Forbidden Love- 35.fejezet

„Múltad sok emberrel lehet, de jövőd csak eggyel lesz igazán.”

(Bella szemszöge)

A Volturi ott állt előttünk, mind Aro parancsára várva. Tudtam, hogy nem fog azonnal támadni. Az nem rá vall.

-Csalódtam benned Bella. Nem erre tanítottalak. Idehívni egy másik családot, hogy veletek halljanak? Azt hittem ennél lelkiismeretesebb vagy.

- Te pont arra tanítottál, hogy könyörtelen legyek. Vagy tévedek? Megmutattad hogyan lehet belőlem erőskezű vezető. Sőt, a könyörületre azt mondtad el kell felejtenem. Azt mondtad gyengévé tesz, elpuhít. Egyébként meg nem én hívtam őket. Szóltam, hogy ne tegyék. De valaki nem hallgatott rám- itt gyors pillantást vetettem Alice-ra.

- Nem. Te ennél okosabb vagy. Tudom, hogy készülsz valamire. Nem is akármire.

- Ugyan Aro. Miért tennék ilyet?

- Mert veszélyben a családod. Ez az, amit nem tudsz elnyomni magadban. A családod szeretetét. Ez az, ami sebezhetővé tesz, amiért el fogsz bukni. Amitől elfelejted mit tanultál nálunk. Az elejétől fogva tudtam, hogy kihasználsz Bella. Tudtam, hogy a személyes céljaidra használod majd a hatalmat, amit tőlem kapsz. De bevallom elbuktam. Az évek során elfelejtettem, mi vezérel téged. Bíztam benne, hogy nálunk maradsz, mert megváltoztál. Mikor tudomást szereztem a lányodról már biztos voltam benne, hogy semmit nem változtál. Csupán én reménykedtem benne, hogy már nem olyan vagy, mint a legelső napon. De te nem vagy méltó a Volturi névre. Ahhoz te gyenge vagy.

- Nem tudsz te rólam semmit- köptem a szavakat. –Nem vagyok a játékszered Aro. Menjetek innen. Amíg szépen mondom.

- Bella, Bella, Bella. Nem megyünk el. Fellázadtatok ellenünk. Egy családtagotok jött el hozzánk azzal az indokkal, hogy át akarjátok venni az irányítást a vámpír világ felett. És ezt nem hagyhatjuk. Te Bella nem vagy uralkodónak való.

- Szóval ezzel az indokkal jöttetek. Hogy megtarthassátok a hatalmatokat. Gratulálok. Igazán bölcs vezető vagy.

- Ismerlek Bella. Tudom, hogy a hatalom az egyetlen, ami éltet és mindig többet akarsz, mint amid van. De most nem kapod meg.

- Én csak annyit akarok, hogy hagyd békén a családomat Aro. Mindig ennyit kértem tőled. De te most nem tartod magad az ígéretedhez. Így én sem garantálhatom a te épségedet.

- Komolyan azt hiszed nyeregben vagy? Hiába van nagy hatalmad, semmi vagy hozzánk képest. Ismerem a gyenge pontod, tisztában vagyok a korlátaiddal. Mi kell még?

- Mondjuk egy kis figyelem Aro- ekkor lépett ki a kis csapatom a fák közül. Nem voltak sokan, csupán tízen, de annál erősebbek voltak.

- Ez nem nagy csapat Bella. Ha nyerni akarsz minél többet. Hát nem tanultál semmit tőlem?

- De. Megtanultam hogyan kell magam mellett tartanom a tehetséges vámpírokat. Nézz körbe, szerinted ha egyszerű vámpírok lennének, csak ennyit hívnék? Hát nem. Mindegyiknek olyan ereje van, amit te el sem tudsz képzelni. Olyan erők, amilyeneket te is magad mellett akarsz tudni.

- Nem félek tőled.

- Oh, dehogynem- gonosz mosoly húzódott arcomra és egyre közelebb lépkedtem, mígnem már csak két lépés választott el minket egymástól. –Érzem a belőled áramló félelmet, látom a szemedben az ijedtséget. Hiába próbálod elrejteni, én beléd látok. Félsz, hogy elveszek tőled mindent, amid van. Azért akartál magad mellett tartani, hogy megszilárdítsd a hatalmad, de egy apró hiba csúszott a számításaidba. Felemeltél engem magad mellé Aro. Ott vagyok ahol te. Annyi különbséggel, hogy tőlem félnek a vámpírok és nem tőled. Az a sok gyilkolás egy valamire volt jó. Arra, hogy megmutassam mindenkinek, hogy tőlem kell tartaniuk, nem a Volturitól. Tőled addig féltek, amíg engem nem ismertek. Tudod mekkora elégtétel ez nekem? Nem a hatalmad kell, mert a tiédnél sokkal több van nekem. Ha akarnám te már nem élnél, de én nem akarok irányítani. Azt akarom, hogy félj tőlem. Hogy ne tudj nyugodtan menni sehova, mert folyton arra gondolj, mikor bukkanok fel, hogy végezzek veled. Azt akarom, hogy érezd, amit azok a vámpírok, akiktől elvetted a szabadságukat, a családjukat, mert te „igazságot” tettél. Mit gondolsz, ha megölném Chelsea-t, mégis mennyi katonád maradna? Csakis azok, akik önként álltak be hozzád. A többiek mind ellened fordulnának. Belegondoltál te ebbe? És te húznád a rövidebbet, nem én. Te buknál el és ami a legszebb az egészben, hogy nekem semmit sem kellene tennem, mert az embereid elintéznének mindent. Nekem csak végig kéne néznem a halálodat és a bukásodat- mosolyogtam ördögien. Míg beszéltem Edward valahogy mellém keveredett és Aro ezt használta ki. Elkapta Edwardot a nyakánál fogva és erősen tartotta. Megijedtem, de tudtam, hogy nem tenné. Viszont ami meglepett, hogy erősen tartotta. Olyan erősen, hogy véletlenül se tudjon kiszabadulni a kezei közül.

- És erre mit lépsz? –kérdezte és a többiek is közelebb jöttek, egészen addig, míg meg nem állítottam őket. Nem hiányzik a csata. Előbb utóbb Aro is belátja, hogy azaz egyetlen megoldás, hogy visszavonulót fúj és visszamegy a várába.

- Megmondom mit lépek. Háromig számolok, te elengeded, aztán elmegyünk és megbeszéljük a dolgokat csak ketten és a szavamat adom, hogy nem esik bántódásod. Viszont ha nem engeded el, akkor kénytelen leszek eltörni a kis testőröd nyakát, hogy aztán mindenki mást is ellened fordítsak és a biztos halálba küldjelek.

Láttam rajta, hogy gondolkodik és végül miután meguntam a dolgot számolni kezdtem. Szépen lassan.

-  1… 2…

- Rendben- lökte le a földre Edwardot. –Nyertél. Beszélgessünk.

- De mester- próbálkozott Renáta, de Aro ezúttal okosan viselkedett.

- Nem. Nem jön senki, viszont - fordult felém- biztosítékot kérek, hogy nem fogsz megölni. A szavad nem elég nekem.

- Redben-bólintottam, majd megfordultam. A lányomra néztem, aki bólintott és lassan közelebb jött, egészen addig, amíg mellém nem ért. Ekkor megfogta a kezem és rám mosolygott. Tudtam, hogy bármit kérhetek tőle. Ez nehezemre esik, de tudom, hogy csak így győzhetem meg őket. Mindketten Aro felé fordultunk. –A lányomat ajánlom biztosítéknak. Amíg vissza nem jövünk, az embereid fogságban tartják. Egyet kérek csupán, hogy add a szavad, hogy nem bántják, amíg nem jövünk vissza. Nem kérek mást csak a szavad.

- Rendben. Senki nem támadhat. Csakis akkor, ha nem térek vissza. Mindenki a helyén marad. A lányra Jane és Alec figyel. Nem nyúlhattok hozzá, amíg vissza nem jövök.

- De Aro- ellenkezett Caius, de Aro beléfojtotta a szót.

- Azt mondtam senki és ez rád is vonatkozik.

- Ha a lányomnak baja esik az előtt, hogy visszaérnénk, kirobbantjátok a háborút és akkor mindenkit megölök. Esküszöm, ha valaki bántja mindenkit elpusztítok- morogtam. Jane mellénk lépett és magával húzta Mirit, én pedig a többiekre néztem. A hátam mögött álló családomra és csapatomra. –Nem támadhattok, csakis akkor, ha Miriam élete veszélyben van. Ugyan az vonatkozik rátok, mint rájuk. A saját kezemmel ölöm meg azt, aki megszegi a parancsomat és ez vonatkozik a családtagokra is. Mehetünk?

- Természetesen.

Csendben emberi tempóban hagytuk ott a többieket. Szívem szerint ott maradtam volna, de nem akarok áldozatokat. Azt akarom, hogy visszavonulót fújjon a Volturi és rájöjjön, hogy nem akarok semmit, ami az övék.

-Itt már beszélhetünk- állt meg, majd szembefordult velem.

- Rendben. Azt akarom, hogy belásd, nem vagyok az ellenséged. Ugyan úgy te maradsz a vámpírok királya. Én csupán a családom és az embereim békéjét akarom. Semmi mást.

- Mégis hogy gondolod? Vonuljunk vissza, hogy aztán mindenki rajtunk röhögjön?

- Nem. Mondhatod, hogy megadtuk magunkat. Vagy hogy tisztáztuk a helyzetet, ami egy félreértés volt.

- És ezzel én mit nyerek? Mert az világos, hogy a te családod békében él majd, de mi lesz az én hasznom ebből? És mit mondjak a testvérednek?

- A nővéremet majd én elintézem.

- Megölöd?

- Nem. Arra nem lennék képes.

- Mondom, hogy gyenge vagy.

- Lehet, hogy ez gyengeség, de nem tudnám megtenni. Te végeznél a gyermekeddel? A saját véreddel?- láttam rajta, hogy meglepődött és megijedt.

- Ha lenne?

- Nem. Mit tennél, ha a gyermekeid olyasmit tennének, amiért halált érdemelnek? Meg tudnád ölni őket?

- Ez…

- Tudom, hogy Jane és Alec a te gyermekeid. Sokkal régebb óta vannak veled, mint azt ők tudják. Egyszerűen kitörölted magad az életükből és beléptél úgy, mint egy idegen, akit szolgálniuk kell. Mit tennél, ha erre rájönnének és elhagynának téged? Vagy ami még rosszabb, ha elárulnának? Te megölnéd őket?

- Nem- és sikerült. Megtörtem a nagy Aro Volturit. Innen nyert ügyem van.

- Na látod. Ezek szerint te is gyenge vagy. Mindenkinek van egy része, ami törődik másokkal. Ez nem gyengeség Aro. Rony nem a gyermekem, hanem a testvérem. És bármit is tett, nem tudnám őt bántani. Akkor sem, ha elárult, mert tudom, hogy az én hibám. Válasszuk a legjobb megoldást mind a ketten. Hagyjuk egymást békében. Így lesz a legjobb mindenkinek. Nem foglak megtámadni, nem kell a hatalmad. Most az egyszer bízz bennem. Ha akarnám, már megöltelek volna. De még élsz.

- Békét kötünk?

- Igen. Ígérem, hogy nem teszek semmit, ami keresztezné a Volturit egészen addig, amíg te sem. Emellett ígérem, hogy tőlem sosem tudja meg senki, hogy kik is valójában Jane és Alec.

- Én pedig ígérem, hogy nem támadom meg a családodat egészen addig, amíg…

- Soha…

- Rendben. Soha.

- Megegyeztünk- nyújtottam felé a kezem, amit rögtön el is fogadott.

- Megegyeztünk.

- Akkor akár vissza is mehetünk- ajánlottam és miután bólintott a lehető leggyorsabban visszamentünk a csapatainkhoz. Ahol látszólag minden rendben volt.

- Engedjétek el a lányt- harsant Aro hangja, mire Mirit elengedték és amint előttem állt szorosan magamhoz öleltem. –Ma nem harcolunk- kezdett bele és vártam, hogy folytassa mentegetőzését. –az információink tévesek voltak. Sem Isabella, sem a Cullen család nem tervez semmiféle hatalom átvételt. Ők is elismerik, hogy a Volturi a vámpírok királyi családja. Itt nincs semmiféle  összeesküvés.

- És azok a vámpírok? –akadékoskodott Caius.

- Bella csakis azért hívta őket, hogy biztosítsa a családja biztonságát. Mind így cselekednénk. Rájöttünk, hogy félreértés történt, így minden harc nélkül megyünk ma el innen. És remélem, hogy Isabella és Carlisle barátom meg tudnak bocsátani a kis kellemetlenségekért.

- Természetesen Aro. Amíg…

- Igen- mosolyodott el. –Nos, akkor mehetünk is.

- Aro, nem felejtettél el valamit?

- Mit?

- A nővéremet.

- Áh… igen. Az informátort adjátok át nekik. Majd ők eldöntik mi legyen vele.

- Köszönöm Aro. Igazán… nagylelkű vagy- mosolyodtam el, mikor a nővérem elém került. Már csak keserűség és megvetés volt a tekintetében, ahogy rám nézett. Nekem viszont beszélnem kell vele.

Aro és a csapata elvonultak úgy, ahogy jöttek, mi pedig ottmaradtunk.

-Köszönöm a segítségeteket. Hamarosan felkereslek titeket. A Volturitól pedig nem kell tartanotok. Békén fognak hagyni titeket. Elmehettek.

- Igen. Örülünk, hogy segíthettünk. És várni fogjuk- azzal minde elmentek. Már csak a családunk volt ott. Miri azonnal mellém sietett és megölelt, akárcsak Tony és Edward. –Nektek köszönjük, hogy itt voltatok, bár ezt Alice-nak kellene. Menjetek haza, hamarosan megyek én is.

- Biztosan?

- Igen. Beszélnem kell a nővéremmel.

- Naná. Beszélni. Úgy, hogy soha többet nem fogtok látni. Jól jegyezzétek meg, nem bízhattok benne. Tönkretesz mindenkit- morogta Rony.

- Menjetek- kértem a többiektől, mire nagy nehezen mindenki elment. Ketten maradtunk.

- Na mi az? Nem ölsz meg? Túl gyenge vagy hozzá? Nem fogok ellenkezni. Akkor legalább nem érzem többé ezt a sok szenvedést, keserűséget és fájdalmat.

- Befejeznéd végre?

- Miért? Ha már úgyis meghalok, legalább tudd, hogy mindenért téged hibáztatlak. Mindenért, amin keresztül mentem, minden fájdalmamért kezdve attól, hogy az anyám meghalt.

- Ne foglak bántani. Hiszen a testvérem vagy.

- Nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb. Már így is bántottál.

- Úgy értem, nem foglak megölni. A testvérem vagy Rony, akkor is, ha elárultál, akkor is ha gyűlölsz. Hidd el, hogy nem akartam ezt. Nem terveztem. Egyszerűen így alakult. Nem mondom, hogy ha tehetném, mindent visszaforgatnék, mert nem. Mert ha nem így alakulnak a dolgok, akkor most nem lenne itt Miri. De tudnod kell az igazat. Ennyivel tartozom neked. Szeretem Edwardot. Az életemnél is jobban. Úgy, mint még soha senkit. Biztos te is így éreztél. Én próbáltam. Próbáltam ellen állni az érzéseimnek, de nem voltam elég erős hozzá.

- Nem tettél te semmit azért, hogy ne okozz nekem fájdalmat.

- De. Igen is sokat tettem. Kezdve attól a naptól, hogy Damon megjelent. Emlékszel rá?

- Igen. És?

- Az nem az első nap volt. Emlékszel rá, hogy úgy viselkedtem vele, mint akit ezer éve ismerek- ő bólintott- Azért volt, mert az már nem az első alkalom volt, hogy mi találkoztunk. Az a nap ismételte önmagát. Ugyanis Damon visszaforgatta az időt. És tudod miért? Mert aznap csókolt meg Edward először. És én megijedtem. Féltem és az első gondolatom te voltál. Hogy neked ez mennyire fájna, ha hallanád. Utána kezdtem felfogni, hogy mit is érzek iránta pontosan. Mikor bulizni mentünk, újra megcsókolt, újra elkövettem azt a hibát, hogy hagytam magam. De akkor már tisztában voltam az érzéseimmel. Szerettem őt. De nem engedtem az érzéseimnek. Aztán mielőtt elmentem lefeküdtünk. Arra kért, hogy ne menjek el és én maradni akartam. Mindent eldobtam volna érte. Téged is. De abban a pillanatban boldog voltam. Még akkor is, ha tudtam, hogy te szenvedni fogsz. Önző voltam én nem gondoltam másra csak saját magamra. Mikor elhatároztam magam, megtudtam, hogy gyermeket vársz. Én fejet hajtottam a gyermeked előtt. Rájöttem, hogy amit szeretnék, az nem egyenlő a helyessel, ezért mentem el. Mert rájöttem, hogy attól, hogy szeretem még nem engedhetek a vágyaimnak. A gyermeked sokkal fontosabb volt. Hiszen szüksége volt egy anyára és egy apára is. És én nem vehettem el tőle. Neked is szükséged volt a szerelmedre. De nem gondoltam, hogy egyszer ennyire megkeseredett leszel.

- Mégis mit gondoltál? Hogy majd továbbra is te leszel az én ártatlan kicsi húgom és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, miközben tönkretetted az életemet? Elképzelni sem tudod, mekkora fájdalommal jár, mikor a férfi, akit szeretsz, akinek a gyermekét hordod a szíved alatt, a testvéredet szereti. Pokoli kín. Ezért nem tudom úgy szeretni a fiamat, ahogy megérdemli. Valahányszor ránézek mindig eszembe jut, hogy egyedül miatta van mellettem az apja. Tudod mennyire rossz ez?

- Tudom. Mert én azért szenvedtem, mert ő a tiéd. Fogalmad sincs, mekkora sokk volt, mikor megtudtam, hogy gyereket vársz. Mert akkor tudatosult bennem, hogy bármennyire is szeretem, te jobb vagy neki. Hiszen képes vagy megadni neki, amit én nem. Irigyeltelek. Mert magadnak mondhattál egy olyan férfit, mint Edward és mert anya lehetsz. Elmentem, hogy ne kelljen végignéznem, milyen boldogok vagytok. Elmentem, hogy ne okozzak neked még több fájdalmat. Sosem akartalak bántani téged. Mindennél jobban szerettelek és a mai napig szeretlek. Úgy gondoltam, hogy ha én nem vagyok, akkor boldogok lesztek. Elhagytam a családot azért, hogy kapjatok egy új esélyt és boldogok legyetek. Mikor az esküvőről hallottam úgy gondoltam valóban sikerült helyre hoznotok, amit én önző módon szétbarmoltam. Aztán megláttalak, megöleltelek és elszörnyedtem, hogy ez te vagy. Láttam mindent az emlékeidben. És megtudtam, hogy semmi más nem hajt csak a bosszú. Mégsem tettem semmit. Hagytam hogy hozzámenj ahhoz a férfihez, akit én szeretek. És ott az oltárnál mikor kimondtátok az igent a szívemet kiszakították a helyéről. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól. De ehelyett elment és megint nem szóltam semmit. Aztán kapóra jött, hogy segíthettem Damonnek és Katerine-nak. Így nem kellett itthon maradnom. Bűntudatom volt egész végig, amiért miattam lettél ilyen megkeseredett és gonosz. Nem találtam békét. Arra gondoltam, hogy nem vagyok jobb, mint te, hiszen elárultalak. Ott bántottalak, ahola legjobban fájt, pedig nem akartam. Aztán mikor a fiad meglátogatott, végtelen nyugalom szállt meg. Félt tőlem, de meg akart ismerni. Tudni akarta miért gyűlölsz engem. Elmondtam neki és nem ítélt el. Megbocsátott nekem. Érted? És valahogy könnyebbnek éreztem magam. Akkor mintha megtaláltam volna a nyugalmat, de rájöttem, hogy rengeteg minden hiányzik az életemből. Addig, amíg Tony nem jött el hozzám, csak az tartott „életben” hogy akkora hatalmat szerezzek, amekkorát tudok, hogy a családomat védjem. De utána üresnek éreztem magam. Ekkor kezdtem járni az árvaházba, ahol később rátaláltam a lányomra. Jobban éreztem magam. Úgy gondoltam jobb ember lettem. De nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és a többiekre. Féltem hazajönni. Féltem, hogy mit fogok itthon találni. Hogy mi lett belőled az évek során. Annyiszor szerettem volna elmondani mennyire sajnálom és most, hogy itt az alkalom, nem tudom mit mondhatnék. A bocsánatkérés nem elég ehhez. De teljes szívemből sajnálom,amit veled tettem. Tudom, hogy nem hozhatom helyre, de szerettem volna ha tudod.

- Szereted őt? Edwardot?

- Igen.

- Szörnyen nehéz ez. Nem akarlak gyűlölni, de mégis ezt teszem. Szeretnék úgy nézni rád, mint régen, de nem megy. Csak az árulót látom benned. És fáj a lelkem. Bárcsak el tudnám felejteni. Bárcsak sose kellene emlékeznem ezekre. Máris könnyebb lenne. Már nem szeretem Edwardot, de akkor is pokolian rossz, hogy ez történt, mert valamikor régen igenis szerettem. Ő jelentett nekem mindent. Ő volt a világom közepe. A karjaiban találtam megnyugvást és ezt is elvetted tőlem. Nem akarok így érezni, de nem tudok máshogy- lábai felmondták a szolgálatot és összeroskadt.

- Segíthetek neked. Elvehetem az emlékeid. Vagy az érzéseid. A fájdalmad. Bármit, amit csak szeretnél, de addig nem teszek semmit, amíg te nem akarod.

- Képes lennél rá? Kitörölni mindent?

- Igen.

- És ha nem akarom?

- Akkor nem teszem- leguggoltam hozzá és megsimogattam a hátát és meglepetésemre nem húzódott el tőlem. –Soha többé nem teszek olyat, amit nem akarsz. Nem foglak többet bántani.

- Akkor tedd meg. Nem akarok emlékezni, nem akarom, hogy fájjon.

- Tényleg ezt akarod?

- Igen. Úgy akarok nézni rátok, mint azelőtt. Csak úgy, mint régen. Mintha elfogadtam volna, hogy Edward már nem szeret és veled van. Hiszen ezt kellett volna tennem s most nem itt tartanánk. Szeretném a fiamat megölelni anélkül, hogy fájna. De azt akarom, hogy tudjam, hogy el kell nyernem a szeretetét. De kérlek, beszélj Edwarddal. Hiszen szeretitek egymást. Csak én állok köztetek. Szeretném, ha boldog lennél. Ígérd meg.

- Rendben, beszélek vele, megígérem. Akkor most csukd le a szemed. És mire kinyitod minden megváltozik- ígértem, majd kezemet az arcára simítottam és én is lehunytam a szemem. Végigpörgettem magam előtt az emlékeit és mindent kitöröltem belőle, ami fájdalmat okozna neki. –Kinyithatod- suttogtam a fülébe, mire rögtön azt tette, amit kértem.

Néhány héttel később…

Sosem gondoltam volna, hogy minden ennyire egyszerű lesz. Olyan boldognak érzem magam, mint még soha. Bár még mindig rossz volt, hogy el kellett vennem a saját testvérem emlékeit, de mindenkinek így volt a legjobb. Nem volt köztünk több vita, senki nem nézett csúnyán a másikra, teljes volt a harmónia. Elképzelni is nehéz, hogy alig néhány héttel ezelőtt a saját testvérem akart a halálba küldeni minket, most pedig végre visszakaptam őt. Ahogy kérte, tudja, hogy el kell nyernie a fia szeretetét és nagyon igyekszik. Több időt tölt Tony-val, mint bárki mással. És úgy látom őszintén örül nekem és Edwardnak. Alice is elfogadta a tényt, hogy a barátnője nem emlékszik rá mi is történt valójában és belátta, hogy így volt a legjobb mindenkinek. Az én kapcsolatom pontosan ugyan olyan a testvéremmel, mint mielőtt átváltoztunk. Mint gyermekkorunkban. Rosalie is megbékélt a helyzettel. És mára ha nem is testvérként, de barátként néz a nővéremre. Esme és Carlisle hálásak, amiért helyreállítottam a családi békét, de azt nem hajlandók figyelembe venni, hogy miattam borult fel. Emmett és Jasper élik nyugodt világukat a feleségeikkel és egyszerűen csak örülnek, ahogy mindenki más. Mirit bár nehéz szívvel, de néha el kell engednem, mert hiányzik neki Jane. Így sok időt töltünk külön, de együtt is. Tony pedig… Ő boldog, amiért az anyja végre elfogadja és mind a ketten nagyon igyekeznek, hogy többet megtudjanak egymásról.

Én szimplán boldog vagyok, hiszen nem fenyeget minket veszély, együtt vagyunk és már semmi sem fogja szétdúlni a családunkat. És miért ne lennék boldog, ha ahhoz a férfihez megyek hozzá, akit a világon mindennél jobban szeretek.

-Itt az idő- térített vissza a jelenbe Rose és Rony. Az esküvőm napja. Életem legszebb napja, amit sosem fogok elfelejteni. Hiszen itt van a családom, a barátaink és végre visszakaptam mindent, amit valaha elvesztettem. Igen, a szüleim hiányoznak, de biztos vagyok benne, hogy ők is boldogok lennének, ha látnának.

- Készen állsz Bela- kérdezte Carlisle mellettem, miközben megszorította a kezem. Bólintottam, mert egy hang nem jött ki a torkomon annyira ideges voltam.

Megütötte a fülemet a zongora hangja, mire még idegesebb lettem. Kedvem lett volna elszaladni, de Carlisle nem engedett. Lassan, de biztosan vezetett végig a vendégek között, míg meg nem pillantottam Edward arcát. Csak őt láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam őt a félelmem elpárolgott és egy ujjongó mosoly tört ki. Szerencsére, az út Edwardig nagyon rövid. És akkor, végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a kezét. Carlisle megfogta a kezem és , mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward kezébe. Végre otthon voltam. Haza értem. Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból.  A pap csak röviden beszélt. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna „Amíg csak élünk”. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam már, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.

„Akarom” – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és boldogan csengett.

„Akarom” – mondta.

A pap férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a virágokból. Próbáltam megérteni, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre álltam, a karjaimat a nyaka köré fontam. Gyengéden, szeretetteljesen csókolt meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről …csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt.

-Szeretlek- suttogtam, miután nagy nehezen elváltunk egymástól.

- Én is szeretlek. Örökké- suttogta, majd újra megcsókolt. Ugyan olyan lágyan, mint az előbb.

Ő kezdte a csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam. Mellőztem a kuncogást és a torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az arcomat és ő is visszahúzódott. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját örömöm visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a barátaink, és családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy lássam őket. Egyszerűen csakis az számított, hogy végre örökre az enyém. És én is az övé vagyok. Mostantól senki és semmi nem választhat el minket egymástól. 

Sziasztok!

Hát, ennyi lett volna. Itt a történet vége. Sajnálom, ha csalódást okoztam azzal, hogy elkerültem a csatát. Remélem azért nem utáltatok meg érte nagyon. 
Köszönöm mindenkinek, aki ezúttal is végig velem voltatok a történet során és szeretném ha tudnátok, hogy jól esett. Köszönöm szépen. 
Igen, tervezem, hogy lesz újabb történet, de még nem döntöttem milyen legyen. Ebben a segítségemre lehettek. Kitettem egy szavazást, amin remélem minél többen rész vesztek. 
Egyelőre egy kis időt kérnék tőletek. Szeretném összeszedni magam és újult erővel belekezdeni egy másik történetbe. De ez nem azt jelenti, hogy eltűnök. Hamarosan jelentkezem. 
Addig is legyetek jók. 
Puszi: Hope