11.fejezet- Egy kis eddzés

Sziasztok!

Nos, itt lenne a következő rész. Már tegnap fel akartam rakni, de nem volt rá elég időm. Még át szerettem volna nézni előtte és csak most jutottam idáig. Remélem azért nem haragszotok rám túlságosan. Most viszont nem húzom tovább az időt. Jó olvasást nektek.
Puszi Hope

(Bella szemszöge)

Miután felfrissültem Edward szobája felé vettem az irányt. Muszáj lesz vele beszélnem.

Az ajtó résnyire nyitva volt, így nem kopogtam. Edward bent ült az ágyon, a gondolataiba mélyedve, így nem hiszem, hogy meghallotta volna a kopogást. Nem akartam indiszkrét lenni, ezért nem hallgattam bele a gondolataiba, de nagyon is kíváncsi lettem volna mi az, ami ennyire lefoglalja őt. Annyira, hogy nem veszi észre, hogy figyelik őt vagy éppen közelednek felé.

Lassan beljebb lépkedtem a szobába és leültem mellé az ágyra. Csendben maradtam, nem akartam megzavarni, de muszáj voltam elkezdeni. Hiszen nem érek rá egész nap. Most kell igazán anyám mellett állnom. Legalábbis, ha ő is ezt akarja. Viszont előtte tisztáznom kell Edwarddal a dolgokat. Addig úgysem tudnék másra koncentrálni 100%- an.

-Edward- rám emelte tekintetét és csendben várta a mondandómat. Mintha ettől függne az egész élete. Mintha az, amit most mondani fogok neki, eldöntené, hogyan folytatódik tovább az élete. –Tudnod kell, hogy annak ellenére, amit mondtam neked bent a szobámban… arról, hogy miért érzel így irántam…- bólintott. –Én szeretlek téged. Én nem a kötődés miatt vonzódom hozzád. De te nagyon valószínű, hogy ezért érzel így irántam. Hallgass végig, kérlek- szóltam rá, mikor közbe akart vágni. –Átgondoltam a dolgot, megfontoltam, amit mondtál. Arra a döntésre jutottam, hogy várnunk kell. Edward, én szeretlek, bármi is lesz. Ha elmúlik a kötődés és még mindig így érzel irántam, akkor majd megbeszéljük, hogyan legyen tovább. Viszont addig, amíg fenn áll ez a kötelék köztünk, szeretném, ha nem közelednél felém. Nem akarom, hogy kötelességednek érezd, hogy mellettem maradj, holott nem szeretsz. Csak annyit kérek, addig ne tégy semmit, míg a vérem a szervezetedben van. Nem akarom, hogy bármit is megbánj, mert az nekem nagyon fájna. Nem szeretnék szenvedni Edward. És ha hirtelen elhagynál, mert rájönnél, hogy semmit nem érzel irántam, az nagyon bántana.

- Nem tennék veled ilyet soha. Én is szeretlek téged. Nagyon. És nem kérhetsz erre… nem akarhatod, hogy távol legyek tőled. Tisztában vagyok az érzéseimmel.

- Nem, nem vagy teljesen tisztában velük. Ezért ha nem vagy képes elfogadni a döntésem, arra kell, kérjelek, valóban kerülj el engem. Így lesz a legjobb mindkettőnknek- felálltam az ágyról és indultam volna kifelé, de elkapta a karom és óvatosan visszarántott.

- Rendben. Nem teszek semmit, de ne taszíts el magadtól. Kérlek. Had legyek a közeledben. Nem fogok a nyakadon lógni, egyszerűen csak melletted szeretnék lenni, mint… mint egy barát.

- Nem hiszem, hogy ez neked menni fog, de próbáljuk meg- mosolyogtam rá, majd megsimogattam az arcát és elhagytam a szobát. Amint elfordultam a folyosón, megálltam és a falnak dőltem. Miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem lehetek én is boldog?

Az egyik testőr éppen előttem haladt el, így megállítottam.

-Kérem, szóljon a Cullen család minden tagjának, hogy várom őket a dolgozó szobámban. És kérem, kísérje oda őket.

- Természetesen királynőm- hajolt meg előttem, majd elindult arra, amerről én jöttem. Én pedig újra útnak indultam egy emelettel feljebb, a dolgozó szobámba és ott vártam őket. Felhúztam a redőnyöket, ugyanis mióta elmentem innen, senki nem járt ebben a szobában anyám és Eric kivételével. Gondolom ők is csak akkor, amikor szükségük volt valamire.

A székeket a kanapé mellé helyeztem, hogy kényelmesen elférjenek hoztam még székeket. Aztán visszasétáltam az ablak elé és kibámultam rajta. Egészen addig, amíg meg nem érkeztek a Cullenek.

-Gyertek… és foglaljatok helyet- kértem őket és mind így is tettek. –Köszönöm… elmehet- néztem a testőrre, aki meghajolt és elhagyta az irodámat.

- Miért hívattál minket Bella? –kérdezte Carlisle.

- Ismertetném veletek a szabályokat. Most, hogy Edward is felépült és jó egészségnek örvend, gondolom, mind képesek vagytok rám figyelni anélkül, hogy bármi más is járna a fejetekben.

- Természetesen.

- Nos, ebben a kastélyban szabályok vannak. Az első és legfontosabb, hogy húzzátok meg magatokat. Nincs vita, nincs kiabálás, főleg nem a testőrökkel vagy a kastély lakóival szemben. Anyámat ne zargassátok, ha valami problémátok van, engem keressetek. Vagy üzenjetek gondolatban és azt is meghallom. Főleg téged Edward. A második, ami szintén fontos, hogy ne járkáljatok kíséret nélkül. Az alsó, a legalsó szintet és a börtönt messzire elkerülitek, mert ott nem olyan vámpírok vagy testőrök vannak, mint idefent. Odalent ha látják rajtad, hogy nem vagy testőr, kapsz egy cellát, ahonnan nem jössz ki. Kaptok majd egy testőrt vagy kettőt, akitől mindig kérhettek segítséget, de…- itt elhallgattam és magamhoz hívtam Elit. Ő egy percen belül meg is érkezett.

- Hívtál Bella? –kérdezte mosolyogva és betáncolt a szobába, egyenesen mellém.

- Igen. Mennyi dolgod van mostanában?

- Őszintén? Semmi. Napok óta csak rohangálok a kastélyban és azt nézem, kinek miben segíthetnék. Legtöbbször Sophie-val vagyok lent a harcosoknál és felügyelem a küzdelmeket. Mondjuk, inkább csak élvezem, és ott ülök az oldalán.

- Nos, akkor nem lenne baj, ha kérnék tőled valamit?

- Mondd csak.

- Arra szeretnélek kérni, hogy figyelj a Cullen családra légy szíves.

- Pesztrálkodjak? –vonta fel a szemöldökét.

- Nem, csak nem szeretném, ha egyedül mászkálnának a kastélyban. Elmagyarázhatnád nekik, hogyan működnek itt a dolgok és megmutathatnád hova mehetnek és hova nem. A kertben biztosan jól éreznék magukat… elmehetnétek vásárolni, szétnézni a környéken.

- Nem hiszem, hogy Eric örülne neki, ha nélküle hagynám el a kastélyt. És annak se, ha megtudná, hogy a közelükben vagyok. Sajnálom.

- És ha én rábeszélem őt? Akkor vállalod? Nem szeretném egy olyan testőrre bízni őket, aki rideg és csak a feladata érdekli.

- Ha meg tudod győzni, akkor rendben- mosolygott rám. –Viszont -fordult a Cullenek felé. –Nem vagyok cseléd, akit kedvetek szerint rángathattok. Segítek, mert Bella megkért, de egy rossz szó és én nem fogok tűrni nektek. Lehetünk jóban, beszélgethetünk, talán barátok is lehetünk, de csak egy dolgot kell tennetek, ami nem tetszik vagy ellenkezik az itteni szabályokkal és gyorsan ellenségek lehetünk. Amit nem szeretnék, tekintve, hogy Bella a sógornőm és a legjobb barátnőm. Neki fontosak vagytok, de én nem tűröm a megaláztatást.

Ha betartjátok a szabályokat, amiket majd később megbeszélünk, nem lesz probléma.

-Köszönöm Eli- érintettem meg a vállát. –Amint lehetőségem lesz rá, beszélek Eric-cel.

- Rendben. Esetleg segíthetek még valamiben, vagy mehetek?

- Mehetsz. Eric biztosan tájékoztat majd arról, amit beszélünk. De ha nem, én is felkereslek. És még egyszer köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ilyen kedves vagy hozzájuk is.

- Ha boldog vagy, már megérte. De most megyek. Sophie a hartéren vár rám. Újabb mérkőzés kezdődik.

- Komolyan? Én is hozzá indultam. Van kedvetek egy kis harcot nézni? –kérdeztem a Cullen család felé fordulva.

- Persze- csapta össze a tenyerét Emmett.

- Figyelmeztetlek, durva lesz- vigyorodtam el, ugyanis tisztában voltam vele, mi minden folyik odalent. –Most velünk lejöhettek arra a helyre, ahova egyedül egyikőtök sem mehet. Csakis akkor, ha Eli vagy én mellettetek vagyunk. Mert amint beteszitek oda a lábatokat, keserves kínokat éltek majd át.

- Rendben Bella, nélkületek nem megyünk oda.

- Akkor mehetünk- bólintottak én pedig belekaroltam Elibe és elindultunk lefelé az alagsorba. Le, a legalsó szintekre, ahol anyám éppen a harcosainkat képzi vagy éppen a viadalokat élvezi. Természetesen a lelátók felől mentünk, ahol az ajtó előtt két őr állt. Meghajoltak és kinyitották az ajtót. Ahogy kívül, beül is két őr állt. Egyből megpillantottam anyámat, aki szintén észrevett. Bólintottam felé és válaszul ő ugyan így cselekedett, majd tovább nézte a viadalt.

- Gyertek, közelebb megyünk, de szeretném, ha távolabb ülnétek le tőlünk. Sajnálom, de nem tudhatják ezek a harcosok, hogy miért vagytok itt- néztem rájuk sajnálkozva. Ők bólintottak és követtek. Anyámtól néhány méterre megálltam és leültettem őket, majd Elivel a nyomoban anyám mellé mentem és leültem a mellette levő trónra. Eli Eric mellé állt, aki átfogta szerelme derekát, de nem vette le a szemét a harcról.

- Miért hoztad őket ide? –kérdezte anya.

- Szerettem volna, ha tanulnak egy kicsit. Ha látják mennyire képzetlenek a farkasokkal szemben. És lenne itt még valami…

- Mondjad.

- Szeretném, ha megtanítanánk őket harcolni. Hogy védekezni tudjanak.

- Komolyan ezt szeretnéd? Ennyire óvni őket?

- Igen anyám. Sokat jelentenek nekem. Carlisle és… a többiek is.

- Főleg egy valaki, igaz?- nézett rám mély, átható barna tekintetével és szája szegletében aprócska mosoly bujkált. –Láttam, amit láttam a szobádban lányom.

- Igen, de az a kötelék miatt van.

- Nem olyan biztos.

- Nem tudom, de már megbeszéltünk.

- Miért ültetted le őket olyan messzire tőlünk?- tért át másik témához. Mit ne mondjak, gyorsan vált.

- Nem akartam, hogy zavarjanak téged.

Felállt a helyéről és ekkor mindenki felé kapta a fejét. Még a két küzdő fél is.

-Folytassátok, figyelek- intett kezével, de lelépett az emelvényről és egyenesen a Cullenek felé lépkedett, kecsesen, méltóságteljesen.

- Bella, lehet nem kellett volna idehoznod őket- szólt rám Eric.

- Egyáltalán nem dühös. Remélem nem lesz semmi baj- suttogtam és visszafordultam anyám felé, aki ott állt a Cullen család előtt. Carlisle felállt, majd mielőtt meghajolt volna, anyám kezet nyújtott neki. Carlisle elfogadta és kézen csókolta, amin anyám kuncogott. Aztán Edward állt fel, anyám mondott neki valamit, végül az egész család felállt és anyám mögött felénk lépkedtek.

- Úgy a helyes, ha a vendégeink a közelünkben vannak- anya visszaült a helyére, mellette pedig Eric a Cullenekre fordította tekintetét. De nem szólt egy szót sem. Megfogta Eli kezét, aki eddig a széke mögött állt, majd felállt a székéből.

- Én leszek a következő.

- Rendben fiam. Kit választasz ellenfelednek?

- A Cullenek közül választom… Edwardot- nézett rám kicsit gonoszan.

- Tessék? –felpattantam a helyemről. Nem akartam hallani a fülemnek. –Válassz mást. Nem akarom, hogy vele harcolj!

- Miért ne lányom? –kérdezte anya. –Eric tapasztalt harcos. És nem kíméli majd őt. Edward még csak most jött rendbe. Anya, kérlek.

De ő csak mosolygott.

-Mit szólsz hozzá Edward? Elfogadod a kihívást? –kérdezte anya figyelmen kívül hagyva az előbbi szavaimat. –Hajlandó vagy küzdeni?

- Edward, de fogadd el. Eric, térj már észhez… Ha harcolni akarsz, majd én kiállok veled.

- Edward után te következel Bella, ne aggódj. Ezt már megbeszéltük Sophie-val. Csupán előbb kihívom Edward-ot is.

-  Eric- morogtam rá. Tudom milyen, amikor harcol, és nem akarom, hogy Edward megsérüljön.

- Elfogadom- állt fel Edward is.

- Nem. Megparancsolom, hogy maradj a helyeden.

- Nem teremtettél engem Bella, csupán vért adtál nekem. A parancsod nem hat rám- ellenkezett.

- Rendben. Akkor menj és halj meg- puffogtam és felpattantam a helyemről. Azonban anya elkapta a karomat és visszarántott.

- Maradj, tetszeni fog… -mosolygott rám. –Kérlek lányom, ülj le. Nem esik bántódása Edwardnak. A szavamat adom.

- Rendben –visszaültem a helyemre, de nem mertem odanézni. Edward Eric után indult, le a harctérre. Anyám felállt és elindította a küzdelmet. Édes istenem, ne hagyd, hogy bántódása essen. Kérlek. Ismerem Eric-et. Tudom milyen harc közben. Az ösztönei uralják. És Edwardnak egyáltalán nincsen semmilyen tapasztalata. Ráadásul jóval fiatalabb Eric-nél.

- Ne keresd az ellenfeled. Tudd, hogy hol van- hallottam meg Eric hangját. Én pedig egyből felkaptam a fejem. Ezek a mondatok… nekem is pont ezeket mondta, mikor harcolni tanított. Eric nem úgy mozgott, mint mikor harcol. Sokkal lassabban. És egyfolytában magyarázott. Mindig megmutatta Edwardnak hogyan támadjon, hogyan védje ki a támadást és nekem egyre nagyobb lett a mosolyom. Amit persze Eric is észrevett.

Órákon keresztül tanította őt, hogyan védje ki a támadásokat, hogyan vonja el az ellenfele figyelmét a harcról, hogyan támadjon úgy, hogy az végzetes legyen az ellenfélre. Közben pedig ismertette vele a férfarkasok és vámpírok különböző tulajdonságait. Én pedig büszke voltam Edwardra, mert nagyon gyorsan tanult. A végén már úgy harcoltak, mintha élesben menne. lt. Biztos voltam benne, hogy hamar kiszabadul majd az őt fogva tartó kezek közül, mikor Eli beugrott közéjük és elhajította Edwardot. Ketten indultak meg felé és ebben a pillanatban én is felpattantam és már ott is voltam.

-Elég- csattant a hangom erősen, parancsolóan. Nem hagyhatom, hogy Edwardnak baja essen.

- Bella- nézett rám mérgesen Eric. -Ez az ő érdeke. Te akartad, hogy megtanuljanak harcolni. Akkor most szépen ülj vissza a helyedre.

- De arról nem volt szó, hogy Eli neki ugrik.

- Csak segítek az eddzésben- egyenesedett fel az említett és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt. –Mindig így szoktuk. Eric kiképzi őket és a végén kettőnk ellen harcolnak. Ennyi- vont vállat, majd visszasétált az emelvényre és leült Eric helyére. Anya rámosolygott és felém intett, hogy menjek vissza.

- Igazán szólhattatok volna- puffogtam, mikor helyet foglaltam a trónon.

- Miért? Kíváncsi voltam mit teszel- mosolygott rám anya. –Fiam, mára elég lesz- szólt Ericnek, aki felegyenesedett, majd kezet nyújtott Edwardnak.

- Szép volt. Gyorsan tanulsz, de ez még nem elég. Holnap folytatjuk. És persze a többiek is egyesével fognak tanulni.

- Köszönöm- biccentettem a fejemmel, majd felálltam és anya is így tett.

- Mára ennyi volt. Holnap folytatjuk- szólt a katonáknak, majd a Cullenek felé fordult. –Gyertek velem. Szeretnék beszélni veletek.  Elina, Eric, visszavonulhattok. Ma már nincs szükségem rátok. Pihenjetek le, legyetek egy kicsit kettesben. És köszönöm neked fiam- veregette meg Eric vállát. –Mindent.

- Ugyan- legyintett. –Akkor mi visszavonulunk. Jó éjszakát- majd átölelte felesége derekát és elhagyták a termet.

- Miről akarsz beszélni anya?

- Szeretném megismerni az egyetlen életben maradt utódodat és a családját. Rosszul teszem?

- Nem. Persze hogy nem. Csak megleptél vele.

- Örülök neki, hogy sikerült meglepetést okoznom neked- ölelt magához. –Lenne kedvetek mesélni magatokról? –fordult Carlisle felé.

- Természetesen. Ha szeretné…

- Akkor gyertek velünk- és elindultunk egymást átölelve anyám dolgozó szobája felé. Az övé másabb volt, mint az enyém. Ő a fél életét itt töltötte, míg az én kedvenc helyem ebben a kastélyban a saját szobám volt. Ott töltöttem a legtöbb időmet, mert ott egyedül lehettem. Nem zavart senki.

Ebben a szobában szerintem a világ minden könyvéből volt egy. Főleg régi írások, hiszen anyám szerette őket. Olvasni a saját történetét és jókat kacagott, mikor olyat olvasott, ami nem volt igaz, amit csak kitaláltak hozzá.

Ez a helység barna volt, kör alakú, a falak fából készültek, már ami látszott belőlük, hiszen a hatalmas könyvespolcok szinte eltakarták az egészet. Két részből állt a szoba. A lenti részen volt anyám íroasztala szemben az ajtóval. Az ajtónak háttal, a szoba közepén egy asztalka, körülötte kanapék és fotelek. Ebben a szobában mindössze két hatalmas elhúzható ajtó állt egy az emeleti részen és egy idelent és ezeken kereszül jött be nappal a fény. Ablak nem volt, hiszen az ajtók praktikusabbnak bizonyultak. Azon keresztül anyám gyorsaneljuthatott bárhová. A felső részen már képek is lógtak a falakon, de még ott is rengeteg könyv volt. Emellett szintén a falakon kisebb lámpák és egy hatalmas csillár díszelgett a mennyezet közepén. Anyám mindig azt mondta, hogy hatalmas érzelmi értéke van annak a tárgynak és sosem engedte lecserélni.  Az a csillár azóta ott van, mióta anyám elfoglalta ezt a várat. Legalábbis én így tudom.

-Foglaljatok helyet- intett anya és leült az egyik fotelba én meg a fotel karfájára. –Nos, a neveiteket tudom, de érdekelne ki hogyan lett vámpír. Hiszen semmit nem tudok rólatok. Bella csaks Carlisle-ról mesélt.

- Mert akkoriban csak ő volt. A többiekről én is csak a leglényegesebbet tudom- pillantottam rájuk. Közben mind leültek a kanapéra. Carlisle és Esme a mellettünk lévőn foglaltak helyet, Alice és Jasper a másikon, Emmett melléjük ült, Rosalie a férje ölében foglalt helyet, míg Edward a velünk szembeni fotelban talált helyet.

-Mit szeretne tudni? –kérdezte Carlisle kedvesen.

- Először azt kérem, hogy tegezz engem Carlisle. Te és a feleséged is. A gyerekeidet nem kérem, majd ha megmutatják, hogy képesek tisztelni a fölöttük állót- nézett Rosalie-ra. Na ez jó… anyám tudja hogyan beszélt velem Rosalie. Eennél rosszabb már nem is lehet. Csak remélni tudom, hogy nem fog kiakadni. –Szólítsatok Sophie-nak. Én vagyok Bella édesanyja.

- Nos Sophie, nagy megtiszteltetés, hogy végre megismerhetlek. Bella nagyon sokat mesélt rólad.

- Gondolom miket. Sanálom, hogy olyan durva voltam veletek a megérkezésetekkor és szeretném ezt jóvátenni valahogyan.

- Nem történt semmi. Mi tartozunk hálával, amiért befogadtál minket. Nagyon sokat jelent ez nekem- mosolyodott el Carlisle. –Bellánál csak egy valami fontosabb nekem és az a családom.

- Igen. Ezt jól tudom. Jól látom, hiszen ott van a szemedben minden. Látom a lelked Carlisle. És az nagyon tiszta. Nálad jobban senki nem érdemelte volna meg a lányom ajándékát. Remélem képes vagy élni ezzel az ajándékkal.

- Most már egészen biztos.

- Tudom miken mentél keresztül Carlisle. Hiszen Bella figyelemmel kísérte az életedet. És mikor visszatért hozzánk, sok mindent megosztott velünk. Köztük azt is, hogy neked köszönhettük, hogy visszakaptuk őt.

- Marco után az érzéseim maguk alá temettek és az egyetlen, amit tehettem az a kikapcsolás volt- védekeztem.

- Ő mentette meg az életemet és örülök, hogy én is segíthettem neki valamilyen szinten.

- Soha nem lehetek neked elég hálás érte Carlisle- állt fel anyám és kinyújtotta a kezét Carlisle felé. –Ha bármiben a segítségedre lehetek, akkor csak szólj.  Bármiről legyen szó, ne habozz felkeresni. Ha teljesíteni tudom, megteszem.

- Köszönöm Sophie, de nekem a családom épsége a legfontosabb.

- Mint mondtam tiszta lelkű vagy. A családod biztonságban lesz, amíg csak élek. Ezen kívül az ajánlatom még mindig áll. Keress fel, ha bármit tehetek érted.

- Köszönöm.

- Jól van, elég a hálálkodásból- ült vissza mellém. –Kezdődjék a mesedélután. Esme, megkérlek, kezd te. Igazán érdekelne hogyan nyerted el ennek a tisztalelkű vámpírnak a szívét- mosolygott Carlsile-ra.

- Nos, erre csak ő tudja a választ. Ő az egyetlen, aki elmondhatja miért engem választott, de a történetemet szívesen elmesélem, ha valóban érdekel.

- Természetesen. Különben nem lennénk itt. Ha nem érdekelne, akkor nem kérdezném. Hallgatunk kedves Esme- intett neki és Esme belekezdett a mesélésbe. Szinte ittam minden szavát. Hiszen én is csak részleteket tudok az életükből. És érdekel hogyan lett Carlisle-nak ekkora családja. 

10.fejezet - A csók

(Bella szemszöge)

Egészen sötétedésig senki nem zavart. Senki még csak a szobám közelébe se jött. Tehát megértették, hogy egyedül akarok lenni. És ez volt a legjobb. Hogy magamra hagytak. Viszont amint sötétedni kezdett, valaki lassan az ajtóm felé lépkedett, majd megállt. Hosszasan várakozott, tétovázott, végül bekopogott.

Olyan érzés kerített hatalmába, mint még eddig soha. A szívem gyorsabban kezdett verni, a tenyerem izzadt és valami megmagyarázhatatlan öröm járta át a testem és egyből nem volt olyan rossz kedvem. De nem csak az én érzéseim voltak, hanem azé, aki az ajtó mögött állt.

-Nem akarok beszélni senkivel- szóltam ki csendesen, de egészen biztosan meghallotta. Azonban az illető csak nem ment el. Benyitott a sötét szobába, de nem jött tovább.

- Bella, bejöhetek?

- Edward, tényleg nem akarok beszélgetni. Sajnálom, hogy hallanotok kellett a vitánkat. De mondd, ugye nem dobott ki titeket? Vagy igen?- felé fordultam és mikor a szemeibe néztem, egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy most miért vagyok ebben a szobában. Hogy mi történt néhány órával ezelőtt.

- Nem, nem dobott ki. Sőt, vért adott és mindenkinek gyönyörű lakosztályokat. A Carlisle-é és az Esme-é nem messze van a tiédtől. Édesanyád a közeledben helyezte el őt.

- Mi lelte? Biztos Eric beszélt a fejével.

- Bella, anyukád nagyon rendes volt velünk. Ő maga kísért a szobáinkhoz. Utána elvonultak Eric-cel. Nem gondoltam volna, hogy Eric képes ilyen szelíden is viselkedni. Előttünk nem mondott semmit édesanyádnak, sőt, velünk sem volt basáskodó, mint eddig. Nem parancsolgatott.

- Eric nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod. Anyámmal pedig mindig ilyen. Hiszen ő a teremtője. Vele nagyon nehezen tud szembe szállni. Csakis miattam képes vitába szállni vele.

- Igen. Látszik, mennyire szeretitek egymást- elfordította tekintetét, de az érzései elárulták. Az érzései, amiket én is éreztem, ahogy az ajtóban is. A vérem az ő szervezetében… ez az én átkom. Különben most nem érezne úgy irántam, ahogy. És én sem lennék összezavarodva. Legalábbis nem ennyire.

- Eric az apám Edward. Az egyetlen bástyám ebben a kegyetlen világban. Az egyetlen védelmem, akire mindig számíthatok. Nem akarom, hogy gúnyosan beszélj róla. Eric nagyon fontos nekem Edward. Az egyik olyan személy az életemben, akiért az életemet adnám. Hiába is próbálod letagadni, hogy utálod, mert érzem az érzéseidet. Tudom, hogy féltékeny vagy rá és irigyled, mert ő olyan közel áll hozzám. Most szeretettel nézel rám, bálványozol, de ezek az érzések el fognak múlni- mosolyogtam rá. Tudtam, hogy amint a vérem kiürül a szervezetéből, ő már nem fog így érezni irántam. Viszont az én érzéseim nem fognak sokat változni. A szerelmem nem fog elmúlni. Mert már nem csak törődést és vonzalmat érzek Edward iránt. Foghatnám a vérre vagy bármi másra, de nem akarom. Mert ha belenézek a szemeibe, akkor azt érzem, amit a kopogás előtt. Mielőtt Edward belépett a szobámba. Pillangók repkednek a gyomromban, mikor rápillantok, a szívem hevesebben ver, a tenyerem izzad, és szinte minden kimegy a fejemből, ha ő ott van.

- Nem, nem fog. Bella, fontos vagy nekem- leguggolt mellém és megfogta a kezem. Az érintése gyengéd, szeretettel teli volt.

- Hamarosan nem leszek az. Higgy nekem. El fognak múlni ezek az érzések és aztán újra a régi leszel. Kérdezd meg Carlisle-t, ő mit érzett, miután kapott a véremből és megérted miért mondom.

- Te nagyon komoly vagy Bella.

- Nem tehetek mást. Biztosan van valahol mélyen egy szabadabb énem is, de az még sosem szabadult ki a ketrecéből. Olyan körülmények közt nevelkedtem, amit te elképzelni sem tudsz. Nem volt igazi gyerekkorom. De erről nem akarok beszélni.

- Bella, én is komolyan beszélek. Soha, senki iránt nem éreztem még így.

- És most sem önszántadból érzed, ezt meg kell értened Edward- győzködtem. De ő nem tágított.

- Bella, szeretlek… úgy, mint még ezidáig senkit- megfogta a karom és felhúzott a földről, majd szembefordított magával. Aztán mielőtt bármit is mondhattam volna, megcsókolt. Édes ajkait a sajátjaimon érezhettem. És a szívem még hevesebben kezdett dobogni, mint előtte. Szinte kiugrott a helyéről. Olyan puhán és óvatosan csókolt, mint még eddig soha senki. Annyi szeretet és törődés volt az érintésében, ahogy óvatosan a derekamnál fogva közelebb húzott magához.

-Khm…- zavartak meg minket, mire arrébb löktem magamtól Edwardot. –Kislányom, beszélhetnénk?

- Edward, kérlek, menj vissza a szobádba. Az úrnőm beszélni szeretne velem. Amint tudok, átmegyek hozzád- kértem, de nem figyeltem rá. Anyám arcát figyeltem, ami a megszólításomra megrándult.

- Rendben- adott egy puszit a homlokomra majd elhagyta a szobámat, kettesben hagyva az anyámmal.

- Mit szeretne… Úrnőm? –kérdeztem megvetéssel a hangomban, miközben elfordultam tőle és az ablak felé sétáltam, ahol kinézve megpillantottam a lenti testőröket. Ebben a toronyban olyan vagyok, mint egy mese hercegnője. Csak éppen nincs hercegem, aki megmentene. És ennek a történetnek nem lesz boldog vége. Örök időkre vagyok ide bezárva, holott nekem van hozzá a legtöbb jogom, hogy elhagyjam ezt az átkozott helyet.

- Bella, kérlek, ne beszélj így velem. Az anyád vagyok. Nem a teremtőd. Nem az úrnőd, hanem az anyád.

- Mégis mit vársz, hogyan viselkedjek veled? –még mindig nem fordultam meg, de ő közelebb lépett. Én viszont még mindig a kinti tájat fürkésztem.

- Úgy, ahogy régen. Bella…

- Miért akarod? Hiszen nem tetszett neked a régi Bella. Gyenge volt és engedetlen. Olyan, akihez el keltt küldened az utódodat. Olyan, aki mindenki segített, aki bajban volt, de ugyanakkor keményen tűrt mindent. Most viszont engedelmes és szófogadó vagyok, olyan, amilyennek mindig is látni akartál és neked ez sem tetszik. A kutya nem ért meg téged, nem hogy én.

- Bella, szeretlek téged. Kemény voltam veled, de csak azért, hogy erős legyél. Hogy soha senki ne tudjon ártani neked. Hogy biztonságban tudjalak.

- Igen. Nem tagadom, hogy erős ellenfél lettem, hogy jó harcos vagyok, szinte elpusztíthatatlan, neked köszönhetően. De közben elfelejtetted, hogy a lányod vagyok, nem pedig egy átkozott katonád. Nem egy teremtményed, hanem a gyermeked. A saját véred. Eric pedig csak segíteni akart és jól emlékszem hányszor szállt szembe veled és te mindig haragudtál rá. Többször ült ő az ágyam szélén mikor beteg voltam vagy mikor megsérültem, mint te. Sokszor jött értem és az életét áldozta, hogy megóvjon. Vigyázott rám, szeretett, apám helyett apám volt. És te mit tettél cserébe? Mindig kiosztottad, mikor meg mert védeni veled szemben. Nem tartod igazságtalannak? –fordultam felé felhúzott szemöldökkel, miközben a szemeim újra könnybe lábadtak. –Pont őt bántottad a legtöbbször, mikor ő volt, aki szeretett engem. Aki többet foglalkozott velem, mint a saját anyám. Eric megadta nekem azt a szeretetet, amit te elfelejtettél.

- Úgy sajnálom. Annyira igyekeztem, hogy jó harcost faragjak belőled, hogy jó uralkodó légy, hogy nem vettem figyelembe, hogy szükséged van rám. Pedig teljes szívemből szeretlek téged Bella. Te vag az egyetlen jó dolog az életemben. Nem voltam jó édesanyád és meg sem érdemlem a szereteted, de kérlek, bocsáss meg nekem. Nem mutattam az érzéseimet, mert féltem, hogy bajba sodorlak velük, de közben végig én ártottam neked. És ezt soha nem vettem észre. Meg akartalak óvni, de én bántottalak a legtöbbet. Soha nem fogom megbocsátani magamnak. Teljesen igazad volt. Soha nem viselkedtem úgy, mint egy édesanya, de nagyon kérlek, ha nem késő, bocsáss meg nekem. Teljes szívemmel esedezem a bocsánatodért gyermekem.

- Anya… szeretlek… anyukám…

- Kicsim- elmosolyodott, majd kinyújtotta felém a karját én pedig boldogan vetettem magam a karjaiba. –Bocsáss meg nekem életem.

- Sosem tudnálak gyűlölni téged mama. Hiszen annyira szeretlek. Csak ne hagyj megint magamra. Ne hagyj egyedül. És érts meg kérlek. Próbálj valóban a mamám lenni. Mint az első néhány évben, miután megszülettem. Akkor olyan jó volt. Annyira szeretnivaló és kedves voltál, aztán hirtelen megváltozott minden. Sokkal fontosabb volt a hatalmad és a birodalmad, mint én. És egyedül voltam anya. Teljesen egyedül. Most ne hagy el. Kérlek. Ne tedd meg megint. Mert azt nem tudnám elviselni. Ne taszíts el magadtól, kérlek.

- Sosem hagylak el édesem. Megígérem, hogy megváltozom. De segítened kell nekem. Meg kell tanítanod, hogyan legyek újra jó édesanyád.

- Én mindenben segíteni fogok neked anya. Mindenben. De ne bánts többet, kérlek.

- Soha édesem, soha- megölelt jó erősen és én is viszonoztam. Remélem, tartja is magát az ígéretéhez és nem kell csalódnom benne. Mert azt már tényleg nem tudnám elviselni. Abba tényleg belerokkannék. –Mindent megteszek, hogy soha többé ne szenvedj kislányom. Főleg ne miattam. Megígérem.

Anyával nagyon sokat beszélgettünk. Többet, mint eddig bármikor. Szinte egész este velem volt és csak hajnaltájt hagyta el a szobámat, mikor valami halaszthatatlan dolga akadt. Azt is le akarta mondani, de biztosítottam róla, hogy mennie kell. Hiszen attól, hogy elhalasztja a dolgait, még nem tesz mindent jóvá.

Így miután ő távozott a szobámból, egyből Eric és Elina hálója felé vettem az irányt. Persze szokásomhoz híven előbb gondolatban tudakoltam meg mehetek-e és csak az után váltottam gyorsabb tempóra, hogy biztosított róla, nem zavarom őket.

Az ajtó már nyitva volt, mikor odaértem. Elina pedig szinte a nyakamba vetette magát. Ő mindig is ilyen volt. Kedves és szeretetre méltó. Ő a legmegfelelőbb személy a bátyám számára. Mellette Eric is boldog lehet. Ő mindenkinél jobban megérdemli a boldogságot. És nagyon örülök neki, hogy Elina mellette van. Mert ő igazi társa lesz.

-Végre itt vagy barátnőm.

- Azért ennyire ne. Nem akarok megfulladni- nevettem el magam és lassan beljebb lépkedtem a szobába, a nyakamon csüngő Elinával.

- Kicsim, ne fojtsd meg Bellát.

- De annyira örülök neki, hogy épségben hazatért. És hála az Úrnak, nincs semmi baja.

- Hála a férjednek, hogy nincs bajom. Ha ő nincs…

- Tudom, tudom, a szokásos- elengedett, majd szerelméhez futott, aki az ágy szélén ült és leült az ölébe. –Az én bátor szerelmem megy és megmenti a kishúgát, aki mindig bajba kerül.

- Na…- háborodtam fel és lehuppantam melléjük. –Megkaptad az ajándékod?

- Meg. Nézd csak- mutatta felém a karját, amin ott volt a karkötő, amit Eric vett neki.

- Tetszik?

- Persze. Remek ízlése van.

- Az már egyszer biztos. A nyakláncomat is ő választotta- mutattam meg neki a még mindig nyakamban lógó ékszert. Valóban itt lenne az ideje átöltöznöm, mert még mindig az a ruha van rajtam, ami a harc közben. És már kicsit kényelmetlen.

- Igazán szép darab- fogta meg. Azonban Eric megelégelte ezt a semmit mondó beszélgetést és megzavart minket.

- Mi történt Bella? Miért akartál velem beszélni?

- Anya bent volt nálam, miután veled beszélt. És szeretném megköszönni, hogy felnyitottad a szemét. Általad anyám megértette mennyit ártott a közönye nekem. Hogy mennyire távolra került tőlem. És most megpróbál megváltozni. Megpróbál újra a mamám lenni.

- Örülök neki, hogy segíthettem.

- Mit mondtál neki? Mitől változott meg ennyire?

- Csak az igazat Bella. Nem hazudtam neki, nem vádoltam, egyszerűen megmutattam neki a múltat az én szemszögemből. Megmutattam neki mennyi mindent tett és hogyan viselkedett másokkal. Mivel a teremtőm, meghallgatott. És engedte, hogy mindent megmutassak neki Bella. Sajnálom, ha ezzel elárultalak téged, de muszáj volt. Anyád messzire ment. Túl sok mindennel ártott neked és ezt nem hagyhattam.

- És én sem- vágott a szavába Elina. –A legjobb barátnőm vagy Bella és láttam, amit láttam. Te nem voltál boldog ebben a kastélyban soha. Mindig jobban szeretted, ha nem kellett itt lenned. És ez az anyád miatt volt. Benned maradt, hogy kislányként harcra késztetett, hogy mindig előbbre helyezte a birodalmat, mint téged. Ezért szerettél máshol lenni. Mert akkor nem érezted annyira fájdalmasnak a helyzetet. Akkor nem kellett minden nap szenvesülnöd anyád közönyével.

- Igazad van. De megváltozik. Remélem komolyan gondolta. Azt kérte segítsek neki.

- Csak vigyázz Bella. Vedd figyelembe, hogy anyád egy hatalmas birodalom feje. Bármennyire is szeretnéd, nem lehet mindig kedves és figyelmes. Néha erősnek és könyörtelennek is kell lennie.  Változtasd meg, de ne annyira, hogy az ellenségeivel szemben védtelen legyen. Ne hagyd, hogy elveszítse önmagát. Csak veled szemben változzon. És meg fogja találni az egyensúlyt, ami által boldogul majd a hatalmával és veled is. De ne gyengítsd őt meg. Szeressen, mutasd meg neki hogyan kell, de ne hagyd, hogy ez elveszítse saját magát.

- Megpróbálom…

- Ne legyél önző Bella. Tudod, hogy működnek a dolgok. Sok problémája lehet, ha látják, hogy gyenge.

- Eric-nek igaza van Bella- Eli letérdelt elém és megértően nézett a szemembe. –Tudom, hogy nehéz lesz, de muszáj lesz a többieknek azt gondolniuk, hogy ugyan olyan kemény és kegyetlen, mint eddig volt.  

- Tudom.

- Akkor találj köztes megoldást. Létezik. Hidd el.

- Köszönöm.  

- Ugyan.

- Most megyek. Hagylak titeket és megígértem Edwardnak, hogy benézek hozzá is. Meg persze a többieket is megnézem, de előtte veszek egy jó forró zuhanyt, mert már eléggé rám fér.

- Okés. Akkor később beszélünk- puszilt meg Eli és utána Eric is.

- Gondolkozz el azon, amit mondtunk kicsi lány. Vigyázz magadra és sok sikert- azzal utamra engedtek. Visszasiettem a szobámba, ahol előkészítettem a ruháimat, majd beszaladtam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam és végre vehessek egy forró zuhanyt. Aztán pedig lesz egy csomó érdekes beszélgetésem a Cullen család tagjaival. Tisztáznom kell velük néhány dolgot, kezdve Edwarddal.

(Edward szemszöge)

Megcsókoltam és ő viszonozta. Egészen biztos vagyok benne, hogy nincs nálam boldogabb férfi a világon ebben a pillanatban. De közben kicsit félek is, hogy mi van, ha Bellának igaza van. Ha ez valóban csak a vére miatt történik velem. Ha csak ezért érzem ezt a határtalan szerelmet. De valami itt bent, mélyen a szívemben azt súgja ezek az érzések valódiak. Egy kicsit azért mégiscsak félek. Előbb utóbb megtudom, hogy Bellának van-e igaza vagy életemben először én is szerelmes vagyok. És én az utóbbira gondolok. Hosszú, kínkeserves élet után talán én is boldog lehetek végre. És a boldogságot csakis vele képzelem el.

A gondolataim teljesen elkalandoztak és már csak arra lettem figyelmes, hogy Bella belépett a szobámba mosolyogva, majd mellém suhant és leült mellém. Nem szólt semmit, csak ült én pedig már a legrosszabbra gondoltam, de a következő mondatával minden aggodalmam szertefoszlott. 

Sziasztok!

Újra itthon vagyok és megérkezett a friss is. Remélem nem okoztam nagy csalódást ezzel a fejezettel sem. A következő csak jövőhéten jön. 
Kellemes nyarat kívánok nektek az augusztus végére is. 
Puszi: Hope

9.fejezet -Bella kiborul...

Bella édesanyja
Sophie(A császárnő)

(Bella szemszöge)

A harc minden egyes pillanatában azon aggódtam, hogy senki ne sérüljön meg. Ilyen nincs. Miért nem tudunk nyugodtan eljutni a kastélyig? Egyáltalán Eric miért nem ébresztett fel? Miért hagyta, hogy egy teljes napot átaludjak? Egyáltalán nem kellett volna megállnunk, akkor most nem kellene harcolnunk.

Eric közéjük ugrott. Persze, tapasztalt harcos, de én féltettem. A lehető leggyorsabban végeztem a rám bízott kettővel. Az adrenalin zubogott a véremben, már csak a vérszomj és a bosszúvágy vezetett. Eric is végzett már kettővel és a harmadik felé igyekezett, de elkaptam a karját.

-Majd én- elkaptam a nyakát, míg Eric lefogta a karját, hogy még véletlenül se sebezzen meg engem vagy senki mást. –Már koránt sem vagy olyan biztos a halálomban, igaz? Nos, legközelebb kétszer is gondold át, hogy meg akarsz-e támadni minket- mosolyogtam rá.

- Csakhogy nem lesz legközelebb- morgott fel Eric és kitépte a szívét.

- Ezt most miért kellett? –durcáskodtam. –Játszani szerettem volna vele.

- Majd legközelebb. Amikor biztosan nem fenyeget veszély. Ti mit kereste itt- fordult meg. Így nekem háttal állt és mivel jóval magasabb és szélesebb, mint én, nem láttam kihez beszél. Kilépve mögüle mellé álltam és megfogtam a karját.

- Sajnálom uram- hajtotta le a fejét Gabriel.

- Az én hibám. Én kértem, hogy nézzünk meg titeket.

- Neked semmi közöd az ügyeinkhez Cullen- morgott fel újra, mire megszorítottam a karját.

- Eric, elég ebből. Carlisle, köszönöm, hogy aggódtál, de nem lett volna szabad idejönnötök.

- Igen. Láttuk, hogy nincs szükségetek segítségre.

- És ti? Hogy szeghettétek meg a parancsom?

- Sajnálom. Az elsődleges feladatunk megvédeni titeket.

- Tudhattam volna. Az anyád műve. Hiszen ő teremtette őket. Neki tartoznak hűséggel. Így aztán sosem tennék azt, amit én kérek- morgolódott.

- Eric, elég ebből. Tiszta ideg vagy, nyugodj le. Menjünk inkább- húztam magammal. –Gyertek ti is. Menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet.

 Az autókhoz érve elvettem Eric-től a kulcsot és beültettem magam mellé. Ugyan úgy mentünk tovább, mint az előző nap. Persze most már nem akartunk megállni. Bőven elég volt ez a kis kitérő. Nem hiányzik még egy ehhez hasonló összecsapás. Most nem.

-Vérzel- vonta magára a figyelmem Eric. A hangja valamivel nyugodtabb volt, mint indulás előtt.

- Tessék? –összezavarodtam. Ezt most hogy érti?

- Bella, vérzik a karod- mutatott a jobb kezemre, amin egy elég csúnya vágás éktelenkedett. Már észre se vettem.  

- Az elmúlt napokban annyit kaptam, hogy ezt már meg sem érzem- vontam vállat. Engem nem zavart volna, magától úgyis hamarosan begyógyul, de ő elkezdte kitisztítani és bekötötte, miközben vezettem.

- Így. Nehogy elfertőződjön- villantott rám egy mosolyt és rám kacsintott.

- Nem fogok belehalni. Még nem- mosolyogtam rá, majd egy gyors puszit küldtem neki. –De azért köszönöm.

- Lökött vagy- csóválta a fejét, aztán a kinti tájnak szentelte minden figyelmét.

- Hogy vagy Edward?- pillantottam hátra a nyugodtan, csendben ülő vámpírra.

- Már sokkal jobban. Köszönöm. Mindent, amit értem tettél.

- Ugyan- legyintettem. Azután bevontam Eric-et a pajzsom alá, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni és végre rákérdeztem, arra, ami már azóta foglalkoztak, hogy felébredtem. –„Hogyan lehetséges, hogy felgyógyult? Már én sem érzem a fájdalmát, csak az érzéseit. Nem az én véremtől kellett volna meggyógyulnia. Mi lehet az oka?”

- „Talán nem jutott annyi méreg a szervezetébe, mint gondoltuk és elegendő volt a te véred, nem kellett az anyádé.”

- „Ezt te magad sem hiszed el, igaz? Hiszen ha már képzelődött, akkor nem kis mennyiség jutott a szervezetébe. Szóval ezzel ne próbálkozz. Meg sem lepődtél rajta, hogy jobban van. Te tudod mi az oka, igaz?”

- „Bella, ne kérdezz már ennyit. Fogd fel, hogy nem mondhatom el és ne turkálj a fejemben. Oké? Mindent megtudsz a maga idejében. De nem most.”- zárta le a témát és bezárkózott előttem. Én pedig visszavontam a pajzsom, hogy eleget tegyek a kérésének és ne lássak a fejébe.

Vajon miért titkolózik előttem? Miért nem mondja el, amit tud? Pedig minden sokkal egyszerűbb lenne. De így? Mikor jön el az ideje, hogy tudjak az ilyen fontos dolgokról?

(Edward szemszöge)

Ez az érzés egyszerűen leírhatatlan. Bár sokkal szebb lenne, ha nem éreznék mellé fájdalmat, de az eltörpül a szeretet mellett, amit Bella iránt érzek. Olyan törékeny és kedves. És bánt, hogy nem én védem meg. Hanem ez az Eric. Vajon ki lehet ő Bella számára? Pontosan milyen szerepet tölt be az életében? Miért ilyen kedves és megértő vele? És Eric? Miért adná az életét ezért az angyalért, ha semmi nem köti őket össze? A probléma az, hogy nem emlékszem mi történt a házban, hogyan kerültem az autóba és később a szállodába. Minden olyan zavaros. Csak Bellára emlékszem. Az arcára, a hangjára.

Most is fogják egymás kezét, ahogy egész úton. Eric pedig rá sem néz. Folyamatosan a tájat figyeli, és nem tudom hova tenni. Miért érzem ezt a szeretetet? Miért kötődöm hozzá?

-Bella, mikor érünk oda? –tettem fel az ártatlan kérdést. Nem akartam vele semmi rosszat, viszont nem a kedves hangtól kaptam választ, hanem a durvától.

- Majd megtudod- szólt rám durván Eric.

- Kérlek- pillantott rá kedvesen Bella. –Hamarosan ott leszünk. Már nincs sok hátra. Miért? Nem vagy jól?

- Őszintén szólva már elég nehéz elviselnem a véred illatát.

Bella felnevetett és Eric is elmosolyodott, ahogy rápillantott a mellette ülő angyalra.

- Ez már nem azért van. Már nem érezheted a vérem illatát, mert már rég begyógyult a seb- rázta a fejét Bella. –Lassan kiürül a vérem a szervezetedből és az igényli. Még többet kér.

- De nem kap, igaz? –kérdezte bunkón Eric.

- Nem. Edward már jól van, és amíg nem látom okát annak, hogy még többet adjak neki, addig nem kap.

- Miért?

- Edward, a vérem nem elég neked. És ez olyan, mintha egy emberhez odamennél, hogy „szia, vámpír vagyok, ihatnék a véredből? Nem foglak megölni, de akár hányszor kell, adj nekem.” érted? Egy élőlény vagyok Edward és nem adhatom csak úgy a vérem bárkinek. Az engem csak gyengít. A harapás után is csak azért adtam, mert veszélyben voltál. Ennyi.

- Végre megjött az eszed- morgott rá Eric. Kezdett idegesíteni, hogy egyfolytában morog az én angyalomra.

- Hagyd abba. Meddig fogod még az orrom alá dörgölni? Én sem dünnyögtem, mikor Elinának kellett a vérem. Minden szó nélkül adtam neki. Nos, ezt elfelejtetted?

Hopp, Bella kiborult. De ki az az Elina? És miért kapott a véréből?

- Nem- Eric összébb húzta magát.

- Na, akkor fejezd be és nem lesz semmi baj. Nem fogok neki többet adni. Megbízhatsz bennem. A szavamat adom, oké?

- Rendben. Azért ne harapd le a fejem.

- Akkor ne beszélj úgy velem egyfolytában, mint egy kisgyerekkel.

- Oké. A hátsó bejáraton menj be. Egyenesen a garázsba- mutatott ki a szélvédőn és Bella már fordult is az autóval. Végül sötét lett és az autó megállt. Felkapcsolták a lámpákat és egy hatalmas garázsban álltunk, mellettünk pedig a két autó, amik eddig mögöttünk jöttek.

- Megérkeztünk- szállt ki Bella. Eric követte és én is, de ekkor a nagy medve testvérem mellettem termett és a vállára dobta az egyik karom.

- Bocs tesó, Bella mondta, hogy segítsünk neked.

- Ő merre van?
- A királynő fent van az édesanyjánál. Amint összeszedtétek magatokat mi is megyünk.

- És Eric?

- Az Úr is vele ment. Egyéb kérdés vagy mehetünk? –kérdezte az a testőr, aki eddig is mellettünk volt.

- Nem. Köszönöm.  

- Nos, akkor menjünk. Már várnak minket.

- Hercegnő, testőrök, kastély… -sorolta Jasper, majd a szája elé kapta a kezét. –Jézusom. A császárnő. Bella a császárnő.

- Nem talált- vigyorgott rá a nő. –Bella csak a királynő vagy hercegnő, ahogy jobban tetszik, az édesanyja a császárnő. Úgyhogy érezzétek magatokat megtisztelve és tartsátok a szátokat. Jobb, ha nem szóltok semmit, csak ha kérdeznek, mert egy rossz válasz az életetekbe is kerülhet. Ti nem ismeritek őt. Sokkal konzervatívabb és szigorúbb, mint a királynő.

Majd elindultak felfelé a lépcsőn, mi pedig a családdal utánuk indultunk. Sajnos még nem voltam teljesen jól. Ugyan már jobban éreztem magam, de még gyenge voltam.

(Bella szemszöge)

Ahogy felfelé mentünk egyre nagyobb lett a gyomromban a görcs. Egyre jobban féltem és így még erősebben fogtam Eric kezét.

-Ne félj. Melletted vagyok. Végig itt leszek.

- Gyertek- szólt ki anya a dolgozószobából, aminek az ajtaja nyitva volt. Bent világos volt, de anyát nem láttam. Aztán hirtelen mellettem termett és kikapta a kezem Eric kezei közül. –Mégis hogy gondoltad ezt? Hogy képzelted, hogy itt hagysz, és nem válaszolsz a hívásaimra? Soha nem bántam még semmit annyira, mint azt, hogy elengedtelek. Hogy szabadon engedtelek- megragadta a karom és megrántott. Erősen, már szinte fájt. Lehunytam a szemem és csendben tűrtem. –Mondj valamit.

- Sajnálom. 

- Sajnálod? Felfogod, miken mentem keresztül?

- Sophie, kérlek.

- Nem Eric. Most végig fog hallgatni- már vele is majdnem üvöltözött.

- Sophie, kérlek- állt elém Eric. –Nyugodj le, aztán elmondhatod neki, amit szeretnél. Csak nyugodtan. Ne bántsd őt. Ezen kívül vendégeink vannak.

- Nem érdekelnek.

- Anya. Sajnálom, de muszáj volt.

- Felelőtlen vagy Bella. Nagyot csalódtam benned. Mit tettél volna, ha Eric nem lenne?

- Igazad van. Az életemet neki köszönhetem. Ugyanis a saját anyám már kiskoromban végzett volna velem. Ericnek köszönhetem, hogy ma itt lehetek. Az elmúlt napokban is mellettem volt, bármennyiszer is szidott meg, ő legalább fontosabbnak tartott engem, mint a nyomorult királyságot.

- A nyomorult királyság? Csak hogy tudd édes lányom, emiatt a nyomorult királyság miatt adja meg neked mindenki a tiszteletet.

- Tudod mit? Az sem érdekelne, ha mindenki belém rúgna, ha normális, szerető anyám lenne. De helyette téged kaptalak.

- Mégis hogy beszélsz velem- felém lendült a keze, de Eric megállította.

- Hogy merészeled. Takarodj innen- rivallt rá bátyámra.

- Persze, ez az, amihez a legjobban értesz. Elzavarni mindenkit, aki a védelmébe vesz engem. Képes lennél őt is elküldeni, mert vigyáz rám. Csak rajta. Üss meg, üss meg és soha többet nem látsz.

- Nélkülem már halott lennél kislányom.

- Nem. Eric vigyázott rám. Világ életemben őt tekintettem az apámnak, a testvéremnek, a védelmezőmnek. Míg te folyton csak a harcra gondoltál. Azt akartad minél erősebb legyek és soha nem vetted figyelembe, mit akarok. Soha nem vetted észre, hogy bármit is kértél tőlem, mindig teljesítettem. Kislányként már harcoltam a farkasokkal, vámpírokkal, boszorkányokkal és minden lénnyel, akit csak idehoztál. Mindent megtettem neked é te csak annyit mondtál ügyes vagy, ezt vártam tőled. De sosem voltál igazán az anyám. Én pedig buta vagyok, mert ennek ellenére imádlak, szeretlek, teljes szívemből és a mai napig mindent megtennék érted. És te, ahogy mindig, most sem voltál képes felfogni, hogy Carlisle mennyire fontos nekem. Pedig láttad. Minden nap, mikor elvesztettem valakit, láttad mennyire szenvedek. Kértelek, szóltam, hogy veszélyben van és el akarok menni. Azt mondtad visszatérünk rá. Mintha egy egyszerű tárgyalás lett volna. Mikor felhívtalak, sokkal fontosabb volt neked Aro és a megbeszélésetek, mint az, hogy elém gyere.

- Elküldtem érted Eric-et.

- Pontosan. Ő jött értem. Ő ápolt. Fontosabb voltam neki, mint neked. Emlékszem hányszor kért meg rá, hogy pihenhessek. És ha már egy anyát arra kell kérni, hogy a lánya pihenhessen, akkor ott baj van.

- Kislányom…

- Most a kislányod vagyok? Eddig meg akartál ütni. Kiabáltál velem, ordítoztál, úgy, mint még eddig soha. Bármennyire is nem mutattad ki a szereteted, de legalább nem viselkedtél így velem. És most hirtelen olyan fontos lettem neked, hogy ezt a szót is kimondd? –könnyek szöktek a szemembe. –Ha eddig sikerült, akkor most is tartsd meg a hivatalos hangodat velem szemben.

- Kicsim.

- A telefonban azt hittem most az egyszer érdekellek. Olyan szeretettel beszéltél velem, olyan kedvesen, mint egy igazi anya. És már majdnem elfelejtettem mindent, ami bántott. Csak a jóra akartam gondolni. Azt akartam, hogy csak a jó anyát lássam benned, de nem tudok olyan képzelni beléd, ami hiányzik belőled. A valódi édesanyát. Mert te nem vagy az. Teremtőnek talán jó vagy, de édesanyaként leszerepeltél. A testvéreiddel és az apáddal történtek megkeserítettek és nem tudod, milyen anyának lenni. Ezért az én életem is keserűség lett. De már nem érdekel. Carlisle biztonságban van és Edward is. És csak ez a fontos. Most pedig ha megbocsát úrnőm, visszavonulok- meghajoltam előtte és elindultam kifelé, de az ajtóban a teljes Cullen család ott állt a testőrökkel együtt.

- Kérem úrnőm, ne dobja ki őket- szóltam hivatalos hangon, de nem fordultam meg. –Vagy ha mégis távozniuk kell, akkor szóljon és elviszem innen őket.

- Bella, ne beszélj így- kért Eric halkan.

- Mégis hogyan beszéljek vele? Ő nem az anyám. És ha nem az, akkor nincs jogom más hangon beszélni vele csak alázattal és tisztelettel- undorral a hangomban ejtettem ki ezt az utolsó szót, majd még egy mondatot intéztem Eric felé. –Remélem nem okoztam neked nagy gondot apám. Sajnálom.

Aztán elhagytam a szobát és felrohantam az emeletre a szobámba. Úgy bevágtam az ajtót, hogy az egész kastély beleremegett, aztán nem érdekelt ki hallja vagy ki nem, elordítottam magam, ezzel kiengedve minden belső, lelki fájdalmamat. A földre estem és tovább sírtam. Elég volt. Végre kiadtam magamból mindent. Mindent, ami eddig bántott. Mindent, amit eddig a lelkemen cipeltem.  Hiába van anyám, hiába van mellettem és szeret a maga módján, ha én ezt nem érzem. Sosem kiabált velem. Azt hittem fontos vagyok neki, mert velem másabbul bánt, mint a többiekkel, de a lelkem mélyén mindig féltem, hogy nem szeret. Hogy méltatlan vagyok a szeretetére.

Sziasztok!

Igen, eddig nem jelentkeztem és most sem szolgálhatok jó hírrel. Legalábbis a történet szempontjából nem jó hír. A hétvégén nyaralni megyünk a szüleimmel és két hétig nem leszünk itthon. Így aztán két hétig biztosan nem lesz friss és miután hazajöttünk csak utána fogok nekikezdeni a frissnek. Remélem megértitek. És én biztos vagyok benne, hogy a nyaralás után végre visszarázódom a régi kerékvágásba és a frissek is időben kerülnek majd fel. 

Szóval egy kis pihenés és jönnek a frissek minden héten. 

Sajnálom. Mindenkinek kellemes nyarat kívánok. 

Puszi: Hope

8.fejezet -Vérfarkasok

Sziasztok!

Igen, tudom. Nagyon régen nem jelentkeztem már, amit rosszul tettem, de nem volt időm és energiám sem. Csak annyit tudok mondani, hogy mostanában összecsaptak a fejem felett a hullámok és nem éppen az írás volt a legfontosabb dolgom. Ennek ellenére köszönöm, hogy itt vagytok és még mindig érdeklődtök a történetem iránt. Nagyon hálás vagyok érte. Mostantól megpróbálom rendszeresen hozni a Frisst, de nem ígérek inkább semmit. Próbálkozni fogok.

Most nem is húzom tovább az időt.

 Jó olvasást kívánok nektek.

 Puszi: Hope

(Bella szemszöge)

Kipihenten ébredtem. Már későre járt, legalábbis a nap lemenőben volt már, mikor kinéztem az ablakon. Körülnéztem a szobában, de rajtam kívül senki más nem volt itt. Pedig arra számítottam, hogy Eric majd mellettem lesz, mikor felébredek. Ezek szerint tévedtem.

Beletúrtam a hajamba és szép lassan felültem az ágyban. Ekkor a kezembe került egy papír, melyen Eric írását fedeztem fel.

Ha ezt a levelet olvasod, akkor azt jelenti, hogy nem értem vissza időben. Ne ijedj meg, nincs semmi baj, csak elugrottam elintézni pár dolgot. Pihenj még egy kicsit. Sietek vissza.

Szép álmokat csipkerózsika.

Elmosolyodtam, majd kikeltem az ágyból és a fürdőszobába mentem. Még, hogy aludjak… Teljesen kipihentnek érzem magam. Olyan, mintha hosszú hónapokon keresztül aludtam volna. Pedig annyi nem lehet.

Miután lefürödtem visszasétáltam a szobába. Az egyik fotelban volt három zacskó, az asztalon pedig egy ékszeres doboz. A doboz mellett pedig egy levél. Amin szintén Eric írása szerepelt.

Ha már egyszer nem hallgattál rám az alvást illetően, akkor itt az újabb utasítás. A táskákban ruhákat találsz és cipőt. A dobozban pedig egy nyaklánc van, amit szeretném, ha viselnél a mai napon. Ne félj, a ruhákat Paula segített kiválasztani. Jobban mondva ő vette. Öltözz fel, aztán kérlek szépen, várj meg a szobában. Ne menj sehova. Sietek vissza.

Eric. 

Újabb mosolyt csalt ki belőlem. Aztán letettem a levelet, majd előbb a ruhákat vettem szemügyre. Az egyik táskában egy cipős doboz volt. Ebben egy vörös balerina cipő volt. A másik táskában egy fehér farmernadrág, egy szintén fehér színű fehérnemű szettel. Az utolsó zacskóban pedig egy vörös ingszerű gombos felső, egy fekete övvel és egy szintén vörös hajpánttal, amin egy vörös kő díszelgett. Paula jól választott. Tetszett az összeállítás így bevonultam a fürdőszobába és azonnal magamra is kaptam. Utána visszamentem a szobába és kinyitottam a nagyobb dobozt. És ahogy Eric írta, valóban egy nyaklánc volt benne. Egy gyönyörű nyaklánc. És biztos vagyok benne, hogy ezt egyedül választotta. Hiszen ez az ő ízlésére utal. Egy gyönyörű fehérarany nyaklánc volt benne, egy medállal, ami vörös volt.

Miután feltettem a nyakláncot megnéztem magam a tükörben. Tiszta vörös lett a mai szettem. Bár nem épp a kedvenc színem, de el kell ismernem, hogy jól állt. A piszkos ruháimat kidobtam a szemetesbe, de előtte kiszedtem belőle a telefonomat és a pénztárcámat. Vagyis csak vettem volna, ha benne lett volna. De nem találtam sehol. A telefonom meglett, de a tárcám nem.

-Csúcs. Biztos Forksban hagytam. Ekkora marha is csak én lehetek. Most hamisíthatok újra papírokat- puffogtam és ekkor kinyílt a szoba ajtaja és nevetve lépett be rajta Eric.

- Már a folyosó végéről hallottam, hogy puffogsz, ráadásul teljesen értelmetlenül. Hiszen a pénztárcád a kocsiban van, vagyis csak volt- dobta felém az említett tárgyat. –Amúgy igazán megszokhatnád a táskát. Nem kellene aggódnod, hogy mikor mit hagysz el. 

- Harc közben nem éppen nagy segítség egy táska- nyújtottam ki rá a nyelvem. –Az irataimra pedig szükségem van. Pontosan jó nekem, ha a zsebemben tartom.

-  Mindegy. Igazán csinos vagy- mért végig én pedig még forogtam is, hogy jól lásson.

- Biztos?

- Persze. Jól állt. És látom a nyaklánc is tetszik.

- Persze, hogy tetszik. Volt már olyan, hogy nem tetszett egy ékszer, amit te választottál? –kérdeztem mosolyogva, majd elé sétáltam és adtam egy puszit az arcára. –Köszönöm. És Elinának mit vettél?

- Honnan veszed, hogy neki is vettem valamit?

- Ismerlek Eric. Bárhová mész, mindig veszel neki valamit. Akkor is, ha küldetésre mész. Ha elhagyod a kastélyt, mindig valami ajándékkal térsz vissza. Nem csak nekem, de neki is veszel mindig. Nos? Mi az? Látni akarom. Muti… mutiii…

- Oké, csak állj le- nevetett fel újra, majd a farzsebéből előkapott egy aprócska dobozt és felém nyújtotta. Levettem a tetejét és elmosolyodtam. Egy ezüst karkötő volt benne, amin egy szív alakú medál lógott.

- Ez gyönyörű. Igazán jó ízlésed van. És Elinának tuti tetszeni fog.

- Biztos?

- Persze. De szerintem neked jobban fog örülni, mint a karkötőnek. De ez csak az én véleményem.

- Bella- fogta meg a kezem és lehúzott az ágyra. Visszaraktam a kis doboz tetejét és visszaadtam Eric-nek. –Beszélnünk kell.

- Mi a baj?

- A vérfarkasok. Közel járnak.

- Tessék? –hangom két oktávval feljebb ugrott.

- Nagyjából két- három óra múlva ideérnek.

- Akkor induljunk már. Mire várunk?

- A Cullenjeid még nem értek vissza.

- Mi? Mégis hol vannak? Megígérted, hogy vigyázol rájuk.

- Sajnálom. Mivel Paula és én elmentünk vásárolni, ők is jönni akartak, de nem értek vissza a megbeszélt időre. Viszont mivel megígértem neked, hogy nem hagyunk hátra senkit, így…

- Eric- pattantam fel az ágyról. –Mégis hol vannak?

- Esme és Carlisle Edwarddal vannak a másik szobában, a testőrök is itt vannak. Csak a két lány és a párjaik hiányoznak.

- A francba- feltéptem az ajtót, de nem tudtam merre induljak. Fogalmam sem volt, melyik szobában vannak, így Eric-re pillantottam. –Mennyit aludtam?

- Úgy terveztem, hogy néhány órát pihenünk csak, de a testőrök is kimerültek voltak és te is. Így…

- Eric…- morogtam rá.

- Egy napot. Tegnap dél körül értünk ide.

- Ahj…-dobbantottam a lábammal. –Mutasd, merre vannak.

Úgy tette, ahogy kértem. Bekopogott az egyik szobába és az ajtaja azonnal nyílt is. Ott végre megpillantottam Carlisle-t.

- Bella… Sokkal jobban nézel ki- mosolygott.

- Köszönöm. Edward? –kérdeztem és beléptem a szobába. Az említett az ágyon feküdt, mellette pedig Esme ült az egyik széken. Edward szemei nyitva voltak, amiből arra következtettem, hogy jobban van. Odasétáltam az ágy mellé és leültem rá, míg Esme felállt és a férje mellé állt, miközben átölelte. –Hogy érzed magad? –simítottam végig a homlokán. Nem volt láza. Ez is jó jel.

- Már sokkal jobban- eresztett meg egy mosolyt. –És te?

- Én is. De nem értem- pillantottam Eric-re.

- Az igézeted még hat. És a véred is segített rajta- adott magyarázatot.

- Oh… Nos, örülök, hogy jobban vagy Edward, de indulnunk kellene. Az a helyzet, hogy a farkasok közelednek. Tudják, hogy itt vagyunk.

- De Rose és a többiek még nem jöttek vissza- rázta a fejét Esme.

- Nem tudjátok, hol lehetnek?

- Nem. De miért?

- Megkeresem őket- felálltam az ágyról és az ajtó felé indultam, de Eric elkapta a karom. 
- Veled megyek. Várjátok meg a testőröket, azonnal idejönnek. Amint visszahozzuk a többieket, indulunk- adta ki az utasítást Eric, majd kiléptünk az ajtón. –Üzenj nekik és menjünk. Minél hamarabb megtaláljuk, annál hamarabb indulhatunk.

- Rendben- bólintottam, majd miután beültünk az autóba, elkezdtem Paulát keresni a gondolataimmal. Amint megéreztem, már mondtam is, amit kellett. –Menjetek át a Cullenek szobájába és tartsátok őket szemmel. Senki nem mehet ki. Ericcel megkeressük a többieket. Amint visszaértünk, indulunk haza.

- Ne segítsünk a keresésben?

-Ne. Maradjatok velük és vigyázzatok. Sietünk.

- Rendben.

-Oké. A szállodában minden rendben. Már csak őket kell megkeresnünk.

Eric bólintott, de nem szólt egy szót sem. Egész úton csendben volt, ami szokatlan tőle.

- Valami baj van?

- Csalódást okoztam neked.

- Dehogy is.

- Kiakadtál, mikor megtudtad, hogy nincsenek ott a szállodában. És igazad volt.

- Eric, nem várhatom el tőled, hogy az idegenekre is úgy vigyázz, mint rám. Sajnálom, ha megbántottalak.

- Felejtsük el.

- Nem, ne terelj. Megbántottalak és szörnyen sajnálom. Nem lett volna szabad így beszélnem veled. Te csak jót akartál és rám vigyáztál.

- Mindig a legjobbat akarom neked. Gyerekkorod óta. Mióta először a karjaimban tartottalak csecsemőként.

- Tudom. Hiszen anyámmal is szembe szálltál. Mindig az őrangyalom voltál. És sosem akarnálak bántani. De most megtettem. Fájdalmat okoztam, holott nem volt igazam. Te nem tehetsz róla, hogy elmentek. A saját döntésük volt. Bocsánatot kérek, amiért igazságtalan voltam.

- Nem voltál. Érthető, hogy aggódsz. Hiszen mégis a te vérvonalad. Legközelebb igyekezni fogok.

- Én pedig kíméletesebb leszek. Nem fogom leszedni a fejed.

- Azt megköszönöm- fújta ki a benn tartott levegőt.

Elmosolyodtam, majd újra csend telepedett ránk. Ezt kihasználva megnyitottam az elmém, hogy hamarabb megtaláljuk őket. Ami nem is volt nehéz, tekintve, hogy ránk vártak.

- Tudom, hogy hallasz szivi- elfintorodtam a megszólítástól és ezt Eric észre is vette. Szóvá is tette volna, ha nem intem le. –A kis vámpírlányok és az izomagyak itt vannak velünk és csak titeket várunk. Nem szeretnéd visszakapni őket?

- Ki vagy te?

- Az nem fontos. Ha látni akarod őket, akkor kapkodd magad. Az erdő közepén várunk. De siess, mert ha későn értek ide, nem biztos, hogy már itt leszünk.

- Az erdő közepén vannak.

- Mi?

- Elkapták őket. Az egyik mocsok éppen most részesített abban az… az örömben, hogy beleolvashattam a fejébe. De őket nem láttam.

- Tudod mit jelent ez?

- Igen. Itt vannak.

- Megtaláltak minket- előkapta a telefont és tárcsázta a számot. –Azonnal induljatok haza. Vigyétek a három Cullent és nagyon figyeljetek. Itt vannak az erdőben. Mi is megyünk, amint végeztünk velük. A kastélyban találkozunk.

- Az erdő közepén vannak.

- Akkor az erdőbe- beletaposott a gázba. Rövid idő alatt az erdő széléhez értünk, ahonnan már autóval nem lehet tovább menni. Ott kiszálltunk és Eric már indult volna, de elkaptam a karját. –Így gyorsabb lesz. Fogd meg a kezem.

Így is tett. Én pedig körbenéztem a helyet és egy az erdő közepére néző fát szemeltem ki és odateleportáltam magunkat. Szegény Eric majdnem eesett a fáról, ezzel lebuktatva minket, de épp idejében kaptam el és visszahúztam magam mellé.

Tisztán láttuk a farkasokat. Öten voltak, a négy Cullen pedig egy csomóban valamivel megkötözve. Biztos nem kötéllel, azt már rég elszakíthatták volna.

- Kettő a tiéd, hárommal majd én megbirkózok- suttogta, majd leugrott a fáról és rárontott az erdő közepén várakozó farkasokra.

Ilyen nincs. Önfejű majom.

Én is leugrottam a fáról, és bátyám után indultam. Már sötétedett. Érthető, hogy miért most bukkantak fel. Kiképzett harcosok, emberi alakban is veszélyesek. Hát még farkasként.

de nem gondolhattam erre. Most nem szabad gondolkodnom. Meg kell óvnom a bátyámat, a Culleneket és persze magamra is vigyáznom kell.

(Carlisle szemszöge)

-Mi történt? –kicsit idegesített, hogy miért indultunk el, mikor Eric világosan megmondta, hogy meg kell őket várnunk.

- Nem mehetünk oda Gabriel. Eric világos utasítást adott.

- És ha történik velük valami? Ki mondja meg az Úrnőnek, hogy a lányát és a fiát magukra hagytuk az erdőben a vérfarkasokkal, ráadásul sötétedéskor, mikor a legveszélyesebbek?

- De… Nem tudjuk, mennyien vannak.

- Pontosan. Éppen ezért kell odamennünk és megkeresnünk őket.

- És mi lesz ezekkel?

- Halihó, válaszolnának, legyenek szívesek. Mi történt? –kérdeztem újra nyugodt hangon, ezzel megszakítva a vitát.

- A vérfarkasok hamarabb ideértek és a családtagjaitokat fogva ejtették. Eric utasított minket, hogy vigyünk titeket a kastélyba és hagyjuk őket itt, ki tudja hány vérfarkassal. Most pedig maradjatok csendben, hogy meg tudjuk vitatni a dolgot.

- Oda kell mennünk. Nem hagyhatjuk itt őket- szóltam bele, hiába intettek le.

- És elmondanád, mihez kezdenél a kiképzett vérfarkasokkal?

- nem tudom.

- Pontosan. Itt a rizikó, hogy még titeket is figyelnünk kellene.

- Akkor majd kiszabadítjuk a többieket. Nem fogunk hátráltatni, de nem hagyhatjuk itt őket- szólt bele szerelmem is.

- Paula, muszáj mennünk. –Az Úrnő sosem bocsátaná meg, ha valami baja esik a gyerekeinek. Ránk bízta őket. Az a dolgunk, hogy vigyázzunk rájuk. Az ő parancsa mindenek felett áll. Még Eric és Isabella felett is. 
- Rendben. Akkor tudnotok kell néhány dolgot a vérfarkasokról- fordultak felénk. -Nem fognak elmenni harc nélkül. Sokkal erősebbek és gyorsabbak, mint a vámpírok. Egyetlen harapásuk végzetes lehet. Ugyan ellenszer van rá, de nem garantált, hogy időben megkapjátok. A lényeg, hogy amennyire csak lehet, kerüljétek el őket. És ne menjetek egyedül sehova. Így is sebezhetőek lesztek, de külön-külön még könnyebb célpontok lesztek a számukra. Amint megtaláltátok a családotokat visszamentek a kocsikhoz és ott fogtok várni. Valaki mindenképpen vissza fog menni. Nem tudjuk mennyien lehetnek és így kockázatos odamenni, de kénytelenek leszünk. Szóval arra kérek mindenkit, hogy pontosan azt csinálja, amit mondunk, ha életben akar maradni. Világos. 
- Igen- bólintottunk.
- Rendben. Akkor menjünk- bólintottak rá mind. Kijelentkeztünk a hotelből és kocsiba szálltunk. Nem kellett hozzá sok idő, hogy az erdőhöz érjünk. Ahhoz meg még kevesebb, hogy megtudjuk, merre vannak Belláék. Hiszen vámpír füllel jól hallható volt a harc. Csak a hangokat kellett követnünk és rábukkantunk az erdő közepén a többiekre. És azt kell mondjam, nagyon jól tettük, hogy idejöttünk és nem azt csináltuk, amire Eric utasított. 

Bella szettje

Elina karkötője