27.fejezet

(Caroline szemszöge)

  De amit ott láttam, az szívfacsaró volt…

Lili ott ült a szobája közepén, ami most inkább hasonlított egy romhalmazhoz, mint egy kislány szobájához. Minden romokban hevert. A kislány pedig összeszorítva a karját a mellkasa előtt, a földön zokogott.

Odarohantam mellé és felemeltem a földről. Leültem az ágyra, ami még szerencsére egyben volt és az ölembe húztam Lilit.

-Sss… Nyugodj meg. Életem, mi történt veled? –kérdeztem miközben a hátát simogattam. Reméltem, minél hamarabb megnyugszik.

- Meg… meghaltak… mind… a cs … családom- szipogott és még jobban sírni kezdett.

- Nem… az nem lehet- suttogtam. De megfogta a kezem és megmutatta. Láttam azt is, ahogy a románok eljutnak a városig és minden apró zugot átkutatnak, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy a Volturi egyetlen tagja sem maradt életben. Engem és a kislányt kerestek, de nem találtak sehol. Közben ártatlan emberekkel végeznek, akik nem tehetnek semmiről. Hát akkor ezért. Ezért volt benne a tv-ben. A rengeteg haláleset miatt.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy valóban meghaltak. Az nem lehet. Pedig igaz. Itt van a szemem előtt az egész.

Képtelen voltam tovább nézni. Elengedtem Lili kezét és szorosan magamhoz öleltem zokogó testét, miközben belőlem is kitört a sírás. Elvesztettem őket. A szerelmemet, a barátnőmet, a pótszüleimet és a barátaimat. Mindenkit, aki az utóbbi időben a családot jelentette számomra. Újra elvesztettem mindenkit, akit szerettem.

Nem tudom mennyi ideig lehettünk így, mire valamelyest csillapodott a bennem dúló vihar. Lilit addig-addig ringattam, míg álomba sírta magát, így átvittem az én szobámba. Lefektettem az ágyra és betakartam, majd visszamentem a szobájába, ahol Miranda már hozzálátott a pakoláshoz.

-Menj, és legyél a kislány mellett. Most mindennél és mindenkinél nagyobb szüksége van rád. Már csak te maradtál neki- nézett rám, mikor segíteni akartam neki.

- Most alszik. Én pedig legalább lefoglalom magam. Addig sem gondolkozok- szipogtam. Inkább csöndben maradtam, mert félő volt, hogy újra elsírom magam. Miranda többször nem akart elküldeni és ezért hálás voltam neki. Muszáj elfoglalnom magam valamivel, ha nem akarok megbolondulni. Folyton felrémlik előttem a többiek arca. Minden gondolatom körülöttük forog. Egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni.

Miután végeztünk a szobával, lementem a nappaliba hátha el tudom magam foglalni valamivel. De nem találtam semmit, így tovább mentem a konyhába, abban reménykedve, hogy ott találok valami elfoglaltságot, de hiú remény volt. Elővettem egy poharat és engedtem bele vizet, majd a pohárral a kezemben leültem az asztalhoz.

-Szeretlek… Szeretelek… Örökké szeretni foglak történjen bármi. Elloptad a szívem és örökké nálad hagyom. Bármi történjen is, ne felejtsd el, hogy szeretlek…- jutott eszembe szerelmem utolsó mondata. Ezt mondta, mielőtt eljöttünk Volterrából.

Fájdalmamban felordítottam és a pohár, amit a kezemben tartottam, összetört. Újra rám tört a zokogás és eszembe sem jutott megállítani. Nem lett volna hozzá erőm, hogy most erősnek mutassam magam. Sosem voltam benne valami jó. Ez Bella asztala volt.

-Uram Isten- lépett be a konyhába Miranda és egyből hozzám szaladt. –Mi történt? Caroline?

- Elvesztettem őket. Mindenkit. Meghaltak. Én pedig a fájdalomba fogok belepusztulni- zokogtam. Ilyen nem létezik. Miért veszítek el mindenkit, akit szeretek?

- Nem. Nem szabad. Gondolj a kislányra. Neki már csak te maradtál. Elvesztette a családját és rajtad kívül nem számíthat másra- lépett mögém és megfogta a vállam én pedig ráhajtottam a fejem a mellkasára.

- De olyan nehéz. Nem tudom, hogyan vigyázhatnék rá. Olyan világ vesz körül, amiben én egy perc alatt meghalhatok. Csak egy ember vagyok és nekem kell vigyáznom egy fél vámpír kislányra- bukott ki belőlem. –Nem leszek képes megvédeni őt.

- Nem is kell- jött a válasz a lépcső aljáról és szép lassan Lili sétálta be a konyhába. –Én foglak megvédeni téged. Még pár hónap és én is felnőtt leszek, legalábbis testileg. Onnantól kezdve én leszek, aki vigyázni fog rád- ült az ölembe. Miranda elengedett, hogy a kislány kényelmesen elférjen és leült a mellettünk lévő székre.

Szemei vörösek voltak, látszott rajtuk, hogy rengeteget sírt.

-Vérzik a kezed- érintette meg az említett testrészt. –Hadd gyógyítsalak meg.

- Ne, hagyd. Majd meggyógyul magától.

- És ha azt mondom, hogy nekem ez rossz? –kérdezte és belenézett a szemembe. Sóhajtva bólintottam és kezemet a tenyerébe helyeztem. Lili másik tenyerét rátette az enyémre. Ekkor sárga fény látszott, majd miután elengedte a kezem, a heg már nem volt sehol. Mintha nem is történt volna semmi.

- Ezt meg hogyan…

- Napról napra egyre több erőm jelentkezik. Fogalmam sincs, miért ilyen hamar. De nagyon klassz. Főleg ez a gyógyítás- mosolyodott el kissé.

- Egyre jobban hasonlítasz a mamádra. Büszke lenne rád.

- Tudom. Viszont eljön az idő, mikor nem lesz rám büszke.

- Ezt most miért mondod?

- Mert bosszút fogok állni a románokon. Néhány év múlva könyörögni fognak a halálért- rám emelte aprócska szemeit, melyek tele voltak fájdalommal, dühvel, haraggal, szeretettel és sajnos gyűlölettel. Nem akartam, hogy ilyen kicsin már a gyűlölet vezérelje. Fájt látnom, hogy egy törékeny gyermek szemében-, aki szinte alig pár hónapos-, de már gyűlöletet látok bennük. Abban a gyönyörű szempárban. Ez nem helyén való. A boldogságtól kellene csillogniuk, nem a fájdalomtól.

- Nem. Ezt nem szabad. Bella sem akarná, hogy a bosszú éltessen. Nem azért mentette meg az életedet, hogy te bosszút állj.

- De elvették tőlem. Elvették tőlem a családom. Az anyámat, az apámat, a nagyszüleimet, a családomat. Mindenkit, akit valaha szerettem. Ezt pedig nem hagyhatom szó nélkül- nézett rám. Már nem a kislányt láttam benne. A törékeny test mögött egy erős és kemény szív található, mely darabokra tört és nekem segítenem kell begyógyítani a sebeit. Segítenem kell neki, hogy elfelejthesse a bosszút és a keserűséget. A gyűlölet nem vezet jóra. Nem hagyhatom, hogy bármi baja essen. Megígértem Bellának, hogy vigyázni fogok rá.

- Tudom, hogy fáj. Nekem is. Én is a családomat veszítettem el. De akkor sem hagyhatom, hogy te is olyan legyél, mint ők. Tudsz olvasni a gondolataimban, ugye? –kérdeztem, mire aprót bólintott.

- Akkor fogd meg a kezem és nézd meg te magad. Nem tudom emlékszel-e rá, de szeretném, ha látnád.

Tette, amit kértem. Megfogta a kezem, majd lehunyta a szemét és éreztem, ahogy a gondolataim előtörnek. Megtaláltam azt, amelyiket kerestem és lepörgettem magamban.

A reptéren voltunk és Bella éppen tőlem búcsúzott el. A kislány a kezében volt, de már akkor is egy három éves gyereknek felet meg. Legalábbis testileg.

-Nincs mit megköszönnöd. Én tartozom neked hálával. Senkire nem mertem volna rábízni a lányomat. De tudom, hogy te szeretni fogod őt, bármi történjen is velünk. Neveld fel. Úgy neveld, hogy jó legyen. Ne bántson senkit, de ne engedje, hogy a családjának baja essen. És mesélj neki rólam. Tudja, hogy mennyire szerettem és a papája is. Nem Marco, hanem Edward. Tudja, hogy mindenki szerette őt és csak azért hagytunk magatokra, mert szükséges volt. De ne akarjon bosszút állni. Éljetek békében. És szeresd őt.

Ez volt azaz emlék, amit kerestem. Mikor Bella személyesen mondta nekem, hogy ne akarjon bosszút állni.

-Látod? Édesanyád sem akarná.

- Lehet, de ezt az egy kérését nem tudom teljesíteni. Képtelen vagyok ölbe tett kézzel nézni, ahogy azok az állatok lerombolnak mindent, ami valaha a családomé volt. Látom őket akkor is, ha nem akarom. Ébren vagy álmomban, de folyton előttem vannak. Azoknak az arca, akik vezették az egészet. Anya rémült pillantása, mikor rájött, hogy csapdába csalták őket. A többit nem láttam. Nem tudom miért, de nem láttam. A harc többi pillanatáról lemaradtam vagy az is lehet, hogy anya fedett mindent, hogy ne lássam. Már csak az égő testeket láttam és azt, hogy a románok végig járják Volterra utcáit, hogy előkerítsenek minket és az életben maradt tagokat- szegény újra sírni kezdett. Ekkor eszembe jutott a levél, amit neki hagyott Bella. Adjam oda neki most? Vagy tegyem azt, amire kért és csak az után adjam neki oda, hogy elérte a végleges korát? Mit csináljak?

- Nyugodj meg. Ígérem, minden rendbe jön. Én mindig melletted leszek. Mi mindig itt leszünk egymásnak, oké? –kérdeztem és felemeltem a fejét.

- De hogyan? Én halhatatlan vagyok, te pedig minden nappal egyre idősebb leszel. A te időd végleges és bármi történhet veled, ami miatt el kell válnunk. Akkor mi lesz velem? Téged nem akarlak elveszíteni. Már csak te vagy nekem. Az egyetlen nagynéném- bújt hozzám szorosan. A szívem szakad meg érte. Én is elvesztettem a családom, de legalább nekem ott van az a vigaszom, hogy autóbalesetben haltak meg és nem egy vámpír ütközetben ölték meg őket. Bár ha a mostani családomról van szó, ugyan az a fájdalom van bennem, mint a kislányban.

- Megoldjuk. Majd átváltoztatsz. Amint idősebb leszel, átváltoztatsz és onnantól kezdve senki és semmi nem választhat el minket egymástól. És itt van még Miranda is- mutattam a mellettünk ülő nőre. Végig csendben hallgatott minket és láttam rajta, hogy átérzi ő is azt a fájdalmat, amit mi érzünk. –Ő is velünk marad.

- Ő is vámpírrá válna?

- Ha magadra maradsz, minden további nélkül- mosolyodott el Miranda halványan. –Viszont ha lehet, én szeretnék teljes életet élni és utána békében meghalni. De ha szükséges, akkor még a vámpírságot is vállalom.

- Köszönöm neked- nézett rá a kislány. – Tudom, nem viselkedtem veled valami szépen és ezért bocsánatot kérek. Nem ellened irányult, csak nem tudtam, hogy kezelni a helyzetet. Te számomra egy idegen voltál. De tudom, megbízhatunk benned. Én pedig megígérem, hogy vigyázni fogok rád, hogy míg el nem jön az időd, nyugodt és békés életet élhess- fogta meg Lili Miranda kezét.

Olyan jó volt elnézni őket. Lili olyan, mintha nem is csak pár hónapos lenne. Kinézetre 6-7 éves kislány, de szellemileg sokkal fejlettebb. Mindent megért és felfogja a dolgokat. Rettenetesen gyorsan tanul és ez megijeszt. Félek, hogy ez nem vezet jóra. Már most rengeteget szenvedett. Mi lesz vele még ezután? Annyira félek, hogy valamit nem jól csinálok és ő szenvedni fog. Pedig azt nem akarom. Ahogy ő mondta, már csak mi vagyunk egymásnak. Mi ketten és mellettünk áll még Miranda. Kíváncsi vagyok, mit tartogat még számunkra az élet…

6 hónappal később…

(Lili szemszöge)

6 hónap. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy végre én is felnőtt legyek. Ez alatt az idő alatt próbáltam kiverni a fejemből a bosszú és kiűzni a szívemből a gyűlöletet, de nem ment. A szívem tele van gyűlölettel, és ha tehetném, már most ott lennék a románoknál, hogy letéphessem a fejüket. Próbálok úgy tenni, mintha nem ezt érezném azért, hogy Caroline ne vegyen észre semmit, de nagyon nehéz. Főleg most, hogy ő is vámpír. Két hete változtattam át és remekül viseli a vámpírságot. Nem zavarja Miranda jelenléte sem, és mióta ő is átváltozott, végre én is ihatok állatvért. Így mindig együtt megyünk vadászni és ez nagyon jól esik. Így már nem kell embervért innom és egy kicsit kiszabadulhatok a városból. Annyira jó lenne egy esős kisvárosban élni, ahol sokkal közelebb van az erdő, mint itt. De nem lehet. Szegény Caroline. Annyira sajnálom. Egész nap ki sem dugja az orrát a lakásból. És nem csak a vörös szeme miatt, hanem a napfény miatt. Rá kell vennem valahogy, hogy elköltözzünk innen. Muszáj lesz. Én nem tudok egész nap bezárva lenni. Attól csak megbolondulok.

-Kicsim, bejöhetek? –dugta be a fejét Caroline az ajtón.

- Persze. Gyere nyugodtan- mosolyogtam rá és megpaskoltam magam mellett az ágyat.

- Tudom, hogy nehéz ez neked. Ahogy nekem is. De édesanyád arra kért, hogy ezt csak akkor adjam neked oda, ha elérted a végleges korodat. És úgy gondoltam, eljött ez a nap. Ezt a levelet neked hagyta Bella- nyújtott át egy fehér borítékot. –Magadra hagylak, olvasd el. Ha szükséged van rám, csak szólj.

Adott egy puszit a homlokomra és magamra hagyott.

Félve nyitottam ki a borítékot. Féltem, hogy olyat olvasok benne, amit nem akarok. De túl kell esnem rajta.

A borítékon a teljes nevem állt gyönyörű kézírással. Kinyitottam és kivettem belőle a fehér lapot. Széthajtottam és olvasni kezdtem.

Drága kislányom!

Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy én és a családod halottak vagyunk. Annyira szerettem volna, ha láthatlak felnőni. Én sem szerettem volna, hogy ez történjen. De sajnos elkerülhetetlen volt. Bocsáss meg nekem, hogy elhagytalak és nem lehettem melletted. Életem legnehezebb döntése volt, hogy téged elengedjelek Caroline-val. De tudtam, hogy ő vigyázni fog rád. Szeret majd és mindent megtesz azért, hogy neked könnyebb legyen. Nem hagyhattam, hogy itt maradjatok. Azzal nem csak a mi, hanem a ti életeteket is elvettem volna. És ezt nem akartam. Nem tudom, mennyit mesélt neked Caroline rólunk, de szeretném, ha tudnád, hogy én mindig szerettelek és szeretni is foglak attól függetlenül, hogy nem lehetek melletted. Mérhetetlenül boldog voltam, mikor megtudtam, hogy állapotos vagyok. Sok minden történt a születésed előtt és után. Azokat én most nem fogom neked leírni. Ha érdekel a történetünk, kérdezd meg Carolinet. Ő tudja mennyi minden történt velünk azokban a hónapokban, illetve években. Sokat tud a családunkról is. Kérdezd őt bármiről. Ha tudja a választ úgyis meg fogja neked adni.

Szeretném, ha tudnád, hogy nem bántam meg egy percet sem. Te vagy és voltál életem legfontosabb személye. Bármit megadnék azért, hogy te életben legyél. És ha minden igaz, ez sikerült is. Arra szeretnélek kérni, hogy ne akarj bosszút állni. Soha ne hozz úgy döntést, hogy harag vagy gyűlölet vezérel. Hidd el nekem, a harag soha nem jó tanácsadó. Tanulj a hibáimból.

Ha úgy látod jónak, változtasd át Carolinet. Tudom, hogy ő szeretne mindig melletted lenni és ez csak akkor lesz lehetséges, ha átváltoztatod. Vigyázzatok egymásra. Sajnálom, hogy nem lehettem melletted és remélem egyszer meg tudod nekem bocsátani, hogy elhagytalak. Én mindig szeretni foglak, történjen bármi. Édesapád és mind a két családod nagyon szeret. Legyél boldog és felejtsd el a rossz gondolatokat. Csak a szépre és a jóra emlékezz. Őrizz minket a szívedben.

Szeretlek édesem.

Édesanyád:

Isabella Hope Volturi

Nem, nem, nem. Nem értem miért kellett elvenned őt tőlem Istenem. Miért nem lehetett mellettem? Miért?

-MIÉRT? –ordítottam sírva és a mellkasomhoz kaptam a kezem. Úgy éreztem menten belehalok a fájdalomba.

Caroline azonnal mellettem termett, és ahogy meglátott, mellém ült és szorosan átölelt. Nem szólt semmi, csak ringatott, mint fél évvel ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy most már úgy nézek ki, mint egy 17 éves nem pedig mint egy 6 éves kislány.

-Mi történt? Miért borultál ki ennyire?

- Mert igazságtalan velem az élet. Elvette tőlem azokat a személyeket, akiket mindennél jobban szerettem és még csak egy képem sincs róluk. Nem emlékszem rájuk. Nem emlékszem a saját édesanyámra- sírtam el magam újra. –Azt gondolta, haragszom rá, amiért elhagyott. Azt kérte, hogy bocsássak meg neki, holott ő nem tehet semmiről.

- Gyere velem- fogta meg a kezem. Felálltam az ágyról, letöröltem a szemem és utána mentem. Az egyik vendégszobába vezetett. Emlékszem, ezt a szobát mindig zárva tartotta. Nem engedte, hogy bemenjek. Azt mondta, hogy majd idővel megtudom, mi van ott bent. De előbb el kell rendeznie mindent.

- Miért jöttünk ide? Azt mondtad…

- Tudom, mit mondtam- mosolygott. –De a szoba elkészült. Ez nem vendégszoba. Itt tartom az emlékeimet. Mindent, amim az óta van, hogy találkoztam a nagybátyáddal és az édesanyáddal.

Elővett egy kulcsot és kinyitotta az ajtót. Előre engedett, én pedig beléptem a szobába. Sötét volt bent, de mikor Caroline az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt, egyből világosabb lett. A szobában rengeteg kép volt. Mindegyik be volt keretezve és ott lógtak a falon. A szoba ugyan olyan volt, mint a többi vendégszoba, azzal a kivétellel, hogy a falak tele volta képekkel. De a szekrényeken is ott voltak, nem csak a falakon. Volt egy ágy, pár kisebb szekrény, egy kanapé előtte egy kis asztallal és volt még hozzá két fotel. Gondolom a szekrények is azért vannak, hogy apró tárgyakat tarthassanak benne. De maga a szoba inkább hasonlított egy múzeumra, mint egy szobára. Kényelmetlen lenne aludni benne, ennyi kép között.  

A falon a képek igen ismerősek voltak, de nem tudtam, hogy honnan.

-Ők…

- Igen. Ők voltak a családod- megfogta a kezem és az ajtó melletti falhoz vezetett. –Az első képen a nagyapád és az ő testvérei. A három volturi vezető. Középen Aro, a nagyapád. Bella és Will édesapja, sokan a volturi fejének tekintették. A fő uralkodónak. A jobb oldalán Marcus a balon pedig Caius. Marcus olyan volt, mint aki mindig unatkozott. Én egyedül akkor láttam érzelmet az arcán, mikor te megszülettél, illetve mikor megtudták, hogy itt a vég. Caius lobbanékony volt. Szeretett harcolni, ő képezte a katonákat és édesanyádat is ő tanította harcolni. A másik képen ott vannak külön-külön a feleségeikkel. Aro és Tia. Tia Bella és Will nevelőanyja volt, Aro első és egyetlen felesége. Egy végtelenül kedves és jólelkű vámpír volt. A következőn Marcus és Athenodora, mellettük pedig Caius és Sulpicia. A másik két feleségről én sem tudok sokat. Nem is nagyon faggattam róluk senkit. Annyit tudok, hogy ők nem igazán mozdultak ki a kastélyból. De haladjunk tovább- lépett arrébb egy másik képhez. –Itt vannak az „Ördögi ikrek”–nevetett fel keserűen. –Jane és Alec Volturi. Ikrek voltak, alig 15 évesen változtatta át őket Aro a képességeik miatt. Jane mindenkivel mogorva volt, eleinte velem is, de aztán kiderült, hogy tud kedves is lenni. Mint oly sok vámpírnak, neki is elloptad a szívét. Alec az ikertestvére. Ő pont az ellentettje a testvérének. Mindig vidám és minden hülyeségben benne volt. A következő képen láthatod Félixet mellette Demetri, Anabelle, Heidi, Renáta, Oliver…

Mindenkit név szerint elsorolt és mindenkiről mondott pár mondatot. Csodálkozom, hogy ezt mind meg tudta jegyezni.

Végül elérkeztünk az utolsó falhoz.

-És elérkeztünk a szüleidhez…

- Tessék? –kérdeztem.

- Igen. Ők itt a Cullen család. Apád családja. Édesanyád és Will rengeteget beszéltek rólunk. Sok időt töltöttek náluk. Ők segítettek nekik áttérni az állatvérre…

Szintén mindenkit jellemzett pár mondatban. Először Esmet és Carlislet, aztán Rosalie-t és Emmettet, utánuk jött Alice és Jasper. Már csak öt ismeretlen, legalábbis számomra ismeretlen arcot láttam a falon.

-Marco Donoven. Ő volt a nevelőapád. Bella férje. Megcsalta édesanyádat azon a napon, mikor hivatalosan is bemutatott benneteket a vámpírvilágnak. Ezért tömlöcbe zárták. Nem tudom, mi lett vele.

- Én igen. Ott harcolt a családom oldalán- suttogtam és beugrott az a kép, amit a családomról láttam. Ott voltak azok az arcok, akiket eddig mutatott Caroline.

- Értem. A szőke hajú nő édesapád, Edward felesége volt Isadora. Mikor egymásba szerettek a szüleid, még házastársak voltak. Mármint Isadora meg Edward.

- De ha ők házasok voltak, akkor az a nő miért volt a családom ellen, mikor a Cullenek is a mi oldalunkon harcoltak?

- Nem tudom drágám. Fogalmam sincs. Ő William Volturi. A nagybátyád és az én vőlegényem. Bella egyetlen testvére, jobban mondva féltestvére. És ők itt- vett le egy képet a falról. –a szüleid. Isabella Hope Volturi és Edward Anthony Masen Cullen.

- Ők azok? A mamám és a papám? –kérdeztem, miközben a kezembe fogtam a képet.

Apának pontosan olyan színű haja volt, mint nekem. Rövid az ég felé meredező.  Szeme, akár csak a többieknek, neki is aranybarna. Anya haja hosszú, gesztenyebarna volt, a szeme aranybarna. Ők a legszebb pár mind közül. Látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.

-És itt egy másik kép, amin hárman vagytok- nyomott a kezembe még egyet. Apa karjaiban voltam. Alig lehettem pár hetes. Mind a ketten engem néztek.

- Megtarthatom ezt a kettőt? –kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Persze életem- ölelt meg és adott egy puszit a homlokomra.

Nem sokáig lehettünk így, mert megszólalt a csengő. Hallottuk, hogy Miranda ajtót nyit, majd megindultunk mi is lefelé.

-Miben segíthetek? –kérdezte Miranda kedvesen, de félelmet éreztem a hangjában.

- Én Rebeka és Elizabeth Masent keresem…
- Ezt nem hiszem el- suttogta Car, miközben megálltunk a lépcső tetején. –Te, te…