29.fejezet

  

15 évvel később…

(Lili szemszöge)

15 év telt el, mióta újra a családunkkal vagyunk. Miranda nem szeretett volna elhagyni minket, de vámpír sem akart lenni. Ezért nagyapa segített neki, hogy új életet kezdhessen. Alig volt velünk 2 évet és utána a lányával együtt elköltöztek, hogy új életet kezdhessenek. Sokat beszélünk velük telefonon és nagy ritkán meglátogatjuk őket, így mindig tudjuk, mi van a másikkal. Caroline-t mintha kicserélték volna, mióta újra Willel lehet. Jó látni, hogy már nem szomorkodik, és nem kényszerből van a mosoly az arcán, hanem szívből jön. Én pedig szintén boldog vagyok. Már amennyire lehetek. Mindenkivel nagyon jól kijövök és szeretem őket. Rendkívül furcsa, hogy vigyáznak rám, mintha törékeny virágszál lennék, de meg tudom őket érteni.

Nagyapa és Caius bosszút akarnak állni a románokon. Meg akarják bosszulni anya halálát és bár azt kérte tőlem ne akarjak bosszút állni, mégis segítek nekik. Évek óta tervezgetjük a volturi visszatérését. Mostanra kialakítottunk egy helyet, ami hasonlított a Volterrai kastélyhoz. Újra építettük a hatalmunkat és embereket változtattunk át, hogy sereget építhessünk. Nem nagyon tetszett ez a része sem nekem, sem a Cullen klánnak, de tudták, hogy ha nem vetünk véget a románok uralmának, a világon nem marad több ember. Ugyanis Stefan és Vladimir nem igazán zavartatta magát. Szabadon gyilkolhattak a vámpírok és nem érdekelte őket, milyen felfordulást okoznak ezzel. Az emberek bujkálni kényszerültek és a vámpírok uralták a világot. Mindig is ezt akarták a románok. Nagyapa szerint, mikor réges-régen a vámpír világot ők irányították, nem voltak ennyire felelőtlenek. A déli háborúk egyre katasztrofálisabbak. Ráadásul nem tetszik a helyzet azoknak a klánoknak sem, akik nekünk segítettek, és akiket anya megmentett. Ők is bujkálni kényszerültek, mert a románok végeztek volna velük. Szép lassan összeszedtük magunkat és azt mondja Will, hogy mára már a Volturi visszanyerte régi önmagát és kész a harcra. Persze félnek, hogy anya nincs velünk és most én vagyok az, akire számítanak. Fogalmam sincs anya hogyan tudott annyi ideig helyt állni. Mindenkire és mindenre figyelni és megvédeni őket. Annyira szeretném, ha mellettem lenne. De nem lehet. És ezt egyedül a románoknak köszönhetem. De ma megfizetnek érte. Mindenki.

-Kislányom, bejöhetek? –kérdezte apa és bedugta a fejét az ajtón.

- Persze, gyere csak. Miben segíthetek neked?

- Csak szeretném ezt átadni neked- nyújtott felém egy ékszeres dobozt. 

- De mi ez?

- Nyisd ki és meglátod.

Úgy tettem, ahogy mondta. És még a lélegzetem is elakadt. A nyaklánc arany volt, rajta pedig egy szintén arany kör alakú medál lógott. A körben pedig egy gyermek volt, angyal szárnyakkal. Egy tollat tartott a kezében és nagyon elgondolkozó arcot vágott.

- Bella csináltatta az első születésnapodra. De már nem volt alkalma odaadni neked. Az után lett készen, hogy elhagytátok Volterrát. És én úgy gondoltam, ma eljött az ideje, hogy átadjam neked. Bárhogy is végződik ez a nap, tudnod kell, hogy én és az egész családod nagyon szeretünk téged. Édesanyád pedig bár nem helyeselné a harcot, egészen biztos vagyok benne, hogy büszke rád.

- Köszönöm apa- mosolyogtam rá és nem sok hiányzott, hogy kicsorduljanak a könnyeim.

Ő segített felrakni a nyakláncot én pedig hálám jeléül egy puszit adtam az arcára.

-Szeretlek édesem.

- Én is téged- öleltem meg, majd félve kérdeztem rá. –Indulunk, igaz?

- Fél óra múlva. Ha minden igaz, meglepetésként fogja őket érni a dolog. De lehet, hogy mégsem. Majd meglátjuk.

- Nem akarok elveszíteni senkit.

- A lényeg, hogy te életben maradj. Én az életemet adnám érte, ha ez kell ahhoz, hogy téged megmentselek- törölte le az árulkodó könnycseppeket.

- Pontosan ettől félek.

Vettem egy mély levegőt, hogy elmúljon a sírás és megnyugodjak. Apa addig csendben ült mellettem és a kezem fogta.

-Ne félj. Légy magabiztos. Képes vagy mind arra, amit édesanyád tudott, talán még többre is. Gondolj rá. Tartsd szem előtt, amiket neked mutattunk róla az évek alatt. Használd fel, amiket megtudtál róla.

- Megpróbálom.

- Most magadra hagylak. Készülődj. Fél óra múlva lent találkozunk- adott egy puszit a homlokomra, aztán magamra hagyott. Mélyet sóhajtottam aztán a gardróbba mentem. Jane és Caroline tett róla, hogy ne maradjon üres ez a hatalmas helyiség. Pedig én nem bántam volna, ha nem tömik tele.

Elővettem egy fekete farmernadrágot, hozzá egy fekete kötött kardigánt, ami elől végig gombos volt. Egy szintén fekete csizmát, ami a térdemig ért. A sarka nem volt túl nagy, pont megfelelt. A boka résznél pedig csatok díszítették. Végül feltettem a fekete köpenyt és megindultam lefelé a többiekhez.

Már mindenki lent volt és mindenkin rajta volt a fekete köpeny.

-Gyere ide Lilian- nyújtotta ki a karját nagyapa. Beálltam közé és Will közé. Miután Marcus életét vesztette a csatában, Will vette át a helyét, tekintve, hogy anya is meghalt és ő mégiscsak Aro egyetlen fia. Így a volturinak újra három vezetője van. Pont mint évekkel ezelőtt.

- Mindenki megvan?

- Igen- jött az egyhangú válasz.

- Akkor indulás.

Elhagytuk az eddig otthonunknak mondható helyet. Az erdőn keresztül mentünk. Nem akartunk még több feltűnést kelteni. Elég nehéz dolgunk lesz így is. El kell majd tüntetnünk minden nyomot, ami vámpírokra emlékeztetheti az embereket. Újra abban a hitben kell élniük, hogy nem léteznek vámpírok. Ez rengeteg időbe fog telni. De megéri majd. Minden olyan lesz, mint amilyen annak idején volt, mikor anya még élt. Én pedig azon leszek, hogy mindenben segítsek a családomnak. Meg fogom védeni őket. Mert ha történik velük valami, azt én nem élem túl.

Egyenletesen haladtunk, jól összeszokott csapatként. Körülöttünk haladtak a közeli testőrök. Jane, Demetri és a többiek. Meg persze az újoncok, akiket nem olyan régen változtattunk át.

A románok értelem szerűen Romániában tartózkodtak. Ott építették ki a székhelyüket. Minden porcikám irtózott attól, hogy lássam anyám gyilkosait. Egyszerűen csak végezni akartam velük. Mégis itt vagyok. A családommal és a szívemet egyre jobban elönti a gyűlölet.

De nem gondolkodtam ezen sokáig. Ugyanis hamarosan megérkeztünk a kastélyukhoz. Nagy volt, de rideg. Már a kinézetén látszott, hogy szívtelen és könyörtelen vámpírok lakják. Pár testőr amint észrevett minket, kirohantak a kastélyból és felénk indultak. A többiek pedig a várba siettek, gondolom értesíteni az uralkodóikat.

-Kik vagytok, és mit akartok itt? –kérdezte az egyik szenvtelen hangon.

- Téged nem tanítottak jó modorra? –kérdeztem gyűlölködő hangon.

- Válaszolj. Mit kerestek itt?

- Aro Volturi vagyok- szólalt meg nagyapa, mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Volturi? –kérdezték hitetlenkedve.

- Igen. És bosszúért jöttünk- mosolyogtam, majd kinyújtottam feléjük a kezem és tűzgyűrűbe zártam őket. Majd felrémlett előttem anya fájdalomtól eltorzult arca és elöntötte agyamat a gyűlölet. Úgy, hogy szinte észre sem vettem, a tűz felemésztette őket és elevenen égtek el. Nem akartam én ezt, de nem tudtam magamon uralkodni. Viszont mire észbe kaptam, a teljes Román klán előttünk állt, élünkön az egyik vezérrel.

-Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar revansot veszel Aro.

- Pedig rájöhettél volna, tekintve, milyen rosszul vezeted a világunkat.

- Rosszul?

- Pontosan. Stefan, nem neked való ez. Add át az irányítást olyanoknak, akik tudják kezelni a helyzetet.

- Például neked? –kérdezte a Stefan nevű vámpír.

- Miért is ne. A volturi irányította világban sosem kellett az embereknek bujkálniuk.

- Igaz, csak a mi fajtánknak.

- És így jobb? Mit gondolsz, meddig maradhat így?

- Még nagyon sokáig.

- Csak szeretnéd.

- És hogyan akarsz megállítani? A lányoddal az oldaladon sem sikerült ezt elérned. Most ezt hogyan gondoltad? Ráadásul nélküle?

- Itt vagyok neki én.

- És ki vagy te?

- Ahhoz neked semmi közöd- sziszegte apa és megfogta a kezem.

- Oh… Akkor te lennél Isabella lánya. Igazán csinos darab. Akár az édesanyja. Hmmm…

- Én nem egy tárgy vagyok. És megfizetsz azért, amit az anyámmal tettél. Elvetted őt tőlem és az életeddel fizetsz érte- sziszegtem és megindultam felé, de elkaptak, mielőtt két lépésnél többet tehettem volna a mocskok felé.

- Csak egy okot mondj, amiért nem öllek meg- sziszegtem tovább és ekkor apa elkapott hátulról és szorosan ölelt magához.

- Inkább megmutatom. Vladimir, testvérem, csatlakozz hozzánk- kérte Stefan és a tömeg szétnyílt. Valakit hoztak, aki nagyon gyengének tűnt. Két őr tartotta, mert úgy tűnt mozogni is alig tud. Az arcát nem láttam, mert a fekete köpeny eltakarta őt. Ahogy Stefanhoz értek, lehúzták róla a csuklyát és megpillanthattam arcát. Nem hittem a szememnek. Az édesanyám könnyes tekintetével találtam szembe magam. Az arca koszos volt, a haja kócos, de mikor megpillantott engem és apát, a szeme felragyogott és már nem tűnt olyan gyengének. Szinte láttam az akaratot a szemében. Tudtam mit kell tennem.

-Ez nem lehet- suttogta nagyapa és egy lépést tett felé.

Ám ekkor Stefan anya nyaka köré fonta kezeit és felemelte őt a földről. Anya alig kapott levegőt és próbálta lefeszegetni Stefan kezeit a nyakáról.

-Engedd el őt- kiáltottuk egyszerre apával.

- Csak szeretnétek- nevetett fel gonoszan, mire bennem felment a pumpa. Tudom, hogy kockázatos, de őt kiszabadítom. Annyi éven át halottnak hittem és most itt van. Nem fogom hagyni, hogy még többet ártsanak neki. Azt már nem. Többet nem veszik el tőlem.

-Azt mondtam engedd el- sziszegtem és elkezdtem felmelegíteni Stefan szervezetében azt a kevés vért, ami benne volt. Mikor már szinte égett Stefan elengedte anyát, aki a földre esett én pedig villámgyorsan eléjük rohantam és felemeltem anyát a földről, de mielőtt visszamehettem volna a családomhoz, valaki elkapott. Nem foglalkoztam vele sokat, egyszerűen gyomorszájon vágtam az illetőt és megfordulva az arcába térdeltem. Ekkor indultak a testőrök és nagyapának sem kellett sok, elindította a támadást. Mindenki harcolt mindenkivel, de én nem igen tudtam másra figyelni csakis anyára. Felemeltem a földről és egy fa mellé vittem és leültettem a tövébe.

-Segíts nekik. Szükségük van rá- nyögte ki nehezen én pedig a többiek felé fordultam. Valóban szükségük volt a segítségemre. Nem is kicsit.

- Rendben, de segítened kell- mondtam és leguggoltam mellé. Megfogtam a kezét és mind a ketten koncentrálni kezdtünk. Nem tudtam mit kellene tennem, de csak arra gondoltam, hogy meg kell állítanunk a harcot. Ekkor olyan történt, amire sosem számítottam. Mindenki elhallgatott és mikor kinyitottam a szemem- egyáltalán mikor csuktam be? –mindenki dermedten állt.

- Ezt… ho… hogyan csináltad?

- Te csináltad- mosolygott anya. –Én csak felerősítettem az erődet. Nincs többre erőm, úgyhogy gyorsan találd ki mit szeretnél tenni. Nincs sok energiám.

- Rendben- mosolyogtam rá. Gyorsan végig gondoltam mit lehetne tenni. Gondoltam rá, hogy egyedül végzek minddel, de anya hirtelen közbeszólt.

- Addig nem bírnám tartani. Túl sok időt venne igénybe. Távolítsd el a mieinket a románoktól és húzz fel közéjük egy falat. Tűzből. Képes vagy rá? –kérdezte mosolyogva.

- Naná.

- Hagyj egy kis munkát a többieknek is.

A lehető leggyorsabban húztam vissza a családomat és barátainkat mellénk, alig néhány méterre a románoktól, majd anya elképzelését valóra váltva felhúztam a tűzfalat. És ekkor úgymond „kiolvasztottam” mindenkit. Meglepetten pislogtak körbe, de mindenki ránk nézett. Stefan és Vladimir anyára néztek gyűlölködő tekintettel, majd megszólaltak.

-Meg kellett volna ölnünk 15 évvel ezelőtt.

- Kellett volna, mégsem tettétek. Mert pontosan tudtátok, hogy azok, akiket megmentettem, előbb-utóbb bosszút állnak majd. Egyedül ezért nem öltetek még meg. Most pedig megfizettek azért, amit 15 éven keresztül velem tettetek- mondta anya, miközben nagy nehezen feltápászkodott a földről. Nem engedte, hogy segítsünk neki, de amint felállt, elkaptam a derekát és segítettem neki, bármennyire is tiltakozott ellene. Apa is közelebb lépett, de óvatosan megráztam a fejem, jelezve, hogy nem kell segítenie.

- Csak nem te fogsz végezni velünk? –kérdezte nevetve Vladimir. –Te, aki segítség nélkül még lábra sem tud állni?

- Rohadj meg- morogta anya, majd már csak azt vettem észre, hogy a tűz, ami eddig falként választotta el a két klánt hirtelen a románok köré emelkedett és eszméletlen gyorsasággal égette el elevenen a kör közepén lévő vámpírokat. Azokat, akik megmenekültek, a volturi tagok egyesével tépték szét. Végül a román klán teljesen eltűnt a föld felszínéről.

Csak annyit vettem észre, hogy anya egyik pillanatban még a saját lábán állt, aztán teljes testsúlyával rám nehezedett. Rákaptam tekintetem és még idejében nyúltam utána, mielőtt a földre esett volna. Apa átvette tőlem és a karjaiba kapta. Mielőtt rohanni kezdett volna, utána kaptam és megállítottam.

- Hazajuttatlak benneteket, de nagyon vigyázz rá, amíg haza nem érünk. Kérlek- suttogtam. Ő halványan rám mosolygott, majd bólintott. Én pedig a szobámra koncentráltam és hazateleportáltam őket.

- Mindenki menjen és alaposan nézze át a környéket. Ha találtok valakit, hozzátok elénk, hogy megtudjuk veszélyes-e vagy sem. - adta ki az utasítást nagyapa. –Siessünk, hogy minél előbb hazamehessünk.

Mind bólintottunk és elindultunk átkutatni a környéket. Én boldog mosollyal az arcomon lépkedtem a közeli város felé. Boldog voltam, mert annyi év után kiderült, hogy anya életben van és nem halt meg. Már nem érdekelt az a 15 évnyi szenvedés, csakis az, hogy hamarosan mind otthon leszünk és végre anya mellett lehetek. Annyi év után végre önfeledten boldog lehetek.

Most már nincs több dolgunk, csak helyrerakni a világunkat. Helyrehozni, amit a románok elrontottak és visszavenni a hatalmat. Eljött az ideje, hogy a Volturi elfoglalja a jogos helyét…