(Bella szemszöge)
-Jól vagyok. Nincs semmi baj- mondtam ki magabiztosan, mire Rose és Em arcán hatalmas vigyor terült el és Rose elengedett. Odasétált Emmett mellé és valamit a fülébe súgott, de olyan halkan, hogy nem hallottam mit mondott.
A legtöbben felengedtek, többek között Jasper is, de Edward és Alice még mindig ugrásra készen álltak.
- Talán az lenne a legjobb Edward, ha hazavinnéd Rony-t- javasolta Alice még mindig engem figyelve.
- Igen, szerintem is- mondta Edward, de ő sem vette le rólam a szemét. Kész. És így legyen az ember, esetemben vámpír magabiztos. Kösz a segítséget.
- Szerintem erre semmi szükség- szólt közbe Carlisle és mellém sétált, majd köszöntésképp megölelt. –Hogy vagy lányom?
- Jól Carlisle, köszönöm. És azt is, hogy idejöhettem.
- Már a családunk tagja vagy. Természetes, hogy ez a te otthonod is. Ne érezd magad kellemetlenül. Edward, fiam- szólította meg a legidősebb fiát, aki még mindig feszülten figyelte mit csinálok. –Kérlek, engedd ide Rony-t, hogy megismerkedhessen a családunk többi tagjával is.
- Carlisle, ez…
- Hallottad mit mondott Carlisle. Nem fog bántani. És nem rejtegethetsz minden fajtársad előtt. Ráadásul ők mégiscsak a családod tagjai- mondta a lány és kilépett Edward háta mögül. Nem hittem a szememnek. Az nem lehet, hogy ő itt van. Hiszen neki nem kellene itt lennie. Ráadásul ebben a házban. Egy vámpírokkal teli házban.
- Te? –kérdeztem suttogva és abban sem voltam biztos, hogy meghallotta.
- Te? –kérdezte ő is és önkéntelenül is felém lépkedett. Így tettem én is egészen addig, amíg Edward újra az utamat állta és vadul rám morgott, mire Emmett is elém rohant és a háta mögé tolt.
- Uralkodj magadon öcsi- sziszegte Em.
- Szólj neki, hogy tartsa magát távol Rony-tól.
- Nem akart semmi rosszat.
- Elég ebből- szólt rájuk Carlisle. –Nem kell veszekednetek.
- De bántani akarta Rony-t- morgott Edward. –Nem hagyhattam.
- Nem úgy közeledett hozzá, mintha támadni akarna- szólt közbe Esme is.
- Emmett, hagyd- fogtam meg a bátyám vállát és próbáltam megnyugtatni.
- Nem fogom hagyni, hogy bántson téged- morgott, mire Rose is mellénk sietett, hogy megnyugtassa a férjét.
- Kerüld el a húgomat és ajánlom, hogy egy haja szála se görbüljön, mert azt megemlegeted.
Edward éppen mondott volna valamit, mikor már végképp elegem lett az egészből és elordítottam magam.
- Hagyjátok abba, mind a ketten. Te pedig- mutattam Alice-ra, aki egészen a lépcsőig vitte Rony-t és bármennyire is próbált, nem tudott kiszabadulni Alice karjai közül. –Engedd el. Fáj neki, nem látod?
- Alice- nézett rá kérlelőn, mire a vámpír elengedte és ezt kihasználva a nyakamba vetette magát, mielőtt bárki is megakadályozhatta volna.
- El sem hiszem, hogy itt vagy. Itt, most… és élsz… és- zokogott és nem úgy nézett ki, mint aki egy hamar elenged.
- Én sem tudom elhinni. Te, te hogy lehetsz itt? Apa? Hol van?
- Bella…- szólított meg Rose.
- Rosalie, Emmett ő a nővérem. A vér szerinti nővérem, Veronica Swan. A nővérem, akit el kellett hagynom, miután átváltoztam.
Láttam rajtuk a döbbenetet. Mindenkin.
- Mi?
- Igen, ő a nővérem.
- A…A kishúgom életben van- suttogta a könnyeivel küszködve.
- Itt vagyok- öleltem őt magamhoz. –Itt, melletted.
- Mi történt aznap este, mikor anyával nem tértetek haza?
- Három vámpír támadott meg. Két férfi és egy nő. Anyát megölték és rám is ez a sors várt volna, ha Rose és Em nem érkeznek időben. Azóta velük éltem és az önkontrollomat fejlesztettük. És te? Mi történt veletek? Apa? Hogy vagytok? Mit keresel itt? Mit keresel egy vámpírokkal teli házban? Neked elment a józan eszed?
- Bella, apa és én ideköltöztünk Forksba. Nem találtunk téged. Anyát megtalálták, de hónapokig kerestek, de téged nem találtak. Apa nem tudta elviselni az elvesztéseteket és úgy döntöttünk mind a kettőnknek az lesz a legjobb, ha elköltözünk. Otthon minden rátok emlékeztetett. És itt könnyebb volt. Senki nem tudta mi történt, nem ismertek minket. Erre volt szükségünk és sikerült túllépnünk a halálotokon. Aztán találkoztam Edwarddal.
- Edwarddal?
- Igen. Edward a vőlegényem. És…
- Tessék? A… a vő… vőlegényed?
- Igen és…
- Tudod te, mivel jár ez? Ha a vámpírokkal járkálsz? Te teljesen meg vagy húzatva? Mi a jó ég van veled?
- Bella…
- Nem akarom hallani. Nem vagyok rá kíváncsi. Nézz rám. Nézz rám, hát ilyen akarsz lenni? Egy szörnyeteg? Érezni akarod azt a kínt, amit nap mint nap át kell élnünk? Azt a poklot, amit az átváltozás során kell elviselned? Te pedig- rohantam Edward elé és nem sok hiányzott, hogy letépjem a fejét. – teljesen el akarod rontani az életét? Mégis mi a francot képzelsz te magadról?
Aztán mielőtt bármit is mondhatott volna, mély levegőt vettem és megpróbáltam nyugodt hangon beszélni Esme-vel.
- Ne haragudj, kérlek. Megmutatnád a szobámat?
- Persze kicsim.
Esme az emelet felé indult én pedig fogtam a bőröndömet és utána indultam. A lépcső előtt még visszafordultam, de éppen csak annyira, hogy Rosalie-t és Emmettet megnyugtassam. Reméltem, hogy látják a szememben, hogy nem csinálok butaságot, és hogy egyedül szeretnék lenni. Nincs kedvem most beszélni senkivel.
- Ha bármire szükséged van, szólj nyugodtan. Alice-val vásároltunk nektek ruhákat, de nem tudtuk milyeneket szeretsz, ezért nem sokat. Majd elmentek és vásároltok. A fürdőszobában találsz mindent, ha szükséged van rá.
- Köszönöm Esme- néztem rá hálásan, majd beléptem a szobába és becsuktam az ajtót. Nem volt kedvem semmihez sem. Egyenesen az ablakhoz legközelebb álló fotelhez léptem és az ablakhoz toltam, majd leültem rá. Csak néztem ki a fejemből. Néztem a sötétedő erdőt, ahogy az állatok nyugovóra térnek, az úton is egyre kevesebb autó jár.
Újra eszembe jutott, azaz este. A kínzó fájdalom, amitől három napon keresztül szenvedtem. A szomjúság, ami minden egyes nap gyötör, a veszteségek, amik folyton eszembe jutnak. Az idő, ami eltelik fölöttem, de én örökre ilyen maradok. Egy selejt. És nem akarom, hogy a testvérem is így végezze. Nem akarom, hogy neki is át kelljen élnie azt a poklot, amit nekem.
És Edward? Ha valóban szereti, akkor miért akarja tönkretenni az életét? Miért venné el tőle a normális élet lehetőségét? Azért, mert önző. A választ én is jól tudom. Nem akar egy örökkévalóságon keresztül egyedül maradni. Hát pont ezért akarja tönkre tenni az életét. Pedig ő nem ezt érdemli. Nem lenne szabad örök életre ítélni őt. Ő megérdemli, hogy normális élete legyen. Egy szerető családja. Egy férje, aki szereti, gyerekek, akik bearanyozzák a napjait. És öregen, egy kis ágyikóban békésen meghalni. Nem pedig úgy, ahogy egy vámpír. Széttépik és elégetik. Ő ennél sokkal jobb. Nem lenne szabad így végeznie, miután leélt néhány száz évet. Beszélnem kell vele. Muszáj meggyőznöm valahogy, hogy ne akarjon az lenni, ami én vagyok.
Merengésemből egy halk kopogtatás rázott fel.
-Szabad- suttogtam, mert biztos voltam benne, hogy az ajtó mögött álló személy úgyis meghallja.
- Nem zavarok? –kérdezte Edward és megállt mellettem.
- Ezt költői kérdésnek szántad vagy valóban választ vársz rá? –kérdeztem flegmán anélkül, hogy ránéztem volna.
Kissé elmosolyodott, aztán újra komor lett.
- Nézd, Bella- kezdte lágyan. Kissé meglepődtem, mert mióta ismerjük egymást, egyszer sem ütött meg velem szemben ilyen gyengéd hangnemet. Mindig durva és bunkó volt. Felé fordultam és kíváncsian vártam, vajon mit akarhat tőlem. –tudom, nem viselkedtem veled valami szépen és nem is kedveljük egymást túlzottan, de szeretnék kérni tőled valamit.
- És mégis mit tehetnék én érted? Egyáltalán miből gondolod, hogy bármiben is segítenék neked?
- Mert a nővéredről van szó. Rony-ról.
- Hallgatlak- valóban kezdett érdekelni a dolog. Miről akarhat velem beszélni, ami a nővéremmel kapcsolatos?
- Ahogy észrevettem, te sem igazán kedveled a vámpírlétet és…
- Az nem kifejezés- morogtam.
- Megtennéd, hogy nem szakítasz félbe? Így sose tudom elmondani, amit szeretnék.
- Jól van, meg se szólalok. Ne hisztizz már- morogtam, majd újra csendben maradtam.
- Arra szeretnélek kérni, hogy beszélj a nővéreddel. Győzd meg róla, hogy ne akarjon vámpír lenni.
- Tessék? –kérdeztem döbbenten. Hát erre nem számítottam.
- Győzd meg, hogy…
- Hallottam. Csak nem tudom elhinni, hogy ezt kéred tőlem. De hát nem te akarod, hogy olyan legyen, mint mi? Nem azt akarod, hogy örökre melletted maradjon? Hogy ne kelljen elhagynod? Nem te akarod, hogy vámpír legyen? –kérdeztem és a végén már szinte kiabáltam. Csak egy csöppet kerültem hisztérikus állapotba.
- Nem, az istenit, nem én akartam- kiabálta ő is és kirántva a fotelból a falnak szorított. - Szeretem őt, annyira, amennyire egy vámpír képes szeretni. Az életemet adnám érte. Ha arra kérne, hagyjam el, mert mással akar boldog lenni, megtenném, mert nekem egyedül az a fontos, hogy ő boldog legyen. Ha elveszíteném, gondolkozás nélkül utána mennék. Nekem ő jelenti az életet. Én nem akarom őt bántani, de nem akarom rákényszeríteni az akaratomat sem. Minden úgy történik, ahogy azt ő szeretné.
- És te mi a francért nem teszel ellene? –sziszegtem. Alig kaptam levegőt, de tudni akartam mindent.
- Mert szeretem őt.
- Egy utolsó önző féreg vagy Edward. Nem érdemled meg őt. Nem akarod elveszíteni, csakis ezért tartanád magad mellett.
- Nem- kiáltotta és ekkor megjelentek a szobában a többiek, Emmettel az élen. Amint látta, hogy Edward a nyakamnál fogva a falhoz szorít, lerántotta rólam és a szoba másik végébe dobta, míg engem felkapott a földről és visszaültetett a fotelba.
- Jól vagy? –kérdezte aggódva, mire bólintottam. Ő pedig dühös tekintettel fordult meg, és ha nem kapom el a karját, akkor nekiront Edwardnak. Magam felé fordítottam Emmettet és kényszerítettem, hogy rám figyeljen, közben a többiek a két fiú közé álltak.
- Emmett, nézz rám, nincsen semmi baj. Nem történt semmi. Én voltam a bolond, oké? Edward nem akart rosszat. Csak…
- Ha még egyszer, akárcsak egy ujjal is hozzáérsz a húgomhoz, neked annyi- sziszegte Rose és eltakarta előlünk Edwardot. Emmett lenyugodni látszott, de még mindig nem engedtem el. Biztos, ami biztos. –Nem fog érdekelni, hogy ő provokált vagy eldurrant az agyad. Az öcsémnek tartottalak és még mindig úgy kezellek, de el kell fogadnod, hogy Bella ugyan olyan családtag, mint bármelyikünk. Szavazással döntöttünk. Ő sem akart vámpír lenni, nem úgy, mint a nővére, aki képes érted a halálba rohanni. Nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mi. Téged sem okolt senki, amiért vámpír vagy. Neki sem volt lehetősége, ahogy egyikünknek sem. Akkor miért ítéled el? Én soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lányt, mint Bella, képes lennél bántani. Nézz csak rá. Még csak egy gyerek. Olyan gyerek, amilyen te voltál 100 évvel ezelőtt, amikor Carlisle vámpírrá változtatott. Te pontosan tudod, hogy én sem szeretem ezt az életet, de nem vagyok hajlandó elviselni, hogy bántod a húgomat. Ha nem bírsz békében élni mellette, akkor még ma elhagyjuk ezt a házat.
- Rose, lányom.
- Sajnálom Esme. De bármennyire is fáj, őmellette úgy érzem, nem vagyok teljesen szörnyeteg. Fényt hozott az életünkbe. Két év alatt megváltoztatott minket. És még csak fél napot sem töltöttetek vele, de már elítélitek. Nem tudhatjátok milyen az, amikor azt hiszed boldog vagy és nincs szükséged másra, egyszer csak felbukkan egy lány, akinek megmented a életét és rájössz, hogy mindig is hiányzott valami az életedből. Na, nekünk pontosan ezt jelenti Bella. Egy új lehetőséget. Egy boldogabb életet. Belátom, hiba volt visszajönni. Viszont ha Bellát nem fogadjátok el, akkor az olyan számomra, mintha engem sem fogadnátok szívesen. Ha ő megy, akkor én is megyek.
- Erre semmi szükség. Mind szavaztunk az elején. Ti vállaltátok érte a felelősséget, és ahogy már eldöntöttük, ő is a családunk tagja. A döntésünket nem változtatjuk meg- szólalt meg Carlisle most először. Hangja olyan volt, akár egy uralkodóé. Parancsoló és kemény. Ugyanakkor benne volt a gyengédség és szeretet. –Bella a családunk tagja. Akkor távozik, amikor akar és erre senki nem kényszerítheti. Még te sem fiam- nézett Edwardra. –Egy család vagyunk és együtt oldjuk meg a problémáinkat.
- Gondolj bele Edward- kezdte Alice is. –Felfogtad mit mondott Rosalie? Elmondta ugyan azt, ami velünk is történt. Nekünk Rony jelenti azt a személyt, akit nekik Bella. Képes lennél elüldözni Bellát, miközben pontosan tudod, mit érez Emmett és Rosalie?
- Nem. Sajnálom Bella, én…- kezdett volna magyarázkodni, de félbeszakítottam. Még mindig nem léptem el Emmett elől, de hátat fordítottam neki és egyenesen Edwardra néztem, miközben beszéltem.
- Figyelj, Edward. Én nem haragszom. Ha akartam volna, akkor védekezem, de nem tettem. Nem történt semmi. Belátom, én hibáztam. Nem lett volna szabad azokat mondanom, amiket, de érts meg, kérlek. Rony a nővérem és nem szeretném, ha neki is át kellene élnie azt, amit nekünk. De megteszem, amit kértél. Megpróbálok beszélni vele, viszont nem ígérek semmit.
- Köszönöm Bella.
- Kezdjünk új lappal- ajánlottam és felé nyújtottam a jobb kezem.
- Rendben- fogadta el, majd kissé elmosolyodott. A többiek csendben hallgattak végig minket. A csendnek Alice hangja vetett véget.
- Ideje készülődni, mert hamarosan indulnunk kell a suliba.
- Mi? Máris? De még csak- értetlenkedtem, de ahogy kinéztem az ablakon láttam, hogy már kezd világosodni. Egy új nap kezdete.
- Már reggel van Bella. Egész este idebent voltál.
- És Rony?
- Edward meggyőzte, hogy az lesz a legjobb, ha most magadra hagy, aztán hazavitte és hajnalban jött vissza. Az első útja hozzád vezetett és a többit már tudod. Olyan voltál, mint egy zombi. Én is voltam fent nálad, de mintha észre sem vettél volna- adta a sértődöttet.
- Mi ezt már megszoktuk- mosolygott Rose és átölelte a vállam.
- Na, gyerünk emberek… vámpírok. Ideje készülődni. Carlisle, neked műtéted lesz, Esme, téged várnak a gyerekek és előtte még meg kell sütnöd azt a sütit, amit a gyerekeknek ígértél. Többiek pedig igyekezzenek, mert elkésünk a suliból- adta ki az utasításokat Alice, mire mindenki elhagyta a szobámat. Nekem kicsit gyors volt ez. Rose soha nem osztotta ki, kinek mi a feladata. Ez új nekem. És félek, ezt nem fogom elviselni.
- Segítsek ruhát választani, Bella? –kiáltotta Alice, ha minden igaz, a saját szobájából.
- Nem kell, köszi. Boldogulok egyedül is- kiáltottam vissza, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Nem volt se túl nagy, se túl kicsi. Az egész szobában a fekete és a fehér dominált. Az ajtó mellett volt a zuhanyzó, mellette egy wc és amellett egy sarokkád. A zuhanyzóval szemben a mosdókagyló előtte egy átlagos méretű tükörrel. És a káddal szemben egy fekete szekrényvolt. Gyors lekaptam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá.
Talán félreismertem Edwardot? Mégsem olyan bunkó és önző, mint amilyennek képzeltem? Lehetséges, hogy tényleg szereti a nővéremet. De akkor miért kért meg rá, hogy beszéljek vele? Talán nem akar mindig mellette lenni?
Egy biztos. Mostantól megpróbálok alkalmazkodni a többiekhez. Nem akarom elszakítani Rosalie-t és Emmettet a családjuk, jobban mondva a családunktól. És ha ahhoz, hogy itt béke és nyugalom legyen, az kell, hogy elfogadjam azt az ökröt, akkor én mindent megteszek ennek az érdekében. Nem akarom, hogy miattam legyenek konfliktusok ebben a családban. Szeretném, ha nem csak azért tekintenének családtagnak, mert muszáj. Hanem azért, mert szeretnék, hogy a családjuk tagja legyek.
Nem sokáig áztattam magam. Gyorsan magamra tekertem egy törölközőt és a gardróbba rohantam. Viszont mikor megláttam, mennyi minden van benne, azt hittem szívinfarktust kapok. Mikor fogok én ennyi cipőt és ruhát felvenni?
- Gyerünk Bella, már csak rád várunk- kiáltotta Rose.
- Még pár perc.
- Siess.
- Oké.
Előkaptam egy fehér félvállas felsőt, aminek a derekán egy öv van, egy farmert és egy fekete magas sarkút. A hajamat kifésültem és leengedve hagytam, a számra kentem egy kis szájfényt, felkaptam egy táskát, belepakoltam néhány füzetet és az irataimat. A telefonom zsebre vágtam, majd kikaptam a szekrényből egy fekete dzsekit, aztán már rohantam is le a többiekhez.
- Na végre, már azt hittem sosem készülsz el- nyűglődött Emmett.
- Hinni a templomban kell szivi-nyújtottam rá a nyelvem, aztán a többiek után indultam remélhetőleg a garázsba. Annyi jó kocsi volt ott. Egy piros BMW M3-as, egy fekete Aston Martin, egy Harley Davidson motor, egy nagy szürke Jeep, egy sárga Porsche 911 és egy tűzpiros Aston Martin Cabrio. Minden autóba egyből beleszerettem, de az a Cabrió mindegyiknél szebb volt.
Azt hiszem, sürgősen be kell szereznem egy kocsit.
- Na, melyik tetszik a legjobban? - kérdezte Rose mosolyogva.
- Senki nem fog megharagudni? –néztem körbe, mire mindenki nemlegesen megrázta a fejét. –Akkor az a piros autócsoda. Kié? Vezethetem majd?
- Hát húgi- lépett mellém Emmett sajnálkozva és a vállamra tette nagy lapát kezeit. –Azt kell, hogy mondjam, az a kocsi Edwardé. Sorry- mosolygott rám. Én pedig kicsit elszomorodtam. Ha az övé, akkor esélyem sincs, hogy valaha is vezessem. Pedig milyen szép. Meg kell hagyni, jó ízlése van Edwardnak. Bár nem gondoltam volna, hogy férfi létére vörös autót vesz.
- Hagyd már Emmett. Nézd, mennyire elszomorodott- mutatott rám Alice, mire megpróbáltam rendezni arcvonásomat. Nehogy már egy autó miatt szomorú legyek. Tisztára gyerekes. De ha olyan szép.
- Nem, nincs baj- erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Igazán szép darab.
- Hát, ami azt illeti- sétált mellém Alice, majd az orrom elé nyomott egy kocsi kulcsot.
- Te elloptad Edwardtól a kulcsot? –hitetlenkedtem, mire mindenki nevetett, kivéve Alice-t, aki vérig volt sértve.
- Nem.
- Akkor?
- Most nem mondom el. Megbántottál.
- Sajnálom Alice, de hirtelen nem tudtam másra gondolni. Mivel engesztelhetlek ki? –sóhajtottam.
- Találd ki. De jó legyen, különben nem mondom el, amit szerettem volna.
- Rendben. Eljöhetsz velünk vásárolni. Rose-nak amúgy is adósa vagyok egy vásárlással, amibe Emmett is belement- sóhajtottam.
- Mi? –kérdezte Jasper döbbenten. Eddig fel sem tűnt, hogy itt van. Annyira a háttérbe szorul. Alig érzékelem, ha a közelemben van.
- Jól hallottad Jazzy fiú. Ez a két boszorka…
- Boszorka? – sipítottuk egyszerre Rosalie-val.
- Elnézést. A két hölgy közül az egyik túlságosan is nagy nyomást gyakorolt rám.
- Te papucs. Hogy hagyhattad, hogy a feleséged rávegyen erre?
- Nem ő volt, hanem Bella.
- Oh… és mivel?
- Bunyózni fog velem egész héten. Igaz húgi? –húzogatta a szemöldökét Emmett, mire nagyot sóhajtottam, aztán bólintottam.
- Hát, sok szerencsét hozzá.
- Te is jössz Jasper- adta ki az utasítást Alice, mire a férje megadóan lehajtotta a fejét, aztán felém fordult. –Ez még nem elég. Még meg vagyok bántva.
- Rendben. Mit akarsz a bocsánatodért cserébe?
- Vedd rá a nővéredet, hogy ő is jöjjön. És persze Edward is elmaradhatatlan.
- Ennyi? Vagy van még esetleg valami, amit tehetek érted? Hozzak egy pohár nyuszi vért, vagy táncoljak fél lábon, esetleg olvassak esti mesét? –kérdeztem, mire mindenki elnevette magát és Alice sem bírta megállni mosolygás nélkül.
- Nem, ennyi elég lesz. Közös vásárlás, amire a nővéred és Edward is jön hiszti és szökés nélkül.
- Rendben- sóhajtottam. –Most már megtudhatom, mit keres nálad annak a csodának a kulcsa?
- Persze. Éppen azt akartam mondani, hogy ez a „csoda” a tiéd. Rosalie rendelte meg és éppen előttetek érkezett meg.
- Mi? –kérdeztem döbbenten. Köpni, nyelni nem tudtam. Tényleg az enyém?
Mikor ez tudatosult bennem, kikaptam Alice kezéből a kulcsot, adtam az arcára egy puszit, aztán Rosalie nyakába vetetem magam. Nem győztem hajtogatni a „köszönömöket.”
- Használd egészséggel- mosolygott rám nővérem. Miután megegyeztünk, hogy az én autómmal megyünk mindannyian, beültünk és már hajtottam is a suli felé. Alice navigált és így hamar odaértünk. Tetszett, ahogy mindenki minket bámul. Em és Jazz kiugrottak a kocsiból és kinyitották nekünk az ajtókat. Majd ahogy megláttam a nővéremet, azonnal felé indultam. Ő még nem vett észre, mert nagyon elfoglalt volt Edwarddal, viszont nekem sürgős beszélni valóm volt vele. Alice még utánam kiabált, hogy megvárnak bent az épületben, de engem most csak egy valami érdekelt. Hogy beszélni tudjak a nővéremmel.
