1.fejezet- Visszaemlékezés...

Múltban…

Mióta ismerem ezt a fiút és mellettem van, az életem gyökeresen megváltozott. Teljesen, visszavonhatatlanul. És nem csak az életem, hanem én magam is. Olyan mértékben, hogy magamra sem ismerek. Egy évszázada még nem is gondoltam volna, hogy majd összefutok Carlisle-val és ő érző lénnyé változtat. Marco elvesztése után nem is akartam érezni. Kikapcsoltam az érzéseimet, hogy soha többé semmi ne fájjon annyira, mint az ő hiánya. De be kellett látnom, hogy nem tudok egy emberi lénnyel egy fedél alatt lakni úgy, hogy ne érezzek újra. Sajnáltam őt. És féltettem. Életemben először Marco-n kívül valaki mást is féltettem. Gondoskodni akartam róla. Egyedül volt és ez tűnt a legjobb megoldásnak. A szüleit megölték a vámpírok, azok, akiket az apja üldözött. És ha nem lépek közbe, őt is megölik. De Carlisle különleges. Szeretetre méltó és jólelkű. Olyan, mintha a legjobb barátom lenne. Mert Carlisle csupán a barátom volt. Az egyetlen és igaz barátom, aki mindenkinél jobban rászolgált az áldásomra.

Emlékszem az első pillanatra. Előítéletei voltak velem szemben, hiszen az apja úgy nevelte, hogy a természetfeletti lények gonoszak, de ő a félelme ellenére is meghallgatott és bízott bennem.

- Carlisle. Carlisle Cullen vagyok.

- Én Isabella Swan vagyok, de csak Bella.

- Miért mentettél meg? Hiszen te is vámpír vagy. Miért nem hagytad, hogy megöljön.

- Különleges vagy Carlisle.

- Tessék?

- Azt mondtam különleges vagy. Előítéleted van velem és a fajtámmal kapcsolatban, mégis itt vagy. Nem próbálsz meg elmenekülni vagy segítséget hívni. Bár nem sok értelme lenne, de még csak meg sem próbálod. Van benned valami, ami arra késztet, hogy életben tartsalak. Először csak az illatod mentett meg, de most valami más késztet arra, hogy megvédjelek. Ne kérdezd mi az, mert nem tudom, de így érzem. Érzem, hogy neked élned kell. Ennyit mondhatok- elindultam szépen lassan, emberi tempóban hazafelé és tudtam, hogy eleget mondtam neki ahhoz, hogy a kíváncsiság eluralkodjon rajta és utánam jöjjön anélkül, hogy gondolkodna hová is megy.

- Szóval védeni akarsz. Azt mondod, különleges vagyok, de miért?- jött utánam.

- Van benned valami olyan tisztaság, ártatlanság, vagy naivitás, nevezhetjük akárhogyan, de olyan, ami másokban nincs. Ami más emberben nincs meg. Ott van a tekintetedben, az egész lényedben. Te még tiszta vagy, fiatal és nem tudsz semmit az életről. A sötét oldalról meg pláne nem. Hiszen az apád sem látott tisztán. Ő azt hitte tud harcolni a nagyobb hatalom ellen, de olyat szabadított magára, amiről nem tudott. Ha kikezdesz egy vámpírral, amelyik nem egyedül van, akkor rád a halál vár. Lehet, hogy egyszer sikerül végezned eggyel, de ha többen vannak, esélyed sincs, ezt jól jegyezd meg.

- Te is egyedül voltál.

- De én nem vagyok halandó. Nekem megvan a saját hatalmam Carlisle. Nem ismered a vámpírokat. Annak, amit az apád mesélt neked a nagy része egyáltalán nem igaz.

- Hogy érted?

- Úgy, hogy te magad mondtad, hogy láttál nappal sétálni. Fényes nappal. Beszélgettem az emberekkel, köztük az apáddal is, aki óva intett a sötéttől. Kedves volt hozzám, de ha tudta volna, mi vagyok, akkor se lett volna esélye velem szemben. Egy tömeggel sem. Kicsit tovább tartott volna végezni velük, mintha egyet tennék el láb alól, de megoldottam volna.

- Ne beszélj így. Ő az apám volt.

- Csak volt. Az apád olyanba ütötte az orrát, ami nem rá tartozott. Amihez semmi köze nem volt. Ő vezette anyádat a halálba. Pedig érte igazán kár volt. Az édesanyád ugyan olyan volt, mint te. Az ő tekintetében is ott volt az, ami a tiédben. Őt valóban sajnálom. Tényleg, mi is történt?

- Egy állat támadta meg őket. Az erdőben.

- Valóban?

- Nekem ezt mondták.

- Neked. De valójában nem így történt. Apád rátalált arra a nőre, aki ma este végezni akart veled. És nem tudta megállni. Hajtotta a gyűlölete és ezzel nem csak a saját vesztét okozta, hanem anyádét is.

- Szóval az a nő ölte meg őket- állt meg. Végig a földet vizslatta és én is kénytelen voltam megállni. Odasuhantam hozzá, de nem érintettem meg. Nem vagyok ember, ő törékenyebb, mint azok, akikkel eddig találkoztam.

- Igen.

- És te hagytad elmenni- nézett rám gyűlölettel teli tekintettel. Ez olyan, mintha te ölted volna meg őket.

- Miért, mit csináltam volna? Hagyjalak téged is meghalni? Vagy öljem meg a fajtársamat? Azért, mert védte magát? Te mit tennél?

- Megölte a szüleimet- sziszegte és könnyek gyűltek a szemében.

- Az apád okozta a vesztüket. Már ezerszer elmondtam. Ő volt, aki nem bírt magával. Az a nő csak védte az életét. És közben táplálkozott. Amiben én ma megakadályoztam.

- Bárcsak hagytál volna meghalni. Vagy van jobb ötletem. Ölj meg te. Akkor nem kell tovább védened. És azt a nőt sem kell megölnöd. Én pedig végre megnyugodhatok.

Bennem teljesen felment a pumpa és egy pillanatra átvette felettem a hatalmat a szívtelen és könyörtelen énem.

Elborult aggyal suhantam oda hozzá és a legközelebbi ház falának nyomtam a nyakánál fogva.

- Na idefigyelj, soha érted, soha nem ölnélek meg. Fogd fel, hogy én nem veszem el az életed, és ha én nem, akkor senki más sem- elengedtem, mielőtt megfulladt volna és ő levegőt kapkodva esett térdre előttem. Leguggoltam hozzá és kényszerítettem, hogy rám nézzen. –Meg ne halljam még egyszer, hogy ezt mondod. Nem dobhatod el az életedet csak így. A szüleid meghaltak. Mindegy milyen okból, mindegy ki tette, ők már nincsenek. Nem szabad gyűlöletet érezned, mert az megmérgezi a lelked. A gyűlölet csak megárthat neked. Tönkreteszi az ártatlanságot, a bizalmat, az őszinteséget, a kedvességet. Mind azt, ami benned van. Mindazt, amit eddig senkiben nem láttam. Különleges békét és nyugalmat árasztasz. Ne akard, hogy ez eltűnjön belőled azért, mert gyűlölsz valakit. Meg kell tanulnod elfogadni a helyzetet és megbékélni vele. És ha egyszer úgy adja a sors, akkor megfizethetsz neki. De ez nem az én feladatom. Meg kell értened, hogy én nem ölhetem meg azért, mert a te szüleidet megölte. Az én szememben ő csak védekezett és táplálkozott. Ez a fajtámnál természetes. Nálad már szörnyű, megbocsáthatatlan tett, de ellenem nem követett el semmit. Én nem büntethetem meg. Nem ölhetem a saját fajtámat. Értsd meg, nem vagyok olyan helyzetben, hogy ok nélkül öljem a halhatatlanokat. Még akkor sem, ha ezzel könnyíthetnék a lelkeden. Mert nem mindenki érti majd meg, miért vigyázok rád. Még én magam sem értem, nem hogy mások. De neked élned kell, olyan tisztán és ártatlanul, kedvesen, ahogy eddig. Ne rontsd el. Ne gyűlölj. Engedd el őket, könnyebb lesz- magyaráztam és közben nagyon óvatosan a hátát kezdtem simogatni.

- De olyan nehéz.

- Tudom. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretsz. De nem lehetetlen. És neked sikerülni fog. Én pedig segíteni fogok neked.

- Hogyan? –emelte rám könnyes szemeit.

- Mindent megoldunk mi ketten. Megóvlak mindentől, akár az életem árán is. Ígérem neked, hogy nem esik bántódásod, amíg én élek. Bármi legyen is az ára, te élni fogsz- ígértem meg neki, majd magamhoz öleltem. Olyan védtelen volt, olyan törékeny. Olyan gyermeki. És hosszú idő óta először valóban éreztem, nem csak színleltem. A szívem ma este újra befogadott egy személyt, egy olyan személyt, akiért ebben a pillanatban majd megszakadt.

Akkor ott, abban a pillanatban annyira emberi volt, hogy képes volt áttörni a gondosan magam köré épített falat. Olyan emberi volt, hogy az már lehetetlen.  Bízott bennem, megmutatta milyen is ő valójában. És engem is megtanított bízni és szeretni. Megmutatta milyen törődni és miért is olyan jó az. Ő vezetett rá, hogy még nekem is van lelkem. Nagyon sokat köszönhetek neki. És az ő taníttatása, a velem szemben elért eredményei miatt nem kapcsolom ki újra úgy, mint Marco halálakor. Mert azzal elveszne minden. Minden, amivé általa váltam. És inkább szenvedek, mintsem eldobjam magamtól őt és azt, amit tőle kaptam… az emberségemet. Bár már elhagytam, de még mindig velem van. A lelkem egy részét elvesztettem, mikor magára hagytam. De nem tehettem mást.

„-Carlisle, beszélnünk kell- hívtam magammal a szobámba. Aro-val és a többi Volturissal már mindent megbeszéltem. Már csak Carlisle maradt.

-Miről van szó Bella? –kérdezte, mikor leültünk a kanapéra.

- Elmegyek Carlisle.

- Semmi akadálya. Csak mondd, mikor indulunk.

- Nem Carlisle. Csak én megyek.

- Rendben, mikor jössz vissza?

- Nem jövök.

- Bella… te most elhagysz?

- Igen Carlisle. Elmegyek, te pedig itt maradsz. És soha nem jövök vissza.

- De hát miért? Mit tette?

- Te nem tettél semmit, de veszélyes mellettem lenned. Kérlek, érts meg.

- Igen, persze. Több mint négy évig éltem melletted emberként, aztán átváltoztattál és idehoztál. Azért akartad, hogy összebarátkozzak az itteniekkel, hogy itt maradjak. Mi az, újszülöttként már nem kellek neked?

- Nem erről van szó Carlisle, ne érts félre.

- Hát akkor miről?

-  Arról, hogy most egy olyan helyre megyek, ahova te nem jöhetsz. Sosem tenném kockára az életedet. Főleg nem az én hibámból. Megígérem, egy napon visszajövök érted. Újra találkozunk, de most mennem kell.

- És ha én már nem leszek itt?

- Meg foglak találni. Ha keresek valakit, egyszer megtalálom.

- Bella, nem mehetnék veled mégis?

- Már megmondtam, hogy nem. Csak szerettem volna elbúcsúzni tőled.  Most pedig, gyere- húztam fel a kanapéról. –Tudnod kell, hogy nagyon sokat köszönhetek neked. Főleg az emberségemet. És ezt sosem tudom eléggé meghálálni neked. De megvédelek téged, akkor is, ha fájdalmas lesz. Most mindent elfelejtesz, ami velem kapcsolatos. Nem fogsz emlékezni rám egészen addig, amíg én azt nem mondom, hogy emlékezhetsz. Nem fogsz emlékezni, ezért nem fog fájni a hiányom. Nem szenvedsz majd, boldog lehetsz, és ami a legfontosabb, hogy az emlékeid nélkül biztonságban leszel.

- Biztonságban leszek- ismételte. Még mindig mélyen a szemébe nézve folytattam, de a könnyeim utat engedtek maguknak.

- A neved Carlisle Cullen. 200 éve vagy vámpír, egy nomád vámpírcsapatot üldöztél emberként és akkor változtatott át az egyik éhes vámpír. Elbujdostál, mikor megharapott és három nap után újjászülettél. Végezni akartál magaddal minden lehetséges módon, de nem sikerült. Aztán rájöttél, hogy állatvéren is lehet élni. Soha létezésed során nem ittál egy csepp embervért sem. Orvosnak tanultál és ennek a hivatásodnak élsz. Senki és semmi nem tud rávenni arra, hogy emberi vért igyál, mert mindennél jobban tiszteled az emberi életet. Nem rég találkoztál Aro-val és a Volturival és itt élsz egy ideje. Ha akarsz, szabadon távozhatsz, senki nem kényszerít, hogy itt maradj. Mostantól boldog életet élsz, és ha egyedül érzed magad és találsz magadnak valakit, akit érdemesnek találsz arra, hogy átváltoztasd, tedd meg. Nem lehetsz örökké magányos. Élned kell, mert nem történt semmi az életedben, ami fontos volt. Maradj mindig önmagad Carlisle és akkor mindened meglesz az életben. Szeretlek, és örökké vigyázni fogok rád- suttogtam, majd megpusziltam az arcát és utána amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát. Egyenesen Aro-hoz mentem.

- Nos, minden rendben Bella?

- Ha arra célzol, hogy kitöröltem az emlékeit, akkor igen. De ez egy cseppet sem jelenti, hogy rendben van minden. Ne felejtsd el mit ígértél Aro.

- Nem felejtem.

- Ha megszeged a szavad, esküszöm bármennyire is veszélyes, de megkereslek és megöllek téged. Mindenki a tiéd lehet, akit magadnak akarsz vagy a klánodba, kivéve Carlisle és a családja. Ha lesz neki.

- És ha saját maga akar csatlakozni?

- Akkor nem bánom. De védened kell őt. Emlékezz mit ígértél nekem.

- Sosem húznék ujjat anyáddal.

- Pedig ha bántod őt vagy a családját, halott leszel. És nehogy azt hidd, hogy nem tenném meg. A vámpírok téged hisznek a leghatalmasabbnak, de ha rosszul végzed a dolgod, könnyen kerülhet a helyedre más. Eltörölhetem a Volturit a föld felszínéről, ezt ne feledd.

- Csak tudnám, mit látsz benne. Mi az, ami meg van ebben a szerencsétlen újszülöttben és bennem nincs? Mi az, amitől őt te személyesen változtattad át?

- Ez nem tartozik rád. Neked annyi a feladatod, hogy védd őt. Ne kérdezz többet. Még ma este elhagyom a kastélyt, vele már nem találkozok. Ne árulj el neki sokat. Nem kell tudnia a farkasokról. Vigyázz Aro, mert tudom milyen vagy. Ne próbálj kijátszani, mert amilyen könnyen adtuk a hatalmadat, olyan könnyen el is vehetjük. Ezt tartsd észben.

- Olyan nehéz lenne egyszer kinyögnöd egy köszönömöt?

- Tudd, hol a helyed Aro. Koránt sem vagyunk egy szinten- morogtam- Majd meglátom betartod-e az ígéreted és akkor megkapod a jutalmad. Addig még egy köszönöm-öt sem érdemelsz.

- Meglátszik, hogy anyád lánya vagy. Ő is mindig így beszél.

- Ennek a beszélgetésnek itt és most vége. De ha Carlisle-nak valami baja esik, akkor téged veszlek elő Aro, ezt tartsd észben. Most pedig elhagyom a kastélyt, de szemmel tartunk, ezt garantálom- azzal fogtam magam és elhagytam a dolgozószobát. A szobámban összeszedtem a telefonomat és felkaptam a táskámat, majd leszaladtam a garázsba, ahol bepattantam a saját autómba és már mentem indultam is anyámhoz. Ha nem a farkasokról lenne szó, akkor nem hagytam volna itt Carlisle-t. Tudom, hogy nálunk lenne a legjobb helyen, mellettem, anyám mellett, de nem ebben a pillanatban. Nem most, mikor minden lépésemet figyelik a farkasok. Jobb, ha nem tudják, hogy milyen kapocs van köztünk. Így legalább ő nem lesz veszélyben.

Ez a nap volt életem egyik legnehezebb napja. És életem egyik legnehezebb döntése, amit meg kellett hoznom. De onnantól kezdve mindig nagyon nehéz volt. Anyám és a többiek előtt úgy csináltam, mint akinek semmit nem jelent ez az egész, mint akinek nem fájt, hogy el kellett hagynia a legjobb barátját azért, mert az átkozott korcsok bosszút akarnak. Olyannak akartam mutatkozni, amilyen régen voltam. Könyörtelen, szívtelen. Sikerült átvernem mindenkit. Mindenkit, anyámat kivéve. Sokat aggódott értem, hiszen csak én voltam neki. De végül őt is meggyőztem. Megmutattam neki, hogy a szívemben lakó fájdalom és emberség miatt nem vagyok gyengébb. Csakis akkor lenne ez rossz, ha Carlisle mellettem lenne, de mivel nincs és nem tudják kapcsolatba hozni velem, így esély sincs rá, hogy az utamba álljon a gyengébbik énem. Amikor kell, erős vagyok, amúgy pedig a szívem majd meg szakad érte. Szeretném újra látni, újra úgy beszélni vele, mint régen. Bárcsak véget érne ez az örökös harc és visszaadhatnám neki az emlékeit. Hogy visszakaphassam a barátomat, hogy elmagyarázhassak neki mindent, hogy újra láthassam a szemében azt, ami miatt vigyáztam rá. Ha egy kívánságom lehetne, akkor azt kérném, hogy Carlisle mellettem lehessen anélkül, hogy folyton veszélyben lenne. Csupán ennyit kérek. De sajnos nem fog teljesülni. Legalábbis egy ideig még biztosan nem.

                              Sziasztok!

Hát ez lett volna az első fejezet. Szerintem nem lett valami jó, de ezt ti majd eldöntitek. Köszönöm mindenkinek, aki kommentelt az epilógushoz. Nagyon jól estek. Köszönöm mindenkinek és ígérem igyekezni fogok a következő résszel is. Nemsokára újra jelentkezem. 
Most pedig kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek.

Puszi: Hope