Forbidden Love- 11.fejezet

(Bella szemszöge)

- De mit akarsz te? –kérdezte Rose, miután mindent elmondtam neki, ami ma történt.
- Hogy mit akarok? Még magam sem tudom. Jaj Rose, segíts. Mit tegyek?
- Mit éreztél, mikor megcsókolt?
- Azt, hogy én vagyok a világ legboldogabb vámpírja. Iszonyatosan jó volt a karjaiban lenni. Érezni őt.
- Akkor, ha szereted, miért akarod elszakítani magadtól?
- Nem, nem és nem. Én nem szerethetem őt. Én nem. És nem is szeretem. Ő a nővérem vőlegénye. És nekem nem jelenthet többet egy testvérnél.
- Bella, a szívnek nem lehet parancsolni.
- De én fogok. Én tudok magamnak parancsolni.
- Nem Bella. Akármennyire is erős vagy, nem fogsz tudni ellenállni a szíved parancsának. És a szíved Edwardot választotta.
- Nem választott a szívem senkit. Rose, kérlek, hagyjuk a fenébe.
- Nem lehet csak így ennyivel elintézni a dolgokat. Ha nekem nem is, de magadnak be kell vallanod az érzéseidet. Neked kell együtt élned az érzéseiddel. Tudom, hogy megbízol bennem, de nem várom el, hogy mindent megossz velem. Viszont ha beszélni akarsz valakivel, akkor hozzám továbbra is fordulhatsz, mint eddig. Én melletted leszek, bárhogy is döntesz.
- Tudom. Te mindig mellettem voltál és ezért hálás vagyok. Köszönöm, hogy vagy nekem Rosalie- suttogtam és átöleltem.
- Nincs mit. Most lemegyek. Ha gondolod, gyere utánam- adott egy puszit a homlokomra, aztán elindult kifelé, de az ajtóban megállítottam.
-Rose, ne mondd el senkinek, jó?
- Ez csak természetes- rám mosolygott és kilépett a szobából.
Egyedül voltam újra. Újra a gondolataimban. És az most nem volt jó. Féltem beismerni még magamnak is, de talán van abban valami, amit Rose mondott. Talán tényleg beleszerettem Edwardba? A nővérem vőlegényébe? A testvérembe? De az nem lehet. Én nem szerethetem őt. Nekem nem jelenthet többet Edward, mint egy barát vagy testvér. De ahogy Rose mondta a szívnek nem lehet parancsolni. Az eszem tudja, hogy helytelen amit érzek, de a szívem nem. És ez a legnehezebb. Melyikre hallgassak? Engedjek a szív szavának és borítsak fel mindent magam körül, vagy hallgassak az eszemre és tegyek úgy, mintha én nem éreznék semmit. Mintha minden rendben lenne körülöttem, pedig egyáltalán nincs.
Gondolataim közül egy halk kopogtatás szakított ki és mielőtt bármit mondhattam volna, az ajtóban álló személy belépett a szobámba. Én pedig döbbenten ültem az ágyon és nem tudtam mit mondhatnék.
Edward beljebb lépkedett és óvatosan leült az ágy szélére. Hosszú percekig nem szólt egy szót sem, csak nézett és én is így tettem. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem az övétől. Szinte magába szippantott és nem eresztett.
Végül a csendet az ő bársonyos hangja törte meg.
-Rengeteget gondolkoztam a ma történteken.
- Edward…- kezdtem volna, de leintett.
- Iszonyatosan rossz volt, hogy csak úgy ott hagytál. Aztán mikor meghallottam, hogy azzal a Damonnal jöttél el, végképp betelt a pohár. Nem bírtam tovább az iskolában maradni. Elöntött a düh és a féltékenység. Hiszen vele kedves vagy és barátságos. Míg engem ellöksz magadtól.
- Edward, nem lehetek mindenkivel bunkó csak azért, mert téged mardos a féltékenység. Téged a mosdóban történtek miatt löklek el magamtól. Damon pedig csak egy barátom. És ha bele is szeretnék, nem állna közénk semmi. Hiszen ő nem a nővérem vőlegénye. És nem is a testvérem.
- Bella, ne csináld ezt. Csak azért, mert a nővéred a barátnőm, képes lennél lemondani a szerelemről?
- Igen- mondtam ki határozottan és ráemeltem tekintetem. Edward segített eldönteni, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak. Megszületett a döntés. –A nővérem örökre közöttünk állna. Soha nem lennék boldog, ha azzal a tudattal kellene élnem, hogy én miattam szenved a testvérem. Értsd meg, hogy nem tehetem ezt vele. Ő nem ezt érdemli.
- Bella- fogta meg a kezem és én nem rántottam el tőle. Élveztem, hogy hozzám ér, pedig pontosan tudtam, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok neki és magamnak is. –Szeretsz engem?
Nem tudtam mit válaszolhatnék neki. Ha azt mondom, hogy nem, akkor azzal becsapom őt és magamat is. De ha megmondom neki az igazat, akkor a nővéremnek okozok fájdalmat.
- Bella, válaszolj kérlek- könyörgő tekintete megoldotta a nyelvem.
- Nem tudom. Azt hiszem, igen. Össze vagyok zavarodva. Eddig is piszkosul helyesnek tartottalak, de a modoroddal megutáltattad magad. Aztán napról napra jobban megismertelek és rá kellett jönnöm, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek. Talán beléd szerettem, de ez nagy hiba volt a részemről.
- Nem. Nem volt hiba. Én is szeretlek téged. Már elmondtam, de ha kell, ezerszer elismétlem, amíg el nem hiszed.
- Nem azzal van a gond Edward, hogy nem hiszek neked.
- Akkor?
- Belegondoltál ebbe, mekkora fájdalmat okozol a nővéremnek, ha miattam elhagyod őt? Bele fog őrülni a fájdalomba.
- Rony felnőtt nő. Meg fogja érteni, hogy nem szándékosan történt. Hogy nem akartuk megbántani őt, de szeretjük egymást.
- Nem Edward- kiáltottam és felálltam az ágyról, majd az ablakhoz sétáltam és úgy folytattam tovább mondandómat, hogy kifelé néztem a sötét erdőbe. De hangom valamivel halkabb lett. Már csak az hiányzik, hogy a többiek is megtudják, miről beszélünk. –Mi nem szerethetjük egymást. Soha nem lesz olyan, hogy mi. Csak te és én vagyunk. Én nem vagyok hajlandó tönkretenni a nővérem életét.
- Rendben. De tudnod kell, hogy szeretlek, és bármire hajlandó lennék érted. Bármire. Szeretném, ha jól átgondolnád a döntésedet, mert ez mindenkire ki fog hatni. Viszont bárhogy is döntesz, az én döntésem végleges- suttogta komoly hangon és engem megrémisztett. Felé fordultam és a szemébe néztem, ahol elszántságot és bánatot láttam. Félve tettem fel a következő kérdésemet. Rettegtem a választól.
- Mi… milyen döntésed?
- Nem veszem feleségül a nővéredet.
- Tessék?- hangom két oktávval feljebb ugrott és Edward elé sétáltam.
- Jól hallottad. Nem veszem el a nővéredet. Függetlenül attól, hogy mi van közöttünk.
- Miattam csinálod, igaz?- megsemmisülve rogytam le a földre. Úgy látszik már most tönkre tettem a nővérem életét, pedig nem akartam.
- Igen. Megmondtam, hogy nem szeretem őt. És szerelem nélkül nem fogok megnősülni. Nem fogok belemenni olyan házasságba, ami mindkettőnknek rossz lesz.
- De ő szeret téged. Nem teheted ezt vele. Mindent hajlandó feláldozni érted- suttogtam és elszorult a torkom. Nem akartam sírni, de bosszantott, hogy képes feladni az eddigi boldogságát egy fellángolás miatt. Mert ez nem lehet szerelem. Nem érezhet irántam szerelmet ilyen rövid idő alatt.
- Igen? És akkor te miért teheted meg velem?- kérdezte és leguggolt elém.
- Az más.
- Miért? Mert te Isabella vagy? Hát sajnálom. De nem veszek el feleségül egy olyan nőt, akit nem szeretek- mondta, aztán felpattant és elindult volna kifelé, de elkaptam a lábát. A sírás határán voltam és bár vámpírként nincs könnyem, a fojtogató érzés megmaradt. Felnéztem rá, könyörgőn és itt valami megváltozott benne. Tekintete ellágyult, óvatosan leült elém és a mellkasához húzta a fejemet, hogy megnyugtasson.
Olyan jó volt, ahogy hozzámért, ahogy megpuszilta a fejem és vigasztalni próbált.
- Kérlek Bella, ne sírj.
- Akkor ne tedd ezt. Könyörgöm neked Edward, ne tegyél tönkre mindent.
- Bella…
- Az előbb azt mondtad bármire képes lennél értem- néztem a szemébe. Láttam benne a felismerést. Rájött mit akarok kérni tőle, de mielőtt tiltakozhatott volna, folytattam. –Ha tényleg szeretsz, akkor vedd feleségül a nővéremet.
- Bella, ezt ne. Ne kérj tőlem olyat, amit nem tudok teljesíteni.
- De, igen is tudod. Csak akarnod kell. Edward, ezt az egyet kérem tőled. Hogy vedd őt feleségül.
- Bella…
- Edward, kérlek. Ne hagyd, hogy magamat okoljam mindenért. Számomra fontos a nővérem. Az egyetlen vér szerinti testvéremről van szó Edward. Nem bánthatom meg. Kérlek, ne mondd el neki, mit érzel valójában. Tégy úgy, mintha ez a nap meg sem történt volna.
- Egy baj van Bella- suttogta. –Hogy ez nem ma kezdődött nálam. Ha a mai nap nem történt volna meg, akkor sem változna semmi. Én ugyan úgy szeretnélek, mint most annyi különbséggel, hogy te nem tudnál róla és én sem tudnám, te mit érzel valójában irántam.
- Kérlek, Edward- suttogtam. Végig a szemébe néztem és teljesen elvarázsolt. Leheletét éreztem az ajkaimon, annyira közel volt hozzám. Nagy valószínűséggel ő is erre gondolhatott, mert tekintete az ajkaimra vándorolt és mielőtt felfoghattam volna, mit csinál, ajkaimra tapadt. Szenvedélyesen és kétségbeesetten csókolt, mintha soha többet nem tehetné. Én pedig bolond mód viszonoztam csókját, melytől az egekben éreztem magam. Szinte repültem a boldogságtól, de rá kellett jönnöm, hogy nekem ezt nem szabad. Ő az a személy, akire rá se lett volna szabad néznem.
Eltoltam magamtól és felálltam. Ő is követte példámat és megpróbálta kerülni tekintetemet. Azonban én nem akartam. Én látni akartam azt a gyönyörű szempárt és tudni akartam, hogy megteszi, amit kérek tőle.
-Edward…
- Nem.
- Kérlek.
- Nem… nem tehetem.
- Könyörgöm neked- felemeltem a kezem és az arcához érintettem, majd gyengéden kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Bella…- sóhajtotta és kinyitotta szemeit.
- Ez az egyetlen, amit a szerelem nevében kérek tőled. Hogy tartsd meg a nővéremnek tett ígéretedet és vedd feleségül. Kérlek.
- A szerelem nevében sem kérhetsz ilyet tőlem- húzódott távolabb és megkeményítette arckifejezését. Rideg maszkot öltött magára, hogy véletlenül se lássam, mit érez valójában. –Bármit megtennék érted. Akár egy csapat újszülött elé ugranék, ha azt kérnéd, de nem vagyok hajlandó megnősülni azért, mert te ezt akarod. Ezzel csak még nagyobb akadályt állítanál közénk, mint ami most van.  Úgyhogy nem. Sajnálom, de nem teszem, meg amit kérsz.
- Akkor takarodj a közelemből Edward- keltem ki magamból. Ennyi volt. Kértem szépen, sőt még könyörögtem is és nem használt. Ha nem megy szépen, akkor majd megy erőszakkal. Olyan kegyetlen leszek vele, mint még soha senkivel. Rá fogom kényszeríteni, hogy visszamenjen a nővéremhez. Még akkor is, ha szenvedni fogok miatta.
Az én fájdalmam nem számít. Tudom, hiszem, hogy Edward és a nővérem boldogok lesznek együtt. Éppen ezért áldozom fel én a saját boldogságomat. Mellettem sosem lenne Edward olyan boldog, mint a nővéremmel.
Edward minden szó nélkül kisétált a szobámból én pedig amint becsukódott az ajtó, az ablak elé léptem, kinyitottam és kiugrottam. Futásnak eredtem és meg sem álltam az erdő közepéig. Ott mérgemben kicsavartam két fát és felugrottam a harmadiknak az egyik ágára. Onnan néztem le a másik kettőre, amit egy egyszerű kézmozdulattal kirántottam a helyéről. Edwardnak nem egy sziklatömb kell. Ő nem ezt érdemli. Neki egy olyan nőre van szüksége, akinek dobog a szíve, és akire vigyáznia kell. Akinek szüksége van arra, hogy vigyázzanak rá és megóvják mindentől. És én nem vagyok ilyen. Én meg tudom magam védeni. Én épp olyan erős vagyok, mint Edward. Mellettem nm érezheti azt, hogy védelemre szorulok. Mert ez nincs is így. Nekem nincs szükségem arra, hogy vigyázzanak rám.
-Kit látnak szemeim? Csak nem a kicsi Bella?
Lenéztem az ágról és a fa alatt ott állt Damon azzal a hatalmas arcrepesztő vigyorával, ami Emmett arcán is folyton ott virít.
- Nincs kedved csatlakozni hozzám?
- Hát, ha nincs ellenedre, akkor nagyon szívesen-, de már ott ült mellettem.
- Most pont a te társaságodra van szükségem- halványan rámosolyogtam, de ő nem viszonozta azt. Inkább aggódva figyelt.
- Mi a baj? Már az iskolában is észrevettem, hogy nincs valami rendben. Reggel mikor megláttalak az iskola parkolójában, teljesen más voltál, mint mikor hazavittelek. És most még rosszabbul nézel ki. Baj van?
- Baj az van. Ráadásul rengeteg.
- Elmondod? Hátha tudok valamiben segíteni. De sokszor az is sokat jelent, ha valakinek el tudod mondani mi bánt. Hidd el, én már csak tudom.
- De alig ismerlek.
- Ezen könnyen változtathatunk- vigyorgott. –Damon Salvatore vagyok. Van egy öcsém Stefan és neki van egy felesége Elena. Nem sokkal ezelőtt szerelmes voltam, de a lány eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Magam alatt voltam és így kötöttem ki itt. Most te jössz.
Hangosan felnevettem. Olyan gyorsan darálta el, hogy vámpírként is figyelnem kellett, mit mondd, mert alig lehetett érteni.
- Most komolyan Bella- és valóban komoly hangnemre váltott, amitől nekem sem volt már nevethetnékem. –Tudod mit? Ha te elmondod mi bánt, akkor én is mesélek neked az életemről. Így nem leszek számodra ismeretlen és alán a barátod is lehetek egy napon.
- Rendben- sóhajtottam. Megegyeztünk.
Azzal elmeséltem neki mindent, ami ma történt. Nem hagytam ki semmit sem, mert úgy éreztem megbízhatom Damon-ben. Egy hangocska a fejemben azt súgta, hogy ő nem fog bántani és megbízhatok benne.
-Szóval te is szereted és ő is téged, de ő a nővéred vőlegénye és te nem akarsz fájdalmat okozni senkinek- foglalta össze egy mondatba az egész napot, miután befejeztem a mesélést.
- Igen. Hidd el, visszacsinálnám az egészet, ha lehetne. Visszamennék az időben, hogy ez még csak véletlenül se forduljon elő.
- Komolyan gondolod? –kérdezte Damon.
- Igen. Nagyon komolyan.
- Az a helyzet, hogy az egészet nem tudom visszaforgatni. De ezt a napot újrakezdheted, ha tényleg ezt szeretnéd- először azt hittem csak viccel. De az arca nem erről árulkodott. Épp ellenkezőleg. Azt mutatta, hogy nagyon is komolyan gondolta.
- Tényleg meg tudod tenni?
- Igen. Viszont vigyáznod kell. Ha elszólod magad, akkor komoly gondjaid lehetnek. És megváltozhat a jövő.
- A jövő?
- Igen. Mi tulajdonképpen az idővel fogunk játszani.
- Értem. Mit kell tennem?
- Semmit. Csak behunyod a szemed és utána újrakezded a napod. Mindent bízz rám. Te csak arra figyelj, hogy ne történjen úgy mindent, mint ma.
- Rendben. És… köszönöm- öleltem meg hálám jeléül, majd elengedtem.
- Nincs mit. Készen állsz? –bólintottam. –Akkor hunyd be a szemed, számolj el tízig és utána nyisd ki.
Úgy tettem, ahogy kérte. Becsuktam a szemem és számolni kezdtem. 1…2…3…4...5…6…7…8…9…10 és kinyitottam a szemem.

Sziasztok!

Remélem tetszett és sikerült meglepnem titeket. Írjatok komit és pénteken jön a folytatás. 

Puszi: Hope