Forbidden Love- 34.fejezet

(Bella szemszöge)

A nővérem döntött. Nem tudja mit tett azzal, hogy Aro-hoz fordult. Így a saját vesztébe rohan. Aro-t ismerve ki fogja használni a helyzetet.

-Mi lesz most?

- Mihez kezdünk?

- A Volturi értünk jön

- Meghalunk- ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyták el a családom száját. Egyedül a lányom nem szólt semmit. Csendben ült és engem nézett, én pedig őt. Hosszú percekig lehettünk így, mire bólintott egyet. Ezzel már tudtam bármit is teszek, ő mellettem lesz.

- Megengednétek, hogy esetleg én is szóhoz jussak- kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. Erre már mindenki abbahagyta a beszédet és furcsán néztek rám.

-  Mondd csak lányom- intett Carlisle.

- Senki nem fog meghalni. Aro idejön. Ráadásul a katonáival. És azt is pontosan tudja, hogy itt vagyok. Egyedül azt nem tudja, hogy nem vagyunk védtelenek. Aro tisztában van vele, mekkora hatalmam van. És fél tőlem. Legalábbis attól az énemtől, amit ő ismer.

- És ez mégis hogyan segít rajtunk? Ha már tőled nem riad vissza, az irántad való félelme sem állítja meg, akkor mi fogja? –kérdezte Jasper.

- Ezt bízd rám. Nektek annyi a dolgotok, hogy nyugodtan élitek tovább az életeteket. Mintha nem történt volna semmi. De egy szót sem szólhattok senkinek arról, hogy mit tervez Aro. És arról sem, hogy veszélyben vagyunk. Egyszerűen csináljatok úgy, mintha nem történt volna semmi. És ha bármi szokatlant észleltek, ne féljetek tőle. Ne idegeskedjetek, mert nem lesz semmi baj.

- Mégis hogy kérhetsz ilyet?

- Csak csináljátok, amit kértem. Minden rendben lesz.

- De…

- Megtennétek, hogy nem kérdeztek többet? Minden rendben lesz, csak ne féljetek. A félelemtől gyengék és védtelenek lesztek. A félelem megbénít, akárcsak a törődés. Az emberség a vámpír leggyengébb pontja. És bármennyire is könnyű azt kikapcsolni, folyton próbál újra elhatalmasodni felettünk. Újra átvenné az irányítást, miközben neked pont arra van szükséged, hogy érzéketlen legyél.

- Mitől változtál meg ennyire Bella? - kérdezte Rosalie, miközben mellém sétált.

- 50 hosszú évet töltöttem bezárva egy olyan helyen, ahol uralkodni akartak felettem. Ahol gyilkoló gépet akartak faragni belőlem, akinek egyedül ők tudnak parancsolni. Már majdnem sikerült is nekik, de volt valaki, aki a kezdetektől fogva emlékeztetett rá, hogy nem ilyen vagyok. És ez a valaki segített abban, hogy olyan magasra kerüljek, mint ahol most vagyok. A vámpírok többsége retteg tőlem, sőt, pusztán a nevem hallatán félelem uralkodik el rajtuk. Tőlem félnek, attól, aki lettem. És ez bármennyire is nem tetszik nektek, engem örömmel tölt el.

- Nem ismerek rád- nézett rám hatalmas szemekkel nővérem.

- Nem ismerheted azt az énemet, aki az évek során lettem. Számotokra egy idegen vagyok. De abban biztosak lehettek, hogy titeket nem bántanálak soha. Ti vagytok a családom. És miattatok maradt meg egy részem jónak. Egyedül a ti emléketek tartott vissza attól, hogy igazi gyilkossá válljak. Olyanná, akit nem érdekel, hogy ártatlanokat vagy bűnösöket öl. Rengeteg életet kioltottam, de csakis olyanokat, akik tényleg bűnösök voltak.

- Nem volt bűntudatod? Hiszen tudom milyen megölni másokat. Tudom mekkora felelősség elvenni mások életét. Hiszen én is túlestem rajta.

- Tudod Jasper, van különbség köztünk, de nagyjából egy cipőben jártunk. Te is és én is parancsra cselekedtünk. De ezt majd máskor megbeszéljük. Most mennem kell- pattantam fel a helyemről, majd mielőtt bárki bármit mondhatott volna, az erdőbe futottam. Most nem volt kedvem magyarázkodni nekik. Most elég, ha egyszerre csak egy problémával foglalkozok. Mégpedig a Volturi-val. Amint elég messze kerültem a háztól megálltam. És miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nem hall, elővettem a telefonom és tárcsázni kezdtem a már rég ne hívott számot.

Amint mindent elintéztem visszaindultam a házhoz. Azonban mielőtt elértem volna a célomat, nem messze a háztól beszélgetésre lettem figyelmes. Ezért közelebb mentem és hallgatózni kezdtem.

-Köszönöm Tanya. Komolyan nem tudom kinek szólhattam volna. Egyszerűen kétségbeejtő a helyzet. Nem tudom megérteni a dolgokat. Először Rony, aztán a Volturi és Bella. Egyszerűen nem tudom, mit tehetnék. Egyszerűen nem látok semmit. Semmilyen kiutat.

- Nyugodj meg Alice. Azonnal indulunk. Hamarosan odaérünk.

- Köszönöm- azzal letette a telefont és a ház felé szaladt. Engem pedig elöntött a düh. Nem elég nekem Aro és a mocskos kis játékai, még Alice is keresztbe tesz. Nem tudom felfogni, hogy tényleg azért csinálja, mert engem nem bír, vagy nem fogja fel, mekkora veszélyben van a családja. Egyszerűen elképesztő ez a nő. Amint nem tudja használni a képességét, már kétségbeesik.

Eszeveszett tempóban siettem a ház felé, hogy megtudjam mégis miért szúrt hátba. Anélkül hogy megálltam volna egyből Alice felé vettem az irányt és a nyakánál fogva kihajítottam az üvegablakon. Persze mindenki aggódva indult el utánunk és Jasper azonnal felesége elé állt védelmezően, míg Emmett és Edward engem fogtak le.

- Anya, mi folyik itt- lépett elém Miri, de én még mindig morogtam.

 - Az, hogy a drága testvérem elkövette élete legnagyobb hülyeségét.

- Bella, tudjuk, hogy Rony nem jól cselekedett, de nem Alice…

- Nem Rony-ról beszélek. Engedjetek már el- morogtam fel újra, miközben leráztam magamról a két fiú kezeit. –Alice, nem akarod elmondani a többieknek kivel beszéltél az előbb telefonon?

- Alice? –fordultak felé a többiek.

- Tanya-val beszéltem. És elmondtam nekik mindent. Hamarosan ideérnek.

- Mégis miért csináltad ezt? –kérdezte Carlisle.

- Mert nem látom a végét ennek az egésznek. Mind meg fogunk halni. Fel kellene keresnünk a barátainkat, nem pedig ölbe tett kézzel várni a halált.

Na jó, ennyi volt. Nem bírtam tovább.

- Mégis mi a fenéért kellett felhívnod őket? Most komolyan ennyire hülye vagy? Miért nem lehet egyszer azt csinálni, amit mondok?

- Miért kellett volna eltitkolnom előlük? Csak azért, mert te azt mondtad?

- Nem. Azért, mert így Aro már tudja, hogy készülök valamire. Az istenit, mondom, hogy úgy ismer, mint a saját tenyerét. Pontosan tudja, mit teszek és miért. Annak is oka volt, hogy azt akartam, hogy csendben maradjatok. Így Aro úgy gondolhatta még nem találtam ki semmit ellene. Ellene használhattam volna a saját embereit.  Most viszont már biztos benne, hogy megtévesztettem. Amint te beszéltél Tanya-val és közölted vele mi a helyzet, már tudta, hogy veszélyben van. Ha meghalunk, az egyedül a te hibád lesz. És ha elvesztem a lányom miattad, akkor jobban jársz, ha egy volturi öl meg, különben én fogom megtenni.

- Bella, elég- morogtak rám a többiek.

- Miattad kerültünk bajba- folytatta tovább Alice. –Rony nem ment volna el, ha te nem jössz vissza. Egyáltalán minek kellett téged megmenteniük? Most minden normális lenne.

- Azt én sem értem miért mentettek meg. De h már így alakult igazán elfogadhatnád. Rony miattam ment el, miattam keveredtetek bajba, igazad van, de én ki akartalak húzni belőle és csak annyit kértem cserébe, hogy fogd be azt a hatalmas szád. Erre mit csinálsz? Persze, hogy kinyitod. Tudod mit? Te leszel az első, akit Aro meg akar majd szerezni magának. És ha nem lesz más lehetőség, akkor magam doblak a karjaiba.

- Nem ismerek rád Bella- suttogta Esme.

- Nem tudjátok, milyen vagyok. Fogalmatok nincs miket kellett tennem az elmúlt fél évszázadban. Nem tudjátok min mentem keresztül azért, hogy Aro és a többiek féljenek tőlem.

- Hát nem érted, hogy itt nem csak a saját életedről döntesz? Nem csak te vagy veszélyben, hanem a családunk is. Tennem kellett valamit.

- Miért? Szerinted én csak nyugodtan várom, hogy idejöjjenek? Szerinted nem tettem semmit azért, hogy megvédjelek titeket? Ennyire nem ismersz? Mindent, amit tettem, azért csináltam, hogy megvédjelek titeket és a barátaimat. Hogy biztonságban tudjam azokat, akik közel állnak hozzám. Én tisztában vagyok vele, hogy nem csak a saját életem forog kockán, mert pontosan tudom hány ártatlan ember és vámpír élete múlik rajtam. Miért kellett belepofáznod? Most mindent elrontottál.

- Bella, kérlek- próbált csitítani Edward, de nem nagyon ment neki. Miri láthatott valamit rajtam, mert azonnal hozzám bújt, amitől kissé nyugodtabb lettem.  

- Felfogtátok, mit tett? Elárult engem. Minket.

- Anya, majd én- fogta meg a vállam Miri, miközben felemelte a fejét, majd beszélni kezdett. – Ha jól ismerem anyámat, márpedig jól ismerem, akkor anya mozgósította minden barátját és ismerősét, hogy segítsenek nekünk. Persze nem olyanokat, akiket ti is ismertek. Nem árulhatok el sokat, de legyen elég annyit, hogy azzal, hogy a Denali klán tudja mi a helyzet és idejönnek, Aro szaglászni kezd majd. És hatalmas szerencsénk lesz, ha nem jön rá mindenre.

- Kik azok a barátok?

- Ezt nem…

- Azok a barátok az én teremtményeim. Én változtattam át őket én teremtettem őket. A gyermekeim, akik nekem hűségesek. Így is elég nehéz volt megszervezni mindent Aro tudta nélkül, de így csak még rosszabb. És így most ki tudja, mikor jön rá arra, amit 50 éven keresztül próbáltam elrejteni előle. Ti mégis hogyan reagáltatok volna, ha én mondok valamit, amit nem szabad olyanoknak, akiknek nem lett volna szabad?

- Megértjük Bella, de nem lett volna szabad nekiesned Alice-nak.

- Lehet, de nekem fontosak azok az ártatlanok. Van, akit én változtattam át és van, akiket megmentettem. Mindenki másért hálás nekem. Mikor Aro gyilkolni küldött és azt a parancsot kaptam, hogy öljek meg mindenkit, én csak a bűnösökkel végeztem. Megmentettem az ártatlanokat. Átvertem Aro-t, és az ártatlanokat, akiket igazságtalanul akart kivégeztetni, megmentettem őket. És olyan helyre rejtettem el mindenkit, ahol nem találhatja meg őket. El sem tudjátok képzelni Aro milyen dühös lesz. Én csupán meg akartam óvni a barátaitokat. Ugyanis Aro keresni fogja őket, ha mellettünk állnak.  Akiket én hívtam, azokat nem ismeri. Sosem látta őket.

- Feláldoznád a gyerekeidet?

- Hát még mindig nem értitek?

- Mit?

- Azt, hogy az életem adnám értetek. Az 50 év alatt azon voltam, hogy a legtöbb hatalmat megkapjam. De nem azért, mert nekem ez volt jó. Hanem azért, hogy ha eljövök onnan, akkor meg tudjalak védeni titeket. Aro nem bántott senkit közületek az elmúlt 50 évben. Csakis azért, mert mellette voltam. De ahogy közeledett a távozásom napja, egyre hűvösebb lett, távolságtartóbb. Rájött, hogy megkaptam, amit akartam. Rájött, hogy végig én irányítottam őt, és nem fordítva. Az első naptól kezdve azért engedelmeskedtem neki, hogy megtanuljam megvédeni magam. Minden nap harcolni tanultam. Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy csak egy hajszálon múlott az életem. Megtanultam kezelni a képességem. Sokszor addig erőltettem a dolgot, hogy vámpírként is fáradtnak éreztem magam. De megérte. Szép lassan megkaptam, amit akartam. Napról napra nagyobb lett a félelme, még ha nem is mutatta. Egyre jobban tartott tőlem én pedig élveztem.

- Nem tudod megállítani valahogy? –kérdezte Carlisle. –Valami más módon. Hogy elkerüljük a harcot.

- Nem tudhatom mitől döntött úgy, hogy ellenem fordul. Hiszen nem egyszer aláztam már meg a teljes klánja előtt. De valami elég komolyat kellett mondania Rony-nak, hogy így döntsön. És nem. Nem tudom békés módon megállítani. Vagy meghátrál, ami elég szégyen lenne neki, vagy megtámad minket. Amivel kockára teszi az egész birodalmát. Ez a két lehetősége van. Nincs több.

- Értjük- Esme szomorú volt és be kellett vallanom, hogy fájt látnom a félelmet a szemében. Meg volt ijedve és biztos voltam benne, hogy tőlem fél. És ez az, ami valóban megijesztett. Hogy az anyám félelemmel a szemében néz rám.

Hát eljött a döntő perc. Most kiderül Aro melyik lehetőséget vállalja. Épp itt állok a Cullen családdal és a Denali klánnal a hátam mögött, a lányommal az oldalamon és a kicsi, ám annál erősebb csapatommal a fák között várom, hogy közelebb jöjjenek. Lassan közelednek, mind fekete köpenyben, katonás rendben. Ez a pillanat eszembe juttatta a legelső és egyben egyik legnagyobb csatámat, amit a Volturi oldalán néztem végig. Akkor még én is a menetelők között álltam és nem szemben velük. Akkoriban még nem voltam senki. Egy jelentéktelen porszem, akiről senki nem gondolta volna, hogy a Volturi élére tör. Még csak tanulni vitt magával Aro. Hogy megmutassa, mi történhet, ha valaki szembeszegül vele és a Volturival. Meg akart félemlíteni és akkor sikerült neki.

De nem gondolhatok örökösen a múltra. Nekem előre kell néznem, a jövőre koncentrálnom. Csak így maradhatok életben. Csak így tarthatom meg azt, amit oly sok keserves évembe telt megszerezni.

A mező túloldalán megálltak és végre megláthattam mestereim arcát. A három Volturi király levette a fekete csuklyát és undorodva néztek végig rajtunk. Legalábbis a többieken. Mert, ahogy a tekintetük megtalált engem egy percre félelem tükröződött ki rajtuk, majd magukra öltötték érzéketlen maszkjukat. Viszont engem egy valaki kötött le. Egyetlen arc volt, ami magára vonzotta a tekintetemet. És az nem más volt, mint Jane. Az én egyetlen barátnőm, az egyetlen támaszom. És a lányom pótanyukája.

Jane arcán apró mosoly játszott, azonban tekintete nem mosolygott. Apró boldogság csillogott szemében, a viszontlátás öröme, ugyanakkor félelem, féltés, aggodalom és sajnálat. Tudtam jól, hogy ha harcra kerül a sor, ő nem tudna dönteni. Hiszen hűséges a Volturihoz, ugyanakkor ő is ugyan azt érzi, amit én. Baráti szeretetet és hálát. Hiszen ahogy nekem ő, úgy neki én voltam a megmentője. Egymásra támaszkodtunk, megosztottunk egymással mindent, most mégis, ez a lehetetlen helyzet egymás ellen fordít minket. De egy valami biztos. Hogy nem fogom őt bántani. Akkor sem, ha neki végeznie kell velem. Ő a barátnő, az egyetlen barátnőm.

Ahogy tovább siklott tekintetem, megtaláltam a nővéremet. Gonosz mosollyal ajkán nézett ránk és szeméből megvetés áradt. Arca rideg, érzelemmentes volt. Szívem apró darabokra tört, ahogy belegondoltam mennyivel másabb, mint emberként volt. Mikor még nem tudtuk, hogy ez a világ létezik, mikor még csak mi voltunk egymásnak. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik az a férfi, aki miatt elveszítem őt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon ugyan azt a férfit szeretjük majd és azt meg végképp nem, hogy én teszem olyanná, amilyen most. Egy szívtelen és kegyetlen vámpírrá. Fájt, hogy ilyen lett. De az még jobban, hogy én tehetek róla. Pedig még mindig szeretem. Hiszen a testvérem. Aki gyűlöl és megvet majd egész életében. És akit én örökké úgy fogok szeretni, mint a legelső pillanatban. 

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most tudtam hozni, de elromlott a gépem. És most sem éppen olyan, mint amilyen lenni szokott. De a jó hír, hogy sikerült  befejeznem a frisst és már fel is raktam. Remélem tetszett. Azonban sajnálattal közlöm, hogy a következő lesz ennek a történetnek a befejező része. Sajnos az utolsó fejit sem tudom pontosan mikor érkezik, de annyit ígérhetek, hogy ha nem jön közbe semmi, igyekszem vele. 

Addig pedig remélem türelmesen vártok. 

Puszi:Hope