Forbidden Love- 10.fejezet

(Bella szemszöge)

Edward homlokát az enyémnek döntötte én pedig teljesen a falnak dőltem. Lábaim remegtek, és ha dobogna a szívem már rég kiugrott volna a helyéről. Mind a ketten zihálva szedtük a levegőt, amire egyikünknek sincs szüksége.

-Szeretlek Bella- suttogta és nekem erre volt szükségem, hogy kitisztuljon az agyam. Ellöktem magamtól Edwardot és elindultam kifelé, de elkapta a karomat.

- Eressz el.

- Bella…

- Nem. Engedj el. Nem akarom, hogy bármit is mondj.

- Pedig meg kell beszélnünk- nézett mélyen a szemembe. Majdnem sikerült elfelejtetnie velem mit szerettem volna néhány perccel ezelőtt. De idejében elfordítottam a fejem és emlékeztettem magam, hogy nem tehetem ezt. Nekem ehhez nincs jogom.

- Jól van. Beszéljük meg. El akarom felejteni. Nem akarok emlékezni erre a csókra. Csak egy botlás volt. Nem is szabadott volna megtörténnie. Te a leendő sógorom vagy és a testvérem. Nincs és nem is lehet köztünk semmi.

- Bella, ne csináld ezt. Nem bírom. Megőrjítesz. Egyszerűen nem bírok csak a testvéred lenni. Én nem úgy tekintek rád, mint Emmett vagy Jasper.

- Pedig én csak testvéri szeretetet érzek irántad. Semmi mást. Nem jelentesz számomra többet, mint Jasper vagy Alice- hazudtam egyenesen a szemébe. Holott nagyon is éreztem iránta valamit. Valamit, amit senki más iránt. Úgy vonzott magához, mint vasat a mágnes. De eddig nem ismerhettem be magamnak. Olyan régóta próbálom elnyomni magamban az érzéseimet. Mert egyszerűen nem szabad rá gondolnom úgy, mint férfira. Ő számomra csak úgy létezhet, mint testvér vagy barát. De semmiképpen sem érezhetek iránta szerelmet. Ő tiltott gyümölcs a számomra.

- Az lehetetlen. Nem csókoltál volna vissza, ha nem éreznél semmit.

- Honnan tudod? Miből gondolod, hogy érzelem nélkül nem csókolóznék senkivel?

- Mert te nem ilyen vagy.

- Te nem ismersz engem Edward. Nem tudsz rólam semmit. Ne vonj le téves következtetéseket.

- Ez nem…

- Edward, neked ott van a nővérem. És boldogok vagytok együtt. Most csak hiányzik neked. De amint újra melletted lesz, meg fogod bánni, amit most tettél. Te nem szeretsz engem. Csak a nővéremet.

- Bella, te nem tudod, mit érzek. Nem mondhatod meg a szívemnek, hogy kit szeressen. Szeretem a nővéredet, de…

- Nincs de. Éppen most mondtad, hogy szereted. Akkor miről is beszélünk voltaképpen? Mert most már igazán nem értem.

- Bella- csattant fel mérgesen. - Szeretem őt, de nem szerelemmel. Eddig azt hittem ő az, aki nélkül nem tudnék élni, de tévedtem. Pont úgy szeretem őt, mintha a testvérem lenne. De te… te éjjel nappal a fejemben vagy. Folyton rád gondolok. Nem tudlak kiverni a fejemből. Minden nap alig várom, hogy láthassalak. Hogy a közeledben legyek. Rony viselkedése rádöbbentett, hogy sose szerettem akkora szenvedéllyel, mint téged. A kedvességed, a jóságod és a humorod, a gyönyörű szemeid, a dallamos nevetésed és estig sorolhatnám még melyek azok a tulajdonságaid, amik odáig vezettek, hogy beléd szeressek.

- Edward, elég. Ez így nem jó. Lehet, hogy te többet érzel irántam puszta testvéri szeretetnél, de én nem. Sajnálom, de nem tudok rád férfiként nézni- elkaptam róla tekintetemet és a padlót tüntettem ki figyelmemmel. - Nekem a bátyám vagy és a nővérem vőlegénye. Felejtsük el az egészet, mintha mi sem történt volna.

- Ezt akarod? Elfelejteni?- államnál fogva felemelte a fejemet és így kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

Nagy levegőt vettem és egyenesen a szemébe néztem, miközben kimondtam azt az egy szót, ami a boldogságomat romba dönti.

- Igen. El akarom felejteni.

- Rendben- engedett el Edward és egy lépést hátrált. –Ha ezt akarod, nem akadályozhatlak meg benne. Szabad akaratod van, és azt teszel, amit akarsz. Nem kényszeríthetlek olyanra, amit te nem akarsz.

- Köszönöm.

Arra számítottam, hogy Edward újra megállít, de ez nem történt meg. Kiléptem a mosdóból és az udvar felé vettem az irányt. Nem volt kedvem bemenni órára. Amúgy is elkéstem róla. A tanár biztosan engem piszkálna egész órán. Majd megkérem Carlisle-t, hogy adjon igazolást a mai napra. Emberi tempóban siettem ki a parkolóba, ahol idegesen vettem észre, hogy nincs itt az autóm. Ma Edwarddal és a többiekkel jöttem. Nagyszerű. Akkor ma futhatok haza. Pedig nem volt hozzá kedvem.

Már éppen indultam volna az erdő felé, mikor meghallottam egy kellemes hangot.

-Segíthetek valamiben?

Megfordultam, hogy megnézzem, kit kell elküldenem a fenébe, de amint megláttam ki az, rögtön elszállt a mérgem.

- A testvérem autójával jöttem reggel és most futhatok haza- mosolyodtam el. Damon egyre közelebb jött, majd mosolyogva bólintott.

- Kétségkívül nem okozna neked gondot vámpír létedre, de ha szeretnéd, én nagyon szívesen hazaviszlek.

- Én igazán nem akarok a terhedre lenni- mosolyogtam rá. Az előbbi rosszkedvemet mintha elfújták volna. Már nem a történteken agyaltam. Teljes figyelmemet Damon kötötte le.

- Ha teher lenne, nem ajánlottam volna fel.

- Ez igaz. Nos, akkor ha nincs más dolgod, örömmel elfogadom a fuvart.

- Ez a beszéd. Akkor, indulhatunk- ajánlotta fel a karját, amit nevetve fogadtam el. Elsétáltunk a motorjáig, ahol megkaptam a tartalék bukósisakot és felültem Damon mögé. Szorosan átöleltem és élveztem az utat. Hazáig navigáltam és nem is gondoltam a suliban történtekre egészen addig, amíg le nem szálltam a motorról és Esme fel nem tette a kérdést:

-Edwardék?

- Ők még a suliban vannak. De én nem akartam bent maradni.

- Történt valami?

- Igen és nem érzem jól magam. Mármint nem fizikailag, hanem lelkileg.

- Akarsz róla beszélni? –kérdezte együtt érzőn és már ott voltam, hogy elmondom neki, mikor észbe kaptam.

- Most nem. Majd talán később- suttogtam, aztán a hátam mögé néztem és intettem Damonnak, hogy jöjjön mellém. –Anya, szeretném neked bemutatni Damont. Damon, ő az anyukám Esme Cullen.

- Igazán örülök, hogy megismerhettem.

- Én is. És köszönöm, hogy hazahozta a lányomat.

- Igazán nincs mit.

- Nincs kedved bejönni? –kérdezte Esme és a lépcső felé mutatott.

- Ha nem gond, igen.

- Dehogy. Gyere csak- fogtam meg a karját és befelé húztam a házba. A nappaliban leültünk mind a hárman. Addig is, amíg társaságban vagyok, nem kell az Edwarddal történteken gondolkoznom.

- És, mi szél hozott ide? –kérdezte kedvesen Esme Damon-től.

- Kicsit szerettem volna elszakadni a családomtól és úgy gondoltam ez a hely tökéletes arra, hogy letelepedjek egy kicsit egyedül.

- Értem- mosolygott rá Esme.

- A családodtól? –kérdeztem rá, mire felém fordította a fejét és rám villantott egy aprócska mosolyt.

- Igen. Az öcsémmel és a feleségével élek. Stefan a vér szerinti testvérem. Egyszerre változtunk át. A felesége pedig Elena.

- És neked? Nincs társad? –kérdezte Esme. –Bocsáss meg, ha tolakodásnak tartod nem muszáj válaszolni.

- Ugyan, semmi gond. Most nincs. Volt egy lány, Katherine, de eltűnt. Igazából ő az oka, hogy elszakadtam a többiektől. Reménykedem benne, hogy egyszer megtalálom.

- Sajnálom. Mármint, hogy eltűnt- simítottam meg a karját vigasztalás képp.

- Bocsássatok meg, hogy elrontottam a hangulatot. Nem állt szándékomban.

- Ugyan- legyintett Esme.

- Ha nem haragszotok, halasszuk máskorra a beszélgetés további részét- pattant fel. - Most mennem kell.

- De nem maradsz még egy kicsit?

- Sajnálom Bella. Holnap találkozunk a suliban. És majd máskor folytatjuk a beszélgetést. Igazán örültem Ms. Cullen- fordult Esme felé udvariasan.

- Ugyan kérlek, tegezz nyugodtan. És bármikor szívesen látunk.

- Köszönöm. Akkor, viszlát Esme. Szia, Bella. Holnap találkozunk- kacsintott rám, majd nagy öles léptekkel az ajtó felé sietett. Mi is utána mentünk, de már csak annyit láttunk, hogy felpattan a motorra és eltűnik.

- Igazán rendes fiú.

- Igen, az – helyeseltem és elindultam befelé a házba. A lépcső felé vettem az irányt, mikor Esme hangja megállított.

- Bella, nekem bármit elmondhatsz.

- Tudom Esme, de talán majd később. Most nem szeretnék róla beszélni. Fent leszek a szobámban, ha valaki keresne.

- Rendben kicsim. Menj nyugodtan.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felszaladtam a szobámba és bezártam az ajtót. Levetettem magam az ágyra és szorosan behunytam a szemem. Nem akartam, mégis tudtam, hogy muszáj végigrágnom magamban a ma történteket. És ugyan Esme-vel nem akartam megbeszélni, de muszáj lesz valakivel megosztanom a gondolataimat.

Megvárom, amíg Rosalie hazaér és majd vele beszélek- döntöttem el és ekkor jutott eszembe a nővérem. Biztosan ki lesz akadva, ha nem talál az ebédnél. És ha Edwardtól tudja meg a dolgot. Jaj, bele se merek gondolni mit fog kapni Edward a nővéremtől.

Gyorsan előkaptam a mobilom és elküldtem egy üzenetet Rose-nak, hogy amíg hazaér, ne legyen nagyon ideges.

Szia Rose!

Bocs, hogy nem szóltam előre, de hazajöttem. Ne keress a suliban. Ha hazaértetek beszélünk.

Puszi: Bella.

Tudom, hogy ezzel csak felidegesítem, de nem jutott jobb szöveg az eszembe. Így legalább azt tudja, hogy itthon vagyok, és nem kell azért aggódnia, hogy hol vagyok. És remélem azzal is megnyugtattam kicsit, hogy ha hazajön, beszélünk.

Addig össze kell szednem magam. Nem állhatok úgy elé, hogy még magam sem tudom, mit akarok. Vagyis tudom, mit akarok. Azt, hogy Edward ne hagyja el a nővéremet miattam. Abba Rony egész biztos belehalna. Számára Edward a minden. Az átváltozást is vállalná érte és Edward ezt nem értékeli. De nem hibáztathatom csak Edwardot. Valamit biztosan tettem, amiért így érez. Valamit, még ha nem is szándékosan. Talán túl közvetlen voltam vele. Nekem természetesnek tűnt a viselkedésem, de talán neki többet jelentett. Hiszen ő nem Emmett. Ő nem tudhatja, milyen vagyok. És félreérthette a viselkedésemet. Emmett és Rosalie mellett mindig önmagamat adhattam, Rose nem volt féltékeny, mikor megöleltem vagy megpusziltam bátyámat, mert tudta, csakis a védelmező testvért látom benne. És Em sem értette félre soha a közeledésemet. De Edward nem Emmett. Nyilván én okoztam ezt a zűrzavart a viselkedésemmel. Jaj, hogy én mennyire idióta vagyok. Hogy lehetek ilyen hülye? Nem lett volna szabad így viselkednem Edwarddal. Tartanom kellett volna a két lépés távolságot és akkor most nem történt volna meg ez. Én okoztam a gondot és én is fogom helyrehozni. Ha kell, akkor elmegyek messzire, hogy a testvérem boldog legyen. Mert az a fontos, hogy ő ne szenvedjen.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak halk kopogtatás zavarta meg a gondolataimat. Nagyot sóhajtottam és felkeltem az ágyról, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Amint megláttam nővérem aggodalommal teli arcát, behúztam a szobába és magamhoz öleltem őt. Sírni lett volna kedvem, amiért tönkretettem a nővérem kapcsolatát. De mivel vámpír vagyok, nem lehetséges a sírás számomra. Így maradt a könny nélküli szipogás.

Rose szorosan magához ölelt és el sem engedett, amíg én nem kezdtem fészkelődni. Leültünk az ágyra és vártam. Vártam, hogy rákérdezzen és mindent kibeszélhessek magamból. Nem kellett sokat várnom, mert aggodalma és kíváncsisága elég hamar győzedelmeskedett felette.

-Mi történt?

- Jaj, Rose. Egy szörnyeteg vagyok…

- Nem vagy az.

- De, igen. Nincsen nálam rosszabb lény ezen a földön. Én nem érdemlem meg, hogy éljek. Hagynod kellett volna, hogy ott, azon az éjszakán meghalljak. Akkor most mindenkinek könnyebb lenne.

- Nem. Ilyet ne mondj.

- Pedig most igazam van. És te is így fogod látni, ha megtudod, miért mondom ezt.

- Akkor mondd el. Hadd győzhesselek meg róla, hogy te nem vagy rossz. Hogy nem volt rossz döntés, hogy megmentettelek. Hadd cáfolhassam meg a magadról kialakított képet- kért és szinte már könyörgött Rose és én nem bírtam tovább.

- Én…