23.fejezet

„Minden történet véget ér valahol, de az életben minden vég valami újnak a kezdete!”

 (Bella szemszöge)

- Láttam…

-Láttam a Volturi vesztét- suttogtam. Mindenkinek elakadt a lélegzete. Senki nem gondolta volna, hogy egy napon bekövetkezik, hogy a Volturit letaszítják a trónról. Pedig ezt láttam. A román klánt. A vezetőjüket, Stefant és Vladimirt, amint győzelemittas vigyorral a képükön apám helyére ülnek és tönkreteszik mindazt, amit mi felépítettünk. Elfoglalják Volterrát és végeznek a családommal. Mindenkivel. Az apámmal, az anyámmal, a testvéremmel. Mindenkivel. Elpusztítják a Cullen klánt árulás címszó alatt. És ami a legrosszabb. Hogy a lányommal is végeznek. Megölik a gyermekem. Az egyetlen lányom.

- Tessék? –kérdezte pár perc elteltével Caius.

- A Volturinak meg vannak számlálva a napjai. Soha nem tapasztalt túlerővel nézünk szembe alig pár nap múlva. Végünk van- a hangom nem volt több suttogásnál. Még mindig a látomás hatása alatt voltam.

- Mégis kik támadnak Bella? –kérdezte Marcus és most a megszokott unott hangja ijedten csengett.

- A románok. Mindent tudnak rólunk. Nem tudom honnan, de tudnak minden apró részletet a Volturi működéséről. Olyanokat, amiket csak a tagok tudhatnak.

- Az nem lehet- csattant fel apám és félelem csillant a szemében. Nagyon jól tudta, hogy ha már engem megrémít ez az egész, akkor nagy baj van. Márpedig én féltem. Nem attól, hogy meghalok, hanem attól, hogy elveszítem a számomra legfontosabb személyeket. Nevetve szaladnék a halálba, ha tudnám, hogy ezzel megmenthetem a családomat. De itt az a szörnyű nagy helyzet, hogy ha én elbukom, akkor mindenki meghal. A románok rengetegen vannak. Háromszor annyian, mint a Volturi a gárdával együtt. És az, hogy láttam elbukni a családomat, csak azt jelentheti, hogy én már az elején meghalok. Meghalok, és nem tudok segíteni a családomnak. Nem védhetem meg őket. Az apámat, a testvéremet, a szerelmemet, a lányomat. Egyiküket sem.

-Bella- fordított maga felé Will. –Szedd össze magad. Szükségünk van rád. Nem adhatod fel ilyen könnyen. Hallod? Gyerünk.

- De felfogtad mit jelent ez? –suttogtam erőtlenül és a szemébe néztem. Láttam rajta a félelmet. Ugyanakkor féltés, aggodalom, szeretet és szerelem is jól kivehető volt tekintetéből. Tudtam, hogy aggódik. Félti a családját, fél ő maga és ismerem már annyira, hogy ő sem a saját épségéért aggódik. Szeret minket. A családját és a szerelem nem szólhatott másnak, mint a menyasszonyának. Ilyen nincs. Ő csak egy ember, aki belecsöppent a vámpírok háborúval teli világába. Ez igazságtalan. Neki nem lenne szabad meghalnia. Ha mást nem is, de őt és a lányomat biztonságba kell helyeznem. Tudom, hogy Caroline képes lesz megóvni őt és felnevelni úgy, hogy jó legyen. Belőle nem lehet szörnyeteg. És ha felnő ő fog vigyázni Caroline-ra. Az emberek világában nem történhet semmi bajuk. Igen. Ezt kell tennem. Összeszednem magam és menteni a menthetőt.

Nagy nehezen sikerült rendbe tennem a gondolataimat és végre úgy tudtam megszólalni, hogy nem remegett meg a hangom. Felöltöttem magamra az érzelemmentes arcot és apámat félbeszakítva kezdtem magyarázatba.

-Nem tudom, mennyien vannak pontosan. Csak annyit, hogy nagyjából háromszor annyian, mint mi. De az is lehet, hogy többen vagy kevesebben.

- Én nem láttam őket. Mióta itt vagyunk, nem látok- fakadt ki Alice. Szívem szerint odamentem volna hozzá és átöleltem volna, hogy ne érezze ennyire használhatatlannak magát, de nem tehettem. Itt az ideje, hogy kemény legyek. Újra olyannak kell lennem, amilyen régen voltam. Egyedül ez segíthet nekem. Ha most összeomlok, akkor vége mindennek. Ha én feladom a küzdelmet, mielőtt elkezdődne, akkor tényleg mindenki meghal.

- Miattam lehet. De ne aggódj. Hamarosan látni fogsz- majd ha meghalok- fejeztem be magamban a mondatot. –Szóval. Ezeket vigyétek egy tömlöcbe –muattam a két kivégzésre váró személyre. A testőrök elvitték Serenát és Marcót. Valahogy nem érzem biztonságosnak, ha hallják, miről beszélünk. Nem bízom bennük. Bármire képesek. Gyűlölnek engem és velem együtt a családomat is.

Miután visszatért a négy testőr, belekezdtem a mondandómba.

-Mindenki tudja mit jelent az, hogy a volturi bukását láttam.

- Azt, hogy téged elveszítünk- mondta Caius és ő is érzelemmentes volt, akárcsak én. Emlékszem, mikor harc közben azt is megtanította, hogyan rejthetem el az érzelmeimet mások elől. Tőle tanultam, hogyan kell teljesen nyugodt, nemtörődöm képet vágni, miközben majd meghalok a sok érzelemtől. Remek tanár volt. Mind a harc terén, mind az érzelmek elrejtésében. Ezért pedig elmondhatatlanul hálás vagyok neki.

-Pontosan. Ezért a lehető legtöbb ideig ki kell tartanom. Ha végzek a felével, akkor van rá esély, hogy valamennyien túléljétek.

- De lányom…

- Hidd el apa, hogy én nem fogom túlélni. Én leszek az legfőbb célpont. De nektek harcolnotok kell. Túl kell élnetek. Valakinek vigyáznia kell a lányomra és Caroline-ra. Nem maradhatnak védelem nélkül.

- Hallgatunk- mondta Marcus. Pontosan tudta, hogy én már döntöttem és nem változtathat semmi a döntésemen. Minden apró lehetőséget megvizsgáltam. Az alagút végén lennie kell egy kis fénynek. Egy aprónak, hogy a családunk pár tagja túlélheti ezt a harcot és megmenekülhet. Rengeteg vita és megbeszélés után sikerült egy használható tervet összeraknunk, ami talán be is válhat. Miután a megbeszélés véget ért, apámék elvonultak a szobáikba, a testőröket elengedtem a dolgukra. Már csak a Cullen család állt a nagyteremben, a bátyám és Caroline.

-Esme, megnéznétek a lányom? –kérdeztem a Cullen lányokra nézve. Ők bólintottak és már indultak is. –Menjetek ti is. És te is Edward. Nézd meg a lányod. Ismerkedj meg vele. Legalább egy kis időt tölts vele. Ha már így alakultak a dolgok- suttogtam a végét és lehullott az állarcom. Már képtelen voltam rideg és kemény lenni. Egyszerűen az az énem elveszett, amint megismertem a szerelemet. De nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. Még ha nem is tudok teljesen olyan lenni, mint régen, akkor is meg kell próbálnom. Legalább fele annyira erősnek kell lennem, mint az összeomlásom előtt.

- Beszélnünk kell- mondta komolyan a szemembe nézve.

- Lehet, de nem most. Menj. Oh… és kerítsd elő a feleséged. Nem tudom, hol van, de le kell ellenőriznem.

Muszáj olvasnom benne. Benne és mindenki másban. A Cullen család tagjában feltétel nélkül megbízom, de azért nem árt az óvatosság. Ezt bizonyítja az is, hogy áruló van köztünk és egészen idáig nem is jöttünk rá ki az. Hogy lehetséges, hogy nem jöttünk rá? Hiszen annyi tehetség van köztünk. Elképzelhetetlen, mégis megtörtént. A hatalmas Volturit elárulták és napok kérdése, mire a hatalmat átveszi a román klán.

-Miért ellenőriznéd le?

- Azért, amiért benneteket is. És mindenkit ebben az átkozott kastélyban. Áruló van köztünk és ez okozza a vesztünk- mondtam kiakadva. Hol járt ez az elmúlt két órában? Hajj, nekem ehhez most nincs türelmem. –Menj, nézd meg a lányod.

Edward fogta magát és elhagyta a termet. Már csak hárman maradtunk. A bátyám, Caroline és én.

-Bella, mi lesz itt? Mit fogunk tenni, ha nem válik be a terv? –kérdezte bátyám és szorosabban húzta magához Carolinet. –Mi lesz Car-rel vagy a lányoddal?

- Éppen erről akartam veletek beszélni. Úgy gondoltam, hogy ha mást nem is, de őket megmenthetnénk.

- Mire gondoltál? Hallgatlak- mondta bátyám. Remény csillant tekintetében. Bízott benne, hogy megmentheti szerelmét.

- Új személyiség egy teljesen új helyen, távol Volterrától és a lehető legtávolabb a románoktól.

- És hogyan gondoltad? Csak úgy engedjük el őket egyedül? –kérdezte bátyám félelemmel a hangjában. –És ha megtámadják őket? Valakinek velük kell menni.

- Nem- kiáltottam fel. –Nem bízom senkiben. Amúgy sem vagyunk elegen. Ha egy vámpír velük megy, akkor sokkal hamarabb rájuk találnak. Csak pár évig kell kibírniuk, amíg a lányom felnő, aztán átváltoztathatja Caroline-t. És Lili ereje is hamarosan megmutatkozik. Ne aggódj, meg tudják majd védeni egymást. Viszont, ha te vagy valaki a volturiból esetleg a cullen családból eltűnne, azonnal tudnák, hogy kit keressenek. Így legalább van egy kis esélyük a túlélésre. Gondold végig és rá fogsz jönni, hogy igazam van- mondtam és megszorította bátyám vállát, majd otthagytam őket kettesben. Ha Will átgondolja, rájön, hogy igazam van. El kell intéznem mindent, amire csak szükségük lehet egy új élethez. Egyenesen a szobámba mentem, hogy azt a kevés időt, amim még maradt, a lányommal tölthessem. A lányommal, a szerelmemmel és a második családommal.  

(Will szemszöge)

„A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt, és szenvedést.”

Miután Bella elment ketten maradtunk szerelmemmel. Nem akartam őt elengedni. Nem

akartam magára hagyni, de nem tehetek mást. Bellának igaza van. Ha azt akarom, hogy életben maradjon, akkor el kell engednem. Ha itt marad, akkor meghal. Örökre elveszítem. Bár ha elmegy, ha nem, akkor is elveszítem. De legalább a tudat, hogy valahol, távol innen boldog lehet és veszély nélkül élhet, erőt ad majd a harchoz.

-Nem foglak itt hagyni- suttogta szerelmem. Elcsuklott a hangja és teste rázkódott a karjaim közt. Sírt. Szorosan hozzám bújt és sírt. Megsajnáltam őt, de most az egyszer nem engedhetem, hogy az legyen, amit ő akar.

- Pedig meg kell tenned. Neked élned kell- emeltem fel fejét, hogy szemébe nézhessek. –Sajnálom, hogy ekkora bajba kevertelek. Annyira sajnálom. Bocsáss meg nekem.

- Will. Ne is mondj ilyet. Nem kevertél bajba. Oké? Én döntöttem úgy, hogy idejövök veled. Ne hibáztasd magad

- Pedig az én hibám. Ha távol tartom magam tőled, akkor nem lennél most veszélyben. Hát nem érted?- csattantam fel idegesen és hátráltam két lépést. Megijesztettem őt, pedig nem akartam. De talán így rávehetem, hogy elmenjen. Bármennyire is fáj, el kell engednem, hogy élhessen. Nem engedhetem, hogy egy ilyen vámpírháborúban halljon meg. Azt nem. –Nem eshet semmi bajod. Vigyáznod kell az unokahúgomra. Egyedül veled lehet biztonságban.

- Biztonságban? –horkant fel. –Nem vetted még észre, hogy egy gyönge ember vagyok, Lili pedig egy félvámpír? Már hogyan lehetne mellettem biztonságban? Nem tudom őt megvédeni.

- De. Éppen ezért mondom, hogy nálad jobban senki nem tudja megvédeni. Te el tudod őt rejteni az emberek között. Erre egyik vámpír sem lenne képes. Bellának igaza van. Akárkit küldenénk vele vagy veletek, előbb utóbb a nyomotokra akadnának. Egy vámpírt könnyű megtalálni, ha tudják, hol keressék. De két embert már nehezebb. Idővel pedig Lili felnő és ő fog rád vigyázni. Ha megkéred, átváltoztat, ebben biztos vagyok.

Bár egyáltalán nem szerettem volna, ha ilyen szörnyeteg lesz, de azt is tudom, hogy soha nem hagyná magára Lilit. És ezért vállalná még az elképzelhető legnagyobb fájdalmat is. Azért, hogy a kislány ne legyen egyedül, képes ilyen szörnyeteggé válni, mint amilyen én vagyok.

- És miért nem teszed meg te? Most. Hogy tudjak nektek segíteni. –kérte reménykedve.

- Nem. Ahhoz nincs elég időnk. Újszülöttként nem küldhetlek harcba. Veszélyes lenne. Megeshet, hogy ellenünk fordulnál. Nem lennél jó harcos, nem tudnál uralkodni az ösztöneiden, és így könnyű célpont válna belőled. Azzal tudsz most segíteni, ha beleegyezel a tervbe és elviszed innen Lilit amilyen messzire csak tudod. Ne fordulj vissza, eszedbe se jusson visszajönni ide. Soha- magamhoz szorítottam. Nagyon remélem megérti, miért kérem ezt tőle. Neki és az unokahúgomnak élniük kell. Hiszen még olyan fiatalok. A kicsi még egy éves sincs, Caroline előtt pedig ott az egész élet.

- És mi lesz veled? Egyáltalán honnan tudod, hogy nem fognak megtalálni minket?

- Bella elintézi. Új személyiség, új városban, sőt másik országban. A lehető legtávolabb innen. Ne félj. Mindent elintézünk, nektek csak fel kell szállni a repülőgépre és új életet kezdeni. Ne aggódj, mi mindent megteszünk azért, hogy nyugodt életetek legyen.

- És miért nem tudhatnak erről a többiek?–kérdezte könnyes szemekkel, nekem pedig belesajdult a szívem. Szerettem volna azt mondani neki, hogy minden rendben lesz és boldogan fogunk élni egy örökkévalóságon keresztül, de nem tehettem. Hiszen én magam sem bíztam ebben. Minek hitegetném ezzel őt, ha tudom semmi esély erre.

- Több okból is. Az első, hogy még nem derült ki, ki az áruló. A másik pedig, hogy nem tudjuk milyen képességei vannak az ellenségnek. Mi Bellával immunisak vagyunk minden mentális képességre és inkább meghalnánk, minthogy eláruljuk nekik, ti hol vagytok. Minél kevesebben tudjuk, annál nagyobb biztonságban lesztek. Te pedig nem mondhatsz senkinek semmit. Két- három nap és indulhattok. Addigra mindent megszervezünk.

- Honnan fogom tudni, mi történt veletek? És ha életben maradtok?

- Hallani fogsz a csatáról. Persze nem úgy, hogy vámpírok harcoltak a hatalomért. De az a nap benne lesz a hírekben. Ha valamelyikünk életben marad, azt tudni fogod. Ha túlélem, megkereslek. Ígérem- adtam egy puszit a homlokára és még szorosabban öleltem magamhoz. Ő már sírt és nekem is könnyek gyűltek a szemembe. Fájt látnom, ahogy életem szereleme szenved. Szenved és csakis miattam. El kellett volna hagynom őt vagy meg sem lett volna szabad ismernem. Ezzel csak a vesztébe küldtem. Milyen önző is voltam. Csak magamra gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy mennyit ártok neki az önzőségemmel.

- Gyere, segítek pakolni- húztam magammal a szobánk felé. Meg kell nyugtatnom. Bár nem tudom, hogy segíthetnék neki, ha én sem vagyok nyugodt. Majd meg halok a félelemtől. Soha életemben nem éreztem még ekkora félelmet. Nem azért féltem, hogy én meghalok. Ha ezzel megmenthetném a családom életét, kérés nélkül rohannék a halálba, hogy ők békében élhessenek. De azt hiszem, ez most nem lenne elég. Nem.

Csak őket féltem. A családom, akik születésemtől fogva mellettem voltak. Az apámat, aki sokszor kegyetlen, de belül vajszíve van. Tiát, akire mindig is úgy tekintettem, mint az anyámra. Őt nem érdekelte, hogy nem az ő fia vagyok. Már csak azért is szeretett, mert Aro az apám. A húgomat. El sem tudom hinni, hogy őt is bánthatják. Olyan sebezhetőnek tűnik. Olyan ártatlan, jólelkű és kedves. De tudom, hogy erős. Erősebb, mint bármelyikünk és büszke vagyok rá. Örülök, hogy a bátyja lehettem és vigyázhattam rá addig, amíg lehetett. Aztán ott vannak még a bácsikáim. Marcus és Caius. A nénikéim Sulpicia és Athenodora. A barátaim, Jane, Heidi, Alec, Dimitri, Félix, Oliver, Anabelle. Az unokahúgom Lili és életem szereleme, az én megmentő angyalom Caroline. El sem hiszem, hogy napokon belül mindennek vége. Mindenkit el fogok veszíteni. Mindenkit és ez csakis annak a nyomorult Román klánnak a hibája. Gyűlölöm őket. Teljes szívemből gyűlölöm mindegyiket. De megesküszöm, hogy ha túlélem, bosszút állok. Bosszút állok azokon, akik a családom vesztét okozzák. Azokon, akik tönkreteszik az életünket. Ezért még meglakolnak. Különben ne legyen a nevem William Volturi.