Forbidden Love- 9.fejezet

A féltékenység nem jó dolog, az elfojtott, elrejtett féltékenység azonban sokkal veszélyesebb, mint a nyíltan felvállalt.

(Bella szemszöge)

-Úgy látszik valakinek sikerül elcsavarni a hugicám fejét- mosolygott Emmett én pedig zavartan néztem rá. Való igaz, hogy az a pasi piszkosul jól néz ki és talán bele is tudnék szeretni, de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen férfi nem akarna tőlem semmit. Ugyanakkor ott a tény, hogy nekem más tetszik. Egy olyas valaki, aki soha nem lehet az enyém. Soha. Számomra ő tiltott gyümölcs.

Bátyám szavaira Edward felől egy alig hallható morgás volt a válasz, mire kérdőn néztem rá. De ő elfordította a fejét, mintha semmi nem történt volna. Inkább nem szóltam egy szót sem.

- Erről ne is álmodj Em. Még nem született meg az a férfi, aki elcsavarná a fejem- vágtam hozzá és segélykérőn néztem Rose-ra, mert tudtam, hogy melák bátyám nem éri be ennyivel.

- Hm… tényleg milyen helyes. Megyek és segítek neki eligazodni az iskolában. Talán… - indult el Rose a suli felé és amint hátat fordított férjének láttam rajta, hogy cseppet sem gondolta komolyan előző mondatát. Csupán elterelésnek szánta.

- De… de- hápogott Emmett, majd felesége után kapott. Maga felé fordította és szenvedélyesen megcsókolta. Elfordítottam a fejem és tekintetem a mellettem álló Edwardra siklott. Furcsán tekintett rám. Kissé mintha szomorú lett volna vagy inkább bánatos. De volt egy cseppnyi remény a sok negatív érzelem mellett. –Ugye nem gondoltad komolyan?- Emmett hangjára visszafordítottam a fejem testvéreim felé.

- Nem- nevetett fel Rose. –Rajtad kívül nem is tudnék ránézni másra.

- Te boszorka. Azért csináltad, hogy ne a húgival foglalkozzak.

- Igen- ismerte be Rose nagyot sóhajtva, majd lehajtotta a fejét és úgy tett, mint aki nagyon szégyelli magát. Kis híján elnevettem magam. De az utolsó pillanatban sikerült elnyomnom a feltörni készülő nevetésemet. –De nem sikerült. Pedig szerettem volna, ha rám is figyelsz egy kicsit.

El kell ismernem, a nővérem nagyon jól tudja kezelni a férjét. Pontosan tudja mit kell tennie, hogy a férje elfelejtse mit is szeretett volna azelőtt csinálni vagy mondani, mielőtt a nővérem hozzászólt volna. 

- Csak szólnod kellett volna, hogy kellek neked- morogta bátyám és én jobbnak láttam, ha elhúzom a csíkot.   

- Azt hiszem itt az ideje lelépnem. Ez már a kettőtök dolga- fordultam meg, de a vállam felett visszanéztem Edwardra. –Te is jössz? Vagy megvárod…?

- Megyek- mosolyodott el Ed, majd együtt indultunk el az iskola felé, magára hagyva a két testvéremet.

- Hogy lehet, hogy nem vártad meg a nővéremet? –adtam hangot értetlenségemnek, miközben a biológia terem felé sétáltunk egymás mellett.

- Hallottam Alice gondolatait. Már nem voltak messze. Rony ma reggel nem érezte jól magát és Charlie rábeszélte, hogy menjen el orvoshoz.

- Miért nem látta Alice, hogy ez lesz? Akkor nem kellett volna fölöslegesen elmennie érte.

- Nem éppen ezzel volt elfoglalva.

- Értem.

- Bella- olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy beleremegtem. Megállt és ezzel megállásra késztetett engem is, majd szembefordult velem. –lehet egy kérdésem?

- Már volt- rámosolyogtam, de ő komolyan nézett rám. Kicsit megijedtem. Grimaszt vágott, de mielőtt újra megszólalhatott volna, közbevágtam. –Kérdezz nyugodtan.

- Az a fickó…

- Melyik?

- A motoros.

- Á… igen? Mi van vele? –kérdezte és tekintetét az enyémbe fúrta. Jaj, ne. Ne csináld ezt velem. Kérlek. Ha így néz, még a lábam is beleremeg. És biztos vagyok benne, hogy szándékosan teszi.

 Ugyan Bella, gondolkozz. Biztosan nem tud róla, milyen hatást vált ki belőled. Pusztán véletlen az egész- győzködött egy kis hangocska a fejemben. És igaza volt. Edward biztosan nem akarattal teszi. Miért is tenné? Hiszen nincs semmi közünk egymáshoz. Csak barátok vagyunk. És hamarosan ő lesz a sógorom.

- Tényleg tetszik neked?

Na, erre mit mondjak? Egyáltalán miért kérdez ilyet? Miért akarja tudni?

- Nem tudom. Helyes srác.

- Értem- azzal újra elindult és meg sem várta, hogy bármi mást mondjak. Utána indultam és amint beléptem a terembe lehuppantam mellé.

- Edward, most mi a baj?

- Nincsen semmi- válaszolta és próbálta rendezni vonásait, de nem sikerült neki. Én átláttam rajta. Szomor volt és bánatos. Valami nagyon nyomja a lelkét szegénynek.

- Kérlek, mondd el. Nem jó látni, hogy ilyen vagy. Kérlek.

- Bella, nincs semmi bajom. Csak…

- Csak?

- Csak hiányzik a nővéred- adta meg a választ én pedig megértettem viselkedését. Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor arra gondoltam, hogy ez a férfi itt mellettem a nővérem miatt szomorkodik. Halványan elmosolyodtam, majd megérintettem a karját. Erre felém fordult én pedig gyengéden megöleltem. Szerettem volna, ha nem látom rajta a szomorúságot, szerettem volna megvigasztalni. Ő is magához ölelt, majd kifújta a bent tartott levegőt és mélyeket lélegzett. Olyan jó érzés volt, ahogy a karjai a derekam köré fonódtak. Biztonságban éreztem magam.

Néhány pillanat múlva óvatosan eltoltam magamtól, majd a szemébe néztem.

- Meg fog gyógyulni és hamarosan újra itt lesz melletted. Csak enyhe kis megfázás lehet. Bízz bennem.

- Persze- halvány mosoly jelent meg az arcán. Még szerettem volna elmondani neki, hogy pár óra múlva újra láthatja őt, de belépett a tanár és elkezdte az órát. Egész órán Edwardot figyeltem. Valami nincs rendben vele. Olyan furcsán viselkedik. De egész nap nem szóltam semmit. Inkább ráhagytam. Egészen addig, amíg a suli folyosóján össze nem futottunk az új sráccal. Szó szerint egymásba botlottunk, ugyanis annyira magyaráztam Edwardnak, hogy nem figyeltem a lábam elé és nekimentem az új srácnak.

- Sajnálom- néztem rá ártatlanul, miután felálltam és Edward mellé álltam, aki kicsit előrébb állt, mint én.

- Nincs semmi baj- mosolygott rám. –Damon vagyok. Damon Salvatore.

- Én pedig Isabella. De csak Bella. Ő pedig a testvérem Edward Cullen- mutattam be Edet, aki furcsán méregette a fiút.

- Igazán örülök- villantott egy mosolyt Damon, mire nem tudtam nem viszonozni.

- Én is hasonlóképpen.

- Remélem, összefutunk még- mondta, majd egy kézcsók után otthagyott minket.

Hm… régimódi, udvarias és helyes.

Mire észhez tértem a kábulatból, Edward hatalmas léptekkel újra elindult és nm éppen nyugodt állapotban volt. Na, tessék. Én mondom, hogy itt valami nincs rendben. Csak tudnám mi.

Utána indultam és szinte szaladtam, hogy utolérjem, de ő mintha meg sem hallott volna.

- Edward Cullen, a fenébe is. Állj már meg- kiáltottam, mire mindenki ránk nézett. Edward megállt, de nem fordult felém. Én gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot és kezemet a vállára simítottam.

Mindenki minket nézett és ez már kezdett kicsit frusztráló lenni.

- Gyere velem- fogtam meg a kezét és magam után húztam egyenesen a mosdók felé. Ott a tiltakozása ellenére betuszkoltam a női mosdóba és dühösen néztem rá. –Most pedig mondd el szépen, hogy mi a fene bajod van. Tudni akarom. És ne mondd azt nekem, hogy nincsen semmi vagy azt, hogy hiányzik a nővérem. Ezt egész nap mondhatod, akkor sem fogom elhinni. Úgyhogy innen addig ki nem mész, amíg nem mondod meg mi ütött beléd. Reggel semmi bajod nem volt. De amint betettük a lábunkat ebbe a tetves épületbe olyan vagy, mint egy robbanni készülő bomba. Úgyhogy ki vele. Mi van veled?

Edward nem foglalkozott az előbbi mondandómmal, elindult az ajtó felé, de kezemet a mellkasára tettem és nekinyomtam az egyik falnak.

- Megmondtam, hogy addig nem mész innen sehova, amíg nem mondasz semmit- tettem karba a kezem és vártam. De álmomban sem jutott eszembe volna az, ami ezután jött. Váratlanul ért.

- Tényleg tudni akarod, mi bajom van? –kérdezte dühösen, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Felém indult, én pedig minden felém tett lépésénél hátráltam. –Hát akkor elárulom neked. Te. Te vagy az én bajom.

- Én? –kérdeztem szinte hangtalanul. De mielőtt többet mondhattam volna, ő tovább folytatta.

- Igen, te. Eleinte egyáltalán nem kedveltelek. Örültem, hogy nem jöttél velünk, hanem a testvéreimmel maradtál. Aztán hazajöttetek és minden fenekestül felfordult. Szerettem a testvéredet. Teljes szívemből szerettem és most is szeretem, de te olyan erővel vonzol magadhoz, aminek nem tudok ellenállni. Megürít az illatod, a gyönyörű tekinteted, a viselkedésed. Egyszerűen beleőrülök a tudatba, hogy te nem tartozol hozzám, hogy nincs jogom hozzád. Hogy nem tarthatlak a karjaim közt, hogy nem lehetek veled a nap 24 órájában. És ahogy ezzel a pasival enyelegsz, az egyszerűen mindenen túltesz- morogta és az utolsó mondatánál engem is elkapott a düh. Eddig letaglózva hallgattam végig, most viszont muszáj volt kiszólnom.

- Nem enyelegtem vele, csak kedves voltam hozzá. Mindenkivel így viselkedek, aki megérdemli. Tudtommal veled is rendes vagyok, amikor megérdemled. És ha ő kedves, én miért ne lennék az. Szabad vagyok. Azt teszek, amit csak akarok. Azzal flörtölök, akivel akarok és neked nincs jogod ezért megsértődni rám. Én sem szólok bele, mit csinálsz a nővéremmel. Nem szólok bele az életedbe, akkor te se tedd. Köszönöm- mondtam, majd arrébb toltam a vállát, hogy ki tudjak menni a helyiségből. Tudtam, hogy köztünk nem tart örökké a fegyverszünet. Mi nem tudunk úgy meglenni egymás mellett, hogy ne kötnénk bele a másikba. Ez így teljességgel reménytelen.

Mielőtt azonban elmehettem volna, Edward a karomnál fogva visszarántott és nekilökött a falnak. Kezeit a fejem mellett a falnak támasztotta jelezve, hogy eszembe se jusson elmenni.

- Képtelen vagyok elviselni, hogy mással lássalak. Belehalok a féltékenységbe. Hát nem látod, mit csinálsz velem? –kérdezte meggyötörten és én köpni-nyelni nem tudtam.

- Én… én…- de nem tudtam mit mondhatnék neki. Így jobbnak láttam, ha csendben maradok. Edward mélyen a szemembe nézett és arca percről percre közelebb került az enyémhez. Egészen addig, amíg ajka meg nem találta az enyémeket. Először ledöbbentem. Fogalmam nem volt hogyan kéne reagálnom. De az érzelmeim átvették az irányítást az agyam felett és már nem gondolkodtam tisztán. Karjaimat Edward nyaka köré tekertem és hevesen viszonoztam csókját. Edward csókja szinte teljesen elvette az eszemet és nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy ez a félisten engem ölel és csókol. Edward nyelvével végigsimított először az alsó majd felső ajkaimon, ezzel kicsalva belőlem egy jóleső sóhajt.

(Rosalie szemszöge)

-Nem láttátok Bellát vagy Edwardot? –kérdeztem Alice-éktől, mikor a folyosón találkoztunk. Szerettem volna beszélni Bellával, de sehol nem találtam. A teremből már rég kijöttek és nem voltak a következő órájuk helyszínén sem. Lehet, hogy valami baj van? Csak nem mertek nekünk szólni. És Edward meg Bella együtt mentek el, hogy elintézzék?

- Nem. De biztosan Edwarddal van. Tudod, hogy egyforma az órarendünk. Én viszont nem látom őket. Tudjátok, hogy Bella blokkol.

- Igen. Tudom.

- Akkor meg ne idegeskedj. Mi viszont megyünk. Hamarosan kezdődik az óra. Biztos minden rendben van. Ebédnél úgyis találkoztok- próbált jobb kedvre deríteni Alice, de nekem folyton azon kattogott az agyam, hogy valami nincs rendben. Valami történt.

- Gyere cica. Következő szünetben megkeressük őket. Már csak egy óra. Bírd ki- puszilt homlokon szerelmem és a terem felé kezdett húzni a derekamnál fogva. Azonban nekem rossz előérzetem támadt és ez az óra folyamán be is igazolódott.

Nem is a tanár kötötte le a figyelmem, hanem a gondolataim. És ebből szakított ki a telefonom rezgése jelezve, hogy üzenetem jött. Előkaptam és rögtön láttam, hogy Bellától jött. Kicsit megkönnyebbültem, de félve nyitottam meg az üzenetet.

Szia Rose!

Bocs, hogy nem szóltam előre, de hazajöttem. Ne keress a suliban. Ha hazaértetek beszélünk.

Puszi: Bella.

Megmutattam az sms-t Emmettnek is és ő is ugyan olyan furcsán nézett, mint én. Gyorsan visszaírtam Bellának és idegesen vártam a nap végét. Most már biztos, hogy történt valami. Bella nem szokott ellógni csak úgy a semmiért az iskolából. Ráadásul most még a nővére sincs itt, hogy esetleg miatta ment volna el. Kell, hogy legyen valami magyarázat a viselkedésére. És én ki fogom deríteni mi az. Meg fogom tudni miért ment el ilyen gyorsan Bella. 


Sziasztok!
Remélem tetszett. Komi, komi, komi... :)Pénteken jön a következő fejezet. Addig is puszi nektek: Hope