11.fejezet- Egy kis eddzés

Sziasztok!

Nos, itt lenne a következő rész. Már tegnap fel akartam rakni, de nem volt rá elég időm. Még át szerettem volna nézni előtte és csak most jutottam idáig. Remélem azért nem haragszotok rám túlságosan. Most viszont nem húzom tovább az időt. Jó olvasást nektek.
Puszi Hope

(Bella szemszöge)

Miután felfrissültem Edward szobája felé vettem az irányt. Muszáj lesz vele beszélnem.

Az ajtó résnyire nyitva volt, így nem kopogtam. Edward bent ült az ágyon, a gondolataiba mélyedve, így nem hiszem, hogy meghallotta volna a kopogást. Nem akartam indiszkrét lenni, ezért nem hallgattam bele a gondolataiba, de nagyon is kíváncsi lettem volna mi az, ami ennyire lefoglalja őt. Annyira, hogy nem veszi észre, hogy figyelik őt vagy éppen közelednek felé.

Lassan beljebb lépkedtem a szobába és leültem mellé az ágyra. Csendben maradtam, nem akartam megzavarni, de muszáj voltam elkezdeni. Hiszen nem érek rá egész nap. Most kell igazán anyám mellett állnom. Legalábbis, ha ő is ezt akarja. Viszont előtte tisztáznom kell Edwarddal a dolgokat. Addig úgysem tudnék másra koncentrálni 100%- an.

-Edward- rám emelte tekintetét és csendben várta a mondandómat. Mintha ettől függne az egész élete. Mintha az, amit most mondani fogok neki, eldöntené, hogyan folytatódik tovább az élete. –Tudnod kell, hogy annak ellenére, amit mondtam neked bent a szobámban… arról, hogy miért érzel így irántam…- bólintott. –Én szeretlek téged. Én nem a kötődés miatt vonzódom hozzád. De te nagyon valószínű, hogy ezért érzel így irántam. Hallgass végig, kérlek- szóltam rá, mikor közbe akart vágni. –Átgondoltam a dolgot, megfontoltam, amit mondtál. Arra a döntésre jutottam, hogy várnunk kell. Edward, én szeretlek, bármi is lesz. Ha elmúlik a kötődés és még mindig így érzel irántam, akkor majd megbeszéljük, hogyan legyen tovább. Viszont addig, amíg fenn áll ez a kötelék köztünk, szeretném, ha nem közelednél felém. Nem akarom, hogy kötelességednek érezd, hogy mellettem maradj, holott nem szeretsz. Csak annyit kérek, addig ne tégy semmit, míg a vérem a szervezetedben van. Nem akarom, hogy bármit is megbánj, mert az nekem nagyon fájna. Nem szeretnék szenvedni Edward. És ha hirtelen elhagynál, mert rájönnél, hogy semmit nem érzel irántam, az nagyon bántana.

- Nem tennék veled ilyet soha. Én is szeretlek téged. Nagyon. És nem kérhetsz erre… nem akarhatod, hogy távol legyek tőled. Tisztában vagyok az érzéseimmel.

- Nem, nem vagy teljesen tisztában velük. Ezért ha nem vagy képes elfogadni a döntésem, arra kell, kérjelek, valóban kerülj el engem. Így lesz a legjobb mindkettőnknek- felálltam az ágyról és indultam volna kifelé, de elkapta a karom és óvatosan visszarántott.

- Rendben. Nem teszek semmit, de ne taszíts el magadtól. Kérlek. Had legyek a közeledben. Nem fogok a nyakadon lógni, egyszerűen csak melletted szeretnék lenni, mint… mint egy barát.

- Nem hiszem, hogy ez neked menni fog, de próbáljuk meg- mosolyogtam rá, majd megsimogattam az arcát és elhagytam a szobát. Amint elfordultam a folyosón, megálltam és a falnak dőltem. Miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem lehetek én is boldog?

Az egyik testőr éppen előttem haladt el, így megállítottam.

-Kérem, szóljon a Cullen család minden tagjának, hogy várom őket a dolgozó szobámban. És kérem, kísérje oda őket.

- Természetesen királynőm- hajolt meg előttem, majd elindult arra, amerről én jöttem. Én pedig újra útnak indultam egy emelettel feljebb, a dolgozó szobámba és ott vártam őket. Felhúztam a redőnyöket, ugyanis mióta elmentem innen, senki nem járt ebben a szobában anyám és Eric kivételével. Gondolom ők is csak akkor, amikor szükségük volt valamire.

A székeket a kanapé mellé helyeztem, hogy kényelmesen elférjenek hoztam még székeket. Aztán visszasétáltam az ablak elé és kibámultam rajta. Egészen addig, amíg meg nem érkeztek a Cullenek.

-Gyertek… és foglaljatok helyet- kértem őket és mind így is tettek. –Köszönöm… elmehet- néztem a testőrre, aki meghajolt és elhagyta az irodámat.

- Miért hívattál minket Bella? –kérdezte Carlisle.

- Ismertetném veletek a szabályokat. Most, hogy Edward is felépült és jó egészségnek örvend, gondolom, mind képesek vagytok rám figyelni anélkül, hogy bármi más is járna a fejetekben.

- Természetesen.

- Nos, ebben a kastélyban szabályok vannak. Az első és legfontosabb, hogy húzzátok meg magatokat. Nincs vita, nincs kiabálás, főleg nem a testőrökkel vagy a kastély lakóival szemben. Anyámat ne zargassátok, ha valami problémátok van, engem keressetek. Vagy üzenjetek gondolatban és azt is meghallom. Főleg téged Edward. A második, ami szintén fontos, hogy ne járkáljatok kíséret nélkül. Az alsó, a legalsó szintet és a börtönt messzire elkerülitek, mert ott nem olyan vámpírok vagy testőrök vannak, mint idefent. Odalent ha látják rajtad, hogy nem vagy testőr, kapsz egy cellát, ahonnan nem jössz ki. Kaptok majd egy testőrt vagy kettőt, akitől mindig kérhettek segítséget, de…- itt elhallgattam és magamhoz hívtam Elit. Ő egy percen belül meg is érkezett.

- Hívtál Bella? –kérdezte mosolyogva és betáncolt a szobába, egyenesen mellém.

- Igen. Mennyi dolgod van mostanában?

- Őszintén? Semmi. Napok óta csak rohangálok a kastélyban és azt nézem, kinek miben segíthetnék. Legtöbbször Sophie-val vagyok lent a harcosoknál és felügyelem a küzdelmeket. Mondjuk, inkább csak élvezem, és ott ülök az oldalán.

- Nos, akkor nem lenne baj, ha kérnék tőled valamit?

- Mondd csak.

- Arra szeretnélek kérni, hogy figyelj a Cullen családra légy szíves.

- Pesztrálkodjak? –vonta fel a szemöldökét.

- Nem, csak nem szeretném, ha egyedül mászkálnának a kastélyban. Elmagyarázhatnád nekik, hogyan működnek itt a dolgok és megmutathatnád hova mehetnek és hova nem. A kertben biztosan jól éreznék magukat… elmehetnétek vásárolni, szétnézni a környéken.

- Nem hiszem, hogy Eric örülne neki, ha nélküle hagynám el a kastélyt. És annak se, ha megtudná, hogy a közelükben vagyok. Sajnálom.

- És ha én rábeszélem őt? Akkor vállalod? Nem szeretném egy olyan testőrre bízni őket, aki rideg és csak a feladata érdekli.

- Ha meg tudod győzni, akkor rendben- mosolygott rám. –Viszont -fordult a Cullenek felé. –Nem vagyok cseléd, akit kedvetek szerint rángathattok. Segítek, mert Bella megkért, de egy rossz szó és én nem fogok tűrni nektek. Lehetünk jóban, beszélgethetünk, talán barátok is lehetünk, de csak egy dolgot kell tennetek, ami nem tetszik vagy ellenkezik az itteni szabályokkal és gyorsan ellenségek lehetünk. Amit nem szeretnék, tekintve, hogy Bella a sógornőm és a legjobb barátnőm. Neki fontosak vagytok, de én nem tűröm a megaláztatást.

Ha betartjátok a szabályokat, amiket majd később megbeszélünk, nem lesz probléma.

-Köszönöm Eli- érintettem meg a vállát. –Amint lehetőségem lesz rá, beszélek Eric-cel.

- Rendben. Esetleg segíthetek még valamiben, vagy mehetek?

- Mehetsz. Eric biztosan tájékoztat majd arról, amit beszélünk. De ha nem, én is felkereslek. És még egyszer köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ilyen kedves vagy hozzájuk is.

- Ha boldog vagy, már megérte. De most megyek. Sophie a hartéren vár rám. Újabb mérkőzés kezdődik.

- Komolyan? Én is hozzá indultam. Van kedvetek egy kis harcot nézni? –kérdeztem a Cullen család felé fordulva.

- Persze- csapta össze a tenyerét Emmett.

- Figyelmeztetlek, durva lesz- vigyorodtam el, ugyanis tisztában voltam vele, mi minden folyik odalent. –Most velünk lejöhettek arra a helyre, ahova egyedül egyikőtök sem mehet. Csakis akkor, ha Eli vagy én mellettetek vagyunk. Mert amint beteszitek oda a lábatokat, keserves kínokat éltek majd át.

- Rendben Bella, nélkületek nem megyünk oda.

- Akkor mehetünk- bólintottak én pedig belekaroltam Elibe és elindultunk lefelé az alagsorba. Le, a legalsó szintekre, ahol anyám éppen a harcosainkat képzi vagy éppen a viadalokat élvezi. Természetesen a lelátók felől mentünk, ahol az ajtó előtt két őr állt. Meghajoltak és kinyitották az ajtót. Ahogy kívül, beül is két őr állt. Egyből megpillantottam anyámat, aki szintén észrevett. Bólintottam felé és válaszul ő ugyan így cselekedett, majd tovább nézte a viadalt.

- Gyertek, közelebb megyünk, de szeretném, ha távolabb ülnétek le tőlünk. Sajnálom, de nem tudhatják ezek a harcosok, hogy miért vagytok itt- néztem rájuk sajnálkozva. Ők bólintottak és követtek. Anyámtól néhány méterre megálltam és leültettem őket, majd Elivel a nyomoban anyám mellé mentem és leültem a mellette levő trónra. Eli Eric mellé állt, aki átfogta szerelme derekát, de nem vette le a szemét a harcról.

- Miért hoztad őket ide? –kérdezte anya.

- Szerettem volna, ha tanulnak egy kicsit. Ha látják mennyire képzetlenek a farkasokkal szemben. És lenne itt még valami…

- Mondjad.

- Szeretném, ha megtanítanánk őket harcolni. Hogy védekezni tudjanak.

- Komolyan ezt szeretnéd? Ennyire óvni őket?

- Igen anyám. Sokat jelentenek nekem. Carlisle és… a többiek is.

- Főleg egy valaki, igaz?- nézett rám mély, átható barna tekintetével és szája szegletében aprócska mosoly bujkált. –Láttam, amit láttam a szobádban lányom.

- Igen, de az a kötelék miatt van.

- Nem olyan biztos.

- Nem tudom, de már megbeszéltünk.

- Miért ültetted le őket olyan messzire tőlünk?- tért át másik témához. Mit ne mondjak, gyorsan vált.

- Nem akartam, hogy zavarjanak téged.

Felállt a helyéről és ekkor mindenki felé kapta a fejét. Még a két küzdő fél is.

-Folytassátok, figyelek- intett kezével, de lelépett az emelvényről és egyenesen a Cullenek felé lépkedett, kecsesen, méltóságteljesen.

- Bella, lehet nem kellett volna idehoznod őket- szólt rám Eric.

- Egyáltalán nem dühös. Remélem nem lesz semmi baj- suttogtam és visszafordultam anyám felé, aki ott állt a Cullen család előtt. Carlisle felállt, majd mielőtt meghajolt volna, anyám kezet nyújtott neki. Carlisle elfogadta és kézen csókolta, amin anyám kuncogott. Aztán Edward állt fel, anyám mondott neki valamit, végül az egész család felállt és anyám mögött felénk lépkedtek.

- Úgy a helyes, ha a vendégeink a közelünkben vannak- anya visszaült a helyére, mellette pedig Eric a Cullenekre fordította tekintetét. De nem szólt egy szót sem. Megfogta Eli kezét, aki eddig a széke mögött állt, majd felállt a székéből.

- Én leszek a következő.

- Rendben fiam. Kit választasz ellenfelednek?

- A Cullenek közül választom… Edwardot- nézett rám kicsit gonoszan.

- Tessék? –felpattantam a helyemről. Nem akartam hallani a fülemnek. –Válassz mást. Nem akarom, hogy vele harcolj!

- Miért ne lányom? –kérdezte anya. –Eric tapasztalt harcos. És nem kíméli majd őt. Edward még csak most jött rendbe. Anya, kérlek.

De ő csak mosolygott.

-Mit szólsz hozzá Edward? Elfogadod a kihívást? –kérdezte anya figyelmen kívül hagyva az előbbi szavaimat. –Hajlandó vagy küzdeni?

- Edward, de fogadd el. Eric, térj már észhez… Ha harcolni akarsz, majd én kiállok veled.

- Edward után te következel Bella, ne aggódj. Ezt már megbeszéltük Sophie-val. Csupán előbb kihívom Edward-ot is.

-  Eric- morogtam rá. Tudom milyen, amikor harcol, és nem akarom, hogy Edward megsérüljön.

- Elfogadom- állt fel Edward is.

- Nem. Megparancsolom, hogy maradj a helyeden.

- Nem teremtettél engem Bella, csupán vért adtál nekem. A parancsod nem hat rám- ellenkezett.

- Rendben. Akkor menj és halj meg- puffogtam és felpattantam a helyemről. Azonban anya elkapta a karomat és visszarántott.

- Maradj, tetszeni fog… -mosolygott rám. –Kérlek lányom, ülj le. Nem esik bántódása Edwardnak. A szavamat adom.

- Rendben –visszaültem a helyemre, de nem mertem odanézni. Edward Eric után indult, le a harctérre. Anyám felállt és elindította a küzdelmet. Édes istenem, ne hagyd, hogy bántódása essen. Kérlek. Ismerem Eric-et. Tudom milyen harc közben. Az ösztönei uralják. És Edwardnak egyáltalán nincsen semmilyen tapasztalata. Ráadásul jóval fiatalabb Eric-nél.

- Ne keresd az ellenfeled. Tudd, hogy hol van- hallottam meg Eric hangját. Én pedig egyből felkaptam a fejem. Ezek a mondatok… nekem is pont ezeket mondta, mikor harcolni tanított. Eric nem úgy mozgott, mint mikor harcol. Sokkal lassabban. És egyfolytában magyarázott. Mindig megmutatta Edwardnak hogyan támadjon, hogyan védje ki a támadást és nekem egyre nagyobb lett a mosolyom. Amit persze Eric is észrevett.

Órákon keresztül tanította őt, hogyan védje ki a támadásokat, hogyan vonja el az ellenfele figyelmét a harcról, hogyan támadjon úgy, hogy az végzetes legyen az ellenfélre. Közben pedig ismertette vele a férfarkasok és vámpírok különböző tulajdonságait. Én pedig büszke voltam Edwardra, mert nagyon gyorsan tanult. A végén már úgy harcoltak, mintha élesben menne. lt. Biztos voltam benne, hogy hamar kiszabadul majd az őt fogva tartó kezek közül, mikor Eli beugrott közéjük és elhajította Edwardot. Ketten indultak meg felé és ebben a pillanatban én is felpattantam és már ott is voltam.

-Elég- csattant a hangom erősen, parancsolóan. Nem hagyhatom, hogy Edwardnak baja essen.

- Bella- nézett rám mérgesen Eric. -Ez az ő érdeke. Te akartad, hogy megtanuljanak harcolni. Akkor most szépen ülj vissza a helyedre.

- De arról nem volt szó, hogy Eli neki ugrik.

- Csak segítek az eddzésben- egyenesedett fel az említett és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt. –Mindig így szoktuk. Eric kiképzi őket és a végén kettőnk ellen harcolnak. Ennyi- vont vállat, majd visszasétált az emelvényre és leült Eric helyére. Anya rámosolygott és felém intett, hogy menjek vissza.

- Igazán szólhattatok volna- puffogtam, mikor helyet foglaltam a trónon.

- Miért? Kíváncsi voltam mit teszel- mosolygott rám anya. –Fiam, mára elég lesz- szólt Ericnek, aki felegyenesedett, majd kezet nyújtott Edwardnak.

- Szép volt. Gyorsan tanulsz, de ez még nem elég. Holnap folytatjuk. És persze a többiek is egyesével fognak tanulni.

- Köszönöm- biccentettem a fejemmel, majd felálltam és anya is így tett.

- Mára ennyi volt. Holnap folytatjuk- szólt a katonáknak, majd a Cullenek felé fordult. –Gyertek velem. Szeretnék beszélni veletek.  Elina, Eric, visszavonulhattok. Ma már nincs szükségem rátok. Pihenjetek le, legyetek egy kicsit kettesben. És köszönöm neked fiam- veregette meg Eric vállát. –Mindent.

- Ugyan- legyintett. –Akkor mi visszavonulunk. Jó éjszakát- majd átölelte felesége derekát és elhagyták a termet.

- Miről akarsz beszélni anya?

- Szeretném megismerni az egyetlen életben maradt utódodat és a családját. Rosszul teszem?

- Nem. Persze hogy nem. Csak megleptél vele.

- Örülök neki, hogy sikerült meglepetést okoznom neked- ölelt magához. –Lenne kedvetek mesélni magatokról? –fordult Carlisle felé.

- Természetesen. Ha szeretné…

- Akkor gyertek velünk- és elindultunk egymást átölelve anyám dolgozó szobája felé. Az övé másabb volt, mint az enyém. Ő a fél életét itt töltötte, míg az én kedvenc helyem ebben a kastélyban a saját szobám volt. Ott töltöttem a legtöbb időmet, mert ott egyedül lehettem. Nem zavart senki.

Ebben a szobában szerintem a világ minden könyvéből volt egy. Főleg régi írások, hiszen anyám szerette őket. Olvasni a saját történetét és jókat kacagott, mikor olyat olvasott, ami nem volt igaz, amit csak kitaláltak hozzá.

Ez a helység barna volt, kör alakú, a falak fából készültek, már ami látszott belőlük, hiszen a hatalmas könyvespolcok szinte eltakarták az egészet. Két részből állt a szoba. A lenti részen volt anyám íroasztala szemben az ajtóval. Az ajtónak háttal, a szoba közepén egy asztalka, körülötte kanapék és fotelek. Ebben a szobában mindössze két hatalmas elhúzható ajtó állt egy az emeleti részen és egy idelent és ezeken kereszül jött be nappal a fény. Ablak nem volt, hiszen az ajtók praktikusabbnak bizonyultak. Azon keresztül anyám gyorsaneljuthatott bárhová. A felső részen már képek is lógtak a falakon, de még ott is rengeteg könyv volt. Emellett szintén a falakon kisebb lámpák és egy hatalmas csillár díszelgett a mennyezet közepén. Anyám mindig azt mondta, hogy hatalmas érzelmi értéke van annak a tárgynak és sosem engedte lecserélni.  Az a csillár azóta ott van, mióta anyám elfoglalta ezt a várat. Legalábbis én így tudom.

-Foglaljatok helyet- intett anya és leült az egyik fotelba én meg a fotel karfájára. –Nos, a neveiteket tudom, de érdekelne ki hogyan lett vámpír. Hiszen semmit nem tudok rólatok. Bella csaks Carlisle-ról mesélt.

- Mert akkoriban csak ő volt. A többiekről én is csak a leglényegesebbet tudom- pillantottam rájuk. Közben mind leültek a kanapéra. Carlisle és Esme a mellettünk lévőn foglaltak helyet, Alice és Jasper a másikon, Emmett melléjük ült, Rosalie a férje ölében foglalt helyet, míg Edward a velünk szembeni fotelban talált helyet.

-Mit szeretne tudni? –kérdezte Carlisle kedvesen.

- Először azt kérem, hogy tegezz engem Carlisle. Te és a feleséged is. A gyerekeidet nem kérem, majd ha megmutatják, hogy képesek tisztelni a fölöttük állót- nézett Rosalie-ra. Na ez jó… anyám tudja hogyan beszélt velem Rosalie. Eennél rosszabb már nem is lehet. Csak remélni tudom, hogy nem fog kiakadni. –Szólítsatok Sophie-nak. Én vagyok Bella édesanyja.

- Nos Sophie, nagy megtiszteltetés, hogy végre megismerhetlek. Bella nagyon sokat mesélt rólad.

- Gondolom miket. Sanálom, hogy olyan durva voltam veletek a megérkezésetekkor és szeretném ezt jóvátenni valahogyan.

- Nem történt semmi. Mi tartozunk hálával, amiért befogadtál minket. Nagyon sokat jelent ez nekem- mosolyodott el Carlisle. –Bellánál csak egy valami fontosabb nekem és az a családom.

- Igen. Ezt jól tudom. Jól látom, hiszen ott van a szemedben minden. Látom a lelked Carlisle. És az nagyon tiszta. Nálad jobban senki nem érdemelte volna meg a lányom ajándékát. Remélem képes vagy élni ezzel az ajándékkal.

- Most már egészen biztos.

- Tudom miken mentél keresztül Carlisle. Hiszen Bella figyelemmel kísérte az életedet. És mikor visszatért hozzánk, sok mindent megosztott velünk. Köztük azt is, hogy neked köszönhettük, hogy visszakaptuk őt.

- Marco után az érzéseim maguk alá temettek és az egyetlen, amit tehettem az a kikapcsolás volt- védekeztem.

- Ő mentette meg az életemet és örülök, hogy én is segíthettem neki valamilyen szinten.

- Soha nem lehetek neked elég hálás érte Carlisle- állt fel anyám és kinyújtotta a kezét Carlisle felé. –Ha bármiben a segítségedre lehetek, akkor csak szólj.  Bármiről legyen szó, ne habozz felkeresni. Ha teljesíteni tudom, megteszem.

- Köszönöm Sophie, de nekem a családom épsége a legfontosabb.

- Mint mondtam tiszta lelkű vagy. A családod biztonságban lesz, amíg csak élek. Ezen kívül az ajánlatom még mindig áll. Keress fel, ha bármit tehetek érted.

- Köszönöm.

- Jól van, elég a hálálkodásból- ült vissza mellém. –Kezdődjék a mesedélután. Esme, megkérlek, kezd te. Igazán érdekelne hogyan nyerted el ennek a tisztalelkű vámpírnak a szívét- mosolygott Carlsile-ra.

- Nos, erre csak ő tudja a választ. Ő az egyetlen, aki elmondhatja miért engem választott, de a történetemet szívesen elmesélem, ha valóban érdekel.

- Természetesen. Különben nem lennénk itt. Ha nem érdekelne, akkor nem kérdezném. Hallgatunk kedves Esme- intett neki és Esme belekezdett a mesélésbe. Szinte ittam minden szavát. Hiszen én is csak részleteket tudok az életükből. És érdekel hogyan lett Carlisle-nak ekkora családja.