Forbidden Love- 27.fejezet

(Bella szemszöge)

Csendben futottunk a reptérig. Senki nem szólt hozzám és én sem kívántam senkivel sem társalogni. Gondolataim a mai nap körül jártak. Először az esküvő, aztán a vita a bátyámmal. Reméltem, hogy nem fog összeveszni sem Damon-nal, sem senki mással. Meg kell értenie, hogy ez az én döntésem volt. Én akartam így. Még akkor is, ha tudtam mekkora fájdalmat okozok ezzel azoknak, akik szeretnek, és akiket én is szeretek. De még mindig így tartom helyesnek. Ez volt a legjobb, amit tehettem. És bízom benne, hogy elérem, amit akarok.

-Megérkeztünk- mosolyodott el Aro, mikor a reptérhez értünk.

- De mostanában nem megy repülő Olaszországba- értetlenkedtem.

- De. A magángépünk- vigyorgott rám, majd intett, ha jól emlékszem Félix-nek, hogy vegye el a csomagjaimat, ő pedig a kezem után kapott. Újra megpróbált olvasni a gondolataimban, persze megint sikertelenül. Csalódottan engedte el a kezem, az én arcomra pedig akaratlanul is mosoly kúszott.

- Ha megérkeztünk bemutatok neked mindenkit. És holnaptól kezdjük a kiképzést. Fejleszteni fogjuk a képességedet, vagyis képességeidet és meg kell tanulnod rendesen harcolni. Mert téged nem igen tanítottak.

- Még csak három éve vagyok vámpír, sőt még annyi sincs. Mégis mit vársz tőlem? Hogy rögtön úgy harcoljak, mint egy tapasztalt harcos? –kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél. De ekkor olyan történt, amire nem is számítottam volna. Caius- a szőke hajú férfi, aki eddig nem szólt semmit, szinte teljesen csendben volt végig- felnevetett és megveregette Aro vállát.

- Majd én foglalkozom a kiképzésével. Személyesen- villantotta rám félelmetes tekintetét. És kirázott tőle a hideg. –Akkor egész biztosan tanul egy kis alázatot is.

- Nehéz dolgod lesz fivérem- mosolyodott el Aro, majd az egyik repülő felé indult és én is követtem. Mögöttem jött a másik király és a testőrök is.

Bosszantott, amit mondott. Soha nem fogok megalázkodni előttük. Soha. Előbb vetek véget a tulajdon életemnek, minthogy elismerjem őket a „királyaimnak.” Nincs az-az isten, akiért fejet hajtanék az akaratuk előtt. Én nem fogom úgy végezni, mint Katherine. Épp ellenkezőleg. Ők fognak engem tisztelni. Különben ne legyen a nevem Isabella Cullen.

Az út nem volt hosszú. Na jó, azért nem volt rövid se. Egyedül az volt a baj, hogy nem volt mivel elfoglalnom magam. Jó, Caius és Aro ismertették velem, mi lesz a dolgom az elkövetkezendő időben, hogy kinek a testőre leszek. Természetesen addig nem hagyhatom el a kastélyt, amíg nem vagyok elég képzett a harcokhoz. De engem ez sem érdekel. Csakis az, hogy elérjem a céljaimat. És amit a legjobban akarok, az a családom biztonsága. Ha ezt elérem, akkor én már boldog leszek. Akkor jöhet akármi. Bármivel szembenézek, ha tudom, hogy ők jól vannak.

- Nos, üdvözlünk Volterrában. Ez a kastély lesz az otthonod az elkövetkezendő 50 évben- mosolygott rám Aro, mikor leszálltunk a vár melletti tisztáson. Innentől kezdve pedig nem szólt hozzám. Egyenesen bevezetett a várba, ott pedig különböző alagutakon mászkáltunk, míg el nem értünk egy hatalmas fa ajtót, ami azonnal kinyílt, mikor meglátták a két királyt. Egy tágas terembe értünk, ahol rengeteg vámpír tartózkodott. Középen három trón volt elhelyezve. Az egyikben egy idősebb vámpír ült, míg a másik kettőt azonnal elfoglalta Aro és Caius. Én megálltam velük szembe és vártam. Vártam, hogy Aro vagy Caius mondjanak valamit. Végül Aro törte meg a csendet.

-Bemutatom Bellát. Mostantól ő tölti be Katherine helyét.

- Miért, mi történt Katherin-nel? –kérdezte ijedten egy barna hajú lány Aro széke mögül.

- Katherine visszament a családjához. Ugyanis Isabella cserét ajánlott, amit én elfogadtam. Higgyétek el, hogy ő sokkal tehetségesebb, mint azt ti vagy akár ő gondolná. És mi segíthetünk neki. Az elkövetkezendő 50 évben Bella hozzánk tartozik. Bánjatok úgy vele, mint a többiekkel. Nincs megkülönböztetett figyelem. Ő is egy egyszerű testőr lesz. Mégpedig az én testőröm.

- Rendben mester- hajtott fejet mindenki.

- Bella, hadd mutassam be a legfőbb testőröket. Jane, és az ikertestvére Alec. Félix, Demetri- kezdte a felsorolást azokkal, akiket már névről ismertem. –Renáta, Heidi. És a harmadik uralkodó Marcus.

Aprót biccentettem köszönetem jeléül, majd vártam, hogy Aro újra megszólaljon.

- Jane, kísérd fel Bellát abba a szobába, ami a tiéd mellett van- aztán felém fordult. –A cuccaid már ott vannak. Pakolj ki, rendezkedj be, majd hívatunk, ha szükségünk van rád. Most pedig elmehetsz.

Idegesített ez a felsőbbrendű hang. Legszívesebben megfojtottam volna érte, de nem tehettem. Kicsit vissza kell fognom magam. Legalább addig, amíg meg nem tanulok vigyázni magamra. Mert bármennyire is bosszant, még egy ideig el kell viselnem a parancsolgatását.

- Itt vagyunk. A másik szoba- mutatott egy másik ajtóra- az enyém. Ha szükséged van valamire, vagy csak kérdezni akarsz valamit, ott megtalálsz. Vagy pedig a nagyteremben, de oda csak akkor menj be, ha hívatnak.

- Miért vagy most velem ilyen rendes? –kérdeztem mélyen a szemeibe nézve.

- Nem vagyok kedves. De nem is vagyok olyan gonosz, mint amilyennek gondolsz. Egyszerűen csak új vagy. És látom, hogy Aro nem éppen közömbös irántad.

- Én nem akarok tőle semmit.

- Aro-nak felesége van, nem is úgy, nem olyan értelemben gondoltam, hogy nem közömbös irántad. Van valami furcsa fény a szemében, mikor rád néz. Talán tisztelet vagy elismerés. Nem is tudom pontosan. De neked sikerült elérned azt, amit senki másnak. A nagy Aro Volturi felnéz rád és majdhogynem fél. Ő már sejti azt, amiről neked fogalmad sincs. Akkor erő van a birtokodban, mint senki másnak. Ezért akar maga mellett tudni. Ha letelik az 50 év nem hiszem, hogy el fog engedni. Nem fog lemondani arról a hatalomról, amire általad tesz szert. Higgy nekem.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem Jane. Remélem, egy napon barátnők lehetünk. A lelked mélyén kedves lány vagy, csak nem engeded, hogy bárki más is megismerje a valódi énedet.

- Erről inkább ne beszéljünk. Menj és rendezkedj be- fordított nekem hátat, majd eltűnt a szobájában. Én pedig sóhajtva léptem be a szobámba.

Az következő napok gyorsan teltek. Minden nap harcolni tanultam, emellett a képességemet is fejlesztettük. Megtanultam hogyan lehet kitolni a pajzsomat, hogy másokat is védeni tudjak és azt is, hogyan vehetem át mások képességét pusztán egy érintéssel. Bár ezt nem sűrűn használom, mivel eléggé kimerítő, de egyre jobban félek. Félek, hogy Aro nem fog elengedni, mert pontosan tudja, mekkora segítség vagyok neki. Talán Jane-nak igaza lesz. Viszont én nem akarok itt maradni örökre. Nem fogok úgy járni, mint a többi volturis, akik nem tudnak elmenni innen és az is lehet, hogy már nem is akarnak. Hiszen több száz éve vannak itt. Ők már beletörődtek ebbe, de én nem fogok. Én nem jutok olyan sorsra, mint ők. Én újra szabad leszek, és újra a családommal fogok élni.

(Edward szemszöge)

A napok csak teltek és egyre nehezebb volt elfogadnom, hogy Bella nincs köztünk. Az hogy elment a volturival csak még rosszabb. Ezerszer könnyebben megértettem volna az indokait, ha újra elmegy Damon-nal és a többi Salvatore-val. De nem. Neki egyenesen a vámpírok királyi családjához kellett csatlakoznia. Hát nem elég nehéz nekem így is? Nekem és a családnak? Hiszen nincs velünk, nem látogathat meg minket. Csak akkor láthatjuk, ha mi magunk megyünk Volterrába. Aminek elég kicsi az esélye, tekintve, hogy ki nem álljuk őket. De Belláért még Aro-t is képes lennék elviselni. De nem hagyhatom itt a fiamat egy percre sem. És Rony nem engedné, hogy magammal vigyem. Tehát várnom kell. Várnom, amíg a fiam fel nem nő. Nem fogom magára hagyni egy olyan nővel, aki nem szereti. Mert az tisztán látszik, hogy egyáltalán nem érdekli Rony-t, hogy mi van a fiával. Csakis akkor hozakodik elő vele, ha tőlem akar valamit. És mióta Bellától mindent megtudtunk róla, azóta még elrejteni sem próbálja a közönyét a fiunk iránt. Egyszer sem megy be hozzá, nem érdekli, mi van vele. De eljön a nap, amikor Rony nem fog tudni a fiammal zsarolni. Mert egy napon Tony is meg fogja tudni milyen ember az anyja. Még most nem értheti, miért nem szereti az anyja, de szerencsére van, akitől megkapja azt a szeretetet, amire szüksége van. Esme és Rosalie úgy szeretik, mintha a sajátjuk lenne, és ezért soha nem lehetek elég hálás nekik. Alice is egyenesen rajong az unokaöccséért és nem érti, hogy a legjobb barátnője miért nem szereti. Emmett és Jasper oda-meg vissza vannak a fiamért és Carlisle már azt tervezgeti mennyi mindent fog átadni neki a saját tudásából. Szóval a fiam nem szenved hiányt semmiben. Övé az egyik legszeretőbb család a világon. És nem fogom hagyni, hogy a feleségem nemtörődömsége beárnyékolja a fiam életét. Mindent megteszek azért, hogy ő boldog legyen. Hogy biztosítani tudjam számára azt a nyugalmat, amit megérdemel.

(Rosalie szemszöge)

Újra nélküle. Végül újra elhagyott minket annyi különbséggel, hogy most nem olyan helyre ment, ahol biztonságban van. Bella megint magunkra hagyott minket. Én is haragszom rá, akár csak Emmett, nem tudom megérteni miért a könnyebb utat választja, de elfogadom a döntését és csak bízni tudok benne, hogy épségben visszatér hozzánk. Piszkosul fáj, hogy nincs itt velünk. Egy nap vele elég volt, hogy újra jól érezzem magam és most, hogy elment ugyan olyan üres vagyok, mint mielőtt megismertem. Van Bellában valami, ami arra késztet, hogy nyitott legyek mindenki felé. Ha ő is mellettem van, úgy érzem, mindenkiben bízni tudok. Mindenkiben, akiben ő is megbízik. Jó, ez nem teljesen igaz, mert a testvérét nem tudtam és soha nem is fogom tudni elfogadni. Ő az egyetlen, akit valóban gyűlölök még akkor is, ha Bella megvet érte. De szerencsére nem haragszik rám. És ahogy észrevettem már ő sem úgy tekint a testvérére, mint régen. Tudom, hogy önző dolog a részemről, de úgy érzem, most már én vagyok az egyetlen nővére. Az egyetlen, aki még nem okozott neki csalódást, és aki mindig mellette áll. És ez bármennyire is önzés a részemről, de jól esik. Nekem ő az egyik legfontosabb személy az életemben a férjemen kívül. Bella a húgom. Én mentettem meg a haláltól, én segítettem neki átvészelni az újszülött korszakát, én voltam mellette, mikor szenvedett. És most hogy nincs itt, tudom, érzem, hogy belőlem is hiányzik valami. Ez a ragaszkodás szinte már beteges, de nem tudok ellene tenni. Legalább annyira fontos nekem, mint Emmett. És ezt mind a ketten nagyon jól tudják. Bella mindenkinek hiányzik, de beül valami azt súgja vissza fog jönni. Nem hazudott, mikor ezt megígérte nekünk. Még látni fogom a húgomat. Biztos vagyok benne.

Néhány évvel később…

Kezdem elfogadni a helyzetet, hogy nincs itt. Bár még mindig pokolian rossz, de most már legalább megértem mit miért tett. Rengetegszer végigrágtam magamban az évekkel ezelőtt történteket. És mindig arra jutottam, hogy helyesen cselekedett. Még akkor is, ha ez fájdalmat okozott nekünk. Én is így tettem volna a helyében. Bella mindenkit védeni akart azzal, hogy elment. Pontosan tudta, hogy egy napon Aro úgyis eljött volna érte és magával vitte volna. Akár akarata ellenére is. Így pedig legalább elérte, hogy Damon újra boldog legyen és mi is biztonságban vagyunk. Mert amíg Bella a volturinál van, addig egészen biztos, hogy Aro nem tervez ellenünk semmit. Bár ki tudja. Mostanra már senki nem haragszik rá. Emmett és Edward is lenyugodtak. Ugyan mindenki szomorú, de mind tudjuk, hogy egy napon újra teljes lesz a családunk. Megpróbáljuk úgy eltölteni a mindennapjainkat, mint eddig. Esme az árvaházba jár és foglalkozik az árva gyerekekkel, ahova én is sokszor elkísérem. Carlisle a legtöbb időt a kórházban tölti és próbál minél több emberen segíteni. Alice belevetette magát az üzleti életbe. Nyitott egy kis butikot és végre azzal foglalkozik, amit Jasperen kívül a legjobban szeret. A ruhákkal. Emmett és Jasper pedig… ők okozták a legnagyobb meglepetést. Mind a ketten tanári pályára mentek. Az én nagy macikám testnevelést tanított a közeli általános iskolában, Jasper pedig történelmet ugyan ott. És hogy miért pont általános iskolában? A válasz egyszerű. Ugyanis mindez Tony miatt van. Ahogy egyre jobban fejlődött, egyre lassabban öregedett. Így járhatott normális iskolába és lehettek barátai is. Mivel a két nagyra nőtt gyerek nem járhatott általános iskolába, így tanárként tartották szemmel egy szem unokaöccsüket. Edward azt az időt, amit nem tudott a fiával tölteni, azt Carlisle-val töltötte a kórházban. Én pedig vagy Esme-nek vagy Alice-nak segítettem. De akárcsak Edward én is rengeteg időt töltöttem a kicsivel, a szerelmemmel és persze a családommal. Tony olyan lett számomra az évek során, mintha a sajátom lenne. Megadtam neki minden szeretetet és gondoskodást, amit az anyjától nem kapott meg. Rony ugyan még a családunk tagja, de szinte sose látom. Csak akkor veszem észre, ha Edwarddal vitatkozik valami miatt. Ugyanis a testvérem nem hajlandó úgy viselkedni vele, ahogy egy a feleségével kellene. És ez elégedettséggel tölt el. Edward nem szereti őt. Csakis a kicsi miatt vette el és miatta tűri meg. Mert akármennyire is nem szereti Rony a fiát, képes lenne elvinni őt. Már csak azért is, hogy fájdalmat okozzon Edwardnak. Nem képes feldolgozni, hogy a szerelme a testvérét szerette és szereti is, hiába van több ezer kilométerre tőlünk. Ez az igaz szerelem. Amit Edward érez Bella iránt, és amit a húgom érzett Edward iránt. Bella képes volt lemondani a szerelméről azért, hogy a nővére boldog legyen, de Rony csak megkeserítette az életét. És talán ez az egyik oka, hogy gyűlölöm azt a nőt. A másik pedig, hogy neki megadatott a csoda, hogy gyermeke szülessen, mégsem él vele. Eldobja magától és csak akkor vesz tudomást Tony-ról, ha Edwardot akarja rákényszeríteni valamire. Már a gondolattól is undorodom, hogy a családunk tagja. De hát ez van. Ezt kell szeretni. Vagy ha nem is szeretni, legalább elfogadni. És én ezt teszem. Elfogadom a jelenlétét. 

-Mami- szaladt hozzám Tony, amint belépett a nappaliba, mögötte a két bácsikájával. Na, igen. Tony tudja, hogy nem vagyok az édesanyja, de mégis mamának szólít vagy éppen nénikémnek. Mikor mi jön a szájára. Mikor először kimondta hogy „mama” féltem. Féltem, hogy Edward hogyan reagál majd, de szerencsére jól fogadta és azt mondta nincs ellenére a dolog. Sőt, megköszönte, hogy annyira szeretem a fiát. Így én maradtam Tony mamája, ő pedig a papája. Elmagyaráztuk neki, hogy nem én vagyok az igazi mamája, de Edward a vér szerinti apja és azt is elmondtuk neki, hogy a mamája és a papája sosem lesznek együtt úgy, mint más gyerekek szülei. Attól, hogy engem mamának szólít, én még mindig a nagynénje vagyok. Szépen is néznénk ki, ha azt képzelné, hogy én és Edward...  De szerencsére nagyon okos kisfiú és megértette a dolgot. Azt is tudja, hogy Rony az édesanyja és fáj neki, hogy ő nem szereti. De ennek ellenére boldog, hogy mi mellette vagyunk. Azt kell mondanom, hogy igazán érett gondolkodású kisfiú. Most körülbelül 13 évesnek néz ki. És eltelt 10 év mióta megszületett. Szóval nem fejlődik olyan gyorsan, mint eleinte és ez megnyugtat. Mert így legalább nyugodt gyermekkora lehet. Lehetnek barátai, járhat iskolába és nem kel bujtatnunk az emberek elől. Igaz élete lehet, mint a normális halandóknak. És ez az, amit én akarok. Hogy normális élete legyen, már amennyire ez lehetséges. Mindent meg akarok adni neki. Mert vele megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit kaphattam. Meg tudhattam milyen anyának lenni. És nekem ez mindennél fontosabb.

Szerelmem odajött hozzám és adott egy csókot a számra, majd Jasperrel együtt a garázsba mentek.

- Életem. Milyen volt az iskola? –kérdeztem, miközben felálltam és megöleltem. Kész nagyfiú lett. Nemsokára ballag az iskolából. Csupa olyan dolgot tapasztalhat meg, amit mi már régóta nem. Például hét évesen Emmett vett neki egy biciklit és magának is és megtanította biciklizni. Jasper harcolni tanítja, Carlisle és Edward szokott vele tanulni. Mindenkinek meg van a szerepe Tony életében. És ez így pont jó.

- Már nagyon unom. Olyan sok minden van, amit én már tudok. Olyanok, amikről nagyapa és apa már beszéltek. Vagy éppen Jasper bácsi vagy ti. Sokszor fárasztó. Olyan jó lenne, ha nem kellene már oda járnom.

- Mit beszéltünk erről?

- Tudom, tudom. Csak egyszer járhatok általánosba. De…

- Nincs semmi de. Gondolj bele, hogy mi hányszor kezdtük már újra az iskolát? És folyton ugyan azt hallgattuk. Semmi újat nem tudtak nekünk tanítani. De a te kedvedért két év múlva, ha elköltözünk, újra kezdjük mi is.

Na igen. Az pedig már születésétől fogva nem titok, hogy nem átlagos gyermek.

- Igazad van. Apa?

- Nagyapával van a kórházban. Hamarosan hazaérnek.

- Oké.

- Van leckéd? –kérdeztem, miközben az emelet felé indultunk.

- Igen- fintorodott el én pedig megállítottam a lépcső alján.

- Akkor nyomás- löktem meg egy kicsit, hogy elinduljon. Ő engedelmesen ment fel a szobájába én pedig mosolyogva néztem utána. Amint eltűnt előlem alakja a konyhába mentem, hogy készítsek neki valami uzsonnát. Összedobtam néhány szendvicset. Úgy gondoltam vacsira majd készítek valami komolyabbat, addig is elég lesz neki a szendvics. Fél óra múlva- ugyanis közben kicsit elgondolkodtam- lettem készen a szendvicsekkel. Egy tányérra tettem őket és Tony szobájába mentem. Szorgosan írta a leckéjét, mikor beléptem a szobába, de egy percre rám nézett, elmosolyodott és tovább folytatta megkezdett munkáját. Odasétáltam hozzá, letettem a tányért az asztalra és leültem mellé. Szerettem nézni, ahogy tanul. Szinte teljesen kikapcsol olyankor.

- Nénikém, lehet egy kérdésem? –fordult felém.

- Elkészültél a leckéddel?

- Igen.

- Akkor kérdezhetsz.

- Tudod, rengetegszer gondoltam egy nőre.

- Ajjaj… talán apáddal kellene erről beszélned- húztam el a számat. Ha egy lányról van szó lehet nem tőlem kellene kérdeznie.

- Nem- nevetett fel idegesen és a hajába túrt. Akár csak Edward. Ő is pont így csinálja, ha ideges. –Nem egy lányról van szó. És nem nő ügyek, ne aggódj.

- Hu…- fújtam ki a bent tartott levegőt.

- Pár napja jutott eszembe. Nem tudom ki ő, de tudom, hogy fontos. Eddig nem emlékeztem rá, túlságosan homályos. De érdekelne ki ő. Viszont nem merem megkérdezni róla a papát.

- Mi lenne, ha leírnád nekem, hogy néz ki?

- Vámpír. Egészen biztos vagyok benne, mert arany barnák voltak a szemei. Haja hosszú, gesztenye barna és arca hasonlít az anyáméhoz. De nem ő az. Ez a nő kedvesen nézett rám, szeretettel. És a fülemben cseng a hangja is. Nem volt olyan magas, mint a Rony-é.

Egy pillanatra a vér is meghűlt az ereimben. Hiszen pontosan tudtam kire gondol Tony. Pontosan tudtam, hogy nem más az a nő, akire emlékszik, mint Bella. Emlékszik rá, holott egy napig volt csak mellette. Nem tudtam mit mondhatnék. De hamarosan megoldódott a problémám, mert meghallottam egy olyan hangot, amitől még a hideg is kirázott.

- Az a nő minden bajunk okozója. 

Sziasztok!

Remélem tetszett ez a rész is. Várom a komikat. Megpróbálok karácsonyra hozni egy új fejezetet, de nem ígérek semmit. Addig is legyetek jók. 

Puszi mindenkinek: Hope