5.fejezet -Végzetes harapás... vagy mégsem?

Sziasztok!

Nos, kicsit megkésve, de megérkezett a friss. És remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. A komikért hálás vagyok, mint mindig. Nagyon jól esnek, akárhányszor olvasom. A következő rész időpontja még rejtély a számomra is, de sietni fogok vele.
Most pedig nem húzom tovább z időt. Jó olvasást.
 Puszi: Hope

(Bella szemszöge)

- Nézz rám- kértem Edwardot. Mikor rám pillantott, már tudtam a választ. Az utóbbi időben túl sok ilyen tekintetet láttam ahhoz, hogy tudjam, mi történik vele. –Mutasd- kértem szelíd hangon.

- Mit?

- Megharaptak. Mutasd hol.

-Mi? Nem. Hagyjál- lökött arrébb Edward, mire Carlisle rászólt.

- Edward.

- Te hagyjál. Áruló vagy. Hazug…

- Edward. Zaklatott vagy, megértem, de nyugodj meg. Bella nem tehet semmiről- próbált rá hatni Carlisle, de az előtte álló vámpír már nem a fia volt. Már nem Edward volt. Legalábbis nem azaz Edward, akit megismert. Őt már elnyelte a méreg okozta düh és harag.

- Carlisle- tettem a kezem a vállára és hátrébb húztam. –Nincs magánál. Ő már nem a fiad. Megmarták és a vérfarkas méreg miatt ilyen. Néhány órája lehet a szervezetében a méreg, ami veszélyes rá nézve és ránk is.

- Mit tegyünk? –Carlisle ideges volt, mégis moderálta magát.

Egy percig gondolkoztam, majd Edwardot az arcánál fogva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Figyelj rám. Nem lesz semmi baj. Ne félj- biztattam, miközben gyengéden a szemébe nézve kezdtem el használni az erőm. Muszáj megigéznem, ha azt akarom, hogy ne törjön ki a pánik. És főként hogy Edward nyugodt maradjon. –Minden rendben lesz. Túl fogod élni- suttogtam. És hittem benne, hogy így lesz. Csak akkor működik, ha én is elhiszem, amit el akarok hitetni vele. –Túl fogod élni. Az apáddal segítünk rajtad, csak maradj nyugodt. Most pedig ülj le a kanapéra.

Edward úgy tett, ahogy kértem. Én fölé hajoltam és beleharaptam a csuklómba, majd a szájához emeltem a kezem. 

- Igyál.

Nem kellett kétszer mondanom. Már itta is. Nem mondom, hogy jól esett, főleg nem így, hogy most én is gyenge vagyok, de ez a legtöbb, amit ebben a pillanatban érte tehetek. Csak most ne támadjanak meg minket, mert akkor végünk. Képtelen lennék harcolni. Pláne a vérfarkasok ellen. Így nem, hogy érzem őt.

- Bella, ne csináld. Kérlek- könyörgött Carlisle. –Gyenge vagy és ez felemészti minden erődet. Kérlek, ne tedd.

- Mégis mit akarsz? Hogy meghaljon? –kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Ahogy Edward ivott, úgy lettem egyre rosszabbul. Már állni is alig tudtam, de nem engedhetek a gyengeségnek. Soha nem leszek gyenge. Soha. –Melyik a fontosabb számodra Carlisle? A fiad élete vagy az én egészségem? Válassz!- dörrentem rá.

- Bella, ne…

- Meghaljon? Igen? Csak szólj és abbahagyom.

- De te is meghalsz.

- Ezt az örömöt nem adom meg senkinek. Még nektek sem. Nem akkor fogok meghalni, amikor mindenki a halálomat akarja. És nem egy rohadt vérfarkas harapás miatt.

- Elég lesz Bella. Hagyd abba- dörrent rám újra és ekkor megragadta a karom és elhúzott Edward közeléből. A falnak döntött és nem engedett.

- Csak így segíthetek rajta. Hát nem érted? Nem engedhetem, hogy ekkora fájdalmat átélj. Ez túl sok lenne neked. Én nem számítok. Nem. Talán másoknak igen, de ebben a családban nem. Neked már nem jelentek annyit, mint a gyerekeid és a feleséged. Akkor mégis miért nem hagyod, hogy segítsek? Miért?

- Mert te is gyenge vagy Bella. És igen is sokat jelentesz nekem.

- De ha nem iszik a véremből, sokkal hamarabb meghal. És nem lesz időnk, hogy megkapja az ellenszert. Csak így segíthetek rajta. A vérem lelassítja a folyamatot, de nem állítja meg. Szüksége van az ellenszerre, hogy életben maradjon.

- Van ellenszere?- kérdezte Jasper reménykedve és kissé értetlenül. –A legenda szerint nincs, ami megmenthetné egy vámpír életét, ha megmarta egy vérfarkas.

- Pedig van. Egyetlen személy vére segíthet csak rajta.

- Akkor mire várunk még? –a szöszi csak nem bírt magával.

- Ühm…- felnyögtem a fájdalomtól, amit már nem bírtam magamban tartani. Carlisle még mindig a falnak szorított, de ebben a pillanatban észbe kapott, majd a kanapéhoz vitt és lefektetett rá.

- Jól vagy? Bekötöm a kezed.

- Nem. Hagyd- suttogtam, majd a véremet elkentem a csuklómon. Ettől majd gyorsabban begyógyul a seb. Legalábbis remélem.

- Bella, jól vagy? –kérdezte Carlisle újra, de a szemeim csukva voltak. Azt sem tudom, mikor csuktam le, de nem akarózott kinyitni.

- Egyáltalán nem vagyok jól. Kibaszottul gyenge vagyok és nincs bennem egy csepp élet sem. Ha nem lennék halhatatlan, már meghaltam volna a sok kíntól. Most pedig ha volnál olyan kedves, hozz nekem egy kis vért. Emberit, mielőtt teljesen kiszáradok és előttetek adom be a kulcsot. Muszáj megerősödnöm, mielőtt úgy döntenek, hogy újabb kísérletet tesznek a kivégzésemre.

- Mióta iszol emberi vért?

- Nagyon régóta nem ittam és félek is, de ha ez kell ahhoz, hogy megvédjelek, akkor megiszom. Hát még mindig nem érted, hogy mennyi mindent megtennék érted? Még mindig nem látsz tisztán. Ha én nem tudok harcolni ellenük, nektek is végetek, mert nem tudjátok megvédeni magatokat. Velük szemben nem- nyögtem, mert újabb fájdalom hasított a testembe. Szinte könyörgött a vérért. És minél előbb szükségem volt rá.

- Miért ne tudnánk harcolni? –pattant fel a szőke idegesen. Komolyan, ez belül is szőke, nem csak kívül?

- Mert nem vagy te olyan erős, amilyennek képzeled magad. Lehet, hogy az emberek élete felett rendelkezhetsz, de ebben a világban te is egy kis senki vagy. Egy percet sem bírnál ki a katonáink kiképzésénél és már az első csatában meghalnál. Mert gyenge vagy.

- Te beképzelt, öntelt…

- Rose elég. Most már hagyd abba- szólt rá Esme dühösen.

- Te egy senki vagy Rosalie. Hozzám képest egy senki vagy. Fogalmad sincs, ki vagyok. Azt sem milyen hatalom van a kezemben. Azt sem tudod, kik vannak mögöttem. Nem tudsz te semmit rólam vagy azokról a dolgokról, amik fontosak lennének. Tudatlan vagy. Olyan vagy számomra, mint neked az emberek. Tényleg azt hiszed vagy valaki? Hát elárulom neked, hogy ha nem ebbe a családba tartoznál, akkor már rég halott lennél. Adj hálát Carlisle-nak, hogy a családja tagja vagy. Mert ezért vagy még életben. Mert Carlisle az apád. De ha sokáig húzod az agyam, akkor én magam öllek meg, aztán szépen kitöröllek a családod emlékeiből. Ha elvesztem a fejem, nem fog érdekelni, hogy Carlisle az apád vagy sem.

- Nem félek tőled- de a tekintete mást mondott.

- Nem. Te csak attól félsz, amit az erdőben láttál. Attól, amit tettem. De elárulom neked, hogy az még semmi nem volt. Lehet, hogy nem tőlem félsz, hanem attól, amit veled és a családoddal tehetek. Kitéptem egy élőlény szívét a puszta kezemmel. A szíve ott dobbant utoljára a kezemben. Az élete rajtam múlt és én gondolkozás nélkül végeztem vele. A másiknak egyszerűen eltörtem a nyakát, míg a harmadiknak a vére még mindig a tőrömön van. Ez az, ami megrémiszt téged. Hogy félelem nélkül tudok ölni. Félsz mennyi mindent tehetek veled vagy másokkal anélkül, hogy bármit is megbánnék. Esetleg a férjeddel, a testvéreiddel vagy az anyáddal. Megrémiszt, hogy nem tudod, ki vagyok, milyen vagyok, vagy mire vagyok képes. Félsz mit tehetek veled vagy a családoddal. És nem is akarod megtudni. Ne várd meg, míg elfogy a türelmem, mert neked annyi. És egyszerűen csak kitöröllek az elméjükből. Nem fog rád emlékezni senki. Senki nem tudja majd, hogy valaha te is a család tagja voltál. Remélem felfogtad miről beszéltem, mert ez volt az első és utolsó alkalom, hogy figyelmeztettelek. Most pedig befejeztem a beszélgetést. Carlisle, a vérről beszéltünk, mielőtt félbeszakítottak minket.

- Persze, odabent van a konyhában. Gyere, megmutatom- Carlisle arckifejezése most hideg és érzelemmentes volt. És tudtam ezt azért teszi, hogy ne tudja meg senki, hogy mit gondol az előbb hallottakról.

- Majd én megmutatom neki- állt fel Esme.

- Köszönöm- suttogtam, majd lassan újra feltápászkodtam és Esme után indultam. Mikor látta mennyire gyenge vagyok, megvárt, majd segített kimenni a konyhába. A pult előtt megálltam, majd felugrottam rá és a fejemet a konyhaszekrénynek döntöttem. Majd lehunytam a szemem. Közben Esme kivett egy tasak vért a hűtőből, majd egy bögrébe öntötte és betette a mikróba.

-Nem tudom mi volt közted és a férjem között, de hálás vagyok, hogy segítesz a fiamon. Még így is, hogy előtte te is megsérültél. És valljuk be azok után, ahogy Rosalie viselkedik veled, nem lepődnék meg rajta, ha mindannyiunkat hagynád meghalni.

- Rosalie makacs és tiszteletlen, de előbb utóbb rájön, hogy a gőgjével nálam nem sokat ér el. Ilyen aprócska vámpírokat eszem reggelire, mint amilyen ő. A viselkedésén már csak javítani lehet, mert nem tanították meg neki mi az udvariasság. Pedig ha tudná, ki vagyok, soha nem merne ilyen hangot megütni velem szemben. Én nem vagyok ehhez hozzászokva. Ha anyám hallaná, már halott lenne. Carlisle miatt van még életben. Jobb, ha visszafogjátok, mielőtt olyat tesz, amitől Carlisle jelenléte sem tudja majd megmenteni. Edwardnak is miatta segítettem- mondtam, miközben a kezembe vettem a felém nyújtott bögrét. –Sajnálom, hogy miattam borult fel a családotok, de muszáj volt. Te is láthattad mekkorák és milyen veszélyesek. És már ne haragudj, de nem vagytok elég felkészültek egy ilyen harchoz.

- Nem tudom ki vagy, de köszönöm.

- Maradjunk annyiban, hogy amíg ti is úgy akarjátok, addig egy barát vagyok. Ha ellenem fordultok, akkor ellenség. Ennyire egyszerű a dolog.

- Nem kenyerem az ellenségeskedés.

- Tudom. Épp ezért szeretném tisztázni, hogy a férjed sosem volt a szeretőm. Mi sosem voltunk úgy együtt, mint egy pár. Csakis barátok voltunk. Én vagyok a teremtője. A parancsolója. Ő pedig az én megmentőm. Egyszerűen ő volt a legjobb barátom. A támaszom. Miatta kezdtem újra érezni. Ő volt, aki miatt újra emberi lettem. Előtte érzéketlen voltam. Könyörtelen, szívtelen. Ő megváltoztatott engem. És a kapcsolatunk ezáltal sokkal mélyebb lett. De csakis baráti szinten. Ennyi.

- Értem. Akkor én most magadra hagylak- indult volna el az ajtó felé, de újra megszólítottam.

- Esme, a férjed szeret téged. De meg kell értened, hogy közöttünk nagyon erős, érzelmi kötelék van. Én még nem engedtem el őt. És még egy ideig még nem is fogom. De egyszer megteszem. És akkor már nem fog ennyire kötődni hozzám. Megígérem. De még nem akarom elveszíteni. Nekem már csak ő maradt a gyermekeim közül. Még egy kicsit érezni akarom, gondoskodni akarok róla, mielőtt elengedem. De visszaadom őt neked. Megvédelek téged és a családodat is és utána eltűnök. Örökre békén hagylak titeket. Megígérem.

- Tudom, hogy Carlisle szeret engem. De rossz érzés látni, hogy milyen felszabadult és boldog melletted, a kialakult helyzet ellenére is. Sokkal boldogabb, mint mellettem valaha is volt.

- Most már más lesz. Hiszen eddig ott volt a szívében a hiányérzet, még ha nem is tudta miért. De én elengedem, és már nem fogok neki többet hiányozni. És melletted is ilyen lesz. Boldog és felszabadult. Én nem akarok tőle semmit, amivel szétrobbantanám a kapcsolatotokat. De én változtattam át és szükségem van rá. Sokkal jobban, mint azt bemerem ismerni. Ha elveszíteném, abba belerokkannék. Kötődöm hozzá, érzem őt és ő is engem. Ezt nem egyszerű elszakítani.

- Én nem is akarom. Megértelek vagy legalábbis próbálkozok. És várok. Megvárom, míg elmúlik a zűrzavar és meglátjuk mi lesz utána. Őszintén mondom, hogy te jó ember vagy Bella. És remélem egyszer tényleg mindent meg tudunk majd beszélni egymással.

- Én is Esme. Én is remélem- suttogtam, de erre nagyon kevés esélyt láttam. Ugyanis eldöntöttem, ha vége a harcnak, akkor elengedem Carlisle-t. Megszakítok vele minden kapcsolatot és kitörlöm magam végérvényesen az emlékeiből. És a családjáéból is. Ha minden veszély elmúlik, neki nyugodt életre van szüksége. És Esme-nek is. Mert jó ember. Tiszta és kedves. Pont olyan nő, akire Carlisle-nak szüksége van. Ő is megtalálta a helyét az életben és én megint magamra maradok. Megint.

- Bella- szólított meg bizonytalanul.

- Kérdezz csak- mosolyogtam rá, majd kortyolni kezdtem a vért. Egyből éreztem jótékony hatását az ereimben.

- Mi fog történni a fiammal?

- Ez… Talán nem kellene. Megoldjuk. Ígérem.

- Kérlek, mondd el. Tudnom kell.

- Ha nem jut idejében az ellenszer a szervezetébe, akkor meghal. Szépen lassan elmúlik az igézet hatása, sokkal hamarabb, mint azt szeretném. Nem hat majd rá semmi, ami megnyugtatná. Nem hallgat majd senkire. Előbb nem érez semmit, aztán ingerült lesz, mint azt az előbb láthattad. A következő fázisban hallucinál és vért akar majd és végül meghal.

- Valóban segít rajta a véred?

- Igen. Lelassítja a folyamatot, de nem állítja le.

- Csak tudnám, akkor miért vagyunk még itt- jött az éles hang az ajtóból, mire mind a ketten odanéztünk. –Ha Edward haldoklik, el kellene mennünk az ellenszerért. Nincs szükségünk erre a nőre, aki láthatóan annyira gyenge, hogy menni is képtelen.

- Nagyon tévedsz drága Rosalie- mosolyogtam rá fenyegetőn. –Még így is erősebb vagyok nálad. Ne becsülj le Rosalie. Gyorsan gyógyulok. És nem akármilyen kiképzést kaptam. Egy szempillantás alatt végzek veled, ha szükséges. Ezt ne feledd. A fivéredet pedig nem akárkinek a vére gyógyítja meg. És nélkülem aligha kapnátok belőle, már ha egyáltalán idejéében rájössz, hol keresd azt a személyt, akinek a vére a gyógyír.

- Carlisle elvezet hozzá. Ő sosem hagyná, hogy a fia meghaljon.

- Nem is rossz ötlet-mutató ujjamat az államra helyeztem. –Még be is jöhetne, de van egy aprócska gond. Carlisle soha nem találkozott vele. Nem tudja ki ő, hogy néz ki, vagy egyáltalán hol keresse. Nem tud róla semmit velem ellentétben. És ott vannak még a farkasok. Ellenük semmi esélyetek. Nem hagynátok el a határt áldozatok nélkül. Mert ezek a lények könyörtelenek és gonoszak. Semmi más nem érdekli őket csak a gyilkolás és a bosszúvágy. Semmi esélyetek ellenük. Azt sem tudtátok végignézni, hogy én végzek velük. Akkor hogyan ölnétek meg ti őket? Sehogy. Pedig ebben a világban vagy te ölsz vagy téged ölnek. Nincs más lehetőség. Most pedig menj- mutattam az ajtóra. –Az anyáddal beszélgetek, nem veled.

- Te engem ne utasítgass. Nem vagy te itt senki- Rosalie ezúttal messzire ment.

- Rose, elég- szólt rá Esme, de már késő volt. Ugyanis engem eléggé felbosszantott ahhoz, hogy ne törődjek mással csak a haraggal. Leraktam a kezemből a bögrét, majd villámgyorsan lepattantam a pultról és elé suhantam. Még fel sem fogta mi történik, de én már a nyakát szorongattam.

- Utoljára figyelmeztetlek téged te neveletlen fruska. Tanuld meg, hogy tisztelettel beszélj hozzám, vagy nagyon megütheted a bokád. Ha én nem vagyok, most te sem lennél itt és ez a család sem lenne sehol. Ha én nem mentem meg Carlisle-t, akkor te meghaltál volna. A saját vőlegénye ölte volna meg az elkényeztetett királykisasszonyt. Jegyezd meg, mert nem szólok többször. Ha én beszélek, te hallgatsz. Ha én mondok valamit az úgy lesz és te minden szó nélkül követed az utasításaimat. Szabad akaratodból fogod azt tenni, amit mondok, különben elválasztom a kecses nyakad a tested többi részétől és idő előtt darabokra szedlek. Remélem világosan fogalmaztam. Ha élni akarsz nagyon sürgősen változtatsz a viselkedéseden velem szemben.

- Bella, Bella kérlek, ne bántsd. Kérlek- könyörgött Esme a hátam mögött, miközben én még mindig Rosalie nyakát szorongattam.

- Megértetted, amit mondtam? –tettem fel az utolsó kérdésemet, mire csak egy fejrázást kaptam. Szóval vette a lapot. –Akkor most az egyszer még elengedlek, hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok. De a következő ilyen alkalommal halott vámpír vagy Rosalie Hale. Ezt jegyezd meg.

Elengedtem, majd visszatértem a vérrel teli bögrémhez. Ismét felültem a pultra, most már valamivel könnyebben. Ez a vér tényleg segített. Érzem, ahogy visszatér belém az erő. Ugyanakkor valami furcsa tompaságot éreztem. És akkor rájöttem, hogy ez nem tőlem jön. Ezek Edward érzései. Szóval elkezdődött. Előkaptam a telefonom, mert innentől kezdve segítségre van szükségem.

- Mi most kimegyünk a többiekhez- hallottam meg Esme hangját, mire felemeltem a fejem. Még éppen elkaptam, ahogy felkaparja a lányát a földről. –Ha vérre van még szükséged, a hűtőben találsz.

- Köszönöm Esme… és sajnálom- erőltettem meg egy mosolyt, de csak egy gyenge pillantást kaptam cserébe. Majd magamra maradtam a konyhában. A telefont a fülemhez emeltem és vártam. Vártam, hogy valaki felvegye és segítséget küldjenek nekünk. Itt az ideje, hogy visszamenjek. De ezúttal Carlisle-t és a családját is magammal viszem. És ennek a megoldása pont Edward volt. Mivel az élete a kezemben van, a többiek is jönnek majd. Így Carlisle és a családja biztonságban lesz. Legalábbis egy darabig.

Egy fájdalomhullám söpört végig rajtam, mire összerándultam. Újra kortyolgatni kezdtem a vért, miközben még mindig vártam. Már éppen feladtam volna a reményt, hogy valaki felveszi a telefont, de ekkor meghallottam a gyenge női hangot.

- Halló!

- Hívja azonnal a telefonhoz. Beszélnem kell vele.

- Sajnálom, de most nem lehet zavarni. Hagyjon üzenetet, vagy hívja vissza később.

Bennem kezdett felmenni a pumpa. Nem elég Rosalie arroganciája, most még egy egyszerű emberi lény is kioktat. Komolyan feje tetejére állt a világ, mióta eljöttem onnan? Mégis kinek képzeli magát ez a nő?

- Ha nem hívja rögtön a telefonhoz, elbúcsúzhat az életétől. Mondja meg neki, hogy Isabella keresi és nagyon fontos- morogtam, mire végre tette, amit kértem. Nem sokkal később pedig meghallottam a hangot, amely egyszerre keltett bennem félelmet, örömöt, szeretetet, aggodalmat és megnyugvást.