Még két díj!

                                          Nagyon szépen köszönöm Szaszának!

                                  Köszönöm szépen Rosalice-nak és Minie95-nek!


Szabályok:
1. Értesítsd azt a bloggert, aki adja, hogy megkaptad!
2. Tedd ki a blogodra!
3. Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!
4. Írj ki magadról 6 dolgot!
5. Add tovább négy - azaz 4 - írónak!
6. Értesítsd a díjazottakat!


6 dolog rólam:

1.Szeretem a barátaimmal tölteni az időmet.
2.Szeretek írni.
3.A hajam színe szőke.
4.Imádok olvasni.
5.Kedvenc íróm Stephenie Meyer.
6.A kedvenc színem a vörös.

Akiknek továbbküldöm:

Renée
Minie95
Mono98
SzofiCullen

7.fejezet

"Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg."

 

(Bella szemszöge)

  

A napok villámgyorsasággal teltek melyekből hetek, majd hónapok lettek. Végre sikerült majdnem mindenkivel jól kijönnöm. Egyetlen kivétel volt csak, Isadora. Tőle valahogy tartózkodtam. Nem tudom mi olyan furcsa benne, de érzem, távol kell tartanom magamtól. Nem értem miért, de ezt érzem és a megérzéseim általában jók.

Rosalie és Alice nagyon kedvesek velem. Nagyon jókat beszélgetünk és érzem, hogy megbíznak bennünk. Emmett és Jasper két bohóc. Mindig meg tudnak nevettetni és nem hagyják, hogy szomorú legyek. Olyanok, mint két védelmező bátyj és bármikor számíthatok rájuk. Esme és Carlisle is roppant kedvesek hozzánk. Esme olyan számomra, mint Tia. Mint a második édesanyám. Bár édesanyám helyére senki nem léphet. Carlisle pedig mint apa. Persze másképpen, hiszen ő nem tart minden pillanatban felügyelet alatt, mint apa. Carlisle több mozgásteret ad a gyerekeinek, de Arót is meg lehet érteni. Hiszen én és Will mégiscsak a Volturi vezetőjének vagyunk a gyerekei. Az mégiscsak más, mint egy átlag klán vezetőjének a gyerekeinek lenni.

És ezzel nem leszólni szeretném őket, csak az itt eltöltött 2 hónap alatt sikerült megértenem miért óv minket apa annyira. Hiszen a Volturi ellen bármikor fellázadhatnak a vámpírok és nem akar minket veszélynek kitenni.

Edward, őt igazából nem tudom hova tenni. A saját érzéseimet sem értem. Ha a közelemben van, boldognak érzem magam. Ha hozzám ér, ezernyi szikra pattan ki köztünk. Azt hiszem beleszerettem, de ez egy egyoldalú szerelem. Mivel neki felesége van, és láthatóan nagyon szereti. Ezért próbálok hozzá barátként közeledni, de nem mindig sikerül és ez fáj. Bár a kapcsolatom javult vele, sokszor olyan, mintha nem is önmaga lenne. De amikor kettesben beszélgetünk, nagyon rendes és jó fej. Viszont mikor a felesége mellett van, gúnyos és nem számít neki megsért-e a mondanivalójával vagy sem.

Kezdem azt feltételezni, hogy van valamilyen képessége, de akárhányszor próbálom átvenni nem sikerül. Olyan, mintha nem lenne mit átvennem. Megkérdeztem Rosalie-t és Alice-t is Isadora- ról, de azt mondták, hogy nincs semmilyen képessége. Legalábbis ők nem tudnak róla.

A bátyámmal is beszéltem és ő azt tanácsolta, hogy hallgassak az érzéseimre. Ő folyton mellettem áll bármi történt is ez idáig, kezdve a megérkezésünk után történt incidenstől. Azóta nem szívesen hagynak egyedül Edwarddal és ha ezt meg is teszik, akkor csak nagyon rövid időre.

-Húgi, mi a gond?- kérdezte Will és aggódó tekintetét az enyémbe fúrta. Észre sem vettem, hogy Edwardot bámulom. Jézusom. Mégis mióta figyelhetem őt? És miért nem szólt valaki jóval előbb?

- Semmi. Nincsen semmi baj. Csak nem érzem jól magam. Felmegyek a szobámba, majd szóljatok, ha vadászni megyünk- álltam fel, mikor megláttam, ahogy Edward éppen a nyelvét próbálj minél mélyebbre tolni annak a libának a torkán.

Felmentem a szobámba és egyenesen az ágyra vetettem magam. Ilyen nincs. Miért kellett nekem beleszeretnem? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? El kell innen mennem a lehető leghamarabb. Nem akarok még ennél is többet szenvedni.

-Nem vagyok itt- szóltam ki, mikor valaki kopogott.

- Dehogynem. Hiszen az előbb mondtad, hogy feljössz a szobádba. Kérlek, mondd el. Mi bánt? Hátha tudok rajta segíteni- ült le mellém az ágyra. Én is felültem és Will ölelésébe bújtam. Jól esett a közelsége, és mint mindig most is nyugtató hatással volt rám.

 - Mesél! Különben felhívom apát, hogy búskomor vagy és azonnal jöjjön ide- mondta komoly arccal, de láttam a szemében, hogy csak viccel.

- Hát jó, de várj. –Kitoltam mind a két pajzsom úgy, hogy senki ne hallja a beszélgetést és bátyám szemébe nézve beszélni kezdtem. –Szerelmes vagyok. Legalábbis azt hiszem.

- Oo. A kis hercegnő beleszeretett valakibe. És ki az?- kérdezte izgatottan.

- Edward- sóhajtottam halkan. Nem mertem az arcára nézni, mert féltem attól, amit ott láthatok. De mikor percek múlva sem szólalt meg, kénytelen voltam ránézni. Az arca kifejezéstelen volt. Semmit sem mondó.

- Will, jól érzed magad? Hahó! Bátyus? Élsz még? –próbáltam elviccelni a dolgokat, de nagyon nem jártam sikerrel.

- Edward? Mármint azaz Edward, amelyik odalent enyeleg a feleségének mondott ribanccal?

- Igen. Tudom, nem jó választás, de nem tehetek ellene semmit.

- Hát nem a legjobb, de sajnos a szíved választott. És ez ellen nem tehetünk semmit. Viszont ő nős és már megbocsáss, de nem hiszem, hogy ugyan úgy érezne irántad.

- Tudom, tudom. Pont ezért olyan nehéz ez az egész. De nem teszek semmit. Elkerülöm, amennyire csak lehet. Ezt az egy hónapot még valahogy csak kibírom. Aztán úgyis hazamegyünk és én többet nem is fogok találkozni vele.

- Ahogy jónak látod húgom. Én nem szólok bele a döntésedbe. Viszont el kell mondanom valamit. Tudod, nem is olyan régen olyan érzésem volt, mintha valami meg akarná támadni az elmémet. Persze a pajzs nem engedte, de rossz volt. Azt szeretném tudni, hogy annak a nőnek, Isadorának van-e valamilyen képessége?

- Miért?

- Csak azért, mert ha Edward próbálkozik olvasni a gondolataimban, azt meg sem érzem. Alice és Jasper képessége pedig nem az elmét támadja. A többieknek pedig tudtommal nincsen semmilyen képessége. Viszont az a nő egyre gyanúsabb számomra.

- Értem. Én nem tudok róla. Felőle nem tudok átvenni semmit. Olyan, mintha nem lenne mit átvennem, de szerintem rejteget valamit. De hagyjuk inkább. Majd kiderül. Különben is, a többiek biztosan szóltak volna, ha lenne valamilyen adottsága. Persze a nyávogáson kívül.

- Igen. Igazad lehet. Most viszont magadra hagylak. Gondolkozz egy kicsit. Viszont azt tudnod kell, hogy ha neked úgy a legjobb, ha hazamegyünk, akkor felőlem már most kezdhetünk csomagolni.

- Köszönöm. Annyira jó vagy hozzám. Imádlak- öleltem át. Leengedtem a pajzsokat, de még mindig bátyámat öleltem.

- Szólj, ha valami van. Tudd, hogy én mindig itt vagyok neked, bármi történjék is. Szeretlek.

- Én is Will- köszöntem el tőle, majd kiment a szobából. Egyedül maradtam. Egyedül a gondolataimmal, egyedül az érzéseimmel. Teljesen egyedül.

(Edward szemszöge)

Érthetetlen. Talán ez a legjobb kifejezés az érzéseimre. Érthetetlen és zavaros. Egészen eddig tökéletesen biztos voltam abban, hogy Isadora az a nő, akit nekem szánt a sors. Úgy éreztem teljesen boldog vagyok és nekem nincs is szükségem másra, csak a feleségemre. Erre idejön ez a lány és felkavar mindent. Nem értem. Mi ez a fura vonzódás felé? Minden pillanatban rá gondolok, fáj látnom, ha szenved, és ha én bántom meg legszívesebben meghalnék. És akkor itt van a másik furcsaság, amit nem értek. Olyan dolgokat teszek, amiket egyáltalán nem akarok. Például nem akarom bántani Bellát, de mikor Is a közelemben van, valahogy kijön.

De mikor nincs senki a közelünkben és csak ketten vagyunk, azért kell visszafognom magam, hogy le ne rohanjam. Hiszen nem tehetem meg a feleségemmel, hogy megcsalom. Ő nem érdemli meg,mert mindig kedves hozzám és a családunkhoz is. El kell kerülnöm. Igen. Az lesz a legjobb mindenkinek. Már csak egy hónapot kell kibírnom, aztán soha többet nem fogom látni. De vajon azt kibírom majd?

-Halihó mindenkinek. Mit szólnátok hozzá, ha ma este bulizni mennénk? –kérdezte húgom. Alice nagyon izgatott volt, de nem tudom miért.

- Én benne vagyok- mondta egyszerre Jasper és Emmett.

- Én is megyek- csatlakozott Rosalie.

- Isadora?- kérdezte Alice.

- Nem. Menjetek csak. Nekem most nincs kedvem. Azt hiszem, elmegyek vadászni inkább.

- Jól hallom? Valaki bulit említett?- kérdezte Will és jött utána Oliver is.

- Igen. Van kedvetek jönni?

- Igen. Naná. Egy jó ideje már nem voltunk sehol, igaz haver? –veregette meg a vállát Olivernek.

- Persze. Ana is biztos jönne és szerintem Bellának is jót tenne egy kis kikapcsolódás.

- Oké. A húgodat rád hagyom- nézett rá Willre Alice. –Te jobban tudod őt kezelni. Viszont egy valakit még nem kérdeztem.

Tudtam, hogy nem bújhatok ki a válasz elől.

-Én… Rendben. Megyek én is- adtam meg magam. Hiszen ki tudna ellentmondani Alice kölyökkutya szemeinek?

- Szuper. 11-kor indulunk- majd el is tűnt a szobájában.

Én is felmentem és nem sokkal később Is is követett.

(Bella szemszöge)

Nem hiszem el, hogy belementem. Most pedig itt kínoznak engem már kb. egy órája. Ezért még egyszer kitekerem a bátyám nyakát. Hiszen ha nem jön azzal, hogy szeretne bulizni és nélkülem nem megy sehova, akkor eszembe sem jut igent mondani.

-Kész. Mehetsz átöltözni. Kiraktam az ágyadra, amit fel kell venned. És nem akarok reklamációt- nézett rám szúrósan Alice.

Bólintottam, de azért félve mentem át a saját szobámba megnézni, mégis milyen ruhát akar rám kényszeríteni újdonsült barátnőm. Az ágyhoz érve a kezembe vettem a ruhát. Egy fehér nyakba akasztós miniruha volt, eléggé mély dekoltázzsal.  Hozzá egy fekete csizmával. Sóhajtva kezdtem el felvenni a kipakolt ruhákat. Mikor mindennel végeztem, megnéztem magam a tükörben és be kellett vallanom, hogy nem is olyan rossz. De a kiegészítők még hiányoztak. Így elővettem egy karika fülbevalót, egy karperecet és egy Hope feliratú nyakláncot.

- Bella, gye… - lépett be a szobába Will, de mikor megfordultam abbahagyta a mondatot.

- Mi az? Nem jó? –kérdeztem és miközben elindultam kifelé, még felkaptam a fekete bőrdzsekit, ami még ott volt az ágyon.

- Még hogy nem jó? Eszméletlenül nézel ki húgi. Azt hiszem, ma este tényleg szükséged lesz testőrökre, mert így minden pasi rád fog mászni. De ne aggódj, én mint szerető bátyád mindet el fogom kergetni- vigyorgott pimaszul.

- Na azt merészeld. Nekem is kijár egy kis szórakozás. Ugye nem akarod ezt megvonni tőlem? –kérdeztem és a mondat végére kölyökkutya szemekkel néztem rá.

- Ha így nézel, egyszerűen lehetetlen bármit is megtagadni tőled. Előre sajnálom azt a férfit, aki a férjed lesz-kuncogott, majd adott egy puszit a homlokomra és együtt mentünk le a többiekhez a nappaliba.

-Sziasztok. Na, mehetünk? –kérdezte bátyám, miközben lesétáltunk a lápcsőn. Már mindenki lent volt, kivéve persze a szülőket és Isadorát. Bátyám szerint ő inkább vadászni ment és nem jön velünk.

- Tyűűű. Azt a jó mindenit- füttyentett Emmett. –Az az érzésem, hogy ma nem egy ember fog meghalni az irigységtől.

- Mi van? –kérdeztem Em-re nézve. Ugyanis eddig valahogy a szemem megakadt Edwardon. És rajta kívül mást nagyon észre sem vettem.

- Semmi. Majd rájössz- vigyorgott. Na, jó. Ez most normális? Bár Emmett mikor volt az? Egyszerű a válsz. Soha.

- Akkor, ha mindenki kész talán indulhatnánk is- pörgött fel Alice.

- Edward, Bella, Will, Jasper és én megyünk Edward Volvójával. A többiek pedig Rose Bmw- jével- adta ki az utasítást a kis duracell nyuszi, majd a garázsba ment. Mindenki követte és a számára kijelölt autóhoz ment. A Volvót Edward vezette és a többiek beültek hátra, így én lénytelen voltam Edward mellé ülni. De várjanak csak, ezt még megbosszulom. Nagyon csúnyán néztem bátyámra, de ő roppant ártatlan képet vágott. Persze, mint aki nem tett semmit. Épp ma mondtam neki, hogy kerülni akarom Edwardot, erre kiokoskodják, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá. De Alice is kapni fog ezért. Csak éljem túl ezt az utat.

(Edward szemszöge)

Is vadászni ment én pedig ahogy azt megígértem, a testvéreimmel és a vendégeinkkel egy Seattle-i szórakozóhelyre. Nem tudom, hogy fogom kibírni ezt az estét. Hiszen már most alig bírok magammal, pedig csak mellettem ül a kocsiban. Ha nem lenne Is, szerintem én már rég rávetettem volna magam Bellára. Olyan gyönyörű ebben a ruhában és… Edward a francba is állj le. Neked feleséged van. Gondolj Isadorára. Őt szereted és hűséget esküdtél neki- magyarázott a józanabbik felem és sikerült valamennyire észhez térnem. Édes istenem, csak ezt az estét éljem túl.

Az út több órásnak tűnt, pedig csak 20 perc volt. De végre megérkeztünk én pedig olyan gyorsan szálltam ki a kocsiból, amennyire csak lehetett.

-Ezért még számolunk- sziszegtem kobold húgomnak, mikor mellé értem.

- Majd meglátjuk, hogy az este végén is ezt mondod majd- üzente gondolatban, majd elment Jasperrel az oldalán megvenni a jegyeket.

- Gyere csajszi, keressünk valami jó pasit- hallottam meg Ana hangját, majd rögtön utána Willét is.

- Csak óvatosan. És vigyázz a húgomra.

- Jaj, ne aggódj. Jó kislány leszek. És nem kell rám vigyázni, de azért kösz a figyelmeztetést bátyó- adott egy puszit Bella a bátyjának, majd Ana-val és Rose-val karon fogva mentek el mellettem, Alice-ék után.

- Nahát, öreg, nem semmi a húgod- léptek mellém Emmették is.

- Tudom. Olyan jó végre látni, hogy újra önfeledten boldog. Régen rengeteget jártunk bulizni és meg kell hagyni, Bells mindig tudta hol vannak a legjobb partik. De miután a fél gárdát elpusztította és egyre mélyebb lett a saját maga iránt érzett utálata, teljesen megváltozott és rá sem lehetett ismerni.

- Miért pusztította el a gárda felét?- kérdeztem.

- Nem önszántából. Nem tudta irányítani az egyik erejét.  Akkor vette át egy nomádtól és úgy gondolta, meg tud vele birkózni, akár a többivel. De sajnos tévedett. Nem akart ő bántani senkit, de kicsúszott a kezéből az irányítás.

- Milyen képesség volt?

- A szemével képes megölni bárkit. Ismeritek a mondás, hogy ha szemmel ölni lehetne. Ő képes rá, bár most már tudja irányítani. Nem tudom, hogy teszi és nem is érdekel, de az óta mindenki tudja milyen, ha Bella nem tartja kézben a képességét. A gárda fele elpusztult és Bells ki sem nyitotta a szemét, amíg el nem vitték hozzá azt a nomádot, akitől átvette ezt a képességet. Most viszont menjünk, nem szeretném őt magára hagyni. Higgyétek el, én tudom milyen, ha bulizni kezd. Oh, és ha én nem lennék a közelében, figyeljetek rá, hogy ne igyon túl sokat. Nem szeretném, ha újra hulla részegre inná magát- azzal bementünk mi is a többiek után. Ez a történet kissé megijesztett, de nem változtat semmit azon, amit gondolok róla. Bár az elején bántottam a tettei miatt, de nem volt jogom ítélkezni felette. Hiszen én is öltem már embert és vámpírt is. Ő egy csodálatos nő és bármelyik férfi boldog lenne, ha mellette lehetne. Bármelyik férfi, köztük én is, de ez lehetetlen, mivel nekem feleségem van.

Bella bulizós ruhái

Sziasztok!

Sziasztok!

Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom minden olvasómnak. Sajnálom, hogy mostanában nem volt friss, de sok a gondom. Nem fogok panaszkodásba kezdeni. Viszont mindenképpen lesz folytatás. Igyekezni fogok vele. A jövőhét folyamán csütörtök- péntek fele várható az új rész. Előbb nem hiszem. Köszönöm a türelmeteket.
Millió puszi nektek:
Hope

Díj!

                                   Köszönöm szépen Bekynek!


Szabályok!

1.Tedd ki a képet a blogodra!
2.Köszönd meg annak, akitől kaptad a díjat!
3.Írj le 6 dolgot magadról!
4.Küldd tovább 5 blog írónak, linkkel együtt!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon!


6 dolog rólam:

1.Szeretek számítógépezni.
2.Szőke a hajam.
3.Szeretek olvasni.
4.Nem szeretem a hideget.
5.Szeretnék külföldre utazni.
6. Szeretek a barátaimmal lenni.

Akiknek tovább küldöm :

Alexandra
Mono98
Minie95
Zimmermann Regina
Szalai Cintia

6.fejezet

 „Minden ember annyit ér, amennyi fájdalmat elbírni képes."

                                                          (Bella szemszöge)

Csak futottam. Fogalmam sincs mennyi ideje futhattam és arról sem, hogy milyen messze lehetek a háztól. Egyszerűen nem tudtam semmit. Futottam és meg sem álltam egészen addig, amíg egy vízeséshez nem értem. Ott leültem egy sziklára és nem csináltam mást csak sírtam. Nem akartam gondolkozni csak átadtam magam a fájdalmamnak. Mindig is tudtam, hogy szörnyeteg vagyok, de ezt mástól is hallani nagyon rossz volt. Eddig is tudtam, hogy egy gyilkos vagyok, de amit Edward mondott az szíven ütött. Pedig pontosan tudom, hogy igaza van. Mégis rossz, hogy tudom ő is ezt gondolja rólam.

Felhúztam a lábaimat, átkulcsoltam a kezemmel és a térdemre hajtottam a fejem. Csak sírtam és most nem csak Edward szavai miatt. Ő csak kimondta, amit rólam gondol, de teljesen igaza van.

Bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből Edward szavait.

Aró bármire képes lenne azért, hogy megszerezze magának, amit akar és a gyerekei sem különbek. Az én véleményem nem fog változni. A saját anyját is megölte és még annyi ártatlant. Én ezt nem tudom megbocsátani.

 A szemem előtt láttam az édesanyám arcát, annak a rengeteg ártatlan embernek a fájdalommal teli tekintetét, akiket én öltem meg. És miért? Azért, hogy én élhessek azért kellett annyi ártatlan embernek meghalnia. Azért, hogy egy ilyen szörnyeteg, mint én ezen a világon létezhessen. Nincs nálam nagyobb szörnyeteg ezen a világon. Mindenkinél rosszabb vagyok. Ahova beteszem a lábam ott csak szenvedést okozok. Mindenki miattam szenved. Nekem nem szabadna élnem. Nem szabadna ezen a világon lennem. Mindenki boldogabb lenne, ha én nem lennék.

Teljesen a gondolataimba merültem és észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögött áll. Csak akkor észleltem a jelenlétét, amikor megfogta a vállam és leült mellém. Felnéztem és nem hittem el, hogy pont ő ül mellettem. Jasper. Pont ő, akivel még egy szót sem beszéltem, mióta megérkeztünk. Persze a köszönésen kívül.

-Végre megtaláltalak- a hangja megkönnyebbült volt.

- Miért kerestél egyáltalán? Mindenkinek az lenne a legjobb, ha én nem lennék. Akkor mégis miért kerestél?

- Mert mindenki téged keres. Aggódnak érted, mert nem tudják merre vagy. Nézd Bella. Edward elmesélte, hogy mi történt. Megértem, hogy most rosszul érzed magad, bár nem érzem az érzéseidet.

- Nem, Jasper. Még csak megérteni sem tudod, mit érzek. Nem tudod, mennyi fájdalmat okoztam az embereknek csupán azzal, hogy ezen a világon vagyok. Edwardnak teljesen igaza van. És nem is haragszom rá. Ő csak azt mondta, ami a szívét nyomja. Elmondta a véleményét és ezért nem haragudhatok rá. Csak félti a családját. És bármennyire is fáj, tudod, hogy amit mondott az igaz.

- Bella, én nem tudom mit mondott az öcsém, de nincs igaza. Én csak annyit tudok, hogy mikor hazaértünk senki más nem volt otthon csak Edward. És belőle is úgy kellett kihúzni mi történt.

Annyit mondott, hogy megbántott téged, te elrohantál és a többiek mind utánad indultak, hogy megkeressenek. Kérlek, mondd el mit mondott, hátha tudok segíteni.

-Sajnos nem tudsz. De elmondom. Reggel még nagyon boldog voltam. Esme elmondta, hogy elmegyünk vadászni és én örültem, hogy végre nem kell majd embereket ölnöm. De mikor leértem a nappaliba, Edward hangját hallottam. Azt mondta, hogy nem bízik bennünk és attól fél, hogy apám azért küldött ide minket, hogy tönkre tegyük a családotokat. Ana és Oli hiába mondták el neki, miért jöttünk ide, de ő nem hallgatott rájuk. Aztán azt mondta, hogy megöltem a saját anyámat és még annyi ártatlan embert és ezt ő nem tudja megbocsátani. –mondtam.

- Kérlek, ne figyelj rá. Nincs joga ítélkezni feletted sem neki sem pedig senki másnak. Mindenki követ el hibákat senki sem ártatlan. Neki pedig végképp nem szabadna elítélnie téged. - mondta Jasper és átölelte a vállam.

- Ezt most miért mondod?- néztem az arcára.

- Legyen elég annyi, hogy ő is ölt már embert, nem is egyszer. De ezt nem az én dolgom elmondani. Kérdezd meg tőle, miért mondtam azt, amit és akkor választ kapsz a kérdésedre. Meg fogsz érteni mindent, de ahhoz idő kell. Adj egy kis időt neki és a többieknek is, hogy észrevegyék milyen vagy.

- De még te sem ismersz. Honnan tudnád, milyen vagyok valójában?- kérdeztem és már egyáltalán nem gondoltam a délelőtt történtekre. Már nem voltam szomorú. Jasper közelsége és kedvessége nagyon jó hatással van rám. Olyan, mintha a bátyám lenne pedig egy napja találkoztunk először.

- Nem valóban nem tudom milyen vagy és nem is érzem az érzéseidet, de látom a szemedet. Látom benne a fájdalmat, a szeretetet és legfőképpen az őszinteséget. Azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. És rád ez nagyon is igaz. Az érzéseidet lehet a szemeden keresztül látni és aki ezt nem veszi észre az valóban egy idióta- mosolygott rám- De azt be kell vallanom, hogy tegnap még én is ugyanazon a véleményen voltam, mint Edward. De vele ellentétben én hallgattam a többiekre és hajlandó voltam kinyitni a szememet. Beszéltem tegnap Rosalie-val és Alice-val. Mielőtt viszont megijednél, Rose nem mondott semmi személyeset rólad. Csak hogy ne ítéljelek el és adjak nektek egy esélyt.

- Tudod, irigykésre méltó a családotok. Nagyon összetartóak vagytok. Bárki ellen kiállnátok a családtagjaitokért és ez dicséretes. Rosalie nagyon kedves velem. Olyan, mintha a nővérem lenne és még csak egy napja ismerem. De hidd el, hogy nem azért küldött ide minket apa, hogy tönkretegye a családotokat. Ahogy hallottam és olvastam a Volterrába érkező vámpírok gondolatait, határozottan állíthatom, hogy félre ismerik a volturit.

Bár lehet, hogy apa és a bácsikáim régen mások voltak, de mióta az eszemet tudom soha nem láttam őket olyannak, amilyennek a vámpírok mondják. Velem és a bátyámmal mindig is szeretettel bántak és soha nem engednék, hogy bántódásunk essen. Apa minket soha nem kényszerítene arra, hogy tönkretegyünk egy családot.

-Bella, engem nem kell győzködnöd. Én már rájöttem, hogy tévesek voltak az előítéleteim veletek kapcsolatban. Mi lenne, ha hazamennénk? A többiek már nagyon aggódnak érted a bátyádról nem is beszélve. Összefutottam vele, mikor mi is a keresésedre indultunk és teljesen ki volt borulva.

- Rendben. Menjünk- álltam fel. Jasper elindult, én pedig követtem. Mást nem is nagyon tehettem volna, mivel azt sem tudtam mennyire vagyunk messze a háztól.

Csendben futottunk egymás mellett és egyikünk sem szólalt meg.  Kb. egy félórányi futás után megláttam a ház fényeit. Pár méterre a ház előtt megálltunk és emberi tempóban sétáltunk be tovább.

-Bella- kiáltotta Will, amint meglátott és azonnal előttem termett. Szorosan ölelt át és úgy éreztem el sem akar engedni.

- Azért megfojtani nem kéne. Elhiszem, hogy szeretsz, de így kinyomod belőlem a szuszt.

Elengedett, de a kezemet még mindig fogta. Az arca nagyon komoly volt és tudtam, hogy nem úszom meg fejmosás nélkül.

-Jaj húgi. Ilyet még egyszer ne. Nagyon rám ijesztettél. Már majdnem szóltam apáéknak is. Te őrült nőszemély. Mégis merre jártál? Tudod, hogy tűvé tettük érted az egész erdőt?- na ez meglepett. Még csak le sem tol a hülyesége miatt. Hogy lehet az, hogy ő folyton vigyáz rám akármilyen marhaságot csinálok. Komolyan nem tudom mivel érdemeltem ki őt.

- Csak egy vízesésnél. Tudod, csak egyedül akartam lenni. De nem akartalak megijeszteni. Téged végképp nem. Sajnálom. Ígérem, legközelebb gondolni fogok rád és nem tűnök el nyom nélkül.

- Rendben van- mellém állt és átfogta a derekamat. Aztán Jasper felé fordult, aki Alice mellett állt.

- Köszönöm, hogy visszahoztad. Köszönöm.

- Ugyan, semmiség. Jót beszélgettünk.

- Oh… Bella. Én annyira sajnálom, ami történt. Jól vagy?- kérdezte Esme és Rose egyszerre.

- Persze. Nincs semmi bajom. Jól vagyok. Talán az lenne a legjobb, ha hazamennénk. Majd otthon valahogy megpróbálunk változtatni a…- kezdtem, de Carlisle már félbe is szakított.

- Megígértük, hogy segítünk. Kérlek, e menjetek el.

- De úgy hiszem jobb nektek, ha mi nem vagyunk itt. Így csak nektek okozunk galibát és nem szeretnénk, hogy miattunk legyenek gondok a családotokban. És jól tudom, hogy mindenkiben ott van a kétely, hogy mi van ha tönkre akarjuk tenni a családotokat.

- Bella, kérlek ne beszélj butaságot. Maradjatok még egy pár napot, és aztán ha akartok, és úgy látjátok jónak, nem állunk az utatokba. Ha aztán haza akartok menni, én viszlek ki benneteket a reptérre- kért Rosalie.

- Legyen. Bocsássatok meg, én most felmennék a szobámba. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni- néztem a bátyámra. –Ti pedig ne szóljatok apának- fordultam a barátaim felé. Majd miután mindenkitől elköszöntem, felmentem a szobámba. Érdekes, hogy Edwardot nem láttam odalent. Lehet, hogy annyira undorodik tőlem, hogy még a közelembe sem jön? De miért érdekel ez engem ennyire. Ismerem az álláspontját és a lehető legmesszebbre el fogom őt kerülni és a feleségét is. Nem tudom, hogy honnan, de nagyon ismerős az a nő. Az biztos, hogy láttam már valamikor, de nem tudom mikor és hol. Ismerős, de nem ugrik be hogy honnan.

Még ezen  gondolkodtam, felértem a szobámba és ott nem várt személy fogadott. Edward állt a szoba közepén és mikor beléptem a szobába felém fordult.

-Kérlek, beszélhetnénk?- nézett rám.

- Mégis miről? Mit nem mondtál még el, amiről úgy gondolod hallanom kell? És a feleséged? Ő nem akar véletlenül valamit a szememre vetni?

- Nem. Isa mint láttad lent van. Megérti, hogy négyszemközt akarok veled beszélni.

Az ágyhoz sétáltam és leültem rá, majd intettem Edwardnak, hogy foglaljon helyet. Leült a fotelba, majd beszélni kezdett.

-Én Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Azt sem tudom, miért mondtam ki, amit gondoltam. Egyszerűen csak úgy jöttek belőlem a szavak és nem is gondoltam bele, miket mondok. Aztán te elrohantál a bátyád pedig bemosott egy akkorát, hogy még mindig fáj. Viszont igaza volt. Mert egy barom voltam és el sem tudom mondani mennyire sajnálom. Aztán rájöttem mekkora marhaságot csináltam, de addigra már megtörtént. És a múlton nem tudok változtatni.

- Edward. Igazad volt. Már elmondtam Jaspernek is, hogy én nem hibáztatlak és megértem az álláspontodat. Csak rossz volt más szájából hallani, amit én mindig is tudtam és gondoltam magamról. Viszont ha már a többiek így magunkra hagytak, tartozom egy vallomással- mondtam. Észrevettem, hogy mindenki elhagyta a házat, mikor meghallották, hogy Edwarddal beszélgetek.

Edward furcsán nézett rám, de mielőtt megszólalhatott volna, folytattam.

-Sajnos a sok képességem egyike, hogy az emberek esetünkben vámpírok a jelenlétemben olyat mondanak ki, amit maguktól soha. Te nem akartad kimondani, de a jelenlétem szinte rákényszerített, hogy kimondd.

- Ez akkor azt jelenti, hogy a közeledben igazat mondanak az emberek- állt fel és az ágyamra ült velem szembe.

- Igen. Viszont visszatérve az eredeti témánkhoz, igazad volt és ezért nem tudok rád haragudni.

- Bella, lehet, hogy úgy gondoltam, de rájöttem, hogy tévedtem. Most már más rólad a véleményem.

- Nem. Én megöltem az édesanyámat. Bár nem tudhatod, miért. Sajnos nem tudtak rajta segíteni, mert mire odaértek, meghalt. Próbáltam rajta segíteni. Megharaptam, de nem tudtam átváltoztatni. Ugyanis nekem nincs mérgem. Meg az a sok ártatlan ember. Az ő haláluk is az én lelkemen szárad. De nem tudtam, hogy lehet másként is élni. Viszont ez nem ment fel a tetteim alól. És tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok és nem kéne léteznem, de nem tudok ellene mit tenni. Ha meghalok, azzal sok embernek teszek jót, de legalább ugyan annyinak szenvedést. Mivel valami oknál fogva a családom és még páran szeretnek.

- Bella, kérlek. Tudom, hogy magad hibáztatod és hidd el, nincs miért. Viszont én ezerszer rosszabb vagyok, mint te. Én az átváltozásom óta tudom, hogy lehet állatvéren élni, mégis megtagadtam, mert ki akartam próbálni az embervért. Tudni akartam milyen és annyira élveztem, hogy nem vettem észre, hogy közben gyilkos lettem. Bűnözőket öltem és istent játszottam. Úgy gondoltam jót teszek, de nem voltam náluk jobb. Mikor a szemükbe néztem láttam bennük saját magamat és azt, amivé váltam- hajtotta le a fejét. – Úgyhogy nekem van a lehető legkevesebb jogom az ítélkezéshez. Te egész idáig nem tudtál arról, hogy állatvéren is lehet élni, ezért öltél. Én csupán azért, mert mérges voltam Carlisle-ra, amiért korlátozni akart. De utólag beláttam, hogy hiba volt elmennem. Mikor visszatértem hozzájuk, megesküdtem, hogy soha többet nem fogok egyetlen embert sem megölni. Ha bűnöző, ha nem- fejezte be. Míg beszélt, emésztgettem a szavait és csöndben hallgattam a mondandóját.

- Egyezzünk meg abban, hogy egyikőnk sem rosszabb a másiknál. Mind a ketten hibásak vagyunk és ezzel zárjuk le a témát. Eleget beszéltünk már a hibáinkról.

- Jól van. Kezdjünk mindent tiszta lappal. Ígérem innentől kifogástalan lesz a viselkedésem.

Rá mosolyogtam és elfogattam a felém nyújtott jobbot.

-Áll az alku. Szia. A nevem Isabella Hope Volturi, de szólíts nyugodtan Bellának.- mosolyogtam rá. Ha már mindent előröl, kezdünk, akkor kezdjük a legelején.

- Én pedig Edward Anthony Masen Cullen vagyok- viszonozta a mosolyomat. Éreztem, hogy ezen túl könnyebb lesz majd itt az életem. Lassacskán mindenki elfogad és ez hatalmas örömmel tölt el.

5.fejezet

"Az öröm nem beszél, hanem nevet.
Nem ad szárnyat a gondolatnak,
csak a bánat szónokol."


(Bella szemszöge)

Mielőtt azonban találkoztam volna a kemény padlóval, két hideg kezet éreztem a derekam körül. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem ki a megmentőm és nem hittem a szememnek. Edward aranyszín szemével találtam szembe magam. Teljesen elvesztem a szemében. Annyira elvarázsolt, hogy minden kiment a fejemből. És szó szerint minden. Nem tudom, meddig gyönyörködhettem benne, de idejét láttam kiszakítani magam a karjai közül és ebben nagy segítségemre volt Emmett is.

-Ejnye bejnye Edyke. Azt hittem az asszonykád rövid pórázon tart. –Emmettre emeltem a tekintetem és láttam a száján elterülő hatalmas vigyort. Edward pedig, mint aki most ébredt fel valami kábulatból, úgy nézett bátyjára.

- Hmmm?

Na jó, most már biztos, hogy ő teljesen máshol jár. Emmett már nyitotta is a száját, hogy valami frappáns válasszal rukkoljon elő, de még mielőtt megszólalhatott volna, belé fojtottam a szót.

-Köszönöm, hogy elkaptál. Ne haragudj, nem akartam neked menni, csak nem figyeltem. Bocsi.

- Igazán nincs miért bocsánatot kérned. Hiszen én nem figyeltem. Inkább én tartozom bocsánatkéréssel.

- Jól van. Akkor egyezzünk meg abban, hogy mind a ketten hibásak vagyunk. Most viszont ha az urak megbocsátanak, távoznék. Azzal otthagytam a két testvért én pedig a konyhába mentem. Esme ott volt és mosolyogva köszöntött, mikor beléptem.

- Bella, hát felébredtél? Készítettem neked reggelit nem tudom mit szeretsz, ezért több félét is csináltam.

- Igazán nem kellett volna ennyit fáradnod.

- Nem fáradtság. Viszont ma el kell mennünk vadászni. - tett elém egy adag palacsintát és egy pohár gyümölcslevet.

- Köszönöm- mondtam, majd enni kezdtem- Viszont, ha vadászni megyünk, ne készíts ma már több ételt, mert miután vért iszunk, egy pár napig nem kell a szervezetünknek emberi táplálék.

Osztottam meg vele ezt az apró dolgot.

Megreggeliztem, majd megköszöntem Esme-nek a finom reggelit, majd a szobámba mentem. De ott ugyan az a látvány fogadott, mint mielőtt kimentem volna, csak a ruhák változtak. Ha jól láttam, már nem ugyan azok a ruhadarabok voltak a lányok kezében, mint ami kb. fél órája.

Mérgemben fogtam magam és bevonultam a gardróbomba keresni magamnak valami ruhát. Mivel nem rohangálhatok egy szál hálóingben egész nap. Kis keresgélés után elővettem egy fehér nadrágot, egy fehér hosszú ujjú garbót, aminek a mell része és a válla ki volt vágva és ezek mellé még egy fehér bokacsizmát. Majd ezekkel a kezemben bevonultam a fürdőszobába. Magamra kaptam a ruhákat, tettem fel egy kis sminket, kifésültem a hajam, majd visszamentem a szobámba.

-Na jó, most már elég - kiáltottam el magam- Mint látjátok, én már megoldottam a ruha kérdést, úgyhogy ti most szépen visszarakjátok a helyükre azokat a ruhákat. Majd talán holnap kiválaszthatjátok, mit vegyek fel, de csak akkor, ha meg tudtok egyezni.

Fogtam magam és átmentem a bátyám szobájába, ahol mint gondoltam, bátyám még az igazak álmát aludta.

Odamentem hozzá és leültem az ágya szélére. Egy ideig még néztem ahogy alszik, aztán közelebb hajoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára. Épp felálltam és indultam volna az ajtó felé, mikor elkapta a csuklómat és lerántott az ágyra.

-Hééé- kiáltottam, majd már csak azt vettem észre, hogy mellette fekszem. –Mióta vagy fent?

- A kiabálásodra ébredtem fel. Csak kíváncsi voltam felébresztesz-e.

- Tudod, hogy nem szoktalak felébreszteni. Viszont ha most tényleg sikerült, bocsáss meg kérlek- biggyesztettem le az alsó ajkam és kiskutya szemekkel néztem rá.

- Nem haragszom. Jaj, örülök, hogy most vidám vagy. Jót tesz neked a környezetváltozás- puszilt arcon.

- Tényleg jól érzem itt magam, de képzeld, Esme csinált palacsintát és azt mondta, hogy ma elmegyünk vadászni.

Nagyon boldog voltam az első vadászatom. Végre elkezdjük és innentől már nem kell többet embereket ölnöm. Ez a tény pedig nagyon boldoggá tesz.

-Most pedig magadra hagylak, öltözz fel és aztán menj le reggelizni- még egy puszit adtam az arcára, kiszálltam az ágyból és magára hagytam bátyámat.

Lementem a nappaliba, ahol lent volt Esme, Rosalie, Ana, Oli, Emmett és Edward is. Egyszóval mindenki, kivéve a bátyám.

(Edward szemszöge)

Teljesen elvesztem azokban a gyönyörű szemekben. Hihetetlen, hogy lehet valakinek ilyen szép szeme. Még úgy is gyönyörű, hogy látszik benne a vörös és temérdek fájdalom tükröződik a tekintetéből. De miket beszélek én itt össze-vissza. Nekem feleségem van, akit teljes szívemből szeretek. És tartanom kellene ettől a lánytól és az egész volturitól. Nem tudhatjuk, Aró mit akar elérni azzal, hogy ideküldte a gyerekeit.

-Hahó. Föld hívja Eddyt. Eddy jelentkezz- kalimpált az orrom előtt bátyám.

- Mi van már?- kérdeztem kissé dühösen.

- Az, hogy már egy jó ideje beszélek itt hozzád, de te mint aki valahol a Marson jár. Nem is figyelsz rám.

- Én csak gondolkodom.

- Hát mondjuk tényleg van min. Hiszen ez a Belluska nagyon is csinos. És hát az a hálóing sem takart valami sokat. Meg kell hagyni, tényleg mindene a helyén van, és ha nem lenne az én Rose bébim, tutira magamnak akarnám. –hallottam meg idióta bátyám hangját a fejemben.

- Vigyázz, mert ha Rose meghallja, megszabadít a legféltettebb kincsedtől.

- Mi van velem?- jött le a lépcsőn Rosalie.

- Semmi Rosy. Semmi. Csak beszélgetünk- szaladt oda hozzá Em.

-Ha elmered mondani neki, én elárulom a feleségednek, milyen nagy érdeklődéssel figyelted a drága Bellát.

Nem válaszoltam neki, inkább csendben maradtam és a tv-t néztem. Anabelle is megjelent a nappaliban nem sokkal Rose után.

-Min veszekedtetek odafönt lányok?- kérdezte Esme belépve a nappaliba.

- Semmin. Csak Bellának akartunk ruhát választani és nem tudtunk megegyezni. Bella pedig fogta magát és választott magának- mondta Anabelle.

-Pedig amit én választottam, az jobban állt volna neki - mérgelődött nővérem és megmutatta azt a ruhát, amit ő választott. Nagyot nyeltem, mikor megláttam a fejében Isabellát abban a ruhában. Be kellett vallanom, hogy tényleg nagyon jól néz ki.

Egészen eddig még csak nem is néztem meg rendesen. És az a ruha, egészen biztos vagyok benne, hogy csodásan állna neki. Uram Atyám. Mégis mikre gondolok én. Jézusom, Edward verd ki a fejedből őt de rögtön. Neked feleséged van, akit szeretsz és ő is viszont szeret. Nem, nem gondolhatok rá.

-Viszont nem ártana megbeszélnünk, mikor megyünk vadászni- zökkentett ki a gondolataimból anya hangja.

- Anya, te bízol bennük?- kérdeztem meg a legfontosabbat, ami érdekel.

- Apád bízik Aróban és a barátjának tekinti, én pedig megbízom Carlisleban.

- Este beszélgettem Isadorával  és úgy gondoljuk, hogy Aró talán nem azért küldte ide a gyerekeit, amit nekünk mondott, hanem lehet valami hátsó szándéka.

- Nem. Aró nem tenne ilyet veletek- szólt közbe Ana és megjelet köztünk Oliver is.

- Te nem tudhatod mi jár a volturi vezetők fejében- vágtam hozzá gúnyosan.

- Azt nem, viszont azt tudom, hogy a mester soha nem küldené el ilyen célból a gyerekeit. Minden lehetséges veszélytől óvja őket és soha nem használná fel őket semmilyen célra. Ezt elhiheted nekem.

- A mester csupán azért küldött ide bennünket, hogy Bella és Will átszokjanak az állatvérre. Te nem tudhatod, milyen volt Volterrában Bella. Egyáltalán nem olyan, mint például ma reggel. Ha felébredt, soha nem jött ki a szobájából és nap nagy részét ott töltötte teljesen egyedül- észrevehető volt a sajnálat Oliver hangjában.

- Pontosan ezért akarta ideküldeni őket. Azért, hogy segítsünk nekik, aztán meg Aró azzal hálálja meg, hogy tönkreteszi a családunkat- fogalmam sincs, miért mondom én ezeket. Megbeszéltük Is-zel, hogy szemmel tartjuk őket. De én nem akartam kimondani ezt.

- Elég legyen most már Edward Cullen- állt fel Rosalie- Már elmondták, hogy Aró nem akar semmi rosszat nekünk, csak a gyerekeit akarja boldognak látni.

- És te ezt honnan tudod? Sőt teljesen meglep, hogy pont te véded a volturit, mikor ellenezted, hogy idejöjjenek. Mi ez a hatalma változás?

- Igen, elleneztem, de mikor megláttam Bellát, megváltozott a véleményem. Csak nyitva tartom a szemem. És ha lenne annyi eszed, te is kinyithatnád és akkor már másabbul látnád a dolgokat. Mikor Bella tegnap belépett azon az ajtón és megláttam a szemét akkor változott meg a véleményem. Temérdek fájdalom van benne. Annyi, mindenért okolja saját magát, hogy az elképesztő. Én beszélgettem vele tegnap és képzeld, egyáltalán nem olyan a volturi, mint amilyennek mi gondoljuk. Semmi másról nem kérdezett, mint az Emmettel való kapcsolatunkról. Nem akart semmi bizalmasat megtudni a családunkról és bőven elég volt neki annyi, amennyit én elmeséltem. És ő is mesélt a volturiról. Az életéről és a családjáról.

- Én akkor sem bízom bennetek. -néztem a két volturi tagra. –Aró bármire képes lenne azért, hogy megszerezze magának, amit akar és a gyerekei sem különbek. Az én véleményem nem fog változni. A saját anyját is megölte és még annyi ártatlant. Én ezt nem tudom megbocsátani- jöttek ki belőlem a szavak.

Szívverést hallottam mögülem, ami egyre csak gyorsult. A családomra néztem és láttam az arcukon mindenféle érzelmet. Megfordultam és szembe találtam magam Isabellával. A szemei könnyesek voltak és csak úgy kapkodta a levegőt. Majd a testvére megjelent mellette.

-Bella, kicsim. Mi a gond?- érintette meg a testvére vállát. Bella összerezzent az érintésre, rám emelte a tekintetét, melyben- Rose-nak igaza volt- temérdek fájdalmat láttam. Majd nem nézve senkire és nem törődve semmivel, kirohant az ajtón.

- Ki volt az, aki megbántotta- kérdezte Will.

- Én- suttogtam. Miért érzem azt, hogy nem volt helyes kimondanom, azt, amit mondtam.

- Mit mondtál neki?- förmedt rám.

- Csak az igazat- válaszoltam én is indulatosan. –Hallotta, hogy megvetem, amiért annyi ártatlanéletet kioltott és köztük az édesanyját is megölte.

- Hogy te mekkora egy barom vagy. Lemerem fogadni, hogy te is öltél már embert. Hogy mered elítélni őt? Hogy mondhattad neki, hogy ő ölte meg az anyját? Hát nincs neked szíved? Te utolsó aljas rohadék vagy- jött elém és behúzott egy akkorát, hogy a földön találtam magam.

- Jól jegyezd meg, amit most mondok te mocsok. Illem ide vagy oda, de ha nem találom meg a húgomat vagy ha valami őrültséget tesz miattad a saját kezemmel öllek meg. Darabokra téplek és elégetlek. Apám pedig tudomást fog szerezni erről, úgyhogy készülj fel- kiabálta.

- Ana, Oli indulás. Keressük meg Bella- azzal kirohant a házból, a testőrök pedig utána.

- És mi is megyünk- állt fel Rose. –Meg kell találnunk, mielőtt valami butaságot tesz.

A családom bólintott, majd mindenki futásnak eredt. Egyedül maradtam, egyedül a gondolataimmal és a lelkiismeretemmel.  

4.fejezet

Sziasztok!
Kissé rövid lett, de remélem tetszeni fog. Ígérem a következő hosszabb lesz.
Jó olvasást:Hope.

(Rosalie szemszöge)

Mikor megtudtam, hogy Aro volturisokat küld hozzánk, megijedtem, hogy esetleg el akarják majd vinni valamelyikünket. Egészen eddig a napig azt hittem, hogy egy volturis nem lehet más, csak szívtelen és kegyetlen vámpír. De mikor megláttam azt a lányt Isabellát és belenéztem a szemébe, megváltozott a véleményem. Hiszen abban a szempárban nem volt más, mint töménytelen szenvedés. Aztán, mikor leültünk beszélgetni és sírva felrohant, úgy éreztem muszáj felmennem és megvigasztalnom.

Így hát nem törődve a családommal vagy a testőrökkel, felmentem Bella szobájába és majd meghasadt a szívem. Felhúzott lábakkal ült és zokogott.

Odamentem az ágyához és leültem mellé. Magamhoz öleltem zokogó testét és próbáltam megnyugtatni.

-Shh...nem lesz semmi baj. Sírj csak. Sírj nyugodtan- mondtam és simogatni kezdtem a hátát. Nem tudom mihez hasonlítani ezt az érzést, amit most érzek, de olyan furcsa. Olyan, mintha meg akarnám védeni mindenkitől ezt a lányt. Hiszen hiába van annyi év mögötte, nekem olyan mintha egy kislány lenne, akire vigyázni kell, mert rettenetesen törékeny a lelke. Mivel Bellát nem fizikailag kell megvédeni, hanem érzelmileg. Látszik rajta milyen borzalmas lelki állapotban van. Úgy érzem segítenem kell neki, nem hagyhatom, hogy sokáig ilyen állapotban maradjon.

Az idő csak úgy repült és azt vettem észre, hogy Bella kissé megnyugodott.

-Jobban vagy? –kérdeztem.

- Igen. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Bocsáss meg kérlek- próbált egy mosolyt összehozni, de csak egy erőtlen grimasz sikerült neki.

- Nincsen semmi gond. Emiatt igazán nem kell szabadkoznod. Viszont azt meg kell tanulnod, hogy ebben a családban nincsenek titkok. Mi mindig segítünk egymásnak és megvédjük egymást, kiállunk a másik mellett.

- Tudom, mit gondolsz és nem csak te, hanem az egész családod. Ehhez pedig nem kell gondolatolvasónak lennem. De hidd el, apa nem azért küldött ide minket, hogy tönkretegye a családotokat. Nem akar semmi rosszat, csupán annyit, hogy a bátyám és én áttérjünk az állatvérre. A testőrök pedig sajnos elkerülhetetlenek, mivel apa nem enged minket sehova nélkülük- valahogy tudtam, hogy félre érti, ami mondani szerettem volna, de nem baj, mert legalább ezt is tudjuk.

- Kérlek, ne haragudj. Az előző mondatomat nem így értettem. De be kell vallanom, hogy az elején tényleg ezt gondoltam.

- Nem baj. Hidd el, sokan félre ismerik a volturit. Azt mondják, hogy apa kegyetlen és még sok egyéb jelzőt hallottam rá, de hidd el, nem ilyen. Legalább is velünk nem. Anyát, a bátyámat és engem nagyon félt és szeret.

- Anyukádat? Mármint Tiát? Hiszen azt mondtátok, hogy az édesanyád…

- Igen. Tiát anyámként szeretem. Édesanyámat meg még csak nem is ismertem. Most pedig gondolom, az a kérdés jön, hogy miért rohantam fel.

Bólintottam, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta.

-Azért, mert én rengeteg embernek okoztam a halálát, köztük a saját anyámnak. Én miattam halt meg és soha nem tudom elfelejteni, hogy pont miattam kellett meghalnia. Hallottam a hangját, míg a hasában voltam-mosolyodott el egy pillanatra, majd az arca újra komor lett. –Szeretett énekelni és mindig beszélt hozzám. Nagyon szerettem már akkor is és próbáltam a lehető legkevesebb fájdalmat okozni neki, de a végén mégis megöltem. Én okoztam a halálát és még oly sok ártatlan embernek.

- De Bella, nem te tehetsz az édesanyád haláláról. Biztos vagyok benne, hogy nem akartad megölni. Gondolj csak bele. Te mit tettél volna a helyében. Te is megtartottad volna a babát, még akkor is ha tudod, hogy az életed múlhat rajta. Vagy tévedek? –kérdeztem. Muszáj lesz valahogy segítenem rajta.

- Nem, nem tévedsz. Én is ezt tettem volna, de ez most egészen más.

- Nem, Bella. Ez sem más. Gondolj bele, te szeretnéd, ha a gyermeked azért okolná magát, mert te meghoztál egy döntést?

- Nem. Nem szeretném. De kérlek, most hagyjuk ezt a témát.

- Rendben van. Viszont mi lenne, ha valami másról beszélnénk- ajánlottam.

Rengeteg mindent megtudtam róla és a volturiról. És ő is fordítva. Sokat meséltem neki az életünkről, de főként az Emmettel való megismerkedésünkről és kapcsolatunkról. Ha eddig kételkedtem volna benne, most megbizonyosodtam róla, hogy igazat mondott és tényleg nem azért jöttek, hogy tönkre tegyék a családunkat.

(Edward szemszöge)

-Na, akkor ideje eldöntenünk, hogy ki maradjon ma itthon- szólalt meg apa- Legalább négyűtöknek itt kéne maradni, mert vadászni is el kellene kísérni őket.

- Én ma amúgy is ráérek, úgyhogy szívesen itthon maradok- ajánlotta anya. Viszont nem lehet, hogy ő egyedül maradjon itthon velük. Mi van, ha megtámadják vagy valami történik vele. Nem, nem lehet.

- Én is itthon maradok- állt fel Rose.

- Ha az én bébim marad, akkor én is- persze, hogy Emmett a felesége mellett van.

- Még egy valakinek itt kéne maradnia. Edward vagy Alice. A ti képességeitek jól jönne, ha valami gond adódik.

- Én sajnos ma nem maradhatok itthon, mert Jaspert is szemmel kell tartanom, bármennyire is nem tetszik neki.

- Én meg nem vagyok senkinek a pesztrája, úgyhogy sajnálom apa, de nem- szólalt meg szerelmem.

- Akkor három nem és marad Edward.

Na és ki marad az utolsó? Persze hogy én. Két énem vitatkozott egymással. Az egyik el akart menekülni a volturisok közeléből, a másik pedig itt akart maradni.

-Rendben. Maradok- adtam meg végül magam.

- Jól van. Akkor ti négyen maradtok. Nekem viszont most mennem kell. Már várnak a kórházban. Ha van valami, szóljatok- adott egy csókot anyának.

- És nekünk is mennünk kell- állt fel húgom és húzta magával Jaspert is. –Rose kérlek, ha Bella felébredt add át neki, hogy üdvözlöm, a ruháit pedig te válaszd ki. Majd délután jövünk- mondta, majd kiszaladt a garázsba a kocsijához.

- Délután találkozunk, őket meg tartsd szemmel- intett szerelmem az emelet irányába, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk és ő is elment testvéreink után. Miután kiért, Alice indította a kocsit és már itt sem voltak.

- Hé, öcsi. Ne vágj már ilyen fancsali képet. Csak délutánig kell kibírnod a nejed nélkül, aztán azt csinálsz vele, amit csak szeretnél.

- He-he. Nagyon vicces vagy. Te sem bírnád ki a feleséged nélkül egy napig sem- vágtam hozzá. –Most pedig felmegyek a szobámba. Ha kellek, ott megtaláltok- mondtam, majd elindultam a lépcső felé.

De nem figyeltem eléggé és így történhetett meg, hogy beleütköztem valakibe, aki egy apró sikkantás után a padló félé kezdett közelíteni, de mielőtt elérhette volna azt, elkaptam a derekát és megakadályoztam a közelebbi találkozást a padlóval.

A szemei csukva voltak, de amint észrevette, hogy nem zuhan tovább, kinyitotta őket és nekem ott teljesen égem volt. Belenéztem abba a gyönyörű szempárba és teljesen elvesztem.

(Bella szemszöge)

Reggel kómásan ébredtem, de nem voltam egyedül. Sőt. Rajtam kívül két személy tartózkodott a szobámban. A hangok alapján meg tudtam állapítani, hogy az egyik Ana a másik pedig Rose. De mit keresnek ők hajnalok hajnalán a szobámban? És ami a legfontosabb min vitatkoznak?

Nagy nehezen kinyitottam a szemem, felültem és a lehető legrondábban néztem a két bűnösre. Viszont, mikor rám néztek elkezdtek nevetni. Ezek meg mi a csudát nevetnek. És akkor esett le, hogy rajtam nevetnek. Nyílván az arckifejezésemen. Biztos vicces lehetek, így korán reggel kómás fejjel próbálok a lehető legcsúnyábban nézni rájuk. Elképzeltem az arcomat és belőlem is kitört a nevetés.

Amint kissé csillapodott a nevetésünk és nagyjából lenyugodtunk, végre feltehettem az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

-Ti meg mit kerestek a szobámban? És ami még ennél is fontosabb, min veszekedtek?

Egymásra néztek és Rose mosolyogva közölte.

-Mi nem veszekedtünk, csak nem tudjuk eldönteni melyik ruha illene hozzád a legjobban. Ugyanis Alice parancsba adta, hogy öltöztesselek fel és Ana segít. Vagyis csak segítene, ha végre döntésre jutnánk.

Bevonultam a fürdőszobába magára hagyva a két ruhamániást és elintéztem a reggeli teendőimet. Kb. 1 órát tölthettem a fürdőszobában és csak utána mentem vissza a szobámba, ahol a két lány még mindig próbálta meggyőzni a másikat a maga igazáról azt illetően, melyik ruha lenne nekem a legjobb. Én pedig jobbnak láttam inkább lemenni a konyhába és keresni valami reggelit.

Úgy ahogy voltam hálóingben, elindultam lefelé a lépcsőn. Ám mielőtt leérhettem volna, valami keménynek ütköztem és hátrafelé borultam.