25.fejezet

(Bella szemszöge)

-Ez igaz? Igaz, amit mutattál?

- Igen. Apa, kérlek, mondd el a többieknek, amit láttál. Én nem tudom. Nincs hozzá elég erőm- néztem rá fáradtan. –Most felmegyek a szobámba. Ha kerestek, ott megtaláltok.

- Biztos? –kérdezte Will és a kezemet megszorítva maga felé fordított. –Biztos egyedül akarsz lenni?

- Nem lesz semmi baj. Jól leszek- erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd egy szó nélkül ott hagytam mindenkit a nagyteremben. Egyszerűen elment a kedvem a harctól is. Nem akartam mást, csak egyedül lenni. De ahogy beléptem a szobába, rögtön meg is torpantam. Hiszen az én hatalmas franciaágyam mellett ott volt a lányom bölcsője. Minden úgy volt, ahogy itt hagytam mielőtt kivittük őket a reptérre. Beljebb sétáltam és körbenéztem a szobán. A polcokon ott voltak a játékai, a gardróbban a ruháinak nagy része, a bölcsője. Odasétáltam a kiságyhoz és erősen kellett kapaszkodnom, hogy össze ne essek. Hirtelen úgy éreztem két perc és meghalok. Hiszen elengedtem a szívemet, az életemet. Nélküle semmi vagyok. Már annyira megszoktam, hogy mellettem van. És most, hogy itt állok, az üres szobában a dolgai közt úgy érzem, nem bírom tovább. Az életemet adnám érte, hogy újra itt legyen. Itthon a családja körében. Elbotorkáltam az ágyig és leültem rá. Az éjjeli szekrényen lévő képet a kezembe vettem és ekkor ért utol a valódi fájdalom. Az a fájdalom, melyet csak egy anya érezhet a lánya elvesztése miatt. Nincs szörnyűbb érzés egy anya számára, ha el kell engednie a gyermekét. Újra a képre szegeztem tekintetem. Nem olyan régen készült. Én voltam rajta a kislányommal és boldogok voltunk. A mellkasom szét akart robbanni és nekem üvölteni volt kedvem. De azt mindenki meghallotta volna. Nekem pedig most egyáltalán nincs szükségem a többiekre. Egy valakit akarok magam mellé és ő Lili. Az én drága kislányom. Remélem, jól vannak. Mostanra már meg kellett érkezniük.

Felkaptam egy párnát és szorosan magamhoz öleltem. A kép még mindig a kezemben volt, arcomat a párnába temettem és felüvöltöttem. Képtelen voltam tovább magamban tartani a dühömet és a fájdalmamat. A párnát magam előtt tartva kezdtem zokogásba. A könnyeim már eláztattak mindent. Nem tehetek róla. Vagy így adom ki magamból vagy gyilkolással. Viszont az nem lenne jó, ha bárkit is megölnék. De ezt a fájdalmat tartogatnom kell. Akkor kell előszednem, amikor megérkeznek a románok. Az irántuk érzett gyűlöletem fog segíteni a harcban és arra fogok gondolni, hogy ha ennek vége, akkor újra láthatom őt. Igen. Ezt kell tennem. Minden érzelmemet, legyen az fájdalom, harag, gyűlölet, szeret, szerelem vagy bármely más érzés, fel kell használnom és erővé alakítanom. Mert képes vagyok rá. Képes vagyok rá, hogy végezzek velük és túléljem. Meg kell próbálnom a lehetetlent is, hogy a lányom újra mellettem lehessen.

Pár perccel később kinyílt az ajtó és belépett rajta Edward. Fel sem kellett néznem, hogy tudjam ő az. Éreztem napfény illatát. Mellém sétált és leült az ágyra.

- Annyira hiányzik- suttogtam és elcsuklott a hangom.

- Nekem is. Hidd el, hogy nekem is. De biztonságban van- suttogta. 
- De hát halvány fogalmad sincs róla, hol van. Hogy tudod ezt ilyen biztosan kijelenteni? –fakadtam ki. Nem akartam veszekedni vele, de képtelen voltam visszafogni magam.  Edward az ölébe húzott és a hátamat simogatta.

- Valóban nem tudom, hol van. De azt igen, hogy biztonságban van. És tudod honnan? –kérdezte és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Megráztam a fejem és ő folytatta. – Onnan, hogy ismerlek és tudom, olyan helyre küldted, ahol nem eshet bántódása. Mert nem engedted volna el, ha nem lennél benne 100%- ig biztos benne, hogy nem esik bántódása. Hát ezért. Mert bízom benned.

- És ha rosszul döntöttem? Ha nem kellett volna elküldenem innen?

- Ez volt az egyetlen esélyed. Ha itt marad, akkor meg is sérülhetett volna, vagy ki tudja mit tettek volna vele a románok. Így pedig ha esélyünk nyílik rá, megkereshetjük őket.

- Igazad van- suttogtam és a mellkasára hajtottam a fejem.  

Valami dalt kezdett dúdolni és hamarosan minden gondolat kiszállt a fejemből. Pedig annyi mindent szerettem volna még mondani neki. De oly sok idő után végre újra az álmok mezejére léptem.

(Caroline szemszöge)

„Lehet, hogy te elég bátor és elég erős vagy hozzá, hogy nélkülem élj, ha úgy gondolod, hogy így a legjobb. De én sose bírnék ennyire önfeláldozó lenni. Nekem veled kell lennem. Csak így tudok élni.”

Ahogy felültünk a repülőre, egyből éreztem a hiányukat. Fájt elszakadnom szerelmemtől. Elképzelni sem tudom, hogyan élhetnék nélküle. És itt van a karomban ez a kis angyal. Ez a csöppség. Lili, aki éppen most veszítette el az anyját és az apját. Az egész családját. El sem tudom képzelni mihez fogunk kezdeni nélkülük. Mit fogok csinálni az én egyetlenem nélkül vagy a barátnőm nélkül? Nem lesz egyszerű, de bíznom kell. Bíznom, hogy túlélik. De ha nem, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy ez a kislány boldog legyen, amennyire csak lehet.

-Ígérem, hogy minden rendben lesz- suttogtam. Lili hatalmas szemekkel nézett rám, majd megérintette az arcomat.

- Reménykedjünk benne, hogy látni fogjuk még őket.

Az út hosszú volt és Lili időközben elaludt. Nem tudtam mit tegyek, amivel elterelhetném a gondolataimat. Csak azon járt az eszem, mi lehet velük? Most mit csinálhatnak? Szörnyű volt látni, ahogy Bella elbúcsúzik a lányától. Fogalmam sincs, mekkora fájdalmat érezhet most. Tudni, hogy a lánya biztonságban van, de távol tőle és lehet, hogy soha többet nem láthatja. Borzasztó lehet most neki. Hiszen az egész volturi sorsa rajta múlik. Nem szívesen lennék a helyében. Én képtelen lettem volna elengedni magam mellől a gyermekem. Pedig be kell látnom, hogy igazuk van. Bellának és Willnek is. Nem tudtam volna nekik segíteni. Így pedig legalább annyit tehetek, hogy vigyázok a kislányra. És ha kell, akkor felnevelem. De erre most nem gondolhatok. Nem szabad.

Kibámultam az ablakon, de nem láttam semmit, csak a felhőket. Akkor még messze vagyunk.

Itt az ideje megtudnom, hogy mi lesz az új nevünk, illetve hol fogunk lakni mostantól. Kinyitottam a táskám és rögtön megpillantottam benne két fehér borítékot. Az egyik jóval vastagabb volt a másiknál. Kibontottam és azt hittem menten szívinfarktust kapok. Rengeteg pénz volt benne. Ezt nem hiszem el. Miért csinálja ezt velem Bella? Hiszen ennyi több hónapra elegendő lenne. De nem. Ő nyitott még két számlát is. Gyorsan visszatettem a borítékot a táskámba, mielőtt bárki megláthatta volna. Aztán kivettem a másikat. Benne volt minden szükséges irat. Személyi, jogosítvány, útlevél, születési anyakönyvi kivonatok és minden más. Ott volt a két bankkártya és mindkettőhöz egy-egy kód. Kivettem a két útlevelet és megnéztem rajta a neveket. Az egyik Elisabeth Masen a másik Rebekah Masen. Akkor mostantól Rebekah a nevem. És Lili pedig Elizabeth lett.

Mélyet sóhajtottam, majd az iratokat a pénztárcámba helyeztem. Hiszen senki nem tartja borítékban az iratait.
A táskában volt még két halványkék boríték is. Mind a kettőn más név állt.. Az egyiken a Lilié, a másikon az enyém.  Mindent visszaraktam a táskába és széthajtottam azt a papírt, ami a nekem címzett borítékban állt, aztán olvasni kezdtem.

Kedves Caroline!

Tudom, már mindent elmondtam, amit lehetett, de úgy érzem, muszáj leírnom. Tudom, most idegesítőnek gondolsz. Sőt azon gondolkozol vajon mennyire bolondultam meg. Na jó. Inkább nem húzom itt az időt. Csak azt szeretném elmondani, hogy rettenetesen örülök, hogy megismertelek. És annak is, hogy a családunk tagja lettél. Tudom, most azon rágódsz, hogy tudtál volna segíteni, ha átváltoztatunk, de hidd el, hogy nem. Azzal, hogy tudom, a lányom veled van, már rengeteget segítesz. Megnyugtat a tudat, hogy te vigyázol rá. Ő a legfontosabb számomra és tudom, veled nem eshet semmi baja. Azt kérem tőled, hogy vigyázz rá. Óvd meg őt minden gonoszságtól. Szeresd, ahogy én tenném és anyja helyett anyja legyél. Tudom nagy kívánság, de azért remélem nem haragszol rám ezért. Tudnod kell, hogy szeretlek, mintha a testvérem lennél.

Őszintén, én nem hiszem, hogy valaha is újra találkozunk, úgyhogy ez valami búcsúlevélféle. Ne aggódj, Will-en és rajtam kívül senki nem tudja, hol vagytok. Nem fognak rátok találni. A sírba viszem a titkot. Megígérem. Most pedig pár dolog, amit nem tudtam elmondani személyesen:

A kulcsot nem találod a táskában. A házban találsz egy nőt. A neve Miranda. Én magam ellenőriztem le, bár ő nem tud róla. Megbízható és nagyon kedves. Ha akarod, megoszthatod vele a titkodat. Nem fog ijedtében elszaladni. Láttam előre és nem haragszom érte. Ő a ház volt tulajdonosa. Megkértem, hogy pár napig maradjon ott és segítsen nektek berendezkedni. Úgy tudja, a rokonaim vagytok, többet nem mondtam neki. Nem akarlak mindenféle hazugságba belerángatni. Így azt mondasz neki, amit szeretnél. Ha akarod, nyugodtan küld el, nem kötelező ott lennie. Minden mást megtalálsz a táskádban. Ennyi, amit tehettem értetek. Nem valami sok, de több mint a semmi.

Köszönöm, hogy ismerhettelek, köszönöm, hogy a barátnőd és testvéred lehettem. Szeretlek és vigyázz magadra. Szép életet nektek:

U.i: Hagytam egy levelet Lili számára is. Kérlek, csak akkor add oda neki, ha elérte a végleges korát. Akkor meg fogja érteni mit miért tettem. Köszönöm. Mindenért nagyon hálás vagyok.

Isabella Hope Volturi

(Bella)

A könnyeimmel küszködtem. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Ez egy rémálom. Egy rémálom, aminek sose lesz vége.

-Elnézést, jól érzi magát? –kérdezte egy kedves női hang. Felnéztem és egy aprót bólintottam, majd a levelet a táskámba dugtam. –Rendben. Kérem, kapcsolja be az övét, hamarosan leszállunk- kért mosolyogva, aztán tovább ment és a többi utast is erre kérte. Úgy tettem, ahogy mondta. A kislányt felébresztettem és átraktam a mellettem lévő ülésbe, majd bekötöttem. Már önállóan ült és sétált, így nem volt semmi probléma. Bár jobban szerette, ha cipelik őt. De én nem fogom tudni folyton kézben tartani. Még nem vagyok vámpír. Még nem. De amint felnő Lili, megkérem, hogy változtasson át. Eszemben sincs megöregedni és itt hagyni őt egyedül. Én nem hagyhatom magára. A családját már elvesztette, de én még itt vagyok neki. És itt is maradok. Örökre.

Pont, ahogy mondták, a gép ereszkedni kezdett és szép lassan leszállt. Megfogtam Lili kezét és követve a többi utast, mi is elhagytuk a gépet. Felvettem a csomagokat, ami összesen két sporttáska volt és még mindig a kislány kezét fogva szép lassan kisétáltunk a parkolóba. Fogtunk egy taxit és odaadtam neki a címet, ami szintén a borítékban volt.

Megérkeztünk Los Angeles-be. Ez lesz az új otthonunk mostantól. A taxisnak odaadtam a címet és ő azonnal  tudta hová kell menni és egy fél óra alatt odaértünk. A ház Los Angeles központjában volt. Gyönyörű és kívülről hatalmasnak látszott. A sofőr kiszállt és segített a csomagokkal. Egészen a bejárati ajtóig cipelte a két táskát nekem pedig nem volt más dolgom csak a kislánnyal a karomban követni őt. Az ajtó előtt kifizettem a taxit és már el is tűnt. A kulcsot nem is kerestem, csak becsöngettem. Pár perc múlva kinyílt az ajtó és egy harmincas éveiben járó nő állt az ajtóban.

-Rebekah Masen? –kérdezte mosolyogva.

- Öö… Igen. Nem tudom, jó helyen járok? –kérdeztem és újra megnéztem a számot.

- Igen. Isabella szólt, hogy ma érkeznek. Én vagyok a régi tulajdonos. Miranda Bennett- nyújtott kezet.

- Igazán örülök.

- Kérem, jöjjenek be. Hagyja csak- kapott a kezem után, mikor a táskák felé nyúltam. –majd én viszem.

- Nagyon kedves- mosolyogtam rá, majd beléptünk a házba. Hatalmas volt és belülről még gyönyörűbb, mint kívülről.

- Meg sem lepődik, mit keresek a házban? –kérdezte megdöbbenve.

- Nem. Bella már… szólt előre.  

- Értem. Tessék, itt vannak a kulcsok- nyomott a kezembe egy kulcscsomót. –Ami nálam van, azt pedig oda adom, amint már nem lesz rám szüksége.

- Köszönöm- mosolyogtam rá.

- Körbevezetem a házban- ajánlotta. Felemeltem Lilit és a nő után mentem. Egyszerűen csodálatos volt ez a ház. Elképesztő, hogy Bella ennyit áldozott arra, hogy ideköltözhessünk. Rengeteg mindent megtudtam Mirandától. Például, hogy van egy lánya, de ő Londonban tanul és nagy ritkán tér csak haza. Ő egyedül van, mert a férje egy éve halt meg és azért is adta el a házat, mert anyagi gondokkal küzdött és csődbe ment a vállalkozásuk. Aztán mesélt a városról és felajánlotta, hogy holnap elvisz pár helyre, hogy én is tudjam, mi merre van.

A ház egyszerűen csodás volt. Eszméletlen szép és hatalmas. Négy szoba volt benne és mindegyikhez külön fürdőszoba tartozott. Az egyik már be volt rendezve Lilinek. Miranda mondta, hogy Bella mindent lecserélt. El sem hiszem, hogy ennyi mindent el tudott intézni néhány nap alatt. És megint itt tartunk. Megint rájuk gondolok. Pedig nem lenne szabad. Akkor csak szomorú leszek és ezt Lili is megérzi.

-Úgy látom Eliabeth-nek tetszik a szobája- mosolygott Miranda.

- Kinek? –kérdeztem és elfordítottam a tekintetem a kislányról. Amint megpillantotta a szobát, azonnal birtokba is vette. Ez az ő kis birodalma és már előre látom, hogy nehéz lesz innen kirángatni néha napján.

- A kislánynak.

- Ja, igen persze. Hiszen Bella rendezte be neki és nála jobban senki nem tudja, mi tetszik Lil… Lizzy-nek –javítottam gyorsan. Sürgősen hozzá kell szoknom az új nevekhez. De ez a becenév még tetszik is. Az Elizabeth túl hosszú egy ilyen kislánynak.

- Minden rendben van Rebekah?

- Igen persze. Jöjjön, menjünk le a nappaliba. Hagyjuk magára, hadd fedezze fel az új szobáját- erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Ahogy gondolja- mosolygott ő is, majd elindult le a lépcsőn.

- Nem lehetne, hogy tegezzen? –kérdeztem, miután leültünk a kanapéra.

- Én is pont ezt akartam kérni. Nem vagyok én még olyan öreg, hogy magázni kelljen- nevetett fel. –De maga, illetve te is nagyon fiatal ahhoz, hogy egyedül nevelj egy gyermeket.

Nem tudtam mit mondhatnék neki. Erre nem készültem fel. Pedig kellett volna. Eszembe jutott, mit írt Bella a levélben. Megbízható és nagyon kedves. Ha akarod, megoszthatod vele a titkodat. Nem fog ijedtében elszaladni. Láttam előre és nem haragszom érte.

Talán jobb lesz, ha az elején közlöm vele, mi a helyzet és akkor nem kell hazugságokba bonyolódnom. Aztán majd meglátjuk mi lesz.

-Tudja, Isabella a kislány édesanyja. Én csak a kislány nagybátyjának a menyasszonya vagyok.

- De akkor…

- Szükséges lépés volt. Az édesanyja családja bajban van és ez volt a legjobb döntés, hogy a kislányt kihagyjuk mindenből. Tudom, nem érted, miről beszélek, de ha úgy döntesz, akkor megosztom veled.

- Megértem. De mégis, miben tudnék segíteni?

- Először is arra szeretnélek kérni, hogy maradj itt. Nem csak pár napra. Ha úgy neked jobb, akkor dolgozhatsz és fizetést is kapsz. De szükségem van valakire, aki tud segíteni.

- Persze, nagyon szívesen. De csakis úgy maradok, ha dolgozhatok. Mint egy bejárónő. Nem fogadok el könyöradományt.

- Rendben. Megegyeztünk. A fizetésről még beszélünk. De tudnod kell, hogy nem vagyunk átlagosak. A kislány nagyon különleges és… De mielőtt megosztanék veled pár dolgot, előtte meg kell ígérned, hogy nem árulsz el senkinek semmit. Azzal veszélybe sodornál minket. Sőt, még magadat is. Ha megtudják, hogy segítesz nekünk.

- Megrémítesz.

- Sajnálom. De olyan dologba keveredtél, ami nem éppen veszélytelen. És megértem, ha nem akarsz itt maradni. Akkor elmehetsz, én nem tartalak vissza. Csak annyit kérek, hogy ne szólj senkinek.

- Rendben van. Megígérem. És itt maradok. Bármit mondasz is, maradni fogok.

- Köszönöm. Szóval… a kislány nem teljesen ember. Ő egy félvér.

- Mi… Mi az, hogy félvér?

- Félig ember, félig pedig… vámpír- néztem rá és vártam a reakcióját. Kíváncsi voltam, mit szól ehhez az egészhez. Mert most vagy elszalad, vagy itt marad. Ha marad, akkor megtud mindent és ő is veszélyben lesz, ha elmegy, akkor meg imádkozhatok, hogy ne mondja el senkinek.

Miranda megrémült, de rendezte arcvonásait és rezzenéstelen arccal nézett rám.

-Hallgatlak- suttogta. Én pedig megkönnyebbültem. Igaza volt Bellának, mint mindig. Most már nem is fog elmenni, ebben biztos vagyok.  

Nagy levegőt vettem és belekezdtem a történetbe. A történetbe, amiről életemben nem gondoltam volna, hogy valaha én is részese leszek. Életem legszebb és egyben legrosszabb meséje volt és lesz is örökre. 

Szép jó napot mindenkinek!

Remélem tetszett  fejezet :) Tudom, nem volt valami haj de izgalmas, de ez is kellett bele. Legalábbis én így érzem. 
És most egy rossz hír nektek :( 
A jövő héten táborba megyek és nem leszek itthon két hétig. Remélem nem haragszotok meg érte. De megígérem, amint hazajövök, igyekszem majd az új fejezetekkel. Kárpótolni foglak benneteket ezért a két hétért. 
Szóval, két hét múlva jelentkezem. Addigis élvezzétek a nyarat és szórakozzatok :)
Puszi mindenkinek. Hope