4.fejezet -Isabella

Sziasztok!

Bocs a késésért. Tényleg nagyon sajnálom, de nem tudtam hamarabb hozni. Egyszerűen nem volt rá időm. Sajnálom. De remélem ezzel a fejezettel valamelyest kárpótollak titeket.
Köszönöm a komikat nagyon jól esnek és ha szabad ilyet kérnem, akkor csak így tovább :)
Ha minden jól megy jövőhét hétvégén újabb rész kerül fel.
Addig is puszi mindenkinek: Hope

(Bella szemszöge)

Tudtam, hogy anyám dühös lesz, de mennem kell. Nem szabadna, de nekem tudnom kell, hogy jól van. Biztonságban. Még akkor is, ha ezzel veszélynek teszem ki magam. Hiszen már így is megszegtem az ígéretem azzal, hogy idejöttem Volterrába. De ha nem teszem, akkor Aro elbukik. Kész balfék. Egy idióta. Nem tudom hogyan bízhattam rá Carlisle-t, ha még hazudni sem tud neki. Pedig igazán egyszerű. Elmondja, hogy nem ért semmit és közben végtelenül ártatlan képet vág és végig a szemébe néz. Egyszerű dolog és a vámpíroknál mindennapos. Nem értem mi olyan nehéz ebben.

Most pedig hála az aggodalmamnak, itt vagyok újra a közvetlen közelében. Ott Volterrában képtelen voltam nem nyomon követni minden lépését. És miután elmentek, én is útnak indultam. Tudok róla mindent. Pontosan tudom, hol lakik, kik a családtagjai, milyen állatból iszik vagy milyen a kapcsolata a gyerekeivel. Szerencsére nem Aro az egyetlen, akire rábíztam őt. És meg kell mondanom, a többiek sokkal jobb munkát végeztek, mint ő. Pedig ő lenne a vámpírok hatalmas királya. Mind meglepődnének, ha tudnák, mennyire fél is Aro valójában. Nem is olyan nagy ő, mint amilyennek képzeli magát. Caius viszont már nem fél annyira, mint ő. Ő képes lenne újabb támadást indítani ellenünk, holott nagyon jól tudja, hogy az a saját halálához vezetne. Egyik ostobább, mint a másik, de ők is megteszik. Így mi védve maradunk. Legalább erre jók. Hogy senki ne tudjon rólunk. Legalábbis senki oylan, akinek nem kéne. Most mégis itt állok és azt várom, hogy Carlisle és a családja hazaérjenek a vadászatról és felfedjem előttük, amit eddig nem engedtem meg Aro-nak. És hogy miért? Mert el akarom innen vinni. Akkor is, ha ő nem akar jönni vagy ha a családja nem engedi. De kétlem, hogy nem jönne, ha megkapja a válaszait. A válaszait, amiket 160 évvel ezelőtt elrejtettem az elméje legmélyén. Amiket a szíve mindig is tudott, de az esze nem.

-Isabella- hallottam meg Carlisle és Jasper hangját a hátam mögül és nekem mosoly kúszott az arcomra.

- Carlisle, Jasper. Örülök, hogy újra találkoztunk.

- Mi szél hozott? –kérdezte kedvesen Carlisle és én közelebb léptem hozzá.

- Szívem, ki ez a nő?

- Volterrában találkoztunk vele most, hogy Aro-nál jártunk. Csak azt nem tudom, miért van itt? Talán Aro küldött?

Erre felnevettem.

- Aro nekem nem parancsolgat. De nem csak ott találkoztunk először. Hát nem emlékszel Carlisle?

- Nem rémlik, hogy előtte találkoztunk volna.

- Igazad van. Milyen felesékeny is vagyok. Nem ismerhetsz meg, hiszen nincsenek emlékeid- mosolyogtam rá. –De ezen hamar segíthetünk- elé suhantam, majd megfogtam a két arcát és mélyen a szemébe néztem. –Most már emlékezhetsz.

Természetesen mindenki azonnal mozdult, hogy megmentsék apjukat, de én gyorsabb voltam és felugrottam a legközelebbi fára. Egészen addig, míg Carlisle meg nem állította a fiait.

- Elég ebből. Emmett, Edward, Jasper, maradjatok nyugton.

Ekkor leugrottam a fáról újra eléjük, mire mind vadul morogtak, de Carlisle megindut felém és ők értetlenül álltak a dolgok előtt.

- Semmi baj. Ő egy barát- mosolyodott el és szemében végre ugyan az a fény csillogott, mint 160 évvel ezelőtt. Mint mielőtt elhagytam volna. Felismerés csillant bennük, öröm és közben egy kis harag is. De a boldogsága nagyobbnak bizonyult.

- Barát? Szerintem többek voltunk egymásnak Carlisle. Vagy tévedek?

- Nem. Nem tévedsz- suttogta. Én pedig nem bírtam tovább és kitártam felé karjaimat. Ő pedig elengedte felesége kezét és mit sem törődve a családja rosszallásával, felém lépkedett, majd mikor odaért, szorosan megölelt. És én úgy éreztem, végre megtaláltam az elveszett kincsemet. Boldogan öleltem magamhoz, miközben mélyet szippantottam illatából. – Végre.

- Igen. Végre- suttogtam én is, majd kicsit eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. –Nem változtál semmit.

- Te sem. Bár ahogy látom az ízlésed nem a régi.

- Nem rohangálhatok ugyan olyan ruhákban, mint akkor. Nem igaz?

- De. És milyen jól állnak ezek is. Igazán csinos vagy. De magyarázattal tartozol.

- Szívem- hallottam meg egy bátortalan női hangot, mire mind a ketten hátranéztünk. –Ki ez a nő?

- A megmentőm- suttogta azt, amit lőször én is mondtam neki. A legelső találkozásunkkor. –Nem hiszem el, hogy itt vagy- újra felém fordult és megölelt. Én visszaöleltem és nem is akartam elengedni. Csak így tudhattam biztonságban. Ha mellettem marad. Régen akkor volt biztonságban, ha minél messzebb volt tőlem, de most már nem.  –Ennyi év után újra itt vagy. De miért pont most? Bajban vagy?

- Én mikor nem vagyok? Ez nem újdonság. Azért jöttem, mert hiányoztál.

- De miért most? Ezért nem jöttél volna ide. Igaz?

- Hát már meg sem látogathatlak csak úgy?

- Ha csak látni akartál volna, nem feded fel előttemmagad. Azt meg végképp ne engedted volna, hogy emlékezzek. Te valami olyasmiről akarsz beszélni velem, amihez az emlékeim szükségesek. De miért pont ennyi év után?

- Nem lehetne ezt négyszem közt?

- Carlisle-nak nincs titka előttünk- hallottam meg az egyik fia hangját. Ha emlékem nem csal Edwardnak hívják.

- Bronzvörös haj, magas, nyúlánk, izmost test. És gondolatolvasás. Biztosan te vagy Edward. A nagydarab Emmett, Jasperrel már találkoztam. A szőke beképzelt Rosalie, a kis kobold pedig Alice. És már csak egy valaki maradt ki. A feleséged Esme. Na, milyen voltam? –mosolyogtam rá pimasul.

- Szóval figyeltél?

- Megígértem, hogy vigyázok rád. És ehhez elengedhetetlen volt, hogy mindig tudjam, mi van veled. De őszintén örülök neked. És a családodnak is. Megérdemelted.

- Köszönöm, de most te jössz.

- Előbb te édesem- termett mellettünk Esme. –Magyarázatot várok.

- Majd később megkapod- suttogtam a szemébe nézve. Most vidd innen a gyerekeidet és sétáljatok egy kicsit az erdőben, amíg én társalgok a férjeddel.

- Rendben- suttogta megbabonázva, majd visszafordult a gyerekei felé, akik döbbenten néztek rá.

- Mit csináltál vele- üvöltött felém Rosalie.

- Azt, amit hamarosan veled is teszek, ha nemmész vele. Hamarosan visszajöttök és mindent megtudtok, de most menjetek.

- Apa?

- Carlisle, ismersz. Jobb, ha mennek. Különben…

- Menjetek. Utánatok megyek, ha végeztünk. Esme-t ne hagyjátok magára.

- Rendben- mind elmentek és én végre elengedhettem magam egy kicsit.

- Mentek volna maguktól is. Nem kellett volna megigézned.

- Most ez a legkisebb gondunk. Veszélybe vagytok. Ezért vagyok itt. Volterra óta követnek titeket.

- Várj, várj. Kitörlöd az emlékeim, újakat kreálsz, magamra hagysz a Volturinál, utána felbukkansz és felborítod az életem és semmi magyarázatot nem adsz. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok? Még tőled is.

- Nyugodj meg Carlisle- tettem a vállára a kezem és próbáltam megnyugtatni, mint régen. Anélkül, hogy a képességem használnám. Pusztán a jelenlétemmel. –Mindent megmagyarázok. De előtte tudnod kell, hogy veszélyben vagytok.

- Honnan veszed?

- Nem zavarosak mostanában a lányod látomásai? Nem hall a fiad olyan gondolatokat, amik ismeretlenek és amilyeneket még sosem hallott? Vagy a másik fiad nem furcsa mostanában? Nem ingerültebb, nem morcosabb, mint általában? Főleg ájszakánként?

- De, de…

- Ez azért van, mert irányítanak benneteket. Az egész családodat anélkül, hogy észrevennétek.

- Hogy érted? És kik?

- Carlisle, oka van annak, hogy magadra hagytalak és kitöröltem az emlékeidet. Azért tettem, hogy megóvjalak téged. Hogy rendes életed lehessen. Olyan, amilyen most van. Szerinted nekem olyan könnyű volt, hogy elhagytalak- kérdeztem és elcsuklott a hangom. Mély levegőt vettem, hogy anélkül tudjak beszélni, hogy elsírnám magam. –Szerinted nekem nem fájt, hogy nem lehettem melletted? Hogy olyan sokáig hagytalak Aro mellett?

- Miért, nem?

- Nem- ráztam meg a fejem. –Minden pillanatban éreztelek téged. Az érzéseidet. És vágytam rá, hogy melletted lehessek, de nem tehettem. Nem tudtam, mert azzal veszélybe sodortalak volna.

- És most? Miért most? Talán már nem érdekel, hogy veszélybe sodorsz?

- Ne csináld úgy, mintha gonosz lennék, mert nagyon jól tudod, hogy veled mindig más voltam. Téged sosem tudnálak bántani. És most sem. Ha biztonságban lennétek, most sem jöttem volna. De elindultak felétek. Tudták, hogy Volterrában veled és a fiaddal találkoztam és követtek titeket. Ti vagytok a következő célpont. Sejtik, milyen kapocs van köztünk.

- Kik?

- A vérfarkasok. Azért hagytalak magadra, hogy ne sodorjalak veszélybe, mint azokat, akik közel állnak hozzám. Azért kértem meg Aro-t, hogy vigyázzon rád, mert tudtam sosem támadnának meg egy akkora túlerővel rendelkező vámpírcsoportot, mint a Volturi. Valaki nagyon jól mozgatja a szálakat. Már több évtizede. És egyszerűen nem tudunk rájönni ki az. Csak annyit sikerült kideríteni, hogy engem akarnak. És engem rajtad keresztül érhetnek el a legkönnyebben. Ezért vagyok most itt. Hagy velem gyertek.

- Mégis hová? –kérdezte homlokráncolva és érdeklődve figyelte mondandómat.

- Egy olyan helyre, ahol meg tudunk védeni téged és a családodat.

-És ha ők nem akarnak jönni?

- A te feladatod lesz egygőzni őket. Az életük múlhat rajta. Ha nem jönnek, téged akkor is viszlek. Vagy önszántadból, vagy megigézlek és a kötelékkel is kényszeríthetlek. De te velem jössz.

- A kötelék még létezik?

- Soha nem engedtelek el teljesen. Végig éreztelek. Végig melletted voltam, bár messzebbről, mint szerettem volna.

- Szóval ezért jöttél? Hogy elszakíts a családomtól?

- Nem szakítalak el tőlük, ha megértik, mi forog kockán. De nem fogom kockáztatni az életemet és a tiédet sem a makacsságuk miatt. Ha nem értik, akkor sajnos elviszlek innen és magikra hagyom őket. Nem vállalok értük felelősséget és téged sem engedlek el. Lehet, hogy szívtelennek tartasz, de már csak te vagy nekem. Mindenkit elvettek tőlem, akit valaha átváltoztattam. Mindenkit Carlisle… egyesével. Te nem értheted, mert nem veszítetted még el őket, de én mindegyikük halálát éreztem. Mindet átéltem. És majd belehaltam. Fogalmad sincs, mekkora fájdalom ez és sosem akarom, hogy érezd- suttogtam és ekkor hatalmas sikoly rázta meg az erdőt. Én pedig Carlisle-val a nyomomban mentem a családja után, ahol furcsa látvány fogadott. A Cullen család szemben a vérfarkasokkal. Jobban mondva a család férfi tagjai harcoltak a farkasokkal. Már csak ez hiányzott nekem. Hogy nyíltan támadjanak, ne csak megfigyeljék őket. Most már szinte biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy itt vagyok. Ami azt jelenti, hogy a lehető leghamarabb el kell innen vinnem őket. Legalábbis Carlisle-t. A lehető leggyorsabban felmértem a helyzetet, ami nem volt valami megnyugtató. Hiába voltak Cullenék többen, ha nincsenek kiképezve az ilyen harcokra. Így a három farkas könnyen végezhet velük.

- Hé, ti undorító férgek- kiáltottam a lehető leghangosabban, hogy túlkiabáljam a morgásokat és csattogtatásokat. Persze, ahogy gondoltam, mindenki rám nézett. Nem csak a farkasok, hanem Cullenék is, akik időközben lassan közelebb araszoltak egymáshoz.

- Bella, ne…- kezdte volna Carlisle, de én nem figyeltem rá. Ha azt teszem, amit ő akar, akkor a családja kerül veszélybe. Inkább én harcolok és elbukok, mint hogy Carlisle-nak baja essen. Nagy valószínűséggel hárommal még csak elbírok egyedül is.

- Engem akartok, nem? Miért vesződtök velük, ha itt vagyok én? omolyan ennyire együgyűek vagytok? A gyengébbel végezni nem dicsőség. Válasszatok hozzátok illő ellenfelet. Itt vagyok én. Én vagyok, aki miatt most itt vagytok. Miért nem engem támadtok? –kérdeztem és ekkor mindegyik felém vette az irányt. Naná hogy. Ki nem hagynák. Hiszen engem akarnak. Velem akarnak végezni. Egyedül csakis én vagyok itt a probléma.

Megvártam, míg kellő távolságba kerülnek a Cullen családtól, majd kitoltam a pajzsom, amiről visszapattantak. Az egyik mögé suhantam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam és egyszerűen eltörtem a nyakát. Nem volt időm teketóriázni. A másik kettőt kerestem, de mire megtaláltam őket, már túlságosan is közel voltak hozzám. Az egyik akkorát ütött, hogy elrepültem. Nem mondom, hogy kellemes volt, ahogy sorra vittem ki a fákat és a megérkezés sem volt valami puha. Egy sziklának dőlve álltam meg. A fejem zúgott, a végtagjaim sajogtak, a gyomrom liftezett. Biztos vagyok benne, hogy eltört a karom és hogy vérzik a fejem. De nem gondolhattam a fájdalmaimra, mert egyre közelebb jöttek. Mivel az egyik kezem szinte használhatatlan lett, kénytelen voltam a másikra hagyatkozni. Becsuktam a szemem és csak arra a két állatra gondoltam, akik hatalmas sebességgel közeledtek felém. Feltápászkodtam és még épp idejében guggoltam le, mielőtt megharapott volna az egyik. Félrelöktem és a másikkal szembe kezdtem el futni. Ahogy fogyott köztünk a távolság, egyre csak gyorsított és látszott rajta, hogy biztos magában. Azonban nem hagyhattam magam. Mert utánam Carlisle jön. És neki élnie kell. Az utolsó pillanatban kitértem előle és a jó kezemmel átfogtam a nyakát, majd belemélyesztettem a fogaimat. Felüvöltött én pedig ledobtam a földre. Nem foglalkoztam vele többet. Úgy is hamarosan meghal. Az utolsót már nem kellett keresnem. Egyszerűen csak oldalra néznem. Mert ő is felém közeledett. Előkaptam a csizmámból a tőrömet és vártam. Nem mozdultam csak vártam a megfelelő alkalmat és pont úgy tette, ahogy én elképzeltem. Mikor elém ért, nem lassított, egyenesen nekem jött és mivel az egyik kezemben a tőr volt, a másik törött volt, nem tudtam lelassítani. Éppen annyi időm volt, hogy egyenesen a szívébe döftem az ezüst tőrt, de én is vele sodródtam. Mind a ketten hosszan csúsztunk, mivel hatalmas sebességgel csapódott nekem. Végül egy fa tövében álltünk meg. És az a böhöm állat pont rajtam feküdt holtan. Lelöktem magamról és visszamentem a többiekhez, ahol az utolsó vérfarkas, akit megharaptam, éppen a halál küszöbén állt. Már emberi alakban volt, ebből is látszik, mennyire gyors hatással van a vámpírméreg a farkasokra. Lassan sétáltam oda hozzá, miközben leporoltam a ruhámat, majd felemeltem és a fának döntöttem. A nyakánál fogva felemeltem.

- Ki küldött? Válaszolj- üvöltöttem rá, mikor egy mukkot sem szólt.

- Azt sosem szeded ki belőlem- nyögte.

- Biztos vagyok benne, hogy meg tudnánk egyezni.

- Soha.

- Pedig csak egy nevet kellene mondanod én pedig cserébe megszabadítanálak a fájdalmaidtól.

- Soha. Ígyis, úgyis meghalok. De nem fogom elárulni neked, ki akar holtan látni. Legalább álmatlan éjszakáid lesznek és a nyomorult anyád sem tehet most semmit. Biztosan megeszi a penész, hogy nem tudja, ki akarja a kicsi lánya halálát. Mocskos vérszívók.

- Akkor rohadj meg- morogtam, majd kitéptem a szívét. A testet pedig elhajítottam. Carlisle felé néztem, aki a családja mellett állt. A lányai mind a párjaik mellkasába temették arcukat, a felesége csukott szemmel bújt hozzá. Ő maga nem volt annyira megijedve, mint a családja, de eléggé zavart volt a tekintete. A többiek pedig olyan arcot vágtak, mint aki rémeket látott.

Egyetlen egy valaki volt, aki rezzenéstelen arccal nézte végig az egészet és az nem más volt, mint Crlisle legidősebb fia Edward. Az ő tekintete csodálatot és egy kis félelmet tükrözött, de amúgy semmi más nem látszott rajta.

Végül Carlisle törte meg a kínos szituációt. Elengedte feleségét, felemelte a kezét és lassan pár lépést tett felém. Én pedig nem értettem semmit. Miért csinálja ezt? És ezt szóvá is tettem.

-A szentségit Carlisle, miért nem jössz ide normál tempóban? Talán félsz tőlem? Megijesztetelek?- kérdeztem rémülten. Hiszen nem most látott először harcolni, de az már régen volt. Lehet, hogy ezzel csak elborzasztom magamtól.

- Nem. Csak megsérültél. És azt akartam, hogy nehogy azt gondold, hogy még én is megtámadlak.

- Nem, ne aggódj. Gyere közelebb nyugodtan- mosolyogtam rá, mikor végre minden értelmet nyert.

Carlisle úgy tett, ahogy mondtam. Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot és a karomat kezdte el vizsgálni.

- Alice, add ide az öved- majd ráhúzta a karomra, aztán a fejem kezdte el vizsgálni.

- Oké, Carlisle, elég. Gyorsan gyógyulok, te is tudod. Nem tudom, miért akarod bekötözni a sebeimet, ha egy óra múlva elmúlik- ellöktem magamtól a kezét és az övet is leszedtem a kezemről és visszaadtam a lányának.

- Sosem gondoltam, hogy egyszer látlak sérülten- suttogta Carlisle.

- Én sem. De vagy én, vagy ti. És ha ti szálltok velük szembe, akkor elvesztetek valakit. Az pedig csak neked fájna Carlisle.

- Az is fájna, ha téged elvesztenélek.

- Tudom. De az fele annyira sem fájna, mint azoknak az elvesztése, akiket te változtattál át. Bár te elengedted őket. De itt vannak mind és még én sem patkoltam el, úgyhogy… -fintorodtam el, majd letéptem egy darabot a felsőmből és megtöröltem a fejem, meg a karom, hogy ne legyen véres.

- Most, hogy mindenki jól van, elárulnád édesem, hogy ki ez a nő? –kérdezte a felesége ezzel magára vonva a figyelmünket.

- Ez a nő- mutatott rám- a teremtőm.

- De hát nem egy nomád változtatott át?

- Eddig én is azt hittem, de…

- Na jó- szakítottam félbe a nagy vallomást. –Inkább otthon beszéljük ezt meg. Nem csak hárman vannak idekint. Menjünk inkább hozzátok és mindenki megkapja a válaszait.

Szerencsére nem vitatkoztak. Elég volt nekik ez a kis „összefutás” a vérfarkasokkal. Persze, miért is ne, nekem kellett bénáznom. Úgy tűnik tényleg sok vért vesztettem, mert nem tudtam olyan gyorsan haladni. Szép lassan mentem és mikor ezt Carlislt legidősebb fia észrevette, ő is lassított. Szépen lassan sétáltunk, majd egyszercsak megszólalt.

-Köszönöm, hogy megvédted őket. Nem tudom ki vagy és azt sem miért vagy itt pontosan, de hálásak vagyunk neked.

- A hála nagyon komoly dolog Edward. Ha nem érzed, nem mondhatod. De azért köszönöm, hogy ilyen kedves vagy- msoolyogtam rá.

- Igen is hálás vagyok neked. Nem tudom mi lett volna, ha nem értek oda időben Carlisle-val.

- De… nagyon jól tudod, mi lett volna. Valakit elvesztettetek volna.

- De te megsérültél és Carlisle nagyon aggódik érted.

- Carlisle mindig is ilyen volt- álltam meg egy kicsit és ezzel őt is megállásra késztettem. –Túlreagálja a dolgokat. De most már mindent tud. Mindenre emlékszik és elmúlt az a hiányérzet, ami eddig benne tombolt. Megkapta a válaszait. Hidd el, most már minden rendben lesz veletek. Mindenkivel.

- Isabella, igaz?

- Csak Bella.

- Nos Bella, bárki is légy, még egyszer köszönöm. Sokkal tartozom neked. Ha segítségre van szükséged, csak szólj.

- Köszönöm Edward, de most ti szorultok segítségre, ezért vagyok itt. – a fejem zsongott és az erdő is forogni kezdett körülöttem. Lehunytam a szemem és a fejemhez kaptam a kezem. Olyan éles fájdalom nyilalt bele, hogy azt hittem menten kettéhasad.

Edward elkapta a karom, majd mieőtt bármit is mondhattam volna a karjaiba kapott.

- Carlisle-nak tényleg meg kell vizsgálnia. Nincs minden rendben veled- ez volt az utolsó mondata, amit tisztán értettem. Sajnos igazat kellett adnom neki. Valami nagyon nincs rendben velem. Fejemet a nyakába fúrtam és lehunytam a szemem. Muszáj összeszednem magam. Nem lehetek gyenge.

„Gyerünk Bella. Te nem akárki vagy. Neked erősnek kell lenned, megbírkóznod a gondokkal. Gyerünk. Mutasd meg, hogy nem egy szánalmas ki senki vagy - kúszott elmémbe anyám hangja és ezzel együtt egy emlék. Egy régi fájdalmas, gyerekkori emlék.

Nagyjából olyan tíz éves lehettem, még csak egy gyerek. Éppen a kastély alagsorában voltam, lent ahol gyakorolni szoktak a testőrök. Anya a trónon ült és figyelte, ahogy harcolnak a katonák. Felsőbbrendű mosollyal az arcán nézte a küzdelmet, míg meg nem pillantott engem. Abban a pillanatban a mosolya valódibb lett és kitártam felém karjait. Én lassan mentem közelebb hozzá a hosszú kis ruhácskámban és meghajoltam előtte, mikor odaértem. Ő viszont a karjaiba kapott és megpuszilt.

-Mondd csak Bella, nincs kedved harcolni?

- Ha szeretné anyám, akkor nagyon szívesen- feleltem tisztelettudóan. Nem féltem a küzdelmektől. Hiszen nem egyszer gyakroltam már a katonákkal. És az is megnyugtatott, hogy anyám nem hagyná, hogy bajom essen. Hiszen szeret engem. Bármennyire is furcsa vagy kemény velem, szeret engem.

Anya kiválasztott egy vámpírt, akivel küzdhetek. Nem ismertem őt, ő nem tartozott a katonáink közé. Szerintem olyasvalaki lehetett, aki úgyis megölnek.

A harc elkezdődött. Mindent bevetettem, amit tanultam, de nem bizonyult elégnek. Így is sok ütést kaptam már és szörnyen fáradt voltam, de nem okozhattam csalódást anyámnak. Újabb ütést kaptam, mikor meghallottam anyám hangját, amint a neve kiáltja. Aggódott értem, tisztán láttam a szemében. Készen állt rá, hogy végezzen a vámpírral, de én felálltam és újra szembenéztem vele.

- „Gyerünk Bella. Te nem akárki vagy. Neked erősnek kell lenned, megbírkóznod a gondokkal. Gyerünk. Mutasd meg, hogy nem egy szánalmas ki senki vagy, hanem az én lányom. Gyerünk kicsim- büszkeség csillant tekintetében és én ettől teljesen elfelejtettem, hogy harcolnom kellene. Azonban mielőtt elérhetett volna a végzetem, valaki elém állt és gyorsan végzett a vámpírral, ezzel megmentve az életemet. Majd leguggolt hozzám és felemelt a karjaiba. Eric volt az.

- Ő még csak egy gyerek. Nem várhatod el, hogy olyan legyen, mint te. Ne eröltesd. Még csak egy kislány- szólt anyámhoz nem éppen halk hangon.

- Te ebbe ne szólj bele- állt fel anyám és leugrott az emelvényről.

- Ő az én lányom. Sokkal erősebb nálad, tudom, meddig bírja. Sosem hajszolnám túl és nem tenném kockára az életét. De meg kell tanulnia megvédenie magát. Mert szüksége lesz rá. Nem lehetek mellette örökké.

- Te nem, de én vigyázok rá mindig.

- Amíg meg nem halsz Eric. És ha így lesz? Ki fog rá vigyázni? Neki kell megvédenie magát. Meg kell tanulnia túlélni. És éppen erre tanítom. De sosem hagynám, hogy bántsák. Ez csak egy harc volt, aminek én is véget vetettem volna. Jegyezd meg, hogy ő a lányom. Az életemet adnám érte. Sosem venném el a sajátját. Soha.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már egy házban voltam. Jobban mondva egy orvosi szobában. Természetesen mindenki körülöttem foglalt helyet. Némelyek aggódva, mások mogorvánnéztek rám, de most a legkevésbé sem érdekelt az ő gondjuk. A sajátjaimmal kellett szembenéznem. Ahogy akkor anyám mondta, nem lehetek gyenge. Nem akárki vagyok. Az ő lánya vagyok. És ezt nem felejthetem el. Ha ő erős tudott maradni, akkor én is. Történjen bármi.

-Bella, hallasz engem- hajolt felém Carlisle, tekintete aggodalmat tükrözött.

- Igen- feleltem és megráztam a fejem, ami nem volt jó ötlet, mert újra sajogni kezdett a fejem. –Mi történt?

- Elájultál, miközben hazafelé jöttünk- Edward termett mellettem, de most valahogy más volt. Sokkal zavartabb és idegesebbnek tűnt. Közben pedig mintha küzdene valami ellen. De lehet csak beképzeltem magamnak. Hiszen ha bármi baj lenne, azt a többiek is észrevennék, és nem miattam aggódnának.

- Agyrázkódásod van Bella, pihenned kell- fogta meg a kezem Carlisle.

- Dehogy kell- próbáltam meg felülni, de nem igazán ment. –Na jó, akkor pihennem kell.

- Meddig voltam eszméletlen?

- Nagyjából két órát.

- Ühm… Az nem jó. Köszönöm, hogy elláttál, de most már a családodnak tartozunk magyarázattal.

- Valóban. Azt hiszem tényleg itt az ideje, hogy megtudjatok néhány dolgot- sóhajtotta Carlisle és leült az ágyra, szembe a családjával. –Tudnotok kell, hogy Bella a teremtőm.

- A nevem Isabella Swan. Mivel én már ismerlek titeket, ezért nem várok bemutatkozást. Ha lehet, rövidítsük le ezt a kis történetet amennyire csak lehet. Mint azt az előbb Carlisle említette, a teremtője vagyok. Én változtttam vámpírrá és mielőtt rátámadnátok, tudnotok kell, hogy egészen a mai napig ő sem tudott az egészről semmit, mert elvettem az emlékeit és újakat kreáltam neki.

- Igen- helyeselt Carlisle- és ott tartottunk, hogy miért?

- Nem. A családod nem ismeri a történet elejét. Ne aggódj- fogtam meg a kezét és rámosolyogtam. –Mindent megtudsz.

- Jól van. 1850-ben ismertem meg Bellát. Ő is abban a városban lakott, ahol én a szüleimmel, akiket később vámpírok öltek meg. Apám üldözte őket és végül pont egy olyan lény végzett vele, akit gyűlölt. Mivel a haláluk után egyedül maradtam, nem volt kivel beszélnem, csakis a barátaim maradtak nekem. Gyűlöltem egyedül élni a házban, utáltam a magányt. Egyik éjszaka egyedül kóboroltam az utcán, mikor megtámadtak. Egy nő volt az. De más volt, mint azok a nők, akiket előtte láttam, ismertem. Hideg volt és vadállatias. Egy vámpírnő. Tudtam, hogy végem. Hogy vége az életemnek és akkor akartam is. Hiszen senkim nem volt. De az úr nem hallgatott meg. Ugyanis a segítségemre küldte Bellát. Apám tisztelte őt, annak ellenére is, hogy jóval fiatalabb volt nála. Nem tudta, hogy Bella mi is valójában. Hiszen fényes nappal sétált az utcán, társalgott az emberekkel, igaz kicsit fehér volt, de azt betudták a származásának. Bella megmentete az életemet és akkor nem utoljára. A nő úgy ment el, mint akit megaláztak. Könyörgött az életéért. Hiszen ő ismerte Bella valódi kilétét. Nem harcolt vele, nem volt rá szüksége. Hiszen ti is megijedtetek tőle először, ahogy én is. Bella titokzatos és félelemkeltő. Egy igazi királynő.

- Oké, az agyonfényezésből elég. Még a végén elpirulok. Folytasd a történetet- kértem. Komolyan, tényleg ennyire istenít? De hát nem tettem semmit, amivel ezt kiérdemelném. Vagy a kötelék miatt lenne? Nem hiszem. A többieknél nem volt semmi ilyesmi.

- Miután a nomád elment beszélgetni kezdtünk. Elmesélte mi ő. És végül felajánlotta, hogy menjek vele. Én pedig elfogadtam. Négy évig éltem vele emberként. Nem volt senkim, csakis ő.

- Együtt éltetek? –kérdezte a felesége.

- Igen. És mielőtt meglódulna a fantáziátok, Carlisle és köztem nem volt semmi. Szigorúan csak barátság.

- Még ember voltam. Bella vigyázott rám és megóvott mindentől. Lehetővé tette számomra azt, amit soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges. Segített, hogy bízni tudjak az emberekben és a vámpírokban. Óvott, segített, taníttatott. Mindent megadott nekem.

- És mit kért cserébe? Ez itt a nagy kérdés. Talán belőled ivott? –kérdezte a szőke hajú lány. Szóval nem vitte el a cica a nyelvét és ő is tud beszélni. De amit most mondott, azzal vérig sértett. Soha nem ittam Carlisle véréből. Soha.

- Egyetlen egyszer sem ittam belőle, ha érdekelt. Nem vértasakként volt mellettem. Eszembe sem jutott volna, hogy megkóstoljam a vérét, pedig nem biztos, hogy te ellenálltál volna neki a helyemben- vágtam hozzá, majd visszafordultam Carlisle felé.

- Nem kért semmit cserébe. Csak annyit, hogy tartsam meg a titkát. Pedig megigézhetett volna, hogy mindent elfelejtsek, de megbízott bennem. És ez nekem nagyon sokat jelentett. Olyan volt számomra, mint egy őrangyal.

- Ne túlozd el. Már így sem rajonganak értem. De ha többet áradozol, csak még jobban megutálnak majd.

- Pedig ez az igazság. Sosem kértél semmit.

- Nem is végeztem túl jó munkát. Kértem Carlisle-t, hogy ne menjen sehova éjszaka és főleg ne nélkülem. Mert vannak nálam veszélyesebb lények is, de nem hallgatott rám.

- Kimentem az egyik éjszaka, mikor Bella aludt. És azonnal beütött a baj. A halálomat nem természetfeletti okozta. Hanem egy egyszerű baleset. Egy autó. Elütött és ott hagyott az úton.

- Nem értem oda időben. Kegyetlenül rossz volt a tudat, hogy mindentől meg tudtam védeni és pont egy autó végez vele. Carlisle-t már beszállították a kórházba, de az orvosok kzölték velem, hogy már nem sok van hátra, ugyanis súlyos sérülést szenvedett. Önző voltam, nem akartam elengedni. És ő is megkért rá, hogy tegyem meg. Hogy ne veszítsem el, átváltoztattam vámpírrá.

- És most jön az a rész, hogy miért hagytál el.

- Pontosan- bólintottam, majd felültem. Carlisle közben elvett egy poharat a közelben lévő asztalról és átnyújtotta nekem. Hálás voltam neki, amiért gondolt rám. A pohárban ugyanis vér volt. Állatvér. Gyorsan megittam és ettől kicsit erőre is kaptam, demég mindig gyengének éreztem magam. –Miután átváltoztattam, egyre több jel utalt arra, hogy figyelnek minket. Előtte is észrevettem már és tudtam róla, de utána már biztossá vált. Ezért Carlisle-val Olaszországba utaztunk a Volturihoz. Olyan döntést kellett meghoznom, ami iszonyatosan nehéz volt. Aro tartozik nekem és anyámnak nagyon sokkal, ezért szívesen segített. Mindent megbeszéltünk. Aro és a többiek tudták a dolgukat. Már csak nekem kellett elvennem Carlisle emlékeit. Elmagyaráztam neki mindent, utána elzártam az összes emlékét. Végül újakat kreáltam neki, amiben én nem szerepeltem. Ti is tudtok erről, mert ezt a múltját ismeritek. Aro és a Volturi vigyázott rá és a családjára. Ezért van az, hogy titeket sosem támadtak meg. Mikor elhagyta Volterrát, figyelemmel kísértem. Persze én távol voltam. Haza kellett mennem anyámhoz, hogy eltereljem Carlisle-ról a figyelmüket. De végig figyeltek titeket az embereim.

- Kik?

- Nagyon közeli ismerőseitek. Például a Denali klánból Eleazar és Carmen. Ők voltak a leghűségesebbek, de nem csak emiatt lettek a barátaitok. Ne kételkedj Carlisle- néztem rá könyörgőn, mikor felpattant. –Eleazar valóban a barátod, nem úgy, mint Aro. Ők az életüket adnák érted és nem csak miattam. Hanem mert ők őszintén a barátaid.

- Szóval az egész előre meg volt tervezve. Az egész eddigi életem. Volt egyáltalán valami, amit én értem el egyedül?

- Ne csináld ezt Carlisle. Tudod jól, hogy mindent te egyedül értél el. Nem kellett hozzá az én segítségem. Te egyedül érted el, hogy orvos lehess. Én csak a biztonságodat garantáltam. Semmi mást nem tettem, csak amit megígértem. Hogy mindig vigyázok rád.

- Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Joggal kételkedsz. De meg kell értened, hogy csak védtelek. Sajnálom, hogy elhagytalak. Pedig szerettem volna melletted lenni. Jobban szerettem volna, mint bármi mást ezen a világon. Elmeséltem neked, hogy mi minden történt velem. Emlékszel most már mindenre velem kapcsolatban. Remélem egyszer, ha nem is tudsz megbocsátani, de legalább megérted miért tettem- hajtottam le a fejem. –Életem legnehezebb döntése volt, hogy elhagytalak. De nem jöhettek rá, mennyit jelentesz nekem. Carlisle, sosem akartam, hogy bajod essen. Az életemet adnám azért, hogy te élhess. Ebben sose kételkedj.

- Sajnálom Bella. Csak magammal foglalkoztam. Csak azért borultam ki ennyire, mert semmit nem értettem, de a te helyedben én is ezt tettem volna. Akkor is, ha ezzel megbántok másokat. Megértelek és köszönöm.

Kimásztam az ágyból és egyenesen felé lépkedtem, majd megöleltem őt. Hiába én vagyok az idősebb, nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki rám. Ezt be kell ismernem. Hiszen elég, ha körbenézünk. Neki mindene megvan. Ellentétben velem. Veszély vesz körül és mindenkit elvesznek tőlem, aki fontos számomra. Carlisle-nak nincs szüksége rám. Amint vége ennek az egésznek, el kell engednem. Nem szakíthatom el a családjától. Nem lehetek ennyire önző. Ha biztonságban lesz, elengedem őt. És soha többet nem bántom az érzéseit. Ő nem ezt érdemli. Ő nem.

-  Nem lehetne, hogy egy kicsit sétáljunk? Legalább csak a házban. Olyan rossz itt egyhelyben- toltam el kicsit magamtól. Elmosolyodott, de bólintott. Mindenki eltűnt a szobából kettesben hagyva minket. –Ha ennek vége, megkapod a szabadságod Carlisle. Nem tartalak vissza soha többet. Megértettem, hogy neked itt a helyed. A családoddal. Hiszen számítanak rád.

- És te? Veled mi lesz?

- Majd csak túlélem- mosolyodtam el. –De ebben az esetben nem lehetek önző. Veled szemben nem. Képtelen lennék neked újabb fájdalmat okozni. Szeretlek téged. Te vagy a legjobb és legközelibb barátom. Sőt. Az egyetlen igaz barátom. A támaszom. De nem csak nekem van rád szükségem, hanem a családodnak is. És én megbírkózom a hiányoddal. Eddig is sikerült, ez után is menni fog.

Szemembe könnyek gyűltek. Hát végleg el kell őt engednem. Megtalálta a helyét a világban. És nekem ez volt a célom.

- Bella…

- Ne mondj semmit- Kértem, miközben letöröltem az alattomosan lehulló könycseppjeimet, melyek végigszántottak az arcomon. -Menjünk le.

Carlisle nem szólt semmit, tette, amit kértem. Csendben lesétáltunk a nappaliba, ahol a többiek is ültek. Beszélgettek, nevetgéltek. Tényleg olyanok voltak, mint egy család. Egy nagy és boldog család. Csak éppen én nem illettem a képbe. Csendben ültem a kanapén és hallgattam, ahogy Carlisle mesél a családjának a múltjáról, a közösen eltöltött éveinkről, az átváltozásról. Csendben ültem a kanapén a gondolataimba merülve. Egészen addig, míg meg nem hallottam egy kibontakozó vitát.

-Minden szép és jó, de nem hiszem el, hogy ez valóban így történt. Ugyan, ki hiszi el, hogy elvették az emlékeidet? Ráadásul pont egy olyan nőt hoztál a nyakunkra, aki veszélyes. Aki csak a bajt hozza ránk- morogta Edward.

- Fiam, kérlek- próbálta csitítani Carlisle.

- Pedig Edwardnak igaza van. Ez a nő csak bajt hoz ránk- Rosalie is csatlakozott Edwardhoz. De nem ugyan olyan indulattal. Rosalie dühös volt, de Edwardban egy csepp harag nem volt. Sokkal inkább zavartság és félelem. Ráadásul olyan volt, mint egy űzött vad. Kissé oldalra billentettem a fejem és vártam a következő mondanivalójukat.

- Nem, nincs igaza.

- Pedig, amíg ő meg nem jelent, senki nem akart végezni velünk.

Rosalie tovább vitatkozott, de Edward nem. Testtartása meggörnyedt, a kezét vakargatta, mintha viszketne neki, miközben folyt róla a víz.

Lassan felálltam a kanapéról és Edward felé lépkedtem. Ő nem vette észre zándékomat, de a többiek sem. Tovább folytatták vitájukat. Nekem iszont egy valaki kötötte le a figyelmemet. Edward és a furcsa viselkedése.

- Bella- hallottam meg a nevemet, de nem figyeltem rá. Edward előtt álltam meg és összeszűkült szemekkel mértem végig.

- Jól érzed magad?

- Mégis mit érdekel téged? Ki vagy te, hogy mindenbe beleszólsz?

- Szóval nem. Mi történt Edward.

- Semmi. Nem tartozom neked magyarázattal.

- Bella, mi folyik itt? –lépett mellém Carlisle.

- Nézz rám- kértem Edwadot. Mikor rám pillantott, már tudtam a választ. Az utóbbi időben túl sok ilyen tekintetet láttam ahhoz, hogy tudjam, mi történik vele. –Mutasd- kértem szelíd hangon.

- Mit?

- Megharaptak. Mutasd hol.