterem felé húzott. Út közben találkoztunk Jane-val és Alice-val és megkértük őket, hogy mindenkit hívjanak a nagyterembe. Ahogy beértünk, megálltam apám mellett, Will pedig szorosan mögöttem volt és még mindig a kezem fogta. Szép lassan megjelent mindenki. A Cullen klán, a Denali klán és a többiek. Mindenki, persze a gárdát kivéve. Nekik nincs miért itt lenniük. Csak annyi a dolguk, hogy harcoljanak, addig, amíg csak lehet.
- Apa… Először inkább megmutatnám neked, amit láttam. Képtelen lennék én elmondani- suttogtam és a szabad kezemet átnyújtottam neki. Lehunytam a szemem, eltoltam a pajzsom és újra lejátszottam, amit Serena fejében láttam. Miután vége lett, kinyitottam a szemem. Apám a gondolataiba meredt, Will-t sokkolta, amit látott. Hoppá. El is felejtettem, hogy még mindig fogom a kezét és így mindent lát. Na, de sebaj. Legalább neki sem kell elmondanom.
-Az nem lehet- suttogta valaki. Körbenéztem és tekintetem megakadt Edwardon. Dühös volt és elképedt. Talán mégsem volt jó ötlet eltolni a pajzsom. Lehet, hangosan kellett volna elmondanom. De nem megy. Képtelen vagyok bármit is mondani.
- Mi az? Mi a baj? Mit mutatott? –záporoztak a kérdések minden irányból, de nem foglalkoztam velük. Engem egyedül egy sötét szempár érdekelt. Egyetlen szempár. Mely már az első találkozásunkkor teljesen elbűvölt.
Edward tekintete nem eresztette az enyémet. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam elszakítani a pillantásom. Fogva tartott.