21.fejezet

(Bella szemszöge)

Serena a szobámban volt és éppen kutakodott a cuccaim közt.

-Mit keresel a szobámban? –kérdeztem dühösen.

- Én csak…

- Tudod mit? Nem érdekel. Takarodj innen, mielőtt kidoblak. Abban pedig biztos lehetsz, hogy ez nem marad titokban- mondtam és elkaptam a karját. Egyik kezemben a lányomat tartottam, a másikkal pedig azt a nőt dobtam ki a szobámból. –Meg ne lássalak itt még egyszer, mert nem állok jót magamért. Gyerünk, mire vársz még? –kiabáltam.

Serena minden szó nélkül elviharzott, de láttam a szemében a dühöt.

-Bella, mégis mi volt ez? –kérdezte halkan Esme. –Miért viselkedtél így vele?

- Mert semmi keresni valója nincs a szobámban.

- Miért olyan nagy baj, hogy bent volt? –kérdezte Alice is.

- Mert apám testőrei sem jönnek be ide, ő pedig Caius őrségéhez tartozik. Mindezek mellett, már rögtön az első napon megtámadta Caroline-t és a lányomat. Úgyhogy ránézni sem bírok. De még egy ilyen húzás és megölöm.

- Nem ismerek rád- suttogta Rose.

- Pedig ilyen vagyok. Mindig is ilyen voltam. Csak ezt az oldalamat ti nem ismeritek. Pedig itt máshogy nem viselkedhetsz. Pláne nem a testőrökkel. Úgy neveltek, hogy kemény és szívtelen legyek. Fogalmatok sincs róla, milyen vagyok. Bár az is én vagyok, akit ti ismertetek meg, de az a gyengébb oldalam. Pont abban az időszakban találkoztunk, amiben nem voltam egészen önmagam.

- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy. És ezt a kicsit is úgy akarod nevelni, ahogy veled tették? Gyilkost akarsz nevelni belőle? –kérdezte Edward undorodva.

- Semmi közöd a lányomhoz. De ha ennyire érdekel, akkor elárulom, hogy nem. A lányom erős és kemény lesz, de soha nem lesz gyilkos. Azt nem engedném meg neki. Tanultam a saját hibámból. Soha nem hagynám, hogy annyit szenvedjen, amennyit én- mondtam mérgesen. Hát mondhatom, szép véleménnyel van rólam. De pont ezt akarom. Nem? Hogy megutáljanak, és még véletlenül se jöjjenek ide többet. Ez lesz a legjobb mindenkinek. Most már látom, hogy Edward undorodik tőlem, és ha megtudná, hogy a lányom az övé, egészen biztos, hogy el akarná venni tőlem. Abba pedig belehalnék. El sem tudom képzelni mekkora fájdalom lenne, ha elveszíteném. Talán anyám elvesztésénél is rosszabb. Pedig az az emlék is akkora űrt hagyott bennem, hogy a mai napig nem szűnt meg és nem is fog. Amíg élek, bennem marad a fájdalomtól eltorzult arca.

- Bella. Miért vagy ilyen? –kérdezte Rose ezzel kirángatva a gondolataimból. 

- Válaszolj nekik- jött egy hang a Cullenek mögül. Marco volt. Az ő hangja. Édes istenem. Mi lesz itt? –És ha már nekik válaszoltál, elárulhatnád nekem, hogy mit keresnek a szobánkban- lépett elő a többiek mögül és elém állt.

- Semmi közöd hozzá- sziszegtem.

- Oh… dehogyis nincs. A férjed vagyok.

- Sajnos- suttogtam. –De akkor sem tartozom magyarázattal neked. Majd később beszélünk. Most ha megbocsátasz, szeretnék válaszolni a kérdéseikre.

- Tényleg? Melyikre? Mondjuk, hogy kivel feküdtél le? Vagy, hogy ki a lányod apja? Esetleg, nem akarod nekik azt is megmondani miért jöttél hozzám?

- Fejezd be. Kibírhatatlan vagy. Menj innen. Hallod? Nem fogok a kicsi előtt veszekedni veled. Menj. Nem hallod? –kérdeztem dühösen. Nem hiszem el, hogy ezt teszi velem. Hiszen ő maga kérte, hogy Edward ne tudja meg, hogy ki a kicsi apja. Erre ide jön botrányt rendezni és ő az, aki kitálal mindent. Nem értem komolyan. Pedig próbálkozok. De az lesz a legjobb, ha elválok tőle. Ez így nem mehet tovább. Kész pokol az életem.

- Ezt akarod? Elmegyek. Látom valóban keveset jelentek számodra.

- Mégis mit vártál? Hm? Na jó. Majd beszélünk. Egy óra múlva találkozunk. Addig hagyj magamra- mondtam és az ajtó felé mutattam. Ő bólintott és dühösen távozott.

- Ez nem semmi. Előbb a testőr, most pedig a férjed. Te aztán nem vagy semmi- hümmögött Emmett.

- Miért beszélsz így vele? És mi volt ez a…- kérdezte Jasper.

- …kis vita? – fejeztem be a mondatát. –Semmi. Ezt majd elrendezzük. De mi másról akartunk beszélni.

- Én ugyan semmiről- vágott közbe Isadora.

- Miért nem mész és jársz egyet? Ha ennyire untat az egész. Várj egy kicsit. Jane- kiáltottam, mire megjelent a szobámban.

- Igen kisasszony.

- Még mindig Bella vagyok. Kérlek, vezesd át a nagyterembe a hölgyet. Untatja a társaságom. De biztos vagyok benne, hogy kint a sok vendég közt jól érezné magát.

- Én? –kérdezte Isadora.

- Igen. Szerintem jobban éreznéd magad. És ha bárki szeretne vele tartani, akkor nyugodtan menjen. Nem tartok vissza senkit.

- Akkor én megyek. Jön valaki? –kérdezte Isadora és felállt a helyéről.

Edward felé fordult és egy nagy sóhaj kíséretében felállt, de a felesége megállította.

-Maradj, ha szeretnél. Én elleszek egy kicsit egyedül.

- Köszönöm- mosolygott rá Edward és megcsókolta. Én hátat fordítottam nekik, hogy ne láthassák, mennyire megvisel, hogy látom őket együtt, majd a kiságyhoz sétáltam és lefektettem a lányom. Mire visszafordultam, már elengedték egymást. 

- Jane, kérlek, vezesd vissza a nagyterembe a… hölgyet- néztem barátnőmre, majd miután elhagyták a szobát, megszólaltam.

- Rajta. Kérdezzetek. Amire lehet, válaszolok.

- Rendben. Akkor itt az első kérdés- állt fel Alice, majd csípőre tett kézzel felállt. –Miért nem hívtál meg az esküvőre.

- Mert csak szűk körű összejövetel volt. És egyéb… gondjaim is voltak- néztem nyomatékosan Edward. Ő tudta, mire gondolok. Ezért nem is firtatta ezt a kérdést. Kicsit sem lett volna furcsa, ha meghívom a Cullen családot az esküvőmre az után, hogy lefeküdtem Edwarddal. Tényleg. Egyáltalán tudják, mi történt közöttünk?

- De azért jól esett volna, ha felhívsz és közlöd velünk.

- Tudom. De annyi minden járt a fejemben. Tudjátok, körbeutaztuk a világot, aztán a pici születése. Komplikációk léptek fel és majdnem belehaltunk mindketten. Most pedig ez a bál. Túl sok minden történt. De nem mentegetőzöm. Nem hívtalak és ezen nincs mit szépíteni.

- Bella. Megfoghatom a kicsit? –kérdezte Esme és le sem vette a szemét a kiságyról.

- Persze. Nyugodtan- mondtam, ő pedig már fel is állt a helyéről és a karjaiba vette a lányom.

- Szerintem az lesz a legjobb, ha visszamegyünk a vendégekhez- szólalt meg kis idő múlva Jasper.

- Szerintem is. Viszont én nem megyek. Megkeresem a férjem. Beszélnem kell vele- hajtottam le a fejem.

- Nincs mit kérdeznünk tőled- mondta Rose komolyan. –Azt hittem a testvérem vagy. Annyira közel engedtelek magamhoz, mint még senkit és te átvertél- mondta visszafordulva az ajtóból. Éppen kilépett volna, mikor a józan eszem utol ért. Akár mennyire is szeretném őket elvadítani magamtól és a lehető legtávolabb tartani őket, nem megy. Szeretem őket. És képtelen vagyok fájdalmat okozni nekik. Én nem ilyen vagyok. Hiába szeretném elhitetni velük. Rosalie mögé szaladtam, elkaptam a karjánál fogva és magam felé fordítottam.

-Nézz rám. Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy átvertelek. Soha nem akartalak bántani. Sem téged, sem a többieket. Ezért jöttem el. Hogy nektek könnyebb legyen, és ne borítsam fel a kelleténél is jobban az életeteket. De sajnos későn tértem észhez- néztem Edwardra, majd a tekintetem visszafordítottam Rose-ra. –Soha nem hazudtam neked. Legfeljebb elhallgattam előled dolgokat. De nem hazudtam. Szeretlek téged és a többieket is. Te pedig a nővérem vagy. Közel állsz hozzám és szeretlek. Nem tudom, mit mondhatnék még.

- Nem kell semmit mondanod. Ezt akartam hallani- ölelt magához szorosan.

- Oh… te…- de azért nevetve szorítottam magamhoz.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket. Szükségem volt rá- engedett el.

- Valóban számítunk neked? –kérdezte Edward felállva a helyéről.

- Igen- sütöttem le a szemem. –De te pontosan tudod, miért távolodtam el tőletek- néztem rá, majd gondolatban folytattam: Elmondtad nekik? Tudnak róla?

Óvatosan megrázta a fejét jelezve, hogy nem tudnak semmit.

-Ne haragudjatok. Beszélhetnénk később? Meg kéne keresnem a férjemet és beszélnem vele.

- Persze. Nagyon gyönyörű kislány. Vigyázz rá- adta a kezembe Esme a lányom.

- Pár napig itt leszünk még Volterrában- mosolygott Carlisle és átölelt.

- Mindenképpen megkereslek benneteket, de gyertek ti is- köszöntem el tőlük, majd mindannyian elhagyták a szobámat.

Én pedig egy sóhaj után a férjem keresésére indultam. Már vagy fél órája kerestem, de nem találtam sehol. Ezért elmentem a testőrök szobája felé. Gondoltam megkérdezem valakitől, nem-e látta Marcot, de amint odaértem, megéreztem az illatát. Követtem és egy ajtó előtt álltam meg. Benyitottam és ott helyben azt hittem elájulok. Olyan látvány tárult a szemem elé, amit soha nem akartam látni. Soha.

(Isadora szemszöge)

Megijedtem, mikor Bella a szobájában találta Serenát. Tudtam, hogy idejön, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar lebukik. Félek itt hagyni őt. Még az a jó, hogy a Cullenek itt akarnak maradni. Addig legalább mellette lehetek. Bár óvatosnak kell lennem, de már nem sokáig. Amint sikerül megutáltatnom Cullenékkel a Volturit, nyert ügyem van és kezdődhet a harc. A harc, amire már oly régóta várunk. Mindannyian. Stefan és Vladimir örülni fog, ha megtudják, milyen jól haladunk. Már nem sok kell, hogy Edward és vele együtt a többiek is kiábránduljanak Bellából. Hiszen színtiszta undor volt a hangjában, mikor Edward hozzászólt. Pontosan tudom mi történt köztük. Azt is tudom, hogy annak a fattyúnak Edward az apja. De nem érdekel. Mióta átváltoztam azt hajtogatták, hogy érezni rossz és kiöltek belőlem mindenféle érzést. Nem érzek szerelmet, hálát, sajnálatot, könyörületet. Semmi olyat, amit ezek a vegák. Én egyedül csak gyűlöletet és félelmet érzek. Félelmet is csak Serena miatt. Tudom, hogy erős és tud vigyázni magára, de ő az egyetlen, akivel valaha is törődtem. Együtt változtunk át és egyszerre képeztek ki minket. Szinte a testvérem. Senki mást nem féltenék, de őt igen. A gyűlöletet pedig az átváltozásom óta táplálják bennem. A Volturi nem méltó arra, hogy vezessen minket. Nem tesznek semmit és mégis félnek tőlük. Itt az ideje megállítani őket. Nem bujkálhatunk egy egész örökkévalóságon keresztül az emberek elől. Mikor ők csak táplálékok. Undorodom attól, hogy állatokkal kell táplálkoznom, de ez az ára a hatalomnak. Már látom magam előtt az új világot. A vámpírok által uralt világot. Ahol nem kell bujkálnunk az emberek elől.

-Végre itt vagy- kapott el az egyik sarkon Serena és befogta a számat.

- Jól vagy. Végre látlak- öleltem magamhoz.

- Hé-hé. Óvatosan.

- Én? Te legyél óvatos. Bella nem bízik benned. És tudod, hogy rá épül a Volturi hatalma. Ő a leghatalmasabb. Nem lenne jó, ha idő előtt lebuknál.

- Ne aggódj. Én megleszek, de a kötelességem mellett legalább szórakozok egy kicsit.

- Igen? És hogyan? –kérdeztem mosolyogva.

- A férjével. A testvérét nem tudom elcsábítani. Túlságosan is belehabarodott abba az emberbe. De a férjét éppen most dobta ki a szobából. Ott ártok neki, ahol csak lehet. Ha összeomlik, akkor sebezhetőbb lesz.

- Értem mit mondasz. Csak vigyázz magadra.

- Meglesz. De mennem kell. Vendégem lesz- mosolygott, majd el is tűnt. Én pedig visszamentem a nagyterembe. Még nem voltak ott a Cullenek, de gyanítom, hamarosan itt lesznek.

(Edward szemszöge)

Isten a tanúm rá, hogy el akartam őt felejteni. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen, de képtelen vagyok rá. Isadora rendkívül kedves hozzám, mint általában, de nem tudom úgy szeretni, ahogy megérdemli. Képtelen vagyok elengedni Bellát. Nem tudom őt elfelejteni. Ez olyan számomra, mintha egy halandónak megtiltanák, hogy egyen vagy, hogy levegőt vegyen. Képtelenség. Erre már az elején rá kellett volna jönnöm, de látnom kellett Bellának azt az oldalát, ami megfogott ahhoz, hogy észhez térjek. Hiába akarom elhitetni magammal, én még mindig szeretem. Mikor rákérdezett gondolatban, hogy tudnak-e a dologról a többiek, nem hazudtam. Azt nem tudják, hogy mi történt köztünk, de azt igen, hogy szeretem őt. Egyedül a feleségem nem tud semmit. Hatalmas bűntudatom van, de nem fogom neki elmondani. Nem érdemli meg, hogy ekkora fájdalmat okozzak neki.

Visszamentünk a nagyterembe mindannyian, kivéve Bellát. Ő úgy döntött, hogy megkeresi a férjét és megbeszélik a dolgokat. Nem tudom még hogyan, de Bella mellett akarok maradni. És ha ennek azaz ára, hogy beálljak a Volturihoz, akkor megteszem.

Nem is kellett sokat mennünk és már a nagyteremben is voltunk a többi vendég között. A szememmel a feleségemet kerestem és mikor megtaláltam elé mentem. Még ki kell találnom hogyan mondom el neki, hogy szeretem Bellát. A táncoló vendégek közé vezettem és táncolni kezdtünk. Csak testben voltam ott, de lélekben teljesen máshol jártam és a gondolataim is. Nem tudtam másra gondolni, csak Bellára és arra, hogy mellette lehessek. Éppen egy szám közepén jártunk, mikor hatalmas ordítás zengte be a palotát. Majd megremegett az egész épület. Mintha földrengés lenne. Aztán egy fájdalmas kiáltás és végül Bella hangját lehetett hallani, amint épp Jane-t hívja. A kis vámpírlány azonnal elrohant, Aro pedig a vendégekhez fordult.

-Elnézésüket kérem ezért a kis kellemetlenségért. Azonnal megnézem, mi történt- mosolygott idegesen Aro. –Addig is, folytatódjék a mulatság. Zenét.

Aro odaszólt Caiusnak és Marcusnak, majd Tiával és Alec-el az oldalán elhagyta a nagytermet. A zene újra felcsendült és mindenki folytatta az előbbi tevékenységét. 

-Szerintem nekünk is mennünk kéne- fogta meg a vállam Alice. –Jó lenne tudni, mi történt.

- Igazad van lányom. Hátha tudunk valamit segíteni a barátainknak- bólintott Carlisle, majd az egész családdal elindultunk, követve Aro és a többiek illatát. Egy szoba előtt álltunk meg, aminek az ajtaja ki volt törve. Ahogy beljebb mentünk, láthattuk, hogy az egész szoba romokban hevert. Bella éppen a lányát szorította magához és mélyeket lélegzett, miközben Tia és Aro nyugtatták. Will Marcót fogta le és Alec is segített neki, Míg Jane és Félix egy számomra ismeretlen vámpírnőt tartottak fogva.

-Megkérdezhetem, mi folyik itt? –kérdezte Carlisle nyugodtan.

- Sajnálom barátom, hogy ezt látnod kellett. Kérlek, bocsássatok meg nekem- szégyenkezett Aro.

- Nincs miért szégyellned magad apa- szólalt meg Bella, majd Tia kezébe adta a lányát és átölelte az apját. –És itt senkinek sem. Csakis nektek- nézett a két fogva tartottra, majd eléjük sétált. –Nem tudom, hogyan dőlhettem be a kedvességednek. Egy utolsó szemétláda vagy. Azt sem érdemled, meg, hogy sértegesselek. Az lenne a legjobb, ha meghalnál.

- De azért jó voltam arra, hogy másnak a gyerekét rám sózd- kiáltotta a férfi.

- Soha nem kértelek, hogy vegyél feleségül. Te kérted meg a kezem. Te akartál feleségül venni.

- De elfogadtad az ajánlatomat.

- Igen, mert nem volt más választásom. Férjhez kellett mennem. De én nem akartam. Te pedig ígértél fűt meg fát. Bolond voltam, hogy hittem neked. És miattad majdnem elvesztettem a lányomat. Tökre tetted az életemet. Folyton jössz itt a féltékenységeddel, holott nem adtam rá okot. Sőt. Beleegyeztem, hogy a lányom ne tudja meg, ki a vérszerinti apja. Megbocsátottam, hogy rátámadtál a barátnőmre és azt is, hogy majdnem meghalt miattad a lányom és én is- köpte a szavakat Bella.

- Szóval én vagyok az oka mindennek. Ha ilyen rossz vagyok, miért nem mondod el a családodnak, ki a lányod apja. Biztos roppant kíváncsiak lennének.

- Elég ebből- kiáltotta Will. -Alec, vigyük őt az egyik tömlöcbe. Félix és Jane pedig Serenát egy másikba. Gyerünk.

- Itt az ideje elmondanod néhány dolgot Bella- nézett szúrósan Bellára Aro.

- Azt hiszem- szólt közbe feleségem. –Nekünk nem kéne itt lennünk.

- Maradjatok nyugodtan. Ha már borul a bili, akkor ti is tudjatok meg mindent- szólt keményen Bella, majd leült egy székre, ami még egészben volt.