2.fejezet- Volterra

(Carlisle szemszöge)

Az életem tökéletes. Mindenem megvan, amit az emberek csak akarhatnak. Bár nem vagyok ember, így sem kívánhatok többet, mint amim már van. Vámpír vagyok, örök élettel, örök fiatalsággal. Van egy csodás feleségem Esme, két lányom Rosalie és Alice és három fiam Edward, Emmett és Jasper.  Egy csodás családom, akikre mindenkor és mindig számíthatok. Az életem üres volt, míg szépen lassan kialakult a mostani családom. Sosem akartam vámpír lenni és már emberként is úgy neveltek, hogy ez rossz. Hogy a természetfeletti lények gonoszak és szívtelenek. Így mikor vámpírrá változtam,  próbáltam végezni magammal, de halhatatlan révén nem jártam sikerrel. Végül sikerült megtalálnom az arany középutat. Állatvérrel táplálkozom, így nem kell embereket ölnöm, hogy éljek. Így valamelyest megbékéltem magammal. Sokat tanultam és vámpír létemre orvos lettem. Évekkel később találkoztam a Volturival, az Olaszországi vámpírokkal, akik civilizáltabbak voltak, mint azok a vámpírok, akikkel előttük találkoztam, de az emberi életet ők sem tisztelték, így aztán ott nem sok időt töltöttem. És mikor onnan eljöttem, attól fogva kezdtem érezni valamiféle hiányérzetet. Amelyet évekkel később is a szívemben érzek. Még most is, 160 év eltelte után. Ugyanis 160 év telt el, mióta a Volturinál jártam. Én 200 éves vagyok. Ebben a 200 évben átváltoztattam először a fiamat Edwardot, a feleségemet Esme-t, A lányomat Rosalie-t és a másik fiamat Emmett-et. Jasper és a másik lányom Alice ők csatlakoztak hozzánk és mind állatvéren élünk. Van egy családom, megvan mindenem, de valami még hiányzik. Valami, amiről nem tudok, de érzem, hogy nincs meg nekem, holott nagy szükségem van rá. De nem tudom mi az. Próbálok rájönni, de valami nem engedi. Mintha nem szabadna rájönnöm mi az, ami miatt hiányérzetem van. De mi lehet? Nem veszítettem el senki, aki közel állt volna hozzám, mióta átváltoztam. A Volturi előtt minden normális volt. Az megismerésük előtti 40 évemben nem éreztem semmi ilyesmit. Sőt, akkor sem, amikor náluk voltam. De mikor elszakadtam tőlük, napról napra egyre rosszabb lett. Próbálok úgy csinálni, mint aki tökéletesen boldog, de ez az érzés nem hagyja. Teljesen elnyom bennem minden más érzést. Talán vissza kellene mennem a Volturihoz, hogy kiderítsem mégis mi történt, ami miatt megváltoztak az érzéseim. Talán Volterrában válaszokat kaphatok. Igen, ezt kell tennem. Beszélnem Aro –val. Ő az egyetlen, aki segíthet nekem.

-Apa, ugye nem akarsz elmenni egyedül? –termett előttem Alice. Persze erre már mindenki felfigyelt, főleg a karjaimban fekvő szerelmem.

- Hova akarsz menni? –nézett rám felhúzott szemöldökkel, miközben felült mellettem és mélyen a szemembe nézett.

- A Volturihoz.

- Mégis minek? –kérdezte Jasper.

- Valami fontosat kell megbeszélnem Aro-val.

- De egyedül akkor sem mehetsz.

- Majd én elkísérlek- ajánlotta fel szerelmem.

- Ez nem jó ötlet. A gyerekek iskolába járnak, nem hagyhatjuk itt őket egyedül. Mit szólnának a Forks-i emberek?

- Akkor majd én veled megyek- állt fel Jasper szerelme mellől.

- Erre semmi szükség.

- Ha én nem mehetek veled, legalább Jasper had kísérjen el. Kérlek szívem. Mind ismerjük Aro-t, tudjuk milyen nagyravágyó. Ki tudja, mit találna ki, hogy ott maradj, ha egyedül mész.

- Rendben.

- És mikor indulunk?

- Ma éjszakás vagyok, úgyhogy holnap reggel. Ma szólok a főnökömnek, hogy kellene pár nap, aztán reggel mehetünk a legelső géppel. Így jó?

- Nekem megfelel.

- Rendben- bólintottam, majd a dolgozó szobámba mentem. Muszáj valahogy kiderítenem, mi történik velem. Napról napra egyre rosszabb lesz és félek, nem jól végződik majd. Halk kopogtatás hallatszott és én nagyot sóhajtva engedtem be az ajtó mögött várakozó személyt, aki nem más volt, mint a fiam Edward.

- Sajnálom, nem akartalak zavarni.

- Nem zavarsz. Gyere csak beljebb. Mi a gond? Tudok valamiben segíteni?

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Hallom, hogy kétségeid vannak, hogy nincs minden rendben. Csak tudni szeretném jól vagy-e?

- Fogjuk rá. Majd amint sikerül valamit kiderítenem, talán jobb lesz.

- És ha Aro nem tud neked segíteni?

- Biztos vagyok benne, hogy tud. Hiszen minden ott kezdődött. Mindezt akkor kezdtem el érezni, mikor elhagytam őket.

- Esme aggódik érted és a többiek is. Mind tudjuk milyen kapzsi Aro. És féltünk téged, meg Jasper-t is. Miért nem engeded, hogy mi is menjünk?

- Már Jaspernek sem kellene jönnie. De megértem, hogy nem akartok egyedül elengedni. Kérlek fiam, ne aggódjatok. Néhány nap és hazajövünk. Ígérem.

- Rendben. De ha bármi van, hívj fel.

- Úgy lesz fiam- mosolyogtam rá. Ő megfordult és elhagyta a szobát én pedig visszasüppedhettem a gondolataimba.

(Aro szemszöge)

-Hallo? –szóltam bele a telefonba, amin egyedül egy valaki szokott hívni.

- Carlisle Volterrába megy. Tudod mi a dolgod.

- Miért jön vissza?

- Válaszokat akar. Te pedig nem fogod megadni neki. Csakis annyit, amit megbeszéltünk. És ha helyesen cselekszel, megkapod a jutalmad.

- Eddig is úgy tettem, ahogy kérted.

- Ahogy parancsoltam.

- Pontosan. Most sem lesz probléma. Ígérem.

- Rendben- azzal fogta és letette a telefont. Egyre nehezebb lesz. Mikor beleegyeztem ebbe, akkor nem sejtettem, hogy Carlisle ennyire nehéz eset lesz. Komolyan bonyolult ez a vámpír. Egyre több gondom van vele. Kezdem azt hinni, hogy egyre nagyobb veszélybe sodor. Ha túl sokat árulok el neki, akkor azért kerülök bajba, ha pedig nem mondok eleget, akkor azért. Minek kell idejönnie? Mindent csak bonyolít.

Dühösen lépkedtem a nagyterem felé, ahol a testvéreimet találom. Nekik is tudniuk kell, hogy Carlisle idejön. Hogy ne érje őket meglepetés, ha egyszer csak beállít.

-Mitől lettél ennyire feldúlt fivérem? –kérdezte Marcus, amint leültem a székembe.

- Carlisle Cullen idejön.

- Mi? Miért? És honnan veszed ezt? –fordította felém fejét Caius. Láttam a szemében, hogy ő sem rajong Carlisle ezen ötletéért.

- Most hívott fel, hogy figyelmeztessen. És mint az mindig, most is roppant barátságos volt velem.

- Carlisle hívott?

- Nem, dehogy is. De sejtem hamarosan ő is jelentkezni fog. Carlisle teremtője Isabella hívott.

- Megint megfenyegetett?

- Nem. Amikor telefonál, nem fenyeget. Megígérte, hogy ha azt tesszük, amit megbeszéltünk, akkor továbbra is támogatni fognak minket.

- Támogatni? Mégis miben? Hiszen mi vagyunk a vámpírok királyai- horkant fel Caius.

- Te is tudod testvérem, hogy nem mi vagyunk a legfőbbek. Vannak nálunk hatalmasabbak is. Felettünk állók és el kell fogadnunk a döntéseiket, ha nem akarunk meghalni. Nagyon jól tudod mi mindenre képes az a nő. Nem akarjuk ellenségünknek.

- Ezért pátyolgatjuk a kicsi teremtményét.

- Megegyeztem vele.

- És mégis meddig megy ez így? Meddig kell még meghunyászkodnunk előtte.

- Remélem a Carlisle gond hamar rendeződik. Viszont bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk őket eltüntetni. Mindig egy lépéssel előttünk járnak. Emlékezz az egyetlen és utolsó csatánkra. Örülhetünk, hogy ma itt vagyunk és uralkodhatunk. Gondolj bele, hogy mindenki, az egész vámpír világ úgy tudja, hogy mi vagyunk a leghatalmasabbak. Csak nagyon kevesen tudnak a valódi hatalomról, ami nekünk csak jó.

- De az nem ugyan az- csattant fel mérgesen Caius. –Nem ugyan olyan, mintha feltétlen, korlátlan hatalmunk lenne.

- Ne akarj túl sokat testvérem- szólt csendesen Marcus. –Aro-nak igaza van. Ne légy telhetetlen. Örülj annak, amid van.

- Miért? Csak mert te megelégszel az alamizsnával?

- Elég ebből- csattantam fel mérgesen. –Nem hiányzik, hogy egymásnak essünk. Talán egyszer lesz rá alkalmunk, hogy feljebb jussunk, de most ennyivel kell beérnünk. Akinek nem tetszik, reklamálhat Isabellánál, aki tolmácsolja majd magának a császárnőnek. Vagy mehet egyenesen a császárnőhöz, hogy aztán soha többet ne halljunk róla semmit- morogtam. –Hiszen ha Isabella ilyen, milyen lehet a nála jóval erősebb és hatalmasabb császárnő? Komolyan ki akarsz kezdeni vele? Ennyire ostoba lennél Caius?

- Nem. Csak idegesít, hogy egyfolytában pátyolgatnunk kell valakit, és ne mondjátok, hogy titeket nem idegesít.

- De, idegesít, de nem tehetünk ellene, ezt el kell fogadnod. Ahogy nekünk is, rendben?

- Legyen- sóhajtotta, majd elhagyta a termet.

- Forrófejű- suttogta Marcus és ekkor újra megcsörrent a telefon.

- Halló?

- Aro? Carlisle vagyok.

- Á… Carlisle barátom. Minek köszönhetem a hívásodat?

- Érdeklődnék, hogy ha odautazom, akkor nem zavarnék-e?

- Nem, persze. Gyere csak. Mi mindig szívesen látunk. De megmondanád, minek köszönhetjük ezt a váratlan látogatásodat?

- Köszönöm. Csak szeretnék néhány dolgot megbeszélni veled. És ha nem probléma, a fiam is jönne. Jasper.

- Dehogy. Gyertek. Mikor érkeztek?

- Holnap az első járattal indulunk. Szerintem 9-10 óra körül ott leszünk.

- Akarod, hogy kiküldjek elétek valakit?

- Nem köszönjük. Nem szükséges.

- Akkor holnap találkozunk Carlisle. Jól utat.

- Holnap Aro. Viszlát.

- Viszlát- azzal letettem a telefont és kezdhettem el felidézni magamban, mit mondtam neki több mint egy évszázaddal ezelőtt. Muszáj mindent ugyan úgy elmondanom, különben magamra haragítom Isabellát és azt nem szeretném. Ha a hatalomért cserébe pátyolgatni kell a kicsi „fiát” akkor megteszem.

Az egész napot, egész éjszakát végig idegeskedtem, mert azon agyaltam vajon mit fog tenni Isabella, ha Carlisle valamit megtud. Reggelre már szinte görcsben volt a gyomrom. Soha életemben nem voltam még ennyire ideges. Soha.

Ekkor viszont váratlan dolog történt. Kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó és belépett rajta egy nagyon fiatal és csinos nő. És tudtam, most már megmenekültem. Legalábbis ez alól a feladat alól.

(Carlisle szemszöge)

Az éjszakai műszak nagyon gyorsan eltelt és csak azon kaptam magam, hogy a repülőn ülök Jasperrel az oldalamon és várom, hogy megérkezzünk Olaszországba. Olyan furcsa volt Aro. Bármennyire is kedves próbált lenni, volt valami él a hangjában, ami miatt arra gondoltam talán még sem kéne odautaznunk. De a kíváncsiságom és tudásvágyam nagyobbnak bizonyult az aggodalmamnál.

-Carlisle, minden rendben?

- Persze. Miért kérdezed?

- Zavart vagy. Talán vissza kéne mennünk.

- Nem Jasper. Válaszokat akarok, amiket csak Aro-tól kaphatok meg.

- Ahogy akarod- fordította el a fejét és kibámult az ablakon. Jasper azért is volt jó választás, mert nem csak jó harcos, hanem pontosan tudja, mikor kell nyugton hagyni az embert. A feleségével ellentétben. Alice imádni való személyiség, de sokszor túlságosan is irányítani akar.

Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott kisebbik lányom.

Nagyjából egy fél óra telhetett el és a gép ereszkedni kezdett. Amint a gép földet ért Jasperrel siettünk az erdőbe. Onnan pedig meg sem álltunk a Volterrai várig. Természetesen két őr fogadott minket, akik beengedtek és kicsit beljebb újabb két őrrel találkoztunk, akik hívták Jane-t és ő vezetett el minket a nagyteremig, ahol Aro és a három Volturi foglalt helyet. De valami furcsa volt. Aro székének karfáján egy csinos vámpír lány ült, miközben a felesége nem volt sehol.

A nő elmosolyodott, mikor tekintetünk összeakadt és én sem tudtam elfolytani mosolyomat. Ebben a pillanatban a szívem mintha megdobbant volna. De nem attól, mert tetszett a nő. Nem. Hanem mintha egy régi ismerőssel találtam volna szembe magam.

-Üdvözöllek Carlisle.

- Én is téged Aro.

- Jó újra itt látni téged barátom. És külön öröm, hogy magaddal hoztad a fiadat is.

- Khm…- zavarta meg az üdvözlést egy torok köszörülés.

- Oh… bocsánat- kapott észbe Aro, majd hátrafordult és kinyújtotta a karját az ismeretlen nő felé. –Had mutassalak be egymásnak titeket. Carlisle, ő itt egy nagyon kedves- ennél a szónál kicsit elfintorodott, de gyorsan rendezte vonásait, majd folytatta- barátom.

- Isabella vagyok. Örülök, hogy megismerhettem Carlisle. Már nagyon sokat hallottam önről, de csak csupa jót.

- Én viszont még nem hallottam magáról. De igazán örülök a találkozásnak. A nevem Carlisle Cullen, ő pedig a fiam Jasper Hale.

- Örvendek.

- Szintúgy- biccentett fiam felé.

- Nos, ha jól tudom, beszéde van Aro-val. Én nem is zavarok tovább- mosolyodott el, majd elindult kifelé, de visszafordult. –Jasper, nincs kedve velem tartani? Sétálnék egyet a várban. Körülnézhetnénk kicsit.

Jasper rám nézett féltőn és kérdőn, mire bólintottam. Ekkor egy harsány nevetés újra magára vonta figyelmünket.

- Ugyan, nem esik bántódásuk. Aro sosem ártana a barátainak. Igaz, kedvesem? –nézett kérdőn a Volturi királyra. Olyan volt, mint egy kislány, mégis félelmetes volt. Tiszteletet parancsoló, kemény, mégis lágy, gyermeki, ártatlan. Ezelőtt még sosem láttam ilyen lányt. Ennyire ellentétes személyiséget. Megannyi kérdés villan fel a vámpírban, ha rá néz. Sugárzik róla a titokzatosság.

- Természetesen. A barátainknak nem esik bántódásuk. Amúgy is velem szeretnél beszélni Carlisle. Isabella remekül elszórakoztatja majd a fiadat.

- Épségben hozom vissza őt. Megígérem.

- Menj csak Jasper. Mi is csak beszélgetünk- mosolyogtam rá, mire ő elindult Isabella után. Miután elhagyták a termet Aro felé fordultam.

- Akkor menjünk a dolgozó szobába. Ott kényelmesebb lesz- tárta ki a karját, majd előre engedett. Ismertem már a járást, így meg sem álltam a szobáig és Aro végig a nyomomban volt. Becsukta mögöttünk az ajtót, majd leültünk.- Mi járatban Carlisle? Miről szeretnél velem beszélni?

(Jasper szemszöge)

Furcsa érzés kerített hatalmába, amint elhagytam a termet. Mintha eltűntek volna mellőlem az emberek. Nem éreztem semmit és senkit. Mintha teljesen egyedül lennék, holott itt sétált mellettem egy nő, igaz teljesen szótlanul.

-Ne kérdezz semmit- mosolyodott el, de nem nézett rám. Végig maga elé nézett. –Úgysem felelhetek. Egyedül annyit kell tudnod, hogy innen épségben kijuttok. Senki nem fog visszatartani benneteket. Megígérem. Nem esik bántódásotok. Legalábbis amíg én itt vagyok.

- Ki vagy te?

- Egy segítő. Vagy jóakaró. Nevezd, ahogy szeretnéd. Azért jöttem, hogy ti biztonságban legyetek.

- Miért?

- Túl sok a kérdés Jasper. Mondtam az előbb, hogy ne tedd. Kíváncsi vagy. És ez most nem jó. Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg bízni az emberekben. Ne legyél mindig távolság tartó. Hidd el, sokkal könnyebb lesz, ha megpróbálsz közel kerülni az emberekhez. Tudom, hogy sokat szenvedtél. De a családod mindig ott lesz neked. Bármit tegyél is, nem lesz olyan, hogy ők ne állnának ki érted. Főleg nem a feleséged.

- Hon…- akartam kérdezni, de megint leintett.

- Többet tudok, mint te azt hinnéd. De nem fogok neked semmit sem mondani. Most menj vissza. Egyenesen, aztán kétszer jobbra és megtalálod a nagytermet. Ne félj, senki nem fog ártani neked vagy az apádnak. Ebben biztos lehetsz- elmosolyodott, majd a vállamra tette a kezét. Olyan megnyugtató volt, hogy minden gondolat kiszállt a fejemből. Minden kételyem eltűnt és megbíztam benne. Egy ismeretlenben. De úgy éreztem ő nem ártana senkinek. Az egész lényéből sugárzik a megértés, a kedvesség, a szeretet és a nyugalom. A személy, akihez hozzáér vagy beszél, egyből megnyugszik a közelében vagy elolvad. Ugyanakkor van benne valami sötét és félelmetes, de a sok jó elnyomja benne. De hát miért ne lenne benne egy kis sötét, ha vámpír. Bár a szíve ver, nem biztos, hogy vámpír. Az arca piros, a szeme barna. De nem aranybarna, hanem sötét. Csokoládé barna. Nem lehet vámpír. De akkor micsoda ő? Vajon miért nem fél tőlem, ha nyilvánvalóan tudja mi vagyok? Miért tartózkodik itt, vámpírok között? Annyi kérdés és egyre sem kapok választ. Ugyanis mire a gondolataim visszatértek a jelenbe, már el is tűnt. És az illatát sem éreztem. Mintha ott sem lett volna, pedig nagyon tisztán emlékszem rá.

Visszamentem a nagyterembe és ott vártam Carlisle-ra. Amint megérkezett, már mentünk is a reptérre. Egy percel sem akartunk többet itt tölteni a szükségesnél. Éppen elég volt ennyi. Még sok is.

A repülőn mind a ketten a gondolatainkba merültünk. Egyikünk sem szólt egy szót sem és ez volt a legjobb. Nem biztos, hogy Carlisle-ra tudtam volna figyelni, ha beszél hozzám. A gondolataim mindig visszatértek a Volterrai titokra. Mert az a nő egy titok. Egy megfejthetetlen rejtély és lehet, hogy soha többet nem is látjuk.

Ám ekkor még nem tudtam, hogy mennyire tévesek a következtetéseim. És nem is sejtettem, hogy hamarosan minden kérdésemre választ kapok. 

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most hoztam, de nem volt időm a héten. Azt hittem több lesz, de tévedtem. Szerintem ez most eléggé gyengére sikerült, de ígérem a következő jobb lesz. 

Továbbá, mindenkinek köszönöm, aki komizott. Hihetetlenül jól estek a szavaitok. És az is, hogy tetszik, amit írok. Ez ad erőt, hogy folytassam tovább és ne adjam fel, ha ihlethiányba kerülök. Köszönöm nektek. 

Puszi: Hope