17.fejezet

(Caroline szemszöge)

Már vagy fél órája lehettem kettesben a kicsivel, mikor nyílt az ajtó és belépett rajta…

-Marco, hát te? –kérdetem meglepetten. Nem számítottam rá. Azt hittem Bella mellett marad.

- Két okból vagyok itt. Az egyik, hogy szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, ezen már nem lehet változtatni, mert megtörtént, de nagyon sajnálom. Nem akartalak bántani, de elvesztettem a fejem. Kérlek, ne haragudj rám- nézett rám, majd a tekintete a kezemben lévő angyalra vándorolt. –A másik ok pedig a kislány. Bella magához tért és a lányát akarja látni.

- Rendben. Máris átviszem.

- Nem lehetne, hogy inkább én…

- Marco, ne haragudj, de nem vagy túl jó állapotban. Bármelyik pillanatban újra kibukhatsz valamin és ez a kicsi még nagyon gyenge.  Szerintem el kellene menned vadászni. Talán attól megnyugodnál. Ha Bella felépül, majd megbeszélitek a gondjaitokat. De most nem. Nem adom oda neked a kicsit. Még akkor sem, ha az apja vagy. Bocsáss meg kérlek, de viszem az édesanyjához.

- Talán igazad lehet- hajtotta le a fejét. –Szörnyen viselkedtem.

- Marco, ne bántsd őt. Nem parancsolhatunk a szívünknek. Nem mondhatjuk azt, hogy: márpedig most őt fogod szeretni, mert ez a helyes… Nem csalna meg téged soha. Szeret még akkor is, ha nem olyan mindent elsöprő szerelemmel, mint Edwardot. Csak tönkre teszed az örökös féltékenykedéssel és nem csak őt, hanem magadat is. És ha így folytatod, sajnos talán még a kislányt is. Ma nem sokon múlott, hogy elveszítsd őket.  Ezt szeretnéd? Ha mind a kettőjüket elveszítenéd? Vagy, hogy boldogok lehessetek mind a hárman? Mint egy igazi család. Bella neked adta a lehetőséget, hogy a gyermeke apja légy. Sőt. Ő úgy akarja nevelni a lányát, hogy téged tekintsen apjának. Meg sem fordult a fejében, hogy elárulná a kicsinek, hogy nem te vagy a vérszerinti apja. Hálás neked és szeret. De ha úgy érzed nem bírod tovább, akkor inkább engedd el. Mert így csak szenvedni fogtok mindannyian. Gondolkozz el azon, amiket most mondtam. Mert ha nem változtatsz, hamarosan egyedül maradsz- mondtam és kisétáltam a szobából a kislánnyal a karomon egyenesen barátnőmhöz. Mikor az ajtó elé értem, már nyílt is az ajtó. Odabent volt a büszke nagybácsi és a nagyszülők. Meg persze Bella. Barátnőm erőtlenül mosolyogva nyújtotta a kezét a kicsiért én pedig a kezébe adtam a lányát. Majd hátrébb léptem szerelmemhez és hozzábújtam. Ő átölelt és így figyeltük Belláékat. Olyan aranyosan voltak együtt.

-Örülök, hogy végre magadhoz tértél. Ugyanis ez a kis csöppség már látni szeretett volna. Egészen biztos vagyok benne. De ideje lenne nevet adnod neki, mert nem tudjuk hogy hívni. Nem szólíthatjuk élete végéig csöppségnek vagy kicsilánynak- mosolyogtam, mire Bella rám emelte tekintetét.

- Köszönöm nektek. Liliana Hope. Mit szóltok hozzá? –kérdezte.

- Nekem tetszik- mosolyogtam.

- És nekem is- mondták egyszerre a többiek, amin jót nevettünk.

Kopogtatást hallottunk és megjelent Marco is a szobában.

-Talán az lesz a legjobb, ha magatokra hagyunk- mondta Aro. Will nem akarta magára hagyni a testvérét. De Aro és Tia segítségével végül sikerült rávennem, hogy hármasban hagyjuk őket. Nagyon remélem Marco megnyugodott és nem tesz semmi olyat, amit később meg kellene bánnia.

(Bella szemszöge)

A többiek mind kimentek. Pedig nem akartam. Nem akartam egyedül maradni vele. Féltem. Nem magam miatt, hanem a lányomat féltettem. Nem akarom, hogy bármi baja essen. Ő az életem értelme.

Marco leült az ágyam szélére én pedig észrevétlenül közelebb húztam magamhoz a lányom.

-Sajnálom Bella- suttogta lehajtott fejjel.

- Sajnálhatod is- mondtam keményen, mire felemelte a fejét és értetlenül nézett rám. –Fél éve vagyunk házasok, de te már megkeserítetted az életemet. Miattad majdnem elveszítettem a kicsit. És azt soha nem bocsátottam volna meg neked. Soha.

- Tudom. Őrültség volt, amit tettem. Mindemellett még az a dolog Caroline-nal. Annyi mindenért kell bocsánatot kérnem. De egyszerűen nem bírom elviselni a tudatot, hogy őt szereted.

- Marco- kezdtem lágyabban. Talán az lesz a legjobb, ha kibékülök vele. Talán most, hogy megvan a kicsi, majd nyugodtabb lesz. De valami szöget ütött a fejemben az előző mondatából. –Milyen dolog? Mi történt Caroline és közted?

- Bella én…

- Marco, az igazat. Ne szépíts- parancsoltam és újra kemény lett a hangom.

- Elvesztettem a fejem és megtámadtam. Ha nem jön idejében Jane, akkor mostanra talán halott lenne- mondta lesütött szemmel.

- Mi??- visítottam, de azonnal lejjebb vettem a hangom, mikor a lányom mocorogni kezdett. –Észnél vagy? Ha a bátyám megtudja, halott leszel. Jézusom, mi ütött beléd?

- Kiborultam, de nincs mentség a viselkedésemre.

- Marco, ez így nem mehet tovább. Megváltoztál. Vissza szeretném kapni azt a férfit, aki a legjobb barátom volt. Akivel olyan jól éreztem magam, hogy a közelében el tudtam felejteni Edwardot. Hol van ez a férfi? Én őt fogadtam el férjemül, nem ezt, aki most vagy.

- Nem tudom mi történt- suttogta.

- Én sem. De átvészeljük ezt. Oké? –kérdeztem megfogva a kezét. –Csak ne tedd azt, amit az elmúlt fél évben. Ne hozd őt szóba és még csak ne is gondolj rá. Próbálj megbízni bennem. Szeretlek. Tudod, hogy szeretlek és próbálkozom, hogy egy napon úgy szeresselek majd, mint őt. De ez nem megy egyik percről a másikra- mondtam. –És te sem segítesz különösebb képpen benne. Nézd, itt a lányunk. A miénk. Nem az enyém, nem az övé, hanem az enyém és a tiéd. Nem tudom, mi mással bizonyíthatnám még, hogy mindent megteszek a boldogságunk érdekében. Hiszen megígértem, hogy nem tudja meg a lányunk soha, hogy nem te vagy a vérszerinti apja. És nem adtam okot a kételkedésedre sem.

- Tudom. Megígérem, hogy megváltozom- mondta a szemembe nézve. –Olyan leszek, mint régen. El fogom nyerni a szerelmed. Akár mennyi időbe is telik majd.

- Pontosan ezt akartam hallani- mosolyogtam. –Mit szólsz a lányunkhoz?

- Még nem láttam. Igazából én akartam hozzád behozni, de Caroline nem akarta átadni nekem. Féltette őt. Nem is csodálom. Azok után, amit vele tettem.

- Sss… Hé. Én melletted állok. Segítünk egymásnak. De ha nem láttad, gyere és nézd meg- mutattam a kicsire.

- Gyönyörű. Pont, mint az édesanyja- mondta és rám nézett. –Van már neve is ennek az angyalkának?

- Hát… én már adtam neki, de ha nem tetszik, változtatha…

- Előbb talán mondd el, mit találtál ki. De szerintem tökéletes lesz.

- Liliana Hope Donoven Volturi. A Liliana mindig is nagyon tetszett. A Hope meg anya miatt és szerettem volna, ha az én nevem egy részét is használná meg…

- Elég Bella- tette kezét a számra. –Tökéletes ez a név. Illik egy ilyen kis angyalhoz.

- Köszönöm.

- Bella… nem lenne kedved elutazni? Valahova, ahol csak hárman lehetünk?

- Merco, nézd. Nagyon szívesen mennék, de most nem megy. Rettenetesen gyenge vagyok. Még felállni sincs erőm ebből a rohadt ágyból és a kicsit sem akarom elszakítani a szüleimtől. Meg a többiektől sem. Will és Car oda meg vissza vannak Liliért. Apa és anya elolvadnak tőle. Nem lenne szívem elválasztani őket most a kicsitől még egy rövid időre sem. De ha szeretnéd, pár nap múlva rendezhetünk egy fogadást, ahol bemutatnánk téged, mint a férjemet és Lilit is, mint a lányunkat.

- Rendben van. Legyen, ahogy akarod- mondta egy nagy sóhaj kíséretében.

- Köszönöm. Hoznál nekem vért? –kérdeztem szemlesütve. Nem szerettem, ha gyengének néznek. De most az vagyok. Mozogni is alig tudok. Csak ülök ebben az ágyban és nem csinálok semmit.

- Persze. Milyet?

- Csak állatvért. Én nem iszom többé embervért. Itt van a lányom, aki félig ember és nem szeretném veszélybe sodorni- mondtam, ekkor kinyílt az ajtó és egy dühödt Will rontott be a szobába. Egyenesen Marcónak ugrott. Ijedtemben magamhoz szorítottam a kicsit persze vigyázva, nehogy kárt tegyek benne. Arra sem volt erőm, hogy reagáljak, de ő már a falhoz szorította és fojtott hangon beszélni kezdett.

-Nem érdekel, hogy a húgom férje vagy. Még csak az sem, hogy a barátomnak tekintettelek. Ha még egyszer akár csak egy újjal is a menyasszonyomhoz érsz, megöllek. Soha nem bocsátom meg neked, hogy megtámadtad őt. Soha. Még egy ilyen és elbúcsúzhatsz az életedtől.

- Will- kiáltottam. –Elég.

Bátyám felém nézett. Fortyogott a dühtől. Ugyanakkor sajnálat és félelem tükröződött tekintetében.

-Bocsáss meg. De nem fogom hagyni, hogy bántsa Caroline-t.

- Tudom mi történt, de nem fog megismétlődni. Igaz Marco- néztem szúrósan férjemre.

- Will, én nagyon sajnálom. Nincs mentség a viselkedésemre és tényleg nem tudom mi történt volna, ha Jane nem lép közbe. De nem fog még egyszer megismétlődni. Most sem akartam bántani. Sajnálom- hajtotta le bűnbánóan a fejét Marco.

- Most először és utoljára fordult ez elő és nem történt komolyabb baja. Ezért most elnézem neked, de nem ismétlődhet meg- mondta bátyám, majd felém fordult. –Bocsáss meg húgi. Remélem a kicsi nem ijedt meg nagyon. Később még benézek.

- Ne aggódj- mondtam. Mikor mellém ért, adott egy puszit a homlokomra és a kicsinek is, majd távozott a szobából.

- Tényleg fogd vissza magad. Tudod, hogy Caroline fontos a számomra. Inkább dönts ki pár falat vagy rombolj a kastélyban, de őt ne bántsd.

- Megígérem, hogy nem fordul elő többet. Kérlek, felejtsük el.

- Én megteszem, de…

- Tudom, tudom. Nincs több ilyen. Megígértem, hogy megváltozok és be is tartom.

- Köszönöm- suttogtam és megöleltem őt, amennyire a kicsi engedte. –Viszont azt hiszem, hogy éppen vérért indultál, nem?

- De- mosolygott. – Nemsokára jövök.

- Köszönöm- mondtam és ő már el is tűnt. Kettesben maradtam a lányommal. A lányom, vagyis a miénk, de akkor is az enyém. Az én kis gyönyörűségem.

- Te vagy a mami szeme fénye. Mit szólsz hozzá? –mosolyogtam a kicsire. Ő elmosolyodott és fülig ért a szája. Csak nézett rám a hatalmas csokibarna szemekkel. Pont olyanok voltak a szemei, mint az enyémek. A sajátjaim néztek vissza rám egy gyönyörűséges arcról. Lilinél szebb kislánnyal még életemben nem találkoztam. –Mindentől meg foglak védeni. Mindentől és mindenkitől. Jobban fogok rád vigyázni, mint a saját életemre. Mert te vagy az életem. Bizony. Az életem- néztem a kicsire. Le se vettem róla a szemem. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani a tekintetem tőle. Gyönyörű kislány. És el sem tudom hinni, hogy az enyém.

-Itt is vagyok- szólalt meg Marco és mellém lépve átnyújtott egy poharat. Már messziről éreztem a vér szagát, de most korántsem vette el annyira az eszem, mint vadászatkor.

- Köszönöm- mosolyogtam rá és átvettem tőle a poharat. A számhoz emeltem és ittam belőle. Ahogy végigfolyt a torkomon, éreztem, hogy kezd visszatérni belém az erő. A kicsi a torkomra tette a kezét, ezért átadtam a poharat Marcónak és a kicsire néztem. De mielőtt a tekintetem rá emelhettem volna, megjelent előttem egy kép.

Anya etette a kicsit cumisüvegből és nagyon ízlett a lányomnak. Láttam a szemében az elégedettséget és csak mosolyogni tudtam rajta. Majd megjelent egy kérdőjel.

Mire felfoghattam volna, mi történt, visszatértem a valóságba és újra az én karjaim közt volt a lányom. Marco pedig aggódva nézett és épp el akarta venni a kicsit.

-Bella, minden rendben? –kérdezte aggódva, mikor még szorosabban fogtam a lányomat jelezve ezzel, hogy nem akarom átadni neki.

- Azt hiszem igen- nyögtem ki nagy nehezen.

- Mégis mi történt? Miért nem válaszoltál?

- Te voltál? –kérdeztem a kicsitől figyelmen kívül hagyva a férjem kérdéseit.

Lili újra hozzám érintette a kezét és megjelent a szemeim előtt ő, amint hevesen bólogat.

-Ezt nem hiszem el- suttogtam és le sem vettem a szemem a lányomról.

- Mit? Bella, megijesztesz. Mi történt? Hallod?

- Azt hiszem… azt hiszem… meg… megvan Lili képessége- suttogtam.

A lányom boldogan mosolygott és a szeme csillogott. Úgy, mint amilyet még sose láttam. Olyan gyermeki fény csillogott benne, amit felnőtt fejjel nem érthet az ember. Amilyet sehol máshol nem látni csakis egy gyermek szemében. Egy ilyen kis csöppségében, mint amilyen a lányom.