Forbidden Love- 1.Fejezet

(Bella szemszöge)

-Azt hiszem sikerült mindent megvennünk. Már csak be kell csomagolnunk és holnap reggel indulhatunk is- mosolygott anya, miközben egymás mellett sétáltunk a sötét utcán. Rossz előérzetem támadt. Mindig is féltem a sötét kietlen utcákat. Most sem volt rajtunk kívül egy lélek sem az utcán. Félelmetes volt. Ilyenkor szoktak a horror filmekben előugrani a sötét sikátorból egy sorozatgyilkos és megöli a szerencsétlen embereket, akik rosszkor vannak rossz helyen.

- Jól van, csak érjünk már haza. Otthon minden megbeszélünk, leellenőrizzük meg van-e minden az útra. Csak érnénk már haza- magyaráztam és gyorsabb tempóra ösztönöztem anyámat. Már csak egy utca választott el minket a háztól, mikor egy férfi került elénk a semmiből.

- Hm… fincsi falatok.

- Segíthetünk valamiben? –kérdezte anyám kedvesen, figyelmen kívül hagyva a férfi előző mondatát.

- Oh, igen. Ti fogjátok oltani szomjamat.

- Hé, és mi lesz velem? –kérdezte egy mélyebb hang a hátunk mögül.

- Te is kapsz belőlük. Ne legyél telhetetlen- morgott rá az előttünk álló.

- Ne veszekedjetek fiúk. Ketten vannak, bőven jut mindhármunknak- jött a harmadik hang egészen mögülem. A vér is meghűlt az ereimben. Meg fogunk halni. Ez már biztos.

- Ne remeg kicsi lány- suhant elém a szőke hajú férfi olyan gyorsan, hogy észre sem vettem mozgását. –Gyorsan végzünk veletek. Nem fog fájni, csak egy picikét- suttogta a fülembe, amitől szinte rosszul lettem. A hideg futkosott a hátamon és behunytam a szemem.

- Engedjék el őt. Itt vagyok én helyette- könyörgött anyám, de ezzel csak azt érte el, hogy mind a hárman rá figyeltek.

- Oh, ne aggódj. Te sem maradsz egyedül. De most hogy mondod, te leszel az első- nevetett fel gonoszan a nő, majd elkapta anyám nyakát.

- Szeretlek Bella- suttogta, majd az a nő beleharapott a nyakába és szívni kezdte a vérét. A hátunk mögött álló férfi is hozzá rohant és ő is anyám vérét kezdte szívni. Ő vergődött, kiabált, de nem ért el vele semmit. Majd sikítása elhalt és élettelen teste a földre hullott. Még fel sem fogtam, mi történik és éles szúrást éreztem a nyakamnál, majd egyre jobban csukódott le a szemem. Már nem érzékeltem semmit a külvilágból, csak a hatalmas fájdalmat. Mintha élve égetnének el. Kiabáltam, sikítottam, de senki nem akart segíteni. Aztán a fájdalom kezdett enyhülni és már nem éreztem semmit. Kinyitottam a szemem és megpillantottam azt a két személyt, akik nem hagytak meghalni. Akiknek valamilyen szinten az életemet köszönhetem. Még akkor is, ha ne akartam ilyen életet.

-Bella- érintette meg óvatosan a vállamat Rosalie. Hangja visszarántott a jelenbe. Már nem a múltban voltam. –Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni- mentegetőzött, mire rá emeltem tekintetem. Rosalie a vámpírok közt is a leggyönyörűbb. Szőke haja a háta közepéig ér, arany tekintete melegséget sugároz.

- Igen? –kérdeztem.

- Csak nem válaszoltál, gondoltam feljövök és megnézem mi a baj.

- Nincsen semmi. Csak a szokásos. Eszembe jutott emberi életem utolsó estéje.

- Jaj szívem. Ne gondolj rá. Idővel az emlékek elhalványulnak, és lassan nem fogsz rá emlékezni- ölelt magához és a hátamat simogatta. Velem mindig úgy viselkedett, mintha a nővérem lenne. Minden bajtól óv és mindentől félt. Pedig nem kellene. Tudok vigyázni magamra.

- De én nem akarom elfelejteni. Emlékezni akarok rá. Annak a férfinek az arcára, aki megölte az anyámat, és aki tönkretette az életemet. Egy napon megtalálom és a saját kezemmel vetek véget az életének.

- Bella, ne gondolj erre, kérlek. Ne akard megkeresni. Nagyon veszélyes. Bármire képes. Az igaz, hogy az édesanyád halott, de te itt vagy és csak ez számít.

- Ja, élek. Egy két lábon járó hulla vagyok. Egy kőtömb. Aki a gyilkoláson kívül semmi másra nem jó- grimaszoltam.

- Sajnálom- hajtotta le a fejét. Rose magát okolja, amiért nem értek oda időben. És ezt sajnos sokszor elfelejtem.

- Rose, nem akartalak ezzel megbántani. Téged nem. Te vagy az utolsó személy a földön, akit bántani akarnék. Te vagy a nővérem. Megmentettetek és nagyon hálás vagyok azért, hogy az óta is mellettem vagytok, de a véleményem nem változik. Ti jók vagytok, de én csak egy szörnyeteg vagyok. Nem vagyok jobb, mint az a James, aki ezt tette velem.

- Ne mondd ezt. Tudod mit? –kérdezte kicsit vidámabban.

- Mi jutott eszedbe?

- Menjünk el vásárolni, mielőtt indulnánk? Jó?

- Rendben- adtam meg magam és Rosalie- val lementünk, hogy megkeressük Emmettet, majd vele együtt a plázába „siettünk.” Szeretek vásárolni, mondjuk Rose mellett nem lenne könnyű nem szeretni, de csak mértékkel. És ez az a szó, amit az én drága nővérem nem ismer. A mértékletesség. De sebaj. Most is kibírom, mint az elmúlt két évben.

Két év. Milyen kevésnek tűnik, nekem mégis olyan, mintha több ezer év telt volna el. Emlékszem, mikor felébredtem, volt alkalmam megismerkedni a teljes Cullen klánnal. Esme és Carlisle töltik be a szülők szerepét. Bár ők sem lehetnek idősebbek 29- 30 éveseknél. Aztán ott van Alice. Távolságtartó volt ugyan, de nagyon kedvesnek tűnt. Az ő párja Jasper. Mint kiderült, ő harcolt a déli vámpírháborúkban. Komoly és mindent szemmel tart, de alapjában véve rendes srác. És ott van még Edward. Neki nincs senkije. Magának való vámpír szörnyű modorral. Mondjuk úgy, hogy nem éppen kedvesen mutatkozott be. Csak egy csöppnyit bántott meg, mikor közölte, hogy nem kell egy újonc a családba, és hogy csak a baj lesz velem. Na, ezek után még találkozni sem volt kedvem vele. De Rosalie elmesélte, hogy nem szokott ilyen lenni. Egyszerűen csak a családját félti. Azt is megtudtam, hogy Edward pont úgy viselkedik velem, mint ahogy Rosalie szokott másokkal. 
És a Cullen család utolsó két tagja Rosalie és Emmett. Ők mára már olyanok lettek számomra, mint a bátyám és a nővérem. Mindenben segítenek és ők az egyetlen jó dolog ebben a második életben.

Már én is a Cullen család tagja vagyok. Mind beleegyeztek, hogy a család tagja legyek. Megtudtam, hogy Rosalie és Emmett néhány éve elkülönültek tőlük, hogy kettesben lehessenek és felajánlották, hogy nem muszáj hazamennem a család többi tagjával, mert nagyon szívesen vigyáznak rám. Én nem akartam tönkretenni a pihenésüket, de Rosalie meggyőzött. És az ő közelében valóban biztonságban érzem magam.  Nem követnek és nem ellenőriznek folyton. Nem azt mondom, hogy nem figyelnek rám és nem érdekli őket, mit csinálok, csupán megbíznak bennem. Nem mondják meg, mit csináljak vagy mit ne. Többnyire szabadnak mondhatom magam. Már az elején kitárgyaltuk, hogy mit szabad tennem és mit nem az emberek közelében. Mennyire mehetek közel hozzájuk. És hogy a városban nem szabad egyedül járkálnom. Kissé dühös voltam, mikor lefektettük ezeket a szabályokat, de be kellett látnom, hogy jogosak. Vagy betartom a szabályokat vagy folyton a sarkamban lesznek, ami sem nekem sem pedig nekik nem lenne jó. Úgyhogy maradtunk az első verziónál és ez alatt a két év alatt mindenkinek megfelelt.

-Hahó, Bella- kalimpált az orrom előtt Rosalie.

- Igen? –kérdeztem mosolyogva és elkaptam a kezét.

- Úgy látszik a vásárlás nem jött be.

- Mi? –kérdeztem értetlenül. Tök idiótának éreztem magam. Fogalmam sem volt róla, most mi van.

- Gyere, menjünk haza, aztán indulhatunk a reptérre.

- Máris? De hát…- kezdtem volna tiltakozni és körbenéztem, de már nem a plázában voltunk. Hanem a pláza parkolójában álltunk a bérelt autó mellett.

- Úgy van. Már végeztünk a vásárlással. Úgy néztél ki, mint egy zombi- nevetett Emmett a térdét csapkodva és közben valószínűleg engem utánzott. Legalábbis azt, hogy ő szerinte hogyan járkáltam a plázában. Kezét előre nyújtotta, a szemét lecsukta és elindult előre, aminek az lett a vége, hogy nekiment a mellettünk parkoló autó oldalának. Mi Rosalie-val jót nevettünk. Emmett mindig meg tud nevettetni, bármennyire is rossz a kedvem.

- Ez komoly volt- nevettem hangosan, majd abbahagytam a nevetést és mosolyogva fordultam Rose felé.

- Sajnálom, hogy nem voltam jelen a vásárlásnál. Legalábbis lélekben nem itt jártam. De megígérem, amint Forksba érünk és berendezkedünk, elmegyek veled vásárolni és nem fogok egy szót sem szólni. Addig járhatod a boltokat, ameddig meg nem unod és nem szólok érte egy szót sem. Ígérem.

- Vigyázz mit ígérsz- lépett mellém Emmett vigyorogva.

- És a férjed is önként jön velünk. Ő sem fog egy árva hangot sem kiejteni a száján. Megfelel?

- Tökéletes- vágta rá Rose és szorosan megölelt. A vásárlással mindig ki tudtam engesztelni. És ez most sem volt másképp.

- És miből gondolod, hogy én is megyek?

- Mert tudom, hogy imádsz bunyózni és ha ezt megteszed nekem, akkor egy hétig minden egyes nap bunyózok veled- ajánlottam.

- Zsiráf. De mi van, ha nem fogadom el az ajánlatot?

- Akkor nem szólok hozzád egy teljes évtizedig. Levegőnek foglak nézni, mintha ott sem lennél.

- Úgy sem tennéd.

- Miben fogadunk? –kérdeztem és a kezem nyújtottam.

-A-a. Megtanultam a leckét. Veled nem lehet fogadni.

- Nos, akkor? Áll az alku vagy innentől kezdve egy szót sem szólok hozzád.

- Áll az alku- fogott velem kezet, majd miután elengedte, összecsapta két hatalmas lapát kezét és gonoszan dörzsölgetni kezdte. –Élvezni fogom, hogy minden nap verekedhetek veled. A srácokon kívül te vagy az egyetlen, aki hajlandó kiállni velem. A lányok féltik a ruhájukat.

- Emmett- morgott rá férjére Rose, mire melák bátyám fülét farkát behúzta és hátulról átölelte feleségét, miközben nem éppen rám tartozó dolgokat suttogott a fülébe.

- Lehetne, hogy ezt majd este, a hálószobátokban csináljátok és ne egy pláza parkolójában előttem és mindenki előtt? Nem azért, de nem vagyok kíváncsi a szerelmi életetek részleteire- fordítottam el a fejem, mire jót nevettek rajtam. Majd fogtam magam és beültem hátra a sok szatyor mellé, míg Rose és Em előre ültek.

- Ennyi ruha egy hónapra elég lesz neked.

- Nem csak magamnak vettem. Amire rábólintottál, azt neked is megvettem és a többieknek is vettem valamit ajándékba.

- Értem. Akkor akár indulhatunk is- sóhajtottam és alig látszottam ki a sok táska körül. Emmett indított és csendben tettük meg az utat a házig amit, mint tavaly kiderült, Rose és Em számára építették a többiek Esme vezetésével.

A házig nem volt hosszú az út. Nagy nehezen kimásztam a sok szatyor közül és segítettem becipelni őket. Aztán mi Rosalie-val bepakoltuk a vásárolt ruhákat a bőröndökbe és mindent elpakoltunk, addig Emmett visszavitte a kocsit. Mire visszaért, mi is összepakoltunk. A házban most már csak a bútorok voltak. Úgy nézett ki, mintha évek óta nem használták volna. Azzal a kivétellel, hogy egy szem por sem volt sehol.

- Hát, ideje itt hagynunk ezt a várost és az országot is- mosolygott Rose és átölelte a vállam. Emmett most is, mint mindig, igazi úriember volt és kivitte helyettünk a csomagokat a taxiba.

- Itt kezdődött a második életem. És bár sokszor panaszkodtam, de tudom, hogy ti csak jót akartatok. Még akkor is, ha én sem ezt az életet választottam volna, ahogy te sem. De azért hálás vagyok, hogy mióta felébredtem, végig mellettem voltatok- mosolyogtam rá én is, majd megöleltem őt és az éppen betoppanó Emmett-et.

- Hé, most mi van- kérdezte a nagy melák, ahogy elengedtem.

- Semmi. Csak elérzékenyültem- vigyorogtam rá.

- Na, de cica. Nem Rose baby előtt kellene letámadnod. Ezt tartogasd későbbre. Majd ha ő nem lesz a közelben- rötyögött Emmett, mire én kinyújtottam rá a nyelvem és fejbe vágtam, ahogy elhaladtam mellette. Rosalie mosolyogva csóválta a fejét. Már hozzászokott az efféle játékainkhoz. Eleinte kicsit úgymond zavarta, de aztán beletörődött, hogy Emmett engem is megfertőzött a hülyeségeivel és bármilyen marhaságba bele tud rángatni.

- Javíthatatlan vagy. Te nagy mamlasz.

- Tudom, de ti pont ezért szerettek- húzta ki magát büszkén. Én fejcsóválva szálltam be a taxiba hátra. Rose és Emmett bezárták a házat és ők is követték a példámat, aztán indultunk is a reptérre. Ott nem kellett sokat várni a gépünkre. Amint minden utas felszállt, már indultunk is. Az első osztályra vettünk jegyet, már csak elővigyázatosságból is. Ott kevesebben ülnek és így kisebb a kísértés is. Az utunk viszonylag nyugalmasan telt, bár szerettem volna már leszállni erről a gépről. Nem szeretek repülővel utazni. Sokkal jobb lett volna, ha futva tesszük meg az utat Forksig. De ezt nem tehetjük meg. Na, mindegy. Ezt az utat kibírom.

-Szabad ez a hely- kérdezte egy helyes srác és a mellettem levő ülésre mutatott. Megrántottam a vállam és az ablak felé fordítottam a tekintetem. Talán az lesz a legjobb, ha nem veszek levegőt. Bár kényelmetlen, de nem akarok vérfürdőt rendezni a repülőn. Mondjuk Rose és Em azt mondják kiváló az önuralmam, én akkor sem bízom eléggé magamban.

- És, merre tartasz? Melyik városba.

- Miért érdekel?

- Csak szeretném tudni merre tart egy ilyen gyönyörű lány egyedül- mosolygott.

- Nem vagyok egyedül. A nővérem és a bátyám a mellettünk lévő székeken ülnek.

- Oh…

- Igen, oh- grimaszoltam, majd újra az ablak felé fordultam. 

- Miért vagy ilyen ellenséges? Nem vagyok hozzászokva az ilyesfajta viselkedéshez. Undok vagy. Mit tettem, amiért ezt érdemlem?

Na, ez is egy gazdag semmirekellő idióta. Azt hiszi, minden úgy van, ahogy ő szeretné és mindenki elalél tőle. Én is jól ki tudom fogni a hülyéket. Ilyen az én formám.

- Nem tettél semmit, csupán most nem vágyom társaságra- mosolyogtam rá angyalian, mire a szíve kihagyott egy ütemet, majd kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, mint eddig. –Úgyhogy megköszönném, ha átülnél máshová. Köszönöm.

- Zavarlak?

- Hé, öcsi, a húgom azt kérte keress magadnak másik helyet. Ne kelljen még egyszer szólnom, mert akkor nem leszek ilyen kedves hozzád- szólt át hozzánk Emmett és a srác már sehol nem volt.

- Kösz- suttogtam és nagyot sóhajtottam.

- Ugyan- legyintett, majd újra a felesége kötötte le a figyelmét. Én pedig próbáltam magam elfoglalni, miközben azt vártam, mikor érkezünk már meg.

Egy teljes óra múlva végre megszólalt a hangos bemondó, amiben arra kértek minket, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert hamarosan leszállunk. És így is lett. Negyed óra múlva már a Seattle-i reptéren álltunk. Ahogy megkaptuk a csomagjainkat, már mentünk is a parkolóba, ahol Esme várt minket egy fekete Mercedes Benz s600-as mellett. Gyönyörű volt és szinte első látásra beleszerettem az autóba. Ez is egy olyan tulajdonságom, amit az átváltozásom után fedeztem fel. Mindig is szerettem az autókat, de sose gondoltam, hogy ennyire. Rose mellett rengeteg mindent megszerettem, köztük az autókat, a ruhákat és félig meddig elfogadtam a vámpírságot is. Sok mindent köszönhetek neki és ezért meg persze a rengeteg kedvességért sose fogok neki csalódást okozni. Mindig mellette leszek és megpróbálom viszonozni azt a sok jót, amit neki köszönhetek.

-Jaj, gyerekek. Annyira jó, hogy itt vagytok- mosolygott.

- Jó téged újra látni anya- ölelte meg őt Rose, aztán Emmett és végül én is. Furcsa volt, de mégis jó. Anyára emlékeztetett és úgy éreztem, hogy bár elvesztettem őt, Esme mégis egy részét visszaadja nekem.

- Örülök, hogy te is velük tartottál Bella. A harmadik lányom végre csatlakozik a családjához- suttogta elérzékenyülve.

- Köszönöm, hogy így gondolsz rám. Hogy gyermekedként szeretsz. És azt is, hogy befogadtatok a családba.

- Nincs mit megköszönnöd.

- De. Nagyon is sokat… anya- suttogtam és újra átöleltem. Az elmúlt két évben majd’ minden nap beszéltem vele telefonon. Megnyugtatott a hangja és erőt adott, mikor úgy éreztem nem bírom tovább.

- Menjünk haza. A többiek már várnak. Carlisle is szabadnapot vett ki, hogy otthon várhasson titeket.

- Akkor ne várassuk őket- sürgetett Emmett és mind beültünk az autóba. Emmett vezetett, Rose mellé ült, Esme pedig hátra ült mellém.

- Jut eszembe, Edward barátnője nálunk van.

- Nahát, van barátnője? Van olyan nő a földön, aki képes elviselni a szörnyű modorát? Azta. Tényleg?- kérdeztem gúnyosan, mire Rose elmosolyodott Emmett pedig hangosan felnevetett. De Esme sem tudta elrejteni apró mosolyát.

- Az én húgom- kiáltotta Em és lefordult az útról egy erdei ösvényre.

- Látom megfertőzted- csóválta a fejét.

- Csak egy picit- mosolyogtam.

- Hát anya, unatkozni nem fogtok. Itt a családunk két humoristája. De visszatérve, mit szerettél volna mondani? –kérdezte Rose.

- Csak annyit, hogy Edward barátnője egy ember és azt szerettem volna tudni, hogy kibírjátok-e a közelében. Főleg te lányom. Hiszen még csak két éve vagy vámpír.

- Kibírjuk- bólogatott Emmett. –És ha a húgi nem bírja, majd arról én gondoskodom. De bírni fogja. Erős fából faragták.

- Kösz a bizalmat. Csak vigyázz, le ne tépjem a fejed, miközben megpróbálsz elrángatni a közeléből.

- Ne aggódj Bella, nem lesz semmi baj- mosolygott rám kedvesen Rose. –Mi melletted leszünk végig. És ha nem bírod, akkor ne vegyél levegőt és ha kell, akkor átköltözünk máshová…

- Nem. Nem akarlak újabb évekre elszakítani a családtól titeket. Ki fogom bírni. Ha nem, akkor meg majd kerülöm a vele való találkozást. Ennyi.

- Ez a beszéd. És remélem elég erőt gyűjtöttél, mert már itt is vagyunk- pattant ki a kocsiból Em. Utána mindenki és én is így tettem. Szemügyre vettem a házat. Hatalmas, háromemeletes villa állt előttem, aminek az egyik oldala teljesen üvegből volt.

-Látom tetszik- vigyorgott Emmett és oldalba bökött.

- Ez gyönyörű- suttogtam és rájöttem, hogy még mindig tátva van a szám.

- Ez is csodálatos, mint mindig – dicsérte Rosalie Esme-t.

- Talán menjünk be- ajánlotta Esme és a ház felé intett, mire mind megindultunk. Már kintről hallatszott az erős szívdobogás és én azonnal megálltam az ajtó előtt. Hirtelen elbizonytalanodtam. Biztos képes vagyok egy ember közelségét elviselni minden percben?

- Gyere Bella- fordult felém Rose, miután már mindenki bement, csak én álltam még mindig ugyanott.

- Nem fog menni- suttogtam.

- De, menni fog- sietett mellém és megfogta a kezem. –Én melletted vagyok és Emmett is. Csak bízz egy kicsit magadban. Tökéletes az önuralmad. Nem fogsz bántani senkit. Gyere- húzott a ház felé. Én pedig hittem neki. A kezét szorongatva sétáltunk be együtt a házba. Esme már Carlisle mellett állt és átölelték egymást, Emmett közvetlenül mellettük. A tekintetem tovább siklott és megláttam a család további három tagját. Edward és Alice egymás mellett álltak, kissé nyugtalanok voltak és feltűnően próbáltak takarni valakit. Biztos voltam benne, hogy Edward barátnőjét takargatják. Jasper Alice mellett állt és keze a lány vállán pihent.

Eljött az idő. Mély levegőt vettem. Éreztem édes illatát, de nem váltott ki belőlem semmit. Ugyan a torkom kapart, de nem volt olyan rossz, mint képzeltem. Elviselhető volt.

Kinyitottam a szemem- Egyáltalán mikor csuktam be? Na, mindegy. –és észrevettem a többiek fürkésző pillantását. Rose kicsit erősebben szorította meg a kezem, mire rákaptam a tekintetem. Halványan elmosolyodtam és végre kimondtam azt a mondatot, amit mindenki várt.

-Jól vagyok. Nincs semmi baj.