2.fejezet- Volterra

(Carlisle szemszöge)

Az életem tökéletes. Mindenem megvan, amit az emberek csak akarhatnak. Bár nem vagyok ember, így sem kívánhatok többet, mint amim már van. Vámpír vagyok, örök élettel, örök fiatalsággal. Van egy csodás feleségem Esme, két lányom Rosalie és Alice és három fiam Edward, Emmett és Jasper.  Egy csodás családom, akikre mindenkor és mindig számíthatok. Az életem üres volt, míg szépen lassan kialakult a mostani családom. Sosem akartam vámpír lenni és már emberként is úgy neveltek, hogy ez rossz. Hogy a természetfeletti lények gonoszak és szívtelenek. Így mikor vámpírrá változtam,  próbáltam végezni magammal, de halhatatlan révén nem jártam sikerrel. Végül sikerült megtalálnom az arany középutat. Állatvérrel táplálkozom, így nem kell embereket ölnöm, hogy éljek. Így valamelyest megbékéltem magammal. Sokat tanultam és vámpír létemre orvos lettem. Évekkel később találkoztam a Volturival, az Olaszországi vámpírokkal, akik civilizáltabbak voltak, mint azok a vámpírok, akikkel előttük találkoztam, de az emberi életet ők sem tisztelték, így aztán ott nem sok időt töltöttem. És mikor onnan eljöttem, attól fogva kezdtem érezni valamiféle hiányérzetet. Amelyet évekkel később is a szívemben érzek. Még most is, 160 év eltelte után. Ugyanis 160 év telt el, mióta a Volturinál jártam. Én 200 éves vagyok. Ebben a 200 évben átváltoztattam először a fiamat Edwardot, a feleségemet Esme-t, A lányomat Rosalie-t és a másik fiamat Emmett-et. Jasper és a másik lányom Alice ők csatlakoztak hozzánk és mind állatvéren élünk. Van egy családom, megvan mindenem, de valami még hiányzik. Valami, amiről nem tudok, de érzem, hogy nincs meg nekem, holott nagy szükségem van rá. De nem tudom mi az. Próbálok rájönni, de valami nem engedi. Mintha nem szabadna rájönnöm mi az, ami miatt hiányérzetem van. De mi lehet? Nem veszítettem el senki, aki közel állt volna hozzám, mióta átváltoztam. A Volturi előtt minden normális volt. Az megismerésük előtti 40 évemben nem éreztem semmi ilyesmit. Sőt, akkor sem, amikor náluk voltam. De mikor elszakadtam tőlük, napról napra egyre rosszabb lett. Próbálok úgy csinálni, mint aki tökéletesen boldog, de ez az érzés nem hagyja. Teljesen elnyom bennem minden más érzést. Talán vissza kellene mennem a Volturihoz, hogy kiderítsem mégis mi történt, ami miatt megváltoztak az érzéseim. Talán Volterrában válaszokat kaphatok. Igen, ezt kell tennem. Beszélnem Aro –val. Ő az egyetlen, aki segíthet nekem.

-Apa, ugye nem akarsz elmenni egyedül? –termett előttem Alice. Persze erre már mindenki felfigyelt, főleg a karjaimban fekvő szerelmem.

- Hova akarsz menni? –nézett rám felhúzott szemöldökkel, miközben felült mellettem és mélyen a szemembe nézett.

- A Volturihoz.

- Mégis minek? –kérdezte Jasper.

- Valami fontosat kell megbeszélnem Aro-val.

- De egyedül akkor sem mehetsz.

- Majd én elkísérlek- ajánlotta fel szerelmem.

- Ez nem jó ötlet. A gyerekek iskolába járnak, nem hagyhatjuk itt őket egyedül. Mit szólnának a Forks-i emberek?

- Akkor majd én veled megyek- állt fel Jasper szerelme mellől.

- Erre semmi szükség.

- Ha én nem mehetek veled, legalább Jasper had kísérjen el. Kérlek szívem. Mind ismerjük Aro-t, tudjuk milyen nagyravágyó. Ki tudja, mit találna ki, hogy ott maradj, ha egyedül mész.

- Rendben.

- És mikor indulunk?

- Ma éjszakás vagyok, úgyhogy holnap reggel. Ma szólok a főnökömnek, hogy kellene pár nap, aztán reggel mehetünk a legelső géppel. Így jó?

- Nekem megfelel.

- Rendben- bólintottam, majd a dolgozó szobámba mentem. Muszáj valahogy kiderítenem, mi történik velem. Napról napra egyre rosszabb lesz és félek, nem jól végződik majd. Halk kopogtatás hallatszott és én nagyot sóhajtva engedtem be az ajtó mögött várakozó személyt, aki nem más volt, mint a fiam Edward.

- Sajnálom, nem akartalak zavarni.

- Nem zavarsz. Gyere csak beljebb. Mi a gond? Tudok valamiben segíteni?

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Hallom, hogy kétségeid vannak, hogy nincs minden rendben. Csak tudni szeretném jól vagy-e?

- Fogjuk rá. Majd amint sikerül valamit kiderítenem, talán jobb lesz.

- És ha Aro nem tud neked segíteni?

- Biztos vagyok benne, hogy tud. Hiszen minden ott kezdődött. Mindezt akkor kezdtem el érezni, mikor elhagytam őket.

- Esme aggódik érted és a többiek is. Mind tudjuk milyen kapzsi Aro. És féltünk téged, meg Jasper-t is. Miért nem engeded, hogy mi is menjünk?

- Már Jaspernek sem kellene jönnie. De megértem, hogy nem akartok egyedül elengedni. Kérlek fiam, ne aggódjatok. Néhány nap és hazajövünk. Ígérem.

- Rendben. De ha bármi van, hívj fel.

- Úgy lesz fiam- mosolyogtam rá. Ő megfordult és elhagyta a szobát én pedig visszasüppedhettem a gondolataimba.

(Aro szemszöge)

-Hallo? –szóltam bele a telefonba, amin egyedül egy valaki szokott hívni.

- Carlisle Volterrába megy. Tudod mi a dolgod.

- Miért jön vissza?

- Válaszokat akar. Te pedig nem fogod megadni neki. Csakis annyit, amit megbeszéltünk. És ha helyesen cselekszel, megkapod a jutalmad.

- Eddig is úgy tettem, ahogy kérted.

- Ahogy parancsoltam.

- Pontosan. Most sem lesz probléma. Ígérem.

- Rendben- azzal fogta és letette a telefont. Egyre nehezebb lesz. Mikor beleegyeztem ebbe, akkor nem sejtettem, hogy Carlisle ennyire nehéz eset lesz. Komolyan bonyolult ez a vámpír. Egyre több gondom van vele. Kezdem azt hinni, hogy egyre nagyobb veszélybe sodor. Ha túl sokat árulok el neki, akkor azért kerülök bajba, ha pedig nem mondok eleget, akkor azért. Minek kell idejönnie? Mindent csak bonyolít.

Dühösen lépkedtem a nagyterem felé, ahol a testvéreimet találom. Nekik is tudniuk kell, hogy Carlisle idejön. Hogy ne érje őket meglepetés, ha egyszer csak beállít.

-Mitől lettél ennyire feldúlt fivérem? –kérdezte Marcus, amint leültem a székembe.

- Carlisle Cullen idejön.

- Mi? Miért? És honnan veszed ezt? –fordította felém fejét Caius. Láttam a szemében, hogy ő sem rajong Carlisle ezen ötletéért.

- Most hívott fel, hogy figyelmeztessen. És mint az mindig, most is roppant barátságos volt velem.

- Carlisle hívott?

- Nem, dehogy is. De sejtem hamarosan ő is jelentkezni fog. Carlisle teremtője Isabella hívott.

- Megint megfenyegetett?

- Nem. Amikor telefonál, nem fenyeget. Megígérte, hogy ha azt tesszük, amit megbeszéltünk, akkor továbbra is támogatni fognak minket.

- Támogatni? Mégis miben? Hiszen mi vagyunk a vámpírok királyai- horkant fel Caius.

- Te is tudod testvérem, hogy nem mi vagyunk a legfőbbek. Vannak nálunk hatalmasabbak is. Felettünk állók és el kell fogadnunk a döntéseiket, ha nem akarunk meghalni. Nagyon jól tudod mi mindenre képes az a nő. Nem akarjuk ellenségünknek.

- Ezért pátyolgatjuk a kicsi teremtményét.

- Megegyeztem vele.

- És mégis meddig megy ez így? Meddig kell még meghunyászkodnunk előtte.

- Remélem a Carlisle gond hamar rendeződik. Viszont bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk őket eltüntetni. Mindig egy lépéssel előttünk járnak. Emlékezz az egyetlen és utolsó csatánkra. Örülhetünk, hogy ma itt vagyunk és uralkodhatunk. Gondolj bele, hogy mindenki, az egész vámpír világ úgy tudja, hogy mi vagyunk a leghatalmasabbak. Csak nagyon kevesen tudnak a valódi hatalomról, ami nekünk csak jó.

- De az nem ugyan az- csattant fel mérgesen Caius. –Nem ugyan olyan, mintha feltétlen, korlátlan hatalmunk lenne.

- Ne akarj túl sokat testvérem- szólt csendesen Marcus. –Aro-nak igaza van. Ne légy telhetetlen. Örülj annak, amid van.

- Miért? Csak mert te megelégszel az alamizsnával?

- Elég ebből- csattantam fel mérgesen. –Nem hiányzik, hogy egymásnak essünk. Talán egyszer lesz rá alkalmunk, hogy feljebb jussunk, de most ennyivel kell beérnünk. Akinek nem tetszik, reklamálhat Isabellánál, aki tolmácsolja majd magának a császárnőnek. Vagy mehet egyenesen a császárnőhöz, hogy aztán soha többet ne halljunk róla semmit- morogtam. –Hiszen ha Isabella ilyen, milyen lehet a nála jóval erősebb és hatalmasabb császárnő? Komolyan ki akarsz kezdeni vele? Ennyire ostoba lennél Caius?

- Nem. Csak idegesít, hogy egyfolytában pátyolgatnunk kell valakit, és ne mondjátok, hogy titeket nem idegesít.

- De, idegesít, de nem tehetünk ellene, ezt el kell fogadnod. Ahogy nekünk is, rendben?

- Legyen- sóhajtotta, majd elhagyta a termet.

- Forrófejű- suttogta Marcus és ekkor újra megcsörrent a telefon.

- Halló?

- Aro? Carlisle vagyok.

- Á… Carlisle barátom. Minek köszönhetem a hívásodat?

- Érdeklődnék, hogy ha odautazom, akkor nem zavarnék-e?

- Nem, persze. Gyere csak. Mi mindig szívesen látunk. De megmondanád, minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatásodat?

- Köszönöm. Csak szeretnék néhány dolgot megbeszélni veled. És ha nem probléma, a fiam is jönne. Jasper.

- Dehogy. Gyertek. Mikor érkeztek?

- Holnap az első járattal indulunk. Szerintem 9-10 óra körül ott leszünk.

- Akarod, hogy kiküldjek elétek valakit?

- Nem köszönjük. Nem szükséges.

- Akkor holnap találkozunk Carlisle. Jól utat.

- Holnap Aro. Viszlát.

- Viszlát- azzal letettem a telefont és kezdhettem el felidézni magamban, mit mondtam neki több mint egy évszázaddal ezelőtt. Muszáj mindent ugyan úgy elmondanom, különben magamra haragítom Isabellát és azt nem szeretném. Ha a hatalomért cserébe pátyolgatni kell a kicsi „fiát” akkor megteszem.

Az egész napot, egész éjszakát végig idegeskedtem, mert azon agyaltam vajon mit fog tenni Isabella, ha Carlisle valamit megtud. Reggelre már szinte görcsben volt a gyomrom. Soha életemben nem voltam még ennyire ideges. Soha.

Ekkor viszont váratlan dolog történt. Kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó és belépett rajta egy nagyon fiatal és csinos nő. És tudtam, most már megmenekültem. Legalábbis ez alól a feladat alól.

(Carlisle szemszöge)

Az éjszakai műszak nagyon gyorsan eltelt és csak azon kaptam magam, hogy a repülőn ülök Jasperrel az oldalamon és várom, hogy megérkezzünk Olaszországba. Olyan furcsa volt Aro. Bármennyire is kedves próbált lenni, volt valami él a hangjában, ami miatt arra gondoltam talán még sem kéne odautaznunk. De a kíváncsiságom és tudásvágyam nagyobbnak bizonyult az aggodalmamnál.

-Carlisle, minden rendben?

- Persze. Miért kérdezed?

- Zavart vagy. Talán vissza kéne mennünk.

- Nem Jasper. Válaszokat akarok, amiket csak Aro-tól kaphatok meg.

- Ahogy akarod- fordította el a fejét és kibámult az ablakon. Jasper azért is volt jó választás, mert nem csak jó harcos, hanem pontosan tudja, mikor kell nyugton hagyni az embert. A feleségével ellentétben. Alice imádni való személyiség, de sokszor túlságosan is irányítani akar.

Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott kisebbik lányom.

Nagyjából egy fél óra telhetett el és a gép ereszkedni kezdett. Amint a gép földet ért Jasperrel siettünk az erdőbe. Onnan pedig meg sem álltunk a Volterrai várig. Természetesen két őr fogadott minket, akik beengedtek és kicsit beljebb újabb két őrrel találkoztunk, akik hívták Jane-t és ő vezetett el minket a nagyteremig, ahol Aro és a három Volturi foglalt helyet. De valami furcsa volt. Aro székének karfáján egy csinos vámpír lány ült, miközben a felesége nem volt sehol.

A nő elmosolyodott, mikor tekintetünk összeakadt és én sem tudtam elfolytani mosolyomat. Ebben a pillanatban a szívem mintha megdobbant volna. De nem attól, mert tetszett a nő. Nem. Hanem mintha egy régi ismerőssel találtam volna szembe magam.

-Üdvözöllek Carlisle.

- Én is téged Aro.

- Jó újra itt látni téged barátom. És külön öröm, hogy magaddal hoztad a fiadat is.

- Khm…- zavarta meg az üdvözlést egy torok köszörülés.

- Oh… bocsánat- kapott észbe Aro, majd hátrafordult és kinyújtotta a karját az ismeretlen nő felé. –Had mutassalak be egymásnak titeket. Carlisle, ő itt egy nagyon kedves- ennél a szónál kicsit elfintorodott, de gyorsan rendezte vonásait, majd folytatta- barátom.

- Isabella vagyok. Örülök, hogy megismerhettem Carlisle. Már nagyon sokat hallottam önről, de csak csupa jót.

- Én viszont még nem hallottam magáról. De igazán örülök a találkozásnak. A nevem Carlisle Cullen, ő pedig a fiam Jasper Hale.

- Örvendek.

- Szintúgy- biccentett fiam felé.

- Nos, ha jól tudom, beszéde van Aro-val. Én nem is zavarok tovább- mosolyodott el, majd elindult kifelé, de visszafordult. –Jasper, nincs kedve velem tartani? Sétálnék egyet a várban. Körülnézhetnénk kicsit.

Jasper rám nézett féltőn és kérdőn, mire bólintottam. Ekkor egy harsány nevetés újra magára vonta figyelmünket.

- Ugyan, nem esik bántódásuk. Aro sosem ártana a barátainak. Igaz, kedvesem? –nézett kérdőn a Volturi királyra. Olyan volt, mint egy kislány, mégis félelmetes volt. Tiszteletet parancsoló, kemény, mégis lágy, gyermeki, ártatlan. Ezelőtt még sosem láttam ilyen lányt. Ennyire ellentétes személyiséget. Megannyi kérdés villan fel a vámpírban, ha rá néz. Sugárzik róla a titokzatosság.

- Természetesen. A barátainknak nem esik bántódásuk. Amúgy is velem szeretnél beszélni Carlisle. Isabella remekül elszórakoztatja majd a fiadat.

- Épségben hozom vissza őt. Megígérem.

- Menj csak Jasper. Mi is csak beszélgetünk- mosolyogtam rá, mire ő elindult Isabella után. Miután elhagyták a termet Aro felé fordultam.

- Akkor menjünk a dolgozó szobába. Ott kényelmesebb lesz- tárta ki a karját, majd előre engedett. Ismertem már a járást, így meg sem álltam a szobáig és Aro végig a nyomomban volt. Becsukta mögöttünk az ajtót, majd leültünk.- Mi járatban Carlisle? Miről szeretnél velem beszélni?

(Jasper szemszöge)

Furcsa érzés kerített hatalmába, amint elhagytam a termet. Mintha eltűntek volna mellőlem az emberek. Nem éreztem semmit és senkit. Mintha teljesen egyedül lennék, holott itt sétált mellettem egy nő, igaz teljesen szótlanul.

-Ne kérdezz semmit- mosolyodott el, de nem nézett rám. Végig maga elé nézett. –Úgysem felelhetek. Egyedül annyit kell tudnod, hogy innen épségben kijuttok. Senki nem fog visszatartani benneteket. Megígérem. Nem esik bántódásotok. Legalábbis amíg én itt vagyok.

- Ki vagy te?

- Egy segítő. Vagy jóakaró. Nevezd, ahogy szeretnéd. Azért jöttem, hogy ti biztonságban legyetek.

- Miért?

- Túl sok a kérdés Jasper. Mondtam az előbb, hogy ne tedd. Kíváncsi vagy. És ez most nem jó. Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg bízni az emberekben. Ne legyél mindig távolság tartó. Hidd el, sokkal könnyebb lesz, ha megpróbálsz közel kerülni az emberekhez. Tudom, hogy sokat szenvedtél. De a családod mindig ott lesz neked. Bármit tegyél is, nem lesz olyan, hogy ők ne állnának ki érted. Főleg nem a feleséged.

- Hon…- akartam kérdezni, de megint leintett.

- Többet tudok, mint te azt hinnéd. De nem fogok neked semmit sem mondani. Most menj vissza. Egyenesen, aztán kétszer jobbra és megtalálod a nagytermet. Ne félj, senki nem fog ártani neked vagy az apádnak. Ebben biztos lehetsz- elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét. Olyan megnyugtató volt, hogy minden gondolat kiszállt a fejemből. Minden kételyem eltűnt és megbíztam benne. Egy ismeretlenben. De úgy éreztem ő nem ártana senkinek. Az egész lényéből sugárzik a megértés, a kedvesség, a szeretet és a nyugalom. A személy, akihez hozzáér vagy beszél, egyből megnyugszik a közelében vagy elolvad. Ugyanakkor van benne valami sötét és félelmetes, de a sok jó elnyomja benne. De hát miért ne lenne benne egy kis sötét, ha vámpír. Bár a szíve ver, nem biztos, hogy vámpír. Az arca piros, a szeme barna. De nem aranybarna, hanem sötét. Csokoládé barna. Nem lehet vámpír. De akkor micsoda ő? Vajon miért nem fél tőlem, ha nyilvánvalóan tudja mi vagyok? Miért tartózkodik itt, vámpírok között? Annyi kérdés és egyre sem kapok választ. Ugyanis mire a gondolataim visszatértek a jelenbe, már el is tűnt. És az illatát sem éreztem. Mintha ott sem lett volna, pedig nagyon tisztán emlékszem rá.

Visszamentem a nagyterembe és ott vártam Carlisle-ra. Amint megérkezett, már mentünk is a reptérre. Egy percel sem akartunk többet itt tölteni a szükségesnél. Éppen elég volt ennyi. Még sok is.

A repülőn mind a ketten a gondolatainkba merültünk. Egyikünk sem szólt egy szót sem és ez volt a legjobb. Nem biztos, hogy Carlisle-ra tudtam volna figyelni, ha beszél hozzám. A gondolataim mindig visszatértek a Volterrai titokra. Mert az a nő egy titok. Egy megfejthetetlen rejtély és lehet, hogy soha többet nem is látjuk.

Ám ekkor még nem tudtam, hogy mennyire tévesek a következtetéseim. És nem is sejtettem, hogy hamarosan minden kérdésemre választ kapok. 

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most hoztam, de nem volt időm a héten. Azt hittem több lesz, de tévedtem. Szerintem ez most eléggé gyengére sikerült, de ígérem a következő jobb lesz. 

Továbbá, mindenkinek köszönöm, aki komizott. Hihetetlenül jól estek a szavaitok. És az is, hogy tetszik, amit írok. Ez ad erőt, hogy folytassam tovább és ne adjam fel, ha ihlethiányba kerülök. Köszönöm nektek. 

Puszi: Hope

1.fejezet- Visszaemlékezés...

Múltban…

Mióta ismerem ezt a fiút és mellettem van, az életem gyökeresen megváltozott. Teljesen, visszavonhatatlanul. És nem csak az életem, hanem én magam is. Olyan mértékben, hogy magamra sem ismerek. Egy évszázada még nem is gondoltam volna, hogy majd összefutok Carlisle-val és ő érző lénnyé változtat. Marco elvesztése után nem is akartam érezni. Kikapcsoltam az érzéseimet, hogy soha többé semmi ne fájjon annyira, mint az ő hiánya. De be kellett látnom, hogy nem tudok egy emberi lénnyel egy fedél alatt lakni úgy, hogy ne érezzek újra. Sajnáltam őt. És féltettem. Életemben először Marco-n kívül valaki mást is féltettem. Gondoskodni akartam róla. Egyedül volt és ez tűnt a legjobb megoldásnak. A szüleit megölték a vámpírok, azok, akiket az apja üldözött. És ha nem lépek közbe, őt is megölik. De Carlisle különleges. Szeretetre méltó és jólelkű. Olyan, mintha a legjobb barátom lenne. Mert Carlisle csupán a barátom volt. Az egyetlen és igaz barátom, aki mindenkinél jobban rászolgált az áldásomra.

Emlékszem az első pillanatra. Előítéletei voltak velem szemben, hiszen az apja úgy nevelte, hogy a természetfeletti lények gonoszak, de ő a félelme ellenére is meghallgatott és bízott bennem.

- Carlisle. Carlisle Cullen vagyok.

- Én Isabella Swan vagyok, de csak Bella.

- Miért mentettél meg? Hiszen te is vámpír vagy. Miért nem hagytad, hogy megöljön.

- Különleges vagy Carlisle.

- Tessék?

- Azt mondtam különleges vagy. Előítéleted van velem és a fajtámmal kapcsolatban, mégis itt vagy. Nem próbálsz meg elmenekülni vagy segítséget hívni. Bár nem sok értelme lenne, de még csak meg sem próbálod. Van benned valami, ami arra késztet, hogy életben tartsalak. Először csak az illatod mentett meg, de most valami más késztet arra, hogy megvédjelek. Ne kérdezd mi az, mert nem tudom, de így érzem. Érzem, hogy neked élned kell. Ennyit mondhatok- elindultam szépen lassan, emberi tempóban hazafelé és tudtam, hogy eleget mondtam neki ahhoz, hogy a kíváncsiság eluralkodjon rajta és utánam jöjjön anélkül, hogy gondolkodna hová is megy.

- Szóval védeni akarsz. Azt mondod, különleges vagyok, de miért?- jött utánam.

- Van benned valami olyan tisztaság, ártatlanság, vagy naivitás, nevezhetjük akárhogyan, de olyan, ami másokban nincs. Ami más emberben nincs meg. Ott van a tekintetedben, az egész lényedben. Te még tiszta vagy, fiatal és nem tudsz semmit az életről. A sötét oldalról meg pláne nem. Hiszen az apád sem látott tisztán. Ő azt hitte tud harcolni a nagyobb hatalom ellen, de olyat szabadított magára, amiről nem tudott. Ha kikezdesz egy vámpírral, amelyik nem egyedül van, akkor rád a halál vár. Lehet, hogy egyszer sikerül végezned eggyel, de ha többen vannak, esélyed sincs, ezt jól jegyezd meg.

- Te is egyedül voltál.

- De én nem vagyok halandó. Nekem megvan a saját hatalmam Carlisle. Nem ismered a vámpírokat. Annak, amit az apád mesélt neked a nagy része egyáltalán nem igaz.

- Hogy érted?

- Úgy, hogy te magad mondtad, hogy láttál nappal sétálni. Fényes nappal. Beszélgettem az emberekkel, köztük az apáddal is, aki óva intett a sötéttől. Kedves volt hozzám, de ha tudta volna, mi vagyok, akkor se lett volna esélye velem szemben. Egy tömeggel sem. Kicsit tovább tartott volna végezni velük, mintha egyet tennék el láb alól, de megoldottam volna.

- Ne beszélj így. Ő az apám volt.

- Csak volt. Az apád olyanba ütötte az orrát, ami nem rá tartozott. Amihez semmi köze nem volt. Ő vezette anyádat a halálba. Pedig érte igazán kár volt. Az édesanyád ugyan olyan volt, mint te. Az ő tekintetében is ott volt az, ami a tiédben. Őt valóban sajnálom. Tényleg, mi is történt?

- Egy állat támadta meg őket. Az erdőben.

- Valóban?

- Nekem ezt mondták.

- Neked. De valójában nem így történt. Apád rátalált arra a nőre, aki ma este végezni akart veled. És nem tudta megállni. Hajtotta a gyűlölete és ezzel nem csak a saját vesztét okozta, hanem anyádét is.

- Szóval az a nő ölte meg őket- állt meg. Végig a földet vizslatta és én is kénytelen voltam megállni. Odasuhantam hozzá, de nem érintettem meg. Nem vagyok ember, ő törékenyebb, mint azok, akikkel eddig találkoztam.

- Igen.

- És te hagytad elmenni- nézett rám gyűlölettel teli tekintettel. Ez olyan, mintha te ölted volna meg őket.

- Miért, mit csináltam volna? Hagyjalak téged is meghalni? Vagy öljem meg a fajtársamat? Azért, mert védte magát? Te mit tennél?

- Megölte a szüleimet- sziszegte és könnyek gyűltek a szemében.

- Az apád okozta a vesztüket. Már ezerszer elmondtam. Ő volt, aki nem bírt magával. Az a nő csak védte az életét. És közben táplálkozott. Amiben én ma megakadályoztam.

- Bárcsak hagytál volna meghalni. Vagy van jobb ötletem. Ölj meg te. Akkor nem kell tovább védened. És azt a nőt sem kell megölnöd. Én pedig végre megnyugodhatok.

Bennem teljesen felment a pumpa és egy pillanatra átvette felettem a hatalmat a szívtelen és könyörtelen énem.

Elborult aggyal suhantam oda hozzá és a legközelebbi ház falának nyomtam a nyakánál fogva.

- Na idefigyelj, soha érted, soha nem ölnélek meg. Fogd fel, hogy én nem veszem el az életed, és ha én nem, akkor senki más sem- elengedtem, mielőtt megfulladt volna és ő levegőt kapkodva esett térdre előttem. Leguggoltam hozzá és kényszerítettem, hogy rám nézzen. –Meg ne halljam még egyszer, hogy ezt mondod. Nem dobhatod el az életedet csak így. A szüleid meghaltak. Mindegy milyen okból, mindegy ki tette, ők már nincsenek. Nem szabad gyűlöletet érezned, mert az megmérgezi a lelked. A gyűlölet csak megárthat neked. Tönkreteszi az ártatlanságot, a bizalmat, az őszinteséget, a kedvességet. Mind azt, ami benned van. Mindazt, amit eddig senkiben nem láttam. Különleges békét és nyugalmat árasztasz. Ne akard, hogy ez eltűnjön belőled azért, mert gyűlölsz valakit. Meg kell tanulnod elfogadni a helyzetet és megbékélni vele. És ha egyszer úgy adja a sors, akkor megfizethetsz neki. De ez nem az én feladatom. Meg kell értened, hogy én nem ölhetem meg azért, mert a te szüleidet megölte. Az én szememben ő csak védekezett és táplálkozott. Ez a fajtámnál természetes. Nálad már szörnyű, megbocsáthatatlan tett, de ellenem nem követett el semmit. Én nem büntethetem meg. Nem ölhetem a saját fajtámat. Értsd meg, nem vagyok olyan helyzetben, hogy ok nélkül öljem a halhatatlanokat. Még akkor sem, ha ezzel könnyíthetnék a lelkeden. Mert nem mindenki érti majd meg, miért vigyázok rád. Még én magam sem értem, nem hogy mások. De neked élned kell, olyan tisztán és ártatlanul, kedvesen, ahogy eddig. Ne rontsd el. Ne gyűlölj. Engedd el őket, könnyebb lesz- magyaráztam és közben nagyon óvatosan a hátát kezdtem simogatni.

- De olyan nehéz.

- Tudom. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretsz. De nem lehetetlen. És neked sikerülni fog. Én pedig segíteni fogok neked.

- Hogyan? –emelte rám könnyes szemeit.

- Mindent megoldunk mi ketten. Megóvlak mindentől, akár az életem árán is. Ígérem neked, hogy nem esik bántódásod, amíg én élek. Bármi legyen is az ára, te élni fogsz- ígértem meg neki, majd magamhoz öleltem. Olyan védtelen volt, olyan törékeny. Olyan gyermeki. És hosszú idő óta először valóban éreztem, nem csak színleltem. A szívem ma este újra befogadott egy személyt, egy olyan személyt, akiért ebben a pillanatban majd megszakadt.

Akkor ott, abban a pillanatban annyira emberi volt, hogy képes volt áttörni a gondosan magam köré épített falat. Olyan emberi volt, hogy az már lehetetlen.  Bízott bennem, megmutatta milyen is ő valójában. És engem is megtanított bízni és szeretni. Megmutatta milyen törődni és miért is olyan jó az. Ő vezetett rá, hogy még nekem is van lelkem. Nagyon sokat köszönhetek neki. És az ő taníttatása, a velem szemben elért eredményei miatt nem kapcsolom ki újra úgy, mint Marco halálakor. Mert azzal elveszne minden. Minden, amivé általa váltam. És inkább szenvedek, mintsem eldobjam magamtól őt és azt, amit tőle kaptam… az emberségemet. Bár már elhagytam, de még mindig velem van. A lelkem egy részét elvesztettem, mikor magára hagytam. De nem tehettem mást.

„-Carlisle, beszélnünk kell- hívtam magammal a szobámba. Aro-val és a többi Volturissal már mindent megbeszéltem. Már csak Carlisle maradt.

-Miről van szó Bella? –kérdezte, mikor leültünk a kanapéra.

- Elmegyek Carlisle.

- Semmi akadálya. Csak mondd, mikor indulunk.

- Nem Carlisle. Csak én megyek.

- Rendben, mikor jössz vissza?

- Nem jövök.

- Bella… te most elhagysz?

- Igen Carlisle. Elmegyek, te pedig itt maradsz. És soha nem jövök vissza.

- De hát miért? Mit tette?

- Te nem tettél semmit, de veszélyes mellettem lenned. Kérlek, érts meg.

- Igen, persze. Több mint négy évig éltem melletted emberként, aztán átváltoztattál és idehoztál. Azért akartad, hogy összebarátkozzak az itteniekkel, hogy itt maradjak. Mi az, újszülöttként már nem kellek neked?

- Nem erről van szó Carlisle, ne érts félre.

- Hát akkor miről?

-  Arról, hogy most egy olyan helyre megyek, ahova te nem jöhetsz. Sosem tenném kockára az életedet. Főleg nem az én hibámból. Megígérem, egy napon visszajövök érted. Újra találkozunk, de most mennem kell.

- És ha én már nem leszek itt?

- Meg foglak találni. Ha keresek valakit, egyszer megtalálom.

- Bella, nem mehetnék veled mégis?

- Már megmondtam, hogy nem. Csak szerettem volna elbúcsúzni tőled.  Most pedig, gyere- húztam fel a kanapéról. –Tudnod kell, hogy nagyon sokat köszönhetek neked. Főleg az emberségemet. És ezt sosem tudom eléggé meghálálni neked. De megvédelek téged, akkor is, ha fájdalmas lesz. Most mindent elfelejtesz, ami velem kapcsolatos. Nem fogsz emlékezni rám egészen addig, amíg én azt nem mondom, hogy emlékezhetsz. Nem fogsz emlékezni, ezért nem fog fájni a hiányom. Nem szenvedsz majd, boldog lehetsz, és ami a legfontosabb, hogy az emlékeid nélkül biztonságban leszel.

- Biztonságban leszek- ismételte. Még mindig mélyen a szemébe nézve folytattam, de a könnyeim utat engedtek maguknak.

- A neved Carlisle Cullen. 200 éve vagy vámpír, egy nomád vámpírcsapatot üldöztél emberként és akkor változtatott át az egyik éhes vámpír. Elbujdostál, mikor megharapott és három nap után újjászülettél. Végezni akartál magaddal minden lehetséges módon, de nem sikerült. Aztán rájöttél, hogy állatvéren is lehet élni. Soha létezésed során nem ittál egy csepp embervért sem. Orvosnak tanultál és ennek a hivatásodnak élsz. Senki és semmi nem tud rávenni arra, hogy emberi vért igyál, mert mindennél jobban tiszteled az emberi életet. Nem rég találkoztál Aro-val és a Volturival és itt élsz egy ideje. Ha akarsz, szabadon távozhatsz, senki nem kényszerít, hogy itt maradj. Mostantól boldog életet élsz, és ha egyedül érzed magad és találsz magadnak valakit, akit érdemesnek találsz arra, hogy átváltoztasd, tedd meg. Nem lehetsz örökké magányos. Élned kell, mert nem történt semmi az életedben, ami fontos volt. Maradj mindig önmagad Carlisle és akkor mindened meglesz az életben. Szeretlek, és örökké vigyázni fogok rád- suttogtam, majd megpusziltam az arcát és utána amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Egyenesen Aro-hoz mentem.

- Nos, minden rendben Bella?

- Ha arra célzol, hogy kitöröltem az emlékeit, akkor igen. De ez egy cseppet sem jelenti, hogy rendben van minden. Ne felejtsd el mit ígértél Aro.

- Nem felejtem.

- Ha megszeged a szavad, esküszöm bármennyire is veszélyes, de megkereslek és megöllek téged. Mindenki a tiéd lehet, akit magadnak akarsz vagy a klánodba, kivéve Carlisle és a családja. Ha lesz neki.

- És ha saját maga akar csatlakozni?

- Akkor nem bánom. De védened kell őt. Emlékezz mit ígértél nekem.

- Sosem húznék ujjat anyáddal.

- Pedig ha bántod őt vagy a családját, halott leszel. És nehogy azt hidd, hogy nem tenném meg. A vámpírok téged hisznek a leghatalmasabbnak, de ha rosszul végzed a dolgod, könnyen kerülhet a helyedre más. Eltörölhetem a Volturit a föld felszínéről, ezt ne feledd.

- Csak tudnám, mit látsz benne. Mi az, ami meg van ebben a szerencsétlen újszülöttben és bennem nincs? Mi az, amitől őt te személyesen változtattad át?

- Ez nem tartozik rád. Neked annyi a feladatod, hogy védd őt. Ne kérdezz többet. Még ma este elhagyom a kastélyt, vele már nem találkozok. Ne árulj el neki sokat. Nem kell tudnia a farkasokról. Vigyázz Aro, mert tudom milyen vagy. Ne próbálj kijátszani, mert amilyen könnyen adtuk a hatalmadat, olyan könnyen el is vehetjük. Ezt tartsd észben.

- Olyan nehéz lenne egyszer kinyögnöd egy köszönömöt?

- Tudd, hol a helyed Aro. Koránt sem vagyunk egy szinten- morogtam- Majd meglátom betartod-e az ígéreted és akkor megkapod a jutalmad. Addig még egy köszönöm-öt sem érdemelsz.

- Meglátszik, hogy anyád lánya vagy. Ő is mindig így beszél.

- Ennek a beszélgetésnek itt és most vége. De ha Carlisle-nak valami baja esik, akkor téged veszlek elő Aro, ezt tartsd észben. Most pedig elhagyom a kastélyt, de szemmel tartunk, ezt garantálom- azzal fogtam magam és elhagytam a dolgozószobát. A szobámban összeszedtem a telefonomat és felkaptam a táskámat, majd leszaladtam a garázsba, ahol bepattantam a saját autómba és már mentem indultam is anyámhoz. Ha nem a farkasokról lenne szó, akkor nem hagytam volna itt Carlisle-t. Tudom, hogy nálunk lenne a legjobb helyen, mellettem, anyám mellett, de nem ebben a pillanatban. Nem most, mikor minden lépésemet figyelik a farkasok. Jobb, ha nem tudják, hogy milyen kapocs van köztünk. Így legalább ő nem lesz veszélyben.

Ez a nap volt életem egyik legnehezebb napja. És életem egyik legnehezebb döntése, amit meg kellett hoznom. De onnantól kezdve mindig nagyon nehéz volt. Anyám és a többiek előtt úgy csináltam, mint akinek semmit nem jelent ez az egész, mint akinek nem fájt, hogy el kellett hagynia a legjobb barátját azért, mert az átkozott korcsok bosszút akarnak. Olyannak akartam mutatkozni, amilyen régen voltam. Könyörtelen, szívtelen. Sikerült átvernem mindenkit. Mindenkit, anyámat kivéve. Sokat aggódott értem, hiszen csak én voltam neki. De végül őt is meggyőztem. Megmutattam neki, hogy a szívemben lakó fájdalom és emberség miatt nem vagyok gyengébb. Csakis akkor lenne ez rossz, ha Carlisle mellettem lenne, de mivel nincs és nem tudják kapcsolatba hozni velem, így esély sincs rá, hogy az utamba álljon a gyengébbik énem. Amikor kell, erős vagyok, amúgy pedig a szívem majd meg szakad érte. Szeretném újra látni, újra úgy beszélni vele, mint régen. Bárcsak véget érne ez az örökös harc és visszaadhatnám neki az emlékeit. Hogy visszakaphassam a barátomat, hogy elmagyarázhassak neki mindent, hogy újra láthassam a szemében azt, ami miatt vigyáztam rá. Ha egy kívánságom lehetne, akkor azt kérném, hogy Carlisle mellettem lehessen anélkül, hogy folyton veszélyben lenne. Csupán ennyit kérek. De sajnos nem fog teljesülni. Legalábbis egy ideig még biztosan nem.

                              Sziasztok!

Hát ez lett volna az első fejezet. Szerintem nem lett valami jó, de ezt ti majd eldöntitek. Köszönöm mindenkinek, aki kommentelt az epilógushoz. Nagyon jól estek. Köszönöm mindenkinek és ígérem igyekezni fogok a következő résszel is. Nemsokára újra jelentkezem. 
Most pedig kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek.

Puszi: Hope

Újabb történet- Prológus

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok, de nagyon örülök neki, hogy ilyen sokan szavaztatok. És mivel ilyen lelkesek voltatok, úgy gondoltam, hozok nektek egy kis ízelítőt a következő történetből. Remélem ez is tetszeni fog. Ez egy kicsit másabb történet lesz, mint az eddigiek. Ugyan úgy Edward- Bella párosítású. De itt összeraktam a vámpírnaplókat és az alkonyatot. Imádom mind a két sorozatot és remélem nektek is tetszeni fog az ebből kialakuló történetem.Nem szeretnék sokat elárulni a történetről, de ígérem a végére minden kiderül majd. 

A frissekről még egyelőre nem tudok pontosat mondani. Csak annyit, hogy amint készen van, már kerül is fel. 

Most pedig egy kis részlet, ahogy az elején ígértem. 

Puszi: Hope

Prológus:

 A mai is egy sötét, borongós estének indult. Mint minden este, ma is a szokásos esti sétámra indultam, mikor meghallottam egy tőlem nem messze lévő ember szapora légvételeit és verdeső szívverését. A szél felém sodorta egy vámpír szagát, mely bűzlött és ebből tudtam, hogy csak egy nomád lehet. De a vámpírszag mellett az orromba kúszott egy másik sokkal csodálatosabb illat is. Lábaim maguktól vittek előre és azon kaptam magam, hogy a vámpírral és a zsákmányával állok szemben. Ekkor már tudtam, mit kell tennem. Megmentenem az ártatlant. Mert egy ilyen lénynek, akinek ennyire csodálatos az illata, annak élnie kell. És ez a csodás illat mentette meg őt. Ugyanis mindent félredobva a segítségére siettem. Alig néhány méterre álltam meg tőle és pont akkor szólaltam meg, mikor a nomád nő a fogait a fiatal fiú nyakába akarta mélyeszteni.

-Nem ajánlom, hogy megtedd- hangom csendes volt épp csak halk suttogás, de a vámpír felkapta rá a fejét.

- Ki vagy te és mit akarsz?

- Őt akarom-mutattam a fiúra. - És én leszek a legrosszabb rémálmod, ha nem engeded el.

- Ő az enyém. Menj és keress magadnak valaki mást.

- De nekem ő kell- sziszegtem, majd felemeltem a nyakláncomat, melyen anyám címere volt. A vámpír mögé suhantam és a hajánál fogva húztam el a döbbent fiútól, aki a rémülettől moccanni sem bírt.

- Na, jól figyelj kiscicám, mert csak egyszer mondom el. Most szépen elhúzol innen vagy a csinos kis fejecskédet elválasztom a tested többi részétől. Aztán tüzet gyújtok és minden tagodat egyesével égetem el. Vagy elfelejted, hogy itt jártál, hogy találkoztál velem és elmehetsz. Na, melyiket választod?

- Bocsásson meg úrnőm. Nem tudtam, hogy ez a maga területe- nyöszörögte, miközben abbahagyta a próbálkozást, hogy kiszabaduljon kezeim közül.

- Hát most már tudod. Nos, hogy döntöttél? Megválsz az életedtől vagy másik áldozat után nézel jó messzire ettől a várostól?

- Ha Úrnőm elenged, akkor elmegyek anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.

- Helyes válasz. Nos, akkor most az egyszer elengedlek- löktem el magamtól - de máskor ne történjen ilyen. Nem szeretem, ha valaki ennyire… durva.

A fiú másik oldalára sétáltam, de még mindig a vámpír kötötte le a figyelmemet.

- Tisztelem a létformádat, de ez sem jogosít fel rá, hogy faragatlan légy más bajtársaddal szemben.

- De…

- Most menj, mielőtt meggondolom magam.

- Köszönöm úrnőm, köszönöm.

Aztán már el is tűnt. Igazából nem akartam bántani, de ez a fiú és az illata… még számomra is csodálatos.

- Ne félj tőlem, nem bántalak- mondtam neki, mikor elhúzódott tőlem. Pár lépést tettem felé, de ő hátrébb húzódott.

- Mi vagy te?

- Vámpír vagyok

- De én ismerlek téged. Napközben is láttalak az utcán, az üzletekben.. ugyan furcsa vagy, de apám szerint csak a származásod miatt.

- Mi a neved? –kérdeztem mosolyogva, de nem mentem közelebb hozzá. Nem akartam megrémíteni.

- Carlisle. Carlisle Cullen vagyok–állt fel és a kezét nyújtotta. Én elfogadtam, majd gyorsan magamhoz húztam és a fülébe súgtam.

- Nem félsz tőlem Carlisle?

Pontosan tudtam ki ő. Ő az a fiú, akinek a szüleit lemészárolták a vámpírok. Akik rosszkor voltak rossz helyen. Az ő apja kezdte üldözni a vámpírokat. Ő kezdte el irtani a fajtámat. Ez elegendő indok lenne a bosszúhoz, de az a férfi már megbűnhődött a tettei miatt. A fia nem bűnhődhet az apja tettei miatt.

- Nem-jelentette ki magabiztosan és egy lépést sem moccant.  Pedig alig néhány pillanattal ezelőtt még reszketett a félelemtől –az előbb azt mondtad nem bántasz.

- És ha hazudtam?

- Ha bántani akarnál, már megtetted volna. Hagyhattad volna, hogy az a nő megöljön, de megmentettél.

- Ebben igazad van-gondolkodtam el, majd kicsit hátrébb húzódtam és megráztam a kezét.

- Én Isabella Swan vagyok, de csak Bella.