24.fejezet

(Bella szemszöge)

A napok rettenetesen gyorsan teltek. Figyeltem a jövőt. Most semmi másra nem figyeltem csakis a románokra. Tudni akartam hol tartanak, mikor érnek ide és mennyien vannak. Kiderült, hogy Serena is közéjük tartozott. De nem végeztünk vele. A románok meg fognak állni és akkor előttük fogjuk kivégezni. Itt az ideje, hogy a volturi kegyetlen legyen. Az egész vámpírvilág feszült volt. Néhány nomád amint értesül a románok tervéről azonnal hozzánk rohant, hogy tájékoztasson bennünket, de addigra mi már mindent tudtunk. Voltak olyanok, akik csatlakoztak hozzánk és önként ajánlották fel segítségüket a voltruinak. Ilyen volt például a Denali klán és Carlisle néhány régi barátja.

Másról sem szóltak az elmúlt napok, mint a gyakorlásról. Éjjel nappal edzettünk. Ez a katonáknak csak gyakorlás volt, de a többi klánnak meg kellett tanítanunk hogyan védjék meg magukat.

Közben elintéztem a papírokat és minden fontos dolgot azért, hogy a lányom és Caroline minél hamarabb elmehessenek innen. És a mai nap kell elengednem őket. Muszáj, még ha fáj is. Mert így van esélyük a túlélésre.

-Ideje indulnunk- mondtam és a barátnőmre néztem. A szobámban álltunk készen az indulásra. A többieknek nem szóltunk, egyedül Edward és anya tudják mi, hogy elküldjük őket innen. De nekik sem mondtuk meg, hová mennek.

Car és bátyám bólintottak, fogtuk a csomagokat és már mentünk is le a garázsba. Most Will vezetett, Caroline mellette ült én pedig hátul a lányommal. Az utolsó pár perc, amit a lányommal tölthetek. És lehet, hogy soha többet nem fogom látni.

Az ölemben tartottam és le sem vettem róla a szemem. Annyira békés volt, olyan aranyos. Nem tudom elképzelni, hogy ne lássa többet. A gyönyörű szemei, a hosszú haja és szépséges arcocskája.

-Megérkeztünk- sóhajtotta Will, én pedig kénytelen kelletlen elfordítottam a tekintetem lányomról. Kiszálltam az autóból, kivettük a csomagokat és bementünk a váróba.

-Itt az ideje elbúcsúznunk- sóhajtottam. –Ígérem, tőlünk senki nem fogja megtudni, hol vagytok- néztem barátnőmre és szorosan magamhoz öleltem. –A táskádban van egy kis pénz az útra. Benne vannak az új papírjaitok, a kártyák, minden, amire szükségetek lehet. Megtalálod az új lakcímet is. Vettem egy házat a te nevedre, mármint az álnevedre és nyitottam két számlát is. Az egyik a tiéd, a másik a lányomé. Van rajta elegendő pénz ahhoz, hogy új életet kezdjetek.

- Erre igazán nem volt semmi szükség.

- De. Volt. Ez a legkevesebb, amit értetek tehettünk- mondta bátyám szorosan magához ölelve menyasszonyát.

- Ne aggódj. Nem tudnak majd lenyomozni. Kivettem a bankból a pénzt és egy másik bankban nyitottam a számlát- mosolyogtam rá erőtlenül, de már a sírás határán voltam. –A kódot is megtalálod a cím mellett.

- Köszönöm. Köszönök mindent- ölelt át.

- Nincs mit megköszönnöd. Én tartozom neked hálával. Senkire nem mertem volna rábízni a lányomat. De tudom, hogy te szeretni fogod őt, bármi történjen is velünk. Neveld fel. Úgy neveld, hogy jó legyen. Ne bántson senkit, de ne engedje, hogy a családjának baja essen. És mesélj neki rólam. Tudja, hogy mennyire szerettem és a papája is. Nem Marco, hanem Edward. Tudja, hogy mindenki szerette őt és csak azért hagytunk magatokra, mert szükséges volt. De ne akarjon bosszút állni. Éljetek békében. És szeresd őt- a végére kicsordult a könnyem. Nem tudom elhinni, hogy tényleg akkora a baj, hogy el kell szakadnom a szívem egyik részétől.

- Úgy lesz, ahogy akarod. Mindent megteszek azért, hogy boldog legyen.

- Köszönöm neked. Köszönöm- suttogtam. –Lili édesem. Nem tudom, mennyire fogsz emlékezni erre a pillanatra, de tudom, hogy most érted, amit mondok. Mert te nagyon okos kislány vagy- sírtam és szorosabban öleltem magamhoz a lányom. –Most el kell menned Caroline- nal. Ő lesz a mamád. Szeresd őt és fogadj szót neki. Lehet, hogy többet nem találkozunk, de ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek. Szeretlek, és ezért engedlek most el Caroline-nal. Tudom, hogy vele biztonságban leszel. Vigyázz rá, ha felnősz. Óvd meg a bajtól. Mert erős leszel. Nagyon is erős. Szeretlek téged édesem. Az életemnél is jobban- magamhoz öleltem és sírtam. Nem akartam és már nem is tudtam visszafogni magam. Egy női hang szólalt meg a hangos bemondóban, hogy ideje beszállni a gépbe. Átadtam a lányomat Caroline-nak és miután elmentek átöleltem a bátyámat és úgy sírtam tovább.

-Nyugodj meg, kérlek. Vigyázni fog rá- próbált nyugtatni.

- Tudom. De akkor is nehéz. Nem tudok elképzelni az életemet nélküle.

- Én is így vagyok vele. De ez a legjobb, amit tehettünk.

- Nem fogom kibírni. Értük fogok aggódni.

- Pedig nem szabad. Ha figyelsz, túlélheted és utánuk mehetsz. De nem kalandozhatsz el. Muszáj koncentrálnod- fordított maga felé.

- Igazad van. Össze kell szednem magam.

Letöröltem a könnyeimet és szorosan bújtam Willhez. Nem sírtam már, csak a gondolataimba merültem. Nem akartam semmi mást, csak a lányommal lenni, de ez lehetetlen. Meg kell védenem őt, és ha tudom, a családomat is. Ha Will megmenekül, akkor utánuk tud menni. Tudja hova mentek. És vigyázhat rájuk. Igen. Ezt kell tennem. Megmenteni őket. Mindenkit, akit csak lehet.

Miután a gép felszállt, megindultunk a parkolóba. A bátyám még mindig magához ölelt és így hagytuk el a repteret. Csendben tettük meg az utat a kastélyig és bent a várban is csendesen közlekedtünk. Nem volt erőm megszólalni. Nem akartam semmit sem csinálni, csak sírni és emlékezni. Emlékezni azokra a gyönyörű pillanatokra, amiket a lányommal töltöttem. De ezt most nem tehetem. Koncentrálnom kell. Erősnek kell lennem érte. Érte és a barátnőmért. Meg persze a családomért. Ezt kell tennem.

-Lemegyek a katonákhoz gyakorolni- szólaltam meg, mikor a szobámba akart kísérni.

- Biztos?

- Igen. Nem tétlenkedhetek. Nem vesztegethetem az időt.

- Rendben. Akkor szólok anyának, hogy megérkeztünk és én is jövök- adott egy puszit a homlokomra, majd otthagyott. Mély levegőt vettem és vámpírgyorsasággal rohantam a börtön felé. Előbb még látnom kell azt a két szemétládát. Muszáj. A látványuk feléleszti bennem a gyűlöletet és most erre van szükségem. Hogy gyűlöljek. A gyűlölet erőssé tesz és könyörtelenné. Nekem pedig pont ilyennek kell lennem a harchoz. Kegyetlennek és erősnek.

- Ááá… a nagyságos Isabella lemerészkedett a söpredékhez- szólalt meg egy női hang.

Az első rácshoz mentem. Olyan anyagból készült, amit még a vámpírok sem képesek elpusztítani így könnyen fogva tudunk tartani bárkit.

-A te kedvedért még erre is hajlandó vagyok- mondtam és szembenéztem vele. Felöltöttem az érzelemmentes maszkot és vártam. Vártam, hogy mondjon valamit.

Ahogy a szemébe néztem, láttam benne a gyűlöletet. A gyűlöletet, melyet ebben a percben én is éreztem iránta és a többi román iránt. Semmilyen más érzelmet nem mutatott a tekintete csakis gyűlöletet. Meg persze a szomjúság. De az engem a legkevésbé sem érdekelt. Nem félt, pedig azt akartam, hogy féljen. Hogy térden állva könyörögjön az életéért. De látom ez nem fog menni. –De azért kíváncsi lennék… Hogyan sikerült kijátszanod apámat? Hiszen olvasott benned.

-Az ő képessége egyszerű. Nem olyan biztos, mint az ti hiszitek. De nem fogom elárulni hogyan sikerült. Ez az én titkom marad.

- Titok, amit magaddal viszel a sírba- mondtam nyugodtan, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság.

- Látom, hogy érdekel a dolog- suttogta sötéten.

- Az még annyira nem is, hogyan játszottad ki apámat. Sikerült és kész. De van valami, ami annál jobban érdekel. Honnan tudtál meg mindent.

- Még ezt sem tudtad kideríteni- kérdezte és közben kacagott. Elöntött a düh, de uralkodnom kell magamon. Muszáj. Én akartam ezt. Én jöttem le ide önszántamból.

- Ez idáig nem is nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel.

- Akkor derítsd ki magad.

- Ezt fogom tenni- mosolyodtam el ördögien. Összekapcsoltam apám és Edward képességét, így mindenféle érintkezés nélkül láthattam mindent. Láttam, hogyan változott át, hogyan képezték ki a családunk leigázására. Stefan és Vladimir arcát, amint közlik vele, hogy ideje beállnia közénk. Az emlékeiben ott volt egy szőke hajú vámpír, aki mintha közelebb állt volna hozzá, mint az összes többi román. De az arcát nem láttam. Szinte éreztem a gyűlöletet és a dühöt a Volturi iránt. De még ennél is nagyobb volt az irántam érzett irigysége és gyűlölete. Nem értem, miért gyűlöl, de már nem is érdekel. Tovább kutattam az emlékei között és láttam az első napját itt nálunk. Az előadott kis sztoriját, a kicserélt emlékeit, melyekkel sikerült megtévesztenie apámat. Azt a pillanatot, mikor meglátta a lányom és Caroline-t. A mérhetetlen gyilkolási vágyát. Meg akarta ölni a lányom. Csupán azért, hogy bánthasson engem. Aztán az elkövetkezendő napok, amiket Renáta társaságában töltött. A sok információ, amit tőle tudott meg. Aztán a bál napja. Először a sok vendég, aztán a hosszú folyosó és egy lány. Ugyan az a szőke hajú lány, akit már korábban is láttam. Maga felé fordította és végre láthattam az arcát. Ő volt. Edward felesége. Isadora. A beszélgetés kettejük között. Aztán a férjemmel töltött pillanatok, majd saját magamat láttam, amint éppen végezni készülök vele és a börtön. Úgy éreztem eleget láttam. Láttam mindent, amire szükségem volt. Csupán ennyit akartam tudni.

Ahogy visszatértem a gondolataiból, megláttam elkínzott arcát és ekkor tudatosult bennem, hogy ez nekem egyáltalán nem volt megerőltető, de neki nagyon is. Hiszen harcolt az ellen, hogy a fejébe kutakodjak. De nem sokat ért el vele. Hiszen láttam, amit látnom kellett.

-Köszönettel tartozom neked. Mert ha te az előbb elárultad volna, hogy kitől tudsz mindent a volturiról, akkor eszembe sem jutott volna a fejedben turkálni. De így sokkal többet tudtam meg, mint azt vártam- mosolyogtam.

- Dögölj meg- üvöltötte fájdalmasan.

- Te előbb mész el- suttogtam és közelebb hajoltam a rácshoz. A földre zuhant annyira erőtlen volt. –De ne aggódj. Előbb utóbb találkozunk.

- Remélem előbb, mint utóbb.

- Türelem drága. Te leszel az első, aki a harcban meghal. Ne aggódj. Nem tart sokáig. Hamarosan ideérnek a barátaid.

- Remélem, hamar végeznek veled. Egy undorító féreg vagy.

- Hát így kell beszélni velem? –kérdeztem ártatlanul. –Pedig arra gondoltam… - végighúztam pengeéles fogaimat a csuklómon annyira, hogy lehessen érezni a vér szagát. -… segítek neked egy kicsit.

Még egy lépést tettem a cella felé és Serena ugyanebben a pillanatban teljes erejéből a rácsnak rontott. A vastag rácsok meg sem rezdültek, viszont Serena visszaesett a földre.

-Nem vagy elég erős ahhoz, hogy kiszabadulj. Látod, mit tesz veled az embervér? –kérdeztem és letöröltem a vért a csuklómról. A vér szagát még most is lehetett érezni, de a seb már be is gyógyult. –Sokkal hamarabb kiürül a szervezetedből és gyorsabban gyengülsz. Szánalmas vagy.

- Te sem vagy jobb nálam- nyögte.

- Ebben igazad lehet. De én nem tettem ellened semmit. Miért gyűlölsz ennyire?

- Semmi közöd hozzá. Menj innen.

Hangosan felnevettem és pár lépést hátráltam. Meg volt, amit akartam, sőt még több is.

-Rendben van. De látjuk még egymást.

Alig tettem meg két lépést és máris Marco cellája előtt álltam.

-Szánalmas vagy- suttogtam. Ő a sötétben ült. Meg sem próbált kiszabadulni.

- Mire vársz még? –kérdezte csöndesen. –Miért nem ölsz meg most azonnal?

- Tudod, én mindig hittem benned. Szerettelek téged- nekidőltem a mögöttem lévő falnak. –Szerettelek, bár nem szerelemmel. Mindig úgy néztem rád, mint egy barátra vagy egy testvérre. Komolyan szerettem volna, ha békében élhetünk együtt. Tudtam, hogy ezel a házassággal mindent elrontunk.

- Akkor miért mondtál igent? Élvezted a helyzetet. Hiszen te vagy Isabella Volturi. A hatalmas hercegnő, akitől mindenki fél.

- De te ismertél. Olyan dolgokat tudtál rólam, amiket mások nem. Bíztam benned. Mindent megtettem azért, hogy boldogok legyünk. Azt kérted, hogy a lányom téged tekintsen apjának és én belementem. Elfogadtam, hogy ne tudja meg soha, ki az édesapja. Az egész vámpír világ előtt mutattalak be, mint a férjemet és a családunk tagja lehettél. Akkor miért tetted? –kérdeztem.

- Féltékeny voltam. Teljesen elvesztettem a fejem. Tudtam, hogy ha idejönnek, akkor elvesztelek.

- Nem hagytalak volna el. Ahogy kérted, azt sem mondtam volna el, hogy ő a lányom apja.  De te mindent elrontottál.

- Igazán sajnálom, ami történt. Tudom, hogy hibát követtem el. Mind azzal, hogy elvettelek és azzal is, hogy megcsaltalak. Bocsáss meg nekem. Ez az utolsó kívánságom.

- Elképzelni sem tudod, mennyire fáj így látnom téged- suttogtam és megfogtam a rácsot. –Akármi is történt közöttünk én még mindig szeretlek, mint a barátomat. De nem tudok benned megbízni. Megbocsátok neked. De nem tudok bízni benned többé. Meglátom, mit tehetek érted. Te nem tartozol közéjük. Talán elengednek téged, mielőtt ideérne a román klán.

- Nem. Te nem lehetsz ennyire jó. Bántottalak, megaláztalak és eljátszottam a bizalmad. Elárultalak téged. Erre nincs bocsánat.

- Nem vagyok jó. Csak nem szeretném, hogy a barátom így végezze. Ígérj meg nekem valamit.

- Bármit- nagy nehezen felállt és odajött elém. Tudtam, hogy ő nem próbál megölni. Ezért eszemben sem volt elhúzódni.

- Elmész innen messzire és nem ártasz azoknak, akik életben maradnak közülünk- suttogtam úgy, hogy lehetőleg Serena ne hallja meg. – Nem állhatsz be közéjük. Bár ha megteszed, kénytelen leszek végezni veled.

- Semmi közöm hozzájuk. Erről biztosíthatlak. Maximum annyi, hogy lefeküdtem ezzel a nővel. De nem is sejtettem mire készülnek a románok. Esküszöm, mindenre, ami szent.

- Elhiszem. Megyek. Meglátom mit tehetek érted- mosolyogtam rá erőtlenül és megsimogattam a kezét.

- Köszönöm- suttogta.

- Bella… Bella… - kiáltotta Will a nevem. Vámpírsebességgel rohant ide hozzám. Mikor leért és meglátott, azonnal mellém suhant és a háta mögé tolt.

- Ne… Nem csinált semmi- suttogtam és a vállára simítottam a kezem.

- De akkor miért érzem a véred illatát?

- Csak játszottam egy kicsit Serena-val- fordítottam magam felé és elindultunk ki. Még visszapillantottam Marcóra, aztán elfordítottam a tekintetem. Ahogy elsétáltunk Serena előtt, megálltam egy pillanatra és megvártam, amíg rám néz.

- Igazán köszönöm azt a rengeteg információt. Pár nap múlva találkozunk.

- Rohadj meg. Azt kívánom, keserves kínok közt halj meg- kiáltotta. Átkaroltam Will-t és kisétáltunk a zárkából.

- Mit kerestél te odalent? És mit jelent, hogy játszottál Serena-val?

- Muszáj volt összeszednem magam. Serena pedig nagyon is szomjas. Csak kínozni akartam őt. Bosszúból. Egy kis elégtétel.

- Nem értelek.

- Tudom.

- Megyünk gyakorolni?

- Majd később. Most beszélnem kell mindenkivel. Tájékoztatnom kell őket a fejleményekről. Meg kell tudniuk, mit láttam.

- Jól van. Menjünk- megfogta a kezem és a nagyterem felé húzott. Út közben találkoztunk Jane-val és Alice-val és megkértük őket, hogy mindenkit hívjanak a nagyterembe. Ahogy beértünk, megálltam apám mellett, Will pedig szorosan mögöttem volt és még mindig a kezem fogta. Szép lassan megjelent mindenki. A Cullen klán, a Denali klán és a többiek. Mindenki, persze a gárdát kivéve. Nekik nincs miért itt lenniük. Csak annyi a dolguk, hogy harcoljanak, addig, amíg csak lehet.

- Apa… Először inkább megmutatnám neked, amit láttam. Képtelen lennék én elmondani- suttogtam és a szabad kezemet átnyújtottam neki. Lehunytam a szemem, eltoltam a pajzsom és újra lejátszottam, amit Serena fejében láttam. Miután vége lett, kinyitottam a szemem. Apám a gondolataiba meredt, Will-t sokkolta, amit látott. Hoppá. El is felejtettem, hogy még mindig fogom a kezét és így mindent lát. Na, de sebaj. Legalább neki sem kell elmondanom.

-Az nem lehet- suttogta valaki. Körbenéztem és tekintetem megakadt Edwardon. Dühös volt és elképedt. Talán mégsem volt jó ötlet eltolni a pajzsom. Lehet, hangosan kellett volna elmondanom. De nem megy. Képtelen vagyok bármit is mondani.

- Mi az? Mi a baj? Mit mutatott? –záporoztak a kérdések minden irányból, de nem foglalkoztam velük. Engem egyedül egy sötét szempár érdekelt. Egyetlen szempár. Mely már az első találkozásunkkor teljesen elbűvölt.

Edward tekintete nem eresztette az enyémet. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam elszakítani a pillantásom. Fogva tartott.