Forbidden Love- 14.fejezet

(Bella szemszöge)

-Ne mondj semmit. Nem akarok hallani semmit- fordultam el tőle, hogy ne lássam azokat a gyönyörű szemeket.

- Bella…- ejtette ki lágyan a nevemet és mikor nem fordultam felé, elém suhant és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen.

- Edward, nem tudom mi ütött beléd, de én nem vagyok Rony. Engem nem csókolhatsz meg csak úgy. Nincs semmi közünk egymáshoz. Engem nem csókolhatsz meg csak azért, mert neked ahhoz van kedved- löktem el magamtól. Ez az egyetlen esélyem. Ha úgy teszek, mintha én nem éreznék semmit. Csak magamnak köszönhetek mindent. Akkora egy marha vagyok. Újra elkövettem ugyan azt a hibát, ami miatt elfogadtam Damon ajánlatát.

Hogyan tarthatnám távol magamtól Edwardot anélkül, hogy eltávolodnék a családtól vagy a nővéremtől? A válasz egyszerű. Sehogy. Mert ha családom közelében maradok, akkor azt kockáztatom, hogy Edward bármelyik pillanatban újra szerelmet vallhat nekem.

- Bella… ez…

- Figyelj Edward, nem érdekel. Most elnézem neked, hogy megcsókoltál. Nem tudom, ugyan miért, de nem is érdekel. Én csak segíteni akartam neked. Olyan furcsán viselkedtél, de álmomban sem gondoltam volna, hogy te olyan férfi vagy, aki kihasználja a nőket. Hát neked semmi se szent. Az istenit Edward, te a nővérem vőlegénye vagy. Hogyan jutott eszedbe megcsókolni? –kérdeztem felháborodottan, holott nagyon jól tudtam, hogy mi vezérelte. A féltékenység. De nem engedhetem meg magamnak, hogy újra úgy reagáljak, mint a mosdóban. Nem. Ha már elkövettem azt a hibát hogy visszacsókoltam, akkor valahogy helyre kell hoznom. És ennek a legjobb módja, ha közömbös leszek iránta. Igen, ezt kell tennem.

- Bella… én, én nem…- kezdte volna, de nem hagyhattam, hogy befejezze. Nem engedhetem, hogy újra azt mondja, szeret.

- Tudod mit, én nem szólok senkinek, de ne forduljon elő többet. Oké?

- Rendben- sóhajtotta. Én pedig hálát adtam az égnek, hogy nem akadékoskodik. Lehet, hogy már nem lennék képes ellökni magamtól, ha újra olyan erőszakos lenne.

- Na, akkor ezt megbeszéltük. Mehetünk haza vagy szeretnél visszamenni a többiekhez?- kérdeztem mintha mi sem történt volna.

- Nem. Menjünk inkább haza. Nem akarok visszamenni. Nekem elég volt ennyi. Talán még túl sok is- fújtatott és a kezét nyújtotta felé, mire értetlenül pillantottam rá.

- Mit akarsz?

- A kulcsokat.

- Ugyan miért adnám oda neked?- tettem fel a legkézenfekvőbb dolgot, amire meg is kaptam a választ.

- Mert ebben egyeztünk meg.  Azért jöttünk a te autóddal, mert megígérted, hogy visszafele vezethetek én. Úgyhogy ide a kulcsokat.

- Rendben- sóhajtottam és a kezébe ejtettem a kulcsot. Amint kinyitotta az ajtót, már be is szálltam és türelmesen vártam, hogy Edward indítson. Közben elővettem a mobilom és írtam egy sms-t Rosalie-nak, miszerint Edward nagyon feldúlt és jobbnak láttam, ha hazamegyünk és otthon találkozunk.

Edwarddal csendben ültünk egymás mellett és pont így volt jó. Nem beszélt és én sem gondoltam, hogy beszélnem kellene vele. Így csendbe burkolóztam és a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem. Egészen addig, amíg haza nem értünk. Edward egyenesen a garázsba állt be én pedig szép lassan, emberi tempóban kiszálltam és elindultam befelé. De Edward megállított.

- Nézd Bella, én sajnálom. Sajnálom, ami a diszkó előtt történt. Én… igazad volt. Nem tudom, mi ütött belém. Egyszerűen csak elvesztettem a fejem- mentegetőzött, de nem nézett a szemembe. Aztán mikor percekkel később sem mondtam semmit, végre rám nézett, de a szemében fájdalmat láttam. Amit próbált ugyan elrejteni, de nem tudott. Viszont erősnek kellett lennem. Nem sajnálhattam meg. Nem, mert azzal mindent elronthatok.

- Ezt már megbeszéltük. Nem mondom el senkinek. Felejtsük el, oké?

- Rendben, de nem akarom, hogy azt hidd tényleg kihasználom a nőket. Nekem a nővéred volt az első szerelmem és nem tudnám megbántani. Ami ma este történt, az egyszerű tévedés volt- magyarázta hevesen és láttam rajta mennyire nehezére esik kimondania ezeket a szavakat.

- Tudod mit? Én elfelejtem, és nem gondolok rólad semmi rosszat. De te a nővérem mellett leszel és vigyázol rá. Így megfelel?

- Igen. Köszönöm Bella- suttogta.

Azt hittem meghalok. Nem tudtam a szemébe nézni. Képtelen voltam rá, mert pontosan tudtam, hogy attól csak elgyengülnék.

- Nem tesz semmit. De most megyek. Nemsokára indulhatunk a suliba. És addig még rengeteg dolgom van- erőltettem egy mosolyt az arcomra. Aztán intettem neki és felszaladtam az emeletre. Egyből a szobámba, aminek az ajtaját bezártam magam mögött és egyenesen a fürdőbe rohantam. Ahol engedtem magamnak egy kád forró vizet, ledobáltam magamról a ruhákat és hagytam, hogy a meleg víz kitisztítsa az elmémet. Iszonyatosan fájt a szívem. Nagyon rossz volt, hogy nem engedhetem meg magamnak a boldogságot. Nem, mert a boldogságot számomra csak egyetlen ember jelenti. Az a férfi, aki nem lehet az enyém soha. De akkor miért hozta úgy a sors, hogy beleszeressek? Miért, ha ez csak szenvedést okoz nekem? Ajj, miért kellett megcsókolnod Edward? Akkor nem történt volna meg mindez. Akkor nem kellett volna visszapörgetni az időt és én még most sem tudnám, hogyan érzel irántam. Akkor én sem szenvednék a szerelemtől. Mit érek azzal, hogy tudom ő is szeret és én is őt? Semmit. Csupán annyit, hogy szenvedünk mind a ketten.

-Bella- hallottam meg nővérem hangját a szobám ajtaja elől. –Bella, jól vagy? Válaszolj, kérlek. Kezdesz megijeszteni. Bella… ha nem nyitod ki, betöröm az ajtót. Hallod?

- Jól vagyok Rose, várj egy kicsit. Éppen a fürdőben vagyok- mondtam, miközben kiszálltam a kádból és magam köré tekertem egy törölközőt, majd az ajtóhoz siettem és szélesre tártam a nővérem előtt.

- Jaj, annyira megijesztettél. Azt hittem valami baj van- ölelt meg azonnal és azzal sem törődött, hogy vizes lesz a ruhája.

- Nyugi Rose, nincs semmi bajom. Amúgy se lehetne. Tudod, vámpír vagyok- emlékeztettem és beljebb léptem a szobába. Becsukta az ajtót és leült az ágyamra, míg én a gardróbba mentem, hogy előszedjek egy új ruhát, amit az iskolába is felvehetek. Aztán bevonultam a fürdőbe és felkapkodtam a ruhákat, majd visszamentem a szobába és leültem Rosalie mellé. –Miről szeretnél beszélni? Vagy csak úgy bejöttél megnézni mi van velem?

- Bella komoly dologról kell beszélnünk.

- Megijesztesz Rose. Mi van veled? Baj van?

- Nem. Velem nincs semmi. Bella, kérdeznem kell valamit, de őszintén válaszolj. Kérlek.

- Mindig őszinte vagyok veled. De kérdezd már!- szóltam rá, mert valóban megijesztett. Sose kért meg rá külön, hogy őszinte legyek. Előtte sose hallgattam el semmit. Mindenről tud, ami velem kapcsolatos. Mindenről. Nincsenek előtte titkaim.

- Mi van közted és Edward között? –kérdezte mélyen a szemembe nézve. Én pedig köpni nyelni nem tudtam.

- Mi lenne? Ezt most miért kérdezed- álltam fel idegesen é az ablak elé sétáltam. Az erdő ebben a pillanatban érdekesebbnek tűnt számomra. Nem akartam neki hazudni, de nem szerettem volna elmondani neki az igazat sem.

- Bella, kérlek. Tudod, hogy bennem megbízhatsz. És éppen ezért kértem, hogy őszintén válaszolj nekem. Láttam, hogy csókolóztatok a diszkó előtt. Mi van köztetek?- kérdezte újra és mögém lépett. Felé fordultam és csakúgy, mint a tegnapi napon, most is kitört belőlem minden.

- Jaj Rose. Én annyira szerencsétlen vagyok. A fenébe is, beleszerettem Edwardba, pedig nem lett volna szabad. És erre akkor jöttem rá, mikor megcsókolt. Azóta pedig őrlődök a hülye döntésem miatt. Az egyik felem azt mondja hülyeség volt és majd meghal a fájdalomtól, a másik pedig tudja, hogy ez volt a helyes döntés.

- Na jó Bella, kicsit lassabban. Milyen döntésről beszélsz?

- Bolondnak fogsz nézni Rose, mert teljesen hihetetlen az egész, mégis igaz.

- Mondd el. Bízz bennem. Oké?

- Rose, ez a nap egyszer már megtörtént. Most pedig újraéljük az egészet. Tudod, az a vámpír, Damon. Ő segített nekem. Ugyanis tegnap Edward féltékeny lett, megcsókolt és bevallotta, hogy szeret. És el akarta hagyni a nővéremet. Bármit mondtam vagy tettem, haszontalan volt, mert ő mindenképpen fel akarta bontani az eljegyzését a nővéremmel és ekkor ajánlotta fel Damon a segítségét, én pedig elfogadtam. De elkövettem ugyan azt a hibát és megint viszonoztam a csókját. Az isten szerelmére, én nem vagyok normális. Kapok egy új esélyt és azt is elrontom- borultam ki, mire Rose magához húzott és nyugtatni próbált, miközben a szavaim próbálta megemészteni. Hosszú perceken keresztül nem szólt semmit, majd kicsit elolt magától és a szemembe nézett.

- Bármennyire is hihetetlennek hangzik, amit mondtál, én hiszek neked. És nem csak azért, mert a testvérem vagy. Egész nap furcsán éreztem magam. Bárki bármit mondott, az olyan volt, mintha már egyszer hallottam volna. És ezt nem tudtam kiverni a fejemből.

- Deja vu- vágtuk rá egyszerre, amin jót nevettünk. De a jókedvem hamar elszállt, mikor eszembe jutott miért is van Rosalie a szobámban.

- Akkor hiszel nekem?

- Igen, hiszek neked. De tudnom kell, te mit érzel?

- Én szeretem. Mióta először megcsókolt, azóta furcsán érzem magam. Arra már sikerült rájönnöm, hogy előtte beleszerettem, csak még magamnak sem ismertem be. Szerettem őt és nem csak testvérként. De azóta majd meghalok. Nem tudok a közelében lenni anélkül, hogy ne azon járna az eszem, hogy mennyire szeretem. Egyszerűen majd belehalok, hogy nem lehetek vele.

- Akkor miért nem teszel ellene valamit? Szereted őt és azt mondod, hogy ő is téged. Ez olyan egyszerű, mint az egyszer egy. Miért csinálsz ekkora drámát az egészből?

- Rose- szóltam rá, aztán elléptem tőle és idegesen járkálni kezdtem a szobában. –Értsd már meg, miért nem tehetem. Hiszen ő a nővérem vőlegénye. És számomra elérhetetlen. Miért nem érti meg senki?

- Azért Bella, mert csak te bonyolítod az egészet. Hiszen ez tiszta sor. Te szereted őt, ő is szeret téged és ha igaz amit mondtál, akkor arra is hajlandó lenne a testvérem, hogy elhagyja a nővéredet.

- De én nem akarom, hogy Rony szenvedjen. Fogjátok már fel, hogy nem lennék képes abban a tudatban élni boldogan, hogy én miattam szenved a nővérem. Hogy én rontottam el az életét.

- Ez is egy nézőpont Bella és megértelek, hidd el, de nem tartom helyesnek, hogy feláldozod magad- rázta meg a fejét és elém állt, hogy hagyjam abba a járkálást.

- Rendben. Akkor nézzük máshonnan. Te mit csinálnál, ha Rony helyében lennél és Edward helyett Emmettbe szerettem volna bele? Te képes lennél elengedni őt azért, mert a testvéred beleszeretett a vőlegényedbe? Mosolyogva néznéd végig, minden szó nélkül, hogy én mennyire boldog vagyok annak a férfinak az oldalán, akit te az életednél is jobban szeretsz? Te nem szenvednél, ha így lenne? Képes lennél elviselni a fájdalmat? A fájdalmat, hogy a szerelmed a testvéredet szereti és miatta hagy el téged.

- Jaj Bella… én nem tudom mit mondhatnék- hajtotta le a fejét.

- Őszintén Rose. Ne foglalkozz vele, hogy megbántasz. Te mit tennél?

- Nem tudom. Belehalnék a fájdalomba, ha Emmettnek más kellene helyettem. Véget vetnék az életemnek abban a pillanatban, ahogy a tudomásomra jutna- felelte őszintén.

- Látod? Pont ezt nem akarom. Hogy a nővérem szenvedjen. Amíg te nem jöttél, ő volt az egyetlen testvérem. Ő is mellettem volt, megvédett és szeretett. Én pedig nem bánthatom meg. Érted már, hogy miért akarom őt távol tartani?

- Igen. Valamilyen szinten megértelek. Ha belegondolok a testvéred helyzetébe, akkor igen. Akkor megértem miért taszítod el magadtól Edwardot. De ha a te oldaladról nézem az egészet akkor igenis mindent megtennék a boldogságom érdekében.

- Két tűz közé kerültem Rose. Ha egy idegen nőről lenne szó, ha Edward menyasszonya nem a nővérem lenne, akkor egy kisebb bűntudattal, de képes lennék csak magamra gondolni és elfogadni Edward közeledését. De így? Hogy a saját nővérem boldogságát tehetem tönkre, így képtelen vagyok rá. Nem fogom elfogadni, hogy Edward miattam elhagyja őt.

- Döntöttél?

- Igen. Döntöttem.

- Te tudod. A te életed. De azt ne felejtsd el, hogy rám mindig számíthatsz. Emmett-el mindig melletted leszünk. És ha úgy érzed, könnyebb lenne elmenni innen, akkor csak szólnod kell. Én melletted leszek. És bárhova veled megyek. Ha Rony nem is, de én mindig itt leszek neked.

- Köszönöm Rosalie. Rád mindig számíthattam.

- És ez így lesz, ameddig csak élek. Vagy is örökre- mosolyodott el.

- Igen. Örökre- viszonoztam mosolyát, majd megöleltem. Rosalie mindig is a nővérem volt, már az első pillanattól kezdve és én iszonyatosan hálás vagyok neki ezért. Nem tudom mi lett volna velem, ha ő és Emmett nincsenek. Én pedig hálával tartozom nekik, amiért ennyit törődtek és törődnek még most is velem. 

Forbidden Love -13.fejezet

Ezt a számot énekelték Belláék :)

(Bella szemszöge)

Idegesen vezettem haza a Volvóval, de próbáltam elrejteni az érzéseimet a testvéreim elől. Nem hiányzik, hogy mindenki azt kérdezze, mi bajom van. Mivel a mai napon nem történt semmi sem köztünk Edwarddal, így nem került sor arra, hogy Damon hozzon haza. Átvészeltem ezt a napot és úgy tettem, mintha nem venném észre Edward hangulatváltozását. Most már csak az estét kell átvészelnem. De ha Edward Rony-val marad, akkor könnyű is lesz. Hiszen szereti őt és biztosan mellette marad most, hogy beteg szegény. Igen. Így kell lennie.

Lassabban vezettem, mint valaha és ez volt az, ami lebuktatott.

-Bella, valami baj van? –kérdezett rá Rose, ezzel magára vonva a figyelmemet.

- Nem, miért lenne?

- Csak nem így szoktál vezetni. Pláne nem egy ilyen autót. Mi van veled?

- Semmi. Csak elgondolkoztam. Nem az útra figyeltem- néztem hátra rá a visszapillantóban és láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Erősebben léptem a gázra és közben hátranéztem a nővéremre.

- Így megfelel? –kérdeztem mikor a mutató a 200 km/h- hoz közeledett.

- Nem így értettem.

Kaptam tőle egy szúrós pillantást, de nem foglalkoztam vele. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését és csak az útra koncentráltam. Ahogy a ház elé értem kipattantam a kocsiból, de ott meg is álltam. Nem volt erőm bemenni és szembenézni a nővéremmel. Azzal a személlyel, akit soha nem akartam bántani mégis megtettem. Mert elvettem a barátját, a szerelmét.

- Bella, gyere- szólt Emmett és én kénytelen voltam végül megmozdulni. Nagyot sóhajtottam és Rosalie mögött besétáltam a házba. Próbáltam észrevétlen maradni, de ez lehetetlen volt.

- Bella, már nem is köszönsz?- hallottam meg Rony hangját.

- De- eresztettem meg egy gyenge mosolyt. –Hogy érzed magad?

- Rosszul. De Carlisle szerint csak egy kis megfázás.

- Igen. Jobban leszel. Ne aggódj. Sokszor voltál már beteg és ezen is túljutsz.

- Igen. Végül is nem halálos beteg vagyok, csak elkaptam egy kis náthát.

- Igen- mosolyogtam rá. –És Edward majd melletted lesz, amíg meg nem gyógyulsz.

Tényleg nem volt valami jó színben. A kanapén feküdt, a szemei pirosak voltak, ahogy az orra is, szaggatottan vette a levegőt és nyakig be volt takarva egy pléddel.

- Most ha nem baj én inkább felmennék.

- Bella, valami baj van? Még mindig haragszol rám?

- Nem- elé sétáltam, leguggoltam a fejéhez és megsimogattam. –Nem haragszom rád. A lényeg, hogy megértetted nem volt jó ötlet. De most inkább aludj. Minél hamarabb gyógyulj meg- adtam neki egy puszit és már ott sem voltam. Egyenesen a szobámba rohantam, ahol becsuktam az ajtót és levetettem magam az ágyra. Szerettem volna sírni, kiadni magamból a fájdalmam, de nem ment. Képtelen vagyok sírni. Így csak a torkomban lévő gombóc emlékeztetett milyen volt emberként kiadni magamból a fájdalmat.

Fájt a szívem. Igenis szerettem Edwardot, de a nővéremet is. És ahogy az előbb láttam a kanapén, betegen, az szívfacsaró volt. Most, hogy pihennie kéne, mégis rám figyelt és azért aggódott, hogy még mindig haragszom-e rá. Hogyan tudnék haragudni? Hogyan, mikor én rosszabbat tettem. Ő csak felvetette az ötletet, hogy apa is lehetne vámpír én viszont elvettem tőle az életét. Már csak abban bízhatok, hogy Edward érzelmei nem lesznek erősebbek és nem lesz olyan alkalom, hogy bevallja nekem, mit érez irántam. Mert akkor én is elgyengülök, és azt nem akarom. Nem akarok fájdalmat okozni a testvéremnek. Erre nem vagyok hajlandó. Akkor inkább egész hátralévő életemben szenvedek a szerelem miatt, minthogy elvegyem a nővérem boldogságát. Akkora szörnyeteg még én sem lehetek, hogy megfosszam őt a boldogságtól. Nem és nem. Nem fogom. Ha belehalok, akkor sem.

- Bella- dugta be a fejét Alice a szobába.

- Igen?

- Carlisle hazaviszi Rony-t. Szeretne elbúcsúzni tőled. És lassan ideje lenne készülődnöd, mert hamarosan indulunk.

- Rendben- álltam fel az ágyról és egy mosolyt erőltettem magamra.

- Menj nyugodtan, én addig előszedem a ruhádat.

- De semmi extrém, rendben?

- Nem ígérek semmit.

- Alice.

- Menj már. Majd meglátom, mit tehetek. Menj- lökdösött ki a szobából. Lassan, emberi tempóban sétáltam le a nappaliba, ahol érdekes módon csak Rony, Esme és Carlisle tartózkodtak.

- Végre- állt fel Rony, de nagyon gyengének tűnt. Ha nem tudnám, hogy egy egyszerű megfázás, akkor komolyan aggódnék, hogy valami komolyabb betegsége van. –Már csak téged vártalak.

- Bocsáss meg. Csak nagyon elgondolkoztam. De már itt vagyok. Hallom Carlisle visz haza. És Edward?

- Alice említette, hogy bulizni mentek este. Edward velem akart maradni, de nem akarom, hogy csak azért, mert én nem mehetek ő is kihagyja miattam. Elleszek én este egyedül is. Úgyis aludni fogok. Akkor meg minek lenne mellettem?

- Akkor Edward is jön velünk? –kérdeztem tagoltan, de próbáltam elrejteni ijedtségemet. Több-kevesebb sikerrel.

- Igen. És ha már te is mész, szeretnélek megkérni, hogy vigyázz rá. Tartasd szemmel és gondoskodj róla, hogy elengedje magát. Szórakozzon egy kicsit. Ráfér.

Én? Miért én gondoskodjak róla. Miért kell ezt mondania? Istenem, miért teszed ezt még nehezebbé?

- Lehet, hogy nem… nem megyek- nyögtem ki.

- Miért? –kérdezte döbbenten és ebben a pillanatban Alice is mellettünk termett.

- Mi az, hogy nem jössz? Erről hallani sem akarok. Világos? Megígérted és be is tartod. Bella, ne csináld ezt. Kérlek. Jól fogjuk érezni magunkat- biztatott Alice és bevetette a kiskutya szemeket is.

- Rendben– sóhajtottam. Ez a sóhaj egyszerre szólt Alice-nak és a nővéremnek is. Ilyen nincs ezen a világon. Mihez fogok kezdeni egész este? És még csak Damon sem lesz mellettem, hogy segítsen. Miért van ellenem mindenki, mikor én csak jót akarok a testvéremnek?

Amint kimondtam Alice már el is tűnt én pedig a nővérem felé fordultam.

- Pihend ki magad és gyógyulj meg gyorsan. Szükségünk van rád- öleltem meg.

- Gyere már Bella. Még a végén elkésünk- kiáltotta Alice, hogy a testvérem is jól hallja.

- Menj csak. Érezzétek jól magatokat- mosolyodott el, majd Carlisle-val és Esme-vel elhagyta a házat. Én pedig visszaballagtam a szobámba. Ahol az ágyon ott volt kikészítve a ruhám. Bevonszoltam magam a fürdőszobába, lezuhanyoztam, majd egy szál törölközőben visszamentem a szobába, hogy megnézzem, mit kényszerít rám Alice.

A kezembe vettem a ruhát, aminek az alsó része fekete volt, a felső része pedig zöld. Egy pántos ruha volt, aminek az egyik pántján egy fekete virág volt. Na, azt hittem rosszabbat is talál Alice. De ez egész tűrhető. A ruhához pedig egy fekete magas sarkú szandált adott. Mellé pedig egy fülbevalót és egy karkötőt. Még tetszett is. Felvettem mindent, ami az ágyra volt készítve, majd bementem a fürdőbe és megszárítottam a hajam. Végül egyszerűen hajsütővassal tettem bele néhány göndör tincset, elől felcsatoltam és már kész is volt. Belenéztem az egész alakos tükörbe és miután megállapítottam, hogy nem is nézek ki olyan rosszul, lementem a nappaliba a többiekhez. Ahol már mindenki lent volt. Már csak rám vártak.

-Na végre. Mehetünk?- kérdezte Alice teljesen felpörögve.Rajta egy lazább egyrészes ruha volt. A felső része egyszerű fekete pántos volt, az alsó része leopárdmintás volt, a derekát pedig strasszok díszítették. Ránéztem Rosalie-ra, aki szintén gyönyörű volt. Ő egy fekete piros latex hatású ruhát viselt, mely nyakba akasztós volt, a mell részén apró kövekkel. Szorosan tapadt testére és elképzelni sem tudtam hogyan képes felvenni ilyen ruhákat. De Rosalie az Rosalie. 

- Igen. De ma mivel Edwardnak és neked sincs párod, így ti együtt mentek- ugrándozott, én pedig teljesen lehűltem. Éreztem, hogy nem lenne szabad mennem. Tudtam.

- Vagy van ellene valami kifogásod? –kérdezte Edward bársonyos hangon és felvillantotta azt a csibészes féloldalas mosolyát.

- Nem, nincsen- erőltettem meg magam. –Mehetünk?

- Indulás- adta meg a végszót Alice és mind a garázsba mentünk. Alice és Jasper a Porsche-val, Emmett és Rosalie a BMW-vel mentek és mi nem tudtuk eldönteni melyiket válasszuk. Végül sikerült meggyőznöm, hogy az én autómmal menjünk. Persze ennek az volt az ára, hogy visszafelé Edward vezet. Sóhajtva ugyan, de beleegyeztem.

Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Csak követtem a testvéreimet. Végül Seattle-ben kötöttünk ki, egy nagyon is jól menő klub előtt. A többiek megvárták, míg mi is csatlakozunk hozzájuk, aztán hatan egyszerre indultunk meg a hatalmas tömeg felé. Viszont nem kicsit lepődtem meg, mikor Alice halál nyugodtan kikerülte a tömeget és megállt az egyik pasas előtt.  

- Cullen hat személyre- mosolygott. A pasas végignézett a papírján, aztán beengedett minket. De mit is képzeltem? Hogy majd mi is kivárjuk a sorunkat, mint a többi halandó ember? Ez maximum csak akkor lenne lehetséges, ha nem lenne az embernek egy Alice nevű rokona. De nekem van.

Beléptünk a helyiségbe, ami nem volt még teljesen tele, de nem mondhatnám, hogy kevesen voltak bent. Volt egy hatalmas színpad, ahol bárki felléphetett és előtte egy hatalmas tánctér, ahol rengetegen voltak. Kicsit messzebb ott volt a bárpult és távolabb ettől az egésztől kis boxok. Ott le lehetett ülni, pihenni, beszélgetni és iszogatni, ha az ember társaságba volt. Tényleg tetszett a hej és ahogy néztem a körülöttem lévőket egyre jobb lett a hangulatom.

Mire észbe kaptam a többiek már el is tűntek és én ott maradtam Edwarddal. Végül meguntam, hogy egyhelyben ácsorgok és a parkett felé kezdtem húzni. Táncoltunk, beszélgettünk, nevettünk egészen addig, amíg a semmiből mellettünk nem termett Alice és Rosalie.

- Gyere Bella, menjünk énekelni.

Még válaszolni sem volt időm, már húztak is a színpad felé. Ők is ott maradtak és vártuk, hogy felcsendüljön a zene. Amint meghallottam a számot, már nem is féltem annyira. Újra jó kedvem lett és mosolyogva, sőt tombolva énekeltem a számot. Ahogy láttam a többiek is így voltak vele. Mert ők is teli torokból énekeltek. Iszonyat jól éreztem magam és nagyon jól esett, hogy mindenki tombol körülöttem. Felszabadultam és úgy éreztem magam, mint eddig még soha. Egészen addig, amíg a számnak vége nem lett és le kellett jönnünk a színpadról. Nevetve karoltuk át egymást a lányokkal és mentünk oda a fiúkhoz, akiknek szintén jó kedvük volt egy valakit kivéve. Edwardot. De inkább nem tettem szóvá. És nem is lett volna rá időm. Ugyanis odajött hozzánk egy srác, aki felkért táncolni és én szívesen mentem. Hiszen azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat. Ám mielőtt igazán el kezdtünk volna táncolni Edward félbeszakított minket.

- Szabad?

- Menj és keress magadnak egy másik lányt- felelte a srác nehezen forgó nyelvvel, akinek még a nevét sem tudtam, de szegény már annyi alkoholt ivott, hogy szerintem még ő maga sem tudta, hogy hívják.

- Azt hiszem- toltam el magamtól, de ő annál jobban erősködött.

- Nemmm- morogta, mire Edward rántott egyet a vállán és már jó pár méterrel távolabb volt tőlem.

- Menj, amíg szépen mondom- morgott rá Edward én pedig elkaptam a kezét, nehogy hülyeséget csináljon. Hála istennek mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, így a testvéreimen kívül másnak nem tűnt fel Edward viselkedése.

- Nem éri meg. Edward, hagyd, részeg- suttogtam és próbáltam elhúzni és annyi volt a szerencsém, hogy hagyta magát. Kifelé indultam, de a többiek elénk álltak.

- Baj van Bella? –kérdezte Rose.

- Nem. Csak Edward kicsit mérges lett. Maradjatok nyugodtan. Én kiviszem Edwardot a levegőre. Mindjárt visszajövünk.

- Biztos? –kérdezte Jasper. –Ne segítsek lenyugtatni? Feszült.

- Nm kell- szólt közbe durván Edward és ez az oldala megrémisztett. Még sosem láttam ilyennek.

- Ha segítség kell, majd szólok. Bulizzatok tovább- azzal újra elindultam kifelé Edwardot magam után húzva. Egyenesen a kocsiig vonszoltam és nekilöktem az oldalának mérgemben. Elrontotta a bulimat és ez nem tetszett, ugyanakkor féltettem, hogy hülyeséget csinál. –Mi volt ez az egész- kérdeztem csípőre tett kézzel, de arra nem számítottam, ami ez után jött.

Edward fordított a helyzetünkön és most én kerültem az autó mellé. Egyenesen hozzászorított és mindenféle magyarázat nélkül megcsókolt. Én pedig bolond módon viszonoztam újra. Nyaka köré tekertem a karjaimat és vadul viszonoztam csókját, amire már iszonyatosan vágytam. Edward felemelt én pedig lábaimat csípője köré fontam és az sem számított, hogy nem nadrág van rajtam. Vadul téptük egymás ajkait és nekem minden gondolat kiszállt a fejemből.

Csókunk lassan csillapodott és már nem voltunk olyan hevesek. Edward keze végigsiklott a gerincemen és mintha újra indultak volna a kerekek az agyamban. Megszakítottam a csókot, lábaimat a földre helyeztem és ellöktem magamtól Edwardot. Majd megkerültem az autót, hogy biztos távolságba legyek tőle. Legalább addig, amíg kitisztul teljesen az agyam.

Nem hiszem el, hogy már megint elszúrtam. Újra ugyanabba a csapdába estem. Visszacsókoltam, pedig nem lett volna szabad. Megint sikerült mindent elrontanom. Ilyen nincsen. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Hogy szakadna rám az ég. Mekkora hülye vagyok.

-Egy idióta vadbarom vagyok- morogtam hangosan és rácsaptam a kocsi tetejére, ami behorpadt. Na, szép. Most még a kocsimat is tönkreteszem.

- Bella…- hallottam meg Edward hangját és ezzel elterelte a kocsiról a figyelmemet. Ránéztem és elvesztem aranyszín tekintetében… Tudtam, innen már nincs menekvés. Örökre belopta magát a szívembe, Örökre.  

Forbidden Love- 12.fejezet

(Bella szemszöge)

Úgy tettem, ahogy kérte. Becsuktam a szemem és számolni kezdtem. 1…2…3…4...5…6…7…8…9…10 és kinyitottam a szemem.

Újra a szobámban találtam magam. Az a piszkos ruha volt rajtam, amit az autószerelésnél összekoszoltam. Akkor ez azt jelenti, hogy Edward autója működik és újra kezdődött a nap. És talán most sikerül elkerülnöm, hogy Edward szakítson a testvéremmel.

Gyorsan a fürdőbe mentem, lezuhanyoztam, majd a gardróbba siettem. Átöltöztem és miután mindennel végeztem, lementem a nappaliba. De ott csak Edward volt. Jaj, nekem is ilyenkor kell lejönnöm. Miért nem tudom húzni az időt?

-Bella, még egyszer köszönöm. És ígérem, legközelebb nem vonom kétségbe a tudásodat az autók terén- mosolygott rám. De én már nem barátként tekintettem rá. Az a két csók, ráébresztett, hogy én is szeretem őt, de ő és én soha nem lehetünk együtt. És én mindent el fogok követni, hogy megakadályozzam azt, ami tegnap történt. Vagyis ma… vagyis… aj, belezavarodok ebbe az egész időutazás dologba. Majd beszélnem kell Damon-nal erről. Tényleg, Damon. Ő vajon emlékszik majd a tegnapra? Vagy neki is törlődtek az emlékei? És ha igen? Mit fogok én egyedül kezdeni?

- Bella, jól vagy? –Edward arca tűnt fel előttem, amint aggódva néz rám, kezei a karomon pihennek és arany tekintetében aggodalom tükröződik.

- Persze, már miért ne lennék?

- Nem tudom. Csak gondolkozóba estél és észre sem vetted, hogy időközben lejöttek a többiek is- mutatott a hátam mögé. Én pedig megfordultam és szembetaláltam magam a többiekkel.

- Sziasztok- köszöntem nekik.

- Bella- szólított meg Edward, mire felé fordultam, ő pedig megfogta a kezem és csak úgy, mint tegnap, most is a kezembe nyomta a kocsi kulcsot. De tudtam mi lesz, ha elfogadom. Akkor Damon fog hazahozni. És ezt annyira nem is bántam. Mindenképpen beszélnem kell ma vele. Feltéve, ha ma is bejön a suliba.

Mindössze néhány másodpercig tartott, míg lepörgettem magamban a gondolataimat, aztán egy halvány mosoly kíséretében megköszöntem Edwardnak. Pont úgy, mint eredetileg, most is Alice és Jasper mentek Rony-ért és a többiek beszálltak a Volvóba. Egy kicsit ideges voltam. Nem csinálhatok mindent úgy, mint először. Ez egy második esély a számomra. Egy lehetőség, hogy most ne rontsam el a nővérem életét és minden úgy maradjon, ahogy annak lennie kell. Még akkor is, ha ez nekem fájdalommal jár majd.

Gyorsan beértünk a suliba és csendben vártuk Alice-éket. A többiek nem tudhatták, hogy Rony ma nem jön. De én pontosan tudtam, hogy ennek köszönhetően ma csak még jobban kerülnöm kell Edwardot.

Egy motor zúgása szakított ki a gondolataimból, és ahogy az iskola kapuja felé pillantottam, megláttam Damon-t. Csak úgy, mint tegnap, most is elbűvölt a gyönyörű járgány. De most már tudtam, hogy az utasa egy segítőkész, kedves vámpír.

Fegyelmeznem kellett magam, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy ismerem őt. Damon levette a sisakját, de most visszafogtam magam, mert tudtam, ha most bármi is kicsúszik a számon, hallgathatom Emmett beszólását, amiből az következik, hogy Edward féltékeny lesz és egész nap hozzám sem fog szólni, majd amikor nem bírja, megcsókol. Ez az, amit ma el kell kerülnöm.

Damon felém fordult és elmosolyodott, amit én sem bírtam nem viszonozni. Majd ruganyos léptekkel megindult… felénk. De hisz az első nap az épületbe ment. Vagyis ő is emlékszik- vontam le a következtetést és ekkor megállt tőlünk alig néhány méterre.

- Sziasztok- köszönt, de tekintete az enyémet kereste. –Damon vagyok.

- Szia. Én Bella vagyok. Ők a testvéreim. Rosalie, Emmett és Edward- előztem meg Rose-t. Láttam rajta, hogy ő is épp mondani akart valami, de nem akartam, hogy olyat mondjon, amitől Damon elmenne. Nekem nem szabad ma kettesben maradnom Edwarddal. –Segíthetünk valamiben?

- Igazából a tanulmányi irodát keresem. Szeretnék beiratkozni. Esetleg tudnátok nekem segíteni? –kérdezte és a szeme sarkából rám sandított. És én értettem a célzást.

- Persze- siettem mellé, majd karjára tettem a kezem. –Gyere, majd én megmutatom, merre van. Szívesen körbevezetlek.

- Igazán hálás lennék érte.

- De… Bella. Nekünk mennünk kell órára. Szerintem bárki szívesen segítene neki- Edward hangjában érződött a harag és a szemében ott volt a féltékenység. De úgy tettem, mint aki nem vett észre semmit.

- De hát Edward. Még sem lehetek udvariatlan. Idejött hozzánk és segítséget kért tőlünk. Természetes, ha segítek neki. Vagy nem? –kérdeztem ártatlanul.

- De- adta meg magát végül, majd elfordította a fejét. Piszkosul fájt, hogy nem mondhatom el neki mennyire erősek az érzéseim iránta. Percről percre erősödnek és fogalmam sincs mekkora erőre lesz szükségem, hogy ellenálljak neki.

- Akkor majd órán találkozunk. Rose, Em, ha megbocsátotok. Később beszélünk- mosolyogtam rájuk, majd Damon-ba karolva elsétáltam mellettük. Már jócskán hallótávolságon kívül lehettünk, mikor hangosan kifújtam a levegőt és megálltam. Damon érdeklődve pillantott rám és türelmesen megvárta, hogy beszélni kezdjek. De egy hang se jött ki a torkomon. Mintha egy hatalmas gombóc nem engedné azt sem, hogy levegőt vegyek. Leültem a padra, ami az ablak alatt volt és a földet kezdtem bámulni. Éreztem, hogy Damon leül mellém, majd gyengéden átkarol, és a mellkasára húz. Még csak egy napja ismerem, de pontosan tudja, hogyan tud megnyugtatni. Eszméletlen, milyen hatással van az érzelmeimre.

- Mi a baj, Bella?

- Ez annyira nehéz. Pontosan tudom, mit nem szabad ugyan úgy csinálnom, mégis annyira nehéz megállni. Soha nem gondoltam, hogy minden pillanatban egyre jobban és jobban szeretem majd.

- Bella, a te döntésed volt. Én csak segítettem neked. Adtam egy lehetőséget. És újra a te döntésed lesz, hogy élsz-e vele vagy sem. Minden csak rajtad múlik. Láttam rajta az előbb mennyire rosszul esett neki, hogy velem jöttél.

- Nekem viszont jó volt, hogy odajöttél. Segítettél és kihúztál a bajból.

- Pedig az előző reakciód jobban tetszett, mikor megláttál- vigyorgott kajánul, ezzel jelezve, hogy elég a komoly témákból.

- Az csak a motor miatt volt.

- Áá… szóval a motorom jobban tetszik neked, mint én?

- Igen- mosolyogtam, majd felpattantam. Ebben a pillanatban teljesen gondtalannak és felszabadultnak éreztem magam. Damon is követte a példámat és vidáman tettük meg az utat az első óránk helyszínéig. Ugyanis út közben megtudtam, hogy már rég beiratkozott és csak azért találta ki az egészet, hogy elvihessen a többiek közeléből.

Dam-nek is hasonló volt az órarendje, mint nekem. És az első óránk történetesen együtt volt. De ahogy a terembe léptünk és megláttam Edwardot, a jókedvemet mintha elfújták volna. Feszült lettem és ideges.

- Nyugi- suttogta Damon a hátam mögül nagyon halkan, hogy csak én halljam. Aztán hangosabban hozzátette. -Na, mi lesz? Nem akarsz bemenni a terembe vagy csak engem takargatsz a csini csajszik elől?

- Te nem vagy normális Damon.

- Hé, ez fájt- kiáltott fel, majd miután utat engedtem neki, belépett a terembe. Szétnézett, majd újra felém fordult. –Mondd, hogy te egyedül ülsz- nézett rám könyörgőn, mire felnevettem és nemlegesen megráztam a fejem.

- Nem. Én ott ülök hátul- mutattam az Edward melletti üres helyre. –A TESTVÉREM mellett.

A testvér szót direkt megnyomtam kicsit, hogy Edward úgy tudja, nekem csak egy testvért jelent, semmi többet.

- Kár- szontyolodott el Dam, majd vidámabban hozzátette. –És nem akarsz véletlenül az én padtársam lenni? Átpateroljuk valamelyik csaj a tesód mellé és máris szabad egy hely.

Az ajánlat túlságosan is csábító volt. A tudat, hogy a lehető legmesszebb lehetek Edwardtól megnyugtatott, ugyanakkor hatalmas fájdalmat is okozott.

Edwardra néztem, akinek szemében félelem, harag, féltékenység és szenvedés váltakozott. Olyan érzésem támadt, hogy egészen a lelkébe látok. És nekem megesett rajta a szívem. Bármennyire is szeretném magam távol tartani tőle, nem bánthatom ennyire. Főleg úgy, hogy most még nem tudja, miért teszem ezt. És valahol a szívem mélyén vágyom rá, hogy a közelében lehessek.

- Talán majd máskor. Most inkább a testvérem mellé ülök. Nem fosztom meg a csini csajokat a társaságodtól- eresztettem meg egy mosolyt, majd elsétáltam mellette és leültem Edward mellé. Közben figyeltem, ahogy Damon nagyot sóhajtva leül az egyik csaj mellé, akinek a társa hiányzott.

Egy apró kuncogás hagyta el ajkaimat, mire Damon hátra fordult és rondán nézett rám én pedig kinyújtottam rá a nyelvemet. Szegényt azért sajnáltam, mert a csaj minden gátlás nélkül egyfolytában nyomult rá. Ahogy leült, már meg is szólította és egyfolytában valami hülyeséggel traktálta és a kezei is önálló útra indultam Dam hátán, karján esetleg combján. Nem sok hiányzott, hogy felnevessek, de megesett rajta a szívem, ezért mielőtt a tanár bejött volna hangosan odaszóltam neki úgy, hogy mindenki meghalljon minket.

-Hé, Damon. Vigyázz, mert a barátnőd ha ezt látná, szerintem keresztbe lenyelne. De nem csak téged, hanem a melletted ülő lányt is.

- Ez meg mi volt Bella? –kérdezte Edward kissé mérgesen és ezzel magára vonta a figyelmemet.

- Csak jól szórakozok.

- Ez neked játék?

- Igen, de mi ezzel a baj? Ne mondd, hogy a kiscsaj gondolatai nem szórakoztatóak. Lefogadom, hogy már vagy hatszor elképzelte hogyan teperné le Damon-t. Igazam van?

- Többször is- morogta. –De most nem ez a lényeg. Bella, ez egy idegen vámpír –sziszegte.

- Na és? –rántottam meg a vállam. –Különben is. Nekem nem idegen. Ő Damon Salvatore és remek társaságnak bizonyult.

- Értem. Alig ismered 15 perce, de te mindent tudsz róla. Igaz? Tudod, hogy miért van itt, van-e családja vagy esetleg barátnője.

- Igen, képzeld, tudok róla nagyon sok mindent- sziszegtem. –És veled ellentétben ő szórakoztató társaság. Miért kellett elrontanod a jókedvemet? Már bánom, hogy nem fogadtam el az ajánlatát és nem mellé ültem.

- Bella… én- suttogta megsemmisülve, de nem hagytam rá időt, hogy beszéljen.

- Nem érdekel, mit akarsz mondani. Inkább hanyagoljuk a témát. Jó? Ehhez most nincs idegzetem.

Elfordítottam a fejem és az ablakon kezdet kifelé bámulni. Néztem, ahogy egyre nagyobb cseppekben esik az eső és végül zuhogni kezd. Olyan sűrűn esett, hogy alig láttam a fákat tőle. Mintha egy függöny lenne, ami arra szolgál, hogy ne lássam az erdőt. Az eső szép lassan megnyugtatott és már nem voltam annyira zaklatott.

Tulajdonképpen nem az bántott, hogy Edward számon kért rajtam valamit vagy, hogy elrontotta a jókedvemet. Hanem az, hogy nekem ezt kell tennem azért, hogy ő boldog lehessen a nővéremmel. Az, hogy szembe kell fordulnom a saját érzéseimmel, ha nem akarok megint mindent tönkretenni. Damon-nek igaza van. Most minden az én döntésemen múlik. Ha szépen ellököm magam Edwardtól, akkor egy idő után elmúlik nála ez a szeszély és boldog lesz Rony-val. Az pedig nem számít, én mennyit fogok szenvedni. A lényeg, hogy a testvérem boldog legyen. Az én boldogságom az övéért cserébe. Ez sajnos így működik és én mindenre hajlandó vagyok érte, akkor is, ha ő önző módon képes lett volna tönkretenni apa életét. De most már biztos vagyok benne, hogy nem fogják hagyni a többiek. Efelől nyugodt lehetek.

Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy vége az órának. Mivel a következő óránk és a teljes órarendünk megegyezik az utolsó órán kivételével, Damon már az asztalunknál állt útra készen. De Edward sem tágított a padtól egy centit sem. Mind a ketten arra vártak, hogy összeszedjem a cuccaimat és elinduljunk.

- Mehetünk? –kérdezték egyszerre, miután felálltam.

- Persze.

- De, Bella… - kezdte Edward, de nem akartam, hogy befejezze. Nem akartam többször megbántani.

- Megyünk mind a hárman. Ugyanis Damon-nak majdnem ugyan olyan az órarendje, mint nekünk és a legtöbb óránk közös. Én pedig megígértem neki, hogy mindenhova elkísérem.

- Persze- felelte gúnyosan. Fájt, hogy ilyennek látom és az még jobban, hogy miattam ilyen. De ez a helyes. Ezt kell tennem. Csak így védhetem ki a hibákat, amiket egyszer már elkövettem.

Nagyot sóhajtva indultam el a duzzogó Edward után és mellettem ott jött Damon is. Most minden vicc és jókedv nélkül tettük meg az utat a teremig. Közben beértük Edwardot és így hárman mentünk, de senki nem szólt egy szót sem. Mindenki csendbe burkolózott és nem úgy nézett ki, hogy bárki meg akarná törni ezt a csendet. Egészen addig, amíg Alice és a többiek meg nem álltak előttünk. És a kis energiabomba rá nem kezdett.

-Ma este bulizni megyünk. És nincs kifogás. Jól fogjuk érezni magunkat, láttam.

- De Alice…

- Bella, kérlek- nézett rám kölyökkutya szemekkel, amiknek nem lehet ellenállni. Ilyen nincs. Ezt már büntetni kéne.

- Oké- adta meg magát Edward és végül én is.

- Rendben- sóhajtottam, majd eszembe jutott valami. –Alice, Jasper, hadd mutassam be Damont. Most költözött a városba és egy darabig marad is. Dam, ő itt a nővérem Alice és a párja Jasper.

- Igazán örülök. Meg kell mondjam, még nem találkoztam ekkora klánnal- felelte Damon komoly arccal. Na, tud komoly is lenni. Mondjuk ezt tegnap este már tapasztaltam.

- És még vagyunk- csilingelte Alice. –És téged is szívesen látunk este. Sőt. Előtte át is jöhetnél hozzánk. Esme és Carlisle szívesen megismernének és beszélgethetnénk egy kicsit.

- Sajnos az este nem jó. Egyéb elfoglaltságom akadt, és ha nem bánod azt a nagy összejövetelt áttehetnénk holnapra. Ma délután még rengeteg elintéznivalóm van- utasította vissza pöttöm testvéremet az új barátom.

- Rendben. Akkor holnap. De mindenképpen át kell jönnöd.

- Ígérem így lesz.

- Rendben. Akkor mi most mentünk. Otthon találkozunk- azzal Alice már el is tűnt Jasperrel a sarkában. Még Rose elém jött, megölelt és ők is távozni készültek, de még egy mondatra visszafordultak.

-Oh… Edward, Rony ma délután nálunk lesz, de estére haza kell mennie. Carlisle otthon megvizsgálta és azt mondta semmi komoly.

És ők is eltűntek. Na, szép. A nővérem ott lesz nálunk. Hogy fogok a szemébe nézni azok után, ami tegnap ilyenkor történt. Hogyan fogom elviselni, hogy Edwarddal van, mikor én is annyira vágyom rá? Mit fogok csinálni? Hogyan fogom kezelni a helyzetet?

Forbidden Love- 11.fejezet

(Bella szemszöge)

- De mit akarsz te? –kérdezte Rose, miután mindent elmondtam neki, ami ma történt.
- Hogy mit akarok? Még magam sem tudom. Jaj Rose, segíts. Mit tegyek?
- Mit éreztél, mikor megcsókolt?
- Azt, hogy én vagyok a világ legboldogabb vámpírja. Iszonyatosan jó volt a karjaiban lenni. Érezni őt.
- Akkor, ha szereted, miért akarod elszakítani magadtól?
- Nem, nem és nem. Én nem szerethetem őt. Én nem. És nem is szeretem. Ő a nővérem vőlegénye. És nekem nem jelenthet többet egy testvérnél.
- Bella, a szívnek nem lehet parancsolni.
- De én fogok. Én tudok magamnak parancsolni.
- Nem Bella. Akármennyire is erős vagy, nem fogsz tudni ellenállni a szíved parancsának. És a szíved Edwardot választotta.
- Nem választott a szívem senkit. Rose, kérlek, hagyjuk a fenébe.
- Nem lehet csak így ennyivel elintézni a dolgokat. Ha nekem nem is, de magadnak be kell vallanod az érzéseidet. Neked kell együtt élned az érzéseiddel. Tudom, hogy megbízol bennem, de nem várom el, hogy mindent megossz velem. Viszont ha beszélni akarsz valakivel, akkor hozzám továbbra is fordulhatsz, mint eddig. Én melletted leszek, bárhogy is döntesz.
- Tudom. Te mindig mellettem voltál és ezért hálás vagyok. Köszönöm, hogy vagy nekem Rosalie- suttogtam és átöleltem.
- Nincs mit. Most lemegyek. Ha gondolod, gyere utánam- adott egy puszit a homlokomra, aztán elindult kifelé, de az ajtóban megállítottam.
-Rose, ne mondd el senkinek, jó?
- Ez csak természetes- rám mosolygott és kilépett a szobából.
Egyedül voltam újra. Újra a gondolataimban. És az most nem volt jó. Féltem beismerni még magamnak is, de talán van abban valami, amit Rose mondott. Talán tényleg beleszerettem Edwardba? A nővérem vőlegényébe? A testvérembe? De az nem lehet. Én nem szerethetem őt. Nekem nem jelenthet többet Edward, mint egy barát vagy testvér. De ahogy Rose mondta a szívnek nem lehet parancsolni. Az eszem tudja, hogy helytelen amit érzek, de a szívem nem. És ez a legnehezebb. Melyikre hallgassak? Engedjek a szív szavának és borítsak fel mindent magam körül, vagy hallgassak az eszemre és tegyek úgy, mintha én nem éreznék semmit. Mintha minden rendben lenne körülöttem, pedig egyáltalán nincs.
Gondolataim közül egy halk kopogtatás szakított ki és mielőtt bármit mondhattam volna, az ajtóban álló személy belépett a szobámba. Én pedig döbbenten ültem az ágyon és nem tudtam mit mondhatnék.
Edward beljebb lépkedett és óvatosan leült az ágy szélére. Hosszú percekig nem szólt egy szót sem, csak nézett és én is így tettem. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem az övétől. Szinte magába szippantott és nem eresztett.
Végül a csendet az ő bársonyos hangja törte meg.
-Rengeteget gondolkoztam a ma történteken.
- Edward…- kezdtem volna, de leintett.
- Iszonyatosan rossz volt, hogy csak úgy ott hagytál. Aztán mikor meghallottam, hogy azzal a Damonnal jöttél el, végképp betelt a pohár. Nem bírtam tovább az iskolában maradni. Elöntött a düh és a féltékenység. Hiszen vele kedves vagy és barátságos. Míg engem ellöksz magadtól.
- Edward, nem lehetek mindenkivel bunkó csak azért, mert téged mardos a féltékenység. Téged a mosdóban történtek miatt löklek el magamtól. Damon pedig csak egy barátom. És ha bele is szeretnék, nem állna közénk semmi. Hiszen ő nem a nővérem vőlegénye. És nem is a testvérem.
- Bella, ne csináld ezt. Csak azért, mert a nővéred a barátnőm, képes lennél lemondani a szerelemről?
- Igen- mondtam ki határozottan és ráemeltem tekintetem. Edward segített eldönteni, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak. Megszületett a döntés. –A nővérem örökre közöttünk állna. Soha nem lennék boldog, ha azzal a tudattal kellene élnem, hogy én miattam szenved a testvérem. Értsd meg, hogy nem tehetem ezt vele. Ő nem ezt érdemli.
- Bella- fogta meg a kezem és én nem rántottam el tőle. Élveztem, hogy hozzám ér, pedig pontosan tudtam, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok neki és magamnak is. –Szeretsz engem?
Nem tudtam mit válaszolhatnék neki. Ha azt mondom, hogy nem, akkor azzal becsapom őt és magamat is. De ha megmondom neki az igazat, akkor a nővéremnek okozok fájdalmat.
- Bella, válaszolj kérlek- könyörgő tekintete megoldotta a nyelvem.
- Nem tudom. Azt hiszem, igen. Össze vagyok zavarodva. Eddig is piszkosul helyesnek tartottalak, de a modoroddal megutáltattad magad. Aztán napról napra jobban megismertelek és rá kellett jönnöm, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek. Talán beléd szerettem, de ez nagy hiba volt a részemről.
- Nem. Nem volt hiba. Én is szeretlek téged. Már elmondtam, de ha kell, ezerszer elismétlem, amíg el nem hiszed.
- Nem azzal van a gond Edward, hogy nem hiszek neked.
- Akkor?
- Belegondoltál ebbe, mekkora fájdalmat okozol a nővéremnek, ha miattam elhagyod őt? Bele fog őrülni a fájdalomba.
- Rony felnőtt nő. Meg fogja érteni, hogy nem szándékosan történt. Hogy nem akartuk megbántani őt, de szeretjük egymást.
- Nem Edward- kiáltottam és felálltam az ágyról, majd az ablakhoz sétáltam és úgy folytattam tovább mondandómat, hogy kifelé néztem a sötét erdőbe. De hangom valamivel halkabb lett. Már csak az hiányzik, hogy a többiek is megtudják, miről beszélünk. –Mi nem szerethetjük egymást. Soha nem lesz olyan, hogy mi. Csak te és én vagyunk. Én nem vagyok hajlandó tönkretenni a nővérem életét.
- Rendben. De tudnod kell, hogy szeretlek, és bármire hajlandó lennék érted. Bármire. Szeretném, ha jól átgondolnád a döntésedet, mert ez mindenkire ki fog hatni. Viszont bárhogy is döntesz, az én döntésem végleges- suttogta komoly hangon és engem megrémisztett. Felé fordultam és a szemébe néztem, ahol elszántságot és bánatot láttam. Félve tettem fel a következő kérdésemet. Rettegtem a választól.
- Mi… milyen döntésed?
- Nem veszem feleségül a nővéredet.
- Tessék?- hangom két oktávval feljebb ugrott és Edward elé sétáltam.
- Jól hallottad. Nem veszem el a nővéredet. Függetlenül attól, hogy mi van közöttünk.
- Miattam csinálod, igaz?- megsemmisülve rogytam le a földre. Úgy látszik már most tönkre tettem a nővérem életét, pedig nem akartam.
- Igen. Megmondtam, hogy nem szeretem őt. És szerelem nélkül nem fogok megnősülni. Nem fogok belemenni olyan házasságba, ami mindkettőnknek rossz lesz.
- De ő szeret téged. Nem teheted ezt vele. Mindent hajlandó feláldozni érted- suttogtam és elszorult a torkom. Nem akartam sírni, de bosszantott, hogy képes feladni az eddigi boldogságát egy fellángolás miatt. Mert ez nem lehet szerelem. Nem érezhet irántam szerelmet ilyen rövid idő alatt.
- Igen? És akkor te miért teheted meg velem?- kérdezte és leguggolt elém.
- Az más.
- Miért? Mert te Isabella vagy? Hát sajnálom. De nem veszek el feleségül egy olyan nőt, akit nem szeretek- mondta, aztán felpattant és elindult volna kifelé, de elkaptam a lábát. A sírás határán voltam és bár vámpírként nincs könnyem, a fojtogató érzés megmaradt. Felnéztem rá, könyörgőn és itt valami megváltozott benne. Tekintete ellágyult, óvatosan leült elém és a mellkasához húzta a fejemet, hogy megnyugtasson.
Olyan jó volt, ahogy hozzámért, ahogy megpuszilta a fejem és vigasztalni próbált.
- Kérlek Bella, ne sírj.
- Akkor ne tedd ezt. Könyörgöm neked Edward, ne tegyél tönkre mindent.
- Bella…
- Az előbb azt mondtad bármire képes lennél értem- néztem a szemébe. Láttam benne a felismerést. Rájött mit akarok kérni tőle, de mielőtt tiltakozhatott volna, folytattam. –Ha tényleg szeretsz, akkor vedd feleségül a nővéremet.
- Bella, ezt ne. Ne kérj tőlem olyat, amit nem tudok teljesíteni.
- De, igen is tudod. Csak akarnod kell. Edward, ezt az egyet kérem tőled. Hogy vedd őt feleségül.
- Bella…
- Edward, kérlek. Ne hagyd, hogy magamat okoljam mindenért. Számomra fontos a nővérem. Az egyetlen vér szerinti testvéremről van szó Edward. Nem bánthatom meg. Kérlek, ne mondd el neki, mit érzel valójában. Tégy úgy, mintha ez a nap meg sem történt volna.
- Egy baj van Bella- suttogta. –Hogy ez nem ma kezdődött nálam. Ha a mai nap nem történt volna meg, akkor sem változna semmi. Én ugyan úgy szeretnélek, mint most annyi különbséggel, hogy te nem tudnál róla és én sem tudnám, te mit érzel valójában irántam.
- Kérlek, Edward- suttogtam. Végig a szemébe néztem és teljesen elvarázsolt. Leheletét éreztem az ajkaimon, annyira közel volt hozzám. Nagy valószínűséggel ő is erre gondolhatott, mert tekintete az ajkaimra vándorolt és mielőtt felfoghattam volna, mit csinál, ajkaimra tapadt. Szenvedélyesen és kétségbeesetten csókolt, mintha soha többet nem tehetné. Én pedig bolond mód viszonoztam csókját, melytől az egekben éreztem magam. Szinte repültem a boldogságtól, de rá kellett jönnöm, hogy nekem ezt nem szabad. Ő az a személy, akire rá se lett volna szabad néznem.
Eltoltam magamtól és felálltam. Ő is követte példámat és megpróbálta kerülni tekintetemet. Azonban én nem akartam. Én látni akartam azt a gyönyörű szempárt és tudni akartam, hogy megteszi, amit kérek tőle.
-Edward…
- Nem.
- Kérlek.
- Nem… nem tehetem.
- Könyörgöm neked- felemeltem a kezem és az arcához érintettem, majd gyengéden kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Bella…- sóhajtotta és kinyitotta szemeit.
- Ez az egyetlen, amit a szerelem nevében kérek tőled. Hogy tartsd meg a nővéremnek tett ígéretedet és vedd feleségül. Kérlek.
- A szerelem nevében sem kérhetsz ilyet tőlem- húzódott távolabb és megkeményítette arckifejezését. Rideg maszkot öltött magára, hogy véletlenül se lássam, mit érez valójában. –Bármit megtennék érted. Akár egy csapat újszülött elé ugranék, ha azt kérnéd, de nem vagyok hajlandó megnősülni azért, mert te ezt akarod. Ezzel csak még nagyobb akadályt állítanál közénk, mint ami most van.  Úgyhogy nem. Sajnálom, de nem teszem, meg amit kérsz.
- Akkor takarodj a közelemből Edward- keltem ki magamból. Ennyi volt. Kértem szépen, sőt még könyörögtem is és nem használt. Ha nem megy szépen, akkor majd megy erőszakkal. Olyan kegyetlen leszek vele, mint még soha senkivel. Rá fogom kényszeríteni, hogy visszamenjen a nővéremhez. Még akkor is, ha szenvedni fogok miatta.
Az én fájdalmam nem számít. Tudom, hiszem, hogy Edward és a nővérem boldogok lesznek együtt. Éppen ezért áldozom fel én a saját boldogságomat. Mellettem sosem lenne Edward olyan boldog, mint a nővéremmel.
Edward minden szó nélkül kisétált a szobámból én pedig amint becsukódott az ajtó, az ablak elé léptem, kinyitottam és kiugrottam. Futásnak eredtem és meg sem álltam az erdő közepéig. Ott mérgemben kicsavartam két fát és felugrottam a harmadiknak az egyik ágára. Onnan néztem le a másik kettőre, amit egy egyszerű kézmozdulattal kirántottam a helyéről. Edwardnak nem egy sziklatömb kell. Ő nem ezt érdemli. Neki egy olyan nőre van szüksége, akinek dobog a szíve, és akire vigyáznia kell. Akinek szüksége van arra, hogy vigyázzanak rá és megóvják mindentől. És én nem vagyok ilyen. Én meg tudom magam védeni. Én épp olyan erős vagyok, mint Edward. Mellettem nm érezheti azt, hogy védelemre szorulok. Mert ez nincs is így. Nekem nincs szükségem arra, hogy vigyázzanak rám.
-Kit látnak szemeim? Csak nem a kicsi Bella?
Lenéztem az ágról és a fa alatt ott állt Damon azzal a hatalmas arcrepesztő vigyorával, ami Emmett arcán is folyton ott virít.
- Nincs kedved csatlakozni hozzám?
- Hát, ha nincs ellenedre, akkor nagyon szívesen-, de már ott ült mellettem.
- Most pont a te társaságodra van szükségem- halványan rámosolyogtam, de ő nem viszonozta azt. Inkább aggódva figyelt.
- Mi a baj? Már az iskolában is észrevettem, hogy nincs valami rendben. Reggel mikor megláttalak az iskola parkolójában, teljesen más voltál, mint mikor hazavittelek. És most még rosszabbul nézel ki. Baj van?
- Baj az van. Ráadásul rengeteg.
- Elmondod? Hátha tudok valamiben segíteni. De sokszor az is sokat jelent, ha valakinek el tudod mondani mi bánt. Hidd el, én már csak tudom.
- De alig ismerlek.
- Ezen könnyen változtathatunk- vigyorgott. –Damon Salvatore vagyok. Van egy öcsém Stefan és neki van egy felesége Elena. Nem sokkal ezelőtt szerelmes voltam, de a lány eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Magam alatt voltam és így kötöttem ki itt. Most te jössz.
Hangosan felnevettem. Olyan gyorsan darálta el, hogy vámpírként is figyelnem kellett, mit mondd, mert alig lehetett érteni.
- Most komolyan Bella- és valóban komoly hangnemre váltott, amitől nekem sem volt már nevethetnékem. –Tudod mit? Ha te elmondod mi bánt, akkor én is mesélek neked az életemről. Így nem leszek számodra ismeretlen és alán a barátod is lehetek egy napon.
- Rendben- sóhajtottam. Megegyeztünk.
Azzal elmeséltem neki mindent, ami ma történt. Nem hagytam ki semmit sem, mert úgy éreztem megbízhatom Damon-ben. Egy hangocska a fejemben azt súgta, hogy ő nem fog bántani és megbízhatok benne.
-Szóval te is szereted és ő is téged, de ő a nővéred vőlegénye és te nem akarsz fájdalmat okozni senkinek- foglalta össze egy mondatba az egész napot, miután befejeztem a mesélést.
- Igen. Hidd el, visszacsinálnám az egészet, ha lehetne. Visszamennék az időben, hogy ez még csak véletlenül se forduljon elő.
- Komolyan gondolod? –kérdezte Damon.
- Igen. Nagyon komolyan.
- Az a helyzet, hogy az egészet nem tudom visszaforgatni. De ezt a napot újrakezdheted, ha tényleg ezt szeretnéd- először azt hittem csak viccel. De az arca nem erről árulkodott. Épp ellenkezőleg. Azt mutatta, hogy nagyon is komolyan gondolta.
- Tényleg meg tudod tenni?
- Igen. Viszont vigyáznod kell. Ha elszólod magad, akkor komoly gondjaid lehetnek. És megváltozhat a jövő.
- A jövő?
- Igen. Mi tulajdonképpen az idővel fogunk játszani.
- Értem. Mit kell tennem?
- Semmit. Csak behunyod a szemed és utána újrakezded a napod. Mindent bízz rám. Te csak arra figyelj, hogy ne történjen úgy mindent, mint ma.
- Rendben. És… köszönöm- öleltem meg hálám jeléül, majd elengedtem.
- Nincs mit. Készen állsz? –bólintottam. –Akkor hunyd be a szemed, számolj el tízig és utána nyisd ki.
Úgy tettem, ahogy kérte. Becsuktam a szemem és számolni kezdtem. 1…2…3…4...5…6…7…8…9…10 és kinyitottam a szemem.

Sziasztok!

Remélem tetszett és sikerült meglepnem titeket. Írjatok komit és pénteken jön a folytatás. 

Puszi: Hope

Forbidden Love- 10.fejezet

(Bella szemszöge)

Edward homlokát az enyémnek döntötte én pedig teljesen a falnak dőltem. Lábaim remegtek, és ha dobogna a szívem már rég kiugrott volna a helyéről. Mind a ketten zihálva szedtük a levegőt, amire egyikünknek sincs szüksége.

-Szeretlek Bella- suttogta és nekem erre volt szükségem, hogy kitisztuljon az agyam. Ellöktem magamtól Edwardot és elindultam kifelé, de elkapta a karomat.

- Eressz el.

- Bella…

- Nem. Engedj el. Nem akarom, hogy bármit is mondj.

- Pedig meg kell beszélnünk- nézett mélyen a szemembe. Majdnem sikerült elfelejtetnie velem mit szerettem volna néhány perccel ezelőtt. De idejében elfordítottam a fejem és emlékeztettem magam, hogy nem tehetem ezt. Nekem ehhez nincs jogom.

- Jól van. Beszéljük meg. El akarom felejteni. Nem akarok emlékezni erre a csókra. Csak egy botlás volt. Nem is szabadott volna megtörténnie. Te a leendő sógorom vagy és a testvérem. Nincs és nem is lehet köztünk semmi.

- Bella, ne csináld ezt. Nem bírom. Megőrjítesz. Egyszerűen nem bírok csak a testvéred lenni. Én nem úgy tekintek rád, mint Emmett vagy Jasper.

- Pedig én csak testvéri szeretetet érzek irántad. Semmi mást. Nem jelentesz számomra többet, mint Jasper vagy Alice- hazudtam egyenesen a szemébe. Holott nagyon is éreztem iránta valamit. Valamit, amit senki más iránt. Úgy vonzott magához, mint vasat a mágnes. De eddig nem ismerhettem be magamnak. Olyan régóta próbálom elnyomni magamban az érzéseimet. Mert egyszerűen nem szabad rá gondolnom úgy, mint férfira. Ő számomra csak úgy létezhet, mint testvér vagy barát. De semmiképpen sem érezhetek iránta szerelmet. Ő tiltott gyümölcs a számomra.

- Az lehetetlen. Nem csókoltál volna vissza, ha nem éreznél semmit.

- Honnan tudod? Miből gondolod, hogy érzelem nélkül nem csókolóznék senkivel?

- Mert te nem ilyen vagy.

- Te nem ismersz engem Edward. Nem tudsz rólam semmit. Ne vonj le téves következtetéseket.

- Ez nem…

- Edward, neked ott van a nővérem. És boldogok vagytok együtt. Most csak hiányzik neked. De amint újra melletted lesz, meg fogod bánni, amit most tettél. Te nem szeretsz engem. Csak a nővéremet.

- Bella, te nem tudod, mit érzek. Nem mondhatod meg a szívemnek, hogy kit szeressen. Szeretem a nővéredet, de…

- Nincs de. Éppen most mondtad, hogy szereted. Akkor miről is beszélünk voltaképpen? Mert most már igazán nem értem.

- Bella- csattant fel mérgesen. - Szeretem őt, de nem szerelemmel. Eddig azt hittem ő az, aki nélkül nem tudnék élni, de tévedtem. Pont úgy szeretem őt, mintha a testvérem lenne. De te… te éjjel nappal a fejemben vagy. Folyton rád gondolok. Nem tudlak kiverni a fejemből. Minden nap alig várom, hogy láthassalak. Hogy a közeledben legyek. Rony viselkedése rádöbbentett, hogy sose szerettem akkora szenvedéllyel, mint téged. A kedvességed, a jóságod és a humorod, a gyönyörű szemeid, a dallamos nevetésed és estig sorolhatnám még melyek azok a tulajdonságaid, amik odáig vezettek, hogy beléd szeressek.

- Edward, elég. Ez így nem jó. Lehet, hogy te többet érzel irántam puszta testvéri szeretetnél, de én nem. Sajnálom, de nem tudok rád férfiként nézni- elkaptam róla tekintetemet és a padlót tüntettem ki figyelmemmel. - Nekem a bátyám vagy és a nővérem vőlegénye. Felejtsük el az egészet, mintha mi sem történt volna.

- Ezt akarod? Elfelejteni?- államnál fogva felemelte a fejemet és így kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

Nagy levegőt vettem és egyenesen a szemébe néztem, miközben kimondtam azt az egy szót, ami a boldogságomat romba dönti.

- Igen. El akarom felejteni.

- Rendben- engedett el Edward és egy lépést hátrált. –Ha ezt akarod, nem akadályozhatlak meg benne. Szabad akaratod van, és azt teszel, amit akarsz. Nem kényszeríthetlek olyanra, amit te nem akarsz.

- Köszönöm.

Arra számítottam, hogy Edward újra megállít, de ez nem történt meg. Kiléptem a mosdóból és az udvar felé vettem az irányt. Nem volt kedvem bemenni órára. Amúgy is elkéstem róla. A tanár biztosan engem piszkálna egész órán. Majd megkérem Carlisle-t, hogy adjon igazolást a mai napra. Emberi tempóban siettem ki a parkolóba, ahol idegesen vettem észre, hogy nincs itt az autóm. Ma Edwarddal és a többiekkel jöttem. Nagyszerű. Akkor ma futhatok haza. Pedig nem volt hozzá kedvem.

Már éppen indultam volna az erdő felé, mikor meghallottam egy kellemes hangot.

-Segíthetek valamiben?

Megfordultam, hogy megnézzem, kit kell elküldenem a fenébe, de amint megláttam ki az, rögtön elszállt a mérgem.

- A testvérem autójával jöttem reggel és most futhatok haza- mosolyodtam el. Damon egyre közelebb jött, majd mosolyogva bólintott.

- Kétségkívül nem okozna neked gondot vámpír létedre, de ha szeretnéd, én nagyon szívesen hazaviszlek.

- Én igazán nem akarok a terhedre lenni- mosolyogtam rá. Az előbbi rosszkedvemet mintha elfújták volna. Már nem a történteken agyaltam. Teljes figyelmemet Damon kötötte le.

- Ha teher lenne, nem ajánlottam volna fel.

- Ez igaz. Nos, akkor ha nincs más dolgod, örömmel elfogadom a fuvart.

- Ez a beszéd. Akkor, indulhatunk- ajánlotta fel a karját, amit nevetve fogadtam el. Elsétáltunk a motorjáig, ahol megkaptam a tartalék bukósisakot és felültem Damon mögé. Szorosan átöleltem és élveztem az utat. Hazáig navigáltam és nem is gondoltam a suliban történtekre egészen addig, amíg le nem szálltam a motorról és Esme fel nem tette a kérdést:

-Edwardék?

- Ők még a suliban vannak. De én nem akartam bent maradni.

- Történt valami?

- Igen és nem érzem jól magam. Mármint nem fizikailag, hanem lelkileg.

- Akarsz róla beszélni? –kérdezte együtt érzőn és már ott voltam, hogy elmondom neki, mikor észbe kaptam.

- Most nem. Majd talán később- suttogtam, aztán a hátam mögé néztem és intettem Damonnak, hogy jöjjön mellém. –Anya, szeretném neked bemutatni Damont. Damon, ő az anyukám Esme Cullen.

- Igazán örülök, hogy megismerhettem.

- Én is. És köszönöm, hogy hazahozta a lányomat.

- Igazán nincs mit.

- Nincs kedved bejönni? –kérdezte Esme és a lépcső felé mutatott.

- Ha nem gond, igen.

- Dehogy. Gyere csak- fogtam meg a karját és befelé húztam a házba. A nappaliban leültünk mind a hárman. Addig is, amíg társaságban vagyok, nem kell az Edwarddal történteken gondolkoznom.

- És, mi szél hozott ide? –kérdezte kedvesen Esme Damon-től.

- Kicsit szerettem volna elszakadni a családomtól és úgy gondoltam ez a hely tökéletes arra, hogy letelepedjek egy kicsit egyedül.

- Értem- mosolygott rá Esme.

- A családodtól? –kérdeztem rá, mire felém fordította a fejét és rám villantott egy aprócska mosolyt.

- Igen. Az öcsémmel és a feleségével élek. Stefan a vér szerinti testvérem. Egyszerre változtunk át. A felesége pedig Elena.

- És neked? Nincs társad? –kérdezte Esme. –Bocsáss meg, ha tolakodásnak tartod nem muszáj válaszolni.

- Ugyan, semmi gond. Most nincs. Volt egy lány, Katherine, de eltűnt. Igazából ő az oka, hogy elszakadtam a többiektől. Reménykedem benne, hogy egyszer megtalálom.

- Sajnálom. Mármint, hogy eltűnt- simítottam meg a karját vigasztalás képp.

- Bocsássatok meg, hogy elrontottam a hangulatot. Nem állt szándékomban.

- Ugyan- legyintett Esme.

- Ha nem haragszotok, halasszuk máskorra a beszélgetés további részét- pattant fel. - Most mennem kell.

- De nem maradsz még egy kicsit?

- Sajnálom Bella. Holnap találkozunk a suliban. És majd máskor folytatjuk a beszélgetést. Igazán örültem Ms. Cullen- fordult Esme felé udvariasan.

- Ugyan kérlek, tegezz nyugodtan. És bármikor szívesen látunk.

- Köszönöm. Akkor, viszlát Esme. Szia, Bella. Holnap találkozunk- kacsintott rám, majd nagy öles léptekkel az ajtó felé sietett. Mi is utána mentünk, de már csak annyit láttunk, hogy felpattan a motorra és eltűnik.

- Igazán rendes fiú.

- Igen, az – helyeseltem és elindultam befelé a házba. A lépcső felé vettem az irányt, mikor Esme hangja megállított.

- Bella, nekem bármit elmondhatsz.

- Tudom Esme, de talán majd később. Most nem szeretnék róla beszélni. Fent leszek a szobámban, ha valaki keresne.

- Rendben kicsim. Menj nyugodtan.

Amilyen gyorsan csak tudtam, felszaladtam a szobámba és bezártam az ajtót. Levetettem magam az ágyra és szorosan behunytam a szemem. Nem akartam, mégis tudtam, hogy muszáj végigrágnom magamban a ma történteket. És ugyan Esme-vel nem akartam megbeszélni, de muszáj lesz valakivel megosztanom a gondolataimat.

Megvárom, amíg Rosalie hazaér és majd vele beszélek- döntöttem el és ekkor jutott eszembe a nővérem. Biztosan ki lesz akadva, ha nem talál az ebédnél. És ha Edwardtól tudja meg a dolgot. Jaj, bele se merek gondolni mit fog kapni Edward a nővéremtől.

Gyorsan előkaptam a mobilom és elküldtem egy üzenetet Rose-nak, hogy amíg hazaér, ne legyen nagyon ideges.

Szia Rose!

Bocs, hogy nem szóltam előre, de hazajöttem. Ne keress a suliban. Ha hazaértetek beszélünk.

Puszi: Bella.

Tudom, hogy ezzel csak felidegesítem, de nem jutott jobb szöveg az eszembe. Így legalább azt tudja, hogy itthon vagyok, és nem kell azért aggódnia, hogy hol vagyok. És remélem azzal is megnyugtattam kicsit, hogy ha hazajön, beszélünk.

Addig össze kell szednem magam. Nem állhatok úgy elé, hogy még magam sem tudom, mit akarok. Vagyis tudom, mit akarok. Azt, hogy Edward ne hagyja el a nővéremet miattam. Abba Rony egész biztos belehalna. Számára Edward a minden. Az átváltozást is vállalná érte és Edward ezt nem értékeli. De nem hibáztathatom csak Edwardot. Valamit biztosan tettem, amiért így érez. Valamit, még ha nem is szándékosan. Talán túl közvetlen voltam vele. Nekem természetesnek tűnt a viselkedésem, de talán neki többet jelentett. Hiszen ő nem Emmett. Ő nem tudhatja, milyen vagyok. És félreérthette a viselkedésemet. Emmett és Rosalie mellett mindig önmagamat adhattam, Rose nem volt féltékeny, mikor megöleltem vagy megpusziltam bátyámat, mert tudta, csakis a védelmező testvért látom benne. És Em sem értette félre soha a közeledésemet. De Edward nem Emmett. Nyilván én okoztam ezt a zűrzavart a viselkedésemmel. Jaj, hogy én mennyire idióta vagyok. Hogy lehetek ilyen hülye? Nem lett volna szabad így viselkednem Edwarddal. Tartanom kellett volna a két lépés távolságot és akkor most nem történt volna meg ez. Én okoztam a gondot és én is fogom helyrehozni. Ha kell, akkor elmegyek messzire, hogy a testvérem boldog legyen. Mert az a fontos, hogy ő ne szenvedjen.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak halk kopogtatás zavarta meg a gondolataimat. Nagyot sóhajtottam és felkeltem az ágyról, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Amint megláttam nővérem aggodalommal teli arcát, behúztam a szobába és magamhoz öleltem őt. Sírni lett volna kedvem, amiért tönkretettem a nővérem kapcsolatát. De mivel vámpír vagyok, nem lehetséges a sírás számomra. Így maradt a könny nélküli szipogás.

Rose szorosan magához ölelt és el sem engedett, amíg én nem kezdtem fészkelődni. Leültünk az ágyra és vártam. Vártam, hogy rákérdezzen és mindent kibeszélhessek magamból. Nem kellett sokat várnom, mert aggodalma és kíváncsisága elég hamar győzedelmeskedett felette.

-Mi történt?

- Jaj, Rose. Egy szörnyeteg vagyok…

- Nem vagy az.

- De, igen. Nincsen nálam rosszabb lény ezen a földön. Én nem érdemlem meg, hogy éljek. Hagynod kellett volna, hogy ott, azon az éjszakán meghalljak. Akkor most mindenkinek könnyebb lenne.

- Nem. Ilyet ne mondj.

- Pedig most igazam van. És te is így fogod látni, ha megtudod, miért mondom ezt.

- Akkor mondd el. Hadd győzhesselek meg róla, hogy te nem vagy rossz. Hogy nem volt rossz döntés, hogy megmentettelek. Hadd cáfolhassam meg a magadról kialakított képet- kért és szinte már könyörgött Rose és én nem bírtam tovább.

- Én…