4.fejezet

Sziasztok!
Kissé rövid lett, de remélem tetszeni fog. Ígérem a következő hosszabb lesz.
Jó olvasást:Hope.

(Rosalie szemszöge)

Mikor megtudtam, hogy Aro volturisokat küld hozzánk, megijedtem, hogy esetleg el akarják majd vinni valamelyikünket. Egészen eddig a napig azt hittem, hogy egy volturis nem lehet más, csak szívtelen és kegyetlen vámpír. De mikor megláttam azt a lányt Isabellát és belenéztem a szemébe, megváltozott a véleményem. Hiszen abban a szempárban nem volt más, mint töménytelen szenvedés. Aztán, mikor leültünk beszélgetni és sírva felrohant, úgy éreztem muszáj felmennem és megvigasztalnom.

Így hát nem törődve a családommal vagy a testőrökkel, felmentem Bella szobájába és majd meghasadt a szívem. Felhúzott lábakkal ült és zokogott.

Odamentem az ágyához és leültem mellé. Magamhoz öleltem zokogó testét és próbáltam megnyugtatni.

-Shh...nem lesz semmi baj. Sírj csak. Sírj nyugodtan- mondtam és simogatni kezdtem a hátát. Nem tudom mihez hasonlítani ezt az érzést, amit most érzek, de olyan furcsa. Olyan, mintha meg akarnám védeni mindenkitől ezt a lányt. Hiszen hiába van annyi év mögötte, nekem olyan mintha egy kislány lenne, akire vigyázni kell, mert rettenetesen törékeny a lelke. Mivel Bellát nem fizikailag kell megvédeni, hanem érzelmileg. Látszik rajta milyen borzalmas lelki állapotban van. Úgy érzem segítenem kell neki, nem hagyhatom, hogy sokáig ilyen állapotban maradjon.

Az idő csak úgy repült és azt vettem észre, hogy Bella kissé megnyugodott.

-Jobban vagy? –kérdeztem.

- Igen. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Bocsáss meg kérlek- próbált egy mosolyt összehozni, de csak egy erőtlen grimasz sikerült neki.

- Nincsen semmi gond. Emiatt igazán nem kell szabadkoznod. Viszont azt meg kell tanulnod, hogy ebben a családban nincsenek titkok. Mi mindig segítünk egymásnak és megvédjük egymást, kiállunk a másik mellett.

- Tudom, mit gondolsz és nem csak te, hanem az egész családod. Ehhez pedig nem kell gondolatolvasónak lennem. De hidd el, apa nem azért küldött ide minket, hogy tönkretegye a családotokat. Nem akar semmi rosszat, csupán annyit, hogy a bátyám és én áttérjünk az állatvérre. A testőrök pedig sajnos elkerülhetetlenek, mivel apa nem enged minket sehova nélkülük- valahogy tudtam, hogy félre érti, ami mondani szerettem volna, de nem baj, mert legalább ezt is tudjuk.

- Kérlek, ne haragudj. Az előző mondatomat nem így értettem. De be kell vallanom, hogy az elején tényleg ezt gondoltam.

- Nem baj. Hidd el, sokan félre ismerik a volturit. Azt mondják, hogy apa kegyetlen és még sok egyéb jelzőt hallottam rá, de hidd el, nem ilyen. Legalább is velünk nem. Anyát, a bátyámat és engem nagyon félt és szeret.

- Anyukádat? Mármint Tiát? Hiszen azt mondtátok, hogy az édesanyád…

- Igen. Tiát anyámként szeretem. Édesanyámat meg még csak nem is ismertem. Most pedig gondolom, az a kérdés jön, hogy miért rohantam fel.

Bólintottam, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta.

-Azért, mert én rengeteg embernek okoztam a halálát, köztük a saját anyámnak. Én miattam halt meg és soha nem tudom elfelejteni, hogy pont miattam kellett meghalnia. Hallottam a hangját, míg a hasában voltam-mosolyodott el egy pillanatra, majd az arca újra komor lett. –Szeretett énekelni és mindig beszélt hozzám. Nagyon szerettem már akkor is és próbáltam a lehető legkevesebb fájdalmat okozni neki, de a végén mégis megöltem. Én okoztam a halálát és még oly sok ártatlan embernek.

- De Bella, nem te tehetsz az édesanyád haláláról. Biztos vagyok benne, hogy nem akartad megölni. Gondolj csak bele. Te mit tettél volna a helyében. Te is megtartottad volna a babát, még akkor is ha tudod, hogy az életed múlhat rajta. Vagy tévedek? –kérdeztem. Muszáj lesz valahogy segítenem rajta.

- Nem, nem tévedsz. Én is ezt tettem volna, de ez most egészen más.

- Nem, Bella. Ez sem más. Gondolj bele, te szeretnéd, ha a gyermeked azért okolná magát, mert te meghoztál egy döntést?

- Nem. Nem szeretném. De kérlek, most hagyjuk ezt a témát.

- Rendben van. Viszont mi lenne, ha valami másról beszélnénk- ajánlottam.

Rengeteg mindent megtudtam róla és a volturiról. És ő is fordítva. Sokat meséltem neki az életünkről, de főként az Emmettel való megismerkedésünkről és kapcsolatunkról. Ha eddig kételkedtem volna benne, most megbizonyosodtam róla, hogy igazat mondott és tényleg nem azért jöttek, hogy tönkre tegyék a családunkat.

(Edward szemszöge)

-Na, akkor ideje eldöntenünk, hogy ki maradjon ma itthon- szólalt meg apa- Legalább négyűtöknek itt kéne maradni, mert vadászni is el kellene kísérni őket.

- Én ma amúgy is ráérek, úgyhogy szívesen itthon maradok- ajánlotta anya. Viszont nem lehet, hogy ő egyedül maradjon itthon velük. Mi van, ha megtámadják vagy valami történik vele. Nem, nem lehet.

- Én is itthon maradok- állt fel Rose.

- Ha az én bébim marad, akkor én is- persze, hogy Emmett a felesége mellett van.

- Még egy valakinek itt kéne maradnia. Edward vagy Alice. A ti képességeitek jól jönne, ha valami gond adódik.

- Én sajnos ma nem maradhatok itthon, mert Jaspert is szemmel kell tartanom, bármennyire is nem tetszik neki.

- Én meg nem vagyok senkinek a pesztrája, úgyhogy sajnálom apa, de nem- szólalt meg szerelmem.

- Akkor három nem és marad Edward.

Na és ki marad az utolsó? Persze hogy én. Két énem vitatkozott egymással. Az egyik el akart menekülni a volturisok közeléből, a másik pedig itt akart maradni.

-Rendben. Maradok- adtam meg végül magam.

- Jól van. Akkor ti négyen maradtok. Nekem viszont most mennem kell. Már várnak a kórházban. Ha van valami, szóljatok- adott egy csókot anyának.

- És nekünk is mennünk kell- állt fel húgom és húzta magával Jaspert is. –Rose kérlek, ha Bella felébredt add át neki, hogy üdvözlöm, a ruháit pedig te válaszd ki. Majd délután jövünk- mondta, majd kiszaladt a garázsba a kocsijához.

- Délután találkozunk, őket meg tartsd szemmel- intett szerelmem az emelet irányába, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk és ő is elment testvéreink után. Miután kiért, Alice indította a kocsit és már itt sem voltak.

- Hé, öcsi. Ne vágj már ilyen fancsali képet. Csak délutánig kell kibírnod a nejed nélkül, aztán azt csinálsz vele, amit csak szeretnél.

- He-he. Nagyon vicces vagy. Te sem bírnád ki a feleséged nélkül egy napig sem- vágtam hozzá. –Most pedig felmegyek a szobámba. Ha kellek, ott megtaláltok- mondtam, majd elindultam a lépcső felé.

De nem figyeltem eléggé és így történhetett meg, hogy beleütköztem valakibe, aki egy apró sikkantás után a padló félé kezdett közelíteni, de mielőtt elérhette volna azt, elkaptam a derekát és megakadályoztam a közelebbi találkozást a padlóval.

A szemei csukva voltak, de amint észrevette, hogy nem zuhan tovább, kinyitotta őket és nekem ott teljesen égem volt. Belenéztem abba a gyönyörű szempárba és teljesen elvesztem.

(Bella szemszöge)

Reggel kómásan ébredtem, de nem voltam egyedül. Sőt. Rajtam kívül két személy tartózkodott a szobámban. A hangok alapján meg tudtam állapítani, hogy az egyik Ana a másik pedig Rose. De mit keresnek ők hajnalok hajnalán a szobámban? És ami a legfontosabb min vitatkoznak?

Nagy nehezen kinyitottam a szemem, felültem és a lehető legrondábban néztem a két bűnösre. Viszont, mikor rám néztek elkezdtek nevetni. Ezek meg mi a csudát nevetnek. És akkor esett le, hogy rajtam nevetnek. Nyílván az arckifejezésemen. Biztos vicces lehetek, így korán reggel kómás fejjel próbálok a lehető legcsúnyábban nézni rájuk. Elképzeltem az arcomat és belőlem is kitört a nevetés.

Amint kissé csillapodott a nevetésünk és nagyjából lenyugodtunk, végre feltehettem az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

-Ti meg mit kerestek a szobámban? És ami még ennél is fontosabb, min veszekedtek?

Egymásra néztek és Rose mosolyogva közölte.

-Mi nem veszekedtünk, csak nem tudjuk eldönteni melyik ruha illene hozzád a legjobban. Ugyanis Alice parancsba adta, hogy öltöztesselek fel és Ana segít. Vagyis csak segítene, ha végre döntésre jutnánk.

Bevonultam a fürdőszobába magára hagyva a két ruhamániást és elintéztem a reggeli teendőimet. Kb. 1 órát tölthettem a fürdőszobában és csak utána mentem vissza a szobámba, ahol a két lány még mindig próbálta meggyőzni a másikat a maga igazáról azt illetően, melyik ruha lenne nekem a legjobb. Én pedig jobbnak láttam inkább lemenni a konyhába és keresni valami reggelit.

Úgy ahogy voltam hálóingben, elindultam lefelé a lépcsőn. Ám mielőtt leérhettem volna, valami keménynek ütköztem és hátrafelé borultam.