Forbidden Love- 9.fejezet

A féltékenység nem jó dolog, az elfojtott, elrejtett féltékenység azonban sokkal veszélyesebb, mint a nyíltan felvállalt.

(Bella szemszöge)

-Úgy látszik valakinek sikerül elcsavarni a hugicám fejét- mosolygott Emmett én pedig zavartan néztem rá. Való igaz, hogy az a pasi piszkosul jól néz ki és talán bele is tudnék szeretni, de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen férfi nem akarna tőlem semmit. Ugyanakkor ott a tény, hogy nekem más tetszik. Egy olyas valaki, aki soha nem lehet az enyém. Soha. Számomra ő tiltott gyümölcs.

Bátyám szavaira Edward felől egy alig hallható morgás volt a válasz, mire kérdőn néztem rá. De ő elfordította a fejét, mintha semmi nem történt volna. Inkább nem szóltam egy szót sem.

- Erről ne is álmodj Em. Még nem született meg az a férfi, aki elcsavarná a fejem- vágtam hozzá és segélykérőn néztem Rose-ra, mert tudtam, hogy melák bátyám nem éri be ennyivel.

- Hm… tényleg milyen helyes. Megyek és segítek neki eligazodni az iskolában. Talán… - indult el Rose a suli felé és amint hátat fordított férjének láttam rajta, hogy cseppet sem gondolta komolyan előző mondatát. Csupán elterelésnek szánta.

- De… de- hápogott Emmett, majd felesége után kapott. Maga felé fordította és szenvedélyesen megcsókolta. Elfordítottam a fejem és tekintetem a mellettem álló Edwardra siklott. Furcsán tekintett rám. Kissé mintha szomorú lett volna vagy inkább bánatos. De volt egy cseppnyi remény a sok negatív érzelem mellett. –Ugye nem gondoltad komolyan?- Emmett hangjára visszafordítottam a fejem testvéreim felé.

- Nem- nevetett fel Rose. –Rajtad kívül nem is tudnék ránézni másra.

- Te boszorka. Azért csináltad, hogy ne a húgival foglalkozzak.

- Igen- ismerte be Rose nagyot sóhajtva, majd lehajtotta a fejét és úgy tett, mint aki nagyon szégyelli magát. Kis híján elnevettem magam. De az utolsó pillanatban sikerült elnyomnom a feltörni készülő nevetésemet. –De nem sikerült. Pedig szerettem volna, ha rám is figyelsz egy kicsit.

El kell ismernem, a nővérem nagyon jól tudja kezelni a férjét. Pontosan tudja mit kell tennie, hogy a férje elfelejtse mit is szeretett volna azelőtt csinálni vagy mondani, mielőtt a nővérem hozzászólt volna. 

- Csak szólnod kellett volna, hogy kellek neked- morogta bátyám és én jobbnak láttam, ha elhúzom a csíkot.   

- Azt hiszem itt az ideje lelépnem. Ez már a kettőtök dolga- fordultam meg, de a vállam felett visszanéztem Edwardra. –Te is jössz? Vagy megvárod…?

- Megyek- mosolyodott el Ed, majd együtt indultunk el az iskola felé, magára hagyva a két testvéremet.

- Hogy lehet, hogy nem vártad meg a nővéremet? –adtam hangot értetlenségemnek, miközben a biológia terem felé sétáltunk egymás mellett.

- Hallottam Alice gondolatait. Már nem voltak messze. Rony ma reggel nem érezte jól magát és Charlie rábeszélte, hogy menjen el orvoshoz.

- Miért nem látta Alice, hogy ez lesz? Akkor nem kellett volna fölöslegesen elmennie érte.

- Nem éppen ezzel volt elfoglalva.

- Értem.

- Bella- olyan lágyan ejtette ki a nevem, hogy beleremegtem. Megállt és ezzel megállásra késztetett engem is, majd szembefordult velem. –lehet egy kérdésem?

- Már volt- rámosolyogtam, de ő komolyan nézett rám. Kicsit megijedtem. Grimaszt vágott, de mielőtt újra megszólalhatott volna, közbevágtam. –Kérdezz nyugodtan.

- Az a fickó…

- Melyik?

- A motoros.

- Á… igen? Mi van vele? –kérdezte és tekintetét az enyémbe fúrta. Jaj, ne. Ne csináld ezt velem. Kérlek. Ha így néz, még a lábam is beleremeg. És biztos vagyok benne, hogy szándékosan teszi.

 Ugyan Bella, gondolkozz. Biztosan nem tud róla, milyen hatást vált ki belőled. Pusztán véletlen az egész- győzködött egy kis hangocska a fejemben. És igaza volt. Edward biztosan nem akarattal teszi. Miért is tenné? Hiszen nincs semmi közünk egymáshoz. Csak barátok vagyunk. És hamarosan ő lesz a sógorom.

- Tényleg tetszik neked?

Na, erre mit mondjak? Egyáltalán miért kérdez ilyet? Miért akarja tudni?

- Nem tudom. Helyes srác.

- Értem- azzal újra elindult és meg sem várta, hogy bármi mást mondjak. Utána indultam és amint beléptem a terembe lehuppantam mellé.

- Edward, most mi a baj?

- Nincsen semmi- válaszolta és próbálta rendezni vonásait, de nem sikerült neki. Én átláttam rajta. Szomor volt és bánatos. Valami nagyon nyomja a lelkét szegénynek.

- Kérlek, mondd el. Nem jó látni, hogy ilyen vagy. Kérlek.

- Bella, nincs semmi bajom. Csak…

- Csak?

- Csak hiányzik a nővéred- adta meg a választ én pedig megértettem viselkedését. Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor arra gondoltam, hogy ez a férfi itt mellettem a nővérem miatt szomorkodik. Halványan elmosolyodtam, majd megérintettem a karját. Erre felém fordult én pedig gyengéden megöleltem. Szerettem volna, ha nem látom rajta a szomorúságot, szerettem volna megvigasztalni. Ő is magához ölelt, majd kifújta a bent tartott levegőt és mélyeket lélegzett. Olyan jó érzés volt, ahogy a karjai a derekam köré fonódtak. Biztonságban éreztem magam.

Néhány pillanat múlva óvatosan eltoltam magamtól, majd a szemébe néztem.

- Meg fog gyógyulni és hamarosan újra itt lesz melletted. Csak enyhe kis megfázás lehet. Bízz bennem.

- Persze- halvány mosoly jelent meg az arcán. Még szerettem volna elmondani neki, hogy pár óra múlva újra láthatja őt, de belépett a tanár és elkezdte az órát. Egész órán Edwardot figyeltem. Valami nincs rendben vele. Olyan furcsán viselkedik. De egész nap nem szóltam semmit. Inkább ráhagytam. Egészen addig, amíg a suli folyosóján össze nem futottunk az új sráccal. Szó szerint egymásba botlottunk, ugyanis annyira magyaráztam Edwardnak, hogy nem figyeltem a lábam elé és nekimentem az új srácnak.

- Sajnálom- néztem rá ártatlanul, miután felálltam és Edward mellé álltam, aki kicsit előrébb állt, mint én.

- Nincs semmi baj- mosolygott rám. –Damon vagyok. Damon Salvatore.

- Én pedig Isabella. De csak Bella. Ő pedig a testvérem Edward Cullen- mutattam be Edet, aki furcsán méregette a fiút.

- Igazán örülök- villantott egy mosolyt Damon, mire nem tudtam nem viszonozni.

- Én is hasonlóképpen.

- Remélem, összefutunk még- mondta, majd egy kézcsók után otthagyott minket.

Hm… régimódi, udvarias és helyes.

Mire észhez tértem a kábulatból, Edward hatalmas léptekkel újra elindult és nm éppen nyugodt állapotban volt. Na, tessék. Én mondom, hogy itt valami nincs rendben. Csak tudnám mi.

Utána indultam és szinte szaladtam, hogy utolérjem, de ő mintha meg sem hallott volna.

- Edward Cullen, a fenébe is. Állj már meg- kiáltottam, mire mindenki ránk nézett. Edward megállt, de nem fordult felém. Én gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot és kezemet a vállára simítottam.

Mindenki minket nézett és ez már kezdett kicsit frusztráló lenni.

- Gyere velem- fogtam meg a kezét és magam után húztam egyenesen a mosdók felé. Ott a tiltakozása ellenére betuszkoltam a női mosdóba és dühösen néztem rá. –Most pedig mondd el szépen, hogy mi a fene bajod van. Tudni akarom. És ne mondd azt nekem, hogy nincsen semmi vagy azt, hogy hiányzik a nővérem. Ezt egész nap mondhatod, akkor sem fogom elhinni. Úgyhogy innen addig ki nem mész, amíg nem mondod meg mi ütött beléd. Reggel semmi bajod nem volt. De amint betettük a lábunkat ebbe a tetves épületbe olyan vagy, mint egy robbanni készülő bomba. Úgyhogy ki vele. Mi van veled?

Edward nem foglalkozott az előbbi mondandómmal, elindult az ajtó felé, de kezemet a mellkasára tettem és nekinyomtam az egyik falnak.

- Megmondtam, hogy addig nem mész innen sehova, amíg nem mondasz semmit- tettem karba a kezem és vártam. De álmomban sem jutott eszembe volna az, ami ezután jött. Váratlanul ért.

- Tényleg tudni akarod, mi bajom van? –kérdezte dühösen, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Felém indult, én pedig minden felém tett lépésénél hátráltam. –Hát akkor elárulom neked. Te. Te vagy az én bajom.

- Én? –kérdeztem szinte hangtalanul. De mielőtt többet mondhattam volna, ő tovább folytatta.

- Igen, te. Eleinte egyáltalán nem kedveltelek. Örültem, hogy nem jöttél velünk, hanem a testvéreimmel maradtál. Aztán hazajöttetek és minden fenekestül felfordult. Szerettem a testvéredet. Teljes szívemből szerettem és most is szeretem, de te olyan erővel vonzol magadhoz, aminek nem tudok ellenállni. Megürít az illatod, a gyönyörű tekinteted, a viselkedésed. Egyszerűen beleőrülök a tudatba, hogy te nem tartozol hozzám, hogy nincs jogom hozzád. Hogy nem tarthatlak a karjaim közt, hogy nem lehetek veled a nap 24 órájában. És ahogy ezzel a pasival enyelegsz, az egyszerűen mindenen túltesz- morogta és az utolsó mondatánál engem is elkapott a düh. Eddig letaglózva hallgattam végig, most viszont muszáj volt kiszólnom.

- Nem enyelegtem vele, csak kedves voltam hozzá. Mindenkivel így viselkedek, aki megérdemli. Tudtommal veled is rendes vagyok, amikor megérdemled. És ha ő kedves, én miért ne lennék az. Szabad vagyok. Azt teszek, amit csak akarok. Azzal flörtölök, akivel akarok és neked nincs jogod ezért megsértődni rám. Én sem szólok bele, mit csinálsz a nővéremmel. Nem szólok bele az életedbe, akkor te se tedd. Köszönöm- mondtam, majd arrébb toltam a vállát, hogy ki tudjak menni a helyiségből. Tudtam, hogy köztünk nem tart örökké a fegyverszünet. Mi nem tudunk úgy meglenni egymás mellett, hogy ne kötnénk bele a másikba. Ez így teljességgel reménytelen.

Mielőtt azonban elmehettem volna, Edward a karomnál fogva visszarántott és nekilökött a falnak. Kezeit a fejem mellett a falnak támasztotta jelezve, hogy eszembe se jusson elmenni.

- Képtelen vagyok elviselni, hogy mással lássalak. Belehalok a féltékenységbe. Hát nem látod, mit csinálsz velem? –kérdezte meggyötörten és én köpni-nyelni nem tudtam.

- Én… én…- de nem tudtam mit mondhatnék neki. Így jobbnak láttam, ha csendben maradok. Edward mélyen a szemembe nézett és arca percről percre közelebb került az enyémhez. Egészen addig, amíg ajka meg nem találta az enyémeket. Először ledöbbentem. Fogalmam nem volt hogyan kéne reagálnom. De az érzelmeim átvették az irányítást az agyam felett és már nem gondolkodtam tisztán. Karjaimat Edward nyaka köré tekertem és hevesen viszonoztam csókját. Edward csókja szinte teljesen elvette az eszemet és nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy ez a félisten engem ölel és csókol. Edward nyelvével végigsimított először az alsó majd felső ajkaimon, ezzel kicsalva belőlem egy jóleső sóhajt.

(Rosalie szemszöge)

-Nem láttátok Bellát vagy Edwardot? –kérdeztem Alice-éktől, mikor a folyosón találkoztunk. Szerettem volna beszélni Bellával, de sehol nem találtam. A teremből már rég kijöttek és nem voltak a következő órájuk helyszínén sem. Lehet, hogy valami baj van? Csak nem mertek nekünk szólni. És Edward meg Bella együtt mentek el, hogy elintézzék?

- Nem. De biztosan Edwarddal van. Tudod, hogy egyforma az órarendünk. Én viszont nem látom őket. Tudjátok, hogy Bella blokkol.

- Igen. Tudom.

- Akkor meg ne idegeskedj. Mi viszont megyünk. Hamarosan kezdődik az óra. Biztos minden rendben van. Ebédnél úgyis találkoztok- próbált jobb kedvre deríteni Alice, de nekem folyton azon kattogott az agyam, hogy valami nincs rendben. Valami történt.

- Gyere cica. Következő szünetben megkeressük őket. Már csak egy óra. Bírd ki- puszilt homlokon szerelmem és a terem felé kezdett húzni a derekamnál fogva. Azonban nekem rossz előérzetem támadt és ez az óra folyamán be is igazolódott.

Nem is a tanár kötötte le a figyelmem, hanem a gondolataim. És ebből szakított ki a telefonom rezgése jelezve, hogy üzenetem jött. Előkaptam és rögtön láttam, hogy Bellától jött. Kicsit megkönnyebbültem, de félve nyitottam meg az üzenetet.

Szia Rose!

Bocs, hogy nem szóltam előre, de hazajöttem. Ne keress a suliban. Ha hazaértetek beszélünk.

Puszi: Bella.

Megmutattam az sms-t Emmettnek is és ő is ugyan olyan furcsán nézett, mint én. Gyorsan visszaírtam Bellának és idegesen vártam a nap végét. Most már biztos, hogy történt valami. Bella nem szokott ellógni csak úgy a semmiért az iskolából. Ráadásul most még a nővére sincs itt, hogy esetleg miatta ment volna el. Kell, hogy legyen valami magyarázat a viselkedésére. És én ki fogom deríteni mi az. Meg fogom tudni miért ment el ilyen gyorsan Bella. 


Sziasztok!
Remélem tetszett. Komi, komi, komi... :)Pénteken jön a következő fejezet. Addig is puszi nektek: Hope

Forbidden Love- 8.fejezet

(Bella szemszöge)

Sajnáltam a testvéremet. Mások szemén keresztül végignéztem, ahogy mindenki ott hagyja őt, kivéve Edwardot. És ahogy láttam csak azért nem hagyta magára ő is, mert megsajnálta. Tudom, hogy önző dolog, amit teszek, de muszáj elzárkóznom előle. Mennyire megváltoztak a dolgok. Kér évig folyamatosan azért szomorkodtam, mert nem láthatom őt és apát. Most pedig én magam távolítom el őket a közelemből. De nem tehetek mást. Már az is iszonyatosan nehéz volt, hogy az erdőből ide, az iskolába visszajöjjek. Talán ha a többiek nem jönnek utánam, már az országot is elhagytam volna. Hatalmas bűntudatom van, amiért rátámadtam. Pedig biztos voltam benne, hogy soha nem tudnék neki ártani. De ha nincs ott Edward, akkor én magam változtattam volna át Rony-t vagy, ami a legrosszabb, lehet, hogy megöltem volna. Így is megharaptam Edwardot.  Pedig senkit nem akartam bántani.

-Bella, minden rendben lesz. Tudom- suttogta Alice.

- Miért hagytad őt magára? Hiszen te vagy a legjobb barátnője. Mellette lenne a helyed bárhogy is dönt.

- Én kezdettől fogva támogattam őt mindenben. Sőt, az átváltoztatására is én beszéltem rá Edwardot, de megváltozott. Nem ismerek rá és az, hogy most a család nagy része elfordult tőle észhez tér. Csak ebben bízom. Hogy egyszer ugyan az a jókedvű és kedves lány lesz, mint amilyen volt. Mert most csak azt látom mennyire önző.

- Mindenki így látja Bella- szólalt meg Jasper is, miközben átölelte feleségét. –Csak eddig senki nem merte megmondani neki. És sajnos ezzel a viselkedésével Edwardot is ellöki magától.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy Edward érzései mostanában nem éppen olyanok, mint voltak. Már nem érzem azt a mindent elsöprő szerelmet. Szereti ugyan, de…

- De valami megváltozott- fejeztem be a mondatát. –Mindenkinek tönkre teszem az életét. Ha nem jövök ide, akkor Rony nem változik meg és Edward ugyan úgy szeretné, mint eddig. És apa sem lenne összezavarodva. És ti sem hagynátok őt magára.

- Bella, nem hagyjuk őt magára- győzködött Alice. –Csak hagyunk neki időt, hogy változtasson a viselkedésén. Nekem ő most is a legjobb barátnőm. A testvérem. Csak szeretném, ha újra olyan lenne, mint mikor megismertük.

- Értem. Akkor nem miattam.

- Hát, fogadd el húgi, hogy nem történhet minden miattad- tette a kezét a vállamra Emmett, miközben szája a füléig ért. Erre mindenki elnevette magát. Emmett már csak Emmett.

- Megpróbálom észben tartani- mosolyogtam rá és ekkor kiléptek az épületből Edwardék is. Rony könnyes szemmel lépkedett felénk kissé bizonytalanul, míg Edward arca kifejezéstelen volt.

Kicsit megijedtem, hogy vajon mit mondhatott neki Edward, amitől ennyire kikészült. De aztán eszembe jutottak az ebédlőben történtek. Észhez tértem és elrejtettem az érzéseimet.

- Sziasztok- köszöntek, mikor hozzánk értek. Rony ránk emelte tekintetét és ebben a pillanatban Alice szemei elhomályosultak. Aztán hirtelen megugrott és hangosan visítva Rony nyakába vetette magát.

- Nagyon remélem nem csak eldöntötted, hanem véghez is viszed- mosolygott.

- Miről maradtunk le? –kérdezte Jasper miközben aprót rándult a szája széle az elfojtott mosolytól.

- Sajnálom, hogy olyan elviselhetetlen voltam mostanában. És nem akarlak elveszíteni benneteket- suttogta és körbenézett a családon. Szeme megállt rajtam és a reakciómat várta. Én azonban nem tudtam mit mondhatnék neki. Az én bűntudatomat egy bocsánatkérés nem törli el. A tudat, hogy megtámadtam a testvéremet örökké gyötörni fog. Mindenki arra várt én mit mondok.

- Maradjunk annyiban, hogy majd meglátjuk. Én nem tudok ennek annyira örülni, mint Alice. Soha nem voltál ilyen még velem sem. És ez megrémiszt.

- Bella, én tényleg sajnálom. Nem gondolkoztam. Annyira örültem, hogy te itt vagy, hogy nem akartam elveszteni senkit, akit szeretek. De belátom, hogy van, amiről le kell mondanom azért, amit szeretnék. Nem kaphatok meg mindent.

- Örülök, hogy megértetted. De én akkor is távolságot tartok.

- Miért?

- A reggeli miatt. Ha Edward nem lök félre, akkor helyette téged haraptalak volna meg. Így is szörnyen érzem magam, de az legalább nyugtat, hogy Edwardban nem tettem kárt. Viszont a bűntudat szinte megfolyt és ez a valódi ok, amiért nem akarom, hogy a közelemben legyél. És ha ezt nem tudod elfogadni az lesz a legjobb, ha elmegyek. Én nem akarok bántani senkit. Főleg nem téged, de a reggeli bebizonyította számomra, hogy az akarat vajmi kevés.

- Bella, ne mondd ezt. Mindenkinek vannak rossz napjai- próbált vigasztalni Edward, de nem sokat ért el vele.

- Inkább hagyjuk az egészet. Majd elmúlik. Most ha jól emlékszem, reggel vásárlásról volt szó, nem?

- De- kapott a csalin Alice és már ezerrel pörgött. Mindenkinek kiosztotta ki melyik autóval megy és a szája be nem állt, amíg el nem indultunk. Bár van egy olyan sejtésem, hogy egész úton mondta a magáét. Nagy nehezen átengedtem az autómat Alice-nak, aki Rony-val együtt ment, én Rosalie autójában utaztam, míg a fiúk osztoztak Emmett Jeep-jén.

- Bármi legyen, én segíteni fogok neked- törte meg a csendet Rose.

- Tudom. De most nem szeretnék erről beszélni. Vásároljunk egy kicsit, jó?

- Rendben- mosolygott rám, aztán leállította az autót. –Éppen itt volt az ideje egy kis vásárlásnak.

- Pontosan- helyeseltem, aztán mind a ketten kiszálltunk az autóból és elindultunk a plázába.

***

-Mennyi van még? Komolyan, én szeretek vásárolni, de ez már nekem is sok- nyafogtam. Rose most rosszabb volt, mint bármelyik vásárlásnál. Alice-val boltról boltra rángattak minket. Az első 2 órát még élveztem is, de azóta egyre jobban elment a kedvem tőle. A fiúk már a 10. bolt után nyavalyogni kezdtek, de valahogy sikerült őket rábeszélnem, hogy maradjanak itt.

- Nyugalom Bella, már csak pár bolt van- szólt hozzám nyugodt hangon Rose.

- Fél órával ezelőtt is ezt hajtogattátok. Most viszont addig én innen el nem megyek, amíg nem mondasz nekem egy számot, hogy hány boltot kell még végigjárnunk- ledobtam a kezemből a szatyrokat és karba fontam a kezeimet. Rose szemén láttam, hogy alaposan megfontolja, mennyit mondjon.

- Legyen még öt. És utána mehetünk haza.

- Rose…- kiáltott rá Alice.

- Elég lesz nekik ennyi. Örülhetünk, hogy Bella ennyit kibírt hiszti nélkül. Nem szeretném örökre elvenni a kedvét a vásárlástól- fordult Rose Alice felé, akit immáron Rony is győzködni kezdett.

- Én is eléggé fáradt vagyok és nézd a fiúkat. Ők is tűrhetően viselkedtek. Legyen mára ennyi elég. Legközelebb is eljöhetünk.

- Rendben. Még öt bolt és mehetünk- adta meg magát, mire mindenki hangosan felkiáltott. Erre persze minden körülöttünk levő ember minket bámult.

- Menjünk inkább- ajánlottam és a táskák után nyúltam, amiket néhány perccel ezelőtt a földre dobtam, de egy hang megállított.

- Hagyd csak. Majd én viszem őket- mosolygott Edward és felkapta a ledobott szatyrokat.

- Köszönöm- villantottam rá egy mosolyt és a lányok után indultam nyomomban a fiúkkal.

Alice elrángatta Rony-t, mert látott neki valami csodás ruhát, de előtte meghagyta Rosalienak, hogy a fiúknak is keressen pár ruhát. Így az öt boltból kettőben férfi ruhákat vásároltunk. Rosalie és én összeszedtünk néhány ruhadarabot és minden fiú kezébe nyomtunk egy-egy kupacot. Míg ők próbáltak, addig mi Rosalie-val helyet foglaltunk két széken, ami ott volt közvetlenül a próbafülkék mellett. Minden ruhadarabot felvettek és megmutattak nekünk. Miután végeztünk, Rose felpattant és felém fordult.

- Én megyek, kifizetem a ruhák. Te addig sürgesd meg a fiúkat.

- Rendben- és már el is tűnt.

- Fiúk? Hogy haladtok?

- Egy perc- jött a válasz mind a három fiútól egyszerre. Azonban egyik sem egy perc múlva bújt elő. Először Emmett lépett ki a fülkéből, utána Jasper és mind a ketten Rosalie után vitték a ruhákat, amiket utoljára próbáltak.

- Edward, mi tart eddig? Komolyan, megőszülök, mire elkészülsz.

- Tessék, itt vannak a ruhák, vidd oda Rose-nak. Megyek én is- nyomta a kezembe a ruhákat úgy, hogy éppen csak a keze látszott. És mivel az ing látszott a karján, elhúztam a függönyt, hogy megnézzem, mit vacakol még. Engem pedig elkapott a nevetés, ahogy megláttam, hogy egy kézzel próbálja begombolni az ingjét.

- Gyere, hadd segítsek- mosolyogtam, majd megfogtam a karját és magam felé fordítottam. Aztán szépen sorban begomboltam minden gombot.

- Köszönöm.

- Úgy néztél ki, mint akin még soha nem volt ing- nevettem fel.

- Haha. Nagyon vicces vagy. Egyszerűen már elegem van a vásárlásból. Nem akarok egy ideig egy pláza közelébe se menni.

- Akkor gondolj csak bele. Most rajtam a sor. Ti mára végeztetek, nekem meg még van három bolt, ahol újabb temérdek mennyiségű ruhával kell szembenéznem.

- Ez igaz.

- Na, gyere. Rose már fizet és ezeket is hazavisszük, ha nem akarsz egy ideig vásárolni. De ha…

- Nem, nem. Mehetünk- és ő is elhúzta a csíkot a kassza felé. Én fejcsóválva követtem őt és közben jót mosolyogtam.

Miután mindent kifizettünk, a fiúk kezébe nyomtuk a táskákat és mentünk tovább. Az egyik egy ékszerbolt volt, a másik egy fehérnemű bolt, ahova a fiúknak nem kellett bejönniük. Rose kiküldte őket a kocsihoz, hogy lepakoljanak, de vissza kellett jönniük. És végül az utolsó bolt egy cipőbolt volt. Alapjáraton szeretem a cipőket, de ami sok, az sok. Rose felpróbáltatott velem vagy 50 pár cipőt, ha nem többet. Sajnos nem számoltam. A fiúk ott álltak és véleményt mondtak mindenről pontosan úgy, ahogy mi is tettük velük. Felvettem a következő magas sarkút és tettem benne néhány lépést, de arra nem számítottam, hogy valaki kiteszi elém a lábát. És ahelyett, hogy megpróbáltam volna visszanyerni az egyensúlyomat, előre dőltem, mint egy zsák krumpli. Arcom elé emeltem a kezem és vártam a találkozást a padlóval. De nem jött. Helyette két meleg kezet éreztem magamon, amint talpra állítanak. Felnéztem megmentőmre, aki nem más volt, mint Edward és vigyorogva nézett le rám.  Hallottam a fiúk röhögését és én sem tudtam megállni mosolygás nélkül.

-Köszönöm.

- Úgy néztél ki, mint akin még soha nem volt magas sarkú- idézte előbbi szavaimat, mire kinyújtottam rá a nyelvem. Kiszakítottam magam a karjai közül és megfordultam, hogy lássam ki segített Edwardnak,- akár tudat alatt is- hogy visszavágjon nekem, de már nem láttam senkit.

- Már elment. Lekéstél róla.

- Kösz szépen Einstein. Magamtól nem jöttem volna rá. Ha megbocsátotok, megyek és megveszem ezt a cipőt.

- Miért? –kérdezte Edward. –Hiszen menni sem tudsz benne?

- Pontosan azért, amiért te felveszed az inget pedig…- folytattam volna, de Edward magához húzott és egyik kezét a számra tapasztotta. Egyedül a keze választotta el az arcunkat egymástól és a gyomrom görcsbe rándult.

- Húú…- hallottam meg Emmett mély, dörmögős hangját. –Miről maradtunk le?

- Maradj csendben- sziszegte Edward. Meg se tudtam szólalni, de ekkor gondolatban válaszoltam neki.

- Meg sem tudok szólalni, ugyanis a kezed megakadályoz ebben. És ha elengedsz, talán megfontolom, hogy megtartom magamnak a titkodat, miszerint nem tudsz begombolni egy inget.

- Ez nem igaz- felelte sértettem, aztán elengedett és bosszankodva nézett rám.

- Én csak elmosolyodtam, majd megfordultam és Rosalie keresésére indultam. Kifizettük a cipőket és visszamentünk a fiúkhoz, akikhez csatlakoztak Alice-ék is. Utána mind beültünk az autókba és hazahajtottunk. Alice hazavitte a nővéremet, mi pedig egyenesen haza mentünk. Otthon kipakoltuk a csomagokat és szépen szétosztottuk kinek mennyi jár. Felvittem az első csomagot a szobámba és mentem a többiért, mikor Edward felajánlotta a segítségét. Emmett Rosalie cuccait hordta, míg Jasper az Alice által vásárolt zacskókat cipelte az emeletre.

- Köszönöm a segítséget- mosolyogtam rá Edwardra, miután minden ma vásárolt ruha felkerült a szobámba. Odasétáltam hozzá és adtam egy puszit az arcára hálám jeléül.

- Nincs mit. El tudsz egyedül pakolni vagy abban is elkél a segítség?

- Nem, köszönöm. Az menni fog. Ráérek egész este.

- Bella, siess. Még meg kell csinálnunk Edward autóját- dugta be a fejét Rose a szobába, aztán már el is tűnt.

- Köszönöm a segítséget, de most már át kell öltöznöm.

Edward furán nézett rám, amitől újra elnevettem magam.

- Nézz rám- mutattam végig magamon és ő úgy tett, ahogy kértem. –ebben a ruhában nem kezdhetek neki autót szerelni. Tiszta olaj lenne.

- Értem. Akkor magadra hagylak. A garázsban találkozunk- mosolygott, majd elhagyta a szobát. Én pedig a gardróbba mentem. Ott előhalásztam egy fekete melegítőt és egy tornacipőt. A hajamat összekötöttem és leszaladtam a garázsba. Rose már az autó alat volt, amit Emmett és Edward tartott. Alice és Jasper pedig néhány méterre tőlük, a Porsche-n ülve figyelték Rose ténykedését.

- Ha megvagy, akkor gyere ide és segíts- hallottam meg Rose hangját. Nekem sem kellett több, azonnal bebújtam az autó alá, Rose mellé. Mindent átnéztünk, közben Rose elmondta mit kell tudnom az autóról, közölte velem, hogy egy párszor már szerelte ezt a szépséget és egyéb. Bepillantottam a motorháztetőbe is és lám. Néhány óra múlva készen lettünk és végre kijelenthettem:

- Készen van.

Rose mellettem szintén előbújt és hevesen bólogatott. A fiúk letették az autót és Edward beindította. A motor halkan felbúgott és mindenki mosolyogva bólintott.

- Szép volt Bella- dicsért meg Rose, miközben megölelt. Nekünk már mindegy volt. Nyakig olajosak voltunk. Jó, nem a szó szoros értelmében. Azért nem úgy néztünk ki, mint a kisgyerekek, akik az olajjal játszanak a tiltás ellenére.

- Jó tanárom volt. De köszönöm.

- Én pedig mind a kettőtöknek köszönöm- szólalt meg Edward.

- Pedig kételkedtél bennem- emlékeztettem.

- Igen, de ezek után nem fogok.

- Köszönöm. Most pedig ha megbocsátotok, megyek és leszedem magamról a sok piszkot- fintorogtam.

- Megyek én is- szólt utánam Rose. A többiek lent maradtak, mi pedig bementünk a házba.

- Szép volt lányok- dicsért meg minket Carlisle. Mi összenéztünk és mosolyogva megköszöntük, aztán felmentünk az emeltre.

- Tudod, hogy most kivívtad a tiszteletüket?

- Ugyan miért?

- Mert egyikük sem tudja helyrerakni az autót, ha komolyabb baja van. Mindegyik ért hozzá, de egyik sem tudja, mit kell csinálni, ha nem indul. Ezért vagyok itthon én a szerelő.

- Most pedig elveszem a munkád.

- Dehogy- nevetett. –Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy van valaki, aki tud nekem segíteni. Mert ezeknek hiába mondom. Egy bizonyos fokig megértik, aztán mintha süketeknek beszélnék.

- Értem- nevettem fel újra, aztán Rose a saját szobájába ment és én is az enyémbe. Lekapkodtam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Jól esett lemosni magamról azt a sok piszkot. Aztán egy szál törölközőben átsétáltam a gardróbba. Ott előkészítettem a ruháimat. Utána visszamentem a fürdőbe. Feketével kihúztam a szemem, feltettem egy kis szájfényt, a hajamat begöndörítettem és elől hátracsatoltam. Aztán a szobába mentem, felvettem a ruhákat. Végül, mivel még volt egy órám indulásig, elpakoltam az új ruháimat. Fogtam egy táskát, beledobtam pár dolgot, amire ma szükségem lehet, aztán lementem a nappaliba, ahol a fiúk már lent voltak Alice-val és már csak Rose hiányzott, de pár perc múlva ő is leért.

- Tessék- ejtette a kezembe Edward a kocsi kulcsokat.

- Ezt most miért? Csak ne…?

- De. Vezetheted ma. Cserébe, amiért annyit dolgoztatok rajta.

- Köszi- ugrottam a nyakába. Ő még éppen meg tudott tartani, mielőtt elestünk volna. –De… én nem akarok elmenni Rony-hoz.

- Nem kell. Ma mi visszük őt suliba- magyarázta Alice, majd bepattant Jasperrel a sárga Porsche-ba.  Rose és Emmett pedig velünk jöttek a Volvóval. Iszonyatosan jó volt vezetni ezt az autót. Már értem Edward miért szereti annyira.

Gyorsan megérkeztünk az iskolába, de Alice autója még nem volt sehol. Így a Volvó mellett állva vártuk, hogy megérkezzenek. Mikor egy motor hangja ütötte meg a fülemet. A főút felé néztem és pont akkor kanyarodott be a suli kapuján egy fekete Kawasaki ZX6R. Az állam a földet súrolta. Gyönyörű volt a motor. Leszállt róla az utasa, levette a sisakját és engem újabb sokk ért. A srác annyira helyes volt, ráadásul vámpír. A szeme arany színű, a bőre fehér és az illatát felém sodorta a szél.

-Uh…- csúszott ki a számon. A srác felém fordult, majd megeresztett egy szívdöglesztő mosolyt és megindult az épületbe. 

Fobidden Love- 7.fejezet

(Rosalie szemszöge)

Fura volt, hogy Bella nem várt meg minket. De nem baj. A suliban találkozunk, és akkor majd tudok vele beszélni. Ráadásul délután vásárolni megyünk, és utána együtt megjavítjuk Edward autóját. Csodálatos nap elé nézünk.

-Indulhatunk? –kérdezte szerelmem miután leértem a nappaliba. Kicsit késésben voltunk, de úgyis időben odaérünk. Azzal a tempóval, amivel mi vezetünk, lehetetlen elkésni bárhonnan is.

- Persze- mosolyogtam rá és adtam egy puszit a szájára.

- Imádom, amikor Bellával dumcsiztok. Olyankor mindig ennyire kedves vagy.

- Jó kedvem van. Baj? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire boldog mosollyal ajkain hozzám lépett és szorosan megölelt.

- Mehetsz a Jeep-el, ha szeretnél- mosolyogtam rá. Nem szeretem ha azzal a nagy monstrummal megy suliba, de most tehetünk kivételt.

- Jupí, Jazzy fiú, irány a garázs, mielőtt meggondolják magukat- aztán már el is tűntek. Alice-val egymásra néztünk és elmosolyodtunk a férjeinket. Ilyenkor olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek. Sokszor úgy érzem, az anyja vagyok és nem a felesége. De pont ezért szeretem. Mert nem csak komoly, de vicces és imádom, hogy mindig tudja, mire van szükségem. Emmett mellett nem unatkozik az ember, hopp… vámpír.

- Menjünk mi is- nevetett Alice, aztán a garázs felé indult. Én is követtem és közös megegyezéssel, az én autómmal indultunk útnak. A fiúk megvártak minket, de amint beszálltunk, elhúzták a csíkot. Az út felénél járhattunk, mikor Emmett lehúzódott az út szélére és én is követtem. Kiszálltam az autóból, hogy megkérdezzem mi a baj és ekkor vettem észre, mi állította meg férjemet. Az út szélén állt Bella autója és mind a hárman a kocsi mellett álltak. Edward a kocsi hátuljánál állt átölelve a barátnőjét, míg Bella szemei éjsötétek voltak, szikrákat szórtak a dühtől és magából kikelve kiabált.

- Bella- Edward rámorgott a húgomra és kissé maga mögé tolta a barátnőjét.

- Nem érdekel. Nem érdekel, ki mit gondol. De nem fogom hagyni, hogy őt is belekeverjétek. Te pedig ne védd őt most- morogott vissza Edwardra. –Nem érthetsz mindenben egyet vele. Ez őrültség.

- Miért? Talán mindenben neked kellene igazat adnia? –kérdezte Rony élesen és itt szakadt el a cérna. Bella nem bírta tovább és olyat tett, amit sose gondoltam volna. Vámpírsebességgel a nővére felé indult, de nem számolt Edwarddal. Ugyanis Edward arrébb lökve Rony-t Bella elé ugrott és így őt harapta meg a húgom. Félelmetes volt. Emmett és Jasper azonnal reagáltak és lefogták Bellát, amiben Edward is segített nekik. Alice Rony mellé sietett, aki a földön ült és a döbbenettől megszólalni sem bírt. Amint sikerült felébrednem a látottak okozta sokkból Bella elé rohantam és úgy álltam, hogy véletlenül se lássák egymást. A fiúk erősen tartották Bellát, de ide most nem ez kellett. Két kezem közé fogtam az arcát és beszéltem hozzá, de nem figyelt rám. Egyfolytában morgott és semmi nem tudta elterelni a figyelmét. Elméjét ellepte a vörös köd. Soha életemben nem láttam benne ennyire az állatot, mint most. Tudtam, ő most nem a húgom. Ő nem az a lány, akivel este beszélgettem és aggasztott, mi hozta ki ennyire a sodrából. Még akkor sem volt ennyire veszélyes és vad, amikor újszülött volt és Emmettel harcolt. Akkor is meg tudta akadályozni, hogy előjöjjön a sötétebb éne. Soha nem láttam még ennyire kiborulni. Soha

- Talán el kellene engedünk- vetette fel az ötletet szerelmem.

- Nem. Ilyen állapotban még soha nem volt. Még én sem tudok hatni rá. Ha elengeditek, lehet, nem tudjuk megállítani többet. Jó esetben csak Rony lenne a célpont, de ha elszabadul, bárkire veszélyes lehet. Ezt pedig nem engedhetjük.

Egyfolytában azon járt az agyam hogyan lehetne Bellát visszahozni a valóságba minél hamarabb, mielőtt egy autós erre tévedne. De csak egyetlen dolog jutott eszembe. És ehhez sem volt túl sok kedvem, de ha nem használ, mást kell kitalálnunk. –Fogjátok erősen- utasítottam a többieket, aztán meglendítettem a kezem és a tenyerem hatalmas csattanás kíséretében találkozott a húgom arcával. Szörnyen rosszul éreztem magam, amiért megütöttem, de úgy festett használt a pofon. Bella már nem morgott, nem fészkelődött, egyszerűen csak állt ott és a fejét még mindig nem emelte fel. –Bella szívem, jól vagy? –kérdeztem mire megemelte a fejét és a szemembe nézett. Tekintete tele volt fájdalommal, lelkiismeret-furdalással és undorral. De már biztos voltam benne, hogy magánál van. Ugyan a fiúk még mindig tartották, de már korántsem olyan erősen.

-Engedjetek el. Jól vagyok- kérte őket Bella és az én szívem majd megszakadt meggyötört hangja hallatán. Bólintottam, mire elengedték. Át szerettem volna ölelni, szerettem volna megvigasztalni, de nem volt rá lehetőségem. –Sajnálom. –Suttogta és hihetetlen sebességgel eltűnt előlünk. Bennem pedig az aggodalmat felváltotta a düh és a harag.

-Mi baja Bellának? Miért borult ki ennyire? –kérdeztem Edwardtól, aki ahogy Bella elrohant, a barátnője mellé sietett és szorosan magához ölelte.

- Találkozott apával- adta meg a választ Rony.

- És még? Ez megviselné, de ennyitől nem támadott volna rád. Mivel zaklattad fel? Miféle meggondolatlanságot mondtál már megint neki?

- Rose- csillapított Em, de nem érdekelt. Tudni akartam mit tettek a húgommal.

- Mondd meg mit mondtál neki- sziszegtem dühösen.

- Azt, hogy apa is lehetne vámpír. Megint az átváltozásról volt szó. Nekem nem tetszett, hogy átveri apát. És szerintem meg kellene tudnia az igazat. Tudnia kell, hogy a lánya életben van. Ehelyett Edward és Bella hazudott neki.

- Na, idefigyelj, te nagyszájú, önző majom- sziszegtem.

- Rose- morgott Edward.

- Fogd be. Most én beszélek- morogtam. –Nem akarom, hogy akár csak egyszer is az átváltozásodról beszélj Bella vagy az én közelemben. Tegnap este sikerült megértetnem vele, hogy hagyja rád a döntést, mert a te életed és nem az övé. Erre te ma reggel még az apátokat is bele akarod keverni. Nem vagy te normális. Nem változtathatunk mindenkit, akit szeretünk vámpírrá. Ezzel jobb, ha együtt élsz. Ha vámpír akarsz lenni, akkor kussolsz és tartod a szádat. Nem mindenki olyan elvetemül és bolond, mint te. Te vagy az egyetlen, aki önszántából vállalnád ezt az életet. És bár nem ismerem az apátokat, biztos vagyok benne, hogy ő nem akarna vámpír lenni. Szóval el kell döntened. Vagy az apádat és a régi életedet engeded el vagy lemondasz a vámpírrá válásról és vele együtt Edwardról és rólunk is. Nem kaphatsz meg mindent még te sem. Döntened kell. Ha nem teszed, elviszem innen Bellát. Nem fogom hagyni, hogy még több fájdalmat okozz neki. Elég volt.

- Én nem bántottam őt. És nem is akarom.

- De. El sem tudod képzelni ez alatt a néhány nap alatt mennyi szenvedést okoztál neki. Folyton csak bántod. Most is azt tetted. Nem tudod még csak elképzelni sem, mekkora fájdalmat okoztál most neki. Sose fogja megbocsátani magának, hogy rád támadt. Soha. Most pedig ha megengeditek, megkeresem a testvéremet.

- Talán jobb, ha most egyedül hagyjuk. Ilyen állapotban biztosan nem kell neki társaság. Régen…

- Régen lehet, hogy magára hagyhattad őt ilyen állapotban, de most nem lehet. Ha nem megyek utána, lehet, hogy még az országot is elhagyja.

- Sajnos ez igaz. –Vágott közbe szerelmem is. -És nem csak azért mondom, mert a húgom és védem őt. Hanem tudom milyen. Ebben az állapotban bárkinek árthat. Én eddig bírtalak Rony, de ha Bellának baja esik, én nem akarlak a családomban látni. Sajnálom, de ha választanom kell, gondolkodás nélkül Bella mellett állok. Menjünk utána kicsim- fordult hozzám. - hozzuk őt haza.

- Majd én- vetette fel az ötletet Rony.

- Mi megyünk. Könnyebben meg tudjuk védeni magunkat, ha ránk támadna. Látod milyen állapotban ment el. Ha felmérgeled meg is ölhet. Végezni fog veled még akkor is, ha nem akarná.

- Engem nem bántana. Az előbbi… csak… csak…

- Az előbbi is azt bizonyítja, hogy nem ismered. Ő már nem ugyan az, aki két éve volt. Megváltozott. Vadabb a természete. Örülhetsz, hogy még élsz. Ha nem vagyunk itt, megöl. Ő egy összezavarodott vámpír. És ilyenkor nagyon veszélyes. Menjetek be az iskolába. Ott biztonságban lesz a barátnőd- intéztem az utolsó mondatot Edwardnak. - és maradj mellette. Nem hiszem, hogy megkeresné, már tudatánál van, de most ez lesz a legjobb.

- Ne segítsek inkább?

- Ne. Hagyd őt ránk.

- Rendben.

- De mi segítünk megkeresni őt- szólt közbe Alice.

- De…

- Semmi de. Négyen gyorsabban megtaláljuk.

- Oké.

Edward, Rony és Jasper elvitték a kocsikat a suliba. De Jasper megígérte, hogy amint lehet ő is Bella keresésére indul. Mi pedig elindultunk Bella illata után. Már vagy egy teljes órája futottunk, mikor megtaláltuk őt egy kidőlt farönk mellett ülve. Sírt, könnyek nélkül zokogott. Az én szívem pedig ma már sokadszorra is darabokban végezte. Nem tudom, meddig bírom még nézni, ahogy így őrlődik. De egyszer betelik az a bizonyos pohár és elviszem innen messzire. Ha kell, a világ végére is, ha ezzel elérhetem nála, hogy ne szenvedjen.

- Édesem- simogattam meg a haját, miközben magamhoz öleltem és ringatni kezdtem. Alice, Emmett és kis idő múlva Jasper is mellettünk volt.

(Edward szemszöge)

Iszonyatosan ideges voltam. Féltettem Bellát. Nem tudom miért, de féltem, hogy baja esik. És nagyon mérges voltam Rony-ra. Ebben a vitában tényleg nem volt igaza. Nem adhattam neki igazat. Nem volt jogos, amiket mondott. Kiálltam Bella mellett, mert abban a pillanatban neki volt igaza. És ő döntött. Eldöntötte, hogy nem sodorja veszélybe az apját és én segíteni fogok neki. Minden erőmmel azon leszek, hogy Rony rájöjjön őrültség, amit mondott. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy Charlie vámpírrá válása minden gondolt megoldana.

-Mi bajod van Edward? Egész nap egy szót sem szóltál hozzám.

- Nem kellett volna azokat mondanod Bellának. Igazságtalan voltál vele.

- Ellenem vagy te is?

- Nem. Csupán az igazság oldalán állok. Nem változtathatunk át mindenkit. Pontosan tudod a vámpír törvényeket. Már így is sok mindenben melletted álltam, de most Bellának van igaza. Szerelmem, tudod jól, hogy melletted vagyok, történjen bármi, de a reggeli akciód még nekem is sok volt. Ez nem ismétlődhet meg többször.

- Igazad van. De dühít, hogy Bella nem akarja, hogy olyan legyek, mint ti.

- Hallottad Rosalie-t. Sikerült megbeszélnie Bellával a dolgot.

- Rosalie így, Rosalie úgy. Elegem van belőle. Bármit is mondd, tudom, hogy utál engem. Csak nem tudom mit tettem. Én próbálok vele normális lenni, és ha lehet, akkor inkább elkerülöm, de nem tudom elviselni, hogy elveszi tőlem a testvéremet.

- Elég volt. Majd beszélünk, ha normálisan tudsz viselkedni. Mióta hazajöttek Belláék, te nem vagy önmagad. Legalábbis nem olyan vagy, mint mikor megismertelek. Majd szólj, ha visszakapom a szerelmemet- azzal hátat fordítottam neki és elindultam a következő órámra. Tudom, hogy most kicsit durva voltam, de akkor is igazam volt. Nem tudom miért, de megváltozott. Én megértem, hogy rosszul esik neki, hogy Bella több időt tölt Rosalie-val, mint vele, de akkor sem kellene így beszélnie. Én szeretem őt, Isten a tanúm rá, hogy próbálok segíteni neki, de ez olyan nehezen megy. Reggel is szívesebben mentem volna megkeresni Bellát, mint hogy az iskolában rostokoljak és megvárjam, míg vége a napnak. De mégis itt vagyok, mert fontos számomra Rony. Viszont így nem tudom, mi történik a többiekkel. Rosalie nagyon eltökélt. Lehet, mire hazaérünk, addigra a testvéreim elköltöznek és szétszakad a családunk.

De az utolsó gondolatomat azonnal elfelejtettem, ahogy beléptem a terembe és megláttam Bellát a mellettem levő széken. Az arca arról árulkodott, hogy jól van, viszont a szemeit nem láttam. Pedig azokból biztosan tudnám, hogyan érzi magát. Közelebb sétáltam hozzá, leültem a helyemre és Bella felé fordultam.

- Hogy vagy?

- Már nem vagyok egy vérengző gyilkos, ha erre célzol. Nem akarok végezni senkivel- eresztett meg egy gyenge mosolyt.

- Nem pont erre gondoltam, de örülök, hogy nem akarsz lemészárolni senkit.

Bella hangosan felnevetett és kissé megnyugodtam. A tekintete még mindig szomorúságról árulkodott, de láttam benne a szeretetet és a féltést.

- Nem akartam őt bántani.

- Tudom. Mind tudjuk.

- Akkor nem haragszol rám?

- Nem. Rony tényleg elvetette a sulykot. Nem ismerek rá. Nem volt ő ilyen. Azóta változott meg, hogy ti visszajöttetek. Azóta nem önmaga. Vagy legalábbis nem olyan, mint amilyen volt. És megrémiszt ez az oldala. De ez várható volt. A te idegeid sem bírhatják a végletekig. Viszont ott voltunk mi is és nem történt nagyobb baj. Időben sikerült észhez téríteni téged. 

- De mi van, ha legközelebb nem lesztek ott? Rony mindig is ragaszkodott az elképzeléseihez. Rá kell vezetnünk, hogy az lesz a legjobb, ha Charlie ember marad.

- Te meg tudod tenni- mutattam rá.-Te a húga vagy. Ha rád nem hallgat, akkor senkire.

- Tudom. De nem akarom. A mai reggel után úgy döntöttem megtartom a két lépés távolságot. Nem fogok egyedül maradni vele és én nem kényszerítem semmire nem úgy, mint ő. Egyedül te tudod őt meggyőzni. Én nem akarom megkockáztatni, hogy újra megtámadom. Azt már nem tudnám elviselni. Rosalie felajánlotta, hogy költözzünk el egy másik városba addig, amíg Rony vámpír nem lesz vagy addig, ameddig szükségem van rá. És nagyon hajlok rá, hogy elfogadjam az ajánlatát.

- Bella. Ne menj el. Maradjatok itt. Beszélek Rony-val. Ígérem, valahogy észhez térítem, csak maradjatok itt. Ha te elmész, veled megy Rose és Em is. Aminek sem Esme sem Carlisle nem örülne. Nem akarom, hogy szétszakadjon a családom. Kérlek. Te is a húgom vagy. Nem akarlak elveszteni- mindezt olyan halkan és gyorsan mondtam neki, hogy senki ne értse, miről van szó.

- Amíg bírom, maradok. De nem tudom, meddig mehet ez még így. Régen imádtam Rony közelében lenni. Most viszont eltaszít magától. Arra kényszerít, hogy minél messzebb legyek tőle.

- Ne aggódj, találunk megoldást. Rendben? –kérdeztem, mire bólintott és felém fordulva megölelt. Olyan volt, mint egy kislány. Egy kislány, akit megbántott a barátnőm, aki történetesen az ő nővére. Haragudtam Rony-ra. Mióta ismerem, most először voltam rá komolyan mérges. Hogyan volt képes megbántani ezt az angyalt. Hiszen ő nem ártott neki csak jót akar mindenkinek. Ebben a pillanatban nem a nagyszájú vagány csajt láttam, aki Emmett hasonmása.

- Kérem Mr. Cullen, otthon rendezzék a családi ügyeiket- kért minket a tanár. Elengedtem Bellát és a tanár felé fordultam.

- Hogyne tanár úr.

- Köszönöm.

Egész órán nem szóltunk egymáshoz. Mikor Bella felé fordultam, ő is rám nézett, aztán elmosolyodott és visszafordult a tanár felé. Az óra végén együtt indultunk meg az ebédlő felé. Beléptünk az ebédlőbe és mindenki minket nézett. Jobban mondva inkább Bellát, mint engem. A gondolatok pedig csak úgy áramlottak a fejembe. A többségük pedig igazán perverz volt. A karomon tartott kabátot Bella hátára terítettem, aki érdeklődve fordult felém.

-Nem fázom Edward.

- Nem is azért terítettem rád. És kérlek, hagyd magadon, mert így csak engem kínzol.

- Téged? –vonta fel a szemöldökét és leesett mennyire kétértelműre sikeredett a mondatom.

- Mindenki rólad fantáziál és nagyon nehéz elviselnem a gondolataikat. Csupán ennyi. Ne értsd félre.

- Én ugyan nem.

- Bella… Rossz az, aki rosszra gondol- suttogtam, miközben az ablak felé irányítottam és a tálcára dobáltam néhány ételt, majd fizetem. Aztán tálcával a kezemben fordultam meg, hogy a szokásos asztalunkhoz induljak, de Bella hangja megállított.

- De hülye aki nem- suttogta, aztán levette a kabátomat a válláról és visszaterítette a karomra, majd elsétált mellettem a testvéreinkhez. Én is követtem és leültem szerelmem mellé. Bella pedig a lehető legtávolabb tőle. Rose és Jasper közé.

- Nézd Bella…- kezdte Rony, de Rose félbeszakította.

- Vigyázz mit mondasz. Egy esélyed van, és aztán elviszem innen Bellát és soha többet nem látod. Elegem volt, hogy folyton csak magadra gondolsz és fütyülsz rá kinek mennyit ártasz.

- Én nem hozzád beszéltem Rosalie- Rony hangja nem volt dühös, de tekintete szikrákat szórtak. Most határozottan nem az a lány volt, akibe beleszerettem. Egy ismeretlen nő volt mellettem, nem az, aki elrabolta a szívemet.

- Viszont ő mindent elmondott. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy nem fogok a közeledben maradni. Nem fogom kockára tenni az életedet újra. És ha ennek azaz ára, hogy elmenjek, akkor vagy velük vagy nélkülük, de elhagyom a várost- azzal felállt és elhagyta az ebédlőt. Nővérem és Emmett követték őt. Csak Alice, Jasper, Rony és én maradtunk az asztalnál.

Bella szavai nagyon meglepték Rony-t. Meg sem tudott szólalni. Aztán körbenézett rajtunk.

-Tényleg annyira kibírhatatlan vagyok?

- Sajnálom Rony. De nagyon megváltoztál- suttogta Alice, majd Jasperrel ők is elmentek. Már csak ketten maradtunk.

- Sajnálom Edward- suttogta és kitört belőle a sírás. Őszintén reménykedtem benne, hogy végre észreveszi micsoda hülyeséget csinált. Talán az, hogy a legjobb barátnője is egyetért a többiekkel, észhez téríti. 

Forbidden Love- 6.fejezet

(Bella szemszöge)

Jól esett újra együtt tölteni Rosalie-val egy kis időt. Mióta idejöttünk, nem volt olyan nap, hogy csak kettesben beszélgessünk, vagy együtt csináljunk valamit, mint a testvérek. De ez az este jó volt. Beszélgettünk, vadásztunk és rengeteget nevettünk. Megosztottunk egymással mindent. Olyan jó volt újra a nővéremmel tölteni egy kis időt. Úgy, hogy már nem kellett attól félnem, hogy nem tudom elhallgattatni a gondolatainak áradatát. Már nem féltem, ha hozzámért valaki és megrohamoztak a gondolatok. Már el tudtam őket zárni anélkül, hogy bárki észrevett volna valami változást.

Hajnaltájt indultunk vissza a házba, ahol mindenki a saját szobájában volt. Legalábbis erre következtettem abból, hogy sem a nappaliban, sem a konyhában, sem a garázsban nem tartózkodott senki.

-Én felmegyek Emmett-hez- mosolygott rám Rose.

- Menj csak. Én keresek magamnak valami elfoglaltságot.

- Reggel találkozunk- azzal el is tűnt és én is követtem. A saját szobámba mentem. Minden úgy volt, ahogy itt hagytam, mielőtt Rosalie-val vadászni mentünk. Jót tett ez a kis beszélgetés. Vele meg tudtam beszélni a nővérem ügyét. Bár ő nem kedvelte Rony-t, tudom, hogy ha arra kértem volna, legyen kedvesebb vele megpróbálta volna. De nem akarom kényszeríteni semmire. Örülök, hogy valami oknál fogva engem elfogadott és nem szeretnék olyat kérni tőle, ami nehezére esik. Ha nem akar Rony-val összebarátkozni, akkor nem teszi. Én ugyan úgy fogom szeretni mind a kettőjüket. Rosalie már így is hatalmas lépést tett a nővérem felé azzal, hogy elmesélte neki hogyan lett vámpír. Ennél többet nem is várok tőle. Azt is tudom, hogy egyedül miattam próbálta meggyőzni, hogy változtasson a döntésén. De Rose is megerősítette, hogy nem az én döntésem. Hogy a nővérem élete és ő dönt a sorsa felől. Én nem dönthetek helyette akkor sem, ha a húga vagyok. Akkor sem, ha tudom mennyi szenvedéssel jár ez a lét.

Felszaladtam a szobámba és az első utam a lejátszóhoz vezetett. Bekapcsoltam a zenét és ledőltem az ágyra. Sajnos a zene nem kötötte le a figyelmemet és volt még két óra suli kezdésig. A zenét úgy hagytam és bevonultam a fürdőszobába. Megengedtem a meleg vizet, lekapkodtam magamról a ruháimat és beleültem a vízbe. Ha ember lennék, bele se tudtam volna lépni a kádba, nem hogy beleülni. Forró volt, de az én jéghideg testemnek éppen csak meleg. A gőztől kitisztult az agyam és végre nem kattogott mindenféle dolgon. Egyszerűen csak ültem a kádban és az agyam teljesen üres volt. Nem kellett gondolnom semmire és jól esett kicsit kikapcsolni. Mikor a víz már kihűlt kiszálltam a kádból, magam köré tekertem egy törölközőt és visszasétáltam a szobába. Beraktam egy másik cd-t a lejátszóba és bevonultam a gardróbba. Mindent szép lassan csináltam, azzal is telt az idő. Mivel ma viszonylag jó idő lesz, legalábbis nem esett és kivételesen nem is volt beborulva az ég, egy fekete rövidnadrágot vettem fel, hozzá egy fekete-sárga nyakba kötős toppot. Felvettem egy fekete-arany színű magas sarkú szandált. Kihúztam a szemem feketével és egy kis szájfényt tettem a számra. A hajamat kifésültem és a frufrumat egy csattal hátrafogtam. A többit leengedve hagytam és a fülembe tettem egy karika fülbevalót. Mikor elkészültem, megnéztem magam a tükörben. Elégedett voltam a végeredménnyel. Előkaptam egy táskát és beledobáltam a cuccaimat, aztán kikapcsoltam a zenét és lesétáltam a nappaliba. Esme és Carlisle lent voltak, de a többiek sehol.

-Még fent vannak- mosolygott Esme, miközben a konyhából jött ki. –Edward pedig a garázsban. Most indul a nővéredért. Jó reggelt.

- Neked is. És köszönöm a tájékoztatást- mosolyogtam rá én is kedvesen.

- Hogy érzed magad Bella? Amúgy jól nézel ki –dicsért meg Carlisle, miközben felnézett az újságból.

- Köszönöm, tökéletesen jól va…

- Hogy az ördög vinné el azt a nyomorultat. Hogy az a…

- Hé-hé-hé. Ácsi- kiáltottam rá Edwardra, mielőtt újabb szóáradatba kezdett volna. –Mégis mitől vagy ma ilyen paprikás hangulatban? Nem sikerült jól az éjszakád? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel és csípőre tett kézzel, amit ő nem láthatott, mert nekem háttal állt és feldúltan indult el az emelet felé.

- Kérlek Bella, ne fárassz. Ehhez most nincs hangulatom- fordult meg és így már legalább a bosszús arckifejezését is láthattam. De amint ő meglátott, úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.

- Hahó. Föld hívja Edward Cullent. Jelentkezz- integettem az orra előtt, miután vámpírgyorsasággal elé siettem. Komolyan megfordult a fejemben, hogy valami olyat láthatott, ami sokkolta. Aztán nyelt egy nagyot és végre a szemembe nézett.

- Igazán csinos vagy ma- bókolt. Na, egy újabb ok, hogy miért jó vámpírnak lenni. Nem tudok elpirulni.

- Köszi. De most megtennéd, hogy elárulod mitől vagy ilyen mérges? Ha nem lennék vámpír, már halálra rémültem volna.

- Elromlott a kocsim.

- Melyik?

- Szerinted melyik? A Volvó.

- Jó, azért ne harapd le a fejem. Csak kérdeztem.

- Sajnálom Bella. De már el kellett volna indulnom. Nincs időm megvárni, míg Rose megnézi, mi baja lehet.

- Hát azzal ma nem fogsz közlekedni. Ugyanis örülhetsz, ha Rose negyed órán belül elkészül úgy, hogy a suliba elinduljon. Nem fogja összepiszkolni a csodaszép ruháját a kocsiddal. Bocs, hogy el kellett keserítenem téged- tettem kezem a vállára. És nem sok hiányzott, hogy elnevessem magam.

- Kösz. Igazán megnyugtató vagy.

- Bocs. De miért nem mész a másikkal?

- Mert… mert.

- Ez aztán a remek válasz- nem bírtam tovább és teli tüdőből felnevettem. És ahogy hallottam Esme és Carlisle sem bírták ki nevetés nélkül.

- Mi ez a hangzavar? –jött le a lépcsőn Emmett Jasperrel a nyomában. –Jó kedved van húgi?

- Naná. Az öcséd éppen most adott egy frappáns választ arra, miért nem megy a nővéremért a másik autójával- nevettem tovább.

- Mert mi lett a Volvóval? –tudakolta Jasper.

- Rose szakértelme szükséges hozzá.

- Értem.

- Lányok, meddig tart még az öltözködés? –kiáltottam fel, mire egymás után jött a két válasz.

- Még öt perc.

- Hamarosan.

- Edwardnak kéne egy kocsi.

- Ott a sajátja- jött a válasz Rose-tól.

- Délután autót szerelünk nővérkém, úgyhogy…

- De csak vásárlás után- szakította félbe a mondatomat Alice. –Ugyanis elmaradt a kiengesztelésem, miután elárultam neked, hogy a kocsi a tiéd és nem Edwardé.

- Oké- sóhajtottam fel, majd a fiúkra néztem. –Ti is jöttök. Különben nem fogok verekedni Emmett- mosolyogtam rá nagy melák bátyámra és a lehető legártatlanabbul néztem rá.

- Te igazi boszorkány vagy.

- Tudom. És pont ezért szeretsz- villantottam rá egy 1000W-os mosolyt és adtam neki egy puszit. –Gyere Edward, elviszlek a nővéremhez. A suliban találkozunk, és majd megbeszéljük a vásárlást. Sziasztok.  

Megfogtam Edward kezét és magam után húztam. Út közben felkaptam a kocsi kulcsot és meg sem álltam a garázsig.

- Ülj be.

- Nem vezethetek én?

- Milyen jól eltaláltad. Na, szállj be, vagy itt hagylak és akkor ugrott a fuvar. Kénytelen leszel a sajátoddal menni.

Hála istennek, nem vitatkozott és úgy tett, ahogy kértem. Utána indítottam az autót és elhagytuk a házat. Edward navigált, amíg el nem értünk egy fehér emeletes házikóhoz. Egyedül annyi volt vele a gond, hogy a sok esőtől és sártól a fehér már inkább szürke volt. Beálltam a járőrautó mögé és leállítottam a motort. Dudáltam Edward pedig kiszállt. Kis idő múlva lépteket hallottam aztán nyílt az ajtó és kivágódott rajta nővérem. Gondolom kicsit megdöbbent, hogy Edward nem egyedül jött érte, aztán felocsúdott és megcsókolta szerelmét. Nagyot sóhajtottam és én is kiszálltam.

-Bella… Istenien nézel ki- dicsért meg Rony.

- Köszi. Te is- rövid tömör válasz. Miért vagyok ilyen vele? Még nem tettem túl magam az egészen? Hiszen már megbeszéltem Rose-val is a dolgot. És lezártam magamban a témát. Akkor miért nem tudok olyan lenni vele, mint régen?

Azért Bella, mert megváltoztál. Már nem ugyan az a kislány vagy, aki két évvel ezelőtt még a nővére árnyékában élt és mindentől félt. Félt megszólalni, félt elmondani a véleményét. Megváltoztál. A régi Bella sosem vette volna fel önszántából azt a ruhát, ami most rajtad van- suttogta egy kis hang a fejemben. És igaza volt. Pont az ellenkezője vagyok a régi énemnek.

- Hogy-hogy együtt jöttetek?

- Elromlott a kocsim és Bella felajánlotta, hogy elhoz. Délután Rose megjavítja, legalábbis nagyon remélem- sóhajtott fel színpadiasan Edward, mire oldalba böktem.

- Ha megígértem, akkor úgy is lesz. Amúgy meg együtt csináljuk majd- grimaszoltam, aztán megfordultam és a kocsi felé indultam, de mielőtt beszállhattam volna Rony hangja megállásra késztetett.

- Bella, beszéljük meg a tegnapi dolgot. Kérlek.

- Rony, nincs miről beszélnünk- fordultam vissza feléjük. Edward átölelt Rony derekát és közben figyelmeztető pillantást küldött felém. Nem akarta, hogy megbántsam. De nekem sem ez volt a célom. - A te életed, a te döntéseid. És nem szólhatok bele. Megértettem, ne aggódj. És nem foglak magadra hagyni. Nem támogatlak a döntésedben, de nem is szállok szembe vele. Te már döntöttél, de én nem ezt választottam volna. Soha nem akartam volna ilyen életet. Csak tőlem senki nem kérdezte meg akarom-e ezt. Rosalie próbált segíteni rajtam, hogy ne legyek ilyen, de már nem tudott. Ő hozott egy döntést helyettem. Mégpedig azt, hogy nem hagy meghalni. És én is ezt akartam veled tenni. Helyetted akartam dönteni. Úgy éreztem én jobban tudom, mi kell neked. De megígérem, hogy nem teszek semmit a döntésed ellen. Tiszteletben tartom és elfogadom. Mást úgysem tehetek- hajtottam le a fejem.

- Jaj, Bella- sóhajtotta és átölelt. Ekkor megjelent az ajtóban Charlie. Az apám. Nem számítottam rá. Szörnyen lesokkolt, hogy most szemtől szembe találkozom vele. Nem gondoltam át rendesen, mikor felajánlottam Edwardnak, hogy elhozom. El kellett volna tennünk innen minél hamarabb. Erre én leállok itt lelkizni. Jézusom, mekkora fájdalom lehet neki, hogy újra lát engem. Pont akkor, mikor már belenyugodott, hogy halott vagyok. De hülye vagy Bella. Hülye vagy. Ezen nincs mit szépíteni.

- Bella?

- Igen? – önkéntelenül jött ki a kérdés a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.

- Te vagy az? El sem hiszem. De hogy kerülsz te ide kicsim? –kérdezte és szemébe könnyek gyűltek. Hogy én mekkora marha vagyok? Most hazudnom kell neki. Muszáj. Nincs más választásom.

Edward aggódva figyelte mi lesz a következő mondatom.

- Elnézést. De biztosan összekever valakivel- hangom megremegett és elfordultam. Hallottam, ahogy Rony csöndesen arra kér, ne hazudjak neki, de nem volt erőm igazat mondani. Nem tehetem meg vele. Ha megtudja, mi vagyok, akkor neki is csak két lehetősége marad. A halál vagy a vámpírlét. És bőven elég, hogy a nővérem ilyen helyzetben van.  

- Nem. Te… Te vagy az. A kislányom. Nem emlékszel rám?- kérdezte apa kétségbeesetten, miközben megkerülte Edwardékat és szembefordított magával.

- Sajnálom. De nem én vagyok a lánya- hazudtam és egész eddigi életemben ez volt a legnehezebb és legfájóbb dolog. Még talán az átváltozásnál is rosszabb volt. –A nevem Isabella Cullen. Edward fogadott testvére vagyok.

- Charlie, ő nem a lánya. Hasonlít rá, nem tagadhatom, legalábbis a kép alapján, amit mutatott, de ő nem az a Bella- állt mellém Edward is, amiért Rony meglehetősen megharagudott rá. Legalábbis az arcáról ezt olvastam le. –Bella és a bátyja néhány napja költöztek vissza hozzánk a nővéremmel Rosalie-val. Londonban tanultak néhány évig.

- Carlisle az apád? –kérdezte, mire bólintottam. –Mióta? Úgy értem, mikor fogadott örökbe?

- Születésem óta az apámnak tekintem- ködösítettem. Végül is nagyot nem hazudtam. Újjászületésem óta ő az apám Esme meg az anyám.

- De én úgy tudtam csak hármatokat fogadtak örökbe- nézett Edwardra.

Ne, most légy okos. Csak el ne árulj Edward.

- Így is van. Csak hármat. Esme-nek nem lehetett saját gyereke, ezért örökbe fogadták Emmett, Bellát és Alice-t. Később Esme nővére meghalt, így kerültem én hozzájuk. Rosalie és Jasper még nagyon fiatalok voltak, amikor autóbalesetben meghaltak a szüleik és Carlisle nevelte fel őket. Azt hiszem talán az unokatestvérének voltak a gyerekei. De erről sosem kérdeztem apát. Tudja, fájó dolog.

- Nem gondoltam, hogy ilyen bonyolult család vagytok- Edwardnak sikerült meggyőznie apát. Meg kell neki köszönnöm, hogy kihúzott a slamasztikából. Én biztosan nem tudtam volna ilyen jól rögtönözni. –Sajnálom kisasszony, tévedtem.

- Bella. Kérem, szólítson Bellának. És nem történt semmi. A testvérem már elmondta, hogy mi történt a másik lányával és a feleségével. Őszinte részvétem- suttogtam és megöleltem. De nem tartott sokáig. Elhúzódtam tőle és a többiekre néztem.

-Mehetünk gerlepár? Még a végén elkésünk a suliból. Viszont látásra Mr. Swan. Remélem, találkozunk még.

- Csak Charlie. És én is örülök Bella. Szívesen látunk bármikor. Gyere át beszélgetni, ha van kedved. Nagyon szívesen megismernénk a bátyádat és a barátnőjét. A Cullen család igazán büszke lehet a tagjaira. Nagyon illedelmesek vagytok mind.

- Anya és apa érdeme- feleltem az igazsághoz hűen. Bár ő nem tudhatta és rá és anyára gondoltam. Nem Carlisle-ra és Esme-re. Jó, ők a pótszüleim, de nem tudják helyettesíteni az igaziakat. Az lehetetlen.

- Gyere bátran.

- Köszönöm Charlie. De most már mennünk kell.

- Persze, menjetek.

Beszálltunk az autóba és én már indítottam is. Olyan gyorsan mentem, mint még soha. Nem hittem, hogy így kezdődik majd a napom.

- Miért kellett hazudni neki? –hallottam meg Rony vádló hangját. Tele volt szemrehányással és sértettséggel.

- Azért, amiért Edwardnak is tartania kellett volna a száját előtted. Hogy ne kelljen meghoznia azt a döntést, amit neked.

- Miért? Miért vagy annyira ellen az átváltozásnak? És ha apa is azt szeretné, amit én?

- Nem- kiáltottam és leállítottam a kocsit, aztán kiugrottam belőle. Edward és a nővérem követték a példámat. –Neked azt sem kellene tudnod, hogy léteznek ilyen lények. De ez félresikerült. Viszont azt nem hagyom, hogy apát is belerángasd. Te önfejű és makacs vagy, de ő nem tudhat erről. Ha az kell hozzá, akkor én foglak szemmel tartani a nap 24 órájában és megakadályozom, hogy elmond neki. Ő nem érdemel ilyen sorsot.

- Nem tudod mennyit szenvedett miattatok- kiáltotta ő is és a könnyei potyogtak. Soha eddig nem veszekedtünk ennyire komolyan. Soha. De ennek is eljött az ideje.

- Mert szerinted én nem? De ez akkor sem megoldás. Nem változtathatsz át mindenkit, akit szeretsz. Legyen eszed. Vagy elvette az a fene nagy szerelem?

- Bella- morgott Edward és ekkor két autó fékezett le mellettünk. Agyamat ellepte a vörös köd és már nem tudtam beazonosítani kik álltak meg.

- Nem érdekel. Nem érdekel, ki mit gondol. De nem fogom hagyni, hogy őt is belekeverjétek. Te pedig ne védd őt most- morogtam rá Edwardra. –Nem érthetsz mindenben egyet vele. Ez őrültség.

- Miért? Talán mindenben neked kellene igazat adnia? –kérdezte Rony és ez volt az utolsó mondat, amit még tisztán hallottam. Azután már nem emlékszem semmire. Csak egy hatalmas sikításra és morgásokra.