6.fejezet

 „Minden ember annyit ér, amennyi fájdalmat elbírni képes."

                                                          (Bella szemszöge)

Csak futottam. Fogalmam sincs mennyi ideje futhattam és arról sem, hogy milyen messze lehetek a háztól. Egyszerűen nem tudtam semmit. Futottam és meg sem álltam egészen addig, amíg egy vízeséshez nem értem. Ott leültem egy sziklára és nem csináltam mást csak sírtam. Nem akartam gondolkozni csak átadtam magam a fájdalmamnak. Mindig is tudtam, hogy szörnyeteg vagyok, de ezt mástól is hallani nagyon rossz volt. Eddig is tudtam, hogy egy gyilkos vagyok, de amit Edward mondott az szíven ütött. Pedig pontosan tudom, hogy igaza van. Mégis rossz, hogy tudom ő is ezt gondolja rólam.

Felhúztam a lábaimat, átkulcsoltam a kezemmel és a térdemre hajtottam a fejem. Csak sírtam és most nem csak Edward szavai miatt. Ő csak kimondta, amit rólam gondol, de teljesen igaza van.

Bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből Edward szavait.

Aró bármire képes lenne azért, hogy megszerezze magának, amit akar és a gyerekei sem különbek. Az én véleményem nem fog változni. A saját anyját is megölte és még annyi ártatlant. Én ezt nem tudom megbocsátani.

 A szemem előtt láttam az édesanyám arcát, annak a rengeteg ártatlan embernek a fájdalommal teli tekintetét, akiket én öltem meg. És miért? Azért, hogy én élhessek azért kellett annyi ártatlan embernek meghalnia. Azért, hogy egy ilyen szörnyeteg, mint én ezen a világon létezhessen. Nincs nálam nagyobb szörnyeteg ezen a világon. Mindenkinél rosszabb vagyok. Ahova beteszem a lábam ott csak szenvedést okozok. Mindenki miattam szenved. Nekem nem szabadna élnem. Nem szabadna ezen a világon lennem. Mindenki boldogabb lenne, ha én nem lennék.

Teljesen a gondolataimba merültem és észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögött áll. Csak akkor észleltem a jelenlétét, amikor megfogta a vállam és leült mellém. Felnéztem és nem hittem el, hogy pont ő ül mellettem. Jasper. Pont ő, akivel még egy szót sem beszéltem, mióta megérkeztünk. Persze a köszönésen kívül.

-Végre megtaláltalak- a hangja megkönnyebbült volt.

- Miért kerestél egyáltalán? Mindenkinek az lenne a legjobb, ha én nem lennék. Akkor mégis miért kerestél?

- Mert mindenki téged keres. Aggódnak érted, mert nem tudják merre vagy. Nézd Bella. Edward elmesélte, hogy mi történt. Megértem, hogy most rosszul érzed magad, bár nem érzem az érzéseidet.

- Nem, Jasper. Még csak megérteni sem tudod, mit érzek. Nem tudod, mennyi fájdalmat okoztam az embereknek csupán azzal, hogy ezen a világon vagyok. Edwardnak teljesen igaza van. És nem is haragszom rá. Ő csak azt mondta, ami a szívét nyomja. Elmondta a véleményét és ezért nem haragudhatok rá. Csak félti a családját. És bármennyire is fáj, tudod, hogy amit mondott az igaz.

- Bella, én nem tudom mit mondott az öcsém, de nincs igaza. Én csak annyit tudok, hogy mikor hazaértünk senki más nem volt otthon csak Edward. És belőle is úgy kellett kihúzni mi történt.

Annyit mondott, hogy megbántott téged, te elrohantál és a többiek mind utánad indultak, hogy megkeressenek. Kérlek, mondd el mit mondott, hátha tudok segíteni.

-Sajnos nem tudsz. De elmondom. Reggel még nagyon boldog voltam. Esme elmondta, hogy elmegyünk vadászni és én örültem, hogy végre nem kell majd embereket ölnöm. De mikor leértem a nappaliba, Edward hangját hallottam. Azt mondta, hogy nem bízik bennünk és attól fél, hogy apám azért küldött ide minket, hogy tönkre tegyük a családotokat. Ana és Oli hiába mondták el neki, miért jöttünk ide, de ő nem hallgatott rájuk. Aztán azt mondta, hogy megöltem a saját anyámat és még annyi ártatlan embert és ezt ő nem tudja megbocsátani. –mondtam.

- Kérlek, ne figyelj rá. Nincs joga ítélkezni feletted sem neki sem pedig senki másnak. Mindenki követ el hibákat senki sem ártatlan. Neki pedig végképp nem szabadna elítélnie téged. - mondta Jasper és átölelte a vállam.

- Ezt most miért mondod?- néztem az arcára.

- Legyen elég annyi, hogy ő is ölt már embert, nem is egyszer. De ezt nem az én dolgom elmondani. Kérdezd meg tőle, miért mondtam azt, amit és akkor választ kapsz a kérdésedre. Meg fogsz érteni mindent, de ahhoz idő kell. Adj egy kis időt neki és a többieknek is, hogy észrevegyék milyen vagy.

- De még te sem ismersz. Honnan tudnád, milyen vagyok valójában?- kérdeztem és már egyáltalán nem gondoltam a délelőtt történtekre. Már nem voltam szomorú. Jasper közelsége és kedvessége nagyon jó hatással van rám. Olyan, mintha a bátyám lenne pedig egy napja találkoztunk először.

- Nem valóban nem tudom milyen vagy és nem is érzem az érzéseidet, de látom a szemedet. Látom benne a fájdalmat, a szeretetet és legfőképpen az őszinteséget. Azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. És rád ez nagyon is igaz. Az érzéseidet lehet a szemeden keresztül látni és aki ezt nem veszi észre az valóban egy idióta- mosolygott rám- De azt be kell vallanom, hogy tegnap még én is ugyanazon a véleményen voltam, mint Edward. De vele ellentétben én hallgattam a többiekre és hajlandó voltam kinyitni a szememet. Beszéltem tegnap Rosalie-val és Alice-val. Mielőtt viszont megijednél, Rose nem mondott semmi személyeset rólad. Csak hogy ne ítéljelek el és adjak nektek egy esélyt.

- Tudod, irigykésre méltó a családotok. Nagyon összetartóak vagytok. Bárki ellen kiállnátok a családtagjaitokért és ez dicséretes. Rosalie nagyon kedves velem. Olyan, mintha a nővérem lenne és még csak egy napja ismerem. De hidd el, hogy nem azért küldött ide minket apa, hogy tönkretegye a családotokat. Ahogy hallottam és olvastam a Volterrába érkező vámpírok gondolatait, határozottan állíthatom, hogy félre ismerik a volturit.

Bár lehet, hogy apa és a bácsikáim régen mások voltak, de mióta az eszemet tudom soha nem láttam őket olyannak, amilyennek a vámpírok mondják. Velem és a bátyámmal mindig is szeretettel bántak és soha nem engednék, hogy bántódásunk essen. Apa minket soha nem kényszerítene arra, hogy tönkretegyünk egy családot.

-Bella, engem nem kell győzködnöd. Én már rájöttem, hogy tévesek voltak az előítéleteim veletek kapcsolatban. Mi lenne, ha hazamennénk? A többiek már nagyon aggódnak érted a bátyádról nem is beszélve. Összefutottam vele, mikor mi is a keresésedre indultunk és teljesen ki volt borulva.

- Rendben. Menjünk- álltam fel. Jasper elindult, én pedig követtem. Mást nem is nagyon tehettem volna, mivel azt sem tudtam mennyire vagyunk messze a háztól.

Csendben futottunk egymás mellett és egyikünk sem szólalt meg.  Kb. egy félórányi futás után megláttam a ház fényeit. Pár méterre a ház előtt megálltunk és emberi tempóban sétáltunk be tovább.

-Bella- kiáltotta Will, amint meglátott és azonnal előttem termett. Szorosan ölelt át és úgy éreztem el sem akar engedni.

- Azért megfojtani nem kéne. Elhiszem, hogy szeretsz, de így kinyomod belőlem a szuszt.

Elengedett, de a kezemet még mindig fogta. Az arca nagyon komoly volt és tudtam, hogy nem úszom meg fejmosás nélkül.

-Jaj húgi. Ilyet még egyszer ne. Nagyon rám ijesztettél. Már majdnem szóltam apáéknak is. Te őrült nőszemély. Mégis merre jártál? Tudod, hogy tűvé tettük érted az egész erdőt?- na ez meglepett. Még csak le sem tol a hülyesége miatt. Hogy lehet az, hogy ő folyton vigyáz rám akármilyen marhaságot csinálok. Komolyan nem tudom mivel érdemeltem ki őt.

- Csak egy vízesésnél. Tudod, csak egyedül akartam lenni. De nem akartalak megijeszteni. Téged végképp nem. Sajnálom. Ígérem, legközelebb gondolni fogok rád és nem tűnök el nyom nélkül.

- Rendben van- mellém állt és átfogta a derekamat. Aztán Jasper felé fordult, aki Alice mellett állt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad. Köszönöm.

- Ugyan, semmiség. Jót beszélgettünk.

- Oh… Bella. Én annyira sajnálom, ami történt. Jól vagy?- kérdezte Esme és Rose egyszerre.

- Persze. Nincs semmi bajom. Jól vagyok. Talán az lenne a legjobb, ha hazamennénk. Majd otthon valahogy megpróbálunk változtatni a…- kezdtem, de Carlisle már félbe is szakított.

- Megígértük, hogy segítünk. Kérlek, e menjetek el.

- De úgy hiszem jobb nektek, ha mi nem vagyunk itt. Így csak nektek okozunk galibát és nem szeretnénk, hogy miattunk legyenek gondok a családotokban. És jól tudom, hogy mindenkiben ott van a kétely, hogy mi van ha tönkre akarjuk tenni a családotokat.

- Bella, kérlek ne beszélj butaságot. Maradjatok még egy pár napot, és aztán ha akartok, és úgy látjátok jónak, nem állunk az utatokba. Ha aztán haza akartok menni, én viszlek ki benneteket a reptérre- kért Rosalie.

- Legyen. Bocsássatok meg, én most felmennék a szobámba. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni- néztem a bátyámra. –Ti pedig ne szóljatok apának- fordultam a barátaim felé. Majd miután mindenkitől elköszöntem, felmentem a szobámba. Érdekes, hogy Edwardot nem láttam odalent. Lehet, hogy annyira undorodik tőlem, hogy még a közelembe sem jön? De miért érdekel ez engem ennyire. Ismerem az álláspontját és a lehető legmesszebbre el fogom őt kerülni és a feleségét is. Nem tudom, hogy honnan, de nagyon ismerős az a nő. Az biztos, hogy láttam már valamikor, de nem tudom mikor és hol. Ismerős, de nem ugrik be hogy honnan.

Még ezen  gondolkodtam, felértem a szobámba és ott nem várt személy fogadott. Edward állt a szoba közepén és mikor beléptem a szobába felém fordult.

-Kérlek, beszélhetnénk?- nézett rám.

- Mégis miről? Mit nem mondtál még el, amiről úgy gondolod hallanom kell? És a feleséged? Ő nem akar véletlenül valamit a szememre vetni?

- Nem. Isa mint láttad lent van. Megérti, hogy négyszemközt akarok veled beszélni.

Az ágyhoz sétáltam és leültem rá, majd intettem Edwardnak, hogy foglaljon helyet. Leült a fotelba, majd beszélni kezdett.

-Én Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Azt sem tudom, miért mondtam ki, amit gondoltam. Egyszerűen csak úgy jöttek belőlem a szavak és nem is gondoltam bele, miket mondok. Aztán te elrohantál a bátyád pedig bemosott egy akkorát, hogy még mindig fáj. Viszont igaza volt. Mert egy barom voltam és el sem tudom mondani mennyire sajnálom. Aztán rájöttem mekkora marhaságot csináltam, de addigra már megtörtént. És a múlton nem tudok változtatni.

- Edward. Igazad volt. Már elmondtam Jaspernek is, hogy én nem hibáztatlak és megértem az álláspontodat. Csak rossz volt más szájából hallani, amit én mindig is tudtam és gondoltam magamról. Viszont ha már a többiek így magunkra hagytak, tartozom egy vallomással- mondtam. Észrevettem, hogy mindenki elhagyta a házat, mikor meghallották, hogy Edwarddal beszélgetek.

Edward furcsán nézett rám, de mielőtt megszólalhatott volna, folytattam.

-Sajnos a sok képességem egyike, hogy az emberek esetünkben vámpírok a jelenlétemben olyat mondanak ki, amit maguktól soha. Te nem akartad kimondani, de a jelenlétem szinte rákényszerített, hogy kimondd.

- Ez akkor azt jelenti, hogy a közeledben igazat mondanak az emberek- állt fel és az ágyamra ült velem szembe.

- Igen. Viszont visszatérve az eredeti témánkhoz, igazad volt és ezért nem tudok rád haragudni.

- Bella, lehet, hogy úgy gondoltam, de rájöttem, hogy tévedtem. Most már más rólad a véleményem.

- Nem. Én megöltem az édesanyámat. Bár nem tudhatod, miért. Sajnos nem tudtak rajta segíteni, mert mire odaértek, meghalt. Próbáltam rajta segíteni. Megharaptam, de nem tudtam átváltoztatni. Ugyanis nekem nincs mérgem. Meg az a sok ártatlan ember. Az ő haláluk is az én lelkemen szárad. De nem tudtam, hogy lehet másként is élni. Viszont ez nem ment fel a tetteim alól. És tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok és nem kéne léteznem, de nem tudok ellene mit tenni. Ha meghalok, azzal sok embernek teszek jót, de legalább ugyan annyinak szenvedést. Mivel valami oknál fogva a családom és még páran szeretnek.

- Bella, kérlek. Tudom, hogy magad hibáztatod és hidd el, nincs miért. Viszont én ezerszer rosszabb vagyok, mint te. Én az átváltozásom óta tudom, hogy lehet állatvéren élni, mégis megtagadtam, mert ki akartam próbálni az embervért. Tudni akartam milyen és annyira élveztem, hogy nem vettem észre, hogy közben gyilkos lettem. Bűnözőket öltem és istent játszottam. Úgy gondoltam jót teszek, de nem voltam náluk jobb. Mikor a szemükbe néztem láttam bennük saját magamat és azt, amivé váltam- hajtotta le a fejét. – Úgyhogy nekem van a lehető legkevesebb jogom az ítélkezéshez. Te egész idáig nem tudtál arról, hogy állatvéren is lehet élni, ezért öltél. Én csupán azért, mert mérges voltam Carlisle-ra, amiért korlátozni akart. De utólag beláttam, hogy hiba volt elmennem. Mikor visszatértem hozzájuk, megesküdtem, hogy soha többet nem fogok egyetlen embert sem megölni. Ha bűnöző, ha nem- fejezte be. Míg beszélt, emésztgettem a szavait és csöndben hallgattam a mondandóját.

- Egyezzünk meg abban, hogy egyikőnk sem rosszabb a másiknál. Mind a ketten hibásak vagyunk és ezzel zárjuk le a témát. Eleget beszéltünk már a hibáinkról.

- Jól van. Kezdjünk mindent tiszta lappal. Ígérem innentől kifogástalan lesz a viselkedésem.

Rá mosolyogtam és elfogattam a felém nyújtott jobbot.

-Áll az alku. Szia. A nevem Isabella Hope Volturi, de szólíts nyugodtan Bellának.- mosolyogtam rá. Ha már mindent előröl, kezdünk, akkor kezdjük a legelején.

- Én pedig Edward Anthony Masen Cullen vagyok- viszonozta a mosolyomat. Éreztem, hogy ezen túl könnyebb lesz majd itt az életem. Lassacskán mindenki elfogad és ez hatalmas örömmel tölt el.